Tisztás

Azerion

A nap fent járt az égbolton magasan a horizont felett.Már elmúltak a reggeli órák de még nem jött el a délutáni kellemes meleg ideje, mikor minden ember előmerészkedik a házaik védelméből és belekezd a szomszédaik felkeresésébe, vagy épp az asszonyok kezdenek bele a vacsora megfőzésébe hogy mire a férjük hazaér meleg étellel fogadják amihez már csak le kell ülniük és komótosan,minden mozdulatukkal a pihenésre törekedve lassan nekikezdjenek a finom sültek, főzelékek vagy raguk elfogyasztásába.
A gyermekek ilyenkor Damarel utcáin kódorognak és az árusok bosszantásának élve csennek el egy-egy falatot az ehető portékákból, vagy épp egy aprócska ékszert tesznek zsebre amit később elcserélnek játékokért.
Ilyenkor egy fáradt, még bőven munka előtt álló vadász asszony is igyekszik az idejét valami egészen pihentetővel vagy hasznossal elütni, így hát a IX. vadász;Anja Woodfire is igyekszik kikerülni a város utcáin ilyenkor látható kavalkádból és valami csendes, tőle távol eső helyen kipihenni az előző napi munka okozta izomlázat és izomfájdalmakat.
A tisztás belátható, a határait magas fák keretezik, ezek jelentik a határt, bár elszórva kisebb fák vetnek árnyékot a tisztás területére, elszórtan egymástól távol.Így hát az egyik alatt húzta meg magát a fiatal asszony, most munkaruháját egy laza fehér ing váltotta fel, kissé buggyosak az ujjai, bár ez nem túl feltűnő sem pedig túlontúl csicsás hiszen csak felkarja feléig érnek le.
Nadrágja helyett most egy vékonyka barna szoknya fedi el combjait a kíváncsi szemek elől.Csizmáját egy kényelmes saru helyettesíti. Íja és tegeze a fának döntve várakozik hogy ismét kézbe és használatba kerüljön, de ennek még nincs itt az ideje ezt maga is tudja.
Táskájában a vadász ruha részei vannak behajtva most, nem tűnik úgy mintha tele lenne,holott a legtöbbször úgy fest egy kis szabad hely sincs benne.
A nő arca nyugodtságot tükröz ahogy fejét és hátát az egyik fa törzsének vetve, lábait keresztezve, szemeit lehunyva élvezi a lobok és levelek sűrűjén átszökő fénysugarak érintését bőrén.
Mellkasán valami igen csak apró, talán egy fél éves macska méretével megegyező állat fekszik, bár ahogy közelebb merészkedne hozzá valaki - bár reménykedett benne hogy ez nem történik meg - láthatná hogy a teremtmény testét finom és igen lágy pikkelyek fedik,ezek pedig fekete színben csillognak, de fényük a szivárványhoz hasonlóan váltakozik.Apró tompa szarvai két párban helyezkednek el pofája két oldalán és kettő feje, tetején kissé hosszabbak mint társaik.Az apró fióka szemei nyitva vannak, nagyokat szusszanva figyeli édesanyja nyugodt légvételeit és hallgatja szíve kellemes ritmusát ahogy a legnagyobb nyugalomban és békességben relaxál.
A kis élet rövid farka néha megmozdul, kampós szárnyaival melyek mellső lábai is egyben a fehér ingbe akadtak, így kapaszkodott meg Anjaban hogy véletlenül se válasszák el szeretett édesanyjától.
Ahogy telnek a percek egy erőtlen, halk szint madárcsicsergésszerű csipogó hangon szólal meg az apró gyermek és fentebb mászik hogy puha orrával megérintse a nő arcát.
Szemei lassan kinyílnak és kérdő pillantást vet az eddig csöndesen napfürdőző csöppségre:
- Soren gyermekem... hagyd édesanyádat egy kicsi pihenni ... - szólalt meg halk, lágy hangon szinte mézédesen mihelyst meghallotta az apró fióka hangját.

Az alapjáraton kellemes kis erdő ma minden volt, csak veszélytelen nem. Az itt élő farkasok, hiúzok, esetleges medvék nem vehették fel a versenyt azzal a fenevaddal ami ma vadászni indult.
Préda. Hús.
Azerion sárkányalakja nem volt kifejezetten nagy, magasságra nagyjából akkora volt mint egy ló. Mégis, sárkányról beszélünk. Az a szerencsétlen szarvas aki a fogai közé került hamarosan csak egy kupac csont maradt csupán. A hibrid ilyenkor nem volt öntudatánál, a sárkány pusztán ösztöni lénye uralkodott, nem ismerte volna meg a legjobb ismerőseit sem, de talán még a párját sem, ha lenne.
Torkából fehér gőz tört fel ahogy kinyitotta a száját és lenyalta a vért a pikkelyekről. Nagyot szívott a levegőbe. A szarvas kevés volt. Olyan rég nem érezte már a talajt a lába alatt, olyan rég nem vadászott, többre vágyott, sokkal többre. Mellső lábának ujjai a földbe markoltak, farka izgatottan csapott egyet ahogy a következő zsákmányra gondolt.
Orrát mindenféle illatok töltötték meg, a fű, a fák, a nedves föld, a közeli patak, a madarak, a rágcsálók, a zsákmánya illatának maradéka, egy portyázó vadmacska...
És egy ember.
Azerion sárkánya megvetette őket. Szentül hitte hogy ők az okai annak hogy nem vált eggyé a lélek két fele, hogy ő raboskodik míg Azerion embert játszik. Fogait kivicsorította, mély hangon felmorgott, és elindult a szag irányába. Lassan lépkedett, szinte kúszott, pikkelyei surrogása úgy hangzott mint mikor a leveleket fújja a szél.
Finom kis kétlábú...
Megpillantotta az embernőstényt egy tisztáson egy fa tövében, teljesen gyanútlanul. A bokrok mögött lekuporodott, ugrásra készen állt, amikor a szellő egy új illatot hozott felé. A sárkány megfeszült. Nem értette, nem látott semmit. Sárkányillat. Sőt. Fióka. És emberszag. Összezavarodott.
Aztán meghallotta a hangot is, apró sipogást, halk, gyengéd hangot.. Egy anyját szólongató fiókát. A sárkány idegesen horkantott egyet. Nem tudta mi ez. Az emberé a fióka?
A kíváncsisága felülírta az éhséget és a vadászösztönöket, a fióka jelenléte pedig végképp. A fiókák minden sárkánynak értékesek, akárhonnan jön is. Csak ő nem volt az a saját anyjának...
Előlépett a bokrok mögül, de lelapulva közelített, nem vadászva, csak óvatosan, el ne riassza a furcsa párost. Megállt a nőtől talán öt méterre, előrenyújtotta a nyakát, és fújt egyet. Szinte dorombolt ahogy a kis fekete fiókát nézte, lefeküdt a földre és fejét mellső lábaira fektette, de szinte nem is pislogott ahogy őket figyelte.

Anja lassan fentebb tolta magát, egyik kezével a fióka hátára simított és igyekezte mellkasán tartani szerelméből megmaradt utolsó darabjának gyümölcsét.
A fióka szaglása élesebb volt mint édesanyjáé, ugyan nem olyan erős mint egy kifejlett sárkányé de tudta nagyon jól hogy többféle élőlény is van itt rajtuk kívül.Érezte a sárkány jelenlétét, az illatát, egyfajta különös kisugárzásra is figyelmes lett az alig négy hónapos csöpp teremtmény , mintha valami igencsak éhes lenne, de még nem volt meg benne az az ösztönös félelem amit egyedül érzett volna az anyjától távol.Most csupán kíváncsi volt ilyen távolságra az anyai karok közül kilesve sokkal bátrabb volt.
A nő felült vele majd igyekezett felállni a fűből, szabad kezével leporolta a lábára és a szoknyájára ragadt fűszálakat. Vádliján a fűszálak által hagyott lenyomat érdekes mintát festett bőrére, ha jobban megnézte volna most egy vadásztársa közelebbről láthatta volna hogy arcán még eddig sosem látott mosoly ült ki, majd finom csókot lehelt a fiókára azt kizökkentve az alig 5 méterre tőlük fekvő sárkány figyeléséből.
-Mit látsz kis szentem? - nézett körbe maga is mikor a csemetéje újfent sipogó vékony hangon kezdett el egy üdvözléshez hasonlatos dallamot kürtölni édesanyja válla felett áthajolva.Lassan az irányba fordult ezzel megfosztva a csöppséget a szemkontaktustól.
Hunyorgott egy kicsit, először nem hitt a szemének, a szíve ugyan hevesebben kezdett el kalapálni az ivarérett hímet látva de igyekezett nem kimutatni ezt. Arca elkomorodott de tekintete kíváncsivá vált, felvonta szépen szedett szemöldökét és tett egy lépést a sárkány felé.
- Nocsak, hát te? - szólította meg a fűben hasaló sárkányt mintha csak választ várna tőle.

