Ezer fény erdeje

Delalyssa & Aramisa

Kicsit elhagyva a többieket koptatom az erdei utakat. A parafa talp alatt alig csap neszt az ágak apró ropogása. Ha osonnék, se igen lehetnék halkabb, tekintve, hogy a mesteremnek hála belém ivódott a tolvajok mestersége és az ehhez tartozó cselekedetek. Viszont el kellett szakadnom egy kicsit. Kicsit egyedül lenni, így sálam az arcomba húzva lépdelek. Apró szemeimmel fürkészem a közeli tájat, nem les e rám vész. Hiszen a tolvajok élete ezzel jár. A szél kicsit belekap a hajamba, egyenetlen vágás miatt olykor jobban látok. Sálam lentebb húzom és mélyet szívok a levegőből. Valaki van itt? De lehet csak az erdő pulzál? Nem... ez valamennyire elüt tőle. Szinte teljesen. Gyógynövények, melyeket ismerek és alkalmazunk. Mint a sivatagban elterjedt kaktuszok. Talán még a menta frissessége, mit felismerek, ami elüt az erdő illatától. Ilyenkor jól, hogy farkas lehetek. Legalább félig.

Csend. Az erdő elrejt és megvéd, életet ad és elvesz, lélegzik és létezik. Az elmúlt órákban nem csináltam semmi mást csak léteztem, hagyva, hogy a fára kúszó borostyán körbenőjjön és elrejtsen a kíváncsi tekintetek elől, remélve azt hogy senki se szándékozik a mai napon felkeresni a természet úrnőjét. Kósza pletykák keringenek a levegőben, melynek hitelt nem tudom, hogy egyáltalán adjak-e. Igaz lenne talán és tényleg visszatértek, vagy csak véletlen az egész? Nem tudom, és már reménykedni se merek. Annyiszor derült ki az ellenkezője, mégis, miért pont most derülne ki, hogy igen, mégis élnek? Mégis van ki még lélegzik tisztavérűként? Nem tudom, hogy másnak e hír mit jelent, de nekem népemet. Tényleg élnének?
Valaki van lent. Egy kisfarkas, szagából adódóan. Növényzetbe rejtőzve, emberi alakban figyelem, merre sétál, mit akarhat erre hol még a madár se jár. Eltévedt vajon a kölyök? Vagy esetleg tilosban járna, mint megannyi fajtársa? Az elmúlt évszádaok során nem egy tilosban járóval találkoztam, és nem kettőt kellett jobb belátásra térítenem úgy, hogy alacsonyabban végezte. Csehd. Nem csak farkas, van valami más is benne, igen, az! Te jó ég.
- Édes istenem – szakad ki belőlem és már mozdulok is, hogy egy faágról nézzek le rá. Ez a lány, de nem lehet, és mégis. Igaz! Tényleg igaz! Szemem elhomályosodik, kezemmel arcomhoz kapok. Nem hiszek a szememnek, de nem is a szememnek kell hinnem, hanem az orromnak. Él. Lélegzik. Fajtársam.

Delalyssa & Aramisa

Ahogy sétálok és magamban morfondírozok, nem tudok düllőre jutni. Legalábbis mesterem viselkedése miatt. Úgy gondolja veszélyben vagyunk. Viszont minden egyes munkával saját életünket kockáztatjuk. De valószínűleg kölyök mivoltom miatt vagyok ennyire értetlen.
Viszont ingerült, mióta a Laorcha-k életjelet mutattak. Vajon miért? Szabadok vagyunk, csupán magunktól függünk. És ez teljesen jó így számomra, neki sem lehet panasza. Vagy csak a lázadókorszakomat élem? Isten sem tudja. Annál pedig nincs felemelőbb mikor a szabad területeket koptatod. De van egy kellemetlen érzés, mintha figyelnének. Borsódzik a tarkóm, ha nem lenne a sál a nyakamban talán baba hajaim elemelkednének. Mikor pedig hang halk is megüti érzékeny fülem, behajtom lábam és körbe hordom tekintetem.
-Ki... ki van ott? - tekintek körbe, de a természet óvva védi sajátját. Mintha a bátyám piszmogott volna valamit az erdő úrnőjéről, de a kutya sem emlékszik rá, mi volt az. Talán ő lenne, ki most felszólalt?

Itt van egy laochra. Valaki, ki a halottaktól jött volna? Átlépve másvilágra, majd visszatér kísérteni az élőket, hogy eszükbe vésse, mi volt a múlt, ne feledjék, kik voltak ők? Vagy mégis igazak ténylegesen a pletykák? Mert ha tényleg azok, akkor ő egy laochra, és ha az, akkor nekem sürgősen haza kell mennem, hogy utána meg körbenézzek, mi változott az elmúlt évek során, hányan vagyunk még, kik eme földet tapossák, és hányan, kiket nem temettek el? Lehet, élünk. Megszédülök, támaszkodom, miközben sápadtan nézem a másikat, mély levegőket véve, pulzusom száguld, mint az őrült, ahogy lassan, de biztosan eljut a tudatomig, élünk. Ő is él, és ez egy olyan felfedezés, melyet nehezen hiszek el. De igaz.
- Én – válaszolom végül halk hangon, én vagyok itt. Hogy ki az az én? Majd rájön, majd bemutatkozom neki, de most még csak szokom a tudatot.

Delalyssa & Aramisa

Az őrületbe tud kergetni ez a fajta feszültség. Mitől borsódzik a tarkóm, szinte ereimet marja. Enyhe félelem, mely mint valami nyálkás csiga kúszik végig gerincem mentén, hideg trutymót hagyva maga után. Kérdésemre pedig a válasz csak annyi, hogy én. Hát tudod jól kivel szórakozz! Képességemmel egy bokor rejtekébe szívódom fel. Az árnyak biztonsága és öröksége melyet kihasználva próbálok olyan helyzetbe kerülni, miben ő van.
Farkasom pedig fesztűl vár, hogy minél hamarabb elinalhassunk, eltűnve az anonym látóteréből nyomát sem hagyva az emberies létfórmának, ki itt járt. De nem, még túlvilágias lángként izzó tekintettel figyelek, hidegvérem előkotorva.

Több hét is eltelt már az acrine-i arénában történtek óta. Sangria és Hircine akkor látták utoljára Azura-t, akinek a hollétét, azóta is jótékony homály fedi. Hogy hová ment, vagy hogy mik a céljai, azt senki sem tudja megmondani, még a fogadott apja, Gerard sem. Egyébként Ő visszahajózott kalózöbölbe.
Végül aztán az eseménytelen hetek leforgása után, a fogadókban kezdtek megjelenni vadonatúj fejvadász felkérések, amelyek egy bizonyos szörnyeteg - határmenti vidékekbeli - garázdálkodásáról tesznek említést. Karavánokat támad meg, s bár a rakomány minden esetben sértetlen, túlélők nincsenek. Az emberek és a lovak is egyaránt eltűnnek.

Egy csapat fejvadász lépett be az Ezer fény erdejébe. Forró nyomon jártak, kutyákat is hoztak magukkal, akik szaglásukkal segítik a keresést. A vérdíj magas, a kereskedők bőkezűen megjutalmaznák azokat a hősöket, akik végre megszabadítanák Őket az üzletüket megkárosító tényezőtől. Az egyik kutya szagot fogott és egy vakkantással jelezte, hogy melyik irányba haladjanak tovább. Innentől kezdve már csak rövid idő kérdése volt, hogy rátaláljanak a fészekre.

A földön mindenféle csontok hevertek, embereké és állatoké egyaránt. Néhány ló teste - groteszk módon - a fák egy-egy vaskosabb ágára voltak felszúrva, mintha csak kiszárításra váró húsdarabok lettek volna. Beljebb haladva, a fákról zöldes árnyalatú - pókhálószerű - gubók lógtak le. Természetesen ezek anyaga nem pókháló volt, hanem valami erőteljes és ragadós massza. Egy két gubó már fel volt vágva, bennük pedig aszott emberi holttestek rohadtak. Érdekesség, hogy a csontok és a bőr szinte sértetlenek voltak, viszont a belső szerveket teljesen eltávolították.  

- Ez borzasztó. A belső szerveiket méreg segítségével cseppfolyósították, majd pedig kiszívták. Ez a tény maga és a gubók... arra engednek következtetni, hogy a szörnyeteg egy óriás pók.

- Csakhogy a pókok a fedett és vízhatlan helyeket kedvelik. Valamint. Sehol sem látok pókhálót.

A fejvadászok tanácstalanok voltak és bár ügyeltek rá, hogy ne csapjanak zajt, valaki mégis minden lélegzetvételüket figyelemmel kísérte. A semmiből tűnt fel a fekete árny és az egyik kutyát olyan erővel ragadta el, hogy annak a teste menten félbe szakadt. Egy pillanat volt csupán és már is el tűnt.

- Itt van hát a bestia! Védjétek a hátatokat! - A fejvadászok - egymásnak háttal állva - egy kört alkottak. Percek teltek el, majd pedig órák. Sehol semmi.

- Elment volna? - Tette fel egyikőjük a többiek fejében is megfogalmazódott kérdést, majd abban a pillanatban, hogy a figyelme lankadt, felülről elragadta Őt is az árny. Csapdába estek. Már az elejétől fogva nem Ők voltak a vadászok.

Sangria a bizonyos acrine-i eset óta egy időre el is felejtette a szabadon kószáló farkasát. Nem foglalkozott vele, inkább Dombvidékkel foglalkozott, hogy azt alakítsa élhető területté. Azonban, mikor a legtöbb fogadóban szembe találkozott egy bizonyos felhívással, már Sangria se tudott szó nélkül elmenni mellette. Inkább csak sejtette, semmint tudta, hogy a szóban forgó bestia, a vadállat, amitől annyira mindenki retteg az ő elkóborolt kutyusa lehet.
A nő, végül nagyot sóhajtva hagyta az aznapi terveit a semmibe, és elindult a szóban forgó helyre. Szándékában állt megregulázni a vérfarkast, annak ellenére, hogy akkor, ha nem menti meg a másik vérfarkasa, akkor most nem lenne itt.
Ruhája alatt két Maioresz kristály darab pulzált lassan. Óvatosan lépdelt, követve a jóval előtte járó bátor, de ugyanakkor nagyon is ostoba kalandozók nyomait, miközben elmormolt néhány fohászt, hogy ő maga ne sétáljon bele semmiféle csapdába.
Sangria arcára kiült az undor, ahogy meglátta a gubókat. Messziről. Nem ment közelebb, az ő figyelmét nem kerülte el az árny, mely csak úgy szedegette az áldozatait.
A macska nem avatkozott közbe. Megítélése szerint, aki olyan ostoba volt, hogy Azura után merészkedett, az most magára vessen. Elhessegette azt az apró, ám de fontos tényt, hogy amúgy ő is itt van, és testközelből nézheti végig, ahogy a vérfarkasa darabokra szed néhány fejvadászt. Bár a lányt nem hatotta meg, igazából egészen jól szórakozott a lassan kialakuló fejetlenséget látva.
A várakozásban azonban a macska előbb-utóbb beleunt, így minimális zajt csapva, az egyik fatörzsnek nekitámaszkodva, lecsúszott a tövébe és elszundizott.
Órákkal később meglepett kiáltásra riadt fel.
- Azura, ne játssz már velük. Öld már meg őket, ha nem teszed én végzek velük! Utána hadd szundizzak még öt percet - nyafogott a felébresztett macska, miközben hunyorogva próbálta kivenni a farkasa alakját valahol a lombok között. Sikertelenül.

Sangria megjelenésével felgyorsultak az események: Azura befejezte a játszadozást. A karmai megvillantak és a maradék fejvadász feje is a porba hullott. A kutyákra is hasonló sors várt. A több, mint 3 méter magas vérfarkas látványa félelmet ébresztett volna a legbátrabb emberek szívében is, de olybá tűnt, hogy Sangria mintha valamelyest már hozzá szokott volna ezekhez a bestiákhoz. Azura ott állt, kevesebb, mint 20 méter távolságra a nőtől. Vicsorgott és közben zöldes, erőteljesen maró hatású nyál csorgott a földre, amelytől az sistergett és füstölt. A morgása pedig semmi jóval nem kecsegtetett.

Ekkor váratlanul a metamorfózis kezdetét vette és másodperceken belül, Azura - emberi alakjában, ruha nélkül - díszelgett.
- Sangria. - Nevét undorral teli hangszínen ejtette ki ajkain és a szemei is összeszűkültek.
- Miért kísérted a sorsod? - Nem tervezett hosszas beszélgetésbe elegyedni a betolakodóval, közömbösségének hangot adva elkezdte egyesével "tartósítani" az élelmet. A holttesteket a karmai alól kiszivárgó méreg-masszába - bábszerűen - becsomagolta, hogy aztán szépen egymás mellé, fellógathassa Őket. Utolsó simításként, a karmai hegyéről, belső szerveket lebontó mérget fecskendezett beléjük.

Mikor már semmi dolga nem akadt, nagy kegyesen elkezdett felöltözni. A ruhái az egyik szikla tetejére, egy kupacba voltak leszórva.
- "Őt" miért nem hoztad magaddal? - Utalt Hircine-re. Le sem tagadhatta volna, hogy mennyire szomjazik egy visszavágóra.

A macska elégedetten figyelte, ahogy a vérfarkas befejezte a vacsorájával a játékot. Sangria, ha nem fél álomban lett volna, akkor lehetséges, hogy kissé aggódott volna a vérfarkasból kifolyó méreg láttán, de a macska még az ébrenlét peremén lebegett, szinte csak nyomokban fogva fel a valós világ eseményeit.
- Jöttem megnézni a veszélyes fenevadot, akinek a fejére a kereskedők céhe már lassan egy zsáknyi aranyat tűztek ki jutalmul. Mielőtt még félre értenéd, nem terveztem elvinni a fejedet a céhnek. Igazából csak kíváncsi voltam, kiről van szó - vonta meg a vállát a nő. - Eszemben sincs harcolni veled - szögezte le a macska. Köszöni szépen az aréna-beli eseményeket nincs kedve megismételni. S nyakát tette volna rá, hogy Hircine nem ólálkodik valamelyik fa mögött arra várva, hogy őfelsége bundás popóját megmentse.
- Jó így neked? - kérdezte végül Sangria. - Gerard visszament a Kalóz-öbölbe - tette még hozzá. A macska kissé esetlenül ugyan, de próbálkozott beszélgetést kezdeményezni a ténykedő vérfarkassal. Ám, hogy mutassa, hogy nem akar bele szólni a dolgába, továbbra is a fát támasztotta.
- Nem tudom hol van - vonta meg a vállát Sangria. - Nem tartom magam mellett, hiába a kutyusom. Amúgy most valószínűleg prémet vadász nekem - gondolkodott el egy kicsit a macska, hogy vajon mi volt az utolsó feladat, amit kiadott Hircine-nek. De még mindig csak a puha prémek lebegtek a szeme előtt.
Végül a macska felállt, nagyot nyújtózkodva merészkedett közelebb.
- Gondolom hiába is ajánlanám fel a segítségemet, nem élnél vele - vonta meg a vállát a nő, miközben kissé furcsán nézett a gubókra. Nem akart rákérdezni, hogy mikor lett a vérfarkasból pók. Nem az ő dolga volt.
- Szeretnél Hircine-nel találkozni? - kérdezte a macska. Ahogy eddig feltűnt neki, a vérfarkas egyedül ebben a témában mutatott érdeklődést irányába.

- Az arany igencsak veszíthetett az értékéből, ha egy zsáknyiért cserébe, mindössze harmadrangú fejvadászok próbálnak szerencsét. - Jegyezte meg gúnyosan.
- És veled mi a helyzet? Szeretnél elvonulni a halál nyugalmába, Sangria? - Kérdezte érdektelenül, miközben a karmairól a vért, a szájába csepegtette.
Amikor viszont meghallotta Gerard nevét, mind a két füle megrezzent.
- Vagy úgy. Életben van. - Jelentette ki. Nem volt meglepődve. A fogadott apja volt az egyetlen, aki még Őt is képes volt megtéveszteni.
A kérdés első felén elgondolkodott.
- Még csak elképzelni sem tudom, hogy milyen az, ha jó nekem. De a magam ura vagyok. Akkor eszem, amikor akarok. Akkor alszom, amikor akarok. Akkor ölök, amikor akarok. - A tenyerét nekitámasztotta az egyik fa törzsének, amelytől az a másodperc egy töredéke alatt elkorhadt és recsegve-ropogva kidőlt.
- Láttam sok mindent Sangria. Szegénységet, gazdagságot, anyát aki egy szelet kenyérért adta el a gyermekét és olyat is, amelyik a saját húsából adott neki enni. Számomra nincsen hely ebben az érthetetlen világban. - Magyarázta miközben lehunyta a szemeit és tett néhány lépést előre. A lábai alatt a föld elfeketedett.
- Prémet vadászik... Neked? - Enyhén szólva nem volt elragadtatva, hogy a riválisa egy macska nő parancsait teljesíti. Legszívesebben itt helyben darabokra tépte volna mind a kettőt.
- Szánalmas. - De csak ennyivel tudta le. Odasétált az egyik régebbi gubóhoz, majd a kezével átszúrta azt. A cseppfolyósított belső szerveket - lévén az részben már az Ő mérge volt - a tenyerén keresztül, nemes egyszerűséggel elkezdte felszívni.
- Ha elfogy a szerencséje és útjaink ismételten keresztezik egymást, megölöm. Nincs szükségem a segítségedre. - Adott egyértelmű választ a nőnek.

- Nem az arany veszített az értékéből. A magasabb szintin lévő fejvadászok... hmm... hogy is mondjam... Túl olcsó még  a munka - felelte végül Sangria. Legalábbis ő ezt szűrte le az egyik fogadóban, mielőtt ide indult volna. - Ezek, csak a szerencsét akartak próbálni. De ezek emberek. Ha valaki komoly fogadja majd el a megbízást, annak már képessége is lesz - tette még hozzá. Figyelmeztette? Talán, a macska maga sem tudta volna miért. Talán nem akarta, hogy meghaljon a kutya. Az ő kutyája, bár az ordas még nem volt azon a szinten, hogy pórázon sétáljon.
- Nem én! Köszönöm, szeretek élni. Egy teljes vidéket kell lakhatóvá tennem a hibridek és félvérek számára, akiknek nincs hova menniük. Majd én otthont nyújtok nekik - húzta ki magát büszkén a nő. Büszke is volt magára a nagy tervei végett, bár hogy mikor sikerül teljesen megvalósítania, azt még ő maga sem tudta volna megmondani.
- Ez... hm... elég magányosnak hangzik - tűnődött hangosan a macska.
- Bármennyire is úgy tűnik, nem csak te láttad az élet árnyoldalát Azura. Te szerencsésebb helyzetben vagy mint én. Téged legalább befogadna a fajod, de én? Hibridkén... esélyem nincs. Ha nem vigyáznék egy