Vadvirágos mező

ANJA

Délután, 5 óra körül Hakuryuu elhagyta a bányát, ahol azokat a reggeli és kora délutáni órákat tölti, amikor a démoni éne aktív és lényének puszta közelsége is halálos veszélyt jelent mindenre és mindenkire, aki él. Nem mondhatni, hogy túlzottan jó hangulatban volt. Az előző esti események még elevenen éltek az emlékeiben. Narelle viharos távozása, Kayn megismerése és az a vámpír lány, aki feltehetően még most is a kastélya közelében ólálkodik... mind mind rátették a bélyegjüket a mai napjára.
Mit ad Isten, az időjárás mintha csak megérezte volna, hogy miként tud még egyet belerúgni szerencsétlen sárkányba, beborult az ég és elkezdett hevesen esni az eső.
Így tehát, röviddel azután, hogy a felszínre ért, már bőrig is ázott Hakuryuu. Ha ember lenne, most minden bizonnyal egy jó kis tüdőgyulladás melegágyát képezné. Lévén részben sárkány, részben démon, az eső nem akadály számára, sőt mi több, pont kapóra is jön, ugyanis egyes virágok csak ilyen zord viharban bontanak szirmokat. Ezen virágok bár esztétikailag sem utolsók, meleg vizes forrásba szórva őket, nagymértékben megnövelik a fürdőzés élvezet faktorát.
Nem is habozott, elindult hát a vadvirágos mezőre, ahol tervei szerint rá is talál az említett növényekre. Gondolta magában, hogy nem is baj... addig is távol tartja magát az idegesítő vendégétől.

Hakuryuu

A lány türelmetlensége ismét úgy tűnt meghozta negatív eredményét, hiszen mikor felkapta íját és az idegbe helyezett nyílhegy egészében beleremegett abba az erőbe amivel felhúzták, a kósza vad - az a bizonyos sánta szarvas amit már kereken fél napja űzött - egy gally roppanására és a kövek egymáson való átgördülésének melódiájára felkapta fejét,majd megfeledkezve a napokkal ezelőtt már egy óvatlan mozdulattal roncsolt lábáról megfeledkezve, hatalmas szökkenések kíséretében indult tovább a mező magasra nyúló fűtengerébe utat vájva, minden erejét és józan eszét arra használva hogy a szorult helyzetből kijusson. Elindult a mezővadászmentes irányába,hogy menedékre leljen a távolabb nyújtózkodó fák között.
Anja arca megfeszült, ahogy homlokát ráncolta orra nyergén is megjelentek sűrű dombjai, amik rácaiból alakultak ki hirtelen,átmeneti csúf grimaszt kölcsönözve a lány finom bájának.
Hallani lehetett ahogy talpa alatt a nedves, lassan salakká vegyülő apró kavics és iszaptenger megindul, és ha igazán fülelt volna valaki azon a helyen itt és most még egy kósza káromkodást is halhatott volna, ahogy elhagyja a lány ajkait, miközben hatalmas lendülettel iramodott az állat után.
Kezei remegtek,ahogy az ideget egyre csak kifeszítette. Egy rossz lépés és talán még lábába lőtte volna ki azt a nyilat, de gyermeteg dühében erre elméje egyetlen intő szóval sem próbálta meg meggyőzni.
Ahogy szaladt, egy kevés fű lelte halálát léptei alatt, kusza gondolataiból pedig egészen addig nem térült magához, egészen addig ameddig valami sokkal nagyobb mint az a bika, fel nem bukkant szűk látókörében, de lábai önálló akarattal élve, vitték tovább elkerülhetetlenné téve az ütközést az előtte áló férfival.

Hakuryuu orra két dologra lett figyelmes: egy őz és egy ember illatára. Ez nagy szó, elvégre a szakadó eső elfedi a szagok nagy részét, illetve egy virágos mező közvetlen közelében, nem túl megbízható az a bizonyos szaglószerv. Büszke, nagy hatalmú sárkányként, nem tulajdonított különösebb figyelmet az embernek, bár az őzön egy pillanatra elgondolkodott. Noha otthon tele volt az éléskamra, sosem árt egy kis plusz tartalék, de végül elvetette az őz begyűjtéséről szőtt terveit. Hajlamos elveszni a részletekben és ha túlságosan belegabalyodik, akkor minden lesz itt, csak az nem, amiért jött. Így hát nyílegyenesen folytatta tovább az útját a tisztás felé, míg nem egyszer csak felöklelte Őt a másik illat forrása, az ember.
A több, mint 2 méter magas, megtermett testű férfi nem igazán ingott meg, de a szemével valósággal keresztre feszítette az általa tiszteletlennek ítélt élőlényt.
- Van róla fogalmad, hogy mit tettél? Hozzámértél, nőszemély. Mondd, miként akarod ezt jóvá tenni? - Kérdezte, miközben a mellvértjére mutatott. A páncél sértetlen volt, csak néhány apróbb folt látszott rajta, amiket egy mozdulattal le lehet törölni. Nem, a valódi probléma itt nem a páncél volt, hanem a sárkány büszkesége.
- Kezdetnek mondjuk, kérj bocsánatot. Utána pedig, elegáns lenne felajánlani valami bűnöddel egyenértékű jussot a számomra. Ma különösen rossz hangulatban vagyok, de mindezek dacára kedvező ajánlatot teszek a számodra: vágd le a jobb karodat. - Hozott ítéletet a rá már olyannyira jellemző ridegségével. Felváltva hol a lány szemeibe, hol annak jobb karjára pillantott, mintha csak azt üzenné ezzel: "na mi lesz már? estig várjak?"

Nagyobb volt az a valami mint hitte, és az ütközésnél ezt meg is tapasztalhatta.Először úgy érezte hogy valami masszív, mondjuk egy fa - hiszen ebben a záporban fél szemmel nehezen tudja kivenni az ember mi is terpeszkedik éppen, szinte az orra előtt egy őzszökkenésnyire. Először is teljes testével feltérképezte azt a hatalmas akadályt ami elé került,majd ezek után azzal a lendülettel amivel neki ment kettőt visszább is dobott rajta a súlyos mint később kiderült mellvért,és annak aligha nem súlyos gazdája.
Nedves fürtjei amik már lassan másfél órája elvesztették tartásukat, kisebb-nagyobb tincsekbe állva keretezték arcát.Tekintetét lassan olyan magasba emelte hogy egyenesen a férfi szemeibe tudjon nézni.Hallotta ugyan milyen hangnemmel illeti, illetve miféle kárpótlással állt elő, de nem tudta eldönteni hogy az a magát felsőbbrendűnek vélt szerzet, mégis mi jogon kér tőle ilyet mikor ő keresztezte a vadász és a szarvas útját.Végül ajka jobb sarka megrándult első figyelmeztetésnek, majd íjából kiemelve a veszőt a magasba emelte fegyverét és annak reflex-ívén megszorított végbandázsát a férfi arcának nyomta, ezzel jelezve tiszteletlenségét, majd szavaival nyomta meg tetteiben kezdődött válaszát.
- Van róla fogalmad hogy mióta követem azt az őzet? Vagy esetleg arról hogy akár ez a nyíl a bájos mellvértedbe fúródhatott volna? - emelte meg hangját néhány decibellel, szikrákat szóró tekintetével és morcos hanglejtéssel adva nyomatékot szavainak. Nem félt, egyetlen izma sem rezdült, testében nem remegett pedig tudta, hatalmasabb az a lény most itt előtte, mint elmúló porhüvelye.
- Miért nem kérsz bocsánatot te? Hiszen miattad kopott fel az állam, az az állat lett volna ma este a vacsorám, míg te otromba és böszme kolosszus elém nem kódorogtál.

Az elégedett, felsőbbrendű mosoly egy pillanat alatt hervadt le Hakuryuu arcáról, amikor az emberi lény neki nyomta a fegyverét. Szemei villámokat szórtak, az izmai megfeszültek. Egyetlen oka volt, hogy nem próbálta meg a lány fejét venni: a hidegvére. Hakuryuu, mindig, minden helyzetben megőrzi a hidegvérét, noha sokszor úgy tűnik, hogy túlcsordul a víz abban a bizonyos pohárban.
Végül úgy döntött, hogy egyenlőre nem torolja meg sérelmét, meg amúgy is érdekelte, hogy mi a szöszt keres egy emberi lény egy ilyen emberlakta városoktól távoli helyen. Talán megakar halni? Akkor pláne nem öli meg. Nem könnyíti meg a dolgát, hisz Ő nem egy kívánságokat teljesítő jó tündér.
További ellenséges fellépés helyett csak egy laza, könnyed csuklómozdulattal lökte el arca mellől az íjat és hajolt közelebb a nyílhoz, amelyet a másik olyannyira az egyik kezében szorongatott. Megszagolta, majd újfent gúnyosan mosolyogni kezdett, miközben kihúzta magát és az ég felé emelte a tekintetét.
- Tudatlan ember. Mégis mit képzelsz, ki vagyok én? Azzal a közönséges nyílvesszővel még csak egy karcolást sem tudnál ejteni a bőrömön. A tudat... hogy azért aggódtál, nehogy megsebezz... már önmagában is sértő és felháborító. - Közölte gőgösen, majd a lány feje tetejére tette a tenyerét és megborzolta annak haját.
- Olyan vagy, akár egy kutya. És nem csak kinézetre. Megugatsz, megmorogsz, de... ennél többre nem telik, nincs igazam? - Kérdezte, majd a választ meg sem várva, elhaladt a lány mellett, hogy szemügyre vegye a mező termését, elvégre, ezért van itt.

Minden izmának feszült pattanása zeneszó volt füleinek, és ugyan látta hogy a félvér arca megfeszül mikor azok a szavak eljutnak tudatáig, Anja mégsem lépett hátrébb, a szemkontaktust tartva hallgatta végig , kezével mindeközben ellent tartva valamelyest a toló erőnek amit a szerzet fejtett ki fegyverére.Végül pedig feladta és leengedve a markolatánál szorongatott fegyvert, hüvelykujjával kicsit megfeszítette majd elengedte az ideget ami a két végpont közt feszült. Ezzel adva meg a drámai zuhanást az egyoldalú beszélgetésnek, ami még mindig őkelme sértődöttségéről és pökhendiségéről tanúskodott.
A férfi lehajolt nyílvesszőjéhez, ekkor jött rá igazán hogy valóban valami állatiasabb is uralkodott ezen a monstrumon, vélhetőleg nagyobb részt mint az ami ezt a lehengerlő személyiséget adta neki a természet által ajándékban. Hunyorogva figyelte ahogy orrcimpája mint a kopónak a szaglászás során megmozdul,majd enyhe undorral arcán elhúzta onnan fegyverét.
-Azért aggódni hogy téged ezzel a nyílvesszővel megsebezlek ostobaság lett volna, hiszen az olyan kártevőket és méregtől és keserűségtől töltött mérges szömörcéket általában az ember letapos. - felelte a maga higgadt és nemtörődöm hangszínén, szinte magára sem véve azt hogy ez a Lord, vagyis magát legalább is annak tartó férfi, kezével annyira közel került hozzá hogy már az ő becsületét sértette.
Hajszerkezete így sem volt a legszebb vagy éppen a leginkább hölgyhöz való, de a megalázó borzolásra csak még inkább ellenszenvessé vált számára az akkor már tovább is induló félszerzet.
- Bizonyos fajokra szól az engedély, úgy tudom a hozzád hasonló ártó teremtményekkel nekem nincs dolgom. Ha pechem van fertőző a véred, vagy maga a lényed.Én pedig még fiatal vagyok meghalni. - követte tekintetével a már rá sem hederítő férfit.

Alighogy kiért a fák és bokrok takarásából, meg is pillantotta az áhított virágokat. Szép számmal nőttek, legalább egy havi fürdő illatosító adag volt. Egyiket a másik után szedte le és tárolta el a dereka körüli kendőre felszerelt szütyőben.
Kellemes időtöltés volt, ki is kapcsolódott, de fél füllel azért hallgatta a lány motyogását. Egy idő után sokkal inkább szórakoztatónak, mint sem tiszteletlennek hatott.
- Ez érdekesen hangzik. És mondd, miként képzelted, hogy magadfajta aprócska ember letapos egy hozzám hasonló felséges lényt? - Kérdezte gúnyos mosolyra húzva a száját. A lány nem volt több a szemében, mint egy aprócska kisállat, aki a méretével és élete jelentőségével fordított arányosságban károgott.
- Nem is vagy olyan tudatlan, mint azt először gondoltam. Legalább azzal tisztában vagy, hogy a vérem halálos méreg. - Felelte elkomolyodva. Hakuryuu-nak a vére mindig is egy átok volt. Harcoknál előnyös, de a savas, maró hatása miatt ihatatlan egy bizonyos vámpír nő számára.
- Egy emberi lénynek... akinek az élete olyan rövid, akár egy pislogás... nem kéne amiatt aggódnia, hogy fiatalon hal-e meg. Ahogy elnézem... te már éppen elég mindent tapasztaltál meg. - Utalt a lány rosszabbik szemére. Akaratlanul is szánalmat érzett a lány és az összes többi, alacsonyabb rendű teremtmény iránt. Ő maga részben démon, ami magával hordozza a tökéletesség ismérveit kívül, belül.
- Ha már a szemedről van szó... mégis mennyire kell ostobának lenni ahhoz, hogy ilyen testi fogyatékosság mellett valaki az íjat válassza ki magának fegyvernem gyanánt?

Egy darabig komoran figyelte ahogy a férfi mit sem törődve azzal hogy hozzá beszél holmi virágok leszedésével, azoknak eltárolásával foglalkozik, majd fegyverét vállára véve nyílvesszőjét tegezébe dugta társai mellé,majd leguggolva a majdnem derekáig érő fűrengetegbe, ujjai hegyén megtámaszkodott és kissé még rá is nehézkedve fürkészte ahogy a tőle pár méterre hasonló képen a föld közelében tevékenykedett.
- Hozzád hasonló felséges lényt? Kötve hiszem azt uram. -felelte egyszerűen majd miután megelégelte annak látványát.Szinte már festményként látta elméje vásznán annak minden egyes porcikáját és jegyezte meg magában az ő félék lenéző nézőpontját a maga fajta emberek irányában. Emberek? Inkább teremtmények,hiszen ahogy halhatta; a férfi nem tett különbséget közte és azok között a szerencsétlen állatok között amikkel vélhetőleg ezelőtt találkozott, esetleg hallott volna.
Ahogy egyre inkább vesztette el figyelmét eszébe jutottak kedvese szavai miket még évekkel ezelőtt hallott találkozásuk során. Óvva intette a világ teremtményeitől akik olyan elkényeztetettek voltak mint szemei előtt lealacsonyítóan fecsegő társa, akiben vélhetőleg nem csupán egy természetfeletti lény vére uralkodott. A nem leplezett modortalanság és undokságot rejtő hidegvér egyre inkább emlékeztette a zöldfülű Yvroinra, aki már első találkozásukkor lenézően és sértőbbnél sértőbb szavakkal mérte fel fizikumát ahogyan most Ő is tette." Lesznek olyanok akik majd ugyanolyan falnivaló kisállatnak tartanak majd mint én, jegyezd meg ezt jól blöki."Hallotta fejében szinte ugyanolyan élénk és egyben megalázó hanglejtéssel,mint mikor azokat a férfi mondta neki az üregben.
- No és mennyire kell ostobának lenni ahhoz hogy oly hatalmas nagyképűséggel mint ami önnek is adatott, megalázkodjon egy emberi asszony előtt olyasmivel, mint holmi virággyűjtés a mezőn? Hm?

