Fehér holló kovácsműhely

Hircine
~ a rossz kiskutya nyakörvet kap ~


Sangria még mindig morogva, pufogva durcásan szinte trappolt a város macskaköves utcáin. Még mindig nem tért napirendre, hogy Hircine... akit ő a kutyájának nevezett ilyen galádságokra volt képes.
- Még mindig nem tudom elhinni! - adott hangot a véleményének. Nem várta, nem hagyta, hogy a másik védekezzen és magyarázkodjon. Erre nem volt mentség.
- Erre nincs mentséged. Nagyon jól tudod, hogyan érzek a hibridek iránt - torpant meg és mutatóujját fenyegetően a vérfarkasra fogta. - Ezért... ezért... számíthatsz megtorlásra és büntetésre! - bökte mellbe a férfit, majd újfent hátat fordított neki és elindult. De alig ment néhány lépést újfent megfordult és morcosan nézett a kutyára.
- De tudod Hircine... lehet itt és most el kéne, hogy váljanak az útjaink, mert én nem az a személy vagyok, aki szó nélkül tűri, hogy a hibrideket gyilkold - közölte a nő. - Nem tudom, hogy érdemes vagy-e az újabb esélyre... ámbár, mivel a feladatot, amit szántam, csak te tudod végre hajtani, kénytelen leszek téged próbaidőre küldeni. És! Szorosabbra fogni azt a bizonyos pórázt. Ha tetszik neked, ha nem - hozott döntést Sangria, majd elindult. A válla fölött azonban visszapillantott a fénypáncélú lovagra, khm... bolhás kutyára.
- De persze, ha nem tetszik, meg is ölhetsz... feltéve ha tudsz! - kacsintott rá pimaszul a macska. Sangria bízott az erejében, na meg abba, hogyha életbe lép a vérpajzsa, akkor azt csak az öccse, Zane tudná megtörni. Még maga Lucifer is képtelen lenne rá.
A nő vett egy mély levegőt, majd elindult jobbra. Első sorban megérzésére, na meg előzetes tájékozódás után haladt nyomában a vérfarkasával. Bár, hogy még nevezheti annak... komolyan elgondolkodott. Leginkább abban, hogy a blöki megérdemli-e.
A Fehér Holló kovácsműhely... a nyüzsgő belvárosban valóban... megszolgálta a nevét, Sangria szerint legalábbis.
Jó, persze néhányszor felesleges vargabetűket rótt a köves utcákra, hiszen nem ismerte a várost.
- Megjöttünk - jelentette ki Sangria diadalmasan és megállt a fehér színű, rúnákkal borított ajtó előtt. Feje fölött ott lógott a cégér, rajta a fehér madárral.

- Szűk látókörű vagy Királynőm. Lévén nem vagy gladiátor, ezért ezt te nem is értheted. A küzdőtér feloldozását... - Kezdte sejtelmesen.
- Odabent, mindegy, hogy te egy egyszerű földművelő paraszt vagy, vagy egy birodalom királya. Mindenki egyenlő. Attól függetlenül, hogy kit milyen célok vezérelnek: pénz, büszkeség, hírnév... a tét ugyanaz. Az élet. Az a sárkány hibrid elém állt, mindennel, amije volt. A legkisebb ellenérzés nélkül győztem le és ontottam ki az életét. Emelt, büszke fővel távozott. Te pedig a viselkedéseddel... csak meggyalázod az emlékét. Kérlek, ne tedd ezt. - Oktatta ki Sangria-t, s közben kimért, komoly tekintettel, üveges szemekkel meredt le rá. Félelmetes volt, olyan, mint aki bármelyik pillanatban felfalhatja a másikat.
- Királynőm, én csak egy egyszerű harcos vagyok. Uralkodóként, a te posztod megítélni, hogy mire vagyok érdemes és mire nem. Az eddigi kapcsolatunk alapja is ez volt. Közölted az óhajod, én pedig teljesítettem. Ha az a parancsod, hogy többé egy hibridet se öljek meg, legyen. Továbbá. Zokszó nélkül alávetem magam bármilyen folyamatnak, amely azt a célt szolgálja, hogy jobban meg legyél velem elégedve, illetve a képességeimet jobban ki tudd használni. - Próbált Sangria kedvére tenni.
- Már meghoztad a döntésedet, nem igaz? Nem számít, hogy tetszik-e vagy sem. - Bár Ő maga még nem tudta, hogy mi jár Sangria fejében.
- Ahogy az előbb is megmondtam, nem harapom meg a gazdám kezét. Akkor inkább hulljon ki az összes fogam. - De még ha ki is hullana, másodpercek alatt visszanőne mind egy szálig.
A címer előtt megállva, Hircine el sem tudta képzelni, hogy vajon miféle üzlet lehet az. Tűkön ülve várta, hogy kiderüljön. Csendben követte hát Sangria-t.
A polcok telis tele voltak mindenféle kacattal és Hircine-nek sem kellett több, hogy kíváncsiságtól csillogó szemekkel, le is rohanja az egyiket, ameddig a nő intézkedik.
Percek elteltével, nagy csörömpölés hallatszott a polcok felől. Az egyik antik-váza, darabokban hevert a földön. Nem messze tőle Hircine állt és a meglepődés az arcán, teljesen hiteles volt. A kutyákra jellemző: "nem én voltam" pillantással élt.

