Erdő

Hakuryuu

Nem tudom mióta repülhettem. Egyáltalán azt se tudtam, hogy meddig bírom, se azt, hogy hol vagyok. Néha lepillantottam, de csak nagy zöld semmiséget láttam. Gondolom erdők lehettek. Vagy szántóföldek. Túl magasan voltam ahhoz, hogy eldönthessem.
A hasam fájt, minden izmom fájt, és kába voltam. Még nem ürült ki a szervezetemből a hegyikristály. Néha meg-megbillentem, ahogy jött egy erősebb széllöket. Volt hogy zuhantam pár métert, aztán vitorláztam tovább. Szokatlan élmény volt, de nem kizárt, hogy máskor is kísérletet teszek vele. Feltéve, ha rájövök, hogy kell ezt irányítani.
Éles fájdalmat éreztem a jobb szárnyam környékén. Nagyot horkantva pillantottam oda, és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem nagyon akar mozogni. Mi a fene...? Ennyi volt... miért nem mellékelt valaki hozzá használati utasítást? Most mi a fenét fogok kezdeni?
A ki nem mondott kérdéseimre a természet megadta a választ. A balszárnyam is úgy döntött, ennyi elég volt a repkedésből. Hát... nem így gondoltam, hogy megtanulom a landolás nemes művészetét, hogy lepottyanok az égből.
Ahogy közeledett a talaj, úgy volt sikerem kiszúrni valami távoli alakot. Aztán lehet, hogy az én szerencsémmel egy kopár fát próbáltam meg figyelmeztetni, ami jelenesetben annyiból állt, hogy morr-morr-hörr. Vagy valami ilyesmi volt.
Próbáltam a szárnyaimmal tompítani az esést és kitárni, vagy vitorlázni, vagy lebegni... mindegy, a lényeg, hogy fent maradjak valahogy a levegőben és ne csapódjak bele a földbe. Hát nem jött össze, még összecsukni se tudtam... Egyedül abba reménykedtem, hogy nem nyársalom fel magam valami fenyővel. Őszintén, mindent megpróbáltam elkövetni, hogy ezt elkerüljem. Kapálóztam, csapkodtam a farkammal - ez a végtagom még működőképes volt. De nem...
Előbb néhány reccsenés, majd éles fájdalom a hasamba... úgy látszik nem úszom meg a felnyársalódást, még jó hogy itt kevesebb fa volt. A combomnál éreztem a következő sebet, hogy mennyire volt vészes nem tudom, mert csak eszeveszetten vinnyogtam, hogy itt fogok elpusztulni.
Utána képszakadás, mert lazán, mint egy több tonnás tollpihe landoltam a földön... izé, földben.

Éppen vacsora beszerző körúton volt az erdőben, amikor a fák lombajin keresztül, megpillantott egy zuhanórepülést folytató, lassan alakot öltő égitestet. Hakuryuu eltűnődött, hogy vajon ki, vagy mi lehet az... Egy bizonyos közelségből már - szag alapján - betudtad azonosítani.
- Egy sárkány? - Kérdezte, majd lilán világító szemeivel felmérte a környezetet.
- Ha lezuhan, meghal. - Jelentette ki, majd kardja markolata után nyúlt. Este 18:00 fele járt az idő, még épp időben volt, már csak percei voltak hátra, ameddig még forgatni tudta a démon kardot.
Amint a penge vége elhagyta a kardhüvelyt, belehasított a levegőbe: egy fénylő villanást követően, 20 méteresen köríven belül, a fák elkezdtek kidőlni. Ez lesz a becsapódás helyszíne és így már, a balszerencsés sárkány hölgy nem fogja felnyársalni magát.
De itt még nincs vége, a démon-sárkány fiú számolt azzal is, hogy a becsapódást még jó pár méternyi, földön csúszás fogja követni, lévén a lendület nem elhanyagolható tényező. Megkezdi a visszavonulást, s csak egy jó 50 méterrel odébb áll csak meg.
Amikor a sárkány lány teste fizikai kontaktust létesített a földdel, az megremegett. Hakuryuu nem tévedett, az előadás itt még nem ért véget. A napból merített utolsó erejével, még egyszer, utoljára meglendíti a pengét. Egy újabb fényes villanás, amelyet újabb kidőlő fák, recsegő törzsének moraja követ. Gyakorlatilag, egy falat épített maga elé, azáltal, hogy egymásra kidöntötte a fákat. A pórul járt egyed, valamikor ekkor ért oda, s a kivágott fákból összetákolt akadály, megtette a hatását. Sikeresen lefékezték serdülő kora ellenére is méretesnek mondható testét, így az közvetlenül Hakuryuu előtt állt meg úgy, hogy az orruk összeért.
- Mi dolgod van itt, sárkány? - Szögezte kérdését merev tekintettel az előtte fetrengő hústoronynak.

Laposakat pislogva néztem ki a fejemből. Egy halk hörr volt a válaszom nem tudom mire. Talán arra a kérdésre, ami átfutott a fejemen, hogy jéé, még élek? Még éltem. Bár nem tudom, hogyan és miért. És persze az se utolsó tényező, hogy reménykedtem abban nem tört el semmim.
Kicsit megemeltem a fejemet, hogy felmérjem, merre vagyok. Bár nem tudtam volna megmondani, hiszen először voltam a szabadban. Igazából mindegy volt, hol voltam. Nem volt a városban.
A kérdést hallva fókuszáltam magam elé, eddig eléggé összevissza néztem és ingattam a fejemet.
Egy férfi állt előttem. Remek... Megint bajban vagyok.
Kíváncsian nyújtottam előre a nyakamat, hogy megszimatoljam a férfit. Ő tudta mi vagyok. Én viszont nem tudtam. Teljesen más volt a szaga, mint az embereknek. Hasonlított az én illatomra, de még se volt olyan. Kíváncsian nyújtottam még közelebb a fejemet hozzá, hogy mélyebb szag mintát tudjak venni tőle.
Halkan morrantam és megpróbáltam lábra állni. Oké, lehet repülni nem tudok, de van négy, oké, legyen három, mert a bal mellső mancsom nagyon fájt. Ennyit a nincs törött csontom dologról. Na mindegy, akadt még talán három működőképes lábam, szóval futni tudok. Jobb esetbe. Bár a szárnyaimat még mindig képtelen voltam összecsukni. Oké. Akkor fekvés továbbra is, max mutogatok, és vonogatom a vállam. Illetve ingatom a fejem, mert halvány milka lila gőzöm sem volt, hogy hol van azaz itt.
Fújtattam, hogy kifejezzem, butaságot kérdezett, mert nem tudom hol vagyok. Legnagyobb megdöbbenésemre füstöt láttam magam előtt. Ez tőlem volt? Riadt tekintettel néztem a férfit, hogy ha én már nem is tudok mit csinálni, ő legalább csináljon valamit.

Ahogy felvont szemöldökkel állt a repülő bestiával szemben, azon tűnődött, hogy vajon mindez megérte-e azt a "sok" erőfeszítést és fáradozást, amit a megmentésébe fektetett bele. Elvégre... a vacsorára kiszemelt vadkan időközben kereket oldott, Ő pedig már nagyon éhes volt, erről a bizonyos időközönként felmorduló hasa is bizonylatot tehetett.
A sárkány nem beszélt, de úgy látszott, mintha valamit szeretne elmutogatni. Hakuryuu alaposabban szemügyre vette. Láncok nyomai éktelenítették a nyakát, a karjain a csuklóit, a lábai szárait. És mindemellett... hegyi kristály bűze terjengett a levegőben.
Összerakta a képet. Egy fiatal sárkány egyed, láncok nyomai, hegyi kristály... bizonytalan, szedett-vedett repülés... Ő csak is egy fogvatartott sárkány lehetett, aki most, nem régen szökhetett meg.
- Hm... micsoda egy haszontalan példány vagy. Se repülni, se járni, sem pedig beszélni nem tudsz. A rád fordított figyelmem, nem több merő időpazarlásnál. Ég veled. - Olvasta rá ítéletét olyan ridegséggel, hogy a levegő is majd megfagyott. Kardját - amely most már túl nehéz volt számára - a földbe szúrta. A penge mentén, a föld elkezdett rothadásnak indulni. A démoni világból származó acél, hadi lábon áll a halandó világgal. Ezután sarkon fordult és nemes egyszerűséggel elindult vissza, a romok felé.
Útközben azon morfondírozott, hogy mikor is volt már, hogy legutoljára sárkányt látott? 100 éve? Így van, a nyugati területeken, a sárkányok valóságos kuriózumnak számítanak napjainkban. Ezért, amikor feltűnt egy... joggal kelthette fel a Büszkeség bűnének a kíváncsiságát. Ám a tény, hogy ez a példány nem volt több, mint a halandó emberek egy megunt, kiselejtezett játékszere, lehangolta Őt.

Az előbb még kótyagos fejem, lassan de biztosan kezdett kitisztulni. A gondolataim is kezdtek logikusak lenni, hurrá, tudtam gondolkodni. Az elmúlt órákban több olyan sokk is ért, ami jobban a földhöz vágott, mint a zuhanás.
Először is nem vágott orrba mert megszimatoltam. Oké, ez pozitív, piros pontot neki. Utána azonban, amit mondott kicsit megpiszkálta a büszkeségem. Oké, mondjuk ki: megbántott. Nem vagyok haszontalan. Bár sárkányként nem tudom mennyire lehet szipogni, én megpróbáltam. Nos... eredménye egy szép, pofás kis tűzlabda lett, ami pár méteren felperzselte az erdőt. Talán még sült vacsora is akad.
Bár nem voltam éhes, egy tónak vagy egy pataknak jobban örültem volna. Illetve annak, ha valaki megmondja, hogyan kell vissza változni. Ugyanis, abban az esetben sikerülne ennek a fura alaknak a fejéhez vágnom, hogy mekkora egy ostoba, bunkó. Na meg egy köszönömöt sem lenne hátrány odabökni neki, mert időközben összeraktam a képet. Neki köszönhető, hogy nem nyársaltam fel magam. Szóval ezért járna neki a köszönöm. De csak ezért.
Ahogy elindult, dühösen morogtam, és fél manccsal a földet kapartam. A farkamat meglengettem, mínusz néhány fa, járulékos veszteség.
Végül talpra álltam. Már csak azért is, hogy bizonyítsam, nem vagyok haszontalan. Utána indultam, bicegve, éljenek a miniatűr földrengések. Néha még szipogtam, így elhagytam még néhány tűzgömböt. Jelenleg nem érdekelt, hogy felgyújtom az erdőt. Ő volt az első olyan lény, aki inkább béként hagyott, semmint, hogy bántson. Ám most az egyszer szükségem lett volna valakire. És... hát csak ő volt. Jobb mint a semmi, ugye?