Hakuryuu egy idő megunta, hogy folyton folyvást le kell hajolni egy-egy virágért, ezért nemes egyszerűséggel letérdelt a dús növényzet közé és ekképpen haladt előre egyik virágról a másikra. Egy különös paradoxon derült ki róla: az nem érdekli, ha sáros lesz, de az igen, ha egy másik élőlény hozzáér.
- Helyes. Ha te is tisztában vagy vele, hogy a korábbi állításodnak se füle, se farka, akkor legalább a fejeddel nincsen baj. Fájó ez így kimondani, de manapság már ez is értékelendő dolognak számít. - Mondta, miközben egy újabb szál virágot tépett le. Gondolta is, amilyen könnyű ezeket learatni, olyan könnyű emberek életét is kioltani. Nem, még nem mondott le arról, hogy megölje az ezüst hajú nőszemélyt. Nem szokta életben hagyni az otthonában, vagy az akörül alkalmatlankodó embereket. Többek között... ennek köszönhetően sikerült megőriznie az immáron több, mint 100 éve tartó háborítatlanságát. És persze az is sokat nyom a latba, hogy az otthona egy magas, teljesen kihalt hegy tetején van. Mégis... kinek lenne kedve arrafelé túrázni?
- Vagy úgy... szóval te megalázónak tartod, ha valaki virágokat szed egy mezőn? Tudatlanságod újabb mérföldkőhöz érkezett. Egyes virágok népszerűek világunk fajai köreiben. Vannak olyanok, amelyek az emberekhez hasonló gyenge teremtményeknek szolgál gyógykenőcs alapanyag gyanánt, vannak olyanok, amelyeket a vérfarkasok fogyasztanak előszeretettel, mert segít a gyomorégésen. A bérgyilkosok, fejvadászok is órákat töltenek a különböző virágokat és egyéb növények begyűjtésével. - Felelte a mindent tudó sárkány, majd folytatta az aktuális elfoglaltságát. Nem vall rá, hogy ilyen sokat társalogjon egy emberi lénnyel, ami azt illeti, már több, mint 100 éve nem tartja velük a kapcsolatot. De a tény, hogy minden faj közül Ők a legszemtelenebbek... újfent bebizonyosodott.

Egyre inkább megalázónak tartotta ezt a társalgást ezzel a férfival, de minden egyes pillanatban egyre inkább emlékeztette Yvroinra, annak félkegyelmű és zöldfülű barátaira, de leginkább arra az emberre aki nem is olyan régen Faydale városában tenyerével méltatlanul formás idomaira markolt. Aki természetesen azután az este után kevesebb épp csonttal távozott a fogadóból mint amennyivel még késő délután betért, hogy elfogyasszon egy kupa finom sört.
- Aminek itt jelenleg se füle se farka az őkegyelme tiszteletének kivívása iránt való törekvése. - csattant fel kissé már türelmetlenebbül, bár maga sem értette ha ennyire bosszantja a férfi stílusa és jelleme, miért nem indul tovább?Miért nem hagyja egymagában a nagyképű félvért és folytatja útját az őz után, hogy 3 nap után végül elejthesse azt.Maga sem tudta, de kíváncsisága olyan mértékben kezdte elnyomni észérveit hogy azon kapta magát, hogy a férfi felé közelít, majd azt megkerülve lehajol egy virágért, aminek társai már finom szövettáskájának gyomrában lapultak, majd letépve azt orrához emelte és beszívta annak édeskés illatát.
- Ugyan, ebben igaza van.Még a bolond is tudja hogy ezeket a növényeket sokan a fürdővíz illatosítására használják. - jegyezte meg komoran a férfitől alig pár lépésnyire,majd a növény szárát két ujja közé csípve görgette két ujjai közt, ezzel elszédítve a haldokló florát.

- Nem vágyok tiszteletre, de ez nem azt jelenti, hogy ettől függetlenül nem jár nekem. De ezt nem egy magadfajta emberrel fogom megvitatni. Ha nem látod a fától az erdőt, akkor sajnállak. - A lány egy ember volt és mint olyan, szálka Hakuryuu szemében. Ő mégis életben hagyta. Egyenlőre. Hogy ez megváltozik-e vagy sem... még maga a sárkány sem tudta.
Lassan végzett az utolsó virág begyűjtésével is és talpra állt. A ruhája sáros volt, de ez egy cseppet sem zavarta. Teljesítette azt, amit eltervezett, s csak ez számított. Nem volt más hátra, minthogy hazatérjen, de előbb... el kellett varrni egy bizonyos szálat.
- Nőszemély... élveztem, de itt a vége. Úgy értem... az életednek. Egy ember vagy. Ennél fogva, meg kell, hogy öljelek. - Kezdte egy, a korábbitól komolyabb hangvételben.
- Van egy szabályom, amelynek mindig, minden körülmények között eleget kell tennem. A fajtádbeliek megölése. - Folytatta egyre részletesebben kifejtve, hogy mit miért akar.
- Szimpatikus vagy, ezért nem húzom el a halálodat, még csak fel sem fallak. - S azzal megemelte a kezét, tenyérrel felfelé, amiben egy aprócska, egyre inkább terebélyesedő tűzgömb jelent meg. Olyan volt, akár egy miniatűr Nap. Kétség sem fért hozzá, ez még a csontokat is képes elporlasztani. Az esőcseppek - amelyek - ráhullottak - egy sistergő hang kíséretében, füst formájában párologtak el.
- Mondd, van még valamit amit utolsó szó gyanánt elkívánsz mondani?

- Nincs szükségem a sajnálatodra, ahogy egyik hozzád hasonló lényéére sincs ebben a világban. Szóval tartsd meg magadnak a sajnálatodat. - hangja ekkor már egyre színtelenebbé és jegesebbé vállt. Néha még a sárkányra pillantott, figyelte ahogy szinte odaadó gondoskodással tépi le a virágokat majd elfordította fejét egy pillanatra hogy legalább egy rövid időre megfeledkezzen a sikertelen vadászatáról és a férfi egyre inkább személyeskedővé váló viselkedéséről.
Már éppen úgy érezte hogy társalkodásuk végéhez értek amikor az a bizonyos hang amit már kezdett természetesnek venné egy mélyebb hangvételt nyert.Ez volt az a pillanat mikor Anja a férfi felé fordult hogy szembe nézhessen közelgő végzetével.
Szemeiben szinte tompábban tükröződött a lassan a napkorongéhoz hasonló fénnyel növekvő gömb, mint amilyen erős fénye is volt. Ajkai szárazak voltak ezért igyekezett még utolsónak hitt szavai előtt megnedvesíteni azokat, majd arcára hirtelen egy először kissé vicsorgó vigyor kúszott. Fejét pár fokkal félre döntötte majd kezeit maga mellett az ég felé emelve tárta ki karjait. És akár csak egy ítéletével megelégedett vétkes,úgy várta az említett halált mint az éltető esőt, aszály után az anyaföld.
- Akad, de az majd a túlvilágra tartozik. - remegett meg kissé hangja de mosolya nem apadt le. - Szóval... Dicsőség a sárkányoknak! - mondta ki végül végszavául dicsszavait.

Hallva a lány utolsó szavait, Hakuryuu érdeklődve húzta fel a szemöldökét. 200 év alatt még soha nem fordult elő hasonló. Az emberek, akiknek az életét kiontani készült, rendszerint elájultak a félelemtől, megpróbáltak elfutni, vagy pedig kegyelemért könyörögtek. De Ő más volt, s nem is igazán tudta hova tenni ezt az egyedi reakciót.
- Nem sajnálok és nem szánok semmit és senkit. Ezek  nem méltók hozzám és az egyetlen teremtmény  - aki iránt érzek valamit -, olyan erős és fenséges, hogy nem szorul sem sajnálatra, sem pedig szánalomra. - Utalt Narelle-re, majd folytatta.
- Dicsőség a sárkányokra? Ez most komoly? Nem vagyok sárkány. Ha már éltetni akarsz, akkor éltess a nevemen, nem pedig az általad gondolt fajom szerint. - Mondta szigorúan, miközben a tenyerében levő miniatűr Nap összezsugorodott és eltűnt.
- Nőszemély... kivívtad az elismerésemet. És egy olyasvalakit, akit elismerek... nem ölök meg ilyen módon. Ez a halál... nem lenne méltó hozzád. Menj hát, erősödj meg és keress valami célt az életednek. Ha megtetted és még mindig megakarsz halni... tudod hol találsz. - Intézte hozzá utolsó szavait, majd lévén a mezőn több dolga már nem volt, távozott. Egyetlen ujjal sem ért hozzá az ezüsthajú nőhöz.
- Egyébként a nevem Hakuryuu. - Mutatkozott be, mielőtt végleg eltűnt volna a sűrű növényzetben és a fák között.

- Ki mondta hogy én magam rád gondoltam? Nálad még egy átkozott mocsokban álló élősködő is több dicsőség jár mint egy olyan lénynek mint amilyen te magad is vagy. Bár nem áll szándékomban téged az egekig magasztalni, így hát a beszélgetés ezen szakaszát így lezárom itt és most. Talán ezt elismerésnek nézed, de bármennyire is tagadod inkább a szánalom vagy a gondolat hogy emberi vérrel szennyezd be a kezeidet, az riasztott el attól hogy végezz velem. - sóhajtottam kissé megadóan erre, hiszen mit is vártam? Ugyan nem féltem a halált de nem egy ilyen pökhendi féreg által kívánok kimúlni, legyen az a halál méltó hozzám.
Ezekre a gondolatokra ugyan gúnyosabban elmosolyodtam már csak azon kaptam magamat hogy személyes dolgaival próbál engem fárasztani, így hát megmarkoltam övemet és kissé leengedve vállaimat néztem fel a férfire, bemutatkozása végett csupán biccentettem,magam nem szándékoztam elárulni neki szerény személyem nevét. Ez az alak nem jegyezné meg és nem is akartam hogy bármiféle névhez kösse a mai eseményeket.
Eltűnését pedig ugyanannyi érdeklődéssel figyeltem mint szavait: semennyivel.

VÉGE

CALYPSO

Egy verőfényes, szép reggelen, a vadvirágos mező csendjét, patadobogás zavarta meg. Egy csapat bandita és lovaik szélsebes vágtatása volt az. A félelem, szinte tapintható volt.
- Gyorsabban gyorsabban! - Kiáltotta az egyik.
- A nyomunkban van! - Kiáltotta a másik. A nagy menekülés közepette, a banditák észre sem vették a különös, fiatal lányt, aki mellett elvágtattak. 2-3 másodperc múlva, a mezőn egyszer csak besötétedett. Egy hegyméretű lény szelte át az eget, kinek szárnyai eltakarták a Napot és akkora árnyékot vetettek, hogy az ténylegesen olyan volt, mintha az ég borult volna be. A banditák már majdnem elérték az erdő szélét, ahol a fák takarásában meghúzódhattak volna, ám a ragadozó fenevad - ki fogát fente rájuk -, túl gyorsnak bizonyult és úgy csapott le rájuk, akár egy sas. Becsapódásától megremegett a föld, több fa is kidőlt a helyéről és sűrű porfelhő képződött, s miután az elült, vált csak láthatóvá, hogy miről is van szó. Egy aranyszínű sárkány, démoni, bikaszerű szarvakkal a fején állt ott, büszkén kihúzva magát. A mérete páratlan volt, nem létezett és valószínűleg nem is fog létezni nála nagyobb példány. A sárkány teste váratlanul felizzott, majd elkezdett összezsugorodni, végül emberi alakot öltött. Még így, ebben a formában is 3 méter magas volt, mezíttelen testén számtalan fénylő rúnával.
Hakuryuu üres tekintettel, üveges szemekkel fixírozta művét: a banditákból és lovaikból csak húscafatok maradtak.
- Megint... nem sikerült. - Motyogta, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult és kisétált a kráterből. Ha lennének érzései, akkor most minden bizonnyal szomorú lenne. Az imént nem más történt, minthogy néhány szerencsétlen útonállón - kik rossz helyen voltak rosszkor -, tesztelte, hogy mennyire tudja visszafogni az erejét.
Ahogy sétált előre, talpa alól lángok csaptak fel, gyönyörű, tűz vértbe öltöztetve Őt. Ahová lépett, csak hamut hagyott maga után. A következő világmegváltó, napirendi teendőjét kezdte el tervezgetni, amikor egy ismerős illat csapta meg az orrát. Vámpír illat volt az, amely valami ismeretlennel keveredett.
- Ri...ya? - Kérdezte alig hallhatóan, majd az illat forrásának irányába fordította a tekintetét és meglátta Őt, a lányt, akit majdnem a banditákkal együtt letarolt. Nem Riya volt az, de szemrevalósága tagadhatatlan volt. Hakuryuu pupillái összeszűkültek, fogai kivillantak, nyála kicsordult. Máshogy tekintett rá, mint egy átlagos férfi. Hakuryuu számára, a lány egy két lábon járó, ínyenc falat volt. Meg is indult hát felé, s mikor odaért hozzá, váratlanul megtorpant. Maga sem tudta miért, de a lányt valamiért olyan ismerősnek találta. Alaposan szemügyre véve, teste minden apró pontját feltérképezte. Villámcsapásként jött a felismerés: a cica fülek és a cica farok... igen, ez csak is Ő lehet az. Hakuryuu azzal a közönséges házi macskával azonosította, akivel néhány héttel ezelőtt, "legendákba illő csatát" folytatott az egyik emberi kunyhóban.
Lehajolt hozzá, megszaglászta valahol a dekoltázsa környékén, meghúzta a cica fülét és nem, a cica farok sem maradt ki a birizgálásból.
- Megtaláltalak hát... te, ki az emberiséget az egerektől védelmezi. - Mondta, majd elhajolt.
- Legutóbb megzavarták a párbajunkat, de most csak te és én vagyunk. - A büszkeség ösztönösen törekszik a tökéletességre, aminek egyik velejárója, hogy nem hagyunk félbe semmit. Az már mellékes, hogy az a macska és ez... még csak nem is egy alomból származnak.

A nap melengette fényeivel pazar ékszerekkel és finom anyaggal fedett testét, úgy érezte ez a nap is az övé, de mi tagadást ,mélyen legbelül reménykedett abban hogy az átkozott égő korong hamarabb hunyászkodik meg előtte hogy elhozza az ő hűséges főpapját, az éjszaka sötétjébe bújt holdat s vele együtt leghűségesebb szolgáit; a csillagokat, akik erejét adták megszámlálhatatlan sokaságukkal.
Calypso nyugodt volt amit nem sűrűn lehetett elmondani a nagymacskáról mikor az ,ezeken a reggeli órákban megfordult az olyan nyílt területeken mint a most felkeresett és igen alapos megfigyelés alatt tartott Vadvirágos mező is volt. Világos bőrén alig voltak kivehetőek a fenséges isteni jegyek, melyek az arany szépségét és a gyémántok fényét lekörözve volt észrevehetőek rajta az árnyékosabb területeken.
Minden olyan idilli volt és békés, szinte úgy érezte hogy a természet és az egész világ tiszteletben tartja hogy annak Úrnője és parancsolója a havi ellenőrzéseket tartja a számára igen csak egyszerű közösségi birtokokon. Egy árva lélek nem volt jelen, de ezt a festők által is nehezen megfesthető békés hangulatot hamar elrontott paták tompa dobogása és az állatok lovasainak erőteljes, félelemmel átitatott rikkantása. A nő megállt és igazított egy keveset a fekete alapon aranyszín leopárdfoltokkal díszített  szőrmebundáján melyet sosem vett le, csupán azokon az órákon mikor habtestét tisztogatta vagy épp nagymacskaként űzte prédáját. De akkor is csak azért szabadult meg legkedvesebb testvére bőrétől hogy az ne legyen véres és ne gátolhassa meg a mozgásban, a préda becserkészésében, lerohanásában majd kivégzésében.
Szemöldökét felvonva fordította fejét a hangok irányába majd a későbbiekben robbanás és rombolás helyszínéül szolgáló erdőrész felé. Arcán kíváncsiság és megvetés - egyszerű halandók sajnálatának legkisebb jelei nélkül - jelent meg majd mikor elült a por és a gallyak apró darabkái ismét a földre hulltak ,ismét átadva apró cafataikat az anyaföldnek, egy édes illat csapta meg az orrát mire megnyalta felső ajkait. A vér édeskés vasas illatát érezte, ami bizonyára az útonállóktól származott, legalább is annak maradványaiból szivárgott ez az édeskék és egyben vámpír lénye lelki békéjét felkorbácsoló illat.
A lassan leszálló porfelhőből egy magas férfi alak tűnt fel szépen lassan, ezzel igencsak kivívva az Istennő leghalványabb jelét érdeklődésének. Fülei néha megrezzentek, ezzel egy halk csengő szót hagyva a mező vértől terhes levegőjében. Magasztos férfinek tűnt és az egyetlen dolog amivel még inkább megkaphatta az Úrnő békéjét az az illat volt amivel rendelkezett.Valami igen túlvilági és egy másik hatalmas és embereknél tökéletesebb - de őt nem túlszárnyaló - lény aromájának keveréke csapta meg érzékeny orrát. Farka nyugalmi állapotban lógott a földre, de nem érintette annak egyetlen porszemét és fűszálát sem, hiszen az nem lett volna méltó egy királynőhöz.
Isteneket öltöztető páncél, erős jellemet rejthet, a tekintete azt mutatta hogy bizony ő is egy azok közül akik Isteni hatalmukkal eme világot igazgatják. Arca rezzenéstelen volt, egyetlen halandó emberi érzelem sem mutatkozott rajta, legfőképpen a félelem. Ahogy felé közeledett eltántoríthatatlanul tartotta a pozícióját, talán még el is ismerte volna pazar landolását, talán képes lett volna leereszkedni hozzá hogy hangjával talán dicsérő szavakkal is megillesse Istentársát, de mikor az kebleihez hajolt és szagmintát vett tőle , minden eddigi gondolata magasztos kisugárzásáról leredukálódott majd teljesen meg is szűnt. Arca megfeszült, orra hegyén ráncok jelentek meg ahogy felső ajkát megfeszítve kimutatta fogainak hegyét, fülei megmerevedtek, egyedül bal fülének hegye rándult meg néha, ezzel idegességére adva okot."Te, ki az emberiséget az egerektől védelmezi." Ezek voltak azok a szavak amik teljesen felzaklatták büszkeséggel és megvetéssel átitatott lelkét. Kihúzta magát de még így is eltörpült magasságában a démon-hybriddel szemben, elfordította a fejét majd hirtelen míg elég közel volt hozzá amaz, megragadta alsó állkapcsát és megszorítva azt nézett a démonra szúrós tekintettel majd fennhangon, felháborodással és méreggel telve szólalt meg:
- Ostoba! Az embereket nem védelmezem én semmitől! Ereszkedj térdre míg jó kedvemben vagyok te ostoba kutya, ki szagmintával igyekszel megismerni teljes pompámat!Te frivol korcs, ereszkedj térdre előttem Calypso előtt ki a csillagok és az éjszaka erejével bír, Uralkodód vagyok nem holmi egyszerű szelídített macska aki majd játékosan ráveti magát lábadra hogy azt karmaival és fogaival játékosan harapdálni kezdje! Csókold meg a földet és tisztelegj méltó módon nagyságom előtt!Most! - mennydörgött finom de annál vaskalaposabb hangján, arany karmainak hegyeit igyekezett belenyomni a a csahos arcába és így téríteni jobb belátásra, majd hirtelen elengedte annak arcát, eltartotta kezét annak ábrázatától és szinte elfintorodott , hiszen ő hozzáért!Nem tudott parancsolni indulatainak és megérintette ezt a tiszteletlen férget kit azt hitte hozzá hasonló hatalmas és lenyűgöző, halandó szem számára felfoghatatlan teremtmény.
- Hord el magad míg szépen mondom te becstelen bolhafészek! Állj félre utamból és engedj tovább haladni, nem érek rá egész nap és az időmet nem pazarlom olyanokra mint te!