Sangria megrázta a fejét.
- Az egy dolog, hogy megsértesz, mert szűk látókörűnek nevezel, ám legyen. Lehet, hogy néhány dologban valóban szemellenzős vagyok. DE! Azt nem tűröm, hogy kioktass. Ezennel kihívlak Hircine - hozott valószínűleg ostoba és elhamarkodott döntést a macska. - Azt mondtad az arénában csak karommal és foggal harcolsz. Legyen. Bár nem szokásom magamból vásári majmot csinálni, de még is megteszem. Megküzdök veled Hircine - jelentette ki határozottan a nő. Némán állta a másik tekintetét, nem rohant el a macska alomba, sem pedig félelmében nem csapta hátra a füleit, és húzta be a farkincáját. És a haja sem borzos, mint  egy pufogó kismacskának... Amúgy is... Sangria büszke volt arra, hogy nem hordozta a macskajegyeket, így viszonylag könnyedén tudott az emberek közé beolvadni.
- Helyes, öröm ezt hallani - bólintott Sangria elégedetten. A kérdés az volt, hogy vajon ez a hozzáállás megmarad-e... Sangria magában csak hümmögött, egy nagy sóhajtás után pedig elengedte a problémáit. Majd gondolkodik rajta, ha aktuális lesz.
- Természetesen. Tudom mit akarok, mire van szükségem. Te! - mutatott rá Sangria. - Mivel jó kutya vagy, teljesíteni fogod az óhajaimat - tette még hozzá. - Így vagy úgy!
A nő nyugodt volt, már amennyire egy fortyogó vulkán nyugodt tudott lenni.
- Az agyaradat kérem - közölte, arra válaszolván, mikor Hircine a fogkihullást emlegette. Választ nem várva nyitott be az ajtón.
Egy apró kis csengő jelezte, hogy újabb vevők érkeztek. Sangria egyenesen a pulthoz lépett, s közben csak egy halk fohászt mormogott, hogy Hircine viselkedjen.
- Jó napot! - köszönt a macska illedelmesen. Elővett egy kis papírt, amire előzőleg gondosan leírta, hogy mire van szüksége. Nem akarta, hogy idő előtt bármi is a kutya fülébe jusson.
- Hmm... - közölte a lány a pult mögött. - Megoldható - hozott döntést a hibrid. Sangria megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd abban a pillanatban a csörömpölésre úgy kapta oldalra a fejét, hogy a nyaka is belereccsent.
- Hircine! - kiáltott fel a macska. - Rossz kutya! - közölte vele feddőn, majd az eladóra pillantott. - Elnézést, még nevelés alatt áll, természetesen megtéríti az ostobája a kárt - "egy nagyon ajánlom" pillantást vetett Hircinre, majd a másik lányra, egy elbűvölő mosolyt.

- Te most engem... párbajra hívsz? - Kérdezett vissza, megerősítésre várva. Hircine szemei összeszűkültek.
- Sangria... teljesen tisztában vagy Te a szavaid súlyával? Még a láncaim nélkül is... játszi könnyedséggel legyőznélek. Nagyobb vagyok, erősebb és nem mellesleg gonoszabb. Kérlek, gondold át ezt újra. - Lehetőséget adott kihívójának a kihátrálásra.
- Az aréna nem egy olyan hely, amely méltó lenne hozzád, Királynőm. Ha valami olyasmit mondtam vagy cselekedtem, ami miatt büntetést érdemlek, essünk rajta túl itt és most. Nem fogok ellenszegülni, megígérem. - És még egy kedvező ajánlatot is tett neki.
- Teljesíteni fogom az óhajaidat. - Ismételte meg a lány szavait.
- A legjobb tudásom szerint, úgy ahogy Te azt elvárod Tőlem. - Tette hozzá.
Mintha Sangria haragja valamelyest csillapodott volna. Hircine is kezdett fellélegezni. Végül is, csak a lelkét kell eladni azért, hogy megbékítse Őt, micsoda "jó" üzlet.
A levert vázáért is megkapta a jussát. Leüvöltötték a fejét és a kár megtérítésére kötelezték.
- Bocsánat! Csak úgy... csak úgy egyszer csak megtörtént! - Tekintetét lesütötte.
- Igen ~ igen ~ Természetesen. - És már csatolta is le az erszény ezüstöt az övéről. Nem volt ínyére a dolog, lévén valami egészen másra tervezte elkölteni. Finom ételekre és egy korsó tejre.
Akarva akaratlanul is felkeltette az érdeklődését a Sangria kezében lévő kis papír.
- Mi az, mit rejtegetsz? - Dugta kérdőn oda az orrát.

Sangria kiélvezte azt a ritka pillanatot, hogy sikerült megdöbbentenie a vérfarkast.
- Igen - szegte fel a fejét Sangria, és kihívóan nézett a férfira. - Csak nem félsz? - döntötte enyhén oldalra a fejét Sangria, azonban a vérfarkas szavait hallva felnevetett.
- Lehet Hircine. Lehet, hogy igaz, amit mondtál. De lehet, hogy nem. De tudod mit. Majd kiderül. Nem hátrálok meg - gőgös pillantást vetett a férfira. Nem vette félváról a kihívást, tudta, hogy valószínűleg nem győzne, de ez nem érdekelte.
- Az első vérig megy a párbaj - tette még hozzá, mint egy mellékesen a macska. - Ezt talán nem árt, ha tudod - kacsintott rá. Nem érdekelte a lebeszélő hadjárata Hircine-nek. Végül is ezért volt két füle, Sangria pedig remekül alkalmazta a szelektív hallás képességét.
- Ne nyúlj semmihez, Hircine - sóhajtott fel Sangira. - Komolyan, mint egy gyerek - morogta az orra alatt, majd visszafordult a másik lányhoz. Szaga alapján amaz is hibrid volt. Sangria kíváncsian nézte, ahogy nézi a kis papírt, amit átnyújtott neki.
- Semmi közöd hozzá Hircine - hessegette el a nő a férfit. - Válasz valami csecsebecsét a kis Lunaris-nek - küldte el a nő. Kételkedett abban, hogy valami túl drágát találna, de szerencsére volt nála elég arany.
- Mikor lesz kész? - fordult vissza a pult irányába egy nagy sóhajtás kíséretében.
- Pár óra. Szerencsére az egyik fele már meg van - mondta a pultos és feltette az asztalra az acél és ezüst keverékéből származó fekete színű nyakpántot.
- Ez gyönyörű - simított végig a felületen Sangria. - Ezekre a rúnákra gondoltam - vett elő egy másik kis papírt, és tolta a lány orra alá. Sangria a továbbiakban kikapcsolt, csak a fekete nyakpánton legeltette a szemét. Elégedett volt. És milyen elégedett lesz, ha felkerül Hircine nyakára.