A hazafelé vezető úton megszedte a lépteit, ezáltal jókora előnyre tett szert a sánta jószággal szemben. Tudta, hogy követi Őt, s szerette volna lerázni. Úgy látszott hogy ez sikerülni is fog, lévén egyre távolabbról hallatszódtak lépéseinek dübörgő hangjai.
Hakuryuu sikeresen elérte a kopár hegység lábát, aminek tetején a romok találhatóak, de amint elég magasra ért ahhoz, hogy a festőinek távolról sem mondható lángoló erdő látványa táruljon elé, a tekintete olyan lett, mint akit egyszerre kapott el a hasmars és az izombénulás.
Az erdő nem csak a panorámáért volt felelős. Élelmet nyújtott és tisztán tartotta a levegőt.
- Az az ostoba... - Morogta ökölbe szorult kezekkel. Legszívesebben... pusztakézzel kitekerné a nyakát, de félő, hogy akkor összepiszkolná páncélját, amelyre oly büszke. Egész pontosan... arra is.
Végül egy kiadós séta után, megérkezett a romokhoz. Az egyik belsejében van egy kiégett, kőből készült trónszerűség, azon helyezte kényelembe nemesi hátsófelét.
Az egyik kartámlára felkönyökölt és megtámasztotta az állát. Itt az ideje elgondolkodni a továbbiakról. Ha az erdő leég, új élelemforrás után kell majd néznie. A hegyen nem sok élőlény él meg, lévén erősen enervált terület. Még a kannibalizmus gondolatával is eljátszott, amikor ismét meghallotta a dübörgő lépteket. A grimasztól, amit vágott... kivillantak hegyes szemfogai.

kicsit lassítottam, óhatatlanul is rá-rá léptem a fájós lábamra, ez pedig pár másodperces kiesét okozott. De nem volt gond. A szaga az orromban volt, jelenleg a világ végére is tudta volna követni. A szagát megjegyeztem egy életre. Egy kósza gondolatként átfutott az agyamon, miért is nem rágcsáltam meg, mikor megszimatoltam? Meghökkentem saját magamtól és a torkomon akadt a következő tűzlabda. Fájdalmas hörgés-morgás szakadt fel belőlem. Oké, ez nem volt jó. Jegyzet magamnak: nem gondolunk evésre. Mármint fura idegen pasik felfalására. Ez újabb meghökkenést váltott ki belőlem, szóval újra produkáltam a fura hörgés morgás keverékét. Míg szenvedtem, hogy kis híján megsütöm magam, ami azért már az abszurd vicc kategóriája lenne, teljes súlyommal ránehezedtem a most már minden kétséget kizáróan letört lábamra. Remélem az a bájos, kedves idegen halláskárosulást szenvedett. Én igen. Egyértelműen a világ tudtára adtam, hogy fáj, nagyon fáááj.
Pár percet hagytam magamnak, hogy nyüsszögjek. Utána újra talpra kecmeregtem. Extra figyelemmel lépdeltem, hogy biztosan ne lépjek rossz lábban. Még a kósza tűzlabdák is elmaradtak. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy ne veszítsem szag elől a férfit, és szerencsétlenkedjek annyit. Ja mert hát jelenleg extrán szerencsétlennek éreztem magam.
A hegy lábánál azonban nagyot sóhajtottam. Nem, most nem gyújtottam fel semmit. Neki indulni nem akartam. Emberi alakom visszanyerésre rejtély volt, hogyan is kellene. Így hát... jobb híján leültem ahol voltam és csak a farkammal csapdostam néha a hegyet. Igen, kopogtattam, hogy háta előbukkan. Vagy valami olyasmi. Ha ledöntöm a hegyet... hát inkább egy kupac szikla, mint az erdő. A hegyen talán nem él annyi állat, vagy bármi más létforma. Kitudja, az én szegényes tudásomból kiindulva, még bármi elő ugrohat, hogy nyakon csípjen.

Egy óra telhetett el a találkozásuk óta és az idő úgy 19:00 óra körül járhat. A Nap - akárcsak Hakuryuu ereje - fogyóban van. De még a jelenlegi formája is bőven elegendő lenne, hogy bucira verje az idegesítő kolonca buksiját. A morgásokat és üvöltéseket csapdosás váltja fel, amelytől zeng az egész hegység.
- Nem tanították meg viselkedni, ez már egyértelmű. Mégis mi az ördög ütött belém, amikor megmentettem az életét? Jó tett helyében jót várj, de eddig pusztításon kívül, mást sem csinált. - Morgott magában. Aki egy évszázada él egyedül, szépen lassan elkezd magában társalogni.
Ahogy átkozódik és ujjaival a trónja kartámláján dobol, megvillan a nagy ötlet.
- Hát persze, hogy ez eddig nem jutott eszembe... - S azzal felállt és elindult a hegy lába felé, ahonnan a dobolás hallatszódott.
Ma már nem is tudja, hogy hanyadjára sétál fel-alá a hegyen, nem számolta. Nem siette el, lassan és komótosan járult a sárkány hölgy színe elé. Már messziről megpillantotta és rosszallóan megcsóválta a fejét. Éretlen kislány.
- Ajánlatot teszek neked. Segítek ellátni a sebeidet és megtanítom hogyan változtass alakot. Még a repülés sem fog akadályt jelenteni. De. Cserébe gondoskodnod kell rólam. Napi 5 alkalommal biztosítasz élelmet a számomra, frisset és energiadúsat. Nem eszem zöldségeket, csak is húst. A kuckómat is te fogod rendbe tartani, ráférne már egy alapos tatarozás, belepte a por. Ezenfelül, megosztom veled az otthonomat, borravaló gyanánt pedig elrágcsálhatod az erre tévedő turistákat. Mi a válaszod? Én a helyedben sovány malac vágtában elkezdenék bólogatni.

Lassan kezdtem elunni magam. Talán rossz helyre jöttem volna? Eltévedtem volna? Nem... megráztam a fejemet és beleszimatoltam a levegőbe. Nem, a szaga egyértelmű volt. Itt volt. Jó helyen vagyok. Nem tévedtem el.
De lassan abba hagytam és inkább elfeküdtem. Mindegy volt, majd holnap tovább tovább indulok. Magam alá húztam a sérült lábamat, a farkamat is magam köré húztam, csak azok a fránya szárnyak nem akarták azt csinálni, amit én akartam. Nevezetesen nem tudtam összecsukni őket. Mindegy. Nagyot sóhajtottam, és pusztán csak füst karikákat eregettem. Ma már nem fogok semmit felgyújtani. Csalódottan tettem le a fejemet a földre. Ha nem lennék olyan makacs, meg ha nem lenne rá szükségem, akkor eloldalognék.
Ez a gondolat isteni szikraként vágott fejbe. Végül is... Miért ne? Meg tudom találni, ha azon múlik. Felálltam, majd óvatosan, hogy ne taroljak le semmit, megfordultam, hogy akkor most tova bicegek, ég veled gonosz-gonosz fura idegen.
Mielőtt azonban megindulhattam volna léptek jellegzetes hangja ütötte meg a fülemet. Hátra kaptam a fejemet, és csodálkozva pislogtam a fura idegenre.
Kicsit tátott szájjal hallgattam, amit mondott. S szaporán pislogtam mellé. Tessék? Most ugye félre hallottam? Marha jó... semmit nem tudok, még főzni se. Vadásszon magának. Vagy nem tudom. Még magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy róla! Hova tette ez az eszét? És nem akarok turistákat rágcsálni. Őt előbb meg akarom rágcsálni. Mert gonosz velem. Hüpp... Jelzésértékűen csattogtattam kicsit a fogaimat. Kár hogy ez nem akkor jutott eszembe, mikor szimatoltam. Bár most se késő.
Megint sérteget. Felszegtem a fejemet és hátat fordítottam neki, meg lefeküdtem a földre. Ne gonoszkodjon velem. Lehet, hogy szükségem van rá, sőt biztosan, de akkor se legyen velem gonosz. Remélem azért volt sikerem leszedni a fejét a szárnyammal, ahogy fordultam. Legalább akkor még a szárnyaimnak is valami hasznát vettem.

A forgolódó sárkány leányzó szárnyai csak súrolták, ugyanis ügyelt rá, hogy tartsa a kellő távolságot tőle. Lényegében, ez egyfajta alapvető óvatosság volt, meg amúgy sem szerette, ha idegenek hozzáértek a felséges páncéljához. Ez a bizonyos valaki pedig... lehet még bolhás is.
- Egy szót sem szólsz, de a viselkedésed elárul. Ámbár a szagod és a méreted alapján is megtudom mondani... nem vagy több egy hisztis kölyöknél. - Kezdte monológját, miközben tisztes távolságból körbesétálta Őt.
Amikor vele szembe ért, megállt és szemkontaktust teremtett.
- Mit gondolsz? Mennyi esélye van a túlélésre egy magadfajtának egyedül, zord világunkban? Könnyelműség lenne abban a hitben ringatni magad, hogy az emberek a legnagyobb fenyegetés, amely rád leselkedik. - Szembesítette a fedetlen igazsággal. Ahogy rezzenéstelen tekintettel meredt a másikra, kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
- Legelőször is, ezzel a használhatatlan alakoddal kellene valamit kezdeni, mert kezdem úgy érezni, mintha egy háziállattal társalognék. Nincs meg a kölcsönös információcsere. - Mondta, majd leült egy közeli sziklára és karba tette kezeit.
- Ha mozgatnia szeretnéd a karjaidat, vagy a lábaidat, nem tudnád definiálni a folyamatot. Vegyük csak egyetlen ujjadat. Kétféle módon tudod mozgatni. Ösztönösen és akaraterőből. Előbbire jó példa, hogy ha mondjuk megszúrod, vagy megégeted azt... ösztönösen elkapod. Utóbbi esetben pedig, te magad döntöd el, hogy mozogjon-e vagy sem. Először is, a fejedben megszületik az igény, az ujjad mozgatására. Ezután, az agyad, impulzusokat küld az ujjadban levő izmoknak, hogy mozogjanak, s mindezt, a másodperc egy tört része alatt. A szárnyaid mozgatása is lényegében... ennyiben merül ki, ám mivel most először fedezted fel őket... így olyan lesz, mint egy kisbabának megtanulnia járni. A sárkányalak már egy fokkal összetettebb. Kétféle módon lehet átalakulni. Akaraterővel és az érzelmeket - katalizátorként - felhasználva. Felteszem... mikor átalakultál, szorult helyzetben voltál. Az életed veszélyben volt. Próbálj meg ellazulni. Gondolj valami szépre... valami nyugtatóra. Ezután, képzeld el lelki szemeid előtt az emberi alakodat és koncentrálj rá erősen. -