A nő a fiókával felállt, megigazgatta azt az állati maradványokból készült második bőrt, amit Azerion ruhának nevez, a mancsaival simogatta hogy megszabaduljon a rátapadt fűtől... Mennyivel egyszerűbb lett volna megráznia magát!
A sárkány figyelme kicsit feszültebb lett, főleg mikor a fióka vékony hangján üdvözölte őt. Bár nem bújt el, most tudta hogy észrevették, és egyből eluralkodott rajta a védekezési ösztön. A fióka üdvözlését viszont viszonozta egy lágy, búgó hanggal.
Felemelte a fejét ahogy a nő megfordult. Az arcán sok gondolat futott át, amiket a sárkány nem tudott értelmezni, de a félelem szagát nem érezte a levegőben, és ez kissé elbizonytalanította.
Különösen mikor az ember tett egy lépést.
A sárkány megemelte magát, nem állt fel teljesen, félig lekuporodva nézte a nőt, fogait kivicsorította ahogy tett hátra egy lépést. Külső szemlélődőnek a szituáció egész komikus lehet, elvégre egy ilyen sárkányban egy egyszerű ember mi kárt tehetne? A sárkány fejében viszont a fióka az anyához tartozott, és nagyon jól tudta hogy egy anya mindenáron megvédi a fiókáit.
A hangja kellemes volt, szinte gyengéd, nem tükrözött rossz szándékot, úgyhogy a vicsorgást abbahagyta, de a menekülési póz maradt. Fújt egy nagyot, kisebb párafelhőt eresztve ki orrlyukain. Azután elindult egy félkörív mentén, ugyanakkora távolságra maradva a nőtől végig, miközben őt figyelte. Nem került a háta mögé, csak az oldalával egy vonalba. Idegesen tipródott, a farka a macskákéhoz hasonlóan ficánkolt, pikkelyei úgy surrogtak akár a folyóparton a kavicsok a lábak alatt. Nem tudta, közelítsen, vagy hátráljon? Lehajtotta a fejét és halkan felbúgott, szinte kérdőn, kissé még a fejét is félredöntötte.

A furcsa tartása a sárkánynak akár egy pitiző öleb , olyan volt, ezt pedig a nő igen szélesen megmosolyogta, hiszen szórakoztató látvány volt számára a szurikáta pózban két hátsó lábára álló hozzá képest igen termetesnek tekinthető hím. A fióka karjaiban izgatottan kapaszkodott édesanyja alkarjába majd egy kevés tüzet prüszkölve igyekezett nyakát nyújtogatva - anyai biztonságban persze - közelebb kerülni a hímhez. Persze ezt még nem engedte meg neki Anja de nem is tartotta vissza a kíváncsi fiókát az idegen de egyenlőre egyáltalán nem a legagresszívabbnak tekinthető sárkánytól.Mikor megvillantotta fogait az asszony is elvicsorodott, bár az inkább vigyor volt mégis igyekezte módfelett mulatságosan kimutatni hogy ő bizony nem fél a szárnyatlan teremtménytől.
- Milyen csinos mosolya van valakinek! -
Mikor újonnan szerzett "barátja" a legnagyobb bizonytalansággal mozdulataiban leírt egy félkört majd oldalával egy vonalban megállt a vadász hölgy nagyot fújtatott majd minden előjel nélkül, talán csupán teszt képen lehunyta szemeit és hátra döntve fejét tudván hogy a fű elég puha és dúsan növő hogy felfogja esését, drámaian roskadt össze fiókáját megtartva és eltűnt a magas fűtengerben, fülét szinte csiklandozta, dobhártyája szinte beleborzongott a sárkány pikkelyeinek salakos surrogásába, szemeit lehunyta és kicsit engedett a fiókán hogy azt is elbizonytalanítsa viselkedésével, amivel persze egy rémült sipogó hangot váltott ki gyermekéből, de így valóban azt mutathatta a bizonytalankodónak hogy igen is nincs magánál.

A sárkány igyekezett felmérni a helyzet súlyosságát. Vicsorát a nő viszonozta, amitől lekushadt és ismét hátrált egyet. Nem akarja kivívni egy anya haragját.
Érdekes módon a nő hangja nem agressziót tükrözött, békés volt és nyugodt.
Aztán az csak úgy a semmiből összeesett. A fióka rémült hangja a sárkányból is aggódást váltott ki, tanácstalan hangon szinte felnyüszített, egy helyben topogott, kitáncolt akár egy ló ami először kap lovast a hátára. Végül az ösztönös aggodalom győzött, a nőhöz szaladt, orrával elkezdte őt finoman böködni, közben szaglászni, hogy érez-e rajta betegséget, halált..
De semmi ilyesmi nem történt, a szívét is hallotta szabályosan verni. Újabb finom lökést adott a nőnek miközben türelmetlenül búgott, remélve hogy végre kivált valami reakciót belőle. A fióka kétségbeesett sipogása őt is egyre idegesebbé, aggodalmasabbá tette.

A sipogó hangok igencsak szórakoztatták bár pár perccel később be kellett ismernie hogy a fióka hangja még őt is, az előadás főszereplőjét is bizony kellemetlenül érintette. Mikor mindkét sárkány teste köré gyűlt és a nagyobb is fejével kezdte el bökdösni, felemelte egyik kezét és tenyerét a termetes sárkánybőrbe bújt paripa vagy éppen kölyökkutya orrára emelte.
Szabad kezével a mellkasán toporgó fióka hátára simított majd kinyitotta szemeit és felhunyorgott a két jómadárra, mire a sipogás abbamaradt és helyette egy örömittas kis fojtott rikkantás hagyta el az apró teremtményt: A mama él! Szinte ezeket lehetett kivenni minden egyes erőtlen vagy élesebb hangjából.
A vadász feltolta magát a magas fűből és hajából kifésülve ujjaival a fűszálakat , igyekezte rendbe tenni magát hogyha ezek után a sárkány talán megkíséreli felfalni rosszra sikeredett tréfája végett akkor az emésztését ne zavarja meg a zöld birkaeledellel. Illetve a későbbiekben a gyomor égését se könnyítse meg. Persze jót mosolygott a termetes hím láttán aki alig egy szempillantás alatt váltott át bizonytalanból aggódóba.
- Semmi bajom oh kérlek, nyugodj meg. De szerettelek volna közelebbről is megismerni kedves. Ember vagyok, én nem tudlak bántani. -

A sárkány megmerevedett amikor a nő keze az orrát érintette, de furcsa mód csak megkönnyebbülést érzett amiért az felkelt. Ahogy az felült, picit hátrébb húzódott. A nő ismét megszólalt, lágy hangon, megnyugtatón. A sárkányon addigra már a feszültség semmi jele nem látszott, nem állt ugrásra készen, pupillái kissé kitágultak ahogy az orrát újra a nőhöz közelítette és finoman megbökte annak vállát. Fújtatva szimatolta végig a vállát, a nyakát, a haját, kissé össze is borzolva utóbbit, majd figyelmét a pici fióka felé fordította, halk búgással üdvözölte őt közelről, orrával finoman megérintve annak szárnyát. Félredöntött fejjel nézett a nőre, kérdőn. Ilyen közelről, nyugodt állapotban vette csak észre mennyire törékeny anyával van dolga, szinte védtelen... Mit keres kint az erdőben a fiókájával aki még túl gyenge megvédeni magát? Idegesen fújt egyet, pikkelyei a nyakán és hátán felmeredtek, átlépett a nő teste fölött, szinte föléjük állt, körbenézett, szimatolt, nincs-e a közelben rajta kívül más ragadozó aki a furcsa párosra fenheti a fogát. A sárkányok nem ritkán befogadnak idegen fiókákat is, minden fajtársuk értékes, nem meglepő hogy a fiatal hímből előtörtek az atyai ösztönök... Mély, fenyegető hangon felmorgott, hangja végigzúgott a fák, bokrok között, úgymond kihirdetve, hogyha bárki is közel merészkedik, abból vacsora lesz. Ingerülten horkantott és prüszkölt egyet, majd lehajolt, és fejével halkan, szelíden búgva megérintette a nő hátát, szinte egyértelműen annak tudtára adva, hogy "ne félj, megvédelek".

