Bazársor

Hakuryuu

Ma megint én voltam a soros a beszerzőkörúttal, Friawinn odatette magát, akkora listát kaptam alig bírtam begyömöszölni a ruhám zsebébe. Kaptam magam mellé egy zsörtölődő Galent, aki a szokásos sárkányfarkas-formájában kocogott mellettem, végigmorogva az utat amiért ő lett az ügyeletes öszvér. Hát igen, neki könnyű. Én nem válthatok alakot a kezdeti kis incidenseim óta. Azerion megmondta, amíg nem nyerem vissza a bizalmát teljesen addig felejtsem el. Addig meg viselhetem házon kívül az öt karikát ami szinte sima embert csinál belőlem. Pofám leszakad. Ezért is kell Galen, különben mindent simán hazavinnék egyedül...
A bazárban végignéztem a pódiumokon és standokon, közben a listát bogarásztam. Megint valami fényes vacsora van készülőben, jön pár fontos lehetséges ügyfél, szóval sok emberre kell főzni és a lehető legjobb alapanyagokból. Plusz van pár dolog amiből kell beszerezni mert kifogyóban van.
- Bocs Gal, tudod hogy én se élvezem ezt túlzottan... - Néztem rá fintorogva miközben egy újabb táskát rögzítettem a hámhoz amivel felszereltük elindulás előtt. Hátracsapta a füleit és kivicsorította a fogait.
- Ha tudtam volna hogy ez lesz esküszöm fel se kelek. Nem vagyok póniló... - Úgy látszik egy böszmenagy, fekete-vörös, tüskés-szarvas-agyaras-néhol pikkelyes farkas nem okoz meglepetést, de az hogy elkezd beszélni egyesektől már vinnyogásra ad okot. Unott fejjel néztünk az említett nőre, aki elvörösödve elrohant. Galen megnyalta a száját én meg elismerő fejet vágtam. Azért... Formára nem volt rossz.
- Na jó, ne csorgasd a nyálad légyszíves, ezer a dolgunk... - veregettem meg a vállát, és továbbindultam. Ezen a részen leginkább csak az emberek szagával volt teli az orrom, meg a bazári portékák illatával, üdítő volt néha egy-egy hibrid szolgát megérezni.

A város madártávlatból még nagyobb volt, mint odalentről, gyalogosként, de Hakuryuu - szárnyaival - kevesebb, mint egy perc alatt átszelte az eget és megérkezett a bazársor felé. A landolása következtében, a macskakő összezúzódott a lábai alatt, a szárnyak pedig eltűntek. Emberi formájában is tekintélyes 3 méteres magasságával, vonzotta a tekinteteket. Nem volt rajta ruha, sem pedig páncél, csak dereka körül az a ponyva, amelyet még előző nap, az esti alakjában egy szekérről zsákmányolt.
Alighogy földet ért, a szemei helyett, az orrával kereste az ínyenc falatokat. Amikor szagott fogott, minden útjába kerülő embert félretaszítva, megindult az egyik portéka felé. A portéka árnyékában jelenleg is egy disznó volt nyársra tűzve, szép aranybarnára sülve. A kofa megpróbálta Hakuryuu tudtára adni, hogy az ételnek ára van, de az meg sem hallotta a törékeny emberi lény rimánkodásait. Leült a nyárs elé, majd hozzálátott a sertés jóízű elfogyasztásához.
Ez... csak a kezdet volt. Hakuryuu étvágya - emberi alakjában is - határtalan. Egyik árust a másik után károsította meg. A bazár rendjét felügyelő őrök erősítést hívtak és csak számos - tíz az egyhez - létszámfölényben közelítették meg a rendbontót.
- Egy lépést se tovább! - Figyelmeztette az egyik, lándzsája hegyét Hakuryuu mellkasához érintve. Az acél lándzsahegy először vörösen izzani kezdett, majd megolvadt, de a démon hibrid teste sértetlen volt. Az őrökben ekkor tudatosult, hogy átlagos fegyverekkel nem lesznek képesek legyőzni. Az a szerencsétlen pedig, aki oly merész volt, hogy fegyverével megérintette Hakuryuu testét, a következő pillanatban a levegőben találta magát, 20 méteres magasságba. Látni sem látta, lereagálni pedig végképp nem tudta, amikor Hakuryuu egy csuklómozdulattal megreptette Őt. Kiálltását a bazár minden szegletében hallanni lehetett, de a becsapódás után, örökre elnémult.
A bazársoron, pánikszerű hangulat uralkodott el.

Galen hátán szépen gyűltek a csomagok, már ott voltam hogy lassan hazamehetek végre verekedni egy jót a fiúkkal amikor a mellettem lévő farkas felcsapta a füleit. Én emberként nem hallottam a tompa puffanást amivel a (mint utólag kiderült) másfajú becsapódása járt, én csak a felbolyduló, sikítozó népeket vettem eszre. Meg azt a katonát amelyik megtanult repülni. Az adrenalin azonnal végigfutott rajtam, a pulzusom az egekbe szokott, Galen köpni nyelni nem tudott olyan hamar eltűntem mellőle.
- Drag, nehogy odam... - és a hangját el is nyelte a kialakuló káosz.
Hamar megláttam a forrást, egy három méter magas... Mondanám hogy ember de ha valaki akkor ő rohadtul nem az. Nem egy katona fegyverei szétolvadtak, a hőmérséklet is érezhetően melegebb volt ezen a részen és szerintem nem csak attól hogy pár tűzhely felborult a hadakozás közepette. Faszom. Most kötelességem lenne üzenni Azerionnak, de... Részben sárkány, érzem rajta. Nem tudom mi lehet a másik fele... Vagy uralkodó lenne? Bár tudtommal a Déli uralkodó az egyetlen ő meg elvileg zöld...
Furcsa látvány lehettem ahogy szinte szájtátva bámultam a kolosszust, miközben embertömegek rohantak el mellettem. Az én tiszteletem egyedül erővel lehet elnyerni, ezért is vagyok még mindig Azerionnal, de az csak ideiglenes. Ez viszont, bárki is legyen, meggyőzött.
Tettem egy lépést előre hogy informálódjak mikor a ruhám hátulját valami megrántotta. Reflexből rúgtam egyet hátra mire állatias nyikkanást hallottam.
- Baszki bocs! - fordultam meg egyből, Galen épp az állkapcsát mocorgatta.
- Még így is akkorát rúgsz mint egy ló... - jegyezte meg morogva - Remélem nem az a nagy terved hogy bemutatkozol - nézett rám idegesen lecsapott fülekkel. A gerince mentén a szőr szinte sörényként meredt az égnek, a farkát majdnem a lábai közé csapta.
- Csak nem félsz? - vigyorogtam rá. A rúgás miatti bűnbánat helyét azonnal visszavette az adrenalin - Tudod jól hogy ha valaki akkor én élhetem ezt túl legnagyobb valószínűséggel. Tégy amit akarsz. Szólj Azinak, bánom is én, szerintem mostanra úgyis tudja de idő mire ideér... - mondtam, szinte toporogtam egy helyben. A farkas csak felhorkantott, úgyis tudta már hogy nem fog tudni lebeszélni, legfeljebb hazacibálni de az eltartana egy darabig...
- Te nem vagy normális... - rázta meg a fejét - ha meghalsz én kinyírlak. Esküszöm. - nézett rám rondán aztán sarkon fordult és elrohant. Nem tudom hogy Azerionért ment, vagy elbújik valahova hogy végignézze az akcióm, de nem is érdekelt. Elindultam előre, félrelöktem két katonát menet közben, majd nagyjából ütőtávolságon kívül megálltam. Végülis csak az alakváltásom van blokkolva, a gyorsaságom, erőm, meg a nagy szám megmaradt. Már épp nyitottam a szám hogy köszönjek mikor az egyik katona tarkóncsapott a lándzsájával. Nem tudom hogy véletlen volt-e, az a baj adrenalinlöket alatt engem megütni öreg hiba. Hátrapördültem, elkaptam a lándzsája végét és meglendítettem, úgy betojt hogy elfelejtette elengedni a másik végét, szóval amikor én egy szép kalapácsvető mozdulattal tettem egy fél fordulatot és elengedtem, nyomorult egy az egyben a kolosszus mellkasának csapódott. Azt az égett bőr és sülthús szagot, hmmm... Korogni kezdett a gyomrom.
Aaaztán leesett hogy hova is küldtem meg ilyen szépen a rend éber őrét és egyből lemerevedtem. Nabasszameg.
- Boooocs! - kiáltottam oda. Nahát ma már másodszor kérek bocsánatot... Még ilyet. Közben az összes izmom megfeszült, ugrásra készen. Ha ez a valami ütni készül jobb ha nem ér váratlanul...

Hakuryuu végzett egy újabb nyárson sült disznó felfalásával és már éppen az ujjait szopogatta le egyesével, amikor valami, vagy valaki a mellkasának csapódott. Egy emberi őr volt az, aki a fájdalommal telt kiálltásaiból ítélve, sokkal inkább kívánt volna magának gyors, fájdalommentes halált, mint sem az élve megsülést. A testét védő fém páncél megolvadt és súlyosan károsította viselőjét. Az égett bőr és hús szaga, Hakuryuu-nak is megcsapta az orrát: lehajolt és egy könnyed mozdulattal letépte az őr egyik ropogósra sült karját, majd beleharapott. Nem ízlelte sokáig, szinte azon nyomban ki is köpte a falatot, a kart pedig visszapottyantotta egykori tulajdonos mellé, aki ekkor már nem volt eszméleténél.
- Förtelmes. - Jegyezte meg ridegen. Az emberi hús íze sosem volt ínyére. Talán a gyomra is megtudta ítélni, hogy mi méltó arra, hogy benne lehessen és mi nem az. Ilyen szemszögből nézve, az emberek a disznók alá degradálódnak. Hakuryuu-nál, talán csak az ínyencsége kegyetlenebb.
Szemei egy pillanat erejéig - teli színben -, aranysárgán izzottak fel, ahogy végigmérte inzultálója apró, de formás testét, tetőtől talpig. A szaga alapján részben sárkány volt, - csak úgy, mint Ő maga is -, de a lényének másik felének aromáját nem ismerte fel. Ez utóbbin nem volt mit csodálkozni, macskát is csak ezen a napon látott először. Nem árasztott vérszomjat, de az esetében, ez nem volt mérvadó. Nappali alakja - a démon -, a egy szikrányi érzelem nélkül vesz el életeket. A lány jól mérte fel a távolságot, Hakuryuu karmai és agyarai nem érhették el Őt, de a nagy hatótávolságú mágikus támadásaira mindez már nem volt igaz. A démoni kard - amely jelen pillanatban is a jobb kezében ékeskedett izzó pengével -, semmi jót nem ígért.
Hakuryuu valamit nagyon nézett a kis vöröskén, de senki ember fia meg nem tudta volna mondani hogy mit. Végül... a hőség megszűnt, pusztító auráját visszafogta.
- Nem öllek meg. Riya szereti a kölyköket. - Emlékezett vissza a városkapuban történtekre. Útitársa megkönnyezte a fiút, akit Ő végül megkímélt. Hakuryuu ösztönösen kerüli más fajok fiatal egyedei életének kiontását. Hogy miért... azt Ő sem tudja. Ha más nem is, legalább ez az egy pont szerepel a becsület kódexében.
Közel hajolt a nőszemélyhez - fejük egy vonalba került - és a legkisebb élcelődési szándék nélkül tette fel kérdéseit:
- A mellkasod. - Bökött felé ujjával.
- Eddig csak felnőtt nőknél láttam hasonlót. Nem tűnnek túl praktikusnak. Tán valamiféle védelmi célt szolgálnak? - Utalt a dús keblekre, s gondolkozás közben oldalra döntötte a fejét, majd emelve a téteket, kardja pengéjének lapjával meg is kocogtatta az egyiket. Mint egy gyermek, - aki hamar elunja a játékszerét -, már meg sem várta a választ, mivel érdeklődését most egy portékányi gyümölcs kötötte le. Újfent elmerengve szegezte tekintetét a szebbnél szebb darabokra, s közben arra próbált meg választ találni, hogy Riya mit is eszik? Tudta, hogy a lány már egyszer elmondta neki, de nem elékezett rá.