Nézzük a dolgok jó oldalát: nem szedtem le a fejét. Kár. Khm... mármint tök jó. Az a tény, hogy cserébe kioktat és nem a legszebb formában... hát nehezen nyeltem le, de ugye nem volt választásom. Ugyanakkor pufoghattam én kedvemre, de nem sokra mentem vele.
Hát... most mit mondjak... gyerek vagyok. Válaszul kinyújtottam a nyelvemet, bár sárkányként inkább volt komikus, mint valódi hatása. Igen, emberi formában sokkal hatásosabb lett volna. Meg meg is tudtam volna értetni magam.
Felhorkantottam. Ugyan még is milyen veszély leselkedhetne rám? Mutasson legyen szíves néhány példát.
Háziállat?! Bosszúsan csaptam a földhöz a farkam. Kikérem magamnak, nem vagyok az!
Kicsit kíváncsian figyeltem, ahogy leült a sziklára és onnan kezd el beszélni. Olyan fura volt, hogy le kellett rá néznem, így inkább visszafeküdtem a földre.
Oké, volt igazság a szavaiban, és hát... amúgy se akadt jobb dolgom, minthogy megfogadjam.
Felhorkantottam, újra mikor azt feltételezte, hogy szorult helyzetbe voltam... Nem kommentálom. Az a horkantás amolyan bosszús-nevetős volt. Ha akarja megérti, hogy nem tévedett sokat. Sőt semmit.
Csakhogy elgondolni könnyebb, mint megtenni. Legalábbis számomra.
Gondoljak valami szépre? Hát... ez bajos lesz. Vajon mi szép volt az eddig életembe? Semmi. Ellenben adott volt a folyamatos rettegés. Megcsóváltam a fejemet. Aztán visszaejtettem a földre. Kezdtem fáradni, igencsak érdekes és hosszú napom volt.
Oké, megnyugtató az menni fog. Szerettem az esőt. Akkor mindig az ablakban lógtam, és az üvegen legördülő esőcseppeket figyeltem. S bár valahol csak azért is dacolni akartam a férfival, hogy ez most bukta, mert nem tudok visszaalakulni az ösztön még is meg volt. Pár perccel később, ott térdeltem előtte, hát anyaszült meztelenül. De emberként.
Nos, ebben a helyzetben mit tehet egy magamfajta lány? Bizony kivágja a magas c-t és válogatott sértéseket dobál a másik irányába, miközben zavarában fülig vörösödik.

Már kezdte volna elunni magát, amikor a kolonca váratlanul emberi alakot öltött. Az elmúlt percek eseményei nem voltak túlságosan érdekfeszítőek számára, lévén a lány pimaszkodásai csak azt bizonyították, hogy a Hakuryuu-nak volt igaza és tényleg csak egy gyermek.
Ám most ez a gyermek ott térdelt vele szemben a földön, egy szál semmiben. A fülsüketítő sikítás egy "Feltétlenül muszáj ezt?" pillantást csalt ki a fiúból.
- Megtudhatnám, hogy mire fel ez a ricsaj? - Érdeklődött felhúzott szemöldökkel. Ahogy tetőtől talpig felmérte a ruhátlan hölgyeményt, félig elnyílt ajkait csak egy "Ohhh..." hagyta el.
- Nyugodj meg. Fejlődésben levő gyermeki tested látványa vajmi kevés, hogy pajzán gondolatokat ébresszen bennem. Különb látványához vagyok szokva. - Mondta megnyugtatásképpen, de inkább érződött ez lekicsinylő gúnyolódásanak. Akaratlanul is felidézte lelki szemei előtt Lucifer lányának bájait. Igen, azokkal nem versenyezhet egy ilyen kölyök.
- Mi a neved te lány? A "hé te" megnevezés kezd egy kissé kényelmetlenné válni. Egyáltalán... Tudsz beszélni? - Kérdezte kétkedve. Ezen a szinten már semmi sem biztos. Repülni megtanítani valakit egy dolog, beszélni meg egy másik. Hamar be kellett látnia, ez így nem vezet sehová. A lány nem fog felengedni, amíg egy s más testrésze fedetlen. Végül Hakuryuu sóhajtott egyet, levette a derekára tekert kendőket, majd odavetette a lány ölébe.
- Takard el magad ezekkel.

Bár az első másodpercekben magától értetődő volt a visítás, azonban mire eljutottam oda, hogy felfogtam az agyammal is a dolgokat elnémultam. Mert miért is visítottam? Mert nem az zavart, hogy lát ruha nélkül... oké, az is zavart, de ez most másodlagos volt. Nincs rendes emberi formám, elég sok sárkányjegyet viselek magamon, ennek ugye ékes bizonyítéka a kristályaim. Leginkább azt takartam. Az nem gond, ha a füleimen látja, azt nem tudom elrejteni, takarom, ami fontos.
Megráztam a fejemet. Rossz úton jár. Nem érdekel. Ez nem. Összekuporodtam, hogy a kristályaimat maximálisan tudjam takarni.
Még is csak nőből lennék, és kicsit borzolgatta a lelkemet, hohgy csak úgy beszólogat, gonoszul. De... nagy levegőt vettem. Furcsa volt megint csak ember módjára érzékelni magam körül a világot.
- Köszönöm - mondtam, végül is már egy ideje kikívánkozott belőlem, hogy megköszönjem, hogy nem hagyta, hogy felnyársaljam magam.
- Midayoinak hívnak - válaszoltam, majd egy ronda pillantás után, hozzá tettem: - Mido - tudok beszélni, csak nem szoktam. Eddig egyedül ő volt az, aki viszonylag normálisan szólt hozzám.
- Köszönöm - motyogtam, mikor idedobott néhány akármit. Mindegy. A lényeg, hogy akkor most kristálytakarási akció lép érvénybe. Roppant szemérmesen hátat fordítottam neki, miközben azzal ügyeskedtem, hogy minden fontos porcikám a kendők rejtekébe kerüljenek. Közben volt alkalmam magamat is megnézni. A combomon elég nagy és mélynek tűnő seb húzódott, a hasam se volt különb. A hátam is fájt, pedig ott tudtommal nem is sérültem meg.
Végül vissza fordultam a férfi felé, és kérdőn pillantottam rá, hogy hogyan tovább.

Abból, hogy ilyen szemérmesen próbálja meg elrejteni a testét tarkító kristályokat, Hakuryuu újabb következtetéseket von le: A lány - kinek neve Midayoi -, azért volt az emberek fogságában, mert ezek a kristályok értékesek.
- Nem kell aggódnod. A kristályaid számomra értéktelenek. Legfeljebb... fogpiszkálónak tudnám Őket használni. - Próbálta megnyugtatni, egy újabb adag sértésbe burkolva.
- Nincs miért hálásnak lenned. Csak azt tettem, ami előnyös volt a számomra. Ha belehaltál volna a zuhanásba, oszlásnak induló tested... temérdek ragadozót csalt volna az erdőbe, megcsappantva a növényevő állományt. Testem félig tökéletlen, szükségem van halandó élelemforrásra, így ezt nem hagyhattam. - Magyarázta tettét a logika oltárán, de ez csak részben volt igaz. Valójában, a kíváncsisága is közrejátszott döntése meghozatalában.
- Akárhogy is, az alkunk fényében, most már hozzám tartozol. Hátralevő életed egyetlen célja... hogy az enyémet könnyebbé tedd. De... mielőtt bárki másról tudnál gondoskodni... először saját magadról kell, hogy megtanulj. Segítek a testedben lakozó potenciált maximálisan felszínre hozni. Ne remélj biztató szavakat... Nehéz lesz, lehet, hogy belehalsz. De a választás joga a tiéd. Velem jössz, vagy visszamész az emberek fogságába? Esetleg, megpróbálsz egyedül túlélni, ámbár ezt az opciót nem javasolnám. Egy hétig sem húznád ki élve. - Az ultimátumok megadása után, meg sem várta a lány válaszát. Mellé lépett és úgy ahogy van, feldobta Őt a vállára, mint egy zsákot és elindult a hegy tetejére.
Amikor Midoyai megpróbált panaszkodni, Hakuryuu - jelzésértékűen - megpaskolta a fenekét.
- Elég legyen, ne ficánkolj, vagy ledoblak a szakadékba, Modoyoi. - Fenyegette meg, a nevét is elrontva.

Meglepve pislantottam rá. Értéktelen számára? Ah... vagy úgy. Hát oké. Megvontam a vállamat. Akkor a továbbiakban nem érdekel, vagy legalább is nem fűzök hozzá nagy jelentőséget. A férfi, aki egyébként még mindig nem mutatkozott be, de tök mindegy, hívjuk egoista baromnak... Mindegy. Szem forgatva reagáltam le a szavait. Jobban jártam. Végül is, újabb váll vonás. Azt mond, amit akar.
- Hmm - döntöttem kicsit oldalra a fejemet és onnan vetettem rá fürkésző pillantást. Vajon mennyire gondolta őfelsége komolyan? Háh, ez az. Őfelsége, még talán jobb is mint az egoista barom... izé, inkább legyen majom.
- Biztató szavakat? Tőled? - ismételtem hitetlenkedve. - Ezt kábé annyira várhatom el, minthogy egy néma énekeljen, vagy egy vak fessen egy tájképet. Úgyszólván felesleges és hasztalan olyan dologban reménykednem, amit nem kaphatok meg - feleltem, bár ne nagyon volt értelme, vagy hatása, ahogy annak se, hogy szólásra nyitottam a számat, közöljem vele: maradok. Mert igaza volt. Egyedül nem sokáig húznám, főleg nem jelen állapotomban.
A következő meglepetés akkor ért, mikor feldobott a vállára, mint valami krumplis zsákot. Nagyot nyögtem, hiszen a fájdalom a hasamban egy teljesen másik szintre lépett. Csoda, hogy ezt nem vette észre. Mindegy, magának köszönheti, ha valami össze kenek. Mély seb volt, ezt már sárkányként is éreztem. Ez a dobálgatás pedig biztosan nem tett jót a sebnek.
Megdermedtem, ahogy megpaskolta a fenekemet. Mi van? Egyébként sem ficánkoltam, csupán próbáltam olyan helyzetet találni, ami nem nyomja túlságosan a hasi sebemet. Gondolom nincs kedve valamikor útközben még a belsőszerveimet is a helyére tuszkolni, csak mert egy udvariatlan, faragatlan tuskó.
- Mi-da-yo-i, vagy Mi-do - szótagoltam a nevemet. Mindegy, hogy próbál meg sértegetni, nem érdekel, de a nevem szent és sérthetetlen, mivel csak ennyi maradt, ami az igazi családomra emlékeztetett.