Elmosolyodott, reménykedett abban hogy a legjobb reakciót váltja ki majd a sárkányból. kissé félredöntötte a fejét és kezével kicsit végigsimított felső állkapcsán, egészen annak tövéig, finoman megvakargatva a kemény pikkelyek tövét, reménykedve abban hogy ott lágyabb réteget talál a méltóságteljes hímen.
Nem akart nevetni különösen protektív viselkedésén mégis halkan kuncogni kezdett, ezen pedig az sem segített hogy a hím hosszas ismerkedés és szagminta rögzítés után feléjük magasodott és a legnagyobb kötelezettségtudattal úgy tett mintha csak atyja lett volna Sorennek. A fióka kíváncsian fürkészte nálánál nagyobb társát ahogy az feléjük magasodva morgással jelezte a környéken előforduló ragadozóknak hogy nem jöhetnek közelebb a csipet csapathoz.
Meleg leheletére kissé megborzongott mikor Azerion orrát a lapockái közé nyomva finoman megérintette.
- Igen, értettem, szerintem mindenki más is értette nagyfiú. Ennél s ne tovább!Azt hiszem minden élőlény teljes egészében sokkot kapott a mély hangtól amit kiadtál.Már a mai nap lehet madarat se látok majd az ágakon. - nevetett a nő majd a fölötte terpeszkedő hasi széles pikkelyeire simított és a lehető legfinomabb mozdulatokkal simogatni kezdte annak meleg felületét.

Haku

Magam sem tudom mit is kerestem erre. Bevallom őszintén. Ha belegondolok, hogy az elmúlt napokban magamnak mennyi mindent vallottam be... hát ez kész kabaré. Igen, ez volt az a pont, amikor magamban egy féltégláért imádkoztam... vagy egy templomi orgonáért. Valószínűleg az utóbbi nyert a fejemben történt gyors szavazást követően.
- Óh, Maioreszek az égben kérlek dobjatok rám egy templomi orgonát! - kiáltottam bele az éjszakába az erdő közepén. Na jó, egy tisztáson voltam, de amúgy bevallom - már megint  - hogy halvány lila dunsztom sem volt, éppen merre is vagyok a világon.
- Igen, igen, IGEN bevallom, úgy sokadjára, hogy totál eltévedtem! - ezt is hangosan közöltem a tisztással, mert némi megvilágosodásnak köszönhetően, ezer hála és köszönet a hold és a csillagok sejtelmes közvilágításának, legalább ennyit láttam.
Vagy ezerszer elátkoztam magamat, hogy nem sokkal alkonyat után indultam el. Halvány szagot követettem, ami nyomokban Hakura emlékeztetett. Nagyon sokat kotlottam rajta a fekete piaci találkozásunk után. Igazából némileg aggódtam érte, hiszen nem ismert fel. Vajon milyen trauma érte? esetleg valami holdkóros nőstény bűvölte meg? Bár... nem kellett volna érdekeljen, hiszen egészen jól berendeztem, egy csalfa, hazugságon alapuló nyugodt kis életet magamnak Damarelben. Egyelőre Altair még nem vett elő, hogy a helyetteseként járok-kelek a város minden zegzugában és helyzettől függően teszek rendet vagy csinálok nagyobb káoszt.
A fák között felbukkanó kis szellő összekócolta vörös fürtjeimet, amik egyébként is kócosak voltak. Viszont sokkal érdekesebb volt az a szag, amit hozott. Ez bizony Haku szaga volt. Lendületesen túrtam bele a hajamba, mínusz néhány hajszál. igen tudom, szörnyű veszteség. Szinte szavakba sem önthető eme veszteség és az iránta érzett fájdalmam. Szip-szip.
- Ég veled néhány kósza vörös hajszál. Vidd hírül nem tudom kinek, hogy járulékos veszteség lettél eme kétes éjszakán - oké, azt hiszem most ki lehet jelenteni, hogy totálisan nem vagyok az eszemnél. Nos, tehát miután érzelgős búcsút vettem minden hátrahagyott porcikámtól elindultam... ööö... jobbra. Asszem. Mindegy, elindultam egy irányba, ahonnan Haku szaga jött. Maximum kódorgok itt mint valami hülye. A renomém romlásának maximum néhány mókus lesz tanúja.
- Haku...? - cincogtam bele a sötétbe és reménykedtem, hogy az említett sárkányhibrid most nem szenved akut amnéziában és tudni fogja, legalább nyomokban, hogy ki is vagyok. Remélhetőleg...

Egyedül az elhagyatott lakban, az idő is lassan telt. Haku a nap nagy részében aludt, este pedig könyveket olvasott. Az ominózus egy nap, amit az úrnő kért tőle, eltelt és még további kettő is. Megunta a várakozást.
- Az a nőszemély... biztos valami bajba keveredett. Ezért óckodtam én annyira attól, hogy egyedül hagyjam... - A kezében levő könyvet nemes egyszerűséggel behajította a sarokba, Ő maga pedig útra kelt, hogy megkeresse a csavargót.

A sötétben bóklászó Riya talpai alatt egyszer csak megremegett a föld. A kis domb, amin állott elkezdett emelkedni, két oldalán pedig 1-1 sárkányszem izzott fel bíbor színben. A nő mostanra már rájöhetett, hogy a sárkányalakban összegömbölyödött, alvó Haku feje tetején trappolt. Morgott, nyáladzott, nem igazán volt jó hangulatában az álmából felvert hibrid. Hosszú, pikkelyes, tüskékkel tarkított sárkányfarkával ide-oda suhintott, ezzel nem is egy fát kidöntve a helyéről.
Sárkányként nem tudott értelmes beszélgetést kezdeményezni az emberi nyelvet beszélő fajokkal, ezért egy rövid zsörtölődést követően, átalakult. Emberi alakjában, fényesen világító lángpáncélban állt Riya színe előtt.
- Látom sikerült vámpírrá válnod, de jó modorra azóta sem tettél szert, Khairiya Nox. - Jegyezte meg a tekintetét az égre szegezve, szeme sarkából a halandóra lepillantva.
- Valamint a súlyod is gyarapodott. Még most is szédülök... A helyedben óvatosan lépkednék, szegény vakondok a végén még agyrázkódást kapnak. - Élcelődött és jelzés értékűen, hason pöckölte a vöröskét. Ezután kikerülve Őt, egy pár méterrel odébb sétált, ahol tökéletesen ráláthat a Holdra.
- Hm... a Hold állásából ítélve... alig aludhattam 2-3 órát. Köszi szépen... Igazán hálás vagyok... - Ha már így alakult, most már nem fog visszaaludni. Különben sem bízik a hosszú idő eltelte után, újra körülötte legyeskedő nőszemélyben.
Élő fáklyaként indult meg az egyik irány felé. Gyakran beleszimatolt a levegőbe, ide-oda pillantott, mintha keresne valakit. Calypso napok óta eltűnt és bár megígérte neki, hogy nem megy utána, ezt az ígéretét most megszegi. Az emberi alakban sebezhető macskára, mind a vadállatok, mind pedig az emberek és más intelligens fajok veszélyt jelentenek. Azt, hogy Calypso-t elevenen felfalták, Haku valamiért kizárta, a másik kettő lehetőséget vette alapul.
Riya-ról teljesen megfeledkezve haladt előre. Jobb kezében egy kendőt tartott, ami az úrnőhöz tartozott, megfelelő szagmintát biztosítva számára, hogy a nyomát követni tudja.