- Hm ~ Bolond az aki nem fél, Sangria. - Hunyta le a szemeit és helyeslően bólogatott.
- Okos nő vagy. És ez megrémít. - Tette hozzá.
- Rendben van. Elfogadom a kihívásodat. Nevezd meg a helyet, az időpontot és Én ott leszek. - Amikor kinyitotta a szemeit, a plafonra emelte a tekintetét és a fődémet kezdte el fixírozni.
- Első vér? Most komolyan? - Nevette ki a macskát.
- Azt hittem párbajozni szeretnél. Az első vér nem életszerű. És legfőképpen nem az aréna küzdőterére való. Győztes csak gyilkolás révén születhet. De te veled kivételt teszek. Ha vérben ázva könyörögsz az életedért, megkímélem azt. - Gúnyolódott a kis zöldfülűvel.
- A vérfarkasod vagyok Sangria és nem a gyereked. És mint olyan, kíváncsi természet. És olykor engedetlen. - Vett a kezébe egy Laochra-któl származó tőrt, majd kinyújtotta nyelvét a gazdájára. A csecse-becse nem sokáig kötötte le a figyelmét. A tőr nem egy olyan fegyvernem volt, amely egy Hircine féle zsoldost megnyert volna magának. Visszatéve azt a helyére, Sangria mögé lopódzott, hogy megleshesse, miben sántikál a vöröske. De az nemes egyszerűséggel, elzavarta Őt szuvenírt választani.
A probléma forrása az volt, hogy első látásra, itt aligha talál bármi Lunaris fogára való dolgot. Egy fegyvernek nem sok hasznát venné, ahogy a különféle tálaknak és vázáknak sem. Sóhajtott.
- Inkább valami finomsággal kedveskednék neki ~ - Utasította vissza az ajánlatot.

Sangria kíváncsi pillantást vetett rá, végül azon nem kérdezett semmit. Csak sejtelmesen elmosolyodott, és gyengéden megpaskolta a vérfarkas arcát.
- Helyes, Hircine. Rémüldözz és csak félj - hagyta rá Sangria, azonban a szeme dühösen villant, amikor a másik kinevette.
- Egy szót se mondtam bármiféle arénáról - húzta fel az orrát gőgösen a macska. - Nem gladiátor harcba akarok belemenni, nem vagyok ostoba! Vagy talán annak tűnök?! - kérte ki magának Sangira. Nem tagadta, bár nem is mutatta ki reményei szerint, hogy a vérfarkas megbántotta azzal, hogy kinevette.
- Ma... sokszor sértettél meg Hircine. Ne aggódj, ennek meg lesz a böjtje - felelte végül és visszafordult a pulthoz. Bár nem volt mit ott intézkednie, hiszen ott volt, amit akart, meg is volt beszélve, hogy pár óra múlva kell visszajönni.
- Hogy micsoda? - hökkent meg a nő és nagy szemeket meresztett a vérfarkasra.
- Még jó hogy nem vagy a gyermekem - háborodott fel Sangria. - És bár, valóban a vérfarkasom vagy, de merőben bárdolatlan és pimasz. Nevelésre szorulsz... na igen - itt gúnyosan felnevetett, - mint egy gyerek, Hircine. És! Ha eddig senki nem nevelt meg, akkor majd én foglak megnevelni! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Sangria.
- Akkor válassz neki azt, Hircine. Gyere. A kedves hölgy pár órát kért - indult el az ajtó irányába Sangria.
- Gyere Hircine. Alkonyatkor pedig visszajövünk - indult el Sangria. Arra a pár órára meg volt a terve. Példának okáért, bokán fogja harapni a vérfarkast!


VÉGE

Hogy a nem napos időben világot látott, céda anyáddal hált volna az a dögevő fogakkal teli pofás szukafattya! A tetves, toprongyos... ÁHH!  Letörölve arcomról a vért, amit inkább sikerült elkennem pofazacskómon. Remélem az a szarházi hajlandó meg is fizetni. Kell a pénz, hogy megcsináljam azt az ajándékot, amit Miroir-nak szánok. Képes elviselni a rusnya képem és a furcsa modorom. Miközben a dög fejét kezemben tartva sétálok Damarel külső területe felé olykor az égre emelem Hold szín szemeim. Csak ne legyen annyira balhés a kovács... Eljutva ahhoz a házhoz, ahol felbéreltek, a kutya heves csahogásba kezd. Elhúzom szám, mire a gazdája kilép, lepett arckifejezéss nem enged sok jóra következtetni.
-Hát.. Ömm...
-Fizetségem...
-Igen-igen... Öm.. - ingerülten dobom elé a dézsmáló, hullafaló fejét. Ő összerezzen és hátraszól feleségének, aki azonnal mocorogni kezd. Némi várakozás után egy zacskó csattan a lábam előtt. Így se adtak még alamizsnát. Hogy szakadna rájuk a mestergerenda... Szemetek. Kifújva a levegőt megindulok a kovácshoz. Elhúzom szám, majd kímért léptekkel megállok az ajtaja előtt.
-Hmm... Lassan hajnalodik... Akkor már dolgozik, nem? - zavartan megvakarom tarkóm, majd bekopogok és megpróbálok a kohó felé tekinteni. Ha hangot ad ki, hogy fogad, akkor benyitok és illedelmesen megtörlöm a lábam, majd megállok az ajtóban.