Kicsit pislogtam mikor a.. férfi?.. letépte a félig átsült őr egyik karját és beleharapott. Aztán kiköpte. És megszólalt! Tehát tud beszélni. Azért sajnáltam a kiköpött húsdarabot, nem is az őrt aki már határozottan az utolsókat rúgta, legalább a fájdalom és vérveszteség egyvelegétől pár másodperc ordítás után elájult.
A meleg ellenére is megfagyott az ereimben a vér mikor a kolosszus rámnézett és végigmért. Felállt a nyakamon a szőr a szemeitől. Szinte izzott a feszültségtől a levegő. Illetve amúgyis izzott, mintha egy kohóban álltam volna a tűz mellett...
Aztán mintha elvágták volna, a hőforrás megszűnt, és végre úgy éreztem, újra kapok levegőt.
Megszólalt, és a levegő újra bennemszakadt, éreztem hogy kezdem felfújni a fejem, kihúztam magam és igencsak mérges fejjel már nyitottam a szám hogy megszólaljak amikor közelhajolt. Csípőre tettem a kezem.
- Milyen kölyök?! Majdnem ötszázötven éves vagyok! - fújtam ki mérgesen a levegőt. Jó mondjuk ha a méretarányokat nézzük végülis az vagyok, mert az alig 160 centis magasságomnak köszönhetően.. Hogy is szoktak az ilyen méretkülönbségeken viccelődni a fiúk? Állva ki tudnám elégíteni orálisan? Jaj de szépen fogalmaztam.
A mellkasom felé bökött én meg hülyén néztem rá. Hozzá hasonlóan döntöttem félre a fejem, egész addig amíg a kardjának a lapja hozzá nem ért a mellemhez.
- Édes faszom hát nem volt neked anyád? Ha egymagasak lennénk most tuti pofánvertelek volna és most is csak az tart vissza hogy lecsapnál mint istállófiú a legyet, komolyan mondom még ilyet... - Éreztem hogy forr a fejem és tényleg CSAK az tartott vissza hogy emberünk szó szerint kétszer akkora mint én. Bezzeg ha alakot tudnék váltani zokszó nélkül ugrottam volna rá hogy kicsit megmelegedjek a hátán... Húúúúúú de felhúztam magam! Dühösen morogtam fel a sárkány hangján, ami nagyon szeretett volna kibújni de a hülye vas-kristály karikák miatt erre esélyem se volt. Szóval kénytelen leszek normálisabb megközelítést alkalmazni. Fújtam egy nagyot, aztán vettem egy naaagy levegőt és szép lassan újra fújtam egyet. Nem lett jobb, de legalább megpróbáltam.
- Embereknél a kölykök etetésére van mert az emberi csecsemők tejen élnek mint a zsákmányállatok. És igen, nem túl praktikusak főleg ha verekedni kell, orákulum kéne ahhoz hogy megszámolja hányszor vertem már mellbe saját magam miközben a többiekkel birkóztam.. - jegyeztem meg szemforgatva. És amúgy igen. Az előző gazdáknál muszáj volt láthatóan hagynom őket, szerencsére Azerion nem foglalkozik ezzel mert nem lettem ágyasa amiért amúgy rettentő hálás vagyok, szóval már próbáltam lekötözni őket. Az a baj túlzottan odavagyok értük, inkább a fájdalom. Gyűlölök ebben az alakban lenni mert gyenge, de aláírom, igencsak szemrevaló....
Azért feltűnt hogy szerintem hiába magyarázok ennek a földrepottyant napistennek, mert a koncentrációs képessége ezek szerint egy pontyéval vetekszik. Már rég a gyümölcsöknek szentelte a figyelmét, mintha itt se lettem volna. A kezembe temettem az arcom. Mégis hogy a francba lehetne egyáltalán eltávolítani a városból úgy hogy lehetőleg ne okozzon tűzvészt?
Aztán a csuklómon levő vaspántra néztem, majd rá. Kezdett bennem körvonalazódni egy terv. Mi lenne ha most lépnék meg? Nem kéne megvárnom míg Azerion megun, mert ő nem fog meghalni csak úgy az tuti, elengedni meg végképp, ahhoz túl veszélyes vagyok ezt mindenki tudja... De mégis... Előtte meg akarom kóstolni a kis barátját, azt a Tiberiust aki ott volt mikor megvásárolt. A faszit már száz éve is láttam egy bálon, valamit titkol és egyszerűen muszáj kiderítenem mi az!
- Honnan kerültél ide? - kérdeztem, hátha kapok valami választ. Azért nem mindennap fut össze akárki egy ekkora izével. Még azt se tudom pontosan mivel állok szemben...

- Ötszáz... ötven... - Motyogta az alábbi szavakat, miközben feszülten meredt az egyik mancsára, amin elkezdte egyesével leszámolni a szóban forgó "nagy" számot. Szegény Haku minél inkább próbálkozott, annál jobban nem ment neki, míg végül valahol 5 környékén elakadt, s mivel túl büszke lett volna elismerni a bukását, így csak megcsóválta a fejét és egy jó nagyot harapott az egyik keze ügyébe kerülő dinnyébe. Még kisbaba volt, amikor a képessége feléledt, s már akkor olyan heves volt, hogy veszélyt jelentett a pokolbéli démonok számára. A démonok félték Haku-t, ezért egy speciális, számára kialakított, erőelnyelő ketrecben tartották fogva a nappali órákban. Ennek meg is lett a hátulütője. A jelenlegi Haku nem több, mint egy kénye kedve szerint cselekvő, ösztön lény. Egy vadállat. A számolás, írás és minden olyan norma, amellyel még egy egyszerű földműves is rendelkezik, újszerű a démon hibrid számára.
Drag kérdése, amely Haku  édesanyja meglétére vonatkozott, további érdeklődő pillantásokat váltott ki a fiúból. Magával, a fogalommal sem volt tisztában, így kielégítő választ sem adhatott. Soha, egyetlen egyszer sem volt lehetősége látnia azt, ki életet adott neki. Legalábbis, a nappali alakjában, nem.
- Nem bántalak. - Ismételte meg korábbi kijelentését. A vörös hajú, nagyszájú leányzót nem tekintette veszélyforrásnak. Mondhatni, hogy ösztönösen megérezte, hogy amaz nem lenne képes teljes erejével harcolni, s azt is tudta, hogy mindennek a vaskarikák a kiváltó okai. Legyen szó emberről, vagy akár sárkányról, Haku csak azt ismeri el ellenfélnek, akiben megvan a lehetőség, hogy a testének teljesen potenciálját kihasználja. Egy megbéklyózott valaki legyőzése... méltóságán aluli cselekedet lett volna. De persze, mindez még nem jelentette azt, hogy a hőpajzsát nem kapcsolta volna be. Ha már a kis harci gépezetnek ennyire verekedni támadt kedve, akkor szenvedje csak el a saját ütései következményeit.
Már vagy 20 kiló húst megevett és egy teljes szekérnyi gyümölcsöt is magába tömött, noha utóbbiakat Riya-nak szándékozta elvinni... Egyszerűen az idegen, finom ízek olyannyira mámorítóak voltak számára, hogy nem bírt magával és a torkosság bűnét megszégyenítő lakomát csapott.
Az emlőkről szerzett új ismeretek nem úgy hatottak rá, mint az egy normál személyre tették volna. Érdeklődően pillantott le saját mellkasára és felidézte magában a nem rég elhangzott szavakat. Szemei kikerekedtek és a tekintete foncsori lett.
- Még mit nem! - Jelentette ki, majd egy határozott mozdulattal hátat fordított a lánynak, mintha csak azt üzenné ezzel, hogy el a kezekkel, az Ő mellkasán ugyan nem fognak kisbabák csüngeni. A rá jellemző, sajátos módon vont le botor következtetéseket. Ez volt az a pont, amikor Hakuryuu óckodni kezdett a gyermekektől.
Újabb és újabb elhagyatott bódékat dúlt fel, s mindent megevett, amit csak talált. Az általa elfogyasztott ételmennyiségből, egy falu is ellakott volna napokig. Fél füllel azért figyelt arra, amit a vöröske kérdezett tőle. A város nyugati irányába bökött ujjával. Még most is, szabad szemmel is jól lehetett látni a füstölgő hegycsúcsot, amit az előző napokban letarolt.
- A hegy. - Felelte röviden, tömören, majd feltépte az egyik láda fedelét. A láda színültig teli volt különféle borokkal, s mivel Haku igencsak megszomjazott, folyadék - folyadék alapon letörte az egyik üveg tetejét és meghúzta annak tartalmát. Nem kellett sokat várni, alighogy megízlelte, szemei kikerekedtek, az üveget a földhöz vágta, az alkoholt pedig amit meg még nem nyelt le, kiköpte. Ezután a karmaival próbálta meg lekaparni nyelvéről a kellemetlen ízt, miközben morgott és fújt a ládányi "méregre". Ez minden volt, csak nem éppen a büszkeség bűnéhez méltó cselekedet, de úgy volt ezzel, mint minden mással is: ami nem létezik, azzal nincs is semmi gond... Egy tenyerében formált tűzgolyóval, a fél piacot és még jó néhány lakóházat letarolt. Egy biztos: a ládából hamu sem maradt. Elégedetten és büszkén emelte égre a tekintetét. Diadalmat aratott az emberek ármánya felett. De az utóíz... még most sem szűnt meg teljesen... Ez felettébb zavarta, ám ekkor megpillantott egy szökőkutat, ami eddig valahogy elkerülte a figyelmét. Rögvest le is támadta, s mint egy vadállat, lefetyelni kezdett belőle, a kultúra és civilizáció legkisebb jelét sem mutatva.
Most már sem éhes, sem szomjas nem volt, ellenben Riya számára szeretett volna még valami ételfélét szerezni. Ekkor jött a nagy ötlet: egyszerűen utasításba adja az embereknek, hogy adják elő a tartalék készleteiket. Helyet foglalt a piactér kellős közepén, mintha csak audienciára készülne, miközben a várost védő sereg léptei egyre közelebbről hallattszódtak.