Az erdő pofátlan módon nem igazán akart a segíteni. Tehát, hagyta, hogy továbbra is csak mászkáljak lényegében összevissza... Mondhatom nagyon boldog voltam ettől a helyzettől. Azonban mikor megmozdult alattam a föld lányosan felvinnyogtam. Bevallom nagyot néztem, a föld megmozdult alattam.  A sikoltásom még hangosabb lett, mikor kiderült, hogy amit én eddig földnek hittem, az valójában egy sárkány. Egy nagyon morcos sárkány...
- Haku...? - néztem kérdőn rá. Ki nem mondott kérdésemre szinte azonnal meg is kaptam a választ, hiszen átváltozott.
- Iiigen... - jegyeztem meg tétován. Kicsit gyanakodva néztem rá. Hiszen már találkoztunk, mióta átalakulnom. De úgy látszik, az emlékei még mindig nem az igaziak... Nem is emlékei, inkább a memóriája. Ezt a tényt, pedig kicsit fájlaltam. - Sikerült. Találkoztam az apámmal...  De hiszen ott voltál. Kimentél és ott hagytál.  Nem is tudom mióta kerestelek. - Sajnos a hangom meglehetősen szemrehányóan csengett. De nem tehetek róla... - Hónapok teltek el... bevallom azt hittem, hogy kicsit is fontos vagyok neked. De úgy érzem tévedtem. Hiszen az elmúlt találkozásainkra nem emlékszel, ahogy az elmúlt időszakban rám nem emlékeztél - elfordultam, hogy a kósza könnycseppet letöröljem. Sajnos a hangom kissé sírósan csengett. Ezzel pedig nem tudtam, s nem is akartam mit kezdeni.
- Haha, milyen kis viccesek vagyunk most éjjel - jegyeztem meg gúnyosan. - Én, a helyedben vigyáznék, hogy egy hölgyet ne a súlyával piszkáljak. Akinek nem tetszik... menjen ő  arrébb. Most én járom az erdőt! - jelentettem ki hevesen. - De... igaz is, nem én vagyok most a fontos... - jegyezem meg tétován. Bármennyire is dühös voltam erre a nagyra nőtt óvódásra, még is csak a barátomnak tartottam, annak neveztem... Így két pillanatnyi gondolatot tett követett, s nemes egyszerűséggel a nyakába ugrottam.  Ez technikailag annyiból állt, hogy átestem rajta. Ne haragudjon meg a világ, de nem vagyok őrült, hogy egyenesen fejest ugorjak egy lángtengerbe...
- Öhm... bocsánat... vagy valami - mondtam kissé megszeppenten, mert meglepett a burkolt, na jó,a nem annyira burkolt lebaszás, hogy felkeltettem. Nagyon örültem ennek a viszontlátásnak, de lehet... lehet még sem kellett volna ennyire előre vigadnom. Lévén, Haku egyszerűen kikerült és elindult.
- Hahó! - morrantam fel. - Miért is hagysz csak úgy itt?! HAKU?! - rohantam utána. Már megint ez lesz, mint annó, hogy én rohanok utána? Bosszúsan felsóhajtottam. - Hova mész? - kérdeztem meg végül, és trappoltam utána, még mindig aktiválva a képességemet.

Sebastian bizonytalan idők óta kereste rég elveszettnek - tulajdonképpen általa kitagadott - kishúgát, miközben annak fogalma sem volt róla, hogy egy rég az emlékek homályába veszett féltestvére igencsak feni rá méretes agyarait. A férfi lomhán haladt előre, mindeközben pedig talpa alatt minden egyes alkalommal megroppant valami. Ezek többsége apró kiszáradt gally volt de megesett, hogy apró csontokat zúzott porrá amik valaha valamilyen gyönge rágcsáló belső vázának részét képezte. Az arca rezzenéstelen volt, a hangulata pedig talán évek óta változatlanul olyan mogorva volt, mint amiről most a férfi harmincas éveket tükröző arcszerkezete mutatta. A szagnyom, amit követett már alig volt kivehető, emellett pedig sok más állat is megzavarta a nagy vadászt, aki eltökélten kereste az apró égi macskát, hogy azt magához véve eljuttathassa, a Ceres romok pincéjébe ahol megkapja méltó büntetését. Egy kivégzés könyörtelen formájában, mellyel a fivér megtorolhatta a kiontott emberi életeket és tulajdon idősebbik húgának halálát.
Lassan minden reménye veszni látszott, ahogy belépett a tisztás területére. Ezeket a helyeket ugyanis kerülte Sebastia, nem szerette, nem volt ínyére a legtöbb virágoktól és állatoktól eleven helyszín. Minduntalan visszavágyott kényelmes házába és annak apró birtokára… Ezt azonban még nem kaphatta meg, megfogadta magának ugyanis, hogy addig nem tér haza, míg karmai közé nem kaparintja azt az alattomos Felidae-t. Nem voltak szép emlékei róla, legalábbis amik voltak azoknak a boldog hangulata teljesen elveszett, mert a harag és a gyűlölet minden emléket befeketített így ezek mind csak lehúzták a hibridet. Bosszankodott akárhányszor eszébe jutott a nap mikor Calypso megszületett, mikor kimondta első szavait vagy a nap mikor a kamasz vérmacska először tartotta karjaiban a 3 éves kishúgát.
Mikor egyre közelebb került a tisztás üres centrumához valamitől megremegett lábai alatt a föld, amire csak felvonta vastag szemöldökét és maga el meredve hangosan felhorkantott. Jelezvén hogy egyáltalán nem rémül meg holmi földindulástól, már egészen pontosan nem tudta mi is okozta ezt abban a percben.
Ahogy haladt előre azonban az éles fülek valami egészen civilizáltat fogtak be. Emberek, vagyis egy őznél magasabb intelligenciával rendelkező élőlény párosának egymás között folytatott beszélgetését csípte el. Abban a szent pillanatban pedig nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, egészen addig, míg orrát meg nem csapta egy keserű illat. Az ismerős szagminta pedig arra buzdította Bastiant hogy nem létező kíváncsiságával élve elinduljon amazok irányába. Hiszen ki tudja, lehet, már ma este újfent élvezheti az édes bor és a forró víz nyújtotta örömöket a már napok óta hiányolt otthonában.

Alakja lassan kibontakozott a tisztáson álló két korhadt fa törzse között, mikor azok mögött elhaladva megállt a vastagabbik mellett és hátát nekivetve tekintetét a furcsa párosra emelte. Egy vámpír és egy démon.. ez utóbbi enyhe ellenszenvet váltott ki Sebastianból, aki nem annak erejétől volt ennyire elbizonytalanodva. Csupán nem állt szándékában egy interkontinentális háborút kirobbantani. pusztán azzal hogy az előtte elhaladó pökhendi alak esetleges együttműködését megtagadva tőle, megpróbálja megvédeni a keresett szökevényt. Ennek azonban nem volt nagy valószínűsége, hiszen ki tudja, lehet az előtte álló hibrid és az őt követő kis segédje csakugyan, mint ő, ellenszenvet érez Calypso úrnő iránt.
Így hát ellökte magát a fától, ezzel egy kicsit megdöntve azt az ellenkező irányba. Ezután elindult a furcsa pár után és mikor már csak három lépés választotta el őket egymástól, megállt és megköszörülve torkát karba tette kezeit.
- Szép estét! – kezdett bele a nem létező illemét elővéve a kommunikációba az előtte állókkal. Remélve hogy azok méltóztatnak megfordulni.
- Valami igencsak kecsegtetőt érzek valamelyikük bőrére kenődve, vagy éppen ruhájára... – ezzel egy kissé lenéző pillantással illette hátulról a páncélos „lovagot” akinek kezében egy selyemkendő tetszelgett.
- Szeretném meg tudni, hogy a kendő tulajdonosa a közelben van-e. – tért rá egyenesen a lényegre, nem törődvén azzal, hogy esetleg pofátlanul félbeszakított egy szerelmi civódást.
- Ha kielégítő választ kapok, önök tovább folytathatják az andalgást a Holdfényben. Én pedig megszabadítom a társulatukat, a felesleges harmadik keréktől. – zárta rövidre a monológja érdemleges részét, amivel talán elnyerheti az előtte állok rokonszenvét.