Ahogy a felkelő nap aranyló fénye megcsillant az ébredő városon, meghitt hangulatot varázsolva az amúgy nyüzsgő, élénk és néhol teljesen züllött Damarel-re.
Volt aki csak erre várt, volt aki már órák óta ébren volt. A városban az őrök egyik fele ásítozva hagyta el az őrhelyét, hogy nyugovóra térjen, míg az újfent ásítozó kollégák átvegyék a helyét.
Medaleine Caylen a Fehér Holló tulajdonosa ébren volt és nem ásítozott. Ádáz tekintettel szemezett öt ezüst tömbbel. Elsődleges célja volt, valami hasznosat alkotni.
A lány a pult mögött ült és néhány ezüst tömbbel próbált meg együtt működni... jobban mondva azokat rávenni az együttműködésre.
- Na már! - nyögött fel a lány, ahogy az első ezüst gyertyatartóvá vált a kezei között. - Na most ezzel mit kezdjek?! - nézett tanácstalanul a gyertyatartóra. Eredetileg... nos, nem volt eredetileg. Meda maga sem tudta mit is akart kezdeni az ezüst tömbökkel. Ámbár abban biztos volt, hogy a népek mindennek több hasznát vették volna, mint egy gyertyatartónak.
Meda távolabb tolta a pulton a finoman megmunkált, indamintával díszített háromágú tartót.
Maga elé húzta a következő ezüst tömböt, és esdeklően pillantott rá.
- Légyszi valami hasznos legyél - kérlelte a lány, majd finoman megcirógatta a tömböt. Az, mintha folyékonnyá vált volna az őt érintő ujjaktól, lassan formába kúszott, mászott. A hasonlat meglepően találó lett, hiszen egy egész csinos, kecses kígyó alakú nyakék lett. Még pikkelyei is voltak.
- Hát ha hasznos nem is, de szép - tolta félre ezt is. És húzta is maga elé a következő tömböt. Ám, mielőtt még nagyon belemerült volta a munkába az ajtó felől kopogás hallatszott. Meda érdeklődve kapta fel a fejét és nézett a kopogás forrásának irányába.
Felkapva a gyertyatartót, végül is önvédelmi eszköznek éppen megteszi settenkedett az ajtóhoz és nyitotta ki. Meda nem tudta eldönteni, hogy ki lepődött meg jobban. Mindenesetre nagyon is fura látványt nyújthatott harcra készen a kezében egy gyertyatartóval.
- Öhm... miben segíthetek? - állt a lány félre az ajtóból és engedte le a kezét, amiben a rögtönzött fegyvere volt.

Türelem, mi egy vadász legfontosabb erénye, vagy legalábbis annak kellene lennie. Kezem szám elé tartva ásítok egyet, makd a Napot kezdem keresnj, hogy megsaccoljam, alszik e még utitársam. S kopogtatásom nem süket füleket talált, halkan kattan a zár, majd egy gyertyatartó lányt pillantok meg. Ném i értetlenkedéssel vakarom meg állam.
-Jó reggelt! A cégér szerint itt kovácsműhely van. Szeretnék fegyvert csináltatni, de ahogy elnézem... - mutatok a gyertyatartóra, mivel vagy félreértek valamit, vagy megzavartam valami... rituálét? Fene esne a  heliek furcsa és kifürkészhetetlen szokásaiba. Vagy nem erre mondják, hogy kell egy gyertya tartó? Mindegy is talán, fő a mitril penge. Bár az is érdekel, melyikünk tűnik furcsábbnak. Ő a gyertyatartóval vagy én a dögvéres képemmel és talán szagommal? De azt hiszem ezt a kört a Róka vitte.

Meda általában nem tett különbséget a vásárlói között. Akinek volt pénze, vagy aki egyértelműen rászorult, azon segített, annak dolgozott. Ám most a lány az ajtóban furán nézett ki. Vértől maszatos volt... és néhány szippantás a felőle áradó illatokból egyértelmű volt, hogy nem éppen most mászott ki egy illatos fürdőből.
Meda kissé nagyokat pislogva, meg értetlen kifejezéssel az arcán adózott a nem mindennapi vásárlónak, majd végül letette a gyertyatartót a kezéből, az egyik polcra. Jó helye lesz ott is.
- Igen, kovácsműhely - bólintott Meda. - Néha azonban egyéb használati tárgyak, dekorációs tárgyak is eladóak, illetve kovácsolódik - magyarázkodott zavartan a lány. Nem volt megszokott, hogy alkotás közben zavart meg valaki. Nem is tudott mit a helyzettel kezdeni, kissé zavarban érezte magát.
- Nyugodtan nézzen körbe, hátha megakad a tekintete egy fegyveren vagy apróságon, ha nem ragaszkodik az egyedi fegyverhez - kapcsolt be a kereskedő módja. - A legtöbb holmi amit lát rónákkal van ellátva. Ezek rendszerint lopásgátló és tartósság növelő. Ezek az alaprúnák. Ezen felül még lehet kérni - tette még hozzá. A pulton lévő ezüst tömböket sebtében seperte bele egy kosárba, a kígyós nyakéket csak félre tette. Azzal még lesz egy kis dolga.
- Ha még sem talál megfelelő fegyvert... - kezdte a lány, majd megakadt, hogy vajon hogyan is figyelmeztesse, hogy ez a kovácsműhely kissé más mint a többi. - Minden egyedi rendelésre készült tárgynál elmondom, nem mindig az sikerül, amit a vevő szeretne. Ezért több anyagot is kérünk, ha valami különlegességet kívánna a megrendelő - igyekezett határozottan, de nem ellenségesen beszélni. Ezután kíváncsian nézett a lányra. Remélte, hogy talál megfelelő fegyvert és nem kell egy halom ércnek könyörögnie.