A két istenszerű teremtés közül, nem csak Calypso volt az, ki nem állhatta mások érintését. Ezen habitus, Hakuryuu-ra is legalább ugyanolyan jellemző volt. Ő azonban mégis, bármely arcjáték legkisebb jele nélkül tűrte, hogy a királynő megragadja állkapcsát aranykarmaival, s belemélyessze azokat, vagy legalábbis megpróbálja. A sárkány bőre vastagabb volt, mint sem vajmi földi ércekből készült "műköröm" áthatoljon rajta, de tény és való, megkarcolta azt, vörös foltokat hagyva maga után.
Bár Calypso istennő cefetül nekiveselkedett a démon hibrid pocskondiázásának, úgy tűnt, hogy amaz nem igazán volt érdekelt mindezek iránt. Nem, hiszen érdeklődése tárgya, valami egészen más volt: a levegőben játékosan fityegő fekete, bundás farkinca és persze a hegyes, fickándozó cicafülek. Még a karmolásról is megfeledkezett... Egy dolog azonban nem kerülte el a figyelmét: a kisasszony uralkodónak titulálta magát. Hakuryuu szemeinek aranyló íriszeiben, a pupillái sárkányszerűen elvékonyodtak. A teste által kisugárzott démoni energia - ezzel együtt a hőmérséklet is - ugrásszerű növekedésnek indult.
- Ezen a világon... az uralkodók, mint te magad is... sokan vagytok, akár szemei a homoknak. - Kezdett bele a monológjába, s ezen a ponton, a hőség már szinte tapintható, fullasztó volt, a démoni energia pedig nyomasztó, a madarak eszméletlenül hullottak alá az égből.
- De én... nem ilyen vagyok. Lényem semmi máshoz sem fogható. A nevem Hakuryuu, a büszkeség bűne. És most... tűnj el. - Az eltűnést szó szerint értette: hamu se maradjon belőle. Hakuryuu lehunyta a szemeit, tekintetét az égre emelte, ekkora már egy 10 méter átmérőjű Napgömb érlelődött a tenyerében. A belőle áramló démoni energia alapján, a detonáció nem csak az ellenfelet, hanem az egész vadvirágos mezőt és a környező erdősségeket is a földdel tenné egyenlővé.
Ekkor a Napgömb váratlanul összezsugorott, s eltűnt. A démoni energia szertefoszlott, a hőség alábbhagyott. Hakuryuu tekintetét az égről, Calpyso-ra eresztette.
- Már értem. Tehát te nem az a macska vagy. - Kezdett bele a következtetések levonásába.
- Ez a támadás... az én fenséges nemezisemet illeti meg. - S azt is megmagyarázta, hogy miért állt el a harctól, hovatovább... Calypso-t a szóban forgó macska szintje alá degradálta.
- El is felejtettem megkérdezni a korábbi emberektől... - Pillantott az általa kreált tömegsír irányába.
- Mondd Calypso, hol találom a gladiátorokat? - Kérdezte lényegre törően, majd jobb kezével az ég felé nyúlt. A következő pillanatban, egy démoni kard markolata volt a tenyerében.
- Kardforgatást csak az arra legméltóbbaktól tanulhatok. Válaszolj hát, hol találom a gladiátorokat? - Ismételte meg előző kérdését.

A türelme vészesen fogyott, maga sem tudta mikor éri el a férfi, a nemes démonnak hitt egyszerű pitiáner senki addig a pontig hogy a macska megunja az egérrel vívott játékát.Oh igen, megvédte az egerektől.. saját magát. Ezt pedig senkitől nem tűrte el, ezt a fajta pofátlanságot és hálátlan viselkedést amit ez a férfi mutatott az Úrnő felé. Arca elfanyalodott, mintha valami nagyon savanyú lenne a szájába ami összerántja az arcát. Felszínes volt, sosem érdekelte egyik ember vagy másik lény belső jellemvonásai, a személyisége pedig annál kevésbé kötötte le a figyelmét. Mikor a férfi megvádolta azzal hogy ő is csupán porszem az azok között az uralkodók között akik csupán nagyzolásból kiáltották magukat annak, kicsit elvicsorodott ezzel kevésbé adva meg magának azt a bájt amivel ezelőtt olyan fenségesen igyekezett helyére parancsolni Hakuryuut.
A hőségre apró először még csak meg sem rezzent, igyekezte a macska vérét és tulajdonságait felhasználni, hiszen nagyon is jól viselte a meleget, de megvoltak neki a saját korlátjai és képességeinek határai. De afelett nem tudott szemet hunyni hogy a férfi igyekszik őt megfélemlíteni, így mikor az képességéhez nyúl a macska keze ökölbe rándul és leengedi maga mellé. Mikor oly elviselhetetlenné válik a forróság, egy verejtékcsepp jelenik meg halántékán de azt haja azonnal el is nyeli tövénél.
Mielőtt jobban belemerülhettek volna a közöttük érlelődő feszültségbe a hatalmas energiagömb hang nélkül tűnt el, szinte visszakúszott Hakuryuu testébe, de a várt csodálat most elmaradt amit egy egyszerű halandó tanúsított volna ha valami ehhez foghatót látott volna. A leginkább sértő ebben az volt hogy nem azért tűnt el az a fránya forró gömb mert Hakuryuu tiszteletét kivívta hanem mert a férfi úgy vélekedett, Calypso királynő a macska szintje alatt helyezkedik el, ez pedig sértőbb volt mint bármi más ezen a földön.
- Fenséges ki az embereket az egerektől óvja meg?! - horkantott fel gúnyosan majd elfordította fejét és megvetően nézett a távolba, még arra sem méltatta a férfit tiszteletlenségét követően hogy ránézzen.Arcvonásait rendezte, fülei nyugalmi állapotba kerülte, pupillái pedig kitágultak. A kard megjelenése egy cseppnyi érdeklődést sem váltott ki belőle de annál inkább élvezte azt az árnyékot amit a férfi és annak fegyvere vetett rá. Kellemesen hűsítve ezzel arcát és fedetlen bőrét. Fél kézzel dús lila hajkoronájába túrt majd azt hátra simítva kisujjával megérintette egyik fülének hegyét mire azon érzékszerve megremegett majd lekonyult egy pillanatra.
- Az arra legméltóbbaktól? Most vesztetted el annak figyelmét ki a legnevesebb a kardforgatás művészetében! - kuncogott kellemes de annál élesebb hangon, ha fegyverként használhatta volna azt már réges-rég holtan hevertek volna körülötte a kelletlen társaságok amikkel összehozta néhanapján a sors.
- Menj hát tovább ostoba kölyök, kergesd farkadat és nyalogasd golyóidat ahogy azt a kutyák teszik.Már ha még ezek után azok megvannak.Megsértetted az Istennőt, keress olyan gladiátort aki majd megtanít díszes kardod lapjával lecsapni a legyeket otromba képedről és végy egy fürdőt. Felfordul érzékeny gyomrom a mocsoktól ami rajtad telepedett meg.Bűzlesz. - azzal megkerülte Hakuryuut és mintha mi sem történt volna, arcára ismét békesség ült ki, csípőjét ringatta, léptei pedig olyanok voltak mint egy macskáé.Megadta a módját annak hogy ékes alakját megmutassa az egész világnak, a legapróbb bolhától a leghatalmasabb démonig.

Mivel Hakuryuu nappali énje nem rendelkezett olyan halandó érzelmekkel, mint a harag, így Calypso királynő szidalmai olyanok voltak, mintha a falnak mondaná Őket. S bár érzelmet nem váltottak ki belőle, egy s máson azért mégis csak elgondolkodott. Leginkább a higéniájára tett megjegyzést furcsálta. Teste az előbb olyan forró volt, mint a bolygó magja. Egyetlen kosz, szennyeződés, vagy bacilus sem éli túl a több, mint 6000 celsius fokot. A legyek is egy sarkallatos pontja volt az istennő állításainak. Sem a legyek, sem pedig egyetlen másik állat sem megy Hakuryuu közelébe. A nem evilági, démoni aura félelmet kelt a szívükben, s taszítja Őket. Azt meg méginkább nem tudta hova tenni, hogy miért is kellene a farkát kergetnie, vagy a golyóit nyalogatnia. Gondolta is magában, hogy ez is biztosan valami különös halandó szokás, s majd később kipróbálja, miután halaszthatatlan teendői végére ért.
Hakuryuu szeszélye még saját maga számára is egy talány. Az egyik pillanatban kész végezni az ellenfelével, a másikban pedig a legkisebb késztetést sem érzi rá. Ez a fajta "ritmus nélküli" viselkedési forma teszi Őt olyan veszélyessé, mint ami, ám lehet, hogy ez most pont kapóra is jött. Ha van valami, amiben a büszke démon hibrid hisz, akkor az saját maga és az, hogy a sors az Ő malmára hajtja a vizet, hovatovább, Ő maga irányítja a sors folyamát.
Hakuryuu büszkén kihúzva magát, karba tett kezekkel állt, s a füle botját se mozdította, amikor Calypso megkerülte Őt és elsétált mellette. Azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy hibás volt az információ, miszerint a gladiátorok a legkiválóbb kardforgatók a világon? Ha ez igaz - márpedig miért ne lenne az -, hisz mi oka lenne kételkedni a nőszemélyben, akit alig 5 perce ismer, akkor mindezidáig tévúton járt... De szerencsére minden rosszban van valami jó, jelen esetben az, hogy a személy, akit ténylegesen keresett, itt áll előtte, pontosabban most már mögötte. Hakuryuu szemei felcsillantak és már éppen szóra nyitotta volna a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ő még... soha az életében, egyetlen egyszer sem kért semmit, senkitől. Nem tudta, hogy miként kellene belekezdenie. Calypso után fordult és hosszú másodpercekig csendben figyelte az istennő testének távolodó sziluettjét. Tanácstalan volt, nem tudta, hogy mi tévő legyen. Felváltva szorította ökölbe kezét, majd nyitotta szét a tenyerét. Végül...
- Calypso! Légy a mesterem, k... ké... - Az utolsó szó, csak nem akaródzott megszületni. Hakuryuu tudta, hogy kérése csak akkor jut el az istennő füléig, hogy ha teljes egészében közli azt.
- KÉRLEK! - Üvöltötte, mely után teljesen leverte a víz, a szíve hevesen dobogott, légzése zavaros volt, zihált. Ez egy nagy áttörés volt. Hakuryuu nappali énje, életében most először kényszerült egy büszkeségével szembenő cselekedet végrehajtani. Ha ez nem győzte meg Calypso-t, akkor semmi sem fogja. A büszkeség démona a "kérlek" szó után csak egyhelyben állt és várta az ítéletet.

Béke és magabiztosság szoros kötelékével keverte mozgását, minden léptében a tökéletességre és a szépségre törekedett. Már teljesen kizárta a férfi hangját, még mozdulatainak neszére sem reagált.Egyetlen mozdulata sem láttatta azt a környezetével hogy megrengett volna a magába vetett hite hiszen ez így is volt. Büszkeség, kimértség és pompa; ezekkel a szavakkal lehetett volna jellemezni és önmaga is így látta saját magát. Alig jutott távolabb a férfitól mint 5-6 méter, mikor az szinte könyörögve szólt utána - Calypso mások kérését ugyanis mindig könyörgésnek és fohásznak vélte - megállt, farka felkunkorodott kissé, hátát mutatva szélesen kíméletes mosolyt vett fel és lassan visszafordult hogy égi szemeivel alaposan szemügyre vehesse a démont. A "Kérlek" különös képen tetszett neki, hiszen úgy érezte amaz végső elkeseredését élte éppen meg mikor tudatosult benne hogy az akivel olyan tiszteletlen volt az nem más mint egyike a régmúlt idők neves kardforgatóinak. Ugyan nem volt gladiátor de Calypso igen is szépen bánt a karddal, elhatározta hát hogy igent mond annak kérésére de csupán azért hogy azt kijátszva megszerezze azt amire neki szüksége van, nem pedig hogy kisegítse Hakuryuut az iménti polgárpukkasztó viselkedése után is.
A választ azonban még halogatta, kézfejét álla alá támasztva pillantott fel a kristálytiszta égboltra majd hosszas "gondolkodás" után ismét ránézett és megállva a démontól alig fél méterre elemelte álla hegye alól kezét és azt kinyújtotta a démon felé.
- Legyen hát, hogy lásd milyen kegyes Istennő vagyok én...De ahhoz hogy teljesen hasznodra váljanak tanításaim, előtte érdemben felkészítelek rá. Az első lecke, a tisztelet. - emelte fel annak ajkai közelébe kezét és ellenállhatatlanul elmosolyodott.
Kész volt arra hogy teljesen megtörje a démont, hogy elérje azt hogy az meghajoljon előtte, mert hiszen az nem volt olyan borzalmas látvány, és azokkal a pusztításra teremtetett kézzel akár még a bundája ápolását is letudhatja, megmasszírozhatja a királynő fáradt és sajgó izmait vagy csak egyszerűen megsimogathatja azokon a pontjain ahol ő igazán szereti. Lelki szemei előtt látta ahogy Hakuryuu minden egyes nappal , az őt megillető tisztelettel árasztja el, ahogy annak haját fésüli, tejben és vajban füröszti, ahogy testőrként megvédi az esetlegesen rá valódi veszélyt tartogató ellenfelektől. Persze minden csupán az ő legapróbb részletre kiterjedő gondolkodásmódjáról adott tanúságot, hogy Calypso ugyan nem démon, de egy Istennő, és bár nem egy egyszerű halandó akit egyetlen vágással eltörölhetnek. Mégis felkészül arra is ha esetleg valami nála hatalmasabb, mondjuk maga az ördög életére tör.