Az hogy eleinte kicsit idiótán éreztem magam kezdett átváltani egyfajta szórakozásba. Van amikor valaki idegesítően hülye de ez az egész szituáció valahogy annyira nevetséges volt hogy néha még el is mosolyodtam rajta.
Azért azt hogy nem bánt mégis kicsit kétkedve fogadtam, bár ez nem személyes, mindenkivel így vagyok. Majd ha már nem vagyunk egymás közelében akkor elhiszem. Talán. Amíg nem hagyom hogy meglepjenek nem lehet nagy baj.
Azt csak egy mindenható tudhatná mi a francot nézett a mellkasán, bár majdnem elröhögtem magam mikor ismét megszólalt és elfordult. Hát szociális készség az nulla. Na sebaj.
Mondtam én, miközben a piac lassan teljes pusztulást élt meg.
Elnéztem arra amerre mutatott. Hm. Mondjuk úgy sejtem nem ott lakott, csak valami megálló lehetett... De a kis füstpászmák jól jelzik a haladási irányt  az tuti.
Már formálódott bennem a következő kérdés amikor szinte ugrottam egyet úgy rám hozta a frászt ahogy hirtelen földhözcsapott egy borosüveget. Ennyit arról hogy ne lepjen meg.
- Ne, ne, ne azt.. Mindegy... - megláttam a tűzgolyót és szinte láttam a végkimenetelt, hát mondhatjuk hogy megpróbáltam megállítani nem? Hasra vetettem magam hogy a repülő törmelék ne találjon el, vagy csak kevéssé. Amikor felnéztem, azt láttam hogy középen ücsörög mint aki jól végezte dolgát. Mi a pokol...
A páncélos léptek zaja egyre erősebb lett.
- Nem fognak örülni neked, az megvan? Mármint oké értem letarolsz mindent ami bosszant de.. Beleléptél a hangyabolyba nagyfiú, nem a hangyák a hülyék ha megcsípnek... - őszintén? Magasról leszarom ha a város porig ég, de per pillanat kereszttűzben vagyok és az utolsó amit szeretnék hogy porig éget egy apró nap. Főleg mert túlélném és az valami kegyetlen lenne...
- Mire vársz? - kérdeztem kissé félredöntött fejjel, és kicsit közelebb mentem. Tényleg úgy tűnik hogy nem fog nyakoncsapni és azt hiszem lehet akkor járok a legjobban ha hozzá vagyok közel nem a katonákhoz... Mert utóbbiak szerintem simán megpróbálnának kilyuggatni csak mert rossz helyen vagyok. Igaz hogy a pár lépés után is éreztem megint az erősödő hőséget. Nagyon durva.
- Mi vagy te? - kérdeztem. Kicsit elcseszettül leplezett csodálattal néztem fel rá, még ülve is magasabb volt mint én, bőven. Plusz imádom az aranyat. Meghát irigykedtem is. Erős, azt csinál amit akar... Egyre jobban buzog bennem a szabadságvágy, lehet tényleg ez lesz az utolsó évem az emberek között...
Az első katonák befutottak a piacra. Megpördültem. Úúúúúú na jó, hát nincsenek kevesen... Hát.. Lehet hogy most tényleg rosszkor vagyok rossz helyen...

A hangyák azon kevés állatfaj közé tartoznak, amelyeknek egy alfaja, még a pokolban is őshonos. Méretesebbek, agresszívabbak és a mérgük halálos, ámbár nem egy olyan felső kategóriás démon számára, mint amilyen Hakuryuu is, kinek vére szintúgy méreg. Felállt, azt követően pedig, leplezetlen kíváncsisággal pillantott végig a bazársoron. Úgy festett, hogy nem találta azt, amit keresett, s ez a legkevésbé sem volt ínyére. Közel egy percnyi sikertelen próbálkozás után morgott egyet, vállat vonva feladata, majd ismét helyet foglalt a földön.
- Egyértelmű. Élelmet szerzek Riya-nak. - Felelte szemeit lehunyva, karba tett kezekkel, majd:
- Valaki megette. Mind. - Tette hozzá, majd az üres bódék irányába bökött. Hangja morcos volt, mintha nem is Ő lett volna az a bizonyos "valaki". Kétség sem férhet hozzá, hogy hibázott, amikor a legutolsó morzsát is mohón befalta, de ezt Ő sosem ismerné el, így Önön maga hibáját ösztönösen másra keni, vagy ha nincs más, hát kreál magának egy bűnbakot.
- Étel az... amit akarok, de... ha ez emberek fegyvert rántanak, megölöm az összeset, mind egy szálig. - Jelentette ki olyan könnyedséggel, mintha csak hangyák eltiprásáról lett volna szó.
- A nevem Hakuryuu. Részben sárkány, részben... - Itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott.
- Démon vagyok. Azt hiszem. - Bizonytalan volt a válaszában. Még Ő maga sem tudta igazán, hogy kinek fia borja. Ez egy nagyon jó kérdés volt. Egyik szemöldökét felvonva, állát pedig megfogva, elmélyedt a gondolataiban. Ám bármennyire is törte a fejét... kérdésére válaszokat... ezúttal sem talált. Majd megkérdi Riya-t, hiszen Ő mindent tud. Legalábbis... Hakuryuu ebben a hitben ringatta magát.
- A világ... az enyém. - Az újabb váratlan kijelentése után, felállt és elindult Dragratta felé, s közvetlenül előtte állt csak meg.
- Miért... viseled ezeket? - Kérdezte a vaskarikákat fixírozva. Ösztönösen érezte, hogy azok elnyomják a lány erejét, de egyszerűen nem fért a fejébe, hogy amaz miért nem szabadul meg tőlük? Hiszen béklyói nem többek, mint a halandó világ silány érceiből kovácsolt szemetek. Kíváncsiságának eleget téve, megmarkolta az egyik ilyen vaskarikát, s a hegyi kristály azonnal kifejtette a hatását. Azonban az ereje teljében levő Hakuryuu számára, ez csak egy értelmét vesztett inzultáció volt. A vaskarikát megolvasztva, játszi könnyedséggel tépte le, s vetette a földre, ahol teljesen cseppfolyóssá vált a hőtől. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Dragratta-nak esélye sem volt megsérülnie. Egyel kevesebb karika éktelenkedett a vöröske testén, azonban a többivel Hakuryuu nem foglalkozott. Ő megmutatta, hogy kell leszedni, a többit oldja meg egyedül.
- Hm. Hé te. Most már... elárulod végre, hogy hol láttál hangyabolyt? - Kérdezte váratlanul, s ezzel az is kiderült, hogy mi volt az, ami legelőször gondolkodóba ejtette őfelségét.

A közelgő katonák hangja miatt egyre feszültebbé váltam, azonnal nyúlcipőt akartam húzni amint ezek ideérnek, ha Azerion a város kapitányától tudja meg hogy itt voltam az fix hogy ki leszek rakva a legelőre egy láncon mint valami fenevad, aztán oldjam meg az élelemszerzést pockokkal... Jaa volt már ilyen, de aláírom, én voltam a hülye.
Még mindig halványlila gőzöm se volt arról ki a tököm az a Riya, de őszintén, nem is érdekelt, ha két ilyen együgyű kolosszus császkál ebben a világban lehet jobb ha nem tudom. Bár lehet jobb lenne szólni majd Azinak hogy számítson erre.
Legnagyobb döbbenetemre megtudtam hogy neve is van, meg hogy.. Démon? Mármint oké legendákat hallottam én is, de... Mindeni úgy tudja hogy a robbanás hazavágta az összeset. Tyű. Erről tényleg jobb lesz szólni, nem akarok magam ellen dolgozni se, meg hát hiába utálom az embereket mint a rákfenét de ha még maradtak itt démonok akkor kollektíve mindenki szarban lehet, nem csak ezek a puhatestűek.. Basszus, ez gáz. Naaagyon gáz.
- Démon? És.. Többen is vagytok? - kérdeztem, bár őszinte választ nem vártam rá. Az is az lehet akiről beszél?
Most megint kamilláztam egy sort. Na persze. Tízig is csak azért tud elszámolni mert annyi ujja van...
Megindult felém, én meg picit megfeszültem, de végül csak leolvaszotta az egyik béklyóm, az olvadt fémet pislogva néztem miközben a csuklóm markolásztam. Egyáltalán nem égtem meg, bár úgyis begyógyult volna.
- Mert rabszolgásat játszok amíg jónak látom. - mondtam egyszerűen. Úgyis kár lenne neki magyarázni, és mivel a falnak is füle van nem fogom hangoztatni a hosszútávú terveim ha egy mód van rá. Aztán a következő kérdésén majdnem sokkot kaptam. Komolyan idáig jutott ennyi idő alatt?
- Hát.. Elég sok helyen? Erdőben, mezőn? - kérdeztem kicsit értetlenkedve.
A reakcióját viszont már nem vártam meg, a katonák túl közel értek, ahogy befutottak a piacra én csak léptem párat hátra.
- Hááát... Örülök hogy találkoztunk. Gondolom. De ha megbocsátasz, én most inkább... - hát inkább be se fejeztem a mondatot, csak felvettem a nyúlcipőt. Galen az egyik tetőn várakozott, nem ment haza. Meglepődtem. Nem szólt semmit, csak vállonvert és a szemeit forgatta, de tudtam hogy örül hogy egy darabban vagyok. Ami azt illeti, én is. Azért megérte maradni. Talán kapok jutalmat is az infókért. Talán. Mindenesetre mindketten igencsak szedtük a lábainkat hogy az esetleges városrombolás hatóköréből kikerüljünk minél hamarabb...