Meda, hiába igyekezett, nem sikerült ma sem lefeküdnie. Az üzletét két napja zárva tartotta, mert dolgozott. Felgyűltek a megrendelések... S ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a kezei között lévő érc, fém, akármi hajlandó vele együtt működni. Na igen ám, de erről szó sem volt.
- Mész a tűzbe! - fenyegette meg az előtte lévő fém darabot, de az most meg se moccant.
A lány gyanította, hogy fáradsága és kimerültsége is közre játszhat a folyamatos kudarcokban, illetve, hogy az elmúlt hetekben nem dolgozott. Szégyen, nem szégyen lusta volt. Így egy figyelmeztető cetli állt az ajtón, miszerint a kovács szabadságon van. Így is döcögött a bolt, hiszen a sok kacat elkelt, néhány ezüst érme, de többségében arany pénz azért befolyt. Persze, jobban dobott volna az üzletke forgalmán a megrendelésre készült eszközök... de nem volt mit tenni. Meda nem a hagyományos kovács volt. Arról semmit nem tudott. Nem egyszer eszébe jutott, hogy meg kéne azzal is próbálkoznia, de ő valójában a rúnákhoz értett.
- Lehet új boltot kéne nyitnom - dőlt hátra a padlón. Ahogy feküdt úgy pont rálátott a kirakatra, amit megvilágított a kora reggeli nap. A lány fáradt sóhajjal tápászkodott fel, kapott magára egy vékony köpenyt és a zsebébe süllyesztve néhány érmét elindult a piacra. Reggeli vadászaton volt. A levegőt izgatottan szimatolta, hiszen sok illat keringett a levegőben. Hamarosan meg is találta a kis pékséget az egyik félre eső utcában, ahonnan némi péksüteménnyel távozott.
Éppen az utolsó falat nyammogta jókedvűen, mikor visszaért a műhelye elé. Bosszankodva nyögött fel, ahogy az ott sorakozó embereket látta.
- Sajnálom, uraim a kovács még mindig nem dolgozik. Eltört a karja. Csak a meglévő árukészletből tudnak válogatni - jelentette ki, amikor odaért a tömeghez. Amazok csalódottan morogtak, néhányan még átkozódtak is. Az egyik megpróbálta Meda karját elkapni, de a lány addigra beslisszolt a boltba. Az ajtófélfán lévő rúnák pedig gondoskodtak róla, hogy az agresszív vásárló kívül maradjon.
Meda kissé energikusabban csapta be maga mögött az ajtót és dőlt neki. Lehunyt szemmel az ajtóban elszunnyadt.

A bolt ajtaja ismételten kinyílt de most egy magas, ében fekete páncélt viselő férfi lépett be rajta. Noha emberi alakja volt, mégis egyértelmű volt, hogy egy teljesen más faj képviselője. A belőle áradó démoni energia mérhetetlen volt, de ugyanakkor nyugodt. Teljesen ura volt neki. Nem árasztott vérszomjat, de a természetes, vele született karizmájának köszönhetően, Ő lett volna az legutolsó személy, akivel bárki is össze akarta volna akasztani a bajszát.
Körbetekintett és miután meggyőződött arról, hogy jó helyen jár, a pult felé vette az irányt. Amikor odaért látszott csak igazán, hogy egy valóságos égi meszelő. Az előtte levő vásárló egy törpe volt hozzá képest. Szemeit lehunyva, türelmesen várakozott a sorára. Percek kérdése volt csupán, hogy elmondhassa óhaját. A szemei, akárcsak a nap minden egyes percében, most is teljesen üresek voltak. Ezt sokan félre is szokták érteni és megbélyegzik szegény fiút, pedig csak egy születési rendellenességről van szó.
- Üdv. Szeretnék munkát vállalni.

* * *

- Néhány órával korábban -

Altair lovag parancsnok karba tett kezekkel állta a démon hibrid Amaterasu útját.
- Ki vagy te? És mit akarsz Damarel városában? - Alaposan szemügyre vette az idegent. Nem voltak olyan egyedi képességei, mint Hircine-nek, hogy szabad szemmel detektálhassa mások fizikai és mágikus értékeit, de még így is meg tudta állapítani, hogy ez a valaki előtte, egy valóságos szörnyeteg, talán még Hakuryuu-nál is erősebb.

- A nevem Amaterasu. Keresek valakit. - Felelte röviden.

- Keresel valakit...? Mégis kit? - Kezdte elveszíteni a türelmét és tenyerét a kardja markolatára fektette.

- Az öcsémet, Hakuryuu-t. - A válasza teljesen letaglózta az irigység bűnét.

- Hakuryuu bátyja vagy...? - Ezen a ponton igencsak elkezdte szívni a fogát. Most mi tévő legyen? Egy ilyen dolgot nem hihet minden feltétel nélkül el.
- Kövess kérlek. Ezt inkább négyszemközt beszéljük meg. Oh. Ezt vedd fel, a kardodat pedig add át. - A páncélja alól egy karperecet vett elő, amely hasonló volt a Tiberius által használtakéhoz, természetesen silányabb minőségű. De még így is jobb volt, mint a semmi, a legtöbb idegen fajú képességét sikeresen elfojtotta.

- Ahogy óhajtod. - Zokszó nélkül felvette az "ékszert", majd a kardját is átadta... ám ekkor a férfi, aki megpróbálta a kezébe venni, hasra esett vele. A kard több, mint két mázsát nyomott. Legalább 6-an kellettek hozzá, hogy a lefoglalt tárgyak raktárába cipeljék.

A két démon hibrid ezután elvonult. Kettejük párbeszédét jótékony homály fedi, de egy dolog biztos: Amaterasu ezután egyből Meda kovácsműhelyébe ment.

Meda szinte kómába esett, nem is aludt, ám, amint kinyílt mögötte az ajtó, ő előre dőlt és szinte ösztönösen indult tovább négykézláb, hogy a pultba felkapaszkodva percekkel később a belépő illetőre vessen egy, majd sok szapora pillantást.
A belépő idegen, mert a lány a nyakát tette volna arra, hogy nem városi illető az egyed, magas volt. Meda örült, hogy a bolt belső magassága olyan három, három és fél méter körül van.
Meda jól megfigyelte magának a férfit. Előkelő páncélja volt, szinte erőnek erejével kellett visszafognia magát, hogy ne érjen hozzá, hogy ne vizsgálgassa.
- Khm... - köszörülte meg a torkát a lány, és a fáradsága ellenére halvány mosollyal köszöntette az illetőt.
- Üdvözlöm a Fehér Holló kovácsműhelyben. Sajnos a kovács határozatlan ideig házon kívül van, egyedi megrendeléseket, vagy egyáltalán megrendeléseket nem áll módunkban teljesíteni. A meglévő árukészletet itt találja - ezen a ponton beljebb rugdalt - szerinte, - feltűnés mentesen egy láda vasat. Meda türelmesen várt, hogy a furcsa személy kinyögje mit szeretne.
- Hogy mit? - hökkent meg Meda. Megrökönyödve nézett a férfira.
- Miért szeretne itt munkát vállalni? - kérdezte végül. - Egyáltalán... miből gondolja úgy, hogy itt talál munkát? - próbálta meg faggatni, mindeközben a fejét törte, hogy ez most mi... Ezt most hogyan.