Más sem hiányzott Haku számára, mint Khairiya Nox és a szemrehányásainak soha véget nem érő áradata. A legtöbbet nemes egyszerűséggel elegendte a füle mellett, de amikor a legutóbbi találkozásaikat kérte rajta számon, az utolsó csepp volt a pohárban.
- Na álljunk csak meg egy szóra... - Torpant meg egy pillanatra és szembe fordult a vöröskével.
- Ha találkoztunk is, nappal lehetett. Tudod! Nappal, este... Haku A, Haku B... el sem hiszem... s még az én memóriám rövidtávú! - Morogta, egyik tenyerével eltakarva arcát, s megcsóválva fejét.
- Etikett? A semmi közepén vagyunk. Pokolba az etikettel. Nem érdekel a súlyod. - Lendült túl a témán. Haku most a szokásostól is sokkal morcosabb volt.
- "Bevallom azt hittem, hogy kicsit is fontos vagyok neked..." - Ismételte meg Riya korábbi mondatát, a nő hangját megpróbálva utánozni. Komikus volt.
- Úgy látom, hogy te valamit félreértettél. Megmentettem az életedet, hogy bizonyítsam felsőbbrendűségemet. Isteni mivoltom fémjelzi, hogy még egy magadfajta kotnyeles liba életének aprócska pislákoló lángját is képes voltam megóvni! - Felelte a koholmányra. Még hogy neki fontos? Na jó, tény és való volt, hogy jól mulatott a Riya-val való kalandjai során, de...
- Ha legközelebb találkozol apáddal, vágd gyomorszájba és mondd meg neki, hogy én küldöm. - Ha csak Kayn-re és a bárgyu vigyorára gondol, elkezd hullani a haja.
- Csendben tudnál maradni... csak egy kicsit?! - Förmedt rá.
- Ilyen locsi fecsi mellett nem könnyű koncentrálni a szag forrására! - Bár nem mondta el konkrétan, ebből a mondatából kiderült, hogy keres valamit, vagy valakit.
Amikor a démon azt gondolta, hogy ennél már nem lehet rosszabb az estéje, egy idegen férfi is tiszteletét tette.
- Hát most komolyan... ennyi emberrel Damarel előtt nem találkozok! - Haku már azon volt, hogy szárnyakat bont és elrepül, de ahogy jobban beazonosította a titokzatos idegent, figyelmes lett egy különös dologra: a szaga szegről végről olyan, mint az úrnőé. Minden bizonnyal a rokona. Apa? Testvér?
- Hát azt... én is nagyon szeretném tudni, hogy hol van... - Motyogta a kendőt fixírozva.
- Először is... én és ez a félig ördög halandó nem andalgunk... másodszor, Calypso úrnő nem egy felesleges harmadik kerék, hanem A kerék. És lenne itt még valami... A rokona vagy... mégis, amikor megemlítettem a nevét, vérszomjat éreztem az irányodból. Mit akarsz... Calypso-tól? - Haku szemei összeszűkültek. Ez így már kezdett egyre inkább nem tetszeni neki.

Nos... ha lehet azt mondani, nagyon is tudtam volna annak örülni, ha még is valaki rám dobja az előbb óhajtott templomi orgonát. Akkor most nem fájna a fejem, és nem kéne egy hiába való vitatkozásba belemennem Hakuval... A szavait hallva úgy éreztem, hogy totálisan felesleges volt minden... MINDEN! Egyszerűen, feleslegesnek éreztem magam, s ha nem lett volna túlzottan menekülés szagú a dolog, akkor válaszadás helyett nemes egyszerűséggel sarkon fordulok és eltűnök az éjszakába.
- A világ minden kincséért sem akarok veled kötözködni - kezdtem tömény gúnnyal a hangomban. - De már találkoztam a nappali Hakuval... Tudod, néhányszor megpróbáltál megölni. Nappal... Ám, mikor legutoljára találkoztam a nappali éneddel nem ismert fel. Nos, akkor kinek is szar a memóriája...? - A kérdés költői volt, nem vártam rá kimondottan választ. Amúgy se kapnék olyat, ami teljes mértékben kielégítő lenne számomra.
- Pardon... Hogy mit is csináltál...? - vontam fel a szemöldökömet. Bevallom nekem kicsit zavaros, hogy még is mikor mentette meg az életemet... De hát... Ő a Büszkeség bűne... vagy valami olyasmi. Erre most jobb ha nem térek ki még gondolatban sem, mert véletlenül még volna annyi eszem, illetve PONT nem volna annyi eszem, hogy ezt benyögjem neki.
- Gondolom majd a válasz üzenetét is nekem kellene postáznom számodra...? - érdeklődtem gúnyosan. Már-már mondtam volna még valamit, mikor rám förmedt a semmiből. Megszeppenve húztam be a fejemet a vállaim közé, címszón hogy ennek most épp mi a fészkes fene baja van. Igen, nem vártam részéről semmi ilyet. De hát na, ha az emberek is változnak, akkor egy magafajta démonhibrid miért ne változhatna? Na persze nem mondom, hogy jó irányba történt ez a változás..
- Miért a száddal szimatolsz, vagy az orroddal? - morogtam halkan, de annál inkább gúnyosabban. Viszont, mielőtt még bármit is tudtam volna mondani, egy alak bontakozott ki a fák közül.
- Nagyon szép estét önnek is! - köszöntem. Én legalább tanultam illemet... Valahol, valamikor... fedje jótékony homály.
- Nem - horkantottam fel. - Tényleg nem andalogtunk - bólintottam beleegyezően. Felvont szemöldökkel figyeltem a társalgás szokatlan fordulatát. Bevallom kimondottan érdekel, hogy ki vagy mi ez a Calypso. Vajon...?
Csendben hátráltam néhány lépést, őszintén szólva fogalmam sem volt kiről van szó. Így nem nagyon akartam részt venni a kialakuló csatában. Bár bevallom töredelmesen, ha ez a Calypso tehet arról, hogy Haku nyom és minden jel nélkül tűnt el, akkor a titokzatos idegen számíthat a segítségemre.

Napok óta nem jártam az emebrek városának környékén, és úgy terveztem hogy ezt a jó szokást meg is tartom egy darabig. Két hétig mindennap kijártam piacolni, bőven elég pénzt gyűjtöttem be, köszönöm szépen. Fedez mindent amit el akarok intézni, legalábbis egy darabig. Ha nem kényszerülnék folyton emberi alakba, nem is kéne ilyen ostobaságokkal foglalkoznom, de.. Ez van. Hallottam a pletykákat egy Damareli rúnakovácsról, és ha sikerülne elérnem hogy készítsen nekem valamit, amivel ki tudom sütni a képességem, na az nekem mindent megér. Még az emberi alak kényelmetlenségeit is.
A szünet azonban mint mindenkinek, nekem is kijár, szóval most fekete szárnyaimon szeltem a levegőt a fák fölött, némi préda reményében.
Egy csordányi szarvast az én orromnak nem nehéz kiszagolni, a szél pedig egyenesen felém hozta a hús illatát, szóval esélyük sem volt velem szemben. Ágak recsegtek, roppantak el, szakadtak le ahogy bevetettem magam a fák sűrűjébe, alkatom ellenére szinte nyílvesszőként csaptam le a védtelen növényevőkre. Természetesen a legtöbbjük szétfutott, de a három akit letaglóztam, tökéletes ebédem lesz. Nem kenyerem feleslegesen kegyetlenkedni velük, így az utolsót, amelyikben még volt némi élet, egy harapással kivégeztem. A vértől a szám egyből sisteregni kezdett, mire csak fintorogtam egy sort. A vérrel eddig nem volt problémám...
Mindenesetre nem akartam húzni az időt, három leterített szarvas akaratlanul is vonzza a környékbeli ragadozókat, és bár egy medve vagy egy farkasfalka közel sem jelent rám fenyegetést, a határvidékeken vagyok - másfajúakkal is találkozhatok, és nincs kedvem területharcot vívni sem hibridekkel, sem kószákkal.
Az első szarvast hamar eltüntettem, gyomrom elégedetten morgott. El is gondolkoztam hogy a többit talán hazaviszem magammal, a barlang a ház alatt kellően hűvös és ragadozómentes ahhoz hogy talán ott elálljon mire legközelebb megéhezek...
A levelek zöreje viszont kizökkentett. Nem a szél volt, ebben biztos vagyok. Körülnéztem, bár senkit sem láttam. Szerencséje, hogy az orrom hegye épp szarvasvérben úszik, különben kiszagolnám, és előrángatnám a rejtekéből.
- Gyere elő, akármit is akarsz. - vicsorítottam ki a fogaim, majd lenyaltam a vért a számról. Lehet hogy nemsokára másfajta vérrel lesz bemocskolva.