A démon hibrid, életében most először tapasztalhatta meg, hogy milyen érzés izgulni, miközben Calypso válaszára várt. Az istennő nem siette el a dolgot, Haku pedig már a B és C terven gondolkodott. Ha Calypso, a világ első számú kardforgatója, - a kérése ellenére - sem hajlandó tanítani Őt, akkor a megoldás egyszerű és kézenfekvő: megöli Őt, így a sorban második mester veszi át a helyét a ranglistán. C terv pedig nem volt, mert kutya legyen, ha még egyszer megalázkodik a nő előtt és megismétli kérését. Haku kezdte elunni a várakozást és ennek látható jeleit is mutatta: szemei összeszűkültek, kezei ökölbe szorultak, félig elnyílt ajkain füst áramlott ki. Szerencsére, ekkor megtört a jég: kedvező választ kapott, s a gyilkolásra való motiváció, egy pillanat alatt elszállt.
- Akkor hát, ez eldőlt, Calypso. - Jelentette ki Haku, hangjában minimális érdektelenséggel. Az van, amit Ő akar. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Ám ha büszke Őfelsége belelátott volna Calypso fejébe és annak magvas gondolataiba, az izguláson kívül, a félelem érzetét is megtapasztalta volna egyazon nap.
- Tisztelet? Én, Hakuryuu, a büszkeség bűne... nem tisztelek semmit és senkit. Egy mindenek felett álló entitásként, a tisztelet az irányomba elvárt, de nem viszonzott. - Jelentette ki, s hangszíne olyan szilárd meggyőződésről adott tanúbizonyságot, amely nem tűr ellentmondást. A démon hibrid szemében a világ hierarchiája meglehetősen egyszerű: van Ő, a tápláléklánc tetején, s mindenki más pedig alatta van.
Hakuryuu érdeklődően emelte tekintetét az ajkai elé nyújtott pici, törékeny ám annál fenségesebb mancsra, s noha arckifejezése továbbra is érzelemmentes volt, fejében megannyi kérdőjel ugrált fel-alá. Tanácstalan volt, nem értette, hogy most mégis mit várnak el tőle... Oldalra döntött fejjel, Calypso pofijára pillantott, gondolván hátha megvilágosodik, de az istennő mosolya a legkevésbé sem volt támpont a számára. Hosszas gondolkodás után végül úgy döntött, hogy az ösztöneire bízza magát: először megszimatolta, majd azután pedig nyalogatni kezdte Calypso kézfejét. Ami legelőször feltűnt Hakuryuu-nak - s ez egy kellemes tapasztalat volt -, hogy az istennő bőrének az illata és az íze, nem irritálja sem az orrát, sem pedig az ízlelőbimbóit. Fenségessége egyetlen élőlényéhez sem volt fogható és olyannyira belefeledkezett a dologba, hogy napestig képes lett volna folytatni.

A démon lelkesedése egyszerre volt szánalmas és elragadó a maga módján, abban reménykedett hogy ez a neveletlen fráter majd meghazudtolja az előbbi viselkedését a továbbiakban és Calypso Úrnő kegyeit keresve, majd meghajol előtte és a megkövetelt bánásmódban részesíti amire a macska a leginkább vágyott.
- Tudd meg , a tisztelet az egyik lépcsőfok ahhoz hogy megtanulj a kardoddal bánni és érdemlegessé válj arra hogy használd. Nem csupán egy fegyver hanem a karod meghosszabbítása az, ha pedig úgy bánsz vele mint egy torzszülött, megeshet hogy a saját fejedet vágod le és akár csak egy fejvesztett tyúk, kétségbeesetten rohangálsz majd körbe körbe. - adta meg a démonnak az első tanácsot amivel talán még kegyes is volt, hiszen nem tervezte azt hogy valóban segíteni fog annak megtanulni a neves kardforgatás művészetét. Hiszen ő maga inkább képességei kezelésében és annak leghatásosabb módon való felhasználásában remekelt, de valamelyest értett a kardforgatáshoz is. De még mindig ott volt az a bizonyos kérdés: Miért érné meg az úrnőnek az ha segíteni valakinek aki még nála is hatalmasabbnak tartja magát?
Ahogy ott tartotta a kezét a mosolya egyáltalán nem lankadt, várt és a démon kemény vonásait figyelte, az pedig igazán ennivalón szánalmas látványt nyújtott. Hisz annak ellenére hogy ő könyörgött azért hogy Calypso a tanítás keretein belül kegyébe fogadja, mégis ő volt a leginkább felháborodva hogy ilyesmit vár el tőle, a már az emberek többségétől megszokott tiszteletnek örvendő Úrnő. Mikor Hakuryuu a cicus selymes kézfejének szaglászásába kezdett Calypso felső ajka megrándult, elhúzva száját grimaszolt egy kicsit, de akkor képedt el igazán mikor a várt kézcsók helyett a magát Fenségesnek tituláló Főbűn; nyalogatni kezdte.
Olyan mértékben elképedt ezen hogy el is felejtette elvenni onnan, hiszen a kutyák is csupán azért nyalogatják gazdájuk kezét mivel azon vélhetőleg valami finom; szaft esetleg apró húscafatok ragadtak. Illetve azon célból hogy elhintsék a halandó emberek bőrén szagmintájukat, ezzel is jelezve más kutyának hogy ez az ember bizony már egy falka tagja. Legalább is Calypso így vélekedett erről a gesztusról, most azonban hogy ezzel bizony ezen a gyönyörűnek induló reggelen találkozott. A véleménye teljes mértékben megváltozott. Hosszú percekig csak figyelt és várt,talán abban reménykedett hogy ezt a démon sem gondolhatja halálosan komolyan!

Hakuryuu eleinte csak aprókat nyalintott Calypso kacsójának fenséges, selymes bőrén, de miután látta, hogy ez jó, egyre mohóbb és mohóbb lett. Rövidesen már az ujjait is bekapta és szopogatni kezdte azokat. Hakuryuu-n teljesen eluralkodtak az állatias ösztönök: testén hüllőszerű, arany pikkelyek jelentek meg, a sárkány farka pedig kinőtt, s csóválni kezdte azt. Mindez hosszú percekig is eltartott és ha a démon hibrid nem ébred öntudatára, akkor Isten a megmondója, hogy mi lett volna a vége. Hakuryuu szép lassan emelte el a száját Calypso nyálban tocsogó kezétől, majd az alkarja tetejével kezdte el törölgetni az arcát. Érdeklődően nézett végig magán és nagyokat pislogott a változások láttán. A pikkelyek és a sárkány farok, szép lassan eltűntek. Újra "teljesen" emberi volt a megjelenése. Ezután Calypso-ra emelte a tekintetét, s 10 másodpercig csendben figyelte Őt. Hogy mi járt a büszkeség bűnének a fejében... azt senki sem tudta volna megmondani.
- Calypso... - Szólította meg rá nem jellemző, sejtelmes hangon az istennőt.
- Te neked...
- Van testvéred? Éhes vagyok. - Kérdezte meg végül, amin egészen ez idáig gondolkodott. Kedvére való volt Calypso íze, de mivel Ő a kardforgató mestere, ezért nem eheti meg. Helyette, a testvére kerülne terítékre, már ha van neki egyáltalán.
- A tisztelet... már értem... - Kezdte váratlanul. A tekintete elszánt és komoly volt.
- Tisztelnem kell a kardomat. A kardom a kristályaimból készült. A kristályaim engem jelképeznek. Tisztelnem kell... Magamat. - Vonta le az újabb, saját magát tökéletesen fémjelző következtetését.
A szétnyitott tenyerére pillantott és hosszú másodpercekig, csendben figyelte azt. Majd végül:
- Igen. Az egyetlen személy, aki méltó a tiszteletemre, az én, saját magam vagyok. - Zárta a tézisét.
- Calypso. Elismerem. Jó tanár vagy. - Dicsérte meg halálos nyugodtsággal a mesterét. Még csak nem is foglalkozott vele, hogy nem is olyan régen, úgy szopogatta a kisasszony ujjait, mintha pálcikára szúrt ropogós húsfalatkák lettek volna.

Ezzel ment el napjának egy kevéske,mások számára talán nélkülözhető percei, de Calypsonak minden egyes másodperc többet ért annál hogy csak úgy elpazarolja azt holmi jöttment. Úgy gondolta ezen az álláspontján még az sem változtathatott volna ha a férfi maga, be lett volna kenve macskamentával, vagy a kedvenc gyümölcsének illatával. Az ujjai megfeszültek, a nyalintásokat még talán könnyű szerrel le tudta nyelni, anélkül hogy úgy érezte volna hogy büszkeségét sértik vele. De azt hogy Hakuryuu mint éhes csecsemő végül bevette őket a szájába és mint gyermek édesanyja keblét, úgy kezdte el szopogatni őket, azt már az ő jól ismert hatalmas türelme sem bírta tovább. Mielőtt kihúzhatta volna azokat a férfi szájából és sértettségének hangot adhatott volna. A macska figyelmét a lassan megjelenő aranyszín pikkelyekkel díszített farok ragadta magával. Fülei kissé izgatottabban jártak ,képes lett volna talán még macska ösztöneinek is engedelmeskedve rávetni magát és elkapni azt a bizonyos részét a férfinek. A sárkánybőr nem a legpuhább anyaga a természetnek, de képes lett volna mint apró gyík farkát, úgy azt is tőből letépni. Ez volt az a pillanat amikor talán a férfi magára ismert és rájött, mégis hogyan képzeli azt hogy efféle gusztustalan módon próbálja meg kiérdemelni Calypso figyelmét.Elengedte annak ujjait de azokon vastag hálószerű alakban lógtak a kisebb nagyobb nyálcsíkok, ettől pedig a nő elkezdett egyfajta undort érezni és mielőtt megválaszolhatta volna kérdését a férfinak, a közelükben nyugvó hatalmas sziklacsoportra lépett és kezét a még így is magas Hakuryuu feje fölé emelve igyekezett annak tulajdon nyálát a férfi hajába törölni. Mikor úgy érezte hogy elég tiszták ujjai, egy egyszerű mozdulattal szökkent le pódiumáról és ismét a sárkány előtt állt.
- Nos - kezdte el igazgatni fenséges fekete, azokkal a nem mindennapi foltokkal díszített bundáját. Majd arcát belefúrta annak finom anyagába és aprót szippantott belőle. Még mindig érezte azt a kellemes illatot amivel a nővére igyekezte magát elfedni a vadászok kopói elől.
Mosolyát a bundába fúrta majd lassan elhajolt attól, ismét a legkisebb jele nélkül érzelmeivel az arcán pillantott Hakura.
- Nem volt egy engedelmes nővér, de igazán jó szőrmebunda már. - dorombolta szinte a férfi magára tett öntelt gondolatait teljesen kizárva, de nem annyira hogy a későbbiekben ne tudj azt meghazudtolni, bár a lényege igen is valós volt és helyes. Még ha az a kard hozzá és az ő Nap erejével átitatott lényének egy része is volt. Leírt egy apró kört a férfi körül miközben az önmagát dicsőítette, majd jobb oldalán megállva megengedett magának egy halk gúnyos nevetést.
- Oh, dicsérj még és meglásd többet is tanulsz majd éntőlem amiből még hasznod is származik majd a későbbiekben. - bármennyire is volt epés válasz ez tőle, Calypso nagyon jól tudta hogy igaza van és elszántan állította hogy erre később Hakuryuu maga is ráébred.

Amikor Calypso beletörölte Hakuryuu hajába annak saját nyálát, a démon hibrid kezes bárányként tűrte azt és egy szót sem szólt. Minden bizonnyal, a tény, hogy az Ő fenséges nyáláról van szó és nem valami holmi halandóéról, tette elfogadhatóvá számára az Istennő cselekedetét. Valamint, nem tudhatta, hogy ez nem a mestere egy újabb "útmutatása" volt-e. Hakuryuu elhivatottsága megkérdőjelezhetetlen volt és egyértelművé tette, hogy a kiképzés szó színe alatt, sok olyan dolog felett is szemet huny, illetve teljesít, amelyeket alapesetben a büszkesége végett nem tenne. Mindettől függetlenül a magas hőségtől, a nyál egy perc alatt elpárolgott, a haja pedig megszáradt.
Érdeklődve figyelte, ahogy a nő, a szőrmebundájába temeti arcát és aprókat szimatol belőle. Haku szaglása még az állatvilágban is páratlan volt, így hát Ő is tisztán érezte az egykori nővér hagyatékának kellemes illatát. Még így is, tökéletesen képes volt elkülöníteni egymástól Calypso és a bunda aromáját.
- A testvéred bőre? - Kérdezte, s szemei összehúzódtak, teljesen a szóban forgó ruhadarabra fókuszált.
- Megölted a testvéredet, hogy szőrme formájában óvjon a hidegtől? - Pontosított. Az magasabb intelligenciával rendelkező élőlények 99%-a úgy reagált volna erre, hogy: "Te szörnyeteg, hogy tehetted ezt a tulajdon véreddel?!", de Haku...
- Már értem. Praktikus. Páncélként felhasználni egy olyan entitást, amivel egy azon véren osztoztok... Noha én magam soha nem vetemednék hasonlóra, démon testvéreim méltatlan testével. A fegyverem a kristályomból készült és a tüzem melegében kovácsolódott. A páncélom pedig maga a testem magját képező tűz. - Mutatott a mellkasára, ahol ez a bizonyos "mag" is megtalálható. Lévén bal oldalt volt, feltehetően a szívére gondolt.
- Az engedetlenséget halállal bünteted, halandó világot felülmúló kincsekre áhítozol, testedet saját véred lenyúzott bőrével melegíted, a csillagok és a Hold ereje járja át a testedet... Elismerem, erős vagy. De nálam nem erősebb. Calypso... Én, Hakuryuu, a saját szemeimmel bizonyosodom meg lényed isteni mivoltáról. - Mondta karba tett kezekkel, büszkén kihúzva magát, Isteni magaslatokból letekintve a cicusra. A hangja tónusa mélyebb volt, mint általában. Legyen bármilyen is Hakuryuu, tiszta vérű démon felmenője hagyatéka - a büszkeség -, olykor egy teljesen más személlyé teszik Őt.
- Mit ér a dicséret, ha olyan természetessé válik, mint a levegővétel? - Világított rá az élet egyik nagy igazságára, majd az istennő elé sétált.
- Számítok rád, Calypso. - Zárta a monológját, majd pár másodperccel később:
- Puhább, mint gondoltam. - Hallatszott Haku hangja Calypso mögül: a szemérmetlen hibrid a lány farkincáját tartotta a kezében és borzolgatta annak fenséges szőrzetét. Most már ismét, a már jól ismert Hakuryuu volt.

Kezeiről lassan felszáradt lassan Hakuryuu nyálának utolsó pár cseppje is, elégedetten vette tudomásul hogy bár ez számára igen is gusztustalan volt, mégis sokkal tisztábbnak érezte, hiszen a levegőben szállingózó por teljes mértékében eltűnt bőre finom felszínéről. Megnézte magának aranykarmait majd kicsit igazítva rajtuk hallgatta a démon szavait, a megjegyzés amit tett egészen meglepte, bár nem érte váratlanul. Hiszen tudta jól hogy a büszkeség bűne nem fog halandóként fennakadni olyan apróságokon mint hogy Calypso saját vérének bundájával óvja magát a hideg reggeli órákon. Bár ennek a macskának bizony még egy langyos fuvallat is túl hűs volt, hiszen szerette a forróságot, ezért látogatta meg idejétől függetlenül a lehető legtöbbször a közeli, már-már törzshellyé váló természetes meleg vizű forrásokat.Persze azok közül is csak a legtisztábbakat,amelyek méltóak voltak hozzá. A férfi, számára igen dicsérő szavaira széles mosolyra fakadtak ajkai.
- Az engedetlenséget ÉS az árulást halállal büntetem, az halandók oltalmazása pedig örök kárhozatra ítéltetést vonz maga után. A halandók csupán egyszerű parazitái ennek a világnak, aki őket megsegíti és hatalmasabb náluk, csupán csúf tréfája saját fajtájának. Egy macska ne rohanjon senki után úgy mintha csupán függenie kellene tőle! - jegyezte meg csengő hangon, de minden egyes dallama olyan volt mintha egyre hidegebbé is vált volna. Lassan karba tette kezeit és kihúzva magát büszkén pillantott maga elé.
- Nos a démonok bőre nem lenne oly méltó hozzám mint ez a bunda. 200 évvel ezelőtt még ez volt az egyik legpuhább prém, persze csak az enyém után. De a tulajdonosa túl gyönge volt ahhoz hogy tovább vigye eme nemes nemzet vérvonalát. Ki tudja, talán egy egyszerű halandóval is hált mielőtt kiforgattam bőréből és megfosztottam az életétől. - ócsárolta testvérét, holott maga is tudta azt az egyszerű közmondást: Halottról jót vagy semmit! Ő mégis minduntalan képes volt elecsetelni nővére milyen undorító és méltatlan cselekedeteit, amikkel kiérdemelte saját halálát. Calypso kegyes volt vele ha Calista ezt másképp is látta, hiszen a halállal megóvta ősei szellemének szégyenteljes pillantásaitól.
- Ó Hakuryuu, a tisztelet és a meghajlás, az istennőjük imádata mindig is értékesebb lesz mint halandó életük összes aprócska légvétele. Pazarlás ezeknek az egyszerű porhüvelyeknek meghagyni, létük aprócska és szegényes örömeit. Tégy próbára ha attól könnyebben fogadod el a tényt, hatalmasabb a Hold a napnál, hiszen azt többen éltetik. Míg a Napnak tüze csak éget és pusztít. - o meg meleget ad, amivel Calypso teljes mértékben elégedett volt, mégsem volt hajlandó ezt elismerni. Sértette fülét Hakuryuu mondata: "Számítok rád, Calypso.". Ez mintha csak azt mutatta volna felé, hogy ez a démon kételkedik képességeiben. Mikor pedig megérezte annak érintését farkincája végén egészen felborzolódtak a fülein és farkán a selymes szőrszálak. Hirtelen fordult nagy lendülettel felé és kezét meglendítve kevert le neki egy pofont, hiszen az pofátlanul és igen sunyi módon kísérelte meg a legnagyobb nyugalommal megtapogatni kényes pontját.
Még az sem tántorította el hogy a férfi jóval magasabb volt nála, hiszen ahhoz hogy hozzáérhessen lentebb kellett adni büszkeségéből és közelebb hajolnia a földhöz.
- Arcátlan kutya! - azzal kihúzta annak kezéből farkincáját és elkezdte igazgatni a kusza szőrszálakat rajta.