- Mint azt mondtam, szeretnék munkát vállalni a Fehér Holló kovácsműhelyben. - Ismételte meg korábbi óhaját.
- Altair - Damarel emberi főváros lovagparancsnoka - ezt az ajánló levelet küldte. - Az asztalra egy, Altair pecsétjével megbélyegzett pergamentet helyezett le.
- A lovagparancsnok úgy gondolta, hogy a képességeim erősítenék a város kovács-piaci helyzetét. - Idézte az irigység bűnét.
- Természetesen ingyen és bérmentve dolgozom. Minden haszon a Fehér Holló kovácsműhelyé és a tulajdonosáé. - Amaterasu több, mint előnyös ajánlata még csak a jéghegy csúcsa volt.
- Kérem tekintsen a páncélomra referencia munkaként. De akár helyben tanúbizonyságot teszek kovács képességeimről. Ha azokután is úgy gondolja, hogy nem óhajt alkalmazni, zokszó nélkül elfogadom a döntését, addigi türelmét és idejét pedig honorálom. - Egy ritka holdkövet helyezett az ajánlólevélhez. Az értéke több zsák aranyéval vetekedhetett.

Ezután hátramentek a műhelybe. Minden berendezés és eszköz adva volt a prezentációhoz, de Amaterasu egyiket sem tervezte használatba venni.
- Kérem lépjen hátrébb. Ez veszélyes lesz. - Miután figyelmeztette Meda-t, munkához látott. Az asztalon levő 3-4 vasöntecs először a levegőbe emelkedett, utána pedig vörösen kezdett el világítani. A hőség valami elképesztő volt, pedig a kohó már napok óta nem volt bekapcsolva. Másodpercek kérdése volt csupán és az ércek teljesen folyékonyak lettek, még sem csorogtak le, hovatovább, egy minden szempontból tökéletes penge körvala rajzolódott ki. A levegő elkezdett lehűlni, a penge pedig megszilárdult. Készen is volt. A hő, a hideg és a gravitáció manipulálása ideális volt a feladathoz. Már csak a markolatba való belehelyezés és néhány utolsó simítás volt hátra. A rekordidő alatt elkészült kard - nem vitás - elsőosztályú volt.
- Óhajtja, hogy mágiával is felvértezzem? - Kérdezte oldalra döntve fejét.

Meda kezdte úgy érezni magát, mint valami gyengeelméjű. Lehet álmodik... A lány megszeppenten pislogott, nyoma sem volt a korábbi határozottságának.
- Értem - bólintott, és elvette a levelet. Rövid levél volt, és szigorúan a legfontosabb információkat tartalmazta. Meda, nem talált benne kivetni valót.
- Nem szívesen dolgoztatok senkit ingyen, még akkor se, ha önként vállalja. Valamennyi fizetést biztosítani fogok - közölte ellentmondást nem tűrően. - Meg szállást - tette hozzá, majd elbizonytalanodva pillantott az óriásra.
- Jól látom, van magán karperec? Elkérhetem? - nyújtotta a kezét Meda. Ha megkapta, akkor néhány gyors rúnával biztosította, hogy a férfi kissé emberibbek tűnjön. A szeme, a magassága, ilyesmi. A lényeg, hogy elférjen. Kissé megpiszkálta a karperecet, hogy a mágia és kepésség semlegesítő aktívnak tűnjön, de valójában ne legyen haszna. Ha nem kapta meg... akkor nem tett semmit.
- Meg... megfoghatom? - Meda majdnem átesett a pulton lelkesedésében, hogy végig tapizza a páncélt. Abba nem mert belepiszkálni.
Meda egyik ámulatból a másikba esett, ahogy egy hold kő is a pultra került. Még is ki volt ez a férfi? A lány kissé sokkos állapotban bólogatott, hogy menjenek hátra. Meda néma volt, igazából örült, hogy még nem pottyant össze a folytonos meglepetésektől.
Azonban, hátul következett a legnagyobb meglepetés, aminek következtében Meda egyszerűen csak összecsuklott és onnan nézett fel a férfire.
- Örökbe fogadlak - nyögte az első levegővétellel. - Khm, akarom mondani, fel van véve, uram! - kapta kissé össze a modorát. Magát a földről még nem tudta összekaparni.
- Nem kell. Rúnával szoktam ellátni a fegyvereket - magyarázta meg miért utasítja el a mágiát.
- Elől vannak a megrendeléses cetlik. Nem muszáj ma munkába állnia. Nyugodtan elmehet reggelizni, van elől friss pékáru, ha kívánja megosztom önnel. Nem tudom mit szokott ön enni. Érzem, hogy hibrid, de más mint én... - Meda csak későn kapott észbe, hogy igen, össze-vissza beszél, kissé elhaló hangon. A fáradtság és a sokk kezdte maga alá gyűrni a fiatal hibrid lányt.