Ran a földön futva ment a szarvas csorda illata irányába, de még nem ért oda és futottak felé a megrémült állatok, ijedtében ugrott egyet, és a földre döntötte az egyiküket, szegény csak egy gida volt, és mivel fel döntötte, és bekapcsoltak az ösztönei, ezért mire észbe kapott, addigra már halott volt, hiszen elharapta a nyakát, ahogy felé jött, de Ran nem bánta a dolgot, hiszen nagyon éhes volt, és így neki látott a gidának.
De két falat megrágása után kicsit megiedve ugrott odébb, és nézett körbe, hogy honnan a fenéből jön ez a robbanásos hang. Kicsit később, mikor kinézett véletlen az erdő bokraiból a tisztásra, akkor vette észre, hogy egy nagy fekete sárkány áll a tisztáson, és 3 nagy szarvast eszik. Mivel már tudta honnan jön a hang, ezért visszament a kis zsákmanyához, és folytatta az étkezést.
Kicsivel később, mikor a sárkány befejezte a lakmározást akkor vette észre a levél zörgésének a hangját, ammint evés közben csóválta a farkát, és a levelet ütötte meg néha a farkával, amint ezt a sárkány meghallotta ki akarta hívni, mertnem tudta, hogy ki van ott. Ran nyugodtan befejezte az étkezést, és csak utána, miután azt teljesen befejezte, ami már nem volt sok idő, utána ment csak ki, hogy tudassa a sárkánnyal, hogy csak ő van itt, és nincsen veszélyben.
-Üdv sárkányurfi.- köszönt ran kicsit gúnyosan a sárkánynak, miközben a véres száját nyalogatta a gida után.
-Látom nagy lakomát csaptál, és még felém is kergetted a finom falatokat.- mondta a sárkánynak, és kicsit furcsa ötlet után fel emelte a mancsát, és mosakodni kezdett, mint a macskák.

Nem szeretem a váratlan meglepetéseket. Nyilvánvalóan nem lehetett erdei vad, a becsapódásom mindent megriasztott a közelben, kötve hiszem hogy a vérszagra ilyen hamar idetévedt volna pár ragadozó.
A felszólításomra előlépett egy farkaskölyök a bokrok közül. Az orrom szerencsére újra működésbe lépett, mondjuk nem mintha nem lett volna a kinézetén is egyértelmű hogy vérfarkas. A gond csak az, hogy nem csak annak éreztem, ismerős volt, de nem tudtam volna behatárolni.
Kölyök létére meglehetősen merész, már-már pofátlan volt a stílusa, ami már csak a méretkülönbségeinkből adódóan is kissé megpiszkálta az egómat, ami egy mély morgás, és gerinc mentén felmeredő pikkelyek formájában nyilvánult meg.
Lehajoltam hogy - hah - farkasszemet nézzek a kölyökkel, és ekkor ért a következő meglepetés. Van egyfajta... Hatodik érzékem vagy nem tudom, a laochrán is jól éreztem mennyi idős lehet, és a legfurcsább, hogy ezt a kölyköt határzottan nem éreztem kölyöknek. Hm. Felkeltette a kíváncsiságom, úgyhogy a pofájába fújtam és felemeltem a fejem.
- Ne úrfizz, mi sárkányok nem foglalkozunk ilyen ostobaságokkal mint a rangok, különösképp a tragédia óta. Qirim vagyok. Te meg rossz helyen. - horkantam fel, és visszatértem a szarvastetemek mellé.
Hátranéztem a kölyökre, és azt hittem rosszul látok. Macskamód nekiállt mosakodni. Na ez is valami, amit nem mostanában fogok ismét látni, azt hiszem. Észre sem vettem hogy fintorogni kezdtem. Hiába, nem vagyok macskapárti.
- Egyáltalán hogy kerültél ide? Az erdőnek ezen a részén már hónapok óta nem járt senki, tudom, mert rendszeresen errefelé vadászok. Nem szerencsés egy farkasnak a senkiföldjén falka nélkül rohangászni, még a végén megesz valami aminek nagyobb a szája mint az enyém. - összecsattintottam fekete fogsorom. Őszintén, egyben be tudtam volna kapni. Kíváncsi voltam mennyire van igazam a nem-kölyök teóriával. Ha semmi reakciót nem váltok ki belőle, akkor elég egyértelmű hogy nem zöldfülűvel van dolgom. Bár szó mi szó, lehet simán életképtelen is. Damarelben láttam egyszer egy embert aki azt hitte erősebb egy hibridnél. Vicces volt. A feje úgy nézett ki mint egy tök amit földhözvertek. Mondjuk a gyengék elestét sosem sajnálom, az anyatermészet úgyis elintézi hogy a legerősebb gének maradjanak fent.
- Mi a másik részed? - kérdeztem meg végül, mert nagyon piszkálta a fantáziám hogy milyen koktélból áll ez a kis vakarcs. Az is lehet hogy csak félvér, azért nem érzem annyira. Az emberek szaga mással keverve alig vehető ki. Kérdés közben a kölyökre se néztem, csak letéptem még a második  szarvas egyik hátsó lábát, és egészben eltüntettem. Egyébként alapjáraton nem vagyok oda a szarvasokért, túl kevés rajtuk az anyag. A vaddisznókat, na azokat már sokkal inkább kedvelem, kár hogy általában nem járnak túl nagy csapatokban. Igaz, ha a kölyök a végén túlzottan az idegeimre megy, lehet a vérfarkashúst is lesz alkalmam megkóstolni. Ki tudja, ha félvér, az ember fele még talán édesít is rajta.
Ettem-e már embert?
Hm.

Talán igen.

Ran meg rázta a fejét, amikor a fejébe fújtak, és párat hátralépett
-Az én nevem meg Ran vagyok-mondta már kicsit tisztelet tudóbban. A nagy sárkány kérdezősködött, Ran meg úgy döntött szépen sorban válaszol neki, de az elöbbi bunkó stílusát odébb dobva, hiszen azt is csak azért mondta úgy, mert megzavarták evés közben, és kicsit ideges lett emiatt, de a sárkánytól egyenlőrre egy kicsit sem tartott.
-Hogy hogy kerültem ide, hát az egy hosszú történet, de szerintem neked elég annyi, hogy ki tagadtak a falkából- mondta, miközben az agyán végig pörgött az a történet, amikor nevelőanyja meghalt, és a falka, ahol sokat öregedett, erősödött, hiszen nőni nem sokat nőtt, kitagadta, amint véletlen a szárny megjelent, amikor megpróbálta megmenteni nevelő anyját.
-Ezzel nem tudom mire gondolsz, de igyrkszem vigyázni magamra.- mondta a sárkánynak, de tudatában volt annak is, hogy a képességét használva nem tudják bántani. A sárkany összecsattintotta a fogait, amire Ran nem sokat reagállt, hiszen ott volt még pár darab szarvas tetem, és a sárkány meg biztos éhes, de amint ez végig futott az agyán hátra csapta a füleit, éhes, engem is meg ehet, én kicsi vagyok hozzá képest... futott végig az agyán, és elfutott, majd hogy a sárkány ne lássa felreppent egy magasabb fára, majd szárnyait ismét elrejtette, mert nem akarta, hogy a sárkány rá jöjjön, hogy hibrid.
-hogy érted, hogy mi a másik felem?- érdeklődött Ran, hiszen nem értette, hogy ezt hogy érti a sárkány -Nem értem mire akarsz ezzel a kérdéssel kijukadni, váltsak alakot, hogy ember legyek, vagy mi?- kérdezte a sárkányt -Ha azt akarod, hogy ember alakra váltsak, akkor azt egy kicsit buktad, mert 1 nem szeretek 2 nem is akarok, hiszen szerintem te is tudod, hogy az alakváltás minden esetben ruhavesztéssel jár...- magyarázta a sárkánynak, aki egy szarvaslábat evett meg.

Ran, hm? Valahogy úgy emlékszek az ordasoknak kicsit hosszabb nevei szoktak lenni. Vagy azoknak nincsenek névadási hagyományaik? Eh, a franc tudja, nem vagyok szakértő. Nem tűnt úgy hogy ráijesztettem volna, sőt. Mondjuk ez bosszantott kicsit.
- Kitagadtak? - néztem rá meglepett fejjel - Azt hittem a ti fajtátok ennél összetartóbb. Csináltál valamit? - kérdeztem, gyanakodva. Sokszor az ártatlan külső ocsmány belsőt is takarhat. Lehet gyilkolt. Vagy még rosszabb.
Nem szállok vele vitába, ha nem ismeri az erdő veszélyeit. Majd rájön. Nem minden itteni kóbor olyan "kedves" mint én. Rossz hibám hogy az emberekkel töltött időm alatt kíváncsibb lettem. Pár éve valószínűleg kérdezés nélkül egyben bekapom.
Összehúztam a szemöldököm mikor visszakérdezett a másik felével kapcsolatban. Én kérdeztem volna rosszul? Lehet. Sebaj.
- Nem vagy tiszta farkas. Nem tudom mi a másik részed, nem érzem tisztán, de érzek még... valamit. Azért kérdeztem... - jegyeztem meg, aztán fintorogva felhorkantam - Eh, sosem értettem ezt a ruha-mizériát nálatok humanoid fajoknál, de ne aggódj, hidegen hagy az emberi alakod.
Különös kölyök, annyi szent. Honnan nőnek az ilyenek? Méghogy azt akarom hogy emberré váljon, mi vagyok én..? Örülök ha pár napig nem kell kétlábút látnom.