"A halandók oltalmazása pedig örök kárhozatra ítéltetést vonz maga után..." visszhangzott Hakuryuu fejében Calypso kijelentése. Ő maga, nem is olyan rég, egy Khariya Nox nevezetű félvér lányt mentett meg a haláltól. Nemes cselekedetét egyáltalán nem érezte méltóságán alulinak, de ha Calypso megtudná, akkor minden bizonnyal elítélné Őt, ezért... erről inkább egy szót sem szól, helyette inkább egyetértően bólogat.
- A halandók - kikkel ez idáig találkoztam -, mind fegyvert rántottak ellenem, ezért megöltem Őket. Az életüket szimbolizáló gyertyalángot, fenséges Napom tüze mohón nyelte el. De bármennyi halandót is öltem meg... a világ nem vált számomra sem jobb, sem rosszabb hellyé. Ekkor megértettem... a halandók élete... jelentéktelen. Egészen addig a napig... ezt így is gondoltam. - Zárta a monológját. Természetesen azt nem mondta el, hogy egy bizonyos vörös hajú bajkeverővel való találkozás révén, megváltozott az élet értékéről való véleménye.
- Nem voltam ott, ezért nem tudhatom, hogy mi történt. De abból, amit elmeséltél, a testvéred halála elkerülhetetlen volt. Megölni Őt, s megőrizni tekintélyét, ameddig még nem volt késő, egy nemes és önzetlen cselekedet volt tőled. Ha az én tekintélyem csorbulna meg, én is inkább halál nyugalmát választanám. Mindazonáltal halála után felhasználni bundáját, ugyancsak nagy bölcsességről tesz tanúbizonyságot. - Calypso most aztán kellőképpen megvolt dicsérve, noha Hakuryuu-nak esze ágában sem volt bókolni az Istennőnek. Nemes egyszerűséggel állást foglalt és elmondta a dolgokról alkotott véleményét.
Calypso Napról és Holdról való véleményéhez sem fűzött kommentárt, ezt inkább meghagyja későbbre.
Derült égből villámcsapásként érte Hakuryuu-t Calypso istennő pofonja. A tenyér akkorát csattant az arcán, hogy még hosszú másodpercek múlva is visszhangzott tőle nem csak a vadvirágos mező, hanem még az azt körülölelő erdősség is. A fák lombjai közül, riadt madarak röppentek fel, nem sokkal később az erdő és annak állatai, elcsendesedtek. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. A pofon után Hakuryuu nem mozdult és nem szólt egy szót sem, talán még levegőt is elfelejtett venni. Szemei remegtek, pupillái összeszűkültek. Arca vöröslő pírben égett, valósággal lüktetett. Mikor tenyerével megérintette azt, a fájdalom ismételten belenyilallt. És ez az érzés... teljesen idegen volt számára. Senki, még Hakuryuu saját maga sem volt képes fájdalmat okozni fenséges testének. Egyszer, réges régen, regenerációja határait tesztelvén, letépte bal karját. Tisztán emlékszik, hogy akkor mit is érzett: olyan volt, mintha csak egy ruhadarabtól szabadult volna meg. Akkor meg hogy lehetséges, hogy mind Calypso karmolása, mind a pofonja ennyire mások voltak? Sérthetetlen bőrét... immáron hegek és vörösség tarkította.
Szemeit lassan, kimérten vezette a tőle nem is olyan távol - háborgás közben - tollászkodó Istennőre. Eközben arcát takaró tenyerét leengedte, s így láthatóvá vált Calypso művészete. Ha ez így folytatódik tovább, akkor nap végére a szerencsétlen démon hibrid arca egy olyan vászon lesz, amelynek egyetlen festetlen pontja sem marad. Lévén Hakuryuu nem rendelkezett olyan halandó érzelmekkel, mint a harag és a bosszúvágy, így a kisasszony fegyelmezése, megtorlatlan maradt. Igen, egy szemernyi ellenérzés nélkül lépett mellé és tekintett le rá.
- Calypso...
- Elmagyaráznád, hogy mit jelent az, hogy kutya, amelynek az elmúlt percekben többször is tituláltál? - Kérdezte érdeklődően, oldalra döntve a fejét.

Calypso a pofontól izzó kézére pillantott, tenyerét figyelte amelyen hasonló képen jelentek meg a férfi testének forrósága okán az apróbb , vörösebb foltok amik aligha nem égés nyomai voltak.
- Olyan sokáig öltem őket, hogy életük talán túl korán vált a szemeimben jelentéktelenné és használhatatlanná, entitásuk sértette lényemet és hiszek abban, egészen a mai napig hogy csupán a természet fáradtságának és a teremtés hatalmának végtermékei csupán...- dörzsölte össze finoman mutató és hüvelykujjának puha párnácskáit. ujjbegyein érezte azt az égető érzést amit a nap ereje okozott benne. A Hold hűs érintése  azonban aligha nem azonnal orvosolta ezt a problémát, mikor is az érzékeny területeket elöntötte a hajszál ereiben buzgó hűs fehér vér. Tekintetét a férfi arcára emelte amelyen már jól láthatóak voltak azok a felszíni bőrén látható sérülések, amiket karmával okozott. Bár csupán irritálttá vált bőre, mégis elégedettséggel töltötte el a látvány. Hosszú ideig kellett azonban várnia arra hogy Hakuryuu ismét megtisztelje azzal hogy ránéz, ugyanis a férfi a pofon után szinte azonnal megmerevedett és hosszúra sikeredett, elpazarolt percek után volt csak hajlandó felé fordulni. Mintha csak igyekezte volna leplezni azt hogy az Istennő igen is sikerrel járt és kárt tett a arcán húzódó eddig talán mások által sértetlennek talált bőrén, de a Hold Úrnője most mégis , ha nem is durván de egy rövid ideig nyomát hagyta annak hogy ő bizony kezet emelt Hakuryuura. Sikerét pedig annak tulajdonította hogy a démon és az ő lénye teljes diszharmóniája egymásnak, Ő a Hold és a csillagok míg Hakuryuu a Napnak pusztító erejével bírt , ami teljes ellentéte volt egymásnak. Mint tűz és víz vagy a fény és a sötétség.
Tettét, azt az illetlenséget amit a férfi elkövetett vele szemben még az sem törölte el nyomtalanul hogy az imént, nem is olyan nyakatekerten, a büszkeségét kissé mellőzve adott igazat Calypsonak abban hogy méltó megváltás volt a halál, nővére a bűnös lelkének.
Röpke másodpercekig még igazgatta a farkán felborzolódott szőrszálakat majd lassan leengedve a  finom kezei alkotta ölből nézett maga elé. Testét még egy hangos sóhaj is elhagyta ahogy a távolba meredve figyelte a faágak jól lehet jelentéktelen, de annál kecsesebb mozdulatait a gyönge szélmozgás nyomán. Fülei kicsit megremegtek a levelek édes súrlódására, és talán ezen apróságok voltak azok amik egészen elfeledtették vele a tiszteletlenséget és az ujjbegyein még tompán érzett égető érzést.
Örvénylő gondolatai lassú megnyugvásba fulltak , meg is feledkezett a démon jelenlétéről egy rövid időre, egészen addig míg az ismét mellé nem lépett. A kérdésére csak egy hitetlen, fásult fintor jelen meg arcán mielőtt válaszolt volna.
- A kutya a halandó ember és sok félvér leghűbb társa, barátja. Ezek az egyszerű állatok az egyszerű farkasok népének puhány leszármazottjai, akiket az emberek elragadtak az alomból.S bár be kell valljam igazán hű szolgák és bármire képesek a gazdájukért. Az emberek helyett ölnek, kiszagolják a vadat és megkeresik azt. Egyesek elejtik a prédát, mint például a nyulakat és a rókákat, majd állati ösztöneiket megtagadva, saját zsákmányukat gazdájuk elé viszik. Egy kutya szemében, az ember olyan mint egy Isten. - tartotta ki maga elé tenyerét és az ég felé fordítva azt egy kevéske holdfényt tömörített egybe, ami bár nem volt valami erős mégis, az energia csírája jól kivehető volt Calypso tenyerén. Ez a csíra egész lassan kezdett el alakot ölteni míg fel nem vette egy kutya törékeny alakját, de az csupán egy egyszerű apró replikája volt a valódinak. A fény eb némán ugrándozott, szinte ficánkolt Calypso tenyerén , majd farkát csóválva foglalt helyet azon. Ezt a kis fényt felemelte Hakuryuu arcához hogy közelebbről szemügyre vehesse azt a démon.
- Bár egyszerű lények ezek, rendkívül okosak, tanulékonyak és haladó mivoltuk ellenére sokkal hálásabbak és hűségesebbek mint az emberi szolgák. -

Természetesen Hakuryuu figyelmét sem kerülte el Calypso sérülése. Ha más nem, a finom égett husi illata miatt, így vagy úgy, de tudomást szerzett volna róla. Lehet illő lett volna bocsánatot kérni, de most komolyan még Ő kérjen bocsánatot, amiért megpofozták?! Ugyanakkor azt sem akarta, hogy mestere emiatt megorroljon rá és száműzze, ezért a hőmérsékletét egy egészen kellemesnek mondható szintig csökkentette. De... bocsánatot kérni akkor sem fog.
Eközben arcán sem a lüktető érzés nem hagyott alább, sem pedig a karmolás hege nem tűnt el. Ez teljes mértékben idegen volt számára, mert azért valljuk be őszintén, ezek pitiáner dolgok egy hozzá hasonló Isten számára. Most első kézből tapasztalhatta meg, hogy Calypso fenyegetései nem légből kapottak és ha mással nem is, de a karmaival igenis számolni kell. Mindez azonban az Istennő malmára hajtották a vizet, hiszen az, hogy ilyen különleges interakcióra képes Hakuryuu-val, csak megerősítették abban a büszkeséget bűnét, hogy kardforgató mestert illetően, nagyon is jó helyen jár. Azonban az Istennő félelmetes mosolyát... - amellyel az művében gyönyörködött... - sehogy sem tudta hová tenni.
- Emberi szolgákat tartani és felhasználni, nem több időpocsékolásnál. Testük és lelkük egyaránt gyenge. Életük hossza, egyetlen pislogás számunkra. - Értett újfent egyet Calypso-val.
Hakuryuu figyelmesen, érdeklődve hallgatta Calypso, annak - kutya fajról szóló - magyarázatát. Aki ismerte a nappali Haku-t és látta volna most, annak mindez furcsának hathatott volna, lévén a démon hibrid gyakran hajlamos elbambulni. De most... osztatlan figyelemével tisztelte meg az Istennőt. A kért információ mellett, valami egészen rendkívüli látvánnyal is gazdagodott: Calypso, a mágiája segítségével egy miniatűr kutya replikáját hozta létre a tenyerében. Hakuryuu észre sem vette, de egyre közelebb és közelebb lépett a lányhoz, végül ujjával megpróbálta megérinteni annak alkotását, de nem tudta, hiszen a kutyusnak nem volt valódi, fizikai megtestesülése.
- A mágiád... lenyűgöző. - Ámulatában nem figyelt oda a szájára és elkotyogta azt, azt ami éppen a fejében járt. Szemeibe egyszer csak visszatért a fény és ámulatából kizökkenve, úgy gondolta, hogy most Ő is megmutatja, milyen a fenséges mágiája.
- De az én mágiámnál nem lenyűgözőbb. Figyelj jól, Calypso... most fenséges lángjaimmal, megalkotom a hasonmásodat... - S azzal kinyújtotta a karját, tenyérrel felfelé és egy gyertyalángszerű, pislákoló kis tűzképződményt kezdett el egyre jobban és jobban megnagyítani és formálni. El kellett ismerni, egész jól ment neki, már egészen felismerhető volt és már csak az utolsó simítások voltak hátra.
- Íme Calypso, itt vagy hát te: - Harangozta be a nagy finálét, de ekkor mágiája elszabadult, s az addig szépen megformált karakter alakját vesztette. Egy heves tűzörvény formájában... felszökött az ég felé. A démon hibrid kudarca teljes volt és tagadhatatlan. Hakuryuu tekintete mindent elárult arról, hogy most éppen mi járt a fejében... leginkább ez: "Ez most komoly?... -.-".
- Mellesleg Calypso... a magyarázatod alapján... nem ismerek magamra. Felvilágosítanál... miért is tituláltál kutyának? - Tette fel a nagy kérdést, amelyet tehetsége megcsillogtatása után, így is úgy is fel akart tenni tenki.