Amaterasu engedélyt adott Meda-nak, hogy tüzetesebben megvizsgálja a démoni ércből kovácsolódott páncélját. Nem volt oka nemet mondani. De a karperec megbuherálását már nem engedte meg. Pontosan úgy fogja visszaadni Altair-nak, ahogyan azt kapta.
- Örökbe... fogad? - Vonta fel a szemöldökét az elszóláson. Nem tudta mire vélni, de a pontosítás már kedvező válasz volt. Bólintott. Teljesítette az első feladatát. Most már csak be kell bizonyítania, hogy nem a város ellensége és talán elnyerheti Altair bizalmát.
- Segítsek...? - Kérdezte a földön heverő nőt.
- Főnök, kegyed igencsak különc. - Jegyezte meg. A kovácsolt kardot elhelyezte az asztalon, lévén több dolga már nem akadt vele. Talán jobb is volt így. Ha a nő megtudná, hogy Amaterasu képes a Nap és Hold erejével felvértezni a tárgyakat, akkor szívinfarktust kapna.
- Dolgozni szeretnék, még ma. Nincs vesztegetni való időm. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően és megindult előre, a megrendeléses cetliért.
- Köszönöm, de nem eszem ilyen ételeket. - Utasította vissza a szívéjes megvendégelést. A vadon élő állatok, sokkal inkább voltak ínyére való csemegék. Idefelé jövet látott is néhány legelésző tehenet. Majd csipeget belőlük, a gazdák legnagyobb "örömére".
- Hibrid vagyok, ugyanakkor teljesen átlagos. Kérem, ne gondoljon bele többet, mint ami. - Amaterasu ezután már tényleg elment a szóban forgó cetliért.
A cetli bár nem volt nagy, mégis rengeteg tétel szerepelt rajta. Egy átlagos kovácsnak egy teljes napja is ráment volna a rendelések teljesítésére, de a démon hibrid egy teljesen más súlycsoport volt. Visszatért a műhelybe és elkezdett dolgozni. Percről percre újabb és újabb tételek kerültek kihúzásra.

Meda valósággal ragyogott, ahogy végig tapogatta a páncélt. Érezte az erőt benne. A lány legszívesebben kérdőre vonta volna, honnan szedett ilyet, de végül csendben maradt. Nem az ő dolga volt, ahogy az sem, hogy a hibrid férfi elutasította a karperec variálását. Az ő dolga. De ha lefejel valamit, akkor az szintén az ő baja lesz, na meg Medáé, ha rájuk dől az épület.
A lány elvörösödött és szégyenkezve hajtotta le a fejét. Már-már elkezdett volna magyarázkodni, hogy nem úgy gondolta, de mint kiderült nem volt rá szükség. A hibrid nem vonta kérdőre, így Meda megnyugodott.
- Nem, nem kell, köszönöm - rázta meg a fejét Meda, és igyekezett hamar talpra kecmeregni.
- Medaleine Caylen, de csak Meda - mutatkozott be kezet nyújtva a hibridnek.
- Különc? - kérdezett vissza a lány. Ha látná, hogyan "kovácsol" valószínűleg az újdonsült alkalmazottja tért volna ki a hitéből.
- Nincs annyi megrendelésem, ezzel a tempóval valószínűleg néhány óra után végez is - túrt bele Meda a hajába. Lehet nem kellett volna a tömeget elhajtania? Na mindegy, ha a hibrid itt marad sokáig, dögivel lesznek megrendelései. A kérdés, hogy mit csinál akkor, ha a férfi elmegy?
- Öhm, elnézést, bocsánat a kérdésért. De mennyire hosszútávon tervez itt dolgozni? - ült fel a pultra a lány, miközben egy másik cetlire pillantva egy ezüst tömböt vett elő. Oké, az idegen megcsinálja a fegyvereket, neki maradnak a bizsuk. És ha pechje van a lánynak, akkor a gyertyatartók, meg az egyéb kacatok. A múltkor például egy kulcs lett az egyikből.
- Akkor mit szokott enni? Ha már dolgozik, akkor az a legkevesebb, hogy gondoskodok arról, hogy ne veszítsen az erejéből - kötötte az ebet a karóhoz a lány. Közelebb somfordált és beleszimatolt a levegőbe jobban. - Félig sárkány, félig olyan, mint én... de a másikat nem ismerem - motyogta, szinte csak magának. Nagyot sóhajtott, majd visszaült a pultra egy darab érccel a kezében. Óvatosan bökdöste meg, és várta, hogy a kezei között az érc valami más formát vegyen fel. Meda magán érezte a figyelő szemeket, így a sajátját behunyta. Néhány perccel később, bosszúsan dobta tovább az ezüst szappantartót. Nem ez volt a listán.
Végül inkább a műhelybe somfordált és az ajtóba lecsücsülve néhány kupac érccel szórakozott, khm... dolgozott, míg a másik is.

- A nevem Amaterasu. - Árulta el a nevét Ő is. A felé nyújtott kézre meredt, de nem fogta meg. Nem udvariatlanságból, egyszerűen csak idegen volt számára ezen halandó világbeli gesztus.
- Meggondoltam magam. Nincs jogom bárkit is különcnek titulálni ebben a világban. - A démonokhoz képest a halandó világbeli élőlények és azok viselkedési sémája változatos.
Bólintott. Amaterasu is úgy becsülte meg, hogy néhány óra és végez a megrendelések elkészítésével.
- Helyes. Ha ilyen egyszerű érceket nem tudnék ilyen rövid idő alatt megmunkálni, akkor e páncél viselésére sem lennék méltó. - Egyik kezét a páncélja mellkasára helyezte.
- Táplálékom minden esetben hús eredetű, legtöbbször olyan vadon élő jószágok, mint például a farkas. Mindazonáltal időnként előfordul, hogy embereket, lovakat avagy sárkányokat is elfogyasztok. - Ezen utóbbi mondata már önmagában bitófát érne Damarel-ben, Ő azonban úgy beszél róla, mintha teljesen természetes dolog lenne. Az igazsághoz hozzátartozik azon tény is, hogy a Hold Templomot ostromló emberekről, azok lovairól és sárkányairól van szó. De ezt már nem tette hozzá.
- Addig maradok, ameddig szükséges. - Hunyta le a szemeit és voálá, egy újabb kard elkészült. Következőleg egy teljes testes páncél következett. Noha annak anyag mennyiségét és szerkezeti bonyolultságát egy lapon sem lehet emlegetni egy egyszerű fegyverével, Ő mégis játszi könnyedséggel alkotta meg azt a nyers ércekből és bőrből. Nem is olyan sokára, kiváló fegyverek és páncélok kezdtek el gyülekezni a kovács műhelyben.
- A másik felem démon. - Ez sem volt egy kimondottan jó életbiztosítás Damarel-ben, de csak úgy mint az étlapját, úgy ezt sem rejtette véka alá.
Nem tudta nem észrevenni, hogy újdonsült főnöke megszenved egy bizonyos megrendelés tételével.
- Mi az, mi a baj? - Kérdezte háttal állva a lánynak.