Ran fejében egyre csak az emlékek pörögtek, aminek hatására kicsit néha vicsorgott párat, hiszen nem szerette az emléket, és idegesítette, hogy csak úgy a szárny miatt kitagadták.
-Igen, kitagadtak...- mondta szomorúan
-Igen, összetartóbb, amíg úgy tudják, hogy farkas vagy...- magyarázta, majd ki tárta a szárnyait, hogy a sárkány is értse miről is beszél.
-Én nem csináltam semmi rosszat, a nevelő anyámat akartam megmenteni, és nem tudtam elrejteni közben a szárnyamat, és el üldöztek, mert hibrid vagyok...- mesélte a sárkánynak őszintén.
-Nem, tényleg nem vagyok tiszta farkas, de hogy mi vagyok, azt sem igazán tudom.- mondta, majd a papír, amit az anyja adott neki, az járt a fejében, majd harapott egyet a levegőbe, és pár könnycsepp legördült az arcán. Nem akarta, hogy így lássák, így meg rázta magát, és folytatta.
-Mint kiderült kísérleti patkány voltam.- mondta, majd elő vette a papírt, amin ez rajta volt, benne állt minden amit ilyen téren tudni kell róla, legalábbis 9 hónapos koráig.
-Szóval egyenlőre csak azt tudom, hogy a farkas, és a sárkányvérem dominál, de hogy amúgy mi vagyok..., azt már nem.- fejezte be, majd figyelte a sárkányt, hogy mit reagál. A szárnyát újra el rejtette, nehogy valaki jöjjön, és észre vegye.
-Nem tagadom, hogy hibrid vagyok, csak a farkasok elött, hogy legyen falkám.- tette még végül hozzá.

Felhorkantottam mikor megláttam a kölyök szárnyait. Mondjuk szárnyaktól eltekintve teljesen farkasnak nézett ki, jó gyenge benne a sárkányvér. Bleh.
- Végső soron érthető, a fajokat tisztán kell tartani, különben mostanra mindenhol hibridek rohangálnának, és nem lenne egy tiszta sárkány, farkas sem. Nézd meg mivé lettek a vérmacskák, a robbanás eltörölte őket a föld színéről, csupán az ócska keverékeik maradtak fent, az eredeti faj hamis örökösei. - dugtam ki a nyelvem fintorogva. Persze a hibrideket így is többre tartom mint a félvéreket, azok a legrosszabbak. A hibridek legalább két erős faj kölykei, még ha korcsok is. Ha úgy van, hasznosak is a társadalomnak, ők is lehetnek harcosok, lehet őket munkára befogni, csak az a baj, hogy a legtöbb hibrid előbb utóbb mindig többet akart, rangokat, amikhez nem volt, és soha nem is lesz joguk.
- Kísérleti patkány? Olyan is van? - a cetlit amit valahonnan elővarázsolt, figyelemre se méltattam, sárkányként azt nagyjából hangyáknak is írhaták volna, ennyire nincs jó szemem hogy elolvassam, és őszintén, annyira nem is érdekelt a kölyök sanyarú háttere. Manapság kinek nincs hánytatott előélete? Ilyen kort élünk.
- Mi vagy, mi vagy... - forgattam a szemem bosszúsan morogva. - Hibrid. Korcs. Így ne is lepődj meg hogy nincs falkád, felesleges a fajtiszta farkasokkal egyáltalán közösködni is. Mi sárkányok hozzájuk képest még egész jól toleráljuk a hibrideket, bár a minimum elvárás hogy inkább sárkányok legyenek, mint a másik részük, főleg, hogy legyen szárnyuk. Az a hibrid amelyik alakot váltani sem tud, pedig egy szégyenfolt a nemzői számára, és nem is érdemli meg hogy sárkánynak nevezzék. - torkomból egy mély hörgés tört elő, ahogy felrémlett bennem Meda képe. Ő is csak az, Korcs. Nincs joga valaminek sárkányhibridnek neveznie magát mikor egy fikarcnyi sárkány vonása sincs.
- Ha neked lennék inkább feladnám magam rabszolgának az emberekhez, úgyis olyan helyes kis öleb vagy, talán valaki befogadna, kényelmes életed lehete. Csak semmiképp ne válts alakot emberré, mert az első adandó alkalommal ágyast csinálnak belőled. - vigyorogtam rá pimaszul, azután közelebb léptem hozzá és odahajoltam. - Én biztosan ezt tenném a helyedben. Vagy megölném magam. A világ napról napra egyre sötétebb, nem marad hely egy ilyen magadfajta, érzelmes kis kutyusnak.. Sőt, tudod mit? Most jó kedvemben vagyok, ha gondolod, el is kísérlek, és gondoskodok róla hogy valami jobb helyre kerülj, ne láncra. Mit szólsz? - szemeim felvillantak ahogy rávigyorogtam, megvillantva a fogsorom. Tényleg apró, egy falat lenne. Hamm.

A sárkány szavaira eleinte csak csendben figyeltem. Az utolsó pár mondatára pedig már hátracsaptam a füleimet. Nem tetszett, a rabszolga dolog, habár meggondoltam, lehet kipróbálhatnám a dolgot. Lehet nem is ártana gyűjthetnék tapasztalatot.
-Egyenlőrre én elvagyok így magányos farkasként.- jelentettem ki már normálisan álló fülekkel.
-Ha apám nem kísérletezett volna rajtam, akkor vérfarkas lennék teljes mértékben.- mondtam a sárkánynak, hátha erdekli a dolog.
-Mesélnél egy kicsit a rabszolga életről, úgy beszélsz, mintha tapasztalt lennél benne.-mondtam neki érdeklődve.
-Még meg kellene gondolnom az ajánlatodat, de úgy, hogy nem tudok semmit a dologról, inkább nem próbálnám ki. Ja, és... inkább semmi.- tettem hozzá, majd hátracsaptam egy kicsit a füleim. Szerencsémre a lapot nem olvasta el, így azt vissza vittem. Róka vér is van bennem, habár nem az dominál, de a ravaszságom felerősödött vele szerintem, de ki tudja. Amint elraktam a lapot vissza mentem a fa tetejére. Ezek után figyeltem tovább a sárkanyra, és erdeklődve hallgattam, hogy mit fog mondani.

Esküszöm úgy tűnt hogy gondolkozik rajta. Aztán amit mondott, nemnek vettem, szóval egyszerűen vállat vontam.
- Te tudod. - mondtam, majd a következő megszólalásán felhorkantam. Ugyan. - Persze, ha anyám nem feküdt volna be egy laochra alá, még egyben lenne a családom. A mi lett volna ha sosem számít, Kölyök, csak az, ami van. - sziszegtem, és már készültem elfordulni, hogy otthagyjam, amikor MEGKÉRT hogy meséljek a rabszolga létről. MINTHA TAPASZALT LENNÉK BENNE?!
- Hogy tessék? - fordultam vissza felé, a gerincemen lévő összes pikkely és tüske égnek meredt, a szemeim szikráztak. - Mi az hogy tapasztalt? Úgy nézek én ki mint aki volt akkora balfasz hogy hagyja magát elkapni, hogy puhatestű pénzeszsákok házikedvence legyen? - szavaim fröcsögtek a méregtől. Mit képzel ez?! - Miért, szerinted milyen a rabszolga élet? Emberek láncra vernek, tárgyakként árulnak, megbélyegeznek, legyengítenek. Hol éltél te eddig, hogy korunk legnagyobb mételyéről semmit sem tudsz? Agh. - morogva megráztam a fejem. Ilyen nincs. - Persze ha mákod van, akkor párnás kis helyet kapsz a gazdi lába mellett, és mutogatnak mint egy cirkuszi pónit, de legalább etetnek. Ha megszívod, mehetsz az arénába gyilkolni a többi másfajút az emberek szórakoztatása érdekében, vagy lehetsz házi cseléd rongyokban valami díszes dagadt disznó házában. Tekintve hogy nőstény vagy, te még azzal is szarul járhatsz, rengeteg másfajú végzi ágyasként, mert egyes emberi hímek attól érzik magukat erősnek hogy magukévá tesznek egy-egy bedrogozott, láncravert sárkányt vagy vérfarkast. - undorodva fintorogtam a gondolattól is. Találkoztam rabszolgákkal, találkoztam szökevényekkel is. Ha tehetném egész Damarelt a földdel tenném egyenlővé, hogy azok a hulladékok megtanulják, kiknél is lakozik az igazi hatalom.
- Egész Damarel szerte talán két olyan nemesről hallottam aki alatt nem lesz darálthús a rabszolgákból, az összes többi számára semmivel nem lennél több egy mászkáló bundakabátnál. Fel sem foghatom hogy voltál képes ilyesmin elgondolkozni. - néztem rá nem titkolt megrökönyödéssel. Kezdem azt hinni hogy ezzel a kölyökkel valami nagyon nem oké.