Ahogy a Hakuryuu álltal fejlődött forróság ereje és annak hatásai leredukálódtak Calypso egy kicsit meghittebbnek érezte annak közelségét, hisz tudni kellett hogy macska tulajdonságai igencsak erősek voltak, lassan már-már teljesen fel is emésztették a benne szunnyadó vámpírt.De az is előfordulhatott hogy az asszonyt alkotó két ellentétes fél megtanult egymás mellett létezni, ezálltal téve tökéletessé a valami sokkal hatalmasabb eredetű erő álltal létrejött Istennőt.
Calypso hangja pillanatok alatt volt képes negédessé válni de ugyanennyi kellett neki ahhoz is hogy egy teljesen másik kisugárzásű nővé érjen, aki nem tűri az ellenszegülést és hatalmának, a valódi lényének megtagadását. Hiszen nagyon jól tudta maga is hogy bár teste nem olyan hatalmas mint Hakuryuu-é, mégis azonos szinten - tán még magasabban is - állt a démon felett. Mert tudta hogy amaz olyan mint a tűz, de ő pedig akár a víz és mint minden balga halandó is tudta, az egyik képes volt kioltani a másikat.
- Az emberek kora ezért fog egyszer leálldozni, hiszen jön majd egy nagyobb úr aki mindenek felett áll majd és eldönti; mi is lesz majd az ő sorsuk. Ha jobban belegondolsz most ebbe, magad is rájöhetsz.Sokan még nem értik milyen értektelen is az a lény,ami képes belefulladni saját testének elmúlásába. Mert minden ami többet ér az emberi fajnál, olyan hatalmas mint te vagy én. Mert az igazi uralkodóit a földnek halhatatlanná tették... és nem csak a lelküket, de a testüket is hogy méltókép megőrizzék azt teljes pompájában és fényében az utókornak! - Caly hangja sejtelmes volt, már szinte földöntúlian csengett ahogy fejét kicsit hátra döntve , parányit megemelve állát nézett le hófehér ,néhol kékes fényben úsző művére. Ezalatt pedig egyre közelebb érezte magához a férfit, ez először frusztrálta majd bosszantotta, végül szép lassan elkezdte nem érdekelni; mert tudta hogy Hakuryuu valóban, szinte issza bornál is édesebb szavait és minden figyelmét arra fordítja amit az Úrnője tár fel előtte.
Töretlen figyelmét egy halvány jele követte a férfi  ámulatának, majd ezt annak kíváncsisága és a mágia iránti érdeklődése míg végül el nem jutott az ámulat azon szintjére mikor bátorkodott az apró holdfény kutyust megérinteni.Mikor ez nem sikerült akkor sem csüggedt el a férfi, váratlanul őszinte és már valódi érzelemben gazdagnak tűnő reakciójára Calypso egy pillanatra meg is feledkezett arról amit mondani akart. De mint minden ilyen gyönge pillanata ez is hamar szertefoszlott és ismét beléköltözött az a kimért, minden szavát jól megfontoló asszony jelleme akit Haku ezalatt a rövid idő alatt megismerhetett.
Calypso bezárta hát tenyerét ezzel elfojtva a parányi replikáját annak az egyszerű állatnak amit az imént mutatott be Hakunak, majd a férfi hirtelen jött lelkesedésére egy rövid időre felhagyott szoros napirendjével és szemtelen szerénye megtűrése mellett igyekezett nem elaludni annak egyszerű mutatványán.
Ahogy a tanítvány is tette ezelőtt úgy most ő is megpróbálta teljes figyelmét a férfire fordítva szemügyre venni annak nem mindennapi erejét, hiszen Haku épp az ő páratlan és tökéletes alakját igyekezte megalkotni abból a tiszta tűzből ami átjárta egész testét és szellemét.Ám ez mint hamar kiderült, cseppett sem volt olyan tökéletes és engedelmes urához mint azt a démon hitte.
Elfojtott egy gúnyos mosolyt majd ismét fellépve a mellettük heverő sziklára, kezét a démon álla alá csúsztatatta kezét és karmaival vigyázva fogta meg annak alsó álkapcsát és maga felé fordítva a hibris fejét, egészen közel hajolva hozzá fülébe suttogta szavait:
- Ezt még gyakorold, Ó Nap Istene! - suttogta selymesen, hangja pedig olyan volt ebben a Haku számára szégyenteljes helyzetben mintha a világ legfinomabb anyagával cirógatták volna annak hallójáratát. Ujjait ekkor belefúrta a démon arcába és körmei hegyével apró piros pöttyöket hagyott maga után Haku bőrén.
- Nos, azért neveztelek kutyának.Mert olyan vagy akár egy neveletlen kölyökkutya, aki bizony még nevelésre szorul!Így hát halld szavaimat Hakuryuu... Tiszteld tanítód, hiszen nem halandó hogy úgy beszélj vele mint egy egyszerű emberrel. - követte éles váltás az imént hallott finom hangú szavakat majd kaján mosollyal arcán nyalt végig a démon meleg, keskeny vörös karmolásnyomoktól tarkított arcán majd elhajolt tőle és elengedte azt.
- Igazán megéheztem Hakuryuu, te nem? -

Hakuryuu vadállatias ösztöneivel, a másik fél testének legapróbb rezdüléseiből is tökéletesen képes volt olvasni, így saját teste hőmérsékletét úgy állította be, hogy az Calypso-nak a lehető legkielégítőbb legyen és ne égesse meg magát újból. A tűz lehet, hogy pusztító, de ugyanakkor meleget is ad, amely nélkül az állatoknál magasabb civilizációs szintre jutó fajok, képtelenek lettek volna kialakulni, vagy megélni. A büszkesége démonának ezen gesztusa, csupán csak egyike volt a megannyi előnynek, amellyel még szolgálhat és bebizonyíthatja, hogy az Istennő korábbi kijelentése - miszerint a Napnak csak destruktív oldala van -, téves.
Hiába volt Calypso a mestere, Haku nemesi öntudata, mely szerint Ő a legerősebb, szemernyit sem változott. Úgy vélekedett, hogy egyetlen mozdulattal képes lenne az Istennő életét kiontani, vagy képességével megégetni annak testét. Mindezeket szerette volna elkerülni, hiszen semmi kedve nem volt egy új kardforgató tanár kereséséhez.
- Az emberi fajról tett megnyilvánulásaid érdektelenek számomra, mert az én szememben, az emberek és az összes többi faj is egyenlő. Ez alól te sem képezel kivételt, Calypso. - Jelentette ki karba tett kezekkel. Hakuryuu arca teljesen érzelemmentes volt, s még az is láthatta, kinek nem volt szeme: Ő maga a teremtés koronája. Legalábbis, őfelsége ebben az öntudatban élt.
- Gyakoroljam...? Fenséges tüzem páratlan mint a Földön, úgy a Pokolban is... nem egy zsenge kis fuvallat által lángra kapott szikra... amelyet akár egyetlen Isten is igába hajthat. - Kezdte erőteljes hangszínen, de az Istennő selymes suttogása oly bódítóan hatott rá, hogy Hakuryuu hangja egyre inkább elcsuklott, végül pedig öntudatos szónoklata, halk motyogásba ment át. Védelméről is teljesen megfeledkezett, sőt mi több: leengedte. Calypso - mint akinek mindvégig ez volt a szándéka -, karmait ismételten a démon hibrid eddig a napig sebezhetetlennek vélt arcába mártotta. A fájdalom érzete már ismerős volt Hakuryuu számára, de annak újbóli megtapasztalása, hideg zuhanyként érte Őt. Arcán, egy minimális, szabad szemmel alig látható fintor jelent meg, amely nyűgjét hivatott szimbolizálni.
Egyetlen pislogás nélkül, már-már daccal fűszerezett, morcos pillantással nézett farkasszemet Calypso-val, aki Hakuryuu kutya mivoltát ecsetelte. Nem is tehetett mást, hiszen a pici kacsók erőteljesen tartották az állát, s gondoskodtak róla, hogy a démon hibrid a megfelelő irányba figyeljen. Úgy tűnt, elfogadta Calypso magyarázatát és nem cáfolja meg azt, sőt, még kérésének is hajlandó eleget tenni.
- Mondd hát, mit kívánsz tőlem, Calypso? - Érdeklődött egy kis pontosítás felől. Hakuryuu nem értett sem a rébuszokból, sem pedig a félszavakból. Komolysága jutalma végül egy arc nyalintás lett. A démon hibrid halk, morgó hangot hallatott, midőn az érdes nyelv a sebeit sem kímélte, így azok újra és újra lüktetni kezdtek. Fel is merült a természet egy nagy kérdése: egy démon sebe vajon begyulladhat? A nyál - amelyben most a fél arca tocsogott - csak hab volt a tortán, s úgy tűnt, hogy Haku meg sem próbálja azt letörölni.
- Természetesen éhes vagyok. - Bólintott.
- Az emberi húst nem állhatja a gyomrom, s a lovak teste is megsemmisült. - Mutatott a lemészárolt banditák irányába.

- Mit szeretnék? Nos azt hogy tisztelj engem, ne tegezz hanem magázz mert úgy tartja az illem, hiszen nem én vagyok a diák és te a tanár. Hanem én vagyok, úgy gondolom azt a kevéske tiszteletet megérdemlem amit még egy kutyától is megkapok. - forgatta meg szemeit majd elfordította fejét és kissé bosszúsan sóhajtott fel, nem is értette miért hagyta meg az esélyt a démonnak hogy tőle tanuljon. Hiszen mint látta igazán nehéz eset volt, bosszantotta a férfi faragatlan tiszteletlen viselkedése de megfogadta magának hogy Hakuryuu meg fog hajolni ő előtte és még a lába nyomát is meg fogja csókolni.
Tekintetével a férfi vonásait figyelte egy pillanatra el is kalandoztak a gondolatai, ez pedig kiült az arcára is. kezével kicsit feszülten túrt bele szőrmebundájába majd elfordította a fejét és elindult a vadvirágos mező épp területei felé. Tekintete kissé ködös volt, egy pillanatra mintha meg is feledkezett volna a társaságáról. Rövid időre még teste is megfeszült, mintha valami kínozná az Istennő testét, de csupán a reggeli órák és a nap erős fénye volt az ami mintha fel akarta volna falni az ő Holdból nyert erejét.
Rövid ideig habozott a válasszal majd visszapillantott a démonra és elfintorodott.
- Nos, ha ennyire finnyás vagy kedves, akkor rád bízom a vadászatot míg én elnyúlok egy fa tövében.

- Tisztelet... a kiképzésem alappillére... - Gondolkodott el a lány szavain.
- A magyarázata érthető volt, az óhaját pedig teljesítem, Calypso úrnő. - Felelte mélyen a másik szemeibe nézve.
Hakuryuu ezután elindult a vadvirágos mezőt körülvevő erdőség egyik irányába, s ahogy távolodott Calypso-tól, az úgy érezhette a Nap perzselését egyre intenzívebben. Noha a büszkeség démona nem tette szóvá, képességével egészen ez idáig az úrnője kényelmét szolgálta azáltal, hogy elfojtotta mind a Nap sugarait, mind a hőmérsékletet. Haku hamarosan eltűnt a fák és bokrok takarásában, amit alig egy perces néma csend követett. Ez az egy perce, ideális lehetett mindazok számára, akik egy kicsit szerettek volna relaxálni, de sajnos nem tartott sokáig. A föld meg-meg remegett, mintha meteorok csapódtak volna be... a kidőlő fák lombjai közül madarak seregei röppentek fel és megannyi állat segélykiáltásától volt zajos az erdő. Egy külső szemlélő azt hihette, hogy valami tank vonul keresztül rajta. A robaj megszűnt és újabb fél percnyi nyugalom következett. Calypso előtt 2-3 méterre, növekvő árnyékok jelentek meg a földön. Egyszer csak egy vadkan teteme csapódott be. Aztán még egy, még egy... A vadkan zuhatagot szarvasok és őzek váltották fel. Kisvártatva pedig, egy szép nagy stóc élelmiszer készlet halmozódott fel. Végül megjelent Ő is, Haku, aki egy szemernyi érzelem nélkül vette górcső alá a hulla piramisát.
- Hibátlanul, egy rakáson. Ahogy az tőlem elvárható. - Mondta, majd biccentett egyet. De a legfontosabb dolgot nem vette észre: némelyik állat, a becsapódása közben, vérével lefröcskölte Calypso-t.

Calypso úrnőt eltöltötte az elégedettség érzése hiszen még sosem hallott olyan egyenes választ mint amit most a férfi adott neki az imént tett megjegyzésére illetve tanításaira. Arcán elégedett mosoly húzódott, de mikor a démon távozott és ismét érezte a forróságot a bőrén egy pillanatra megfeszült. Nem is olyan rég, találkozott egy félvérrel, aki a napnak egy kevéske ereklyét birtokolta kardja formájában, s mint tudni illett Calypso nem utált jobban semmit sem annál, mint ereje és lénye ellentétének puszta jelenlétét. Bár ez egyszer ismételten szóvá téve ezt, engedett egy nap erejével ékeskedő démon kérésének és tanárává lépett elő.
Ahogy a nap sugarainak ereje égette őt, és az abból készülő fegyverek nagyobb sebzést mértek rá, úgy nagyobb is volt az a fájdalom amivel a sebek jártak azon esetekben ha netán tán valakinek sikerült rajta egy apró karcolást is ejteni.
Tekintete kissé komor lett ezekre a gondolatokra, ahogy pedig a nap és az időjárás is forróbbá vált mint azt eddig érezte,úgy sebei is sajogni kezdtek. Jobban mondva inkább egy, melyet egy Anwen Walden nevű nőtől szerzett, akiről köztudott tény volt már számára hogy a félvérek között is a leggyatrább keverék volt mind közül.
Kezével lassan haja takarásában szíve felől melle alá simított és halkan felszisszent ahogy ujjai hegyével a még frissnek ható sebhez ért. Nem sokáig tartotta ott kezét, ujjait elhúzva onnan saját vérével találta szembe magát, de nem tudott sokáig elmélkedni ezen a látványon hiszen Hakuryuu hatalmas hangzavarral zökkentette ki gondolataiból, majd a fél erdőség újbóli lerombolásával , valami egész abszurddal lepte meg az Úrnőt. Mikor is a férfi felhalmozta az előtt zsákmányállatainak hulla kupacát, egy nagy halomba, arra nem is figyelve hogy a kényes kisasszonyt az állatok kifröccsenő vérével igencsak nagy mértékben bemocskolta.
Calypso szinte azonnal felpattant, minden kényességét és hidegvérét eldobva magától csörtetett oda fogait csikorgatva a férfihoz.Ujjai körül halvány fehér fénynyalábok úsztak ahogy maradék erejével mely még az éjszakából maradt, igyekezte az égéstől védeni testét, remélve hogy a két ősi erő majd kioltva egymást könnyebben leránthatja magához a férfit. Nyakára szorítva kezét belefúrta a démon bőrébe saját karmait és igyekezett lentebb rántani azt.
- Most fogod magadat, letérdelsz te girhes kutya és lenyalod. Máskülönben a gerinceddel fogom megvakargatni a hátamat. - sziszegte dühtől tajtékozva.

Haku nem tudta, hogy melyiken lepődjön meg jobban: azon, ahogy Calpyso csurom véres volt, vagy pedig azon, ahogy elszabadult indulatai által vezérelve, az Ő fenséges, Napisten nyakának esett. Kezének szorítása nem volt erős, Haku szinte meg sem érezte azt, de viszont a karmok nagyon is belefúródtak a bőrébe és a húsába. A seben keresztül kiszivárgó vére, sistergő hangot hallatva, elkezdte szétmarni az aranykarmokat.
Calypso keze által lentebb rántva, közvetlen közelről is megcsodálhatta annak szemeit, amelyekben csak úgy tomboltak a dühe lángjai. Talán bármelyik másik élőlény megrémült volna a látványtól, de Haku nem ismerte a félelem érzetét.
A szigorú parancs minden egyes szavát jól hallotta, noha a fenyegetést továbbra is figyelmen kívül hagyta. Néhány másodpercen keresztül, üveges tekintettel bámulta a vérfoltokat, majd eleget tett a királynő utasításának.
Zokszó nélkül térdelt le elé négykézlábra, s hajolt elég mélyre ahhoz, hogy elérje a kérdéses, megtisztítandó felületeket. A vér egy része Calypso mellkasára fröccsent, Haku pedig, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, szemérmetlenül nyalta végig a nő - haja és ékszerei által takart - domborulatát. Nyelvével szorosan követve a szóban forgó mell ívét, annak ikertestvéréhez is megérkezett. Calypso bőrének íze és illata már ismerőse és kedvelt volt a számára, a levadászott állatok vére pedig csak hab volt a tortán. Ekkor váratlanul kezeivel megragadta a nő csípőjét 2 oldalt, közelebb húzva magához, szorosabban beletemette arcát a bájok tengerébe.
Nem időzött ott sokat, amint a bőr, az ékszerek és a haj is megtisztult, tovább haladt a combok irányába. A királynő lábait takaró fátylak mögött és a szoknya alatt már könnyebb dolga volt, oda nem fröccsent annyi vörös nedű, mint az előbbi területekre, ám ettől függetlenül, Haku a teljesség igényével, maximális precizitással tett eleget itt is a kötelességének. A sárkány nyelve talán még a macska nyelvtől is érdesebb volt, így a végeredményre nem lehetett panasz. Munkája végeztével elhajolt, s a földre ülve, kezeivel hátul megtámasztotta magát, majd érdeklődve vezette végig tekintetét Calypso-n. A lány itt-ott nyálas volt, de egy csepp vér sem maradt rajta.
- Calypso úrnő, kegyed megsérült? - Érdeklődött a mellei között ízlelt vér ízére, amely nem állati eredetű volt.