MIDAYOI

A kora reggeli órákban, két egységes "rabszolga egyenruhát" viselő hölgy - kezükben egy-egy fonott kosárral -, igyekeztek a bazársorra. A bazársor renoválási műveletei alig 2 hete fejeződtek be és azóta minden visszatért a régi kerékvágásba. A bódék már hajnalban nyitva voltak és mindegyikük a legfrissebb árut ígérve próbált meg újabb és újabb kuncsaftokat elcsábítani.
- Lám-lám, a halandó prosztók rendesen kinyalták a helyet. Amikor a városba érkeztem még minden a feje tetején állt. - Jegyezte meg Heart, indokolatlanul megállva az egyik, kísérőjükként kijelölt őr előtt. A retorzió nem maradt el, midőn amaz lándzsájának hegye, a kisasszony szebbik felébe szúródott. Igazából éppen hogy csak hozzáért a hegye, de az vinnyogott és ugrott is egy nagyot. Azzal a lendülettel a férfi nyakába ugrott és ha nem lettek volna rajta a láncai, akkor az öklével klopfolta volna ki az agyvelejét a frissen lerakott macskaköves út közepére. Végül a másik kísérő mentette meg a társát és miután leszedte a méregzsák vámpírt róla, megajándékozta Őt egy nevelő jellegű pofonnal.
- Midayoi!!! - Somfordált közelebb sorstársához és karolta át azt a derekánál.
- Nézd mit tettek velem! - Vörös pírben égő orcáját a sárkány lány felé fordította, hogy annak minden árnyalata tökéletesen kivehető legyen.
- Ezek barbárok! Hát ebben a városban senki sem tudja, hogy miként kell bánni egy hölggyel?! - Tajtékzott. A hölgy titulus túlzás volt tán, lévén a teste egy 12 éves kislányé. Magassága is csak fele akkora volt, mint Midayoi-é.
Heart néhány napja élvezte csak Azerion "vendégszeretetét". Az elfogása és a rabszolgalét, mind mind a kisasszony tervének része volt. Azerion híres volt a képesség blokkolásáról, s ez a képesség volt az, amelyet a cserfes szőkeség olyannyira megakart szerezni. Meglehet, egyszerűbb módja is lett volna ennek, mint például harcban legyőzni Azerion-t, de amikor meglátta a férfit, zavarában elfelejtette még a saját nevét is és mire kettőt pislogott, már láncok voltak rajta. Midayoi-val már a legelső nap megismerkedett, a szende, csendes fióka már a legelső pillanattól kezdve elbűvölte Őt. Mindig is akart magának egy ilyen "játék babát".
- És különben is, miért nekünk kell bevásárolni? Ezeknek a melákoknak vastagabb a karjuk, mint az én derekam. Hol itt az igazság? Hol itt az előzékenység? - Utolsó kérdésénél, megvetően hátrapillantott és még a nyelvét is kiöltötte.
- Nincs igazam, Midayoi? Gyerünk, mondd meg nekik te is!

Őszintén nem vártam ezt a napot. Igazából borsódzott az egész szituációtól, a helytől, úgy lényegében mindentől a hátam. Nem igazán tetszett semmi. Igen, tény és való nem nagyon volt ínyemre, de bevallom töredelmesen alakulhatott volna is rosszabbul a sorsom. Egyedül azért fájt a lelkem, hogy Kayn nem keresett. Vagy ha igen, én arról nem tudtam. És ez fájt. Olyan seb volt ez, amin az idő sem volt képes segíteni. Még mindig mardosott a bűntudat, hogyha nem kószáltam volna el, akkor most nem "rabszolga"-ként léteznék, hanem Kayn mellett ismerkedhetnék a világgal.
Nagyot sóhajtottam, és szememmel megkerestem a társamat. Na jó, igazából a vámpír lányt, aki... hát együtt jöttünk a bazársorra. Nem mintha sok választásom lett volna. S egyelőre az ilyen beszerző körutakat szerettem. Reménykedtem abban, hogy egyszer csak Kayn megérzi a szagom és utánam jön. De... ahogy az idő telt kénytelen voltam rájönni, hogy ez hiú remény, buta vágyálom, s sose fog már értem jönni. Biztosan azt hiszi, hogy csak úgy elmentem. Egy apró könnycsepp szökött ki a szemem sarkából, majd Heart után szaladtam.
Meglepő módon, most csak sima őrök kísértek. Őszintén jobban örültem volna, ha Galen vagy Fria jön velünk. Még Dragnak is örültem volna. Ez a helyzet kezdett annyira furcsa lenni, hogy legszívesebben visszaszaladtam volna a birtokra.
- Tessék? - kérdeztem megszeppenten, ahogy odajött hozzám és a pofontól vörösödő pofiját.
Csendben hallgattam és álltam, s csak egy fél lépést hátráltam, hogy engedjen el. Nem szerettem, ha hozzám érnek.
- Már mondtam neked, hogy Mido-nak hívj - jelentettem ki kissé élesen. - És fair vagy nem, ez a dolgunk. Igyekezzünk, szeretnék minél előbb visszatérni a birtokra - és egyedül maradni... csak gondolatban fejeztem be a mondatomat.
- Menjünk, kérlek - kértem végül halkan.

- Menjüüünk? De hiszen csak most érkeztünk! Vagy talán te az a típus vagy, aki szívesebben kuksol otthon, a négy fal között? Ami engem illet, kiélvezek minden másodpercet, amit attól a rabszolgáktól hemzsegő és nem mellesleg bűzlő helytől távol tölthetek. Különben is, lehet kellemesebb, mint a felkelő Nap sugaraiban fürdőzni? - Heart igazi díva módjára tálalta mondandóját és közben a két kísérőt sem felejtette el szemmel verni, lévén Őket is a rabszolgák közé sorolta.
- Mido... - Csóválta meg fejét Heart.
- Oly fiatal és oly tapasztalatlan vagy még. Ha csak egy kicsit is megpróbálnád elengedni magad, megláthatnád az életnek mindazt a szép oldalát, amelyeket pár pillanat két kézzel tolsz el magadtól. Minden rosszban van valami jó. Még ebben a 2 tökkelütöttben is: ha megunod a napfürdőt, az árnyékukban hűsölhetsz egy kicsit. - Magyarázta bólogatva helyeselve saját magának. A lándzsa megint megindult a hátsója felé, de ezúttal résen volt és kitért előle.
- Hé, ha még egyszer felém böksz azzal az izével, a nyelére foglak karóba húzni! - Rivallt rá a férfira, az egyik kezével fenyegetően hadonászva.
- Tévedtem! Nincs bennük egy szemernyi jó sem! Oh régi és új Istenek, adjatok erőt, hogy el tudjam viselni a halandó világ mocskának legalját! - Indult meg fohászkodva az egyik bódéhoz, ahol aztán mindenféle egzotikus gyümölcsökkel kezdte el telerakni a kis kosarát.
- Hé, Mido! Ezt kóstoltad már? - Dobta oda a szóban forgó gyümölcsöt, amelynek becses neve, Nektarin volt. Heart reménykedett benne, hogy Mido elkapja... nem szerette a pazarlást.
A kísérők természetesen nem nézték jó szemmel a kisasszony által rögtönzött ételkóstolót és az egyikük meg is indult elvenni Mido-tól a gyümölcsöt. A rabszolgáknak másmilyen koszt dukál...

Megcsóváltam a fejemet. Biztos voltam, hogy nem érti, hogy nekem kín és szenvedés most itt lennem. Hogy mennyire vágyom arra, hogy Kayn felbukkanjon a semmiből, és magával vigyen. Annyira vágyok erre, hogy szinte... Hangosan szipogtam párat, majd lendületesen letöröltem a könnyeket a szememből. Addigra végül Heart is elengedett, aminek nagyon is tudtam örülni.
- Nem, én nem szeretek itt kint lenni. Csak arra emlékeztet, amit elveszettem,. A szabadságomat,mert ostoba volta - mondtam ki halkan, de fagyosan a saját magamat bíráló szavakat. Igen, mérhetetlenül ostoba voltam. De... ebből ennyi elég.
- Nem akarok erről beszélni... - jegyeztem meg és tüntetően hátat fordítottam neki. A lista, amit szorongattam, kissé gyűrött volt, az írás rajta néhol elmosódott. Mindegy, ami kimarad... hát, így jártunk.
- Heart... nem kéne őket fenyegetned. Talán. Ha ők nem is... de Azerion talán megbüntet, ami nem lenne kellemes. És nem szeretnék osztozni a büntetésedben, mert attól, hogy itt vagyok, nem csináltam semmi rosszat - álltam meg és a vámpírlányt figyeltem. Vajon...? Ő milyen öreg, hogy úgy nyilatkozik a koromról, mintha... mintha... mintha annyira öreg lenne, hogy ezt megengedheti magának.
A nevemre felkaptam a fejemet, s ösztönösen kaptam a gyümölcs után. Nagy szemekkel pislogtam, hol a vámpírra, hol a gyümölcsre.
- Ez mi? - nézegettem gyanakodva, és kíváncsian szimatoltam. Amint az egyik őr megindult felém, hogy elvegye a kapott valamit, beleharaptam.
- Ühm... ez mennyei - jegyeztem meg az első falat után, s szélsebesen fel is faltam a gyümölcsöt.
- Ne kapkodj, ráérünk. Azt hiszem... - mondtam végül. A gyümölcs édessége megülte a hasamat, és ha még Heart jóvoltából kapok még kóstolót néhány harapni valóból, talán nem is lesz olyan rossz ez most.

- Szabadság? De hát most is szabad vagy, Mido! Az igazi fogság... nem ilyen, nekem elhiheted! - Közölte és rákacsintott.
- Nekik pedig nem kéne a popsimat szurkálniuk. Ami pedig Azerion-t illeti... másra sem vágyom, mint néhány lopott percre vele kettesben. - Igen, ha Ők ketten a megfelelő helyen és időben kettesben maradnak, Heart végrehajthatja a tervét. Addig pedig, játssza a szerepét.
- Ugye ~ ugye ~ - Mosolyodott el Heart. Igazából egy kicsit sem volt meglepve, hogy egy kis finom gyümölccsel levette a lábáról a fiókát, elvégre... egy fiókáról beszélünk.
- Nektarin a neve, Mido, Nektarin. - Felelte, miközben kezébe vett egy újabb darabot a szóban forgó gyümölcsből. Jobb kezét kinyújtotta az ég felé, hogy a nektarint is megfürdethesse a Nap sugaraiban.
- A másik neve, kopasz barack. Egy gyümölcs, amely csak nyár végén, tehát az év ezen időszakában terem. - Fűzte hozzá. Heart az utóbbi 100 évben bejárta a kontinenst és élvezeteket élvezetekre halmozott. Az csak természetes, hogy a különféle egzotikus ételek is az élvezetek hosszú listáját bővítették.
- Tudod Mido... aranyos majszolásod láttán, kedvem támad megismertetni veled a világ finomságait. - Jegyezte meg, megnyalva a szája szélét.
- Ez itt... eper. Szintén nyári gyümölcs. Személyes kedvencem, rajta, próbáld ki! - S azzal a lendülettel, egy kisebb doboz epret dobott a fióka felé. A kísérők sem nézhették tovább ölbe tett kezekkel, hogy Heart megkárosítja a helyi kereskedőket, ezért a kisasszony megállítása az elsődleges feladatukká vált. Csak hogy a képességek nélküli, kis vámpír fruska túlságosan is fürge volt hozzájuk képest. Láncokkal a lábán is könnyedén kicselezte Őket, illetve elhajolt a koszos kis mancsaik elől. Közben pedig végig... jókedvűen kacarászott.
A nagy ugrabugrálások közepette, egy marék áfonyát is Mido kezébe nyomott.
- Ezt is meg kell kóstolnod oh és ezt sem hagyhatod ki! - Emelte a téteket cseresznyével.
A kísérők oly vehemensen próbálták megfékezni a bajkeverőt, hogy Mido-nak semmi figyelmet sem tanúsítottak, így az falatozhatott kedvére.
Heart menekülése közben, időnként az égre és az azon egyre magasabbra kúszó Napra pillantgatott. Mosolya másodpercről másodpercre, egyre elégedettebbé vált.