Meda csupán egy vállrándítással tudta le, hogy nem fogta meg az idegen hibrid, Amaterasu a kezét. Ennek ellenére, nem tudta elnyomni az arcára kiülő pillanatnyi csalódottságát. Végül, csak biccentett a fiú válaszára. Meda, bár nem volt a szavaknak híján, egész jó kis beszélőkével áldotta meg az ég, most még is csendben, enyhén félredöntött fejjel figyelte a hibridet. Számára egyre inkább viccesnek hatott, hogy a főváros, mely nyíltan, csak ki nem plakátolták, hogy elítéli a kevert vérűeket, a lány elég gyakran fut össze velük. Olyannal, aki szabad, mint ő saját maga is. Aki nem rabszolga. Meda nem akart engedni a gondolatainak, hogy vajon még is milyen élet lehet az olyan.
Végül egy hirtelen mozdulattól, mely Amaterasu-tól származott, ahogy odébb tett egy újabb megrendelést, Meda összerezzent, felsikkantott, és kissé zavart pillantással meredt maga elé.
- Egyszerű ércek? - pislogott Meda. Ő, bár kovácsnak vallta magát, most kellett némileg szembesülnie vele, hogy még se egészen azt tudja, vagy úgy áll hozzá, ismeri a különböző anyagokat, ahogy egyébként egy rendes kovács. Tény, ő egy fadarabból is tud mutatós dolgot készíteni, feltéve, ha az együtt működik vele.
- Hát... öhm... egy marhát vagy disznót tudok neked szerezni a helyi mészárostól. Esetleg lovat - gondolkodott hagosan a lány, miközben csak magában gondolkodott azon, hogyan tud megenni egy embert.
- Öhm... Nem tudsz kissé összébb menni? A méreted, hm, akkor talán kissé praktikusabb lennél, ne lógnál ki annyira a tömegből - burkoltan célzott rá Meda, hogy frissen alkalmazott kovácsa, ha titkon nem ács, akkor a fejükre fog borulni az épület.
- Hát... ha be is érem magam, neked köszönhetően a rendelésekkel, itt mindig elkél egy jó kovács. Az emberek szeretik a minőségi holmikat, annak ellenére, hogy néha nehezen tudják megfizetni őket - vonta meg a vállát a lány. Ez annyit tett nála, hogy ha arról van szó befogadja a hibridet, és felőle maradhat addig, amíg akar. Nem is lenne rossz. Meda kezdte beleélni magát a dologba. Ő vígan pepecselhetne a saját dolgával, az üzlet menne. Igazából elég lenne neki csak a rúnákkal foglalkozni.
- Állandó állás nem érdekel esetleg? - kérdezte, s nem tudta titkolni, hogy egy pillanatra meghökkent.
- Mi az a démon? - Meda nem volt ostoba, csupán nem hozta össze a sors még egyéb lényekkel, hiszen eléggé fiatalnak számított. Közelebb somfordált, és próbált nem feltűnően szimatolni, hogy bevésse az agyába a szagot.
A szappantartó, ami ugyan szép volt, de teljesen felesleges a tűzben kötött ki. A lány kissé felszisszent, hiszen ez nem teljesen volt helyes a fém megolvasztásának. Sebaj, majd fizeti az épület renoválását.
- Se...semmi - dadogta zavartan és a készülő katasztrófát várta. azért, a listára pillantva, igyekezett előállítani néhány karkötőt.

Bólintott.
- Igen. Egyszerű ércek, amelyek ebben a világban kis, vagy nagy mennyiségben bányászhatóak, ötvözhetőek: réz, ón, bronz, ezüst, arany, vas, acél, higany, ólom, cink, platina... - Kezdte el felsorolni a legrébben használt fémek neveit.
- Ez pedig. - Páncélja felsőjére helyezte az egyik tenyerét.
- Démoni ércből kovácsolódott, amely csak is és kizárólag a Pokolban megtalálható. - Magyarázta el a különbséget az egyszerű ércek és az igazi ritkaság társaik között.
- Szükségtelen, saját magam gondoskodom az élelmemről. - Csak úgy, mint az összes eddigi gesztust, úgy ezt is elutasította. Amúgy is kételkedett benne, hogy ez a törékeny kislány megtudná-e teremteni a szükséges mennyiséget. Mert hogy az távolról sem volt elenyésző... Ritkán táplálkozott, de akkor egy egész tehéncsordát is képes volt egy ültő helyében elfogyasztani.
- A jelenlegi megjelenésem a lehetséges legkompaktabb. Ha az épületszerkezet stabilitásának megőrzése az aggodalom tárgya, úgy abban az esetben megnyugtatom, arcomon a két szem nem pusztán esztétikai szerepet tölt be, de még egy nélkülözhetetlen funkciónak is eleget tesz, nevezetesen látok. - A maga nyakatekert módján igen jót gúnyolódott szerencsétlen lányon, dacára a fapofának.
Ha Meda megtudta volna, hogy a férfi, aki most a színe előtt tartózkodik a Pokol azon legkiválóbb kovácsa, akihez a legnevesebb Démonok, még maga Lucifer is fordult megrendelésekért, minden bizonnyal kiugrott volna a bőréből, de a hibrid nem tervezte hogy a szükségesnél többet eláruljon magáról.
- Itt létem szükségeszerű és csak átmeneti. De addig is, mindent beleadok, Főnök. - Az asztalon heverő még megmunkálatlan fémércek egyszeriben csak a levegőbe emelkedtek, felhevültek és különböző ékszerek alakjait kezdték el felölteni: nyaklánc, karkötő, gyűrű... Bármilyen formát képes volt megteremteni, nem csak páncélokét és fegyverekét.
- Tudatlansága üdítő, Főnök. - Jegyezte meg kis gonoszan, de nem válaszolta meg a démonokra irányuló kérdést.

- VÉGE -