Elégedettség ült ki az arcára ekkor, de nem sokkal később mikor a démon bár eleget téve Úrnője szavának, de olyan helyekre is eltévedt ahova szíve szerint senkit sem engedett volna még mosdatás céljából sem! Calypso arca talán felejthetetlen emlékkép lett volna bármely arra járó számára, hiszen fehér bőrén jól láthatóan a zavartság ült ki és fülei lekonyultak ahogy az érdes sárkány nyelv végigsimított újra és újra az ő finom bőrén.
Az pedig minden szempontból gyalázatos és büntetést maga után vonó cselekedetnek számított mikor Hakuryuu kezeivel megragadta csípőjét és közelebb húzva magához folytatta a szatén puhaságú bőr minden egyes vérrel megbecstelenített és megalázott pontját. Egy pillanatra az úrnő keze fentebb vándorolt és mikor Hakuryuu sebére tévedt, ujjait - melyeken már csak tompa arany karmainak egy része volt csak látható - a férfi dús hajába fúrta és megmarkolva azt kissé elhúzva keble alól, ahol a seb is megbújt. Elégedetlen arckifejezéssel már legnagyobb nyugalmi állapotában, megvetően majd gúnyos fintorral arcán nézett le rá ahogy elindult combjai felé hogy onnan is megszabadítsa a nem kívánt állati testnedvtől.
Mikor amaz végzett az előbb tőle megkövetelt feladattal és elhajolt Úrnője formás combjaitól Calypso ellépett s maga is szemügyre vette a démon munkáját.Igyekezett vércseppeket felfedezni magán, de a férfi a legnagyobb precizitással és tökéletességgel távolította el bőréről a rá fröccsent vért.
- Pofátlan. - illette undorral hangjában majd kezével a sebre simított és kissé rászorítva hűs tenyerét igyekezte csillapítani az érdes nyelvtől érzett kellemetlen fájdalmat és a csípő érzést. - Halandónak nézel tán? - azonban maga sem tagadhatta hogy ereje mindössze a Hold ajándéka, s teste semmiféle sebezhetetlenséget adó erővel nem bír.

- A legjobb tudomásom szerint, Calypso úrnő egy Isten. De... a vér, amelynek illatát éreztem és az ízét pedig ízleltem, az Öné. - Felelte határozottan. Szemeit összehúzta, ekképpen meredt Calypso mellkasára.
- Még egy Isten is megsérülhet. - Ekkor a nyakára mutatott, amelyet a királynő karmai látványosan elintéztek. A seb még mindig vérzett, a bőr körülötte, vörösen lüktetett.
- Ezen a világon, semmi sem sérthetetlen. Sem a halandók, sem pedig az istenek. A különbség abban rejlik, hogy ki mennyi sérülést bír ki és ki miként viseli. - Magyarázta, miközben letörölte egy adag vért a nyakáról, majd szemügyre vette azt kitárt tenyerén.
- Calypso úrnő megtanította, hogy a karmai, még engem - az entitást, amely az istenek felett áll -, is elérhetnek. Most először látom a véremet. Most először szenvedek el sérülést. És ez a sérülés... nem gyógyul. - Kezdte sejtelmesen felvezetni mondanivalóját, majd:
- Ha a harcmezőn találkoztunk volna... lehet az életembe került volna a gőg, miszerint sebezhetetlennek vélem magam. - Zárta monológját, amely egyfajta vigasztalás volt talán Calypso számára? Mintha csak azt üzente volna mindezzel, hogy "Semmi baj, nem kell titkolnod, hogy megsérültél, hisz velem is előfordulhat". Vagy csak egyszerűen megakarta neki köszönni, hogy megtanította Őt egy újabb fontos leckére. De ami a legvalószínűbb... Hakuryuu minden bizonnyal csak a saját hangját kívánta hallani.
A büszkeség bűne ezután felegyenesedett és közelebb lépett a nőhöz.
- Persze, Önt és engem egy lapon sem lehet említeni. - Rontotta el az összképet. A büszkesége nem engedte, hogy legalább 1x ne szúrjon oda a cicusnak.
- Elégedett, Calypso úrnő? - Kérdezte szűkszavúan. Minden bizonnyal, a vér letisztogatására gondolt.
- Apropó... a hús. Mi legyen a hússal? - Fordult hátra derékból. A mennyiség még kettejük számára is túl sok lett volna, persze csak feltelézve, hogy Hakuryuu továbbra is humanoid alakjában marad.

- Okosnak hiszed magadat pedig... - mondandóját már az elején félbe szakította, kissé elhúzva formás ajkait nézett a férfi szemeibe egyenesen. Látta benne azt a megszállott ragaszkodást ahhoz amiket az imént elmondott, vagy nem is ebben a percben de még a tanítványává fogadásának pillanata előtt. A nő egy ujja köré tekerte egyik lila tincsét majd halványan elmosolyodott, arcán először túlságosan is békésnek tűnt az az ékes gesztus. Lehunyva egy pillanatra szemeit hallgatta a férfi által megfogalmazott érveket amellett hogy teljesen normális az ha egy Istennő sérül, de Calypso maga sem volt különb Hakuryuunál, csak míg a démon teste bizonyosságot tett arról hogy Calypso úrnőn kívül más nem képes megsebezni. Addig a macskán minden halandó illetve nem halandó fegyver ugyanakkora, ha nem nagyobb sebeket ejtett. Ezzel csorbítva annak becsületén, bár az minden egyes éjszaka leszálltával ismét teljesen feltöltődött s még csak nyoma sem volt annak hogy a lelke, vagy mentális épségét kikezdte volna a tény hogy sérülékeny. Sőt, a Hold ölelésével egyre inkább hatalmasnak érezte magát.
"Apropó... a hús. Mi legyen a hússal?" Ez a kérdés teljes hitetlenkedést váltott ki belőle. Nos mivel Hakuryuu nem tudakolta meg a macskától mégis mihez fűlne a foga így Calypso már fejében elhatározta miképpen fogja a démon tudtára adni hogy tegyen vele bármit, de a macska nem fogja még csak nyelvével sem megnyalintani a vadak vértől áztatott bőrét, s meg sem fogja nyúzni azt.
- Mivel ilyen okos kis öleb vagy, azt hiszem megérdemled hogy elfogyaszd te magad. Hiszen egy sárkánynak több kell mint egy soványka őz teteme, nem igaz? - adta Haku tudtára, gúnyosan kihangsúlyozva az öleb megnevezést mellyel a démont illette. Fülei néha megrezzentek, majd utóbbi válaszát hosszas hallgatás követte. Tekintetét a még épp erdőség felé vezette majd hirtelen meg merevedett, pupillái kitágultak és kissé előre görnyedve szegezte az egyik fa tövébe, a bokrok takarásában valami igazán fényesen csillant meg a nap fénye.
- Szavad ne feledd Hakuryuu. - előzte meg mielőtt válasszal méltatta volna a férfit.

Haku szemei egy kicsit kikerekedtek Calypso válaszától. Na nem azért, mert az ölebnek titulálta Őt... nem, azzal semmi baja nem volt, lévén a nő olyan elismerően nyilatkozott a jószágokról nem is olyan régen, hanem azért, mert figyelmes volt vele szemben. Nem csak hogy észrevette, hogy Haku nagyon is éhes, de még a saját fejadagját is neki ajándékozta.
- Köszönöm, Calypso úrnő. - Életében, most először mondott köszönetet. A hála, mint olyan, nem méltó egy Istenhez. Nem, ha csak nem egy másik Isten irányába érzi azt. Calypso ismét szintet lépett a büszkeség bűnének szemében, noha az Önmagát még mindig az abszolút legfelsőbb entitásnak tartotta.
Némán bólintott egyet, jelezvén, hogy "rendben, nem felejtem a szavam", majd a stóc tetem felé fordult. A nappali énje inkább volt vadállat, mint sem szocializált ember, így a sült hús fogalmát sem ismerte. Nem csak hogy soha nem sütötte meg a húst, de még csak meg sem nyúzta és ki sem belezte. Teste egy pillanatra felizzott, a következőben meg már sárkány mivoltában, nyálcsorgatva kezdett el lakomázni.
Hatalmas állkapcsában, még egy kifejlett szarvas teste is eltörpült. Kevesebb, mint 1 perc alatt az összes állat tetemét felfalta, a csontok csak úgy ropogtak a fogai között, a legtöbbet lenyelte, a maradékot pedig kiköpte. A lakoma végeztével lecsücsült, büszkén kinyomta mellkasát, tekintetét az égre emelte, hosszú, sárkányszerű farkát pedig a teste köré tekerte a földön. Testtartása olyan volt, mintha egy kutyát és egy macskát ötvöztek volna.
Figyelmét, természetesen a préda szaga sem kerülte el, amit úrnője indult el levadászni. Ám nem értette, hogy egy Calypso féle Isten, hogy képes az emberi faj romlott húsából lakmározni. Persze, Haku-ról volt szó, így nem valószínű, hogy megfogja majd kérdezni tőle. Helyette, csak húz egy rubrikát a nő pozitív és negatív megítélését jelentő oszlopok utóbbijába. Ahogy teltek, múltak a percek, a karmoktól elszenvedett sérülések, rohamos tempóval kezdtek el begyógyulni. Hakuryuu ekkor megértette, hogy regenerációs képességei, felerősödnek sárkány alakban. Noha a sebei begyógyultak, nem tűntek el nyom nélkül. Mindegyik után heg maradt, amely így, nagytestű hüllő alakjában, sokkal jobban látszanak.

Ugyan Istennőnek titulálta magát, nem tagadhatta meg magától az igazat hogy az Isteni erő mellé nem párosult az a sebezhetetlenség amivel Hakuryuut megáldotta a sors másokkal szemben. A sebezhető testnek bizony bőven elég volt az emberi vér, jelen esetben pedig az erre tévedő ügyetlen, vagy inkább annál szerencsésebb vadász aki prédául szolgált az elkövetkező percekben az úrnőnek. Calypso nem szégyenkezett, tudta hogy testének párja sincs a világon ezért hetyke mozdulatokkal oldotta le magáról a finom anyagokat, derekáról a kendőt majd alóla a vastagabb anyagot. Végül a vállairól leemelve a hőn szeretett bundát a földre terítette azt és lassan egészen eltörpült a világ szemében, ahogy teste gyors átalakulásba fogott, lábai kissé meghajlottak és négykézláb ereszkedve hamarosan a hatalmas fekete nagymacska lapult meg a felperzselt fűben, pupillái kitágultak, teste izgatottan kezdett el ide oda ringatózni, ahogy mellső lábaival a földbe préselte karmait megannyi hajszálrepedés keletkezett a szikkadt és száraz, kissé elszenesedett felszínen. Farka vége néha megrezdült majd ellökve magát , egy jól időzített ugrással vetette be magát a bokrok mögé. Némi csend telepedett a tájra, az a szerencsétlen férfi annyi időt sem kapott hogy ordításával kizökkentse az úrnőt jól megtervezett zsákmányszerzési kísérletét illetően. A hosszú agyarak átdöfték a férfi nyakán feszülő vékony bőrt és a mellső lábakkal mellkasra mért erősebb ütéstől, a férfi az esését követően maga törte el saját nyakát, mikor hátra próbálta rántani fejét ám annak természetes hídja mely testével kötötte össze igencsak megakadályozta ebben. Hiszen Calypso úrnő rendíthetetlenül tartotta azt szájában, nyelvével érezte ahogy a forró friss vér pofájába fröccsen. Hakuryuu éles hallásának talán több lehetett ez mint egy tompa puffanás, talán ha elég ügyesen fülelt még azt is halhatta ahogy a lelke elhagyta halandó emberi testét.

- Apa! Hol vagy? Válaszolj, ez nem jó vicc! - Szólongatta édesapját az ifjú Joshua. 15 éves kora ellenére már megannyi vadászaton részt vett már és skalpjai között szerepelnek olyan nagyvadak is, mint például a barna medve és a hegyi oroszlánok egy kis termettel megáldott alfaja, a szirti oroszlán.
A két vadász negyedórája vált külön, egy igencsak méretes szarvas nyomait követve, s annak bekerítése mellett döntve. A fiú vészesen közeledett az erdő széle felé, ahol még nem tudta, de édesapja teste már egy magasztosabb célt - Calpyso úrnő étvágyának kielégítését - szolgálja.
- Apa! Most már elég volt! Ap... - A fiú kiállítása abbamaradt, hangja elcsuklott, midőn megpillantotta a fenséges bestiát az általa keresett személy testének véréből lakmározni. Először teste megdermedt, arcára félelem és riadtság ült ki. Könnyek csordultak ki a szeme aljából a gyász jeleként és a szíve úgy zakatolt, mintha készülne kiugrani. Ehhez hasonló látványt, még a legszörnyűbb rémálmaiban sem tudott volna elképzelni. Nem sok híja volt, hogy elveszítse az eszméletét, de végül győzött az élni akarás: elővette az íját, betöltött egy nyílvesszőt és megfeszítette az ideget. A nyílhegy, egyesen Calypso úrnő homlokára meredt. Mindeközben Joshua arckifejezése is megváltozott: a gyász helyét a harag, düh és féktelen bosszúvágy vette át. Nem gondolkozott sokat, lőtt. A nyíl célirányosan repülni kezdett, ám váratlanul, valami az útját állta. Haku volt az, emberi alakjában. A büszkeség bűne pont a megfelelő pillanatban tűnt fel Calypso úrnő és Joshua között, utóbbinak háttal állva. A nyíl, a hátát találta el, s amint fizikai kontaktust létesített a láng páncéljával, a fém-nyílhegy cseppfolyóssá vált, a vessző része pedig elszenesedett.
Hakuryuu a tenyerében tartotta mestere levetett ruháit és utána hozta azokat, ám az, hogy megvédte Őt a szúnyogcsípésnek beillő támadástól, a véletlen műve volt. Összehúzott szemekkel figyelte a halandó férfi élettelen testét és nyakán a két fognyomot, majd Calypso úrnő macska formáját is szemügyre vette. Oldalra döntve a fejét némán meredt a gyönyörű macskára.
- Calypso úrnő, a ruhái... meghoztam Őket. - Ismertette ittléte okát. Természetesen a halandó sem kerülte el a figyelmét, de emlékezett rá, hogy nem is olyan rég, tett valakinek egy ígéretet, hogy nem öl gyermekeket. Ami Joshua-t illette, teljesen letaglózta Hakuryuu látványa... a lábai kibicsaklottak alóla és seggre ült. Ismét eluralkodott rajta a félelem, reszketve várta mi lesz a sorsa.

A párduc felszegte fejét az újabb halandó jelenlétére. Pofájában mint egy egyszerű őz vagy vadkan teteme, erőtlenül lógott a fiatal férfi apjának élettelen teste, melyet már igen vastagon belepte a por, fentebb közeledve nyaka irányában pedig a vérével keveredett föld vörös sárfoltokat hagyott maga után annak ruházatán. Calypso az orrát bántó embergyermek illatára prüszkölt egyet, majd a legnagyobb természetességgel elengedte a nyakát zsákmányának és megnyalva véres pofáit nézett kissé izzó tekintettel Hakuryuura aki felfogta a nyilat mellyel épp őt készültek az örök vadászmezőkre juttatni. Calypso ugyan hálás volt de ugyanakkor erősen sértette az ,hogy a démon megakadályozta abban hogy teljes valójában megmutathassa maga harcának művészetét a gyermek és a férfi előtt.
Alakja nem is tartott sokáig már, mint egy naturizmust megtestesítő Istennő a legkevésbé sem szégyellve meztelen testét a fiúhoz csörtetett és épp aranykarmaival díszített kezével megragadta a gyermek arcát.Leguggolva az elé, maliciózus mosolyra húzta száját, fülei lelapultak és tekintete egy pillanatra felizzott ahogy a gyermek rémülettől és apja elvesztése végett érzett fájdalmának könnyeitől szennyezett komor szemeibe nézett.
- Éppen időben! Nézd miféle szerzetet fogtam! - szólalt meg kissé izgatottan a nő a gyermek pelyhes arcát szorongatva, farka vége izgatottan járt és szemfogai egy pillanatra kivillantak. A másodperc töredéke alatt felejtette el Hakuryuu bámulatos időzítését, tekintete teljesen megragadt a gyermek szemein.
- Szegény, szegény pára! Mit kezdhetnék most veled? Éhes ugyan nem vagyok de nem hagyhatlak csak úgy él-- - Calypso hangja egy pillanatra megremegett, mintha csak tűzzel fenyegették volna elkapta kezét a gyermek arcáról és komor tekintettel egyenesedett fel.
- Új feladatod van Hakuryuu, biztosítsd a gyermek útját kifelé a mezőről. A feladat a türelmed és a kreativitásod veszi majd igénybe amire a harcban is nagy szükséged lesz... - hangja színtelen volt, sem gyűlöletet, sem undort de még csak szánalmat sem lehetett kiérezni belőle. A démon felé fordult és a legnagyobb természetességgel sétált elé , átvette bundáját és vállára emelve magához vette az ezüst szín ruha darbokat.