Kérdésemre a sárkány "szőre"(pikkeje) felállt.
-Mi az?- nem értettem mi a baja.
-Vagy tapasztaltad, vagy benne vagy a bizniszben. En erről az egészről nem tudok semmit sem. Te meg olyan biztosan mondod, hogy azt hittem az vagy, de ahogy látom nem.- mondtam, hogy tisztázzam a dolgot.
-Hát, én sok helyen jártam az ebereket kerülve. És mivel ritka, ha a szárnyaimat megmutatom, ezért befogadnak a falkák egy időre, mert farkasnak hisznek. Furcsa, hogy te kiszúrtad, hogy nem farkas illatom van. Lehetséges, hogy jobb a sárkanyok szaglása.- elgondolkoztam..
-Ennyire veszélyesek ezek? Én még nem is futottam velük össze. Az ő műveik a csapdák az erdőben?- mondtam elgondolkodva miután végig gondoltam az utaimat. Oké mondjuk eddig 1 alkalmat kivéve nem is voltam emberek közelében, és akkor is emberként.
-Kiváncsi lennék, hogy milyen, a rabszolgák élete.- hamár nem hallottam rólla, nem lehet annyira vészes, kaja nélkül sokáig bírom, mert vándorlok és nincs mindig étel. Amúgy is most ettem meg egy szarvas gidát, szóval jól vagyok lakva. Amíg nem bántanak, mondjuk csak simogatnak, addig nem is lesz bajuk. Viszont ha bántanak, megoldom, hogy ne tudjanak, szóval nem árthat, asszem. Meg a szökest is megoldom, mint az erdőben lévő csapdákból is kiszabadulok.
-Áll még az ajánlatod, hogy segítesz olyanhoz jutni, aki nem ver láncra?- kerdeztem végül a sárkányt.

Kezdem úgy érezni hogy valami tényleg nem klappol ezzel a kölyökkel. Lehet veszett.
- Javaslom válogasd meg a szavaid, mert nem mindenki jártatja ennyit a száját mint én. - horkantottam fel, orromat két fekete füstszalag hagyta el. Feltüzeltem magam kissé, na.
- Persze hogy kiszúrom, azt nem értem a kutyák hogy nem szúrták ki. Olyan hibrid nincs akinek ne lenne hibridszaga. - felhúztam az orrom, és újfent fintorogtam egy sort. Én is úgy tudom hogy a farkasok szaglása jobb, de hát... Ezek szerint nem. - Hogyhogy falkák? Mondjuk nem mintha jártas lennék a vérfarkasok életvitelében de úgy tudtam kettő, vagy három falka van és mindenki azon kívül meg kóbor? Mint ahogy felénk régen volt a három sárkánykirályság, meg a mi népünk, az Ősieké. Csak a farkasfalkák jobban utálták az idegen falkák farkasait. - a végén már csak hangosan tűnődtem. A mi eredeti világunk is sokat változott, lehet ezeknél is így van? De ha annyi falka van, ki tart rendet? Honnan tudják meddig tart a területük? Körbepisálják? Fúj.
- Persze hogy veszélyesek. Vannak közöttük kifejezett sárkányvadászok is, a bátyámat is azok végezték ki. Hiába vagyunk mi az erősebb faj, vannak gyengéink, és az emberek ezeket jól ismerik. Nekünk a kristályok, a fajtársaink fogai, karmai, a pikkelyeiket használják a páncéljaikhoz, a farkasoknak az ezüst, a farkasölőfű... A hibrideknek még rosszabb, ha te farkas-sárkány korcs vagy akkor téged a kristályok ÉS az ezüst is legyengít. Ha megnézed a csapdákat, az igényesebbek tele vannak tűzdelve különféle gyengítő elemekkel. Vas, Ezüst, Kristályok, Növényi kivonatok - Az a cél, hogy bármit is fogjanak meg, az ne tudjon elmenekülni. - furcsa hogy ezt magyaráznom kellett neki, bár hallottam már hogy vannak akik hírhedten elszigetelten élnek akár elég hosszú életeket is. Lehet csak én éltem túl sokat alig nyolcvan évem alatt.
Ha ittam volna, most tuti kiköpöm. Kíváncsi? Kimeredt a szemem, láttam hogy még gondolkozik.
- Hát ez hihetetlen, nem gondoltam volna hogy te ezt komolyan fontolóra veszed. - ingattam a fejem. Igaz viccből mondtam, de... Tyűűűű.
- Jártam már párszor Damarelben, igen. Hallottam, melyik két nemesnél lenne eséled hogy túléled őket, ezek után esküszöm gyötörne a lelkiismeretem hogy komolyan vetted amit mondtam és az életedbe került. - sóhajtottam fel. - Tiberius Theunissen az egyik, bár a pletyka úgy tartja ő jó ideje nem tart igényt új rabszolgákra. A másik... Eh. Azerion. - újra fintorogtam egy sort. - Sárkányhibrid, és mégis az emberek oldalán áll. Úgy tudom kifejezetten kedveli rabszolgának a többi sárkányhibridet, az egyiküket láttam már kint a piacon, és bár jó húsban volt, az a sok heg a testén nem feltétlen volt bizalomkeltő. Viszoooont a pletykák szerint elvileg nem bánik rosszul a szolgáival. Elvileg. Biztosra semmit sem tudhatok mert nyilván egy szolga sosem fog a gazdájára panaszkodni másoknak mert az több helyen egyből halált jelent. Biztos hogy ezt akarod? - kérdeztem meg ismét. Azért... Mégiscsak egy kölyök, nem? Eh. Bár lehet nem kéne belevinnem ebbe az érzelmeket, ha Azeriont sikerülne kifognom neki gazdának lehet hogy tetemes pénzösszeget kapnék a kölyök után, ami nekem most rettentően kapóra jönne.
Amennyiben belement, elindultunk Damarel irányába. Menet közben tettem egy kis kitérőt a saját lakomhoz, ezüstláncokért. Csak nem fogok besétálni vele?!

- Ezt nem teljesen értem, de oké, akkor figyelek arra, hogy mit mondok.- mondtam
-Nem tudom, de lehet csak a látszatra figyelnek. De lehet csak azért nem tűnik fel nekik, mert nem váltok alakot, és az erdőben kóborlok általában. Találtam egy olyan farkast is, aki vak, és nem is vett észre, mert erdőben voltunk. Nem vette észre a különbséget, az erdő és köztem, vagyis csak alig.- mondtam a hímnek
-Én a nagyobb kóbor családokat is falkának hívom, hiszen nekik is van vezetőjük, ugye a legidősebb szülők. Ezekből a családokból meg van több is. Igen, vannak akik nem bírják az idegeneket, a hibrideket meg általában ösztönösen kinyírnák, ha tudnák.- mondtam el a sárkánynak.
-Jaa, hogy azért éreztem magam fáradtnak, amíg ki nem szedtem abból a vacakból a lábam.- értettem meg a dolgot. Dehát, ha abból ki tudtam szabadulni farkasként legyengülve, akkir nem lehet nagy baj.
-Egy próbát szerintem megér.- jelentettem ki hegykén. Ha nagy a baj, akkor szerintem meg tudom oldani a dolgot. És mivel még nem hallottam rólla, ezért kíváncsi lettem, és kénytelen voltam engedni az erős kíváncsíságnak, ami nagyon furdalt. Amint elindult követtem a sárkányt.
-Minek neked az a lánc?! Rám nem rakod.- mondtam kicsit ijedten.
-Tudlak én egyedül is követni, nem kell ahoz lánc.... ráadásul ez ezüst.- kezdtem morogni, és hátrálni. Később eszembe jutott mit mondott, és vissza mentem a közelébe.
-Szóval el akarsz adni, és ahoz kell a lánc.[/b]- jöttem rá a dologra.
-[b]Rendben, legyen.- mondtam, majd leültem a földre, és hahytam hogy rámtegye. Ha elindul és rám teszi a láncot én köbetem, mint egy pórázon levő kutya.