Liget

Brithany


Üzleti úton voltam, s nem rég értem haza. Szerencsére Azerion rá-rá nézett a birtokra, így nem robbant fel míg távol voltam. Ylandha városában jártam, kicsit frissíteni az üzletet, és új mellékágba kezdeni, a bor mellett.
Egy szó mint száz, a tárgyalás sikeres volt, én pedig hazatérhettem szeretett kis fővárosunkba.
Mivel szép idő volt, úgy döntöttem, hogy ideje meglátogatnom a menyasszonyomat. A szüleinek bort és rumot vittem, míg a lányuknak egy kellemes kis sétát terveztem a ligetbe.
- Menjünk lassabban? - torpantam meg, s kérdőn néztem rá. A szülei a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak rá. Ne essen baja. Biztosan a közelgő esküvő miatt, hogy végre megszabadulhatnak a lánytól. Legalábbis az apja szavaiban rejtőzött egy ilyen hátsó szándék...
Bíztam benne, hogy nem mentem nagyon gyorsan. Igyekeztem hozzá igazítani a lépteimet. Reméltem, hogy jobban van már, eléggé úgy látszott, hogy lassan, de biztosan felépül a balesetéből.
Két őr követett minket, tisztes távolságból, de akkor is ott voltak. A lányra vigyáztak. Nem is tudom miért. Meg tudom védeni, a kardom most is ott lógott az oldalamon. Nagyon ostobának kell lennie valakinek, aki a belváros közepén akar az életemre törni.
- Óvatosan, kedvesem - mosolyogtam rá a nőre, ahogy a kis híd felé, valamint a lépcsők felé közeledtünk. Hátra-hátra pillantottam, az őröket néztem. Biztosan fülelnek, nem sok mindent mondtam Brithany-nak még, de egyébként sem vele fogok az üzletről itt és most beszélni.

Komolyan örültem a leendő férjem látogatásának. Apuék teljesen megőrültek, hogy végre elkerülök otthonról, és szinte csak a szobámban lehettem, nehogy olyan bajom essen, ami elcsúfít, és majd ne kelljek Tiberiusnak. Így szinte a mennyország volt a napsütésben sétálni a gyönyörű ligetben.
-Így is tökéletes -mosolyogtam rá, majd újra felsóhajtva hátrapillantottam az őrökre. -Úgy érzem a szüleim kezdenek lassan túlzásokba esni -súgtam neki halkan, kissé közelebb hajolva hozzá. Másoknak kívülről így talán csak úgy tűnik, mintha a vállára hajtanám a fejem, bár amondó vagyok, hogy anyu ezt sem tartaná illendőnek.
Bólintottam egyet kissé elpirulva, így próbáltam eltakarni az arcom a hajammal, de csak egy-két tincs volt szabadon az amúgy kontyban lévő hajamból. A kezét fogva már egyedül is fel tudtam menni a hídra, de a lépcsők előtt megálltam középen, és feléje fordultam mosolyogva.
-El sem tudod képzelni, milyen jól esik végre kint lenni kicsit -mondtam halkan már megszokásból. Az őrök szerencsére nem jöttek a nyakunkra. -Már nem is tudom hogyan fejezzem ki a hálámat, hogy felszabadítasz otthonról -mondtam összeszedve a bátorságom a szemébe nézve. Már egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy ő lesz a férjem, kellemes társaság tud lenni.

Bevallom nagyon is örültem, hogy örömet tudtam okozni Brithany-nek. Látszott rajta, hogy madarat lehetne vele fogatni, hogy kikerült otthonról. Komolyan elgondolkodtam, hogy vajon a lányt bezárva tartják, vagy mi a szösz? Ahogy elnéztem, igen.
- Nos, ez nekem is feltűnt, hogy a kedves szülők kicsit mintha megbolondultak volna - jegyeztem meg halkan. Óvatosan megsimogattam az arcát, vigyázva, hogy bőven az illendőség határán belül maradjon minden mozdulatom. Na nem mintha érdekelt volna bárkinek is a véleménye. Eléggé eldugott volt a hely, hogyha szándékomban állt volna, akkor megcsókolom a lányt.
- Nem kell sietni, a lényeg, hogy te jól érezd magad - mondtam halkan, miközben ott voltam folyamatosan mellette, hogyha elvesztené az egyensúlyát, akkor meg tudjam tartani. - Zavarban sem kell lenned, nincs miért szégyenkezned. Előttem nem kell. Add csak nyugodtan önmagad - biztattam mosolyogva. Azonban csak későn esett le, hogy talán ez még sem a legjobb tanács volt a hátunk mögött figyelő őrökkel. Ha nem úgy viselkedik a lány, a nyakamat tettem volna rá, hogy az őrök jelentik a szüleinek.
- Nos... - köszörültem meg a torkomat. - Az őrök miatt még sem lenne ildomos. Biztos vagyok abban, hogy jelentik a szüleidnek - suttogtam halkan. Messziről úgy tűnhetett, hogy szerelmetes bókokat susogtam a fülébe. Utána pedig segítettem neki megmászni a lépcsőket.
- Elhiszem. Sajnálom, hogy nem látogattalak meg korábban, de északon jártam, Ylandha városában, üzleti ügyben - ez nem volt titok, szóval nyugodtan tovább is adhatták a hallgatózó őrök.
- Nem kell meghálálnod - csóváltam meg a fejemet. - Nem tartozol köszönettel. - Nos, leginkább azért, mert önös érdekből teszem, hogy fenntartsam a látszatot. Aztán, ha a kedves szülők meghalnak, Brithany végleg szabad lesz.

-Sajnos ezzel én már régen szembesültem -nevettem fel keserűen. Ezt a témát órákon át tudtam volna boncolgatni, de nem tartottam jó ötletnek most elkezdeni a szüleimet, bár mivel szépnek kell maradnom nem hiszem, hogy megütnének, de ki tudja, az én szüleimről beszélünk.
Ahogy az arcomhoz ért reflexből elhúzódtam, de hamar megéreztem, hogy számomra szokatlan módon ő gyengéden ér hozzám, nem durván, így visszasimultam az arcommal a kezéhez, és az egyik kezem óvatosan a mellkasára simítottam.
-Legszívesebben itt maradnék és haza se mennék -sóhajtottam fel, és a kis patak felé fordultam, lehunyt szemekkel élvezve, hogy a lenge szellő hátrafújja a szabadon lévő tincseimet. Szerelmes lettem ebbe a helybe, hivatalosan is kijelentem. Nyugodt, eldugott és bájosan gyönyörű. Emlékeztet a helyre, ahova a lovammal jártunk a balesetig. Ne Brit, ne hozd fel magadnak! Mély levegőt vettem, és remegő kezekkel megigazgattam a ruhám ujját pótcselekvés gyanánt.
-Rendben, és köszönöm -mosolyogtam rá halványan. Nem akartam, hogy az emlékeim elrontsák ezt a délutánt. -Sajnos ettől én is tartok -súgtam helyeslően bólogatva. -A szüleim megbeszélték már veled, mikor lesz az esküvő? -pillantottam rá reménykedve, hogy talán most már a közeljövőben szabad leszek.
-Semmi gond, megértem teljesen, neked is meg van a magad kötelessége -mosolyogtam rá. -Az apám is utazott mostanában, a hátas lovainkat adja el sorra, csak a fogat lovak maradnak lassan, mintha azt hinnék, hogy ilyen állapotban lóra jutnék -mondtam halkan, hogy az őrök ne hallják.
-Rendben -mosolyodtam el rajta. Nagyon nagy szerencsém van vele, na meg, hogy voltam elég makacs ahhoz, hogy ne menjek az előző jelöltekhez hozzá.