Meglepődve pillantottam rá.
- Hogy... mi? - nyögtem halkan. - Szabad? Ez lenne a szabadság? - megráztam a fejemet. Nekem ez nem az volt, ez ugyanúgy fogság volt, mint decemberig, míg át nem változtam és meg nem szöktem. Na! Az a néhány hónap volt az igazi szabadság... csak hát elrontottam. Mert ostoba voltam. - Nekem ez nem. Voltam én már ennél szabadabb. Itt, csak egy ostoba hiba miatt vagyok. De... - itt ránéztem kérdőn a vámpírra. - Milyen a fogság? Mármint szerinted... - kérdeztem némileg kíváncsian. Mert valljuk be, tudnék én is mesélni, de nem itt a bazársor közepén kezdenék bele sanyarú életembe.
Hova tovább nem is sok lehetőségem volt erre, mert kiderült a gyümölcs neve.
- Nektarin... ühümhmm - hümmügtem, miközben az utolsó falatot is lenyeltem. - Szeretnék még - közöltem az igényemet a világgal. Noha leginkább Heart-nak címeztem a szavaimat, hiszen ő döntött úgy, hogy a gyümölcsös bódét kifosztja és ingyen kóstolót tart nekem. - Miért kopasz? Mármint a barack, nem az egyik őr...
Ahogy elkaptam a felém repülő eperrel teli dobozkát, a lista ami eddig a kezembe volt, az szépen elszállt. Egy pillanatig csak néztem tétován, hogyha jó kissárkány lennék, akkor inkább az után kapkodnék, na de... most, úgy döntöttem nem leszek az. Így, a lista az most teljesen másodlagossá vált. Szóval fogtam magam és neki álltam epret kóstolgatni. Az első kissé savanykásabb volt, el is fintorodtam, de a második már kedvemre való volt. Békésen eszegettem, s mentem Heart után. Ha már etet, akkor az a legfontosabb, hogy ne maradjak le róla. A marék kék apró bogyókat nem tudtam hova tenni, így azt beleszórtam a kosaramba. A cseresznyét legalább ismertem. Hallásból, látásból, de sose kóstoltam.
- Barack vagy eper - közöltem az igényeket. A cseresznye nem jött be.
- Ez mi? - emeltem fel végül egy kék bogyót. Szorosan lépdeltem Heart nyomában, bevallom nem figyeltem, így történhetett az, hogy az egyik őrt sikeresen fellöktem, aki így beborult egy bódéba, ami késsé... hát balesetet szenvedett. Kissé romos lett.
- Hoppá...?

- Kaphatsz még Midooo ~ - Kacsintott rá Heart. A fióka is csak egy újabb áldozat volt számára, akit felterelgethet a mohóság és élvezetek ösvényére, ahonnan már nincs visszaút. Ma még egy barack... holnap meg már a kormányzói rezidencia legékesebb kincsei... a határ pedig a csillagos ég. Talán ez volt az a pillanat, amikor a vámpír eldöntötte magában, hogy kineveli az előtte álló angyali kis teremtést valami sokkal magasztosabb... életrevalóbb személlyé.
- Remek kérdés, Mido! A válasz a gyümölcs héjában keresendő. Amikor a kezedbe veszed a legtöbb barackot, akkor az érintése alapján azt mondanád, hogy apró, bundaszerű héj öleli körbe a húsát. A nektarinnál pedig ugyanez a felület teljesen sima... mint egy kopasz, emberi fej. - Felelte jó tanár módjára.
- Oh értem, szóval te inkább az édes ízek kedvelője vagy. Illik hozzád, te magad is olyan kis édes vagy! Akkor ezt kapd ki! - Ekkor kezébe vett és félbe tépett egy szép, érett, sárgadinnyét.
- Kapd el! - Csak úgy, mint az eddigi gyümölcsöket, úgy ezt is odapasszolta neki. Nem csak új ízeket mutat Mido-nak, hanem fejleszti annak ügyességét is. Noha... arra nem lehetett panasz, lévén eddig mindent elkapott.
- Hogy az? Az áfonya. Azt se hagyd ki! Gyerünk, kóstold meg! - Parancsolt rá erélyesen. A szöszi vámpír nagyon be volt zsongva, ritka alkalmak egyike volt ez, amikor kedve támadt kiélni elfojtott, gyermeteg vágyait.
Minden jól haladt, egészen addig a pontig, ameddig a fióka - véletlenül ugyan, de - fellökte az egyik kísérőt. A termetes férfi nagyot esett és sikeresen, még egy bódét is összezúzott. Valami elszakadhatott a fejében, mert vérben forgó szemekkel állt fel és lendítette öklét a problémája okozója felé, de Heart ezt nem hagyva, a sárgadinnye másik, még nála levő felével csűrte arcon a dúvadot, amitől az újfent megbicsaklott, s eldőlt. Heart még oda is sétált hozzá és jól bele is rúgott egyet a derekába, majd egy kellemetlen hümmögést hallatott.
- Ezt még egyszer meg ne próbáld. - Fújt rá, mint 1 felajzott vadmacska.
A műsor véget ért, a város őrei is megérkeztek. Heart nem akarta, hogy Mido-t további atrocitások érjék, így készségesen megadta magát és hagyta, hogy hátrakötözzék mindkét kezét.
A két kísérő kapott is 1 alapos fejmosást, hogy ha nem bírnak felügyelni a rabszolgákra, akkor inkább ne is hozzák ide Őket a piacra, vagy velük együtt mennek a tömlöcbe...
Végül Ők négyen elindultak vissza a birtokra.
- Majd egyszer mesélek róla, hogy milyen az igazi fogság. De tudd, hogy olyan fogság, amiből kitörni nem lehet... nem létezik. A te legnagyobb börtönöd, saját magad vagy. Észre sem vetted, de az elmúlt percekben szabad voltál. - Motyogta Heart fájó orcával, mert hát azért kapott egy nevelő célzatú maflást.

A kissárkány teljesen nagy szemeket meresztet a másikra. A vámpírra. Elhessegette azt a gondolatot, hogy az illata mennyire hasonlít Kayn-re. Fejben rászólt magára Mido, mert nem akart megint bánatos fejjel mászkálni. A gyümölcskóstolás feldobta a kedvét, bármennyire is tudta, hogy rossz, amit csinált. De Mido valójában még egy gyerek volt, kissé ez számára olyan volt, mintha lett volna gyerekkora.
Figyelmesen hallgatta Heart magyarázatát a nektarinról, de csak a számára megszokott buta pillantással tudott válaszolni. Elfogadta, amit a másik mondott. Igazából, hogy megkímélje magát a választól, inkább beleharapott a következő gyümölcsbe. Persze, azt azért előbb el kellett kapnia.
- Nyami - falta be szinte percek alatt a sárgadinnyét a kissárkány, majd a parancsra, kissé megszeppenten, de pár szem áfonyát is megkóstolt. A gyümölcs édes volt, kellemesen savanyú utóizzel, ami a lánynak nagyon is tetszett.
Sajnos ez a szép idilli pillanat hamar vége szakadt Midayoi ügyetlenségének köszönhetően. Sírós szemekkel nézett Heart-ra, aki megvédte, hogy ne ő kapja az ütést a bosszús őröktől.
- Sajnálom - szipogta a kissárkány, majd Heart motyogására csak hangosabban szipogott. Nem akarta tudni, mi vár rá, rájuk a birtokon, de már előre is rettegett.


VÉGE

Anaya

Mint minden egyes nap reggelén, Albion ellátogat a belvárosi bazársorra, hogy személyesen válogathasson a friss, lédús gyümölcsök között, amelyeket az úrnőnek szolgálnak fel. Ezt - csak úgy, mint az összes többi - "apró" feladatot olyan komolyan veszi, mintha az élete múlna rajta. Órákat is képes eltölteni a bazársoron, hogy kiválogasson néhány szem almát.
Most is éppen az egyik raklap termékeit veszi górcső alá, amikor egyszer csak nagy lármára lesz figyelmes.
"Kapják el, tolvaj" - Zengi néhány páncélos őr. Bármilyen gyorsan futnak is, azokban a nehéz páncélokban sosem érik útol a haramiát, de nem is kell, mert az a tömegen átvágva, vállal nekiütközik Albion-nak.
Egy pillanatra torpan csak meg és miután célzásokat tett szegény farkas fiúnak a saját édesanyjával való közülésre, tovább fut.
A tolvaj menekülése megpecsételődött, lévén váratlanul az összes erő elhagyja a testét és a földre zuhan. A katonák most már könnyedén utolérik és bekerítik.
- Hát ezt meg mi lelte? Áh, te vagy az Albion! - Szólította meg lelkesen Őt az egyik őr. Város szerte ismert a neve, úrnőjével egyetemben, Ő is sokat tett már a fehérnépért, noha az Ő tettei sokkal inkább kimerülnek az olyan hétköznapi dolgokban, mint 1-2 tolvaj nyakon csípése, a növények gondozása, vagy fán ragadt macskák levétele.
- Örülök, hogy itt voltál! Rég találkoztam már olyan zsivánnyal, aki ilyen gyorsan tudta volna szedni a lábait! Köszönjük, megkíméltél minket egy kiadós macska-egér játéktól!
- Nem tesz semmit. Csak szerencsém volt, hogy jókor voltam, jó helyen. - Zárta ennyivel a beszélgetést és már fordult is vissza, hogy tovább keresse a tökéletes almát, ami az előbb már megvolt ÉÉÉS éppen most vette ki egy másik vásárló...
Albion arcán ugyan nem látszott, de most kedve lett volna odamenni és felnyomni a kardját a tolvaj hátsófelébe. Most... kezdheti előről.
Időközben az is kiderült, hogy mit loptak el: egy nyakéket, amit egy fiatal, feketehajú szépségnek szolgáltat vissza az őrség büszke tagja.