- Biztosítsam... az útját? - Kérdezett vissza, majd, mint aki nem vitte túlzásba a gondolkodást, odasétált a fiúhoz, a grabancánál fogva megragadta és olyan erővel hajította el az ég felé, hogy csak találgatni lehetett, hogy hány kilométert múlva válik egy groteszk, vörös masszává a földön. A fiú sikolyától még másodpercekig visszahangzott az erdő, Haku pedig, mint aki jól végezte a dolgát, dörzsölte össze tenyereit.
- A feladatot elvé... - Kezdte volna a jelentést, de amint megpillantotta Calypso úrnő fagyos tekintetét, a hangja elcsuklott. Egy szó sem kellett hozzá, hogy megértse: ez így annyit ér, mint halottnak a csók.
- Jól van... jól van... megyek már... - Hódolt be a nő akaratának, s emberi formáját megőrizvén, szárnyakat bontott és utána repült. Csipkednie kellett magát, mert a szerencsétlen áldozata nem kevesebb, mint 120 km / órával szelte az eget, neki ettől legalább 2x gyorsabban kellett. Ahogy a Nap melengette a testét, az úgy csordult túl az energiától, amelyet most a szárnyaiba irányított és megerősítette azokat. Seperc alatt utolérte a kölyköt és még a levegőben megragadta újfent a grabancát, hogy aztán folyamatos lassítás mellett, leszálljon vele és elengedje.
Amint a lába a földet érte, Joshua felegyenesedett és távolabb futva, a földön heverő kövekkel kezdte el dobálni Hakuryuu-t. A kövek mindegyike izzó, lávaszerű sárgolyóvá vált, mihelyst hozzáért a démon testét körülvevő aurához.
- Gyilkos szörnyetegek! Megöltétek az apámat! Takarodj innen! - Förmedt rá magánkívül. Ezen a ponton az adrenalin olyan szinten eluralkodott rajta, hogy még magával Luciferrel is gyilokra ment volna.
Hakuryuu, unott tekintettel, ásítozva szemlélte az ifjú fiú műsorát. Nem igazán értette, hogy mégis mi baja lehet a vakarcsnak, de nem is igazán érdekelte. A feladatot... a teljesség igényével elvégezte. A földtől ismételten elrugaszkodva, elindult vissza a vadvirágos mezőre, hogy megkapja mesterétől a várva várt elismerő szavakat, de visszaérvén... a hűlt helyét találta. Szegény Haku nézett a szélrózsa minden irányába, de Calypso úrnő nyomát, csak nem találta. Végül aztán eszébe jutott a megoldás. Szemeit lehunyva, felerősítette a szaglásért felelős érzékszervét. A nő jellegzetes illata... tisztán kivehető volt.

Calypso ebben a formájában sebezhetőnek érezte magát, talán nem is ok nélkül, milliónyi gondolat járt a fejében mikor elindult a vad virágos mezőtől északnak. A fülei nyugtalanságát jelezve lapultak hajához ezzel azt a látszatot keltve hogy nincsenek is ott, farkát kissé felborzolta.Próbálta terelni gondolatait és kezeivel idegesen igazgatta a kendőt derekán. Ha tudta volna a világ erejének forrását talán könnyen szégyenben maradhatott volna.
Hakuryuu elment ,de Calypso tudta hogy hamarosam vissza is fog térni mihelyst eleget tett kérésének. Mégis el akarta kerülni a démon sértő megjegyzéseit, ahogy az üveges szemekbe nézve talán olyas valamit is láthatott volna amivel könnyen elvesztheti azt a parányi tiszeletet,amivel az Úrnő dolgozhatott volna a későbbiekben.
Egy lila tincset tűrt el finoman arcából majd a fájdalom parányi szikráinak könny alapú formájában alsó szemheján, lassan bevette magát a fák közé. Északnak ment, oda ahova még démon fia sosem követett macskát hogy kardforgatást tanuljon tőle.

Brithany

Az út nagy része csendben telt, csak a paták dobogása törte meg. Tiberius, Brithany szavait emésztgette, ízlelgette, s azon gondolkodott, hogy vajon mi lenne a megfelelő válasz azon szavakra.
- Tudod, Brithany - kezdte lassan a férfi. - Nem feltétlenül kellett volna elmenned. Az nem jutott eszedbe, buta kislány, hogy hiába mentettelek meg egy házasság elől, nem vehettelek el? Főleg nem Damarelben? A szüleid mit szóltak volna hozzá? Eltűnsz, két nap múlva meg arról kapnak hírt, hogy feleségül vettelek - mutatott rá egy fontos dologra Tiberius. Amúgy se feltétlenül vette volna el a lányt. De miután megismerte, megkedvelte, különben nem mondta volna el az alkuját.
Kissé lassított a tempón, nem szeretett volna eltévedni. A ló alatta felhorkantott, kapálta a földet, nem tettszett neki a lassabb haladás.
- Shh... jó fiú - hajolt oda hozzá Tiberius és megveregette a nyakát.
- Valóban szerelmes voltál belém, Brithany? Vagy vagy vonzódtál hozzám, mert nem egy ötvenes, hájas, kopaszodó fasz voltam, aki egy kirakat feleséget keresett... - nézett rá Tiberius kíváncsian a nőre.
- Az alku... Egyáltalán nem. Az csak mellékes - rázta meg a fejét a férfi. - Noha van köze hozzá... - tette még hozzá, majd gyorsabb tempóra ösztökélte a lovát.
A mezőig, melyet már korábban is meg akart mutatni a nőnek, még mindig ugyanolyan színpompás volt, mint ahogyan Tiberius emlékezett rá. A férfi egy pillanatra kötözni való bolondnak titulálta magát, hogy végül még is elhozta ide azt a nőt, akivel kész lett volna megosztani az életét, no persze ezt ma már bőszen tagadta.
- Íme - mutatott körbe a férfi. Nem volt a szavak embere jelenleg, inkább morcos volt. Legszívesebben a nőt magára hagyta volna, miután alaposa kiosztotta volna, hogy nem mellesleg nagyon is félre ismerte...
- Hogy tetszik, Miss Diamond? - érdeklődött kedélyes, csevegő hangon Tiberius, miközben a kezét nyújtotta, hogy lesegítse az ifjú hölgyet a lóról.

A lány az utat figyelte maga előtt, a lovát simogatva az idő nagy részében. Amit akart, el is mondta, nem maradt a férfinak mondani valója egy időre. Az indulás előtt magára vett elegáns köpenyt igazgatta magán, szokásához híven csuklyával a fején lovagolt.
-Én boldog lettem volna házasság nélkül is, de nem éreztem értelmét ott maradni, már túlságosan fájt kapaszkodni a reménybe, hogy ugyanazt érzed, mint én, de ahogy mondtad, te nem tudod azt megadni nekem -súgta a lány kissé lehajtott fejjel. Egyre jobban kezdett feltörni belőle a régi törékeny kislány, így nagyon koncentrálnia kellett, hogy erős maradjon, nem akarta, hogy a férfi sajnálja, és nem is volt rá szüksége, még se tudta visszafogni a könnyeit, fájtak a régi sebei. Lassan pillantott fel a mellette haladó férfira.
-Én nem a külsődbe szerettem bele Tiberius, kérlek ilyet ne is feltételezz rólam. Te más voltál, őszinte, barátságos és segítőkész, te voltál az első, aki nem egy darab húsként bánt velem, és úgy éreztem, hogy tényleg szeret, és elfogad minden hibámmal együtt, akkor is, ha tőlem nem lehet soha örökösöd, bár erről kiderült, hogy nem probléma, de akkor is hajlandó voltál a makacs, lázadó, könyvmoly lányt magad mellé venni -mondta halkan, újra lehajtva a fejét és gyorsan megtörölve a szemeit, majd egy mély lélegzet után levette a csuklyát a fejéről, és hagyta, hogy az enyhe szellő ami az úton kísérte őket a hajába kapjon, és kissé összekócolja azt.

A mezőre érve ámulva pillantott szét a lovát megállítva, majd a férfi kezét megfogva lassan leereszkedett a nyeregből, és körbepillantott a virágokkal teli színpompás helyen. Az arcára egy halvány mosoly kúszott, és kuncogva figyelte a lovát, aki inkább terített asztalként tekintett a rétre.
-Gyönyörű.. -mondta a lány a férfi szemeibe nézve. -De miért hoztál ide? -kérdezte elengedve a férfi kezét, és egy virágot tűzött a ló sörényébe, majd megsimogatta a lovat a fejeiket összedöntve, és a kantárt levéve róla szabadon engedte, mire a ló hűen a gazdája körül legelt csak, folyton fel-fel nézve Tiberiusra, nagyokat fújtatva.

Tiberius felsóhajtott. Ez nem ígérkezett sem könnyű, sem pedig rövid beszélgetésnek. A férfi beletúrt a hajába, és ismételten felsóhajtott.
Nem válaszolt, igazából az út hátralevő részét csendben tette meg, magában milliószor elismételve az indokait, melyből más nem jön le, minthogy egy roppantul önző öregemberré vált az évszázadok alatt.
- Már régebben is el akartalak ide hozni, de... - a mondatot félbe hagyta, hiszen mind a ketten tudták mi történt a múltban. Azonban Tiberius most elhatározta, hogy helyre hozza a dolgokat. Így, míg a hölgy elfoglalta magát a nézelődéssel, addig Tiberius a nyeregtáskához lépett elővette onnan a dolgokat, nevezetesen egy pokrócot, bort és némi süteményt.
Miután a pokrócot leterítette, és a többit is letette rá, intett, hogy Brithany üljön le nyugodtan, ha akar.
- Sejtettem, hogy tetszeni fog. Közvetlenül azután akartalak idehozni, miután az a tökkelütött fejvadász elhozott a szüleidtől - felelte a lány kérdésére bővebben. Kinyitotta a bort, majd két pohárba öntött, előbb a lánynak, majd utána magának.
Lassan kortyolgatta a fűszeres bort, s a pohár pereme mögül figyelte a lányt.
- Sokat változtál - jegyezte meg csendesen. - Tudod, egy dologba nem gondoltál bele... - kezdte azt a bizonyos nem könnyű, nem rövid beszélgetést.
- Lehet, hogy szeretted volna, hogy én is szerelemből szeresselek. Bár valahol tévedsz Brithany, ha nem is szerelemből, de szerettelek. Talán még most is. De, ahogy az előbb is említettem, egy dologba sosem gondoltál bele. Tegyük fel, hogy együtt  maradunk, talán el is veszlek, leélünk egy szép életet... Illetve te leélsz, én ugyanilyen maradok, ötven, akár száz év múlva is. Nem gondoltál bele abba, hogy én mit éreznék akkor, ha a szemem láttára öregednél meg, s végül halnál meg? Végig kéne néznem, ahogy elsorvadsz, ahogy lassan kihuny a fény a szemedből... - nézett rá komolyan Tiberius. Lehet, hogy az alkuról tud, de a férfi valahol biztos volt abban, hogy a lány nem gondolt bele komolyabban, hogy ez mit is jelent.
- Nem Brithany - rázta meg a fejét a férfi. - Erre nem leszek és nem is vagyok rá hajlandó. Nevezz önzőnek, de nem akarom végig nézni ezt.
Várt néhány pillanatot, majd a maradék bort a poharába egy szuszra lehúzta. Ez volt az a pillanat, mikor Tiberius megbánta, hogy nem hozott magával valami erősebb alkoholt.

Brit csendesen lépdelt a virágok között, elbűvölte a látvány, de próbálta tartani a méltóságát, és nem adni könnyen magát a másiknak. Lassan végigsimított egy virágon, hagyva, hogy vékonyka kabát lecsússzon a karhajlatára.
-Jobb, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, ha akkor hozol ide, még mindig az a megtört nyafka kislány lennék, és ott esedeznék érted, és az egyikünknek se tett volna jót, mindkettőnk sorsa jobban alakult azóta -mondta a nő, miközben helyet foglalt a pokrócon. Mozdulataiból elegancia sugárzott, fontosnak érezte ezt pályafutása elején elsajátítani, most pedig már a személyiségével egybe forrt.
-Sok mindent megkönnyített volna, ha az az átkozott fejvadász nem mérgez meg, hónapokig a pokolra kívántam, sokáig még rémálmaim is voltak -sóhajtott fel a lány hálásan biccentve az italért, majd lassan belekortyolt tekintetét még mindig a virágoktól tarka-barka mezőn tartva, néha a lovára pillantva, hogy jól viselkedik-e. A férfi első kijelentésére csak bólintott egyet, valóban sokat változott, és sokat is tett ezért, nap mint nap keményen dolgozott, hogy elérje amit szeretne, és végre valóra is vált az álom. Végre Tiberius felé pillantott, az itallal játszva közben a poharában. Enyhén lesütötte a szemeit. Valóban nem gondolt bele a másik nézőpontjába, de ez továbbra sem tette elfelejtetté a múlt eseményeit, nem múlt el teljesen a neheztelése. Óvatosan közelebb húzódott a vele szemben ülő férfihoz, és a kezére tette a sajátját.
-Én, mint sejted, nem vagyok jártas az ilyesmiben semennyire, de ha bármilyen módja van rá, hogy ezt elkerüljük, nem kéne sok erőfeszítést tenned, hogy visszakapj engem, már, ha még vágysz rá -mondta a lány halkabban, miközben felpillantott a férfi szemeibe lopva, mielőtt a borért nyúlt volna, és töltött a férfinek, majd magának is, majd belekortyolt az alkoholba, érezte, hogy mindkettőjüknek szüksége lesz rá, nagyon is. Elvette a kezét a másikéról, és levette magáról a kabátot, ami már feszélyezte, és melege is volt már tőle.

Csendben figyelte, követte a nő minden mozdulatát. Bár Tiberius nem tartott nagyon egy esetleges támadástól, azt azért még sem felejtette el, hogy nem a város biztonságot nyújtó falai között vannak. Emiatt, tekintete néha a messzeségbe révedt, s tanulmányozta a környezetét.
- Ne sértődj meg, de neked mindenképp a javadra vált - mondta ki Tiberius kissé nyersen a valóságot. Ez, az új Brithany jobban felkeltette az érdeklődését. A fiatal nő bármikor kész lett volna kiállni a véleményéért, s ez a tény Tiberiusnak nagyon is bejött. Ő, sose szerette az üresfejű, csak szép nőket.
- Szóvá tettem utána a mesterének, hogy eléggé elvetette a tanítványa a sulykot - enyhe jelző volt ez az eseményeket tekintve. Tiberius nem felejti el sose, az akkor érzett félelmet és gyilkos dühöt. Igen, akkor félt, hogy elveszítheti a lányt.
- Tudom - jegyezte meg csendesen Tiberius. Hiszen az első néhány napot a lány a Theunissen birtokon töltötte, csak utána távozott.
A férfi örült, hogy a lány elfogadta a bort, majd az első korty után kíváncsi pillantást vetett a lányra.
- Hogy ízlik? - szeme izgatottan csillogott, olyan volt mint egy kisfiú. Azonban ezt, hamarosan feledtette vele a téma, amit a férfi felhozott.
- Lehet, ez akkor, még az elején kellett volna veled közölnöm - vonta meg a vállát a férfi. - De valószínűleg ez sem változtatott volna az irányomba táplált érzéseiden. Noha, akkor én sem gondolkodtam. Segíteni szerettem volna neked, és nem gondoltam bele, hogy árthatok neked ezzel. Emiatt, a bocsánatodat kérem - Tiberiusban volt annyi, hogy bűnbánóan lesunnyja a szemét és a pokróc kockás mintáját tanulmányozza, miközben automatikusan a szájához emelte, az újra töltött poharakat. A férfi magában megjegyezte, hogy kész szerencse, nem egy üveggel hozott.
- Khm... - köszörülte meg a torkát a férfi. - Van rá mód - bólintott óvatosan a férfi. - Mint sejted, a világunkban nem csak, mi, emberek élnek. Élnek köztünk olyan lények is, akiket vámpíroknak, vagy épp vérfarkasnak nevezünk. Azért e kettőt emeltem ki, mert ők képesek arra, hogy embert átváltoztassanak. Bevallom, hogy így rád pillantva nem tudlak egyik faj képviseletében elképzelni. De ha a véleményemre vagy kíváncsi, talán a vámpírsággal előbb meg tudnál birkózni. Elvégre a vér, sötétben és bizonyos szögből nézve, akár bornak is tekinthető - a végén kacsintott Tiberius, miközben a szeme akaratlanul is Brithany testére siklott. Alakját immár nem takarta a vékony kis kabát, Tiberius pedig szakavatott szemekkel nézett végig a lányon. Szerencsére a hölgy már nem volt olyan sovány, Tiberius megnyugodva fújta ki a levegőt. Egy újabb pont, hogy a lány jobban van, mint néhány hónappal ezelőtt.