Aranyos volt, ahogy nevetett. Ha nem kötöttem volna alkut, akkor tényleg ő lehetne az a lány, akibe még bele is tudnék szeretni. Azonban fontos megjegyezni azt is, ha nem kötöttem volna alkut, akkor már rég por lennék, talán már a csontjaim se lennének meg, igaz... az se biztos, hogy megtaláltak volna a szemétben, az eldugott sikátorban.
- Nem kell félned - mondtam halkan. Tudtam mit jelentett a hirtelen elhúzódása. Dühösen húztam össze a szememet, de nem rá haragudtam, hanem a szüleire. Éljünk bármilyen időket, nem tartottam célravezetőnek, hogy veréssel nevelték a gyerekeket, rabszolgákat, állatokat, szóval bármilyen élőlényt.
- Ha óhajtod, máskor is eljöhetünk ide, bár a birtokon is tudsz eleget sétálni - közöltem vele halkan. A vérfarkasok szemmel tartanák úgy is és vigyáznának rá. Nem féltettem. Ha nem néznének ferde szemmel rám, ránk, akkor már réges-régen átköltöztettem volna a kisasszonyt a Theunissen birtokra. De hát, ez persze szóba se jöhetett az esküvőig.
- Még nem kerül szóba - rántottam egyet a vállamon. Való igaz. - Felőlem akár, már most átköltözhetnél, de persze az nem lenne illendő. Pedig kapnál saját szobát, saját cselédet, meg mindent, amit szeretnél - tettem hozzá mosolyogva. Ezzel a gondolattal elengedtem egy pillanatra a kezét, és a zsebemből elővettem egy dobozkát.
- Ylandha-ból hoztam - nyújtottam át a dobozt, benne a nyaklánccal. - Remélem tetszik - kíváncsian vártam a reakcióját az ékszerre. Nem volt túl nagy, igazából szerintem pont illett Brithany-hoz.
- Vehetek majd neked egy fiatal kancát, akivel foglalkozhatsz, és hozzászokik a vérfarkasok jelenlétéhez - ajánlottam nagylelkűen. Ugyan... nem lett volna annyira drága ló, amit ne engedhettem volna meg magamnak.
- Féltenek... vagy inkább nem akarják, hogy visszalépjek a házasságtól - jegyeztem meg epésen. Bár erre nem sok esély volt.

Bólintottam egyet, és a beléje karolva lassan, óvatos léptekkel elindultam tovább a kis ösvényen.
-Nagyon örülnék neki -mosolyogtam rá szélesen. -Persze csak ha neked nem nagy fáradság -fűztem gyorsan még hozzá, nem akartam, hogy kikapjak otthon, hogy milyen neveletlen és vagyok.
Egy nagyot sóhajtottam. -Hálás vagyok érte, de már nem tudom meddig fogom ott kibírni -súgtam halkan. -Szerintem ismersz annyira már, hogy nem bírom, ha bezárva kell lennem, főleg, hogy már olvasni valóm sincs, és a könyvtárba kiosonnom is lehetetlen.
Meglepett, hogy ajándékot hozott nekem, és a szám elé kapva a kezem ámulva néztem az ékszert. elképesztő, hogy ilyen rövid ismertséggel is tökéletesen eltalálta az ízlésem, egyszerűen imádtam.
-Imádom, köszönöm! -adtam egy apró csókot az arcára boldogan, nem foglalkozva vele, hogy mit fognak a szüleim szólni.
A szavaira pár másodpercre lefagytam a szám elé kapott kézzel ismét, majd teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a szüleimet átöleltem őt. A nagy örömömből hamar kizökkentettek a szavai, és halkan mondtam, hogy az őrök ne hallják -Csak azért féltenek ennyire, mert azt akarják, hogy végre eltűnjek hazulról, és ne legyen velem több gondjuk -mondtam ismét sóhajtva egyet. -Nem is tudom mit csináltak volna velem, ha hozzád se tudnak feleségnek adni.

Természetesen nem volt fáradság sétálni, egy kicsit kikapcsolódni. Az esküvő miatt, amúgy mindenkinek pattanásig voltak feszülve az idegei. Legalább is Brithany szülei részéről.
- Nem fáradság - nyugtattam meg a lányt. - Pár órát távol tudok maradni a birtoktól és a hivatalos ügyektől is - biztosítottam arról Brithany-t, hogy nem gond, ha sétálni jövök vele. Legalább a szülei is azt látják, hogy 'felhőtlen' a kapcsolatunk.
- Nos, tudtommal, a kedves szüleid szervezik az esküvőt. Szóval nekik kell tudniuk, hogy meddig akarnak még otthon tartani. - Elnéztem a távolba, miközben észrevétlenül megcsóváltam a fejemet. Nem értettem a szülőket se. Annyira igyekeznek megszabadulni a lányuktól... abban a hitben voltam, hogy mire visszajövök, már csak rám várnak az esküvővel...
- Ezért is kaptál nyakláncot és nem könyvet. A szüleid nem nézték volna jó szemmel - nevettem fel halkan. Bár nekem aztán mindegy volt, hogy olvas vagy horgol.
- Örülök, hogy tetszik. Szabad...? - néztem rá kérdőn, hogy a nyakába tehetem-e az ékszert. Mindazonáltal be kell vallanom, hogy nagyon is meglepett, hogy apró csókot adott az arcomra. Nos, ez biztosan nem fog a szüleinek tetszeni.
- Egy lényeges különbség van köztem és a többi kérőd között - kezdtem halkan, miközben tovább vezettem a pavilonig, hogy le tudjon ülni. Biztos fárasztó volt már számára az egy helyben való álldogálás. Szerencsére az őrök nem jöttek közelebb. - Bármennyire is kegyetlenül hangozzék: én nem akarok tőled semmit. Ez a házasság részemről nem más mint a látszatfenntartás. Nem akarok és nem is fogok lefeküdni, sem pedig gyereket nem akarok - halk voltam, de még is eléggé komoly, hogy Brithany, ha akar, akkor még most meggondolhatta magát az egész esküvő kapcsán. Nem haragudtam volna meg rá.

-Rendben -bólintottam mosolyogva. A szavaitól a remény apró lángja fénylett fel bennem. Ha csak ilyen időközönként kijöhetek néha ide, már az is nagy megkönnyebbülést jelent számomra. Se szülők, se zárt szoba, csak nyugalom, szabad levegő és napfény.
-Akkor szerintem hamarosan már az oltár előtt leszünk -kuncogtam fel kissé. -És sejtésem szerint biztos, hogy hatalmasra szervezik az egészet, mint eddig mindent. Anyuból kinézem, hogy akkora ruhát adat majd rám, hogy járni is alig fogok tudni benne -mondtam halkan, de ezeken már csak nevetni tudtam. Végül is, ha úgy nézzük ezt kell csak túlélnem már, és szabad vagyok, de valami így is nyugtalanít, de nem tudom megmondani micsoda. Hisz ez az, amire olyan régóta várok, nem?
-Okos gondolat -nevettem én is vele, és feléje nyújtottam a láncot, hogy a nyakamba tehesse. -Csodálom, hogy nem állnak érted sorban a nők, nagyon jó ízlésed van ehhez -mosolyogtam rá közben, teljesen őszintén. Különösen jó érzés volt végre egy kicsit vidámnak lenni, mint régebben.
Lassan leültem a pavilonban, miközben hamar elszállt a jó kedvem és átvette a helyét a komolyság, és egy minimális csalódottság. Talán ez az ami zavar? Ohh, Brit ne légy ostoba egész életedben szabad nő akartál lenni most meg elkeseredsz emiatt?
-Nekem ez így teljesen rendben van -mondtam végül én is halkan, ennél a témánál már kezdtem tartani, hogy nehogy a szüleim fülébe jusson. Ki tudja mit művelnének velem... Kinézem belőlük, hogy hamar kerítenének nekem másik kérőt, akinél biztosra mehetnek, hogy úgy bánik majd velem, mint ők.

Fájdalmas fintor kúszott fel az arcomra Brithany szavait hallva. Oh... te jó ég! Ha valóban igaz, akkor jobb lett volna, inkább valakire rábízom az egész szervezés. Még az hiányzik nekem, hogy a fél város meg legyen hívva. A fenébe... Na majd, ha visszakísérem a lányt, akkor elbeszélgetek a szülőkkel, hogy hogyan is tervezték az egész esküvőt. Mert, hogy én lagzit meg ilyeneket nem akarok. Csak kérem a lányt aztán felejtsük el egymást. Szerintem ezzel mind két család ki is tudna békülni.
- Ha haza kísértelek rákérdezek a kedves szülőktől, és leállítom őket, mielőtt a fél város meghívják az esküvőre - jelentettem ki határozottan. Nem érdekelt, ha ezt meghallják az őrök. Bár ha belegondolok, azt se tudom, hogy miért is mentem bele ebbe az egészbe. Valahol megsajnáltam a lányt, mikor először láttam.
Elvettem a láncot, s óvatosan a nyakába tettem.
- Jól áll - dicsértem meg. A bókjára, vagy inkáb megjegyzésére pusztán elmosolyodtam. Állnának sorba, ha nem küldeném el mindegyiket.
Látszódott az arcán, hogy a szavaim, bár annak ellenére, hogy szabad akart lenni, én pedig meg  tudom adni neki a szabadságát, szíven ütötték. Valószínűleg, ha most még nem is, de majd egyszer később szeretett volna porontyokat, s bármennyire is kedveltem a lányt, nem leszek a porontyainak az apja. Soha.
- Biztos? - hajoltam egy kicsit közelebb. - Látom rajtad, hogy valami zavar. Mond csak nyugodtan - biztattam, hogy mondja, amit szeretne.

Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszett neki a szüleim terve, ahogy nekem se. Még ha csak azok az emberek jöttek volna, akik rendszeresen nálunk vendégeskedtek volna, akkor rendben, de biztos vagyok benne, hogy anyuék meghívnának mindenkit, akit csak ismernek, hogy megmutassák, hogy férjhez tudtak adni, meg, hogy az emberek lássák milyen cicomázott lesz az egész hely, velem az élen sajnos. Ahogy Tiberiust elnéztem, neki még csak közeli ismerősös esküvő is sok lett volna. Amikor szavakba öntötte a tervét végképp gombóc nőtt a torkomba. Ha ezt így előtálalja, az őröktől tudni fogják anyuék, hogy én fecsegtem, és biztos, hogy nem lesz jó vége. legalábbis az esküvő napjáig biztosan nem látom majd őt.
-Én sajnos nem vennék rá mérget, hogy nem e tették már e meg, de kérlek ne legyen vita a vége, a szüleim ilyen téren még maradibbak és makacsabbak, mint amúgy normál esetben, nem akarom, hogy valami problémád legyen belőle, így is hálás vagyok, hogy felszabadítasz -súgtam a kezeim közé fogva óvatosan az ő egyik kezét.
-Kö..köszönöm -hajtottam gyorsan lejjebb a fejem, bár késő bánat volt, biztos, hogy észrevette, hogy elpirultam. Szinte még sosem kaptam bókokat. Úgy értem olyan férfiaktól, akiktől nem undorodtam. Egyszóval pláne nem egy helyes fiatalembertől.
Jó pár másodpercig lefele kémleltem pirulva, majd remegő hangon szólaltam meg kicsit feljebb emelve a tekintetem.
-Ne érts félre, én nem szeretnék anya lenni, nem lennék képes végigcsinálni azt az egészet, gyereket nevelni meg végképp nem -súgtam halkan, remélve, hogy ő azért meghallja -De nem gondolod, hogy meg tudnám veled szerettetni magam? -folytattam, lopva felpillantva a reakciójára kíváncsian, bár biztos voltam benne, hogy már fülig elpirultam.

Figyeltem Brithany arcának minden mozdulatát. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen szülőkkel áldotta meg az ég, noha mi tagadás az én apám se volt egy kimondott szerencsecsomag. Szerencsére elég halkak voltunk, az őrök pedig talán nem hallottak semmit belőle.
- Én is elég makacs vagyok, kedves - mosolyogtam rá a fiatal nőre. Nem kell aggódnia. - Ha a kedves szüleid lemondanának az esküvőről, akkor megszöktetlek - kacsintottam rá. Bevallom erősen kételkedtem abban, hogy a szülők visszakoznának, elvégre mindennap hálaimát motyognak a Maioreszeknek, hogy találtak valakit, aki elvenné a lányukat.
- Szerintem a szüleid nem visszakoznának. Nem tudom hány kérő után mondtál nekem igent, de a nyakamat merném rátenni, hogy a drága szüleid nem akarnák ezt veszni hagyni - vélekedtem. Remélhetőleg Brithany is egyetért velem. Hiszen csak ő a megmondhatója, hány kérőt utasított el, s milyen messzire ment volna, ha nem győzöm meg arról, hogy velem jár a legjobban. Így, lényegében engem is békén hagynak az üzleti partnereim, akiknek esetleg van hajadon leánya.
Halványan elmosolyodtam. Jól állt neki a pirulás, a balesete és a lakásfogság miatt enyhén sápadt volt. Így legalább olyan élettel telinek hatott a lány.
Szavai megleptek, noha én kértem, hogy mondja el mi bántja. Azonban nem erre számítottam.
- Kedvellek, Brithany. Ha nem így lenne, bele se mentem volna ebbe az egészbe - kezdtem halkan. - Tudod... halálos beteg voltam, amikor megszülettem. aztán egy hajnalban sétára indultam, az egyik mocskos sikátor szeméthalmain haldokoltam, mikor alkut kötöttem Luciferrel. A saját és az első szülött gyermekem lelkéért meggyógyított. Apró betűs rész, míg nem teljesítem az alku rám eső részét, hallhatatlan vagyok. Ennek... hmm... hát háromszázhuszonkettő leszek idén, olyan kétszázkilencvenpár éve már - vallottam be az engem övező nagy rejtélybe. Eléggé halk voltam, így az őrök semmit nem hallhattak belőle. Félve, kíváncsian pislogtunk egymásra, hogy vajon kinek a mondanivalója sokkolóbb, rémisztőbb, és zavarba hozóbb a másik számára. Ha sikítva elfut megértem.

A szavaira azonnal elpirultam, mg mindig furcsa volt, hogy így kezel, de valahol mélyen tetszett is. A szüleim bánásmódjához képest ő elkényeztet mondhatni, de ez elég furán hangzik így. Nagyon reméltem, hogy tényleg így gondolja, amit mond, de benne hajlandó vagyok nagyon szívesen megbízni. Érzem, hogy nem hagyná, hogy bajom essen, amíg vele vagyok.
-Van valami ebben, és te már a hatodik vagy a sorban, de az előző ötöt is nehezen szedték össze a balesetem és a "hírem" miatt. A legtöbben szerintem minta feleséget keresnek inkább, aki olyan mint.. mint anyu -mondtam továbbra is csendes hangon. Azért aggódtam, nehogy megneszeljék, hogy mit tervezünk, és közben találjanak egy újabb kérőt a helyére, aki majd kényszerít, hogy legyek tökéletes nő, mint ahogy a szüleim is teszik. Egy biztos, akkor inkább kiugrok egy toronyból, vagy megszökök egy igásló hátán.
Következő szavai után az élénk pirosból lassan falfehérré színeződött az arcom, és a végére már kicsit a légzés is a nehezemre esett, és ezen a szoros fűző sem segített. Percekig csak így próbáltam feldolgozni, hogy mit is mondott. Most csak tréfál velem, hogy lezárja a témát, vagy komolyan gondolja? És mégis mit jelent, hogy Lucifernek adta a lelkét? Ilyesmiről egy könyvem se szólt, de úgy tűnik mintha érzései lennének, szóval az első teóriám el is vethetem. Nagyon próbáltam összeszedni magam, nem akartam, hogy az őrök észrevegyék, hogy nem vagyok jól, és őt vonják felelősségre. Kicsit megkapaszkodtam magam mellett a padban, majd félve pillantottam rá.
-Gyerekem nekem úgy sem lehet soha, de neked ez mivel jár? -kérdeztem olyan halkan, hogy csak reménykedni tudtam benne, hogy meg is fogja hallani. Bevallom kicsit féltem, hogy vajon mit fog válaszolni, és nem csak a kezeim remegtek már, hanem a hangom is, bár ezt igyekeztem a lehető legjobban leplezni. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy félek tőle. Én attól félek, hogy elveszítem őt, és még rosszabbra fordul az életem, mint volt. Ő a halvány remény nekem, ami még azt sugallja, hogy teljesülhet az az álom, amire mindig is vágytam, talán egy csipetnyi romantikával megfűszerezve.

Megcsóváltam a fejemet. Egyszerűen nem értettem ezt a lányt, bár de. Egyszerűen más életre vágyott. Rossz korba született.  Ha pár száz évvel ezelőtt látta volna meg a napvilágot, akkor nem kellene egy látszat esküvő, hogy szabad legyen.
- Mondtam. Maximum megszöktetlek - kacsintottam rá. Bár alapvetően teljesen komolyan gondoltam. Csak fel kell bérelni valakit, a szöktetésre. Mindegy, majd alkalomadtán körbekérdezek. De tetemes összegér mindenki képes. Mindenkinek és mindennek van ára, csak meg kell hozzá találni a megfelelő összeget.
- Kétlem, hogy  nagyon híre ment volna. Csak a legtöbb öreg nemes, valami díszmenyecskét keres a fia mellé. Szüljön gyereket és jó lesz a kirakatba. De ennyi erővel, akkor akár elvehetne egy fikuszt is - vontam meg a vállamat. Én nem szerettem volna, ha a feleségem buta lenne. Akkor hol maradna a beszélgetés esténként a kandalló ropogása mellett? Bár az is tény, hogy sose gondoltam arra, hogy megnősüljek... erre tessék! Mit hoz a sors.
Figyeltem, ahogy Brithany rohamos gyorsasággal cserél arcszínt. Meglepően váltott... Sajnos pont ezt a pillanatot választotta az egyik őr hogy idenézzen, s az ő figyelmét sem kerülte el a fiatal nő sápadt arca, riadt pillantása. Már készült volna idejönni, mikor egy zsebkendőt nyújtottam át a lánynak, és egy legyezőt. Fogjuk arra, hogy a nap megártott neki. Az őr erre szerencsére azonnal visszavonulót fújt.
- Nyugodj meg Brithany - szóltam rá, kértem a lányt. - Nem kell pánikolni - tettem még hozzá halkan.
- Nyugi, még élek, teljesen - nyugtattam meg a lányt. - Ugye volt a robbanás. Lucifer a pokolban maradt, én meg itt. Így... lényegében annyira kell vigyáznom, hogy ne... khm... keveredjek intim helyzetbe olyan hölgyekkel, akik tisztavérűek, vagy félvérek - feleltem neki némi gondolkodási idő után. A szavait azonban nem tudtam kiverni a fejemből. Hiszen... Minden nő vágyott arra, hogy anya lehessen. Kiült az arcomra a sajnálkozás, hiszen abban a pillanatban tényleg nagyon megsajnáltam a velem szemben lévő lányt. Nem is sokat gondolkodtam, nemes egyszerűséggel magamhoz szorítottam.

Szavaira teljesen elpirulok, és halkan szólalok meg. Szívesen végignéznék a szüleimen, amikor megtudnák, hogy engem megszöktettek, és nem dicsekedhetnek senkinek se, hogy milyen férjhez adták a lányukat, és milyen pompás esküvőt szerveztek, és jajj hát én is milyen szép voltam. Ki nem állhatom, hogy másoknak folyton rólam áradoznak.
-Én azóta is hallgatom, hogy rossz nevet hoztam vele rájuk, és egy csomó kérőt elkergettem, bár szerintem a fiatalabbak inkább tőlük félnek -csóváltam meg a fejem. Egy ideig azzal hitegettek, hogy ők a tökéletest akarják nekem, de már amondó vagyok, hogy a neves család és a gazdagság volt a legfontosabb szempont számukra, cseppet sem az én boldogságom. De most már talán égre megszabadulok tőlük, remélhetőleg örökre.
Ahogy az őr elindult felénk teljesen elvesztettem a fejem, és mikor felém nyújtotta a legyezőt hamar legyezni kezdtem magam, hogy nehogy elájuljak. Katasztrófa lenne a vége, ebben biztos vagyok.
A szavaira lassan összefontam a karjaimat, és szorgalmasan bólogattam, próbálva megnyugodni.
-Hát attól akkor nem kell félni -súgtam még kicsit remegő hangon. Kicsit nehéz volt felfogni mit mondott, de sikerült megnyugodnom végre talán. Mikor magához szorított nagyon meglepődtem, és halkan fel is szisszentem, de nem érdekelt, csak köréje fontam a karjaimat, és odabújtam hozzá. Nagyon jól esett a gesztusa.
-Szöktess meg kérlek -súgtam a fülébe az ölelés közben.

A nap alacsonyan járt az égen. Nem akartam felhozni, de tudtam, hogy lassan itt az idő, hogy hazavigyem a lányt.
Szavaira halkan felnevettem. Igen, ez olyasmi volt, amit simán kinéztem a szüleiből. Véleményem szerint nagyon is megbuktak mint szülők. De, ezt persze nem jegyeztem meg hangosan, hiszen nem volt célom megbántani Britet.
Bevallom örültem, hogy a lány kapcsolt és heves legyezgetésbe kapcsolt. Bele sem akartam gondolni, mi lett  volna, ha az az őr ide jön ténylegesen. Noha nem féltettem magam, tudtam, hogy ki tudnám magam magyarázni, mindig is jó voltam abban, hogy lyukat beszéljek mások hasába.
Ahogy magamhoz húztam, éreztem, hogy megmerevedik a karomba, egy pillanatra megdermed. A fejemet tettem volna rá, hogy senki nem ölelte meg nagyon régen, vagy talán még soha. Szerintem még a tulajdon anyja sem a balesete után.
- Nekem az is jó, ha elveszlek - suttogtam a fülébe. - De ha másképp nem megy, akkor elrabollak - tettem még hozzá és lopva gyengéden arcon csókoltam.
Ahogy a lenyugvó nap vöröses-narancssárgás sugarai áthatoltak a liget fáinak a lombjai között tudtam, hogy indulni kell.
- Gyere kedvesem - álltam fel és nyújtottam felé a kezemet. - Sajnos, most vissza kell vigyelek a börtön... khm... akarom mondani az otthonodba - kacsintottam rá a végén. Mindenképp elhozom onnan, így vagy úgy...

Szomorúan figyeltem a válla felett, ahogy a nap egyre lejjebb és lejjebb haladt az égen. Nem akartam visszamenni, vagy elengedni őt, egyszerűen túlságosan megszoktam, hogy biztonságban vagyok vele, és, hogy nem engedi, hogy bajom essen. És nem olyan mellékesen nagyon jó érzés volt a karjai között lenni, mert nem vagyok vak, nagyon jóképű és izmos volt, és nem ehhez voltam szokva finoman szólva. Egy szóval sokkal jobb volt így figyelni a naplementét, mint a kastély ablakából, bezárva, úgy, hogy nincs más amit csinálhatnék. Arra a helyre már csak börtönként tekintek, az utolsó dolog ami miatt szerettem ott élni, már rég elveszítettem.
-Köszönöm -súgtam, és jobban odabújtam hozzá, mélyen beszívva az illatát. Tudtam, hogy egy jó ideig nem fogom ezt most érezni, és ez még jobban lelombozott, de erőt vettem magamon, és mikor felém nyújtotta a kezét felálltam, és a vállára hajtottam a fejem kissé fáradtan.
-Köszönöm ezt a délutánt, ez a kis idő is kellemes volt a börtönön kíí.., akarom mondani a szabadban -néztem fel rá kuncogva, majd hazáig még kiélveztem a társaságát, otthon pedig anyám parancsára a szobámba mentem, még a távolból hallva Tiberius elköszönését.

VÉGE

Anaya

A nap ugyan ragyogó sugaraival örvendezteti meg a szép Damarel város lakóit, de közel se az én szívemet éppen. Sőt mi több, az én szívemet most a magammal hozott „hivatalosan ellopott” nagy tál csokoládé se tudja felvidítani. Ugyanis a megbízó férfi, nevezetesen Lord Emeraul Godfrey, aki a Belvárosban élő egyik tehetős üzletember nem adta nekem a megbízatást! Ami pedig az izgalmas Piramisok völgyébe szólna, azon belül is Sa'dawdar területére. Ám ennél többet nem tudtam meg, hiszen a megbízó egy bizonyos embert akart elkapni, és, ha elfogad, akkor osztotta volna meg velem merre is látta utoljára.DE!
„Sajnálom kisasszony, de úgy gondolom Ön túl finom ehhez az úthoz.”
FINOM!? Erre a gondolatra csak még jobban elkezdtem tömni magamba a csoki golyókat.
„Finom!? Azt akarja mondani, hogy egy NŐ nem megfelelő? Azt akarja mondani, hogy akinek nem FARKA van már csak Dugnivaló?”
- ERRE AKAR CÉLOZNI!?!?! – Kelek ki magamból szóban is és ahova eljutottam madarak ezrei szálltak fel. A fejem rákvörös és barnásvöröses szemem haragtól izzik. Mire eljöttem idáig, mire megtaláltam a Lord flancos házát, és persze mire bejutottam. Annyi, de annyi fáradozás a SEMMIÉRT!
- Ahh… Ez egyáltalán nem az én napom. Elegem van, hogy csak olyan egoista bohóc majmokat tudok megtalálni, akik csak egy cselédlányt, látnak bennem. – Morgok dühösen felsétálva egy szép kis kovácsoltvas hídra, majd tovább sétálva egy padra ülök le, két kezemet annak támlájára illesztem fel és sóhajtva hátra döntöm lófarokba fogott hosszú hajammal együtt. Apropó, ne higgye senki, hogy jártas vagyok Damarel városában, gőzöm sincs hol vagyok jelenleg, mert a dühöm magával vitt… És az emlékeim amik mos is fel-fel villannak.
„Na, de kisasszony kérem, türtőztesse magát!” – szólt rám a Lord mikor az asztalra tettem fel nem éppen szégyellni való izmos, karcsú lábamat.
„Tudja, maga mit türtőztessen? A bazi nagy pofáját!” – Azzal a harag vitte lábamat és úgy állon rúgtam, hogy vért köpött. Majd fogtam a nagy aranyozott tál csokigolyót és kisétáltam tömve magam. Egészen idáig elhozott a sértettségem… De hova is?
- Hm… Mikor lesz már valami komoly megbízásom? Vagy törvényenkívüliségre adom a fejem. – Kócolom kicsit hajamat, és előre dőlök, végül… Oldalra fekszek balra, majd hátamra, bal lábamat húzom fel, jobb kinyújtva. Majd fordítok, mert a jobb van a támlánál és neki támasztom, balt kinyújtom. Mind két kezem a hasamon, a nap kellemesen süt.
- Hülye Lord. Hülye férfiak… De legalább a nap… meleg… - Beszédem egyre lassabb míg végül lehunyom a szemem és elaltat a kellemes meleg.

Szép verőfényes napsütésre ébredt a lány a Myerscough birtokon. Hogy miért is itt aludt, s nem a kastélyban, azt... kimondottan maga se tudta. Az okot abban kereste, hogy nem volt kedve a drága férjurához. Ha csak rágondolt, már elfogta az undor és a halálvágy furcsa egyvelege.
Anaya a mai napra nem tervezett semmit... na jó, hacsak azt nem, hogy kerüli az urát. Ez egy nagyon fontos szempont volt ahhoz, hogy jó napja legyen.
A múltkori után a fiatal nő kerülte, hogy hivalkodónak tűnjön, ékszert nem viselt, csupán a karika gyűrűjét, amit végül lehúzott az ujjáról.  Nem, nem kell semmi, hogy emlékezetessé valami olyanra, amire nem akar.
Anaya beletúrt a hajába, majd biccentve a cselédeknek elhagyta a kúriát és a birtokot.
A belvárosba kódorgott a lány, kissé céltalanul. Be kellett vállalnia magának, hogy tartott a belváros színes forgatagától a rablás óta, noha a nyaklánc megkerült, a tolvaj meg zárkában van. Azonban Anaya félt, szóval hamarosan maga mögött hagyta a piacot.
A liget, mely most az ősz különböző színeiben tündökölt, megnyugtatóan hatott a fiatal nőre. Össze-vissza sétált, fel, s le, nem igazán találta a helyét. Viszont, mikor meghallott egy hangosabb hangot megtorpant. A szavakat nem értette, de nem akart elmenni egy esetleges segítségkérés mellett.
Útirányt változtatott, s percek múlva meg is érkezett a hídra, ahol a várt bajjal ellentétben egy pihenő lányt talált.
- Oh - nyikkant Anaya meglepetten. Továbbra is kissé sokk hatás alatt állva hátrálni kezdett. Azonban a kis szint és talajkülönbségre nem figyelt, így a csizmája sarka beleakadt, s Anaya nemsokára a földön találta magát, egy hangos sikítással jelezve, hogy a lány a közeli bokrokban landolt.

Édesdeden aludtam és álmomban finom úszkáló halakat horgásztam a kedvenc erdő méji tópartomon. Ahol nem zavar senki és senki nem mondja azt, hogy nem vagyok elég Jó, csak mert Nő vagyok. Álmomat csak egy éles sikoly szakítja meg és kipattan a szemem, kóma nélkül felülök a padon.
- Mi a fene történt? - kérdezem a hangtól, de látni nem láttam, csak sejtettem, hogy a bokor körül jött a sikoly. Felállva azonnal cselekedtem és könnyed atletikussággal ugrottam a bokrok és virágok közé majd egy finom hölgyet pillantok meg levéllel a hajában és persze seggen ülve.
- Ha jól sejtem ez nem éppen a legelegánsabb megnyilvánul? - vágom csípőre kezemet, és ajkamon egy féloldalas mosoly játszik. Nehezen fogom vissza magam, hogy el ne nevessem magam a kommikus jeleneten. Na, de egy határozott kéz mozdulattal még is gyengédebben fel is kaptam a földről a finom hölgyikét.
- Így ni! Máris jobban fest, habár a leveles haj, azt hittem csak részemről divat. - csippentettem ki a hölgy fekete hajából a száraz hajtást és félre dobtam. Csípőre vágott kézzel mérem végig az előttem állót.
- Üdv, July vagyok, és, ha segítettem neked, úgy járja, hogy viszonozd - kacsintok huncutsággal, de baráti mosollyal rá.
- Megengedem, hogy megvendégelj egy finom ebédre! - csapom össze finoman vékony karcsú ujjaimat amin a körmeim töredezettek és koszosak ugyan, de láthatóan maga a kezem finom hölgyre vallana. Ha az lennék.

Anaya a sikoltásával akaratlanul is felverte az alvó lányt. Ez csak akkor tudatosult benne, mikor egy cseppet éles hang kérte számon, hogy mi történt.
Anaya szaporán pillogott a bokorból kifelé, és csak várta, hogy a hirtelen megborult világ újra helyre álljon.
A másik lány határozottsága kissé megriasztotta Anayát, nem igazán szokott hozzá, az ilyen harsány nőszemélyekhez. Pedig alapvetően magát tartotta határozottnak. Nos, úgy néz ki az idegen mellett még sem az.
- Oh - Anaya újfent meglepetten nyikkant egyet, mikor a másik lány, csak úgy felsegítette a földről, s levél mentesítette.
Válaszadás előtt, azonban még szépen lesimította a ruháját és megigazította a haját.
- Nos, először is fogadja bocsánatkérésemet, hogy felriasztottam - kezdte Anaya szépen sorban, miközben zavarában a ruháját igazgatta folyamatosan.
- Másodjára köszönöm, hogy kimentett a sunyásból - pukedlizett a nő. Végül is nemes kisasszony volt, adott a jó modorra. Ám... a jó kérdés mennyire számít a jó modor, miután a másik tanúja volt annak, hogy beleesett a bokorba. Szerencsére a bokor nem sebezte fel sehol a bőrét, s a ruhájában sem tett kárt.
- A nevem Anaya Myerscough - mutatkozott be Anaya még mindig kicsit távolságtartóan viselkedve. Beletúrt a hajába, kissé zavarban volt a váratlan ebéd ajánlatra.
- Öhm... hát oké - bólintott Anaya. - És hol szeretnéd, hogy megvendégeljelek? - kérdezte a lány, annak ellenére, hogy kissé pofátlannak tartotta a másikat. Végül is alkalomadtán, még a kastélyba is bevihette volna. Anaya kezdett kissé megnyugodni, ez abból látszódott, hogy támadt ötlete, hogy mi is kezdjen Julyval és az ebéddel.

Hát ez egyenesen fantasztikus! Legalább, h nem sikerült azzal a nyamvadt hím soviniszta Lord-al düllőre jutnom, egy finom ebéd fog várni. Vöröses barna szemeim fel is ragyogtak az örömtől, valósággal egy naiv kislány képét adhatom. De nem érdekel. Hiszen had lássanak valamit a kívülállók, aztán jól meglepődnek, ha szembe találják magukat egy harcias nőstény tigrissel.
- Van a fővárosban egy igazán remek halász étterem, úgy hallottam ott igazán remekek a tengeri gyümölcse ételek. Továbbá a sült Mahlan, verhetetlen ízben, még sose ettem! - Nagy, nagy álmom a Mahlan megkóstolása az egy igazán finom ritka hal, vándorló fajta így alig lehet egy helyen kifogni, jó helyen kell lenni, jó időben, ha valaki Mahlan-t akar fogni.
- Addig is, ha szeretnél beszélgetni nyitott vagyok bármilyen témára. Vagy, ha netán nem akarsz beszélni akkor majd beszélek én. Úgy is van egy otromba esetem, egy beképzelt Lord-al, aki nem fogadott el küldetés teljesítőnek, csak mert szoknyás nőcskét lát bennem. Már ne vegye sértésnek kisasszony. - tettem a végét oda minden sajnálat nélkül, hiszen nem ő rá irányult a haragom.
- De az a tál csoki amit elhoztam már rég kiürült - mutatok vékony ujjammal az aranyozott üres tálra a pad lábánál, min megcsillan a déli nap melege.
- Így ne is álljunk tovább itt, hanem indulás! - csapom finoman össze két kezemet, de amin megfordulok hosszú hajam lobog utánam és csípőmön csillan egy elegáns, tőr markolata amit elnyűtt bőrtokban tartok, de sok más fegyvert rejtek a két csizmámban, ám látható téren a bal csípőmön egy erős ostor van feltekerve és övemre csatolva.

A fiatal nő, először igencsak megszeppenve tekintett az előtte lévő szószátyár leányzóra. Anaya nem szokott hozzá, hogy ennyire közvetlen legyen valaki a környezetében. A nő kissé kételkedve nézett maga elé, s azon gondolkodott van-e nála elég arany, hogy egy ennyire neves étterembe vendégelje meg a lányt, vagy kénytelen bevallani neki, hogy ez bizony nem fog menni. Anaya zavartan túrt bele hajába.
- Hmm... nem biztos, hogy ez így menni fog - ismerte be végül, és ütögette meg az erszényét, ahol összesen öt aranyérme lapult. - De... ha nem ragaszkodsz az étterembe, be tudlak csempészni a kastély konyhájára - ajánlotta fel Anaya. Amúgy is be kell mennie, mert a férjének el kell vinnie egy levelet, melyet az édesapja küldött neki.
- Nyugodtan beszélj csak. Felüdítő, ámbár nem vagyok ehhez nagyon hozzászokva. Elsőre ijesztő, de nem zavar, nyugodtan mesélj csak - felelte nyugodtan. Élvezettel hallgatta July szavait. Ennyiből is kiderült Anaya számára, hogy July ezerszer érdekesebb és jobb életet él, mint ő.
- Milyen küldetés? - érdeklődött a nő. Kissé tüzetesebben figyelte meg a másikat. Vajon még is ki lehet? Anaya fejében ezer és egy kérdés cikázott, nem igazán tudta őket megfogalmazni, pedig igencsak kíváncsi volt.
- Akkor merre? Megfelel a kastély konyhája? - halvány pír borította a nő arcát. Utálta, hogy szegény, gyűlölte, hogy minden réz pénzt be kellett osztania. Arról nem is beszélve, hogy ez is csak úgy gyűlt össze, hogy a megmaradt réz és ezüst pénzt csente el. Neki saját pénze? Ugyan dehogy! A férje, a családja talán gutaütést is kapott volna.

Kicsit csalódottságot érzett July, de ahogyan figyelte a nő arcát, és egyben a szűk erszényét, nem ítélkezett.
- Hát rendben van. Ha nincs ló, jó lesz a szamár is - kacsint a nőre, hogy semmi baj. Nem kell feszültnek lenni-e. Majd nyújtózkodik egy nagyot mikor egy éles füttyentés.
- Hmm~ Pár patkány cincog a közelben, jobb lesz, ha elbújsz. - mondja July megfordulva a kisasszonyra nézve, majd vissza tekintve lehet látni két részeges legényt. Láthatóan még a déli melegben járnak, de ők már felöntöttek a garatra.
- Oh-ho-ooohhh... Káprázik a szemem, vagy valóban egy bögyös macát látok? - kérdezi az egyik homokszín hajú 56 éves borostás férfi. Láthatóan se jövője, se jelene. Csak az ivás. July végig méri őt, olyan tekintettel vöröses barna szemével mint aki... Mint aki azt latolgatja a farkát vágja le, vagy a fejét? Könnyű halál, vagy lassú halál. Ám a szelíd mosoly ami ajkain végig fut, állatiasan kegyetlenséget sugall.
- Én meg lám-lám-lááám...~ Csak nem egy kótyagos patkány és a menyétje?
- Héé, fel vágták a nyelvét! - csattan most fel a másik a kövér pasas aki 50 körüli lehet a homokszín hajú fiú mellett.
- Talán mutassunk neki pár... Fogást - azzal a homokszín hajú férfi kinyújtja kezeit, hogy July karját ragadja meg, de a fiatal lány egy kecses még is véletlen szerű láblendítést adott le.
- ÁHH! - ordít az egyik
- Uhhh! Ez nem egy kavics tehát? - gúnyolódik July ajkai elé téve kicsit ujj begyeit. Mint aki meglepődött, ám gúny, hiszen ezzel utal arra, hogy a férfi golyói olyan picik, hogy kavicsnak hitte a lány.
- Te kurva! - hördült fel a testesebb társa, mire July ökle nyíl egyenest kilőtt és úgy törte be annak orrát, hogy még ropogott. Mire a tökön vágott oda kúszik a törött orrú társához.
- Húzzatok haza és józanodjatok ki. Majd tanuljatok valami rendes szakmát, nincs szükség ilyen semmire kellőkre! - adta ki az utasítást July mire a két fickó nyögve átkozódva araszol, esik, vagy fut elfele. July megfordulva keresi szemével a kisasszonyt.
- Na! Minden rendben, előjöhetsz... - mosolyodik el aranyosan és vidáman mintha nem is lett volna itt ez a két patkány.

Anaya kissé furcsa pillantást vetett rá. Kissé zavarban, sőt több mint zavarban érezte magát a kevés pénze miatt.
- Sajnálom - motyogta zavartan Anaya. - De a kastély konyhája talán jobb is, mint egy drága étterem - próbálta jó színben feltüntetni. Legalább is az egyik cukrász mesteri sütiket szokott csinálni. Nem is tudta volna megmondani Anaya, hogy hányszor kiabált vele a férfi, hogy ne csenje el a frissen sült, porcukros süteményeket.
- Mih? - szeppent meg Anaya. - Hol, mi? - kapkodta a fejét össze-vissza, majd mikor kiszúrta a két közeledő alakot elsápadt.
- Ahj... már megint ők - sóhajtott fel bosszúsan. - Napok óta erre járkálnak. Ha jól tudom már töltöttek napokat kalodában és fogdában is, de csak nem javulnak. Nem kellene szólni a városi őrségnek? - aggodalmasan tördelte a kezeit Anaya. Nemes úri hölgy lévén eszébe se jutott, hogy esetleg megküzdjön bármelyikkel. Na nem mintha, nagyon is hasznos tudott volna lenni. Ténylegesen az volt a legjobb, ha szót fogadt Julynak. Az előbbi bokorba, melybe beleesett, most az mögé bújt, s csak néha szurikáta módjára dugta ki a fejét, hogy figyelemmel kövesse az események alakulását.
Igyekezett a nő csendben maradni, nehogy a két férfi figyelmét magára felhívja, s emiatt Julynak egyéb problémája legyen.
Döbbent ábrázattal mászik elő Anaya a bokorból.
- Hű... te... váó... de... te... hűha... - hebegett összefüggéstelenül Anaya. A döbbenete kézzel fogható volt.
- Nem tudom miért utasított el a lord, de biztosan nem volt eszénél - mondta a fiatal nő. Kissé fancsali képpel nézett a két távolodó férfi után.
- Az aranyukat azért elvehettük volna... ők elisszák úgy is - jegyezte meg csendesen Anaya. Ők, ő valószínűleg nem herdálta volna el az aranyakat egy koszos ivóban vízzel hígított sörre.

- Egy tapasztalt kalandor erre is gondol - kacsint July a kisasszonyra miközben mutató és hüvelyk ujjai között lengeti a vörös durva szövetű buggyost. Benne vagy 30 teljes arany csilingelt.
Kinyitva azért még belenézett a fiatal lány és látta valóban, hogy arany van benne.
- Hu, ezek a csirkefogók egész jó tolvajok, ezt azért elismerem. - kuncog, majd a kisasszony kezébe nyomja az egész zacskót.
- Na, de mutasd az utat, a hazai konyha felé amit mondtál. - száll el a magázódás July részéről teljesen, sose ment a finomkodás neki. Vagy a szép nyelv.
- A válasz meg kérdésedre, annyi, hogy NŐ vagyok. S a Lord egy hím soviniszta gyökér. - mondja a durva nyelven, de vöröses szemeiben valóságos megvetés csillan.
- A pénzt meg tartsd meg, nekem nem kell. Jobb szeretek megdolgozni érte, mint lopni. Lopni csak nagyon végső esetben teszem - teszi a lány két vékony, de annál erősebb kezét tarkójára és azt támasztva menőzve áll be a kisasszony előtt. Ragyog a mosolya akár a nap.

VÉGE!

Delilah apró, sebes léptekkel haladt a város macska köves utcáin. Fekete köpenye, mint valami sötét felhő úszott utána. Csuklyája mélyen a szemébe húzva, hátán pedig egy batyu csüngött. Nem volt sok érték nála, de ami ott lapult a foltozott batyuban, a lány legféltettebb kincse volt jelenleg.
Nem erre szakosodott a lány, ez igaz, viszont a koldus nem válogat, így miután besurrant a le Mort birtokra, és egy a címerrel ellátott aranygyertya tartóval távozott... Delilah minél távolabb akart kerülni a birtoktól.
Nem tudta, hogy üldözik-e, vagy hogy figyelmetlenségében esetleg nem oltotta el a gyertyás, és a kúria már lángol. Ha őszinte akart lenni a lány nem is érdekelte. Meg volt a zsákmány és ennyi.
A megbízó szerint a belvárosba kellett leszállítania, ahol a liget közepén a kis pavilonban várta a titokzatos személy. Delilah nem ismervén a várost, nem csoda, hogy először eltévedt, s másodjára egy kiáltás kíséretében ugrott hátrébb, mikor egy ismeretlen lány ész nélküli vágtában majdnem átgázolt rajta. Nem sokkal később, egy vérfarkas ugrott át felette.
Delilah megszeppenten nézet a furcsa trió után, s csak fejcsóválva az orra alatt motyogva...
- Nem hiszem el! Ez egy őrült város, még őrültebb emberekkel. És mi az hogy vérfarkas?! Én talán vadállatként rohangálok?! - morogta a feldúlt félvér, miközben észbe kapva levette a válláról a batyut, hogy a gyertyatartó épségét vizsgája meg.
- NEEEEEEM! GYERTEK VISSZA TI ÁTKOZOTTAK! - sivította a lány kétségbe esetten, ahogyan a néhol behorpadt gyertyatartót forgatta a kezében a telihold kékes színű, gyér fényében. Korát meghazudtolóan toporzékolt a macskaköves utcán egyszerre átkozva a sorsot, önnönmagát és az ész nélküli rohangáló triót.
Végül, néhány perces hisztériázás után sóhajtva dugta vissza a batyuba a gyertyatartót és indult a liget irányába.
Órákkal később, a város éjszakai bűze szinte megszűnt, ahogy belépett a ligetet körbevevő míves, indákkal és virágokkal díszített vaskapuján.
Néhány perces ténfergés, és bolyongás után megtalálta azt a bizonyos kis pavilont, ahol a megbízója már türelmetlenül, a karján dobolva várta.
- Csakhogy ideért, már teljesen átfagytam! - támadta le a lányt a hangjából ítélve férfi ember.
- Bocsánat - motyogta megszeppenve a lány. - Elütöttek, átgázoltak rajtam, megtámadtak, üldöztek és eltévedtem. Higgye el jó utam, hogy nekem sem csupa öröm ez az éjszaka. Lássuk, mennyit ér magának a gyertyatartó - fakadt ki Delilah, majd időt sem hagyva a másiknak rögtön a tárgyra tért.
- Az árut előbb!
- Hogyne! Hogy utána elfusson a szajréval és ne fizessen ki! Ostobának néz?
- Tíz aranyat adok!
- Csak tízet ér magának? ccc... ha kétszer ennyit kapok, ha magam adom  el. Harmincat kérek!
- Tizenöt!
- Harminc!
- Tizenöt!
- Jó, legyen huszonöt.
- Tizenöt, ez az utolsó ajánlatom.
- Húsznál nem adom lejjebb. Ha nem kell... - Delilah lassan hátrálni kezdett, jelezve, hogy ő akkor most elhagyja a pavilont.
- RENDBEN! Maga nyert. Nesze, itt a húsz aranya - lökte oda az erszényt a lánynak.
- Köszönöm szépen, jó uram! Legyen csodás estéje! - csicseregte a lány vidáman, majd a batyut a férfi kezébe nyomta és elszaladt. Még hallani vélte a férfi felháborodott hangját, amiben kifogásolta az áru állapotát.

Ő elégedetlen volt, Fleur pedig konok, nemtörődöm és elkötelezett. Elkötelezte magát az éjszakában annak, hogy lerázza az őt üldözőt. Később pedig hazatérve, egyszerűen tovább folytatja hétköznapi életét. Előtte pedig alaposan lecsutakolja a termetes jószágot, annak ragacsos szőrét, és kikaparja a súlyos patákba ragadt szövet, vér és föld keverékének elegyét. A tervezés egyszerű volt és minden részletében kivitelezhető, Fleur jobb befejezést nem is találhatott volna.

Az este végül nem várt fordulatot vett, az a férfi akivel a sors ottromba fintora hozta össze, nem volt sem kellemes sem pedig üdítő társaság. Bosszantó volt és beleütötte valami olyanba a dolgát amit ő maga is el tudott volna könnyűszerrel intézni. A vérfarkas anélkül is halott volt, hogy az a bestia elválasztotta a torz pofával rendelkező ordast. A bolhazsákkal erre fel, ő még egyszer elbánt, s ha nem lett volna olyan higgadt természet talán ki is osztotta volna Amaterasut... Végül is, meg is tette.
Mostanra már hajnalodott, a pirkadat fényei tükröződtek a sötét szobákat rejtő ablakok síkján. Noirceur a gyeplőt fogva, a földön, az állat izmos jobbján haladt és a sártól nehéz bakancsokról néha ledobbantott egy-egy nagyobb földhalmazt. Ekkor még eszébe sem jutott, hogy órákkal ezelőtt ő kishíján Poseidone hátán borított fel egy majdnem vele egy korú csitrit. Hát persze, hiszen hogyan is foglalkozhatna jelentéktelen személyekkel, ha ő maga még a jelentős, magas rangú nemesekkel sem törődik.
-Az életem könnyebb lenne, a hozzá hasonló kotnyeles és lehetetlen alakok nélkül. Sárkány...ch... mégis mit keres egy sárkány Damarelben?- Tette fel szinte a paripának a kérdést. A mén horkantott, enyhén hörgő hangon felelt. Tekintete ekkor még ködös volt, hiszen feje még nem tisztult ki teljesen a nyugalmi állapotból amivel Amaterasu megáldotta. Negyed órája még a piac egyik standjára is majd nem lefeküdt.
Fleur halkan morgott orra alatt, nemsokkal pedig a fürjek és egyéb madarak, tollas bestiák füttyszavára riadt fel. Sikeresen elkalandozott a ligetbe, de jaj, mennyire főtt is a feje miatta!

Delilah még halkan felnevetett, ahogy a bokrokon és egyéb növényzeten vágott át, hogy a méltatlankodó árus véletlenül se érje utol. Egyébként is! Ő nem tehetett arról, hogy az áru megsérült.
- NEM AZ ÉN HIBÁM VOLT! - kiabálta bele az éjszakába és még dobbantott is mellé. Ez talán hatásosabb lett volna abban az esetben, ha a lány nem éppen egy virágágyásban állva tette volna.
Magában dohogva és pufogva kóválygott a ligetben. Így sötétben annyira egyforma volt minden. Delilah nem igazán igazodott ki, mondjuk az egész város annyira furcsa volt számára. Ki akar egy ennyire rendezetlen össze-vissza városban élni? A lány szidta magát, hogy még is miért jött ide. Miért nem ment máshova. Annyi város és hely volt még. De nem, neki az emberek fővárosába kellett oda dugnia az orrát.
Delilah felsóhajtott, egyszer, kétszer nagyon sokszor. Végül egy padra rogyott le, húzta fel a térdeit az állához és megengedett magának néhány percnyi könnyes önsajnálatot mert eltévedt.
A következő az volt, amire ébredt, hogy valami párás és meleg levegőt fúj az arcába. Ugyanez a valami huzigálja a köpenyét és a haját. Halványan érzékelte, hogy madarak csicseregnek, köszöntik az új reggelt.
- Mi a franc? - morgolódott a lány az orra alatt, miközben kissé álmosan pislogott a kora reggeli napba, és a valamire.
- Vííí, hagyááá' - sikított fel, mikor szembe találta magát az óriási lóval. Reflexből csapkodott, kapkodott, felpattant, elesett, átesett, el harapta a nyelvét... végül egy bokorban kötött ki a pad másik oldalán.
- Mi... Mi ez a bestia?! - dadogta zavartan. Nem, nem tűnt fel neki, hogy ez ugyanaz a ló és lovasa, akik éjjel majdnem beletaposták a macskaköves utcába.

Dühöngött, fújtatott, szőrbe kapaszkodva - de csupán egy kezével. Hiszen a jobb keze sajgott, a percenként fájás szerűen belenyilalló szúró érzés ugyanis teljesen ellehetetlenítette a váltott kézzel való dühöngést.
Cinegék, gránit pintyek és sárga bagolyverebek ormótlan és egymáshoz egyáltalán nem illő hanggal csicseregtek. A füle zúgott, és lehetetlen volt eldönteni, hogy a karjában érzett fájdalom miatt ami a kézfejéből és a törött ujjakból vándorolt el egészen a fejéig vagy a front miatt volt ilyen elviselhetetlen. Tikkelt a szeme, balja szinte már egészen idegzárat kapott és a két szemhéj egymásba akadva hosszú másodpercig csak csukva reszketett. Néhány levegőben repkedő muslincát megzavarva, és légörvényt idézve az apró lények eddig simának nevezhető útjában.-Miért nincsenek macskák a közelben?-Rándult meg felső ajka, és szája sarkában kivillantak a szépen ápolt fehér fogacskák amikben semmi egyedi nem akadt, még egy apró vámpírszerű fog sem tűnt fel.
A mén lomhán taposta a vörös macskaköves utcát, néha mellső és hátsó lábai egymástól eltérő időben keresztezték egymást. Szerencsére a mén lábai, és patáinak lapátszerű méretének köszönhetően egyszer sem buktak fel és nyalták fel a földet. Az állat felhorzsolt álla, puha orra igencsak megsínylették volna azt ha az érdes kis lapos kavicsok smirgliként kidörzsölik azt. Arról nem is beszélve, hogy napokon keresztül kezelhetetlen lett volna a puha szájú jószág. Fogaival minden alkalmat megragadna, hogy belecsípjen Fleur karjába, csak azért hogy éreztesse vele azt a fájdalmat amit már egyébként megkapott a hirtelen vezérelt ötletei miatt. Végső soron előre bukott az ő feje is, és igyekezett az állat nyakába kapaszkodva, először is nem megfojtani másrészt pedig annyi fogást találni rajta amivel képes megakadályozni egy oltári nagy eltaknyolást és nyaktörő bukfencet.

Már majdnem nyugovóra tért, a keze sem fájt már olyan elviselhetetlenül, de akkorára duzzadt mint a feje. Még az volt a szerencse, hogy a lány nem tartozott a légfejűek családjába, tehát nem volt akkora a veszteség és a megaláztatás min egy érett görögdinnye.
Poseidon szemei letapadtak, természetes sűrű könnyekből és porból vegyített ragasztó csípte össze a két vaskos szemhéját. Feje még éppen hogy átjutott az előttük felbukkanó pad háttámlája felett, alsó ajka és álla viszont már finoman végig nyalták annak érdes lakkozását majd az azon alvó árva Delilah nyakába fúródtak és a fej teljes 20 kilójával párnára leltek a lány személyében. Ajkai közé csípett ekkor néhány fürtöt, s félálomban ropogós szénának vélve nagyokat fújtatva, prüszkölve össze taknyozta és nyálazta azt.
Később már csak a sikoly, a csapkodás és a puffanás zaja rázta fel Fleurt a békés álomból. Azonban ő sem úszhatta meg egyszerűen egy megbokrosodott lóval a kört. Poseidon felriadt, az ütésektől megfeszült, fogait összezárta fejét pedig elkapva egy nagyobb tincset szakított ki félbe Delilah hajából. Ezután felágaskodott, nyaka C ívben meghajolt és egy emlékművet érdemlő kecses bakugrás kíséretében ledobta magáról a Noirceur lányt, ezek után pedig elsasszévá a pad mellett a lehető legkíméletlenebb vágtában csörtetett végig a város ezen szakaszán. Még halhatták az első szerencsétlen áldozat hangját, mikor a gyeplő kioldódott és beleakadva a vázákba, növényekbe azokat maga után vontatva elvágtatott az ébredező asszonyok és anyák között.
-Ah.. eltört... most már tuti.-Hörögte a lány két méterrel odébb, egy madáretető darabjain fekve.-Igen, egészen biztos...!-Emelte meg a tortúrán végig ment végtagot, és az alkar izmain és húsán átütő csontra meredve végül eszméletét vesztette.

Delilah álmodott.
Azt álmodta, hogy minden rendben van, s ő jó és békés helyen van. Nem akarja senki megenni, megölni és hasonlóak. Ebből a békés álomból rázta fel a patás fenevad, amit néhány percnyi hisztéria után sikerült is beazonosítania. A támadója egy ló volt. Igaz, egy nagyon szép és termetes példány, de akkor is ló. Delilah nem igen értett a lovakhoz. Egy ló, ló. Pont és kész. A lánynak édes mindegy volt, hogy fehér vagy fekete, vagy színes, vagy kicsi, vagy nagy. Igazából ha elé tettek volna egy lovat, szamarat, öszvért, nem tudta volna megmondani, hogy melyik állat melyik. Egyébként sem szokott nagyon lóháton, vagy bármi hátasállaton közlekedni. Ha lehetősége volt, ő repkedett.
És ha már repülés. Delilah rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy az ismeretlen lány lerepül a ló hátáról.
- Ne, ne oda... ott van egy madár... mindegy - kezdte jó szándékúan a landolásvezérlést, de már mindegy volt, hiszen az ismeretlen ember a madáretetőre esett, ami darabokra tört. Delilah orrát a friss vérszag csapta meg. Remélte, hogy nem fog meghalni a lány, de ahogy közelebb merészkedett, miután megküzdött a bokorral, mely igencsak marasztalta, kiderült számára, hogy csak a keze az.
- Igen - pislogott az ezüst hajú lány a törött végtagra. - Ezt jó magam is tanúsíthatom. A kezed valóban eltört. Ott a csontod. Ott ni, az a fehér - közölte tárgyilagosan Delilah, és csak néhány furcsa pillantást vetett a másodpercekkel később elájuló lányra.
- Most valami rosszat mondtam? - nézett körbe zavartan Delilah. Nagyot sóhajtva ült le a lány mellé török ülésbe és várt. Várt, hosszú hosszú percekig, de nem akart magához térni. Delilah végül bosszúsan morgott az orra alatt, melyben azt ecsetelte, hogy mennyire bosszantóak az emberek, és mennyire bosszantóan törékenyek és persze mindent neki kell megoldania.
Halvány emlékei voltak arról, hogy volt valahol egy kis patak. Felsőjéből tépett le egy darabot, és azzal indult, hogy bevizezze, hátha azzal magához tér az ember.
A várttal ellentétben Delilah nem esett bele patakba, sikerült végre hajtania a ruhanemű bevizezésére irányuló tervét, és úgy ment vissza az emberhez. Nemes egyszerűséggel dobta a vizes a rongyot az arcába, majd letérdelt mellé és néhányszor pofon vágta.
- Hahó, térj magadhoz! Nem foglak elásni, ha meghalnál. Azért nem fizet senki! - egy újabb pofon. - Hallod, TÉRJ MÁR MAGADHOZ! - szinte közvetlenül a fülébe üvöltött bele. Remélte, hogy magához tér, és abban is reménykedett, hogy nem szenvedett maradandó halláskárosodást.