Kellemes őszi nap volt, mikor úgy határozott Naya, hogy még a drága férjura ébredése előtt ellátogat a bazársorra, némi aranyköltés céljából. Bár nem cicomázta ki nagyon magát, s nem is fűzős ruhát viselt, útközben még is felkeltette az érdeklődését egy tolvajnak. Naya nyakában lógó nyakék egyike volt azon kevés családi örökségnek, amitől a családja semmi áron nem akart megválni. Így a lányt nagyon is szíven ütötte, hogy a tolvaj csak úgy kitépte a nyakából és eliramodott vele.
- Segítség! TOLVAJ! - kétségbe esett sikítása szinte vágta a kora reggeli bágyadt, még álomittas csendet. A városi őrség szinte azonnal eredt a tolvaj után, s Naya is kissé megemelve a ruhája alját indult meg az őrök után. Természetesen nem futva, hiszen nem akart csatakosan és egyáltalán nem rendezett külsővel járni-kelni a városban. Benne volt még a nemesek büszkesége. Így a nagyvilág előtt szerette azt a képet festeni magáról, ahogy ő szerette volna látni magát a mindennapokban.
Meglepődött, mikor a tolvaj csak úgy elterült a földön. Az ezüst ahjú idegenre emelte a tekintetét, de nem sok ideje maradt arra, hogy megfgyelje, mert a városi őrség egyik tagaja, kissé remegő hangon nyújtotta át a családi ékszert a nőnek.
- Nagyon köszönöm - vette át az ékszert a nő, majd pukedlizett. A nyakék szerencsére nem sérült, így Naya könnyedén bekapcsolta a láncot. Az ékszer megnyugtatóan simult a mellkasára.
- Köszönöm önnek is, uram a segítségét - lépett oda Naya az ezüst hajú férfihoz. - Tartozom valamivel a segítségéért? - nézett rá Naya kérdőn. Nem sok mindene volt, amit fel tudott volna ajánlani, de az illem ezt kívánta.

Az eset után Albion tovább állt, de nem ment messzire, csak a soron következő árus portékája elé, hogy azt is szemügyre vehesse. Az almák kicsik voltak, fonnyadtak és drágák. Meg is jegyezte a kofának, hogy az üzletpolitikája nem a legjobb. Egy kisebb előadást tartott a gyümölcsfák megfelelő termesztéséről, gondozásáról és az esetleges megbetegedések gyógymódjáról, legvéső esetben tovább terjedésének megakadályozásáról. Végül pedig magát az árakat is is újragondoltatta vele, hisz ilyen áron senki nem fog tőle semmit sem vásárolni. Ellenben ha az árakat lejjebb viszi, hovatovább még kóstolót is ad a termékeiből, az bizalmat gerjeszt az emberekben és rövid időn belül nagy népszerűségre fog szert tenni. A kofa könnyes szemekkel, Albion kezeit megfogva és azokat rázva hálálkodott. Ez persze egy kicsit sem volt ínyére a farkas fiúnak, lévén nem szerette, ha Miss le Morton kívül bárki más össze tapickolja Őt. Szívta is a fogait elég rendesen.

Egy másik árus is meglátta, hogy e nemes lovag szép gyümölcsök iránt érdeklődik, így egy hangos kiáltással, oda is hívta, hogy eladásra kínálja saját áruját.
Albion az egyik almát kezébe véve, igencsak meglepődött. Még soha életében nem látott ilyen szép nagy, lédús példányt. Csak hogy... Az Ő figyelmét semmi sem kerülheti el.
- Az alma tömege nem arányos a méretével. -
Jegyezte meg.
Az árust elkezdte leverni a víz és egyre csak azon tűnődött, hogy Albion honnan találhatta ezt ki? Hisz nincs is nála mérleg.
- Parancsol, uram? -
Kérdezett vissza zavartan.
- Egy átlagos alma súlya 176 gramm, pont, mint ez. Csak hogy egy átlagos alma, fele ekkora. -
Fejtette ki bővebben mire gondolt.
- Ez... ez egy különleges, déli termés! Ilyet most hoztak először Damarel-be!
- Ismerem mind a 7436 alfaját. Azok méretét, súlyát, színét, létartalmát. -
Talán egy kissé messzire ment el, hogy tökéletes gyümölccsel szolgálhasson az úrnőnek, de Albion nem úgy gondolt rá, mint egy teherre, hanem mint létezése okára.
- Ilyet még biztos nem látott! - Erősködött tovább, ám ekkor Albion nemes egyszerűséggel feloszlatta az almán levő bűbájt, amitől az visszazsugorodott eredeti méretére.
Az őrség természetesen azonnal lecsapott az árusra és újfent köszönetet mondtak Albion-nak, aki... Felvilágosította a csalót, hogy alkímia útján valódi eredményeket érhet el, amely a mágiával ellentétben, nem csak szemfényvesztés. Ezután az őr büszke őrei elkísérték és vélhetően jó időre tömlöcbe zárták.

Albion csalódottan sóhajtott egyet. Nagyon úgy fest, hogy ma... nem tud almával kedveskedni úrnője számára. Halk motyogás hagyta el a száját, s csak néhány apró részletet lehetett kivenni belőle, mint például: "haszontalan vagyok", "meg sem érdemlem, hogy a kegyeiben legyek" és társai, ám ekkor egy ismeretlen női hang szólította meg Őt. Megfordult és lepillantott. Az a nő volt az, akit nem is olyan régen megloptak.
- A dicséret az őrséget illeti, nem pedig engem. Én csak egy helyben álltam. -
Utasította vissza a hálálkodást.
Ezüst szemeivel végigmérte az előtte álló nőt, majd:
- Megsérült? -
Kérdezte oldalra döntve a fejét. Mégis csak egy rablótámadásról volt szó...

Anaya továbbra is megszeppenten álldogált, s mondhatni nézett ki a fejéből.Két érzés viaskodott benne. Az egyik, hogy eléggé sértetten szóváteszi, hogy városi őrség ide vagy oda, de felháborító a közbiztonság. Illetve annak a hiánya. Végül is, nem a külváros egyik lepukkant negyedében voltak.
Még néhány percig tollászkodott és igazgatta a ruháját, ellenőrizve, hogy menekülés közben nem hagyott el semmi, például a kis erszényét, amiben néhány arany csilingelt. Nem igazán volt sok pénze a nőnek, de... kellet néhány dolog neki, ezért is volt itt ma reggel.
Míg tollászkodott, addig a megmentője, na nem, a városi őrség tagja, hanem az ezüst hajú férfi egy árussal keveredett vitába. Anaya félfüllel hallgatta a szóváltást, s csak somolygott, mikor az árus morogva távozott az őrökkel.
- Ha... - Anaya megzavarodott egy pillanatra. Nem igazán tudott mit mondani. - De... de... de.. - hebegte zavartan. - Az Ön segítsége nélkül nem tudták volna elkapni a tolvajt! - találta meg a hangját, s jelentette ki határozottan.
A férfi kérdésére, csak megrázta a fejét.
- Nem, szerencsére nem - ráztam meg a fejét a lány. - Talán csak egy kicsit meghúzta a nyakam a tolvaj, miközben kitépte a láncot a nyakamból, de szerintem semmi komoly - legalábbis nagyon reménykedett benne. Nem akart magyarázkodni sem a szüleinek, sem pedig a férjének.
- Még egyszer köszönöm a közbenjárását, uram! - pukedlizett a lány és újabb hálás pillantást vetett a megmentőjére.

Qirim-Rah

Pár napja kaptam egy elég érdekes fülest, miszerint a Bazársoron, bizonyos időközönként fellelhető egy sárkány, aki olyat árul, ami felkeltheti az érdeklődésem. Csak remélni tudtam, hogy hajtűket vagy mérget. Mert bármennyi is a gyűjtemény, új hajtű mindig kell. És bár van egy külön bejáratú méregpalackom, mindig jól jön az újdonság. Így történt, hogy egy egyszerű fehér ruhában, ami fedetlenül hagyja a kristályaimat, melyek köre most kénytelen vagyok egy vékony láncot tekerni, hogy ékszernek tűnjön, egy magas sarkú szandálban, lazára felkontyolt hajjal, és persze jó sok pénzzel vágtam neki a nagyvilágnak.  
Ohh igen, ez kell Nekem! Minden, ami kicsit is nyüzsgőbb, mint a négy fal a piramison belül. Na, nem mintha kifogásolnám a lakhelyem és életterem tökéletességét, pompáját, melegét és harmóniáját. Azért néha, de csak néha jól esik az emberek között lenni. És itt most a szó szoros értelmében emberre gondolok, nem csak testileg, de fajilag is. Noha nyilván itt is mindenféle lény megfordul, túlnyomó többségben még is csak az Ő területükön vagyok, szóval majdnem minden második egyén, akibe belefutok, ember. ÉS bármennyire is furcsa ez a gondolat, nagyon is élvezetes és megnyugtató, hogy annyi idő után is még mindig mennyien vannak. ÉS a számuk egyre csak nő, amíg mi egymást gyilkolva csak ritkítjuk magunkat. Pedig ha összefognánk, az emberek lehetnének a rabszolgák és nem a korcs… Khm hibrid és félvér társaink. Sajnálom-sajnálom, idegi berögződés, nem tehetek róla. De még mindig jobb, hogy csak gondolom ezeket, mint hogy ténylegesen irtanám a többieket, akik „Nem méltóak a fajuk képviseletére.” Milyen régen is hangoztatták már ezeket a szavakat. Volt idő, amikor ennek fényében, bármennyire is nem akarta az ember muszáj volt gyilkolnia. Én nem vagyok rá büszke, de a parancsot sem fogom megszegni. És mint olyan, sajnos gyarló életem előrébb való, mint bárki másé.
Sajnos nincs kiírva táblára, hogy merre találom, akit, és amit keresek, szóval kénytelen vagyok feltúrni az egész bazárt.  Mint tűt a szénakazalban. Ha nem lenne, a jellegzetes illatuk nehezebben boldogulnék. Mondjuk, ha kutyaorrom lenne, megkönnyítené a dolgokat. Ezért roppant mód sajnálom, hogy otthon hagytam Azura-t, de nyilván ki lenne borulva, ha ezután végig járnánk a rabszolgapiacot, megvennék pár farkast, megsimizném őket majd szélnek ereszteném. Nem, jobb ezt magamban csinálni. Ellenben ha nem kapkodok, még a végén mindent elvisznek az orrom elől, és akkor csak leshetek, mint Rozi a moziban, hogy hoppon maradtam.
Végig néztem minden árust, akinek kicsit is sárkány szaga volt. Leghátul majdhogynem egy kicsi, eldugott zugban lettem figyelmes egy új illatra, és vele együtt találtam meg a sárkányomat is, akit kerestem. Elégedetten sóhajtottam fel és megcélozva a fiatalembert mindenen átgázolva – na, jó, csak két kosarat döntöttem fel, de nem volt nagy gond belőle- megálltam a bódéja előtt és kedvesen rámosolyogtam.
- Hello! – Köszöntem rá, mert már ránézésre meg tudom mondani, hogy milyen kis siheder. Hogy nem tudok belebotlani senkibe, aki legalább egy kicsit is eléri a 2000 életévet? Hát olyan nagy kérés ez?!

Rosalie Bell - Leendő visszatérő kuncsaft?

Damarelbe bejutni könnyebb volt, mint gondoltam. Ha kellően embernek nézel ki, simán. Annyi eszük sincs hogy hibridekkel kiszagoltassák a beérkezőket, esküszöm, nem is értem. Ennek köszönhető hogy már hetek óta teszek ide is kitérőt. Egész jó a bevétel. Franc sunnyogjon a feketepiacokon, ha a normális piacon is viszik, mint a cukrot, nem igaz? Itt a pikkelyeken is tudok keresni mert sok nő viszi ékszeralapanyagnak, meg az egyik hapsi találta ki hogy nyílhegyet csinál belőlük mert jó a formájuk... Értékeltem a kreativitását, ha tudnék íjászkodni, lehet én is megtenném. Így viszont maradok a szimpla kilövésüknél, az is kellően hatékony.
Azonban valahogy a mai nap nem volt szerencsém. A pikkelyek egy része elfogyott, és a vérpatronokból is vittek, de még mindig megvolt a mára kihozott mennyiség nagy része.
Kezdtem elveszteni a türelmem. Tudom hogy kifizettem a napidíjat, de lehet fogom magam és lelépek a francba, talán akad még hely ahol el tudom adni ezeket. Nem szeretem tartogatni. Ráadásul smucig faszfejek voltak akiknek fizettem a bérleti díjat, mert bedugtak szinte leghátra, nem csoda ha idáig már alig jöttek ki. Az előző két alkalommal sokkal jobb helyet kaptam. Lehet hogy ki kéne fizetnem a fix helyet...?
Némileg befejeztem magamban a dohogást, de már erősen gondolkoztam azon, hogy elpakolok, amikor egy nő elég határozottan célba vett. A szomszédos kereskedő nem örült túlzottan, mert a hölgyemény felrúgta a kosarait, de csak morgott és összetakarított. Szó mi szó, volt egy veszélyes kisugárzása. Végigmértem, orrcimpám alig láthatóan megremegett ahogy beszívtam az illatát. Majdnem elfintorodtam, de ez nem lett volna célravezető egy leendő kulcsaft előtt. Laochra.
Szemeim a kulccsontjára tévedtek. Egy átlagembert megtévesztene, de én láttam, hogy csak a lánc mozog, a kövek nem. Egyre jobb. Ráadásul az egész jelenléte bizsergette a bőröm, szóval határozottan nem vagyunk egy súlycsoportban. Remek. Egészen remek.
- Üdvözletem. Van egy olyan csalafinta érzésem, hogy nem a pikkelyekért jöttél, bár jó szolgálatot tesznek páncélba építve. - mondtam miközben széles mosoly ült ki a képemre. A pult alá nyúltam egy fioláért.
- Robbanóvér. Az üveg elég erős ahhoz hogy ne roppanjon össze ha nincs tokban tárolva, csak erszényben, de kellően vékony ahhoz, hogy erős ütésre törjön. Az elsőre a vendégem, de lehetőleg ne a szomszédom fejéhez vágja, egész megkedveltem az öreget. - néztem ki a mogorva emberre aki még mindig a kosarak tartalmát pakolta.
- Ugyan nincs akkora ereje mint egy rendes bombának, de cserébe sokkal könnyebben hordozható, és kevésbé gyanús. - felvontam a szemöldököm, kíváncsian várva, vajon meggyőztem-e. Nem, nagyon nem hiszem hogy a pikkelyekért jött. Ez az illető itt előttem öreg. Öreg, és nem úgy, mint a papesz kicsivel arrébb. Nem tudom pontosan mennyi idős lehet, de ha hihetek a pletykáknak, eleve egy elitosztagos laochra áll előttem, ami már magában sem piskóta. Meg különben is, a laochrák a páncél helyett jobban szokták preferálni a mérgeket...

Vajon miért van az, hogy kissé gyereknek érzem Magam mindenki mellett, aki magasabb, mint Én? Ha tehetném Én is lennék magasabb, legalább egy 5-10 centivel, hogy ne törjön ki mindig a nyakam, amikor valakivel beszélgetek. Mert magas sarkú, ide vagy oda, akkor is kicsi vagyok. Noha benne van a pakliban, hogy mindent az előnyömre tudok fordítani, de néha és tényleg csak néha el tudnám viselni a 175 centimétert, vagy a 170et, már azt sem bánnám. Jó-jó tudom, örüljek, hogy nem lettem ennél is mélyebb növésű és nem cirkálok mindenki hóna alatt, sőt ez a mai világban teljesen átlagos méretnek számít, de na… Az egyetlen vesszőpontom, amit nem tudtam elfogadni teljesen a 3000 évem alatt, de a következő 3000ben csak sikerül. Ha nem, akkor biztosan találok valakit vagy valamit, ami képes az emberi csontok növesztésére.
Ellenben visszakanyarodva az árushoz, alaposabban végig mérve, nem olyan rossz. Igaza volt minden nőnemű egyednek, aki nyál csorgatva mesélt egy álomszép szempárról és gyönyörű arcról, noha ha részletes leírást kértem, senki nem tudott vele szolgálni, teljes rejtély. Ezt a részét is megértem, mert a mosolyával leveszi a nőket a lábáról, de azért egészben sem ártana nézni szegényre. Nyilván elég sok női kuncsaftja van. Szerencsés példány, annyi szent.
Robbanó vér? Még is mihez kezdjek egy mini bombával. Rendben, van ötletem, de nem erre számítottam. Nagyon nem! Nem panaszkodom, mert tudom jól, hogy ennek is hasznát fogom venni. Ha nem most, akkor a közel jövőben. Átvettem a fioláját és alaposan megforgatva meglestem a napfényben is. Szép-szép, noha nem erre vagyok szakosodva, de kell az újdonság varázsa. Félre döntött fejjel hallgattam, majd nemes egyszerűséggel a levegőbe dobtam és a pultra kihelyezett egyik sárkánypikkelyt utána hajítva sikeres robbanást hajtottam végre. Így utólag belegondolva, lehet magasabbra kellett volna dobnom, és nem a másik bódé fölé, de hé! Nem lett semmi baja, csak egy kisebb szívinfarktust okoztam a tulajnak, aki már így is puffogott, amiért feldöntöttem a kosarát. Viszont egyáltalán nem láthatta, hogy Én voltam a felelős. Szóval mindenki jól járt. Kivéve Ő, de oda se neki. Járulékos veszteség.
Elégedetten fordultam vissza és kíváncsi voltam mennyire fog megróni, amiért csak így robbantgatok. Nem aggódtam túlzottan, mert még is mit tehetne ellenem. Maximum nem ad el semmit, és akkor hoppon maradok, aminek nem örülnék.
- Nem a fejéhez vágtam. Szóval teljesítettem a kérésedet.- Mosolyogtam vigyorogva. – Mond csak, ez belőled van, jól sejtem? Levegőre robban?- Húztam fel a szemöldököm és nyújtottam a kezem a következő fioláért. – Sajnos a pikkelyeiddel sokra nem mennék, ellenben szép ékszert lehetne belőle csinálni. De szerintem ezt meghagynám a többi embernek.
- Kisebb kiszerelés is megoldható? Amivel mondjuk nem ölöm meg elsőre az áldozatomat? Kisebb alatt pedig, olyanra gondoltam, ami mondjuk csak egy ujjpercet robbant le vagy fület. Esetleg egyéb roppant fontos testrészt. - Pörgettem át a kis fiolát. Mert ez bármennyire is jó és hatékony, sajnos ahhoz túl nagy, hogy kínzáshoz is használhassam, anélkül, hogy meg ne ölném az áldozatot. – Igényt tartok a fioláidra, mindre egyébként.
- Míg el nem felejtem, ilyen formában mennyire lehetne mással keverni? Esetleg a nyálad nem felhasználható? – Támaszkodtam a pultra és vártam. Vártam a válaszokra és vártam még is mennyi fiolája van. Azura hibája, hogy minden testnedvről képes vagyok elhinni, hogy halálosztó fegyvert lehet kovácsolni. Szegény mini gyík, még nem is tudja milyen sors vár rá, most hogy felfedeztem.
- Lejárati szavatosságuk van? Nem szeretnék egyszer arra kelni, hogy kirobbantottam egy piramis oldalát... – Noha viccel elgondolás lenne, annyira nem hiszem, hogy élvezném a büntetést és a takarítást, amit ez után a kis szépség után kellene csinálnom.
- Egyébként Rosalie vagyok. És Te kicsi sárkány? Mi a neved? – Pörgettem meg a pulton a fioláját, majd megkopogtatva az üveget felnéztem rá.

Pár másodpercig engem vizslatott, amitől kicsit felállt a nemlétező szőr a hátamon. A pikkelyeim. Gondolom én...
Kezdtem kicsit gyanakodni, hogy túl csendes, már-már feltételeztem hogy drága húgom fülest kapott arról, hogy itt vagyok, valaki talán felismert, és most bérgyilkost küldött a nyakamra? Na de rögtön egy Shifrát? Nah, kizárt. Ennyi pénze nem lehet a kis vakarcsnak, én meg nem vagyok akkora célpont hogy bárki elfogadjon értem pénzt... Legalábbis remélem.
Már egyre jobban gyanakodni kezdtem, mikor felemelte a kezét. Elvette tőlem a fiolát, és alaposan megvizslatta, az üveget és a benne lévő vért is. Aztán feldobta a levegőbe, és utánaküldött egy pikkelyt. Felszisszentem. Egyrészt halálosan pontosan céloz, amit jó megjegyeznem, másrészt "kedves" szomszédom egy mini szívinfarktussal gazdagodott, amit csak egy rosszalló fejcsóválással jutalmaztam a laochra irányába.
- Egynek jó. - mosolyodtam el végül vállat vonva. Aztán csak pislogtam párat. Soha senkinek sem jutott eszébe feltételezni... Oh, mondjuk jogos. Valószínűleg ő tudja hogy nem vagyok ember. Mutatóujjam az ajkam elé helyeztem, jelezve hogy nem szeretném hogy kidobjanak innen.
- Igen, és igen. Illetve vízzel érintkezve. - bólintottam végül. Ah, sejtettem hogy a pikkelyekkel nem csinálok piacot... Sebaj. Úgysem az a fő célom. Eléggé lement az értékük.
- Természetesen meg. A fiolákra van egy mester akit fizetek, üvegfúvó, jó eséllyel képes lenne kisebb üvegcséket készíteni nekem, de ennek még utána kell járnom. Ugyanakkor ahhoz tesztelés is szükséges, szóval a kisebb verzió elkészülte szerintem legalább 2-3 napot fel fog emészteni, míg az öreg elkészíti nekem az üvegeket. A benne levő vér mennyiségén már tudok variálni, de nem célszerű a nagyobb fiolába kevesebb vért rakni. - kicsit eltűnődtem. Nem próbálkoztam kisebb kiszereléssel, de lehetne ez is egy dolog, ki tudja, lehet még a hülye kölykök is megvennék hogy szivassák az öregeket egy-két ablak alatt eldobott patronnal... Hmm.
A következő mondatán azonban egy igencsak széles vigyor ült ki az arcomra. Remek! Akkor mégis jól zárom a napot. Hol volt ez a nő eddig?
Kicsit elhúztam a számat - Nooos... Nehezen. Mivel levegőre és vízre is reagál, az egyetlen hatásos tárolási módszer ha rögtön az üvegfiolába zárom, és az sem veszélytelen - Mutattam fel a bal kezem, amin számos apró heg látszott. Nem egy üvegcse durrant a nyakamba miközben lezártam őket. - Felkerestem valakit aki puskaporral dolgozik, tőle kaptam egy tippet az olajról, egyelőre az olajjal szigetelt üvegcsék stabilabbnak tűnnek tárolási szempontból, de keverni... Injektálni tudod, az biztos. Próbáltam. Csúnya. És igen, a nyálam is, de az... Jelenleg nem. - tettem hozzá, mert úgy láttam az öreg elkezdte nyújtogatni a nyakát errefelé. Lévén túladtam az összes fiolán, lehet hogy mára bezárom a bazárt. Igen, lehet hogy ezt kéne tennem.
- Erre látod nem tudom a választ, de szerintem amíg az üveggel nem történik valami addig nincs félnivalód ilyen ügyben. Légmentesen van lezárva, nem lehet baja. Azt hiszem a robbanás mértékét is lehetne növelni ha sikerülne az anyagot kivonni belőle, de erre még nem találtam megoldást. Sajnos nem vagyok alkimista. - vontam meg a vállam ismét. Benéztem a pult alá, és megszámoltam hány fiolával tudom a hölgyet gazdagítani, majd összeszedtem őket egy széles erszénybe, és a pultra tettem. Mindig tízesével rendszerezem őket így csak az első hiányos rekeszt kell megszámolnom, meg a tízeket összeadni. Minek nehezítsem a saját dolgom?
- Qirim. Meglehetősen örülök a találkozásnak, megmentetted a mai napom anyagilag. - vigyorodtam el. - Ma nem hoztam ki belőle sokat, mert ez a piac nem kedveli túlzottan a bombákat... A kétesebb környezetben valahogy kelendőbb szokott lenni. - forgattam meg a szemem - Száznegyvenhárom darab. Hetet vittek ma el. - felhorkantottam. A helyi ficsúrok és puhány nemesek nem tudják mi a jó.
- Volna kedved valami csendesebb, és esetleg távolibb helyre vonulni a forgatagtól? Nem szeretném ha pánikkeltés miatt rámhívnák az őröket, és jobban tudok szemléltetni is. Gyakorlatilag nincs részem ami ne lenne robbanékony... - felvontam a szemöldököm, és elvigyorodtam. Nem hazudok, még a húsom is. Sőt.
Mit ne mondjak szerfelett kellemetlen még könnyíteni magamon is sárkányként, ezért is vagyok ennyire... Feszült. Kénytelen vagyok emberalakban lenni. Muszáj. Pár hónapja már inni sem tudok sárkányként és ez kikészítő. Már a bosszúhadjáratomról is letettem, kell keresnem valakit aki tud segíteni... Az se érdekel ha életem hátralevő részében valami undorító főzetet kell innom.

- Egynek?! – Kérdeztem kissé felháborodva. Ez kihívás akart lenni? Mert akkor elfogadom. Fogadok, hogy le tudom győzni, még akkor is, ha most fogalmam sincs, hogy ezzel még is, hogyan lehetne versenyezni. Talán ki dobja messzebb vagy mi? Nem rossz ötlet csak ezt nem biztos, hogy a bazár soron kellene megejtenünk. – Nyugi! Nem vettem magamra. – Legyintettem le, mielőtt teljesen félre ért. Nem biztos, hogy jó emberrel próbálok viccelni. Mert bármennyire is lekicsinylőnek éreztem a kérdését, a felháborodásom mértékére azért jól rá játszottam. Remélem nem vette nagyon komolyan.
- Időm, mint a tenger, szóval, amikor megvagy vele, keress fel. – Nyúltam a táskámba és egy egyszerű pergament csúsztattam át. Nem volt nagyobb, mint egy 5x5 centiméteres papírlap, ellenben annál hatásosabb. – Csak gyújtsd, meg és itt leszek… Hm… Úgy 1-2 óra alatt. Legjobb számításaim szerint, pont ott ahol elégetted a papírt. Viszont ha épp nem érek rá, akkor majd más megy el érte. – Ütögettem meg az állam, mert logikusan nyilván nem lehetek két helyen, még. Erre még nem találtam megoldást, de ami késik, nem múlik. Biztos vagyok benne, hogy a magasság mellett erre is megoldást fogok tudni, találni, csak idő, türelem és persze pénz kérdése, mint a mai világban mindené. Ezért is lehet az, hogy a magunkfajta lényeknek mindent be kell vetnünk, ha pénzhez, akarunk jutni. Lehet nem is lenne rossz gondolat, ha felhagynék a munkával és csak a különböző fajok különböző igényeire szakosodva beszerezném nekik azt, amire vágynak. NA persze, Én a rosszabbik árus lennék, aki bőséggel elkéri az árát, de abban is biztos lehetne mindenki, hogy a pénzéért azt kapja és olyan minőségben, amilyenben megérdemli.
Jajj kissé elkalandoztam, de figyeltem ám. Megnéztem a kezét, és remélve, hogy ismét borzongást csalhatok ki, végigsimítottam a hegeken, melyek varázslatos módon eltűntek. Hah, nem is varázslat, inkább hasznos kis képesség. Bár kissé sértő volt Rám nézve a leplezett érzelme, de oda se neki. Gondolom, van félni valója. –Valahol kell még „takarítás”? Nem vészes sebesülések amúgy. Bár gondolom, amikor robbantak, csúnyább volt. – Húztam vissza a kezem és követtem a pillantását a kíváncsi öregre. Felvont szemöldökkel és egy kissé csábosan gyilkos mosollyal intettem oda neki, amire nem is értem, hogy miért, de nyakát behúzva slisszolt vissza a bódéjába. Pedig ennyire tényleg nem vagyok csúnya! Azért ez már sértő! Jó oké, felrúgtam a kosarait, mert hülye helyen voltak. Nem kértem elnézést, mert még is miért is kellene?! Az Ő hibája volt, hogy rossz helyre tette. Na de hogy a mosolyomtól ennyire megrémüljön azért ez szíven ütött. Miért is nem a fejéhez vágtam azt az üveget? Ja mert erre kért a fiola tulajdonosa. Puffogva visszafordultam és ismét az úrnak szenteltem a figyelmem.
- Gondolom a má… Na, szóval ÚGY hatásos a nyálad is. Abból hogy… Nem változnál át?! – Minek köntörfalazzak? Előbb utóbb úgy is megkérdeztem volna, akkor meg? Adhatom itt az ártatlant, de sajnos nem is vagyok az, meg jobban érdekes a gyakorlat, mint az elmélet. És! És hátha megsimogathatom és felülhetek rá! Na, azt nagyon tudnám díjazni. Ezer éve nem ültem sárkány háton. – Felülhetek Rád? – Pillogtam kettőt és mosolyogtam csábosan. Ha ezt félre érti, Ő lesz az új legjobb barátom, akit minden létező módon igyekszek zavarba hozni és ilyen jellegű utalásokkal fogok bombázni. Azura kettő pont nulla, sárkány verzió.
- Hát örülök, hogy a segítségedre lehettem. – Vontam vállat, mert ha másra, nem arra biztos jó lesz, hogy időtöltésnek halálra rémisszek mindenkit. Olyan gonosz vagyok, néha… Khm… Jó, mindig, de vannak napok, amikor jobban, mint általában. – Neked ezt jelenti a keveset hoztam? – Néztem rá csodálkozva. Egy a város ezen részének porig rombolására is elég lenne, nem hogy egyéb célokra. Kezdem azt érezni, hogy roppant veszélyes talajra jutottam. Ha ezt valamelyik uralkodó ház megneszeli, még fel is használhatják egymás kiirtására. És a bűnbak is meglenne, mert az Ő vére, képessége. Simán rá lehetne húzni a vizes lepedőt… Mondjuk miért is kombinálok, amikor épp most vettem száznegyven valamennyi fiolát és még kértem? Szerintem lapítok majd, mint az a bizonyos a fűben és csak halkan megsúgom az uralkodónak, hogy találtam egy ilyet. Remélem, gyorsabb vagyok, mint a többiek. Ha más nem, szegény kissárkányt teljesen lecsapoljuk.
- De romantikus itt valaki… - Cukkoltam és természetesen értékeltem, hogy nem itt szeretne termékbemutatót tartani. Elég volt az a feltűnés, amit Én okoztam. Meg aztán, nem lenne jó, ha valaki elcipelné rabszolgának. Olyan macerás onnan eljönni és ma nincs kedvem feleslegesen gyilkolászni. – Roppant mód felkeltetted a fantáziámat. Jóban leszünk, mi úgy érzem. – Neki nem okoz gondot Önmaga árusítása, Nekem meg a kifizetése, szóval tényleg megleszünk.
- Amíg pakolsz, beavathatnál, hogy a fajom, a rangom vagy szimplán szerénytelen személy az, akinek szólt az elfedett érzelmi hullám, ami végbement rajtad, amikor megláttál, meg amikor vizslattalak. – Sajnálom, ennyi év alatt sok mindent megtanultam. Ez is egy közülük. Lehet, hogy egy faj orientált példánnyal van dolgom? Még az is meglehet, hogy minden mást utál csak a sajátjait nem. Ezen se lepődnék meg. Mindig vannak olyanok, akik azt hiszek, felsőbb rendűek, mint a többi. Igen-igen, Én is közéjük tartozom, de kövezzenek meg érte. Viszont nem hangoztatom nyilvánosan, nem ölök más fajút, csak mert jó érzés… Oké, csak néha. És moderálom magam annyira, hogy senki ne láthassa rajtam, hogy mire gondolok éppen. Kivételek akadnak, de azok mind tudatosak.
Mivel úgy is kísérletezni fogunk, és vére az van bőven magamhoz intettem az egyik árnyékban bujkálót. – Vidd ezeket haza, a lakosztályomba. – Paskoltam meg a rekeszt és az egyik tízes pakkot magamhoz vettem. Csak ne menjek tovább üres kézzel.  Meg aztán, szerintem 10 fiolával eleget tud bemutatózni, aztán pedig jön Ő maga, mint a személyes kísérleti nyulam. De Neki ezt nem kell tudnia. Meg aztán el ne felejtsem a fizetségét is lepakoltam az asztalra. Csak a miheztartás végett így illik.
Amikor pedig kész volt a pakolással jó kislány módjára követtem arra, amerre menni szeretett volna. Nyilván van valami hely, amire gondolt. ÉS csak remélem, hogy akkora, hogy át is tud alakulni és eleget tesz a kérésemnek és repülhetek rajta. Az nagyon jó lenne!

FOLYTATÁS

SZABAD JÁTÉKTÉR!