- Kapsz biztató szavakat, ha rászolgálsz. Dicsérőket is, ha rászolgálsz. De, az hogy képes vagy meglibbenteni a szárnyaidat, a szél beléjük kap, a tested pedig felemelkedik... szóra sem érdemes. Olyan ez, mint a levegővétel. Senkit sem dicsérünk meg, csak azért mert képes rá. - Véleményezte Midayoi eszmefuttatását.
A hegy teteje messze volt, főleg egy ilyen kolonccal a vállán, ráadásul az ereje is fogytán. Hakuryuu többször is elgondolkodott annak a lehetőségén, hogy leveti Őt a földre és itt hagyja. Van az a nyűg, amely már nem éri meg a fáradtságot. Nincs mit tenni, minél inkább lemegy a Nap és felszáll az éj, annál inkább a sárkány éne válik dominánsá, az pedig együtt érez a fajtársaival.
Végül eléri a hegytetőt és a kuckójának kijelölt romos épületbe megy a "csomagjával". Az épület maga tágas, a kőtrónból és a díszes kőmotívumokból arra lehet következtetni, hogy hajdanán egy kastélyépület volt.
Az egyik simább kőtömbre fekteti le Midayoi-t, a fehér oroszlán prémet a testére teríti, Ő maga pedig a trónon foglal helyet.
- Jól figyelj rám, Madayoi. A sérüléseid nem súlyosak, pár nap pihenés után, kutya bajod sem lesz. De... ha azt akarod, hogy gyorsabban gyógyuljanak... használd a nyáladat. Ami pedig a prémet illeti... amint tudsz járni, menj le vele az erdő patakjához és tisztítsd ki, mert összevérezted. - Mondta ellentmondást nem tűrően. Egészen belejött a parancsolgatásba.
- Éhes vagy? - Bár a vadászat nem volt sikeres egy bizonyos valaki feltűnése miatt, de Hakuryuu gondolt az ilyen napokra is és egy adag szárított húst raktározott el.

Nem igazán akartam semmit mondani, el voltam inkább azzal foglalva, hogy ne minden lépésnél szisszenjek fel a fájdalomtól.
Jó pár percig gyalogolt a férfi, én addig békésen forgattam a fejemet és nézelődtem, hogy vajon hol is vagyok. Egy nagy hegyet leszámítva persze.
Nagyokat pislogva figyeltem az épületet, vagy romokat, ahova hozott. Hát... kicsit szellős, kicsit elhagyatott, és kicsit idegen. Hirtelenjében kicsit elkapott a honvágy, hogy miután és miért, azt nem tudom. A prémet összébb húztam magamon és összekuporodtam.
- Miért? Gyógyít? - kérdeztem halkan motyogva. Nem hallottam még ilyenről, szóval érdekelt a válasza.
- Oké. Hol van a patak, mármint milyen messze? - kérdeztem. Szívem szerint most szottyogtam volna le a patakhoz, hogy akkor nesze itt a prémed tisztán és vizesen. A gond az volt, hogy erősen kételkedtem abban, hogy épségen megjárom az utat. Bár jelenleg olyan kósza gondolatok telepedtek meg a fejembe, hogy vajon akkor is átváltozok-e, ha leugrok a szikla pereméről. Végül is eléggé magasan vagyunk.
Gyanakvó pillantást vetettem rá. Étel...? Mit akarhat? Hosszasan töprengtem végül az óvatosságom nyert.
- Nem, köszönöm - feleltem. Nem érdekelt, hogy egyértelmű hazugság volt. Nem akartam enni. Nem akartam, hogy bántsanak.
Hátat fordítottam neki, a térdeimet felhúztam, az államat pedig a térdeimre tettem. Oké, szundi idő, ha nem szedi le a fejemet, mert túl hangosan veszek levegőt, vagy nem tudom.

- Gyógyít vagy sem, nem tudom. De kíváncsi lettem volna, hogy tudsz úgy összegömbölyödni, hogy a combodat nyalogatni tudd. - Válaszolta és kiderült, hogy ezúttal a bolondját járatta a kislánnyal.
- Sárkány vagy, nem igaz? A szaglásod nem csak dísznek van. Én kilométerekről is kiszagolom a vizet. Ez is az edzésed része. Meg kell tanulnod önállóan ivóvizet találni. - Mondta okítójelleggel. Az élelem elutasítását csak egy vállvonással reagálja le. Nem erőszak semmi sem. Ha nem tud majd járni az éhségtől, magára vessen.
- Jó éjszakát, Modoyoi. - Elköszönt, s azzal úgy ahogy volt - ülőhelyzetben - elaludt. Hakuryuu nem szívbajos, ha egyszer elalszik egy robbantással sem lehet felkelteni, ha csak nem Őt magát robbantják fel. Akkor is csak morog egyet és megfordul a másik oldalára.
Ahogy telnek-múlnak az órák, a haja egyre sötétebb árnyalatot vesz fel, mindez éjfélkor tetőzik, de hajnali 1 után, mindez a visszájára fordul. Elkezd szőkülni. A teste minimális változáson megy keresztül: az imai megdagadnak.
Hajnali 5 körül - amikor még a sárkány éne a domináns -, úgy ítéli meg, hogy ideje indulnia.
Egy pergamentet, tollat és tintát ragad, s búcsú üzenet ír: "Halaszthatatlan dolgaim végett, haladéktalanul el kellett mennem, este jövök, légy jó. UI.: Ha éhes vagy, a kastély pincéjében találsz szárított húst.". A szöveg után pedig smiley gyanánt, a saját fejét rajzolta le, egy széles mosollyal.
Hakuryuu ezután a romváros melletti bánya legmélyére vonult el. A föld alatt senkinek sem árt a képességével, lévén a mélység és az erőteljes falak szigetelnek.

-- VÉGE --

Lyssa

Kayn mielőtt folytatná utazását, úgy döntött, hogy előbb célszerű lenne feltöltenie a készleteit. Az általa használt gyógy- és mérgező növények készleten levő darabszáma megcsappant. Szerencsére, mikor legutóbb a határmenti vidékek erdejében járt, számos általa használt növényfajtát vélt felfedezni, s ezek koordinátáit fel is jegyezte. Most pedig eljött hát, hogy begyűjtse mindet.
Késével a precízség legfelsőbb fokán hámozza le a gombákat a fatörzsekről, vágja le a leveleket a növények szárairól, vagy éppen azok virágját. Növényfüggő, hogy éppen mikor melyik részét hasznosítja.
A begyűjtött alapanyagokat az övére kötött kis szütyőben tárolja el, hogy majd egy későbbi folyamat során, felőrölje őket és kikeverje a kívánt hatású szert.
A gyűjtögetés több órát is felemésztett, így végül ráesteledett a fejvadászra. A vámpírok jól tájékozódnak sötétben is, de már mindenből megszerezte a kellő mennyiséget, ideje volt hát indulnia.
Ahogy tett egy lépést előre, hirtelen egy különös illat csapta meg az orrát. Különféle gyógynövények elegye volt az, hasonló, mint amiket Ő használ, de mégis más. Megállt és összpontosított. Biztosra vélte, hogy a szag forrása is észlelte Őt.

Kayn

Hosszú órákat fekszem a fűben, körülöttem sokkal élénkebben a növények. Arrébb hessegettem egy igen pofátlan gyermekláncfű gyökerét, köszönöm, nem kérek belőle a mai napon, testem még nem föld. Még élek. De ami késik nem múlik, egyszer meghalok, hogy visszaadjam a természetnek a testemet. Vajon jól teszem amit teszek? Vagy rosszul? Ki tudja. Lassan feltápászkodom, ha már így rám sötétedett és megnyújtózom, mint egy macska. Csigolyáim elégedetten roppannak ki. Lehet, egy kicsit elfeküdtem. Teljesen elkényelmesedtem, azt se venném észre, ha valaki rám ugrana a semmiből. Szépen lépdelek a fák alatt, azon gondolkozva hogy mit egyek ma, mikor megcsapja az orromat az illat. Teljesen hozzászoktam a sajátomhoz, emiatt én mér tudom, hogy késő. Akkor is kiszúr, ha én nem akarom. Következő pillanatban már egy fán kuksolok az árnyékba olvadva, reménykedve abban hogy nem fog észrevenni. Egy kicsit még a növényekkel is rásegítek álcámra. Már csak az a kérdés hogy ki ő és mit akar itt. Nem akarok harcolni.

Kayn nem mozdult, nyugodton állva mérlegelte a helyzetet. Máskülönben nem zavartatná magát, hogy egy idegen kémkedik utána, de a forró, sivatagi homok illatát nem hagyhatta figyelmen kívül. A robbanás előtt... volt már dolga laochrák-kal, egyaránt harcolt az oldalukon, illetve ellenük is. Számos bérgyilkos technikát tanult el tőlük. Ismeri a kultúrájukat, s azt, hogy milyen veszélyesek tudnak lenni. De... Kayn maga is veszélyes. Egy gyakorlott, rutinszerű mozdulattal az övére csatolt kis táskájából, egy maréknyi robbanószert vett elő, s egyetlen karlendítéssel a fa törzsének dobta azokat, ahonnan az illatot érezte. A bombák felrobbantak, a fatörzs megsérült, így pedig a fa - a saját súlya alatt - összerogyott. Mikor kidőlt, óriási porfelhőt kavart, s csak miután az elült, pillanthatta meg a titokzatos idegen, hogy Kayn az íját szegezi rá.
- Ki vagy te? És miért vagy a nyomomban? - Szögezte neki a kérdését.

Semmi kedvem sincs megint harcolni. nem szeretek egyszerűen, ez van. De ő rám robbantja a fát, én meg zsebembe nyúlok és magokat dobok el. Magokat, melyekből indák nőnek hogy őt támadják, miközben én esek és nézem az íját, egy kivont tőrrel. Maguk az indák nem érik el őt, de földet érve szárba szökkennek és fenyegetően lengedeznek.
-Nem vagyok a nyomodba! És először e te nevedet szeretném tudni - amennyiben megtámadna, úgy az indák megvédenek. Saját terepen vagyok, feltápászkodom. Lehorzsolt térdem és karom nekiáll gyógyulni. Hát, legalább nem egy vágás mélyen, melybe belekerül a ruhám.

Az érdekes technika láttán, Kayn egy jó 10 métert hátrált, s maximalizálta a koncentrációját, lévén nem tudta, hogy a növények indái milyen messzire érnek el, valamint a gyökérzettel is számolt, amely a föld alól, láthatatlanul támadhat. Fokozottan figyelt a levegővételre, mert egyes növények mérgező pollent bocsáthatnak ki. Bár most találkozott először ilyen képességgel megáldott személlyel, a megfigyelő és gyors döntéshozó képessége fémjelezték Kayn tapasztaltságát.
- Szükségtelen tudnod a nevemet, elég ha annyit elárulok, hogy egy fejvadász vagyok. A szagod részben egy sárkányé, részben pedig laochráé. Utóbbiból egyértelműen kiderül, hogy már a robbanás előtt is éltél, valamint a merénylet sem idegen a számodra. Elpalástolod a szagodat, a jelenlétedet pedig elrejted. Egy ilyesvalakivel a közelemben... azt hiszem jogosan tettem fel az előbbi kérdésem: miért vagy a nyomomban? - Tett tanúbizonyságot éles észjárásáról, miközben az íj ketté vált és két darab, egy kezes kard formálódott belőle.
- De ha nem vagy a nyomomban... Akkor miért settenkedtél?

Szóval fél. Nem baj, én nem akarok harcolni. Jobb lenne békés megoldást találni arra, hogy ne nyírjon ki, meg hogy ne tegyen semmi bajt velem. A gyökerek, azok mindenhol ott vannak, csak az épített környezetben nem. Még a sivatagban is ott a rengeteg növény.
- Hallgatva téged, te is éltél a robbanás előtt, mivel tudod milyen egy laochra szaga. Egy dolgot kérlek tegyél meg nekem. Ne áruld el senkinek, hogy az egyik felem laochra – veszélyes ha kitudódik, mi vagyok. Nagyon az, ami azt illeti – ilyen a szagom, már megbocsáss. És basszki, a sárkány lánya mér nem is rejtőzhet el ha idegen szagot érzékel? Miféle elcseszett világban élünk, ha már védekezésért is megszólják az embert? Bazd meg, bazd meg, bazd meg – bukik ki belőlem.
- Azért, kedves nagy eséllyel vámpír uraság – mi másért fedné el gyógynövénnyel a szagát. Csak ellenem nem hat sokáig - mert nem settenkedtem, hanem gondolkoztam hogy mit egyek a kurva életbe is erre fel megérezlek, fára ugrok mert elakarom kerülni a kurva harcot és te cseszel rá ehelyett a kibaszott életbe is, megtámadsz. Tudod mit? Kapd be!

Hallgatta a magyarázatot, majd a végén az árnykardok is szertefoszlottak a kezében. Elhitte a lánynak azt, amit mondott. Képzett bérgyilkosként, pontosan tudta, hogy milyen az, ha valaki hazudik és ez a bizonyos valaki... egyszerűbb, mint az 1x1... igazat beszélt.
- Vagy úgy. Úgy kérem bocsássa meg az előbbi Ön ellen irányuló agresszív fellépésemet. Mélységesen sajnálom. - Kért bocsánatot, még meg is hajolt. Az obszcén szavakra, azok ellenkezőjével reagált. Elvégre, attól még hogy valaki bérgyilkolásra adja a fejét, még lehet úriember.
- Megsérült, az én hibám... óhajtja, hogy ellássam a sebét? - Érdeklődött előzékenyen, bár tudta, hogy képessége által, Ő is képes előállítani magának a megfelelő gyógynövényeket. De az illem az illem. Arra pedig, hogy titok a kiléte... nem válaszolt. Ám semmi haszna nem leledzene abból, ha kikotyogná a titkát. Azonkívül, szimpatizál a laochra fajjal, pontosabban múlt időben tette. A legjobb barátja is ezen fajból került ki.
- Ember vagyok. - Jelentette ki teljes meggyőződéssel. A hangja meg sem rezzent, olyan, mintha a színtiszta igazat mondta volna. Ám ez... lehetetlen.

Dinnyét akarok enni! Erre ez meg ilyet leművel nekem, esküszöm megfojtom. Illatát elrejti, és tudom mihogy, de becsapja az orromat.
- Elfogadom a bocsánat kérését, uram - válaszolok enki illemtudóan. Igazából, tök mindegy. Legalább tudja hogy még van túlélő a fajból, ha más nem is. Mert én vagyok azaz egyedüli, meg is halhatnék, senki se tudná, hogy nem a robbanásban halt ki faj. Senki, kivéve most már őt.
- Nem.kell, megoldom magamtól. De a nadrágom térde kiszakadt - mutatok a balra, mely véres is. És mégis, egészen gyorsan gyógyul, varras már, pedig a nadrágon friss vér van. Nahát, vajon miért, rájön? Kitudja.
- Csak annyira, mint én. Tudod milyen egyértelemben laochra szaga, vagyis robbanás előtt éltél. Elfeded a szagod gyógynövényekkel - felemelt kezekkel sétálok lassan hozzá, majd mikor öt méteren belül vagyok, kijelentem.
- Remélem, köztünk marad, hogy nem csak sárkány vagyok, vámpír úr

- A laochra faj a robbanással egyidejűleg kihalt, Ön pedig egy sárkány, se több, se kevesebb, akivel én, sosem találkoztam. - Adott kedvező választ a lánynak, majd elindult, egyenesen előre. Nyugodt volt, bár egy bérgyilkostól ez nem meglepő. Ennek ellenére, az ellenséges szándék legapróbb jelét sem adta. Amikor egy vonalba ért a másikkal, egy zacskó aranyérmét rakott amaz kezébe.
- Ezt a ruha miatt. Remélem elegendőnek találja. - Mondta ezt úgy, hogy tisztában volt vele, hogy ennyi pénzből 5 ilyen ruhát tud majd magának venni a sérelmezett.

- Találkozni talákozhatott Delalysaa Macbathtel - dünnyögöm, de ez a válasz is megfelel. Ha meg akarnám ölni, alulról támadnák. Keveseb gondolnak arra, hogy a földből érkezik a támadás, többször gondolnak az égre is igazából. Elkeserítő, ha engem kérdez az ember. Elkeserítő és szomorú.
- Köszönöm, természetesen elengebdőnek tartom. Merre tart? Ezért a pénzért már segítek is magának - ledolgozom a pluszt, na. Ez van.

- Nagyon örvendtem, Delalyssa Macbatht. - Hajolt meg feléfordulva, majd vissza, s elindult az erdőből kivezető ösvényen. Kayn élete nem volt túlságosan összetett: vagy vadászott, vagy felkészült a vadászatra. Utóbbinak az elmúlt órákban tett eleget, s most ideje volt, hogy folytatódjon a körforgás. Bár találkozása a hibrid lánnyal röpke volt, nevét nem feledi sosem. Elvégre, ha vérdíj kerül Delalyssa Macbatht fejére, annak neve, kinézete és szaga már nem lesz ismeretlen.
- Arra tartok, amerre a szükség szólít. Nem tarthat velem. Jobb lenne, ha azt is elfelejtené, hogy valaha is találkoztál velem. Az én világom... nem kislányoknak való tündérmese. Ég Önnel. - Rázta le nemes egyszerűséggel.

Akarnám mondani, hogy a barátoknak csak Lyssa, de hogy venné ki magát az jelenlegi helyzetünkben? Hogy értené meg, hogy mennyire magányos létezésem, hogy nincsen már senkim se, népem egyedüli túlélőjeként szenvedek ki, lassú pusztulásra ítélve az elfeledett gyermeket, kinek halála senkit se zavarna? Maierosokra, és leráz, mert hogy ez az egész nem kislányoknak való tündérmese. Megforgatom a szemeimet és utána sétálok.
- Nem egy tündér mese? Ezt egy olyannak mondja, ki egy kihalt fajba tartozik – mert magába a tudatba más beleroppana, de én nem. Erős vagyok és kibírom, amúgyis, félig laochra vagyok.
- Voltam már bérgyilkos – teszem hozzá mosolyogva, engem le csak akkor rázhat, ha elfogadja a segítségemet. Természetesen a növények megvédenek, amennyiben rám támadna, úgy azok támadnak rá.
- Ne becsüljön alá.

- Te vagy az utolsó példány? Ki mondta ezt? Attól még, hogy az ismeretlen létezését nem tudod bizonyítani, még nem jelenti az, hogy nem létezik. Elvégre, megcáfolni sem tudod a létezését. Ha pedig mégis igazad van... úgy életed hátralevő részét ennek a tudatnak az árnyékában akarod leélni? Nincs értelme, hogy egy olyan dolog szegje kedved, ami felett nincs hatalmad. Ezért hát, nőj fel, kérlek. - Rúgta seggbe mentális úton a mély depresszió jeleit sugárzó nőszemélyt.
- Ha voltál is, jól tetted, hogy felhagytál vele. Az egyedülálló képességeiddel, sokkal többre vagy hivatott. Nem olyan személy vagy, akit egy olyan ajándékkal áldott meg a sors, ami csak életek kioltására alkalmas. Légy rá büszke, emeld magasra a tekintetedet és hozd ki magadból a legtöbbet. - Kayn bár nem mondta ki, saját magára gondolt a példa alatt. A képessége és a munkája, kézen fogva járnak egymással. Az élet más területein, aligha tudná kamatoztatni.
- Nem. Nem jöhetsz velem. Mint mondtam, az én világom nem egy olyan hely, amire egy magadfajta hölgy vágyhatna. Egyébként is, nem tehetsz értem semmit. Ég veled, Delalyssa Macbath. - Mondta, majd intett egyet és folytatta a soha véget nem érő útját.

Daeriah

A lenyugodni készülő nap vörösre festette az égbolt határátt. A csillagok már az emberek feje fölött halványan de ragyogtak. Vulnere egy ki dőlt fa tuskóján ülve csodálta a látvány mögötte a vad erdő tájképe mindent el foglalt. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor senki se merészkedne ki és a férfit a fán bolondnak tartanák, nem tudhatják, hogy nem emberi mivoltán kívül veszélyesebb ez a valaha emberi lény mint bármelyik vad az erdőben. A fa takarásában egy férfi hallott teste feküdt fejetlenül, Vulnere tartotta a kezében hajánál fogva. Arca meg volt már merevedve de fájdalom ki ült rajta utolsó pillanataiban. Minden bizonnyal akkor tépte le mikor még élt a férfi. Elgondolkozva merenget el a korhadt tuskón majd fel emelve az élettelen testrészt. Nyakának egykori részét tenyerére rakta és egyensúlyozni kezdett vele nehogy le essen. Vigyorogva nézett a hallott szempárba.
-Mit is csináljak... Kezdek unatkozni nincs valami jó tipped?-
Szinte mindig egyedül van a férfi így nem csoda ha elkezd kommunikálni hullákkal vagy élettelen tárgyakkal. Ezt az embert is unatkozás miatt ölte meg és most eddig tartott az az idő amit élvezet. El engedve a fej a levegőben lebegett tovább.
-Neked sincs ötleted? Semmi hasznod sincs.-
Jelentette ki kacagva, hirtelen fel pattanva ragadta meg a hús darabot és dobta el teljes erejéből.
-Keres valamit!-
Kiáltott utána nevetve majd levegőért kapkodott. Fel egyenesedve kezével törölte meg ajkait. A nap már eltűnt a láthatáron és a férfit ez mozgásra késztette. Hátat fordított az égnek és bele vetette magát az erdő sűrűjében hát ha talál egy éjszakára meg pihenő karavánt akik majd az ételét és szórakozásának célját fogják adni neki. Ebben a világban az ilyesmi minden napos a férfinak és nem zavarta ha túl látványos lesz az ilyesmi netalántán üldözni kezdik. Sőt élvezte volna ha vadászni kezdik míg nem vagy fordul a kocka vagy elkapják.

A grizzly medve szőrméje csúszkált a testes állat marja és fara közötti területen. A lovam néha néha bizonytalan léptekkel nehezítette meg a sima úton való haladását, ez persze egy bizonyos ideig nem zavarta. De az alatta poroszkáló állat bizonytalan léptei amit egy-egy alig 3 centiméterrel mélyebb pontra helyezett lábai okoztak igencsak rossz szájízt és bizonytalanságot sejtető gondolatokat okoztak a fiatal félvérnek.
A fák árnyékai között haladva néha megérintette bekötözött kezével azoknak öreg törzsét, közben másik kezével a nyári fekete mén hosszú sörényét markolta, összefogva a zablához erősített vékony fekete bőrszíjat amit kantárszárként helyezett el a hiányos felszerelésen.
Csend volt, bár ezt a csendet a zabla csörgése szakította félbe néha mikor a hátas fogaival igyekezte felmérni a kissé rozsdásodó részét a fejét gúzsba kötő emberi eszköznek. Füleit kíváncsian hegyezte, az erdő hangjaira figyelt, a gallyak ropogását hallgatta vagy a madarak halk csicsergését mikor fészkeikből kireppenve indultak el élelem szerzési útjaikra.
Egy idő után az állat egy korhadt fa lábánál állapodott meg, idegesen felkapta fejét és tekintete riadtá vált és orrlyukai kitágultak. Hangosan szuszogott, valami olyasmit érezhetett ami veszélyt jelenthetett az életére, patájával a fák fatörzsének apróra tört kérgével felhintett, levelekkel keveredett nyirkos földet kaparta és néha igyekezett egyet-egyet hátrébb lépni. Úgy tűnt nem enged abból az elhatározásából hogy makacskodva megáll itt és nem folytatja az utat a kitaposott ösvényen amin eddig haladtak.
- Mi a baj Baltazár? - kérdeztem meg halkan az állatot , de nem reménykedtem válaszban, mindössze igyekeztem megnyugtatni az egyre inkább nyugtalanná váló társamat.

Alig, hogy az erdő belseje felé vette az irány fülét paták dobogása ütötte meg. Meg állva hallgatódzni kezdet.
-Egy talán kettő? Ilyen időben?-

Halkan kuncogta el magát majd meg fordulva a fák takarásából próbálta meg keresni az utazót. Egyedül volt ami elégedett mosolyra késztette a férfit. Az, hogy éppen milyen neme volt nem foglalkoztatta számára mind egyformák. Kínozható játékszerek. Nos miután fel fedezte vendégét meg bújva várta, hogy a hullához érjen aki pont útjába esett. Látni akarta mit fog csinálni vele és, hogyan reagál rá ám bár úgy tűnik a lova elővigyázatosabb mint remélte. Szemét meg forgatva sóhajtott, hogy el vették tőle ezt az örömöt az istenek. Fel állva porolta le a ruháját majd széles vigyorral indult meg az ismeretlen hölgy felé. Rejtekhelyét el hagyva biccentet a lánynak majd egy nagyot rúgott a fa mögötti holtestbe.
-Megérezte a halál szagát.-
Felelte kacagva arra a kérdésre amit nem is neki szántak. Kezeit két oldalra ki tárta mint ha csak azt akarná bizonyítani, hogy ártatlan de tette ezt teljes mértékben meg hazudtolta. Lassan ment közelebb felé ebben az állapotban pusztán azért, hogy erejével meg tudja akadályozni a ló elmenekülését.-
-Ne félj nem harapok.-
Felelte fogait meg villantva két szép szemfogát meg villantva ami csak vámpírokra jellemző. Minden tette ellent mondásos volt de látszólag ez szórakoztatta a férfit. Kezeit le engedve mérte végig alaposan a nőt, levegőbe szimatolva pedig próbált rá jönni még is miféle lénnyel van dolga. Látszódott rajta a kíváncsiság, ahogy nézte a nőt.
-Mit keresel itt éjszaka. Veszélyes hely ez.-
Felelte töretlen vigyorral, kését elő véve emelte ajkaihoz míg. Nyelvét ki dugva nyalta végig az acél szerszámot miközben gondolatban hozzá tette, hogy azért mert itt vagyok.
-Tudod, hogy nagyon ínycsiklandó vagy?-
Kérdését beteges nevetése követte de egy pillanatra se vette le a szemét a nőről. Ha megpróbált el menekülni erejét használva sok szorozta meg a gravitációs erőt és szögezte őket a földhöz.

Mikor az egyik irányból lépések zaját hozta erre a gyönge szellő egy kicsit összerezzentem a csupán szőrmével felszerelt állat hátán, combjaimat összeszorítva kapaszkodtam lábaimmal az állatba, sarkaimat pedig könyöke tövéhez nyomva húzta fel térdeit lapockájához, ezzel biztosítva be azt ha esetleg az állat megriad ami igen is nyilvánvaló volt a szagokat érezve. Már lelkiekben felkészült arra hogy a csupa ellentmondásos tettekkel és gesztusokkal meghazudtolt szavai végeztével szinte kirobbanó lendülettel kezdjék meg az utat előre. De az állat mintha megdermedt volna, kemény patái a földhöz tapadtak és nem mozdult, fejét idegesen kapkodva remegett egész testében. Ha én is rettegtem volna most rögtön akkor nagy valószínűséggel a lovam pánikja is az idő múlásával azonos sebességben nőtt volna amíg annyira meg nem rémül hogy szívverése felgyorsul és a félelem komisz erejének hatása alá nem kerül végleg. Akkor pedig már senki emberfia nem lett volna képes arra hogy megmozdítsa az állatot, de nem értettem hova lettek a menekülő ösztönök. Baltazár teljesen kővé dermedt, de ha nem is a teljes állat de a lábaim nagy valószínűséggel valami otromba mágia következtében a földhöz szegeződtek.
- Áthaladóban vagyok, igyekszem el innen, a Régi kastélyromoktól igyekszem minél távolabb kerülni. Így megköszönném ha megfeledkezne arról hogy itt talált minket - hadarta már egy kicsit feszültebben a lány, de nem a méregtől vagy az idegességtől volt ilyen éles a hangja hanem attól hogy egyre inkább úgy érezte le fogja győzni őt is a félelem és akkor nem kerülheti el újból rossz irányba forduló sorsát.
- Nem, nem vagyok íncsiklandozó, a testem egy időzített bomba! Ami bármikor robbanhat, a vérem pedig mint éles szilánkok bármelyik ragadozó nyelvét képesek lennének felismerhetetlenségig roncsolni! - hangom egyre inkább emelkedett de nem voltam képes elfojtani rémülettől elcsukló hangjegyeimet.
- Had menjünk tovább. Kérem! -

Szórakoztatónak találta a rémült állatott és a gazdáját, mámorító volt számára, hogy már pusztán jelenlétével ilyen hatást tett rájuk. Figyelte a lány mondatát ahogy gyorsan el hadarta szavait. Hallkan kacagva emelte meg kezét míg nem ujjával jó szeme felé nem bökött.
-Egy szemem van de azzal mindent megpróbálok jegyezni amit látok. Hát ha ezt is el veszítem.-

A veszélyre való figyelmeztetése kíváncsivá tette. Lassú léptekkel kezdte el körbe járni mint egy keselyű ami a haldokló fölött köröz várva a végét. A hölgy érezhete a testén a férfi tekintetét ahogy vizsgálta. Persze mosolya szinte a füléig ért a helyzettől. Végül a nő kérése süket fülekre talált ahogy Vul előtte ált meg. Tenyerét szét tárva tartotta maga előtt a föld felé.
-Fel!-
Adta ki a parancsot de ez pusztán színjáték volt. Ereje megszüntette a gravitációt mire a ló elkezdett a föld fölött lebegni. Vulnere kezeit szét tárva pördült meg talpán, orrán keresztül mélyen szívta be a levegőt.
-Egyszer mindent ki kell próbálni.-
Csillant meg a szeme mikor tekintettével ismét Daeriahra nézett. Ajkait résnyire nyitva mosolygott, nyelve hegyét ki dugva simított végig vele fogsorán.
-Ha bele halok az az én bajom.-
Daeriah egyszer csak vissza ragadta a föld míg a lova továbbra is lebegett. Kicsit talán vadászni akart Vulnere azért engedte el. Egy lépést tett meg felé kicsit csökkentve a távolságot. Figyelte, hogyan reagál rá a hölgy, szerette volna, hogy vére egyre jobban pezsegjen. A végén úgy is el kapja és meg fogja kínozni legalább is ezt szeretné leginkább.
-Fuss...-
Suttogta csücsörítve.

Mindez olyan furcsa vokt számára, egyszerre mégis olyan lenyűgöző hiszen még sosem látott ilyesmit vagy ehhez fogható erőt ami a birtokába kerítette volna, pedig már igen különös élményekben volt része az alatt az idő alatt míg Riya oldalán vándoroltak. Mikor a lovam elemelkedett a Földtől és magam is annak nyergéül szolgáló szörméjéről még hallottam a ló riadt nyerítését , magam is éreztem ahogy alattam a levegőben aerobikozó állat felágaskodott de sokra nem ment hiszen teste hátra bukott lassan már szinte egy 360 fokos fordulatot vett tengelye körül, ekkor viszont az én testem ismét visszanyerte a valódi súllyát és a Föld humuszban gazdag keverékére puffantam,felverve a felszínen még foltokban néhol álló port, ezzel egy részét az arcomra vagy a bőröm látható részeire kenve.
Felpattantam amint akalmam adódott és leporolásra időt sem szánva néztem egyenesen a férfi szemeibe,pontosan abba az egyben amit említett,amivel riadt orcámat szemügyre veszi.Fogai riogatóan hatottak, ahogy kimondta a zár szót testem meg feszült és akaratlanul is eleget téve a kérésének az életemet féltve teljesen megfeledkeztem arról hogy magam is képes vagyok alakot váltva hasonló erővel szembe szállni ezzel a szörnyeteggel.De sosem voltam az a fajta aki szembe szállt volna az ellennel.
A fák sűrűjébe vetettem magamat és lélegzet visszafojtva kezdtem el rohanni előre.Fogalmam sem volt arról hogy hova tartok, de igyekeztem a szívverésem szabályozni hogy legalább azzal ne könnyítsem meg ennek a vérszívónak a vadászatát.

Mulattató volt számára a rémült hölgyemény látványa, teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára ez aki az arcára nézett. Elégedetten mosolyodott el mikor Daeriah eleget tett kérésének és menekülni kezdett. Először a férfi örült kacagása követett a nőt majd lépteit hallhata meg ahogy talpa alatt ropogót az aljnövényzet. Nem sok előnyt hagyott a nőnek, mint ha egy vadállatt lett volna aki a prédáját üldözi úgy nézett ki a férfi és ez teljesen igaz volt rá. Tekintetében lelkének ragadozója köszönt vissza ami meg állíthatatlanul szaladt a hölgy után. Amint eléggé messze ért a ló is vissza hullott a földre bár ez jelenleg inkább egyáltalán nem érdekelte a vámpírt.
-Szaladj csak, az meg hozza az étvágyamat!-

Kiáltott utána önfeledt boldogsággal mint ha csak egy gyermeteg játékot játszottak volna de ez messze állt a valóságtól és talán ez tette még ijesztőbbé a dolgot hiszen elárulta mi számára ez a dolog. Egy játék amiben a másik az életét veszthete ha nem vigyáz eléggé. Persze ha tudná mire képes az ellenfele nem lenne ilyen vakmerő de „boldogok a tudatlanok” mint a példa is mutatja. Az éjszaka lassan egyre jobban uralma alá vonta a környezetet a hold és a csillagok fénye nélkül az ember még az orra hegyéig se láthatott volna. Daeriah szerencséjére a teli hold fényesen ragyogott és segítette öt a menekülésében ám a vámpír is élvezte ennek előnyeit. Nevetése folyton meg törte az éjszakát és el nyomta futásuk hangját. Ha utol érné biztos rá ugrana és úgy terítené a földre és miután sikerült le nyomnia egy késsel venné rá, hogy nyugton maradjon de ez csak az ő terve. Lehet el esik vagy sikerül el menekülnie előle.

Magam sem értettem mi volt ez a nagy riadalom, de mikor a férfi hangja erősödött elkapott a félelem, emiatt pedig mint préda, egyszerű őzsuta úgy szökdécseltem át a nagyobb farönkökön mintha a vadászkopók elől menekültem volna.Igyekeztem nem elbukni, hiszen akkor előnyhöz juttattam volna a férfit, ahogy a kisebb nagyobb kiemelkedéseken és mélyedéseken tapostam az avarozott földfelszínen észrevettem hogy az egyik távolabbi fa tövében van egy nagyobb kotorék, talán valami egészen nagy fúrhatta, bár magasságomnak köszönhetően úgy éreztem bármilyen szűk is az az üreg és a bejárata én mindenre képes lennék azért hogy életbe maradjak, így hát odarohantam és minden elővigyázatosság és körbenézés nélkül huppantam le a földre hogy bebújhassak oda, és bevallom derékig kissé nehéz volt de felsőtestemet szinte elnyelte már az említett odú.Arcom maszatos volt, kezeim reszkettek, halkan nyeldestem összeálló nyálamat,majd igyekeztem benedvesíteni kiszáradt ajkaimat.Mély levegő, kifúj. Ezeket ismételgetve igyekeztem a pulzusomat lelassítani.

Üldözte a prédáját ahogy tudta, kacagása be zengte az erdőt és csak néha halkult el mikor a férfi arcába csapódott egy fa ág. Figyelnie kellett, hogy semmi se állítsa meg hiszen akkor bottal ütheti a nő nyomát, néha így is kis híján múlott orra bukása de tartotta magát. Meg állva lihegve fülelt mikor nyomát vesztette, mérgében homlokát ráncolta és fület de az erdő teremtményeinek zaján kívül nem hallott mást. Fogai között szívta be a levegőt cicegve.
-Itt kell lennie.... Hé! Kislány hol vagy?! Gyere ide~-
Hívogatta bár tudta, hogy választ nem fog kapni tőle, nem is sejtette milyen közel is volt hozzá. Annal a fának másik oldalán állt ahol elbújt Daeriah. Mérgében, hogy el vesztette erősen ütötte bele őklét a növény törzsébe.
-Francba.... Csak találjam meg.-
Morogta, vissza fordulva kereste a nyomait és a levegőbe szimatolt hát ha meg érzi merre is van. Fogait megvillantva mosolyodott el szélesen. Megérezte a nő szagát ám ahelyett, hogy fel fedte volna rejtek helyét eltávolodott attól a fától. Léptei egyre messzebbről hallatszottak míg nem teljesen el nem halkult. Amint elég távolinak gondoltam a dolgot de még figyelte, hogy ne vesze szem elől azt a fát. Erejét használva lebegett a levegőben majd vissza ment a fához, eléggé magasra emelkedett, hogy kényelmesen az egyik vastagabb ágra tudjon ülni. Halkan reccsent az ág alatta mikor le guggoét és onnan várta, hogy zsákmánya elő bukkanjon. Amint feltűnt le ugrott a helyéről, át karolta egyik kezével míg a másikkal egy kést tartott a nyakához.
-Ne ficánkolj.-
Mondta ki határozottan pimasz mosollyal. Fejben el játszotta a dolgot fél oldalas mosollyal.

Mikor hallottam távolodó lépteit kissé megkönnyebbült a lelkem, egy darabig csendben még lélegzetemet is visszafojtva füleltem míg végül el nem halt teljesen az a gyönge hang amit a távolról érkező avarropogás okozott. Eddig csak a férfi hangját hallotta a fülébe és saját szívének heves dobogását, majd mikor úgy érezte előnyre tett szert egy kissé előbújt egy részében az odúból ám ekkor érezte azokat a hideg fagyos kezeket, majd halhatta ahogy üldözője, az a vérszomjas ragadozó egy újabb parancsot ad ki: Ne ficánkolj.
Persze én magam nem vagyok olyan aki ezekre a szavakra adott volna,ficánkoltam, a levegőt rugdostam ahogy lassan előkerültem a föld alól a durvasága és a rángatása folyamán.Sosem voltam olyan fajta aki bántott volna bárkit is, így igyekeztem hogy most se forduljon elő hogy általam szerez valaki sérülést, de a hideg fém már szinte égette a bőrét ahogy pengéje nyakán pihent, ahogy ficánkolt némileg talán magának okozta azokat a kisebb vágásokat, de talán ez volt az egyetlen kiútja ebből a helyzetből, kék vére a hideg fémre csepergett mire az egész gyorsan kristályosodott ki és fagyasztotta meg teljesen a kést, majd tudatosan indult el a vámpír keze felé mellyel olyan ragaszkodóan szorongatta.
- Engedj el! - sikoltottam el magamat, kissé megfeszültek izmaim, hegyeske fogaimmal saját ajkamba haraptam kissé, ha ezen múlik az életem sárkányként vetek véget ennek a szorult helyzetnek.

Mikor megragadta és elkezdte ki húzni odujából a lányt az össze vissza kapálódzott. Hiába szólt rá és fenyegette késsel nem akart engedelmeskedni neki amit nem fogadott túl jól. Ismételten rá szólt, sokkal hangosabb és eréjesebben. Nemet nem tűrő hangnemben.
-Ne mozogj!-
Orrát csaak hamar megütötte a vér szaga ahogy az apró vágásokon ki buggyant a kék nedű, nem sokára a jég hideg ölelését érezte a végtagján teljesen váratlanul. A kést úgy dobta el mint ha égetné a húsát majd rá nézve vette észre, hogy jéggé fagyott fegyvere. Ki egyenesedve rántotta fel a lányt kezénél fogva magához. Egy pillanatra találkozott tekintetük, a férfi szemében harag látszódott A nő állának hegyét megfogva emelte meg a fejét és nézte meg nyakán a vágásokat, ekkor vette észre a vörös helyet kék színben pompázó vérét
-Hát ez meg?-
Értetlenkedett egy pillanatra. Daeriah arcát közre fogva nézett a szemeibe határozottan, kissé dühösen értetlenségén és azon, hogy őt bizony nem fogja megenni. Alsó ajkába harapva szívta meg húsát.
-Nem leszel a vacsim....-
Jelentette ki komoran majd hirtelen vidámabb lett arcának vonásai.
-Elfoguk mi attól még játszadozni. Ne félj.-
Kacagta el magát hangosan majd le lökte a fához. Ruhája alá nyúlva vett elő egy újabb kést.
-Nos tudod sajnálatosan nem ehetlek de ezt szerintem te is tudod. Nos majd mást vérét szívom ki. Addig kicsit ki csinosítalak, ne félj nem lesz olyan rossz.-
Kacagta el magát széles mosollyal. Közelebb lépve guggolt le hozzá, a lányt a válláná fogva nyomta oda a vaskos törzshöz. Miközben a kezében lévő pengével köröket írt le.
-Ha jó leszel akkor kíméletes leszek. Nos... Hol kezdjem?-
Adta meg neki a választás lehetőségét bár ez csak egy kis játék volt a részéről.

Egy pillanatra talán maga is azt hitte hogy ennek az egész fölösleges cécónak itt lesz vége, már készült épp megkönnyebbülten sóhajtani mikor a férfi újfent megragadta miután megszabadult szinte mohón keze felé haladó jéggel bevont eszközétől.Egy pillanatra még az én arcom is mosolyra húztam mikor láttam hogy ezzel bizony meggyűlt a foga, márpedig az én véremből nem kap ugyan, vagy ha mégis megkíséreli azt hogy igyon belőle igen hamar szembesülni fog vele hogy torka bizony kristályosra fagyott és akkor már e világon senki nem fogja azt bizony felolvasztani testén belül, az a kis rész pedig nem áll meg bizony, addig fog haladni a jégréteg belsejében míg nem teljesen megfagyasztja belülről a férfit.Mikor azonban ezek után is ragaszkodott ahhoz hogy maga mellett tartson egyre inkább elvesztettem a hitemet afelől hogy életben vagy legalább egy darabban maradok ma este.
- Nem bizony vagy itt hagyod a fogadat! - felelte szinte felcsattanva majd minden félelem nélkül dobbantott egyet és igyekezett sarkával mégis csak a férfi lábára dobbantva, elérni hogy eleressze.
Mikor a fának lökött, gerincem szinte felvette a fa törzsének girbe-gurba formáját, kissé lentebb csúsztam és felszisszentem.
- Ha most összekaristolsz akkor olyan ostoba vagy mint aminek mutatod magadat! A vérem spriccelni fog és egyenesen abba a rút arcodba fog hullani az a vér ami távozik majd belőlem, bizony bizony! - riogattam a lényt.

Fejét le hajtva rázta meg azt miközben el nevette magát. Vállainál bele remegett tettébe.
-Majd... Akkor úgy váglak, hogy ne spricceljen.-

Pillantott rá ismét ahogy meg emelte a fejét. Tekintette lágy volt még is érezhető volt a mögötte megbúvó rossz szándék.
-Tudod csak akkor spriccel ha ütőeret vágok meg. Különben csak... Ki buggyan és lassan le folyik.-
Kezével Daeriah vállára simított lassan le húzva a kezét felkarján imitálva ahogy a vére folyna. Hirtelen le nyúlt a lábához és hátra húzva hagyta, hogy a nő a hideg földön feküdjön. Lábát át vetette rajta és az alhasán foglalt helyet, kését felé tartotta, hogy el tántorítsa az esetleges próbálkozásoktól de végül is lehet jobban járna a gyors halála mint a férfi lassú kínzásával
-Bár... Nem csak késel kínozhatlak... Számtalan módszerrel okozhatok neked... gyötrelmet.-
Kacagta el magát ördögein. Előre hajolva akart a kezével a torkánál megragadni de a vére el rettentette onnan így inkább vállát vette célba és nyomta le a földre kését el rejtette zsebében közben nehogy meg vágja ismételten.
-Mond csak.. szerinted mivel tudok neked szenvedést okozni még? Gyerünk csak bátran.-
Gonosz mosolya nem adott okot a bizalomra és szemének örült csillogása is sokat el árult.
-Amíg bírod csinálni fogom, hosszú az éjszaka.-
Vigyorgott mint a tejbe tök ahogy el kezdett gondolkodni mit is tehetne vele. Sajnos lehetőségei korlátozottak voltak. Folytogatni nem tudta mivel keze kővé fagyot volna rögtön. Korbács és kötél se volt nála így ezeket se tudta volna használni rajta. Látszódott rajta, hogy kissé tanácstalan kezdett lenni.

Mikor testem vízszintesbe került térdeim egy kissé igyekeztem összerántani, kezeimmel a főbe markolva kissé csikorgatni kezdtem fogaimat majd halkan felnyögve a rám nehézkedő súlytól kicsit bús szemekkel néztem rá.
Nem értettem hogy ezek után még van bátorsága így játszadozni késével, néha mikor a hideg penge megérintette a bőrét egy pillanatra libabőrös lett, testében pedig gerince vonalán egészen le farokcsontjáig megborzongott.
- Van egy sejtésem hogy még mi képen tudnál, de fogalmad sincs arról hogy mégis kivel erőszakoskodsz itt mint késsel mint a nélkül.Sárkány vagyok és ezen az sem változtat hogy ilyen ördögi vigyorral és azzal az apró fegyverrel fenyegetőzöl itt. - sziszegtem kissé bosszúsan majd térdem igyekeztem közelebb húzni mellkasomhoz hogy egy egyszerű lábrántással a lehető legérzékenyebb pontot eltalálva igyekezzem "lefegyverezni" vagy legalább eltántorítani.

//Folyt: korhatáros rész//

NARELLE

Ahogy a reggel első napsugarai megvirradtak, az erdő sokszínű állatvilága is elkezdett átformálódni. A nappal aktív állatok keledeztek, az éjszaka aktívak pedig visszavonultak odúikba. Utóbbiak közül, néhány merészebb példány kivételt képezett, mint például az a gyomrát megtölteni kívánó vaddisznó, amelyik az egyik fa tövében, hegyes agyarával kaparászott. A gyanútlan jószág észre sem vette a 3 méteres férfi satuszerű mancsát, ahogy az a homlokánál fogva megragadta Őt, s felemelvén, olyan emberfeletti erővel vágta földhöz, hogy annak összes csontja szilánkosra törött.
Hakuryuu nem bízta a véletlenre, s bár szerényen bánt fizikai erejével, prédája teste még így is krátert vájt a talajba. Az állat holttestét otthagyván, elindult, hogy különféle erdőben honos gyümölcsöket szedjen. Ez egy olyan feladat volt, amellyel Calypso - a kardforgató kiképzése részeként - megbízta Őt. Hakuryuu szaglásával, mind az állatok, mind pedig a gyümölcsök megtalálása gyerekjáték. Feltehetően, korunk egyik legnagyobb vadásza is lehetne. Testét a szokásos, saját tüzéből kovácsolt páncél fedi, ám annak hőmérsékletét, már egyre jobban képes befolyásolni, lévén nem lenne szerencsés, hogy egy egyszerű erdei sétától, felgyulladjon minden körülötte. A démon hibrid orra szüntelenül szimatol, míg nem egyszer csak szagot fog. Egy bokor, telis tele különböző méretű és érettségű lila bogyókkal. Szaglásával nem csak azt tudja megállapítani, hogy hol van az étel, hanem azt is, hogy az mérgezett-e vagy sem. Ez pedig... határozottan nem az. Hozzá is lát a megfelelő érettségi fázisban levő darabok leszedéséhez. Komoly tekintete magvas gondolatokról árulkodik, pedig csak az az egyszerű apróság ütött szöget a fejében, hogy ezek a bogyók pontosan olyan színűek, mint Calypso haja.

Hajnalodott. Narelle bosszankodva morrant. Az áldozata sajna nem adta magát könnyen, és egész éjszaka fogócskázhatott vele, ez pedig a nőt kimondottan bosszantotta. Végül fejvadászat ide vagy oda, az áldozat csúnya véget ért. Narellenek a kezét se kellett emiatt mozdítania, prédája egy fatörzsbe esett hasra és szegte a nyakát.
- Hát... ez... - kezdte volna a nő, de hirtelen nem talált szavakat az előtte heverő ember ostobaságára. Végül levágta a fejét, és egy zsákba tette. Mindegy volt. a megbízója külön felhívta rá a figyelmet, hogy mindegy élve vagy holtan, de szállítsa le a tagot.
A démonhibrid megvonta a vállát, majd a testen átlépve indult vissza volna Acrine-be. Azonban, ahogy szippantott a hűs hajnali levegőből, a lágy szellő egy ismerős illatot sodort feléje.
- Haku... - suttogta maga elé.
Némi tépelődés után úgy ítélte meg, hogy a fej a zsákban kibírja azt a néhány perces kerülő utat, s találkozást, amíg Narelle beköszön a másik démonnak. Amúgy is roppant kíváncsi volt, hogy mit keres hajnalok hajnalán az erdőben, hogy-hogy nem valahol megbújva vájra az alkonyatot?
Amit a nő néhány perces kerülőútnak vélt, az valójában jó húszperces sétává vált.
Első pillanatban teljesen megilletődve áldozott néhány percet arra, hogy megfigyelje Hakuryuu-t teljes nappali formájában. Ezer éve nem látta így, talán meg kislány volt, alig pár éves, mikor látta a Pokolban. Kíváncsi gyermek volt, az mar egyszer biztos.
Halványan elmosolyodott az emlék hatásara, majd végül a fejjel teli zsákot letette ama fa tövébe, ahol az elmúlt néhány percben szobrozott es tanulmányozta az előtte levőt.
Gondolataiba azonban ezúttal nem a gyermekként együtt töltött időszak férkőzött be, hanem az utolsó találkozások, s elválásuk. Óvatosan, szinte ösztönösen nyúlt hozza a nyakában levő kristálynyaklánchoz.
Végül nem várva tovább, előlepett.
- Szia, Haku - köszönt, s érdeklődve figyelte, ahogy a démonhibrid továbbra is bogyókat szed.

Hakuryuu vagy egy tucat bokor termését begyűjtötte egy kis szütyőbe, amit Calypso-tól kapott, s már éppen az utolsó szemeket szedte, amikor egy ismerős illatot érzett meg. Nem tudta, hogy ki volt az, csak azt, hogy mi. Jól ismerte mindkét aromát. Démon és vámpír. S bár nem minden úton útfélen találkozik más démonokkal, Narelle jelenléte és közeledése, Őt egy cseppet sem izgatta.
Mikor saját nevének töredékét hallotta meg a nő szájából, keze megállt, a benne levő lila színű bogyó pedig hamuvá égett. Mint egy ragadozó vadállat pillantott hátra. Szép, lassan egyenesedett fel, nem siette el. A nő felé fordult, majd jobb karját előre kinyújtotta, s bal válla mögé navigálta azt. Karmai felizzottak, s támadott: karjával egy horizontális, hasító mozdulatot végzett. Néhány másodperc múlva, 50 méteres köríven belül, minden fa kidőlt. Másfél méteres magasságban, mindent kettészelt maga körül, kivéve a démon nőt, aki sértetlen volt.
- Lenyűgöző. Ahogy az tőlem elvárható, sikerült annyira visszafognom magam, hogy ne öljem meg az ellenfelemet. - Jelentette ki mancsait fixírozva.
Mielőtt a nő bármit felelhetett volna, Haku egy lángörvényt idézett köré, amely ha nem lett volna Narelle démonvilágban is páratlan pajzsa, akkor hamu sem marad belőle. Az eredmény ugyanaz volt: meg sem karcolta Őt.
Hakuryuu oldalra döntötte a fejét, majd elismerősen megszólalt:
- A pajzsod ellenáll a támadásaimnak. - Kezdett bele, majd komolyabb hangvételben folytatta:
- A bőröd... megöllek és lenyúzom a bőrödet alapanyagként az új öltözetemhez. - Jelentette ki, s közben észrevette a kisasszony nyakláncát, amely ugyanolyan mágikus energiát árasztott magából, mint amilyen az övé is volt. Emiatt egy picit megtorpant, hiszen nem értette ennek miértjét és kérdőn nézett a nő szemébe. Magyarázatot várt.

S bár Narelle naivan bízik a démonhibrid társaiban, azt azonban sose felejtette el, hogy a nappali Hakuryuuval szemben egészségesebb, ha a pajzsa teljes erőbedobással működik. Amikor a másik megtámadta pajzs csupán egy pillanatra villant fel. Támadása nemes egyszerűséggel a pajzshoz érve megsemmisült. Az, hogy a környezetét mennyire rombolta le a férfi, Narellét egy cseppet sem érdekelte. Közömbös, már-már unott arccal figyelte a másik hiába való próbálkozásait.
A nő lenyelte az epés válaszait, nem mintha nem lett volna választéka bőven mit vágjon a férfi fejéhez, de a temérdek válasz között nem lelte a megfelelőt. Hiszen gratulálhatott volna a remek megfigyelésért, hogy a pajzsa teljesen ellenálló, vagy, hogy felhívja rá a figyelmét, hogyha megsebezni nem tudta megnyúzni se tudná.
Sajnos, ahogy a válla felett hátra pillantott, kénytelen volt megállapítani, hogy a munkája, vagyis a fejjel teli zsák kilapult. Narelle bosszúsan sóhajtott. Azonban a férfira pillantva kénytelen-kelletlen volt megállapítani, hogy jelen pillanatban nem lehet vele értelmesen beszélni, tehát teljesen felesleges szóvá tenni, hogy a nő miatta veszített néhány erény aranyat.
Narelle, részben hogy bosszantsa, részben, hogy jelezze, kezdhetne Haku megkomolyodni, ásított egy nagyot. Amúgy is fáradt volt, hiszen egész éjjel hajkurászott valakit az erdőbe teljesen feleslegesen.
- Remek meglátás - jegyezte meg végül, hogy ellenáll minden támadásnak. - Ebből kifolyólag megnyúzni sem tudsz - jegyezte meg enyhén gúnyosan. Bár tudta, hogy helytelen, amire készül, most még is megtette. Egy kis energia gömböt idézett meg, s Haku-ra irányította. Azzal a szándékkal, hogy a combján ejtsen egy kedves kis sebet, a két támadás miatt. Még is csak ő lenne Lucifer lánya, ez, hiába barát, testvér, még is kezet emelt rá. Ez pedig bosszút érdemel.
Kérdő pillantását figyelmen kívül hagyta. Nem fog ő aztán magyarázkodni senkinek. Főleg nem neki, mikor tőle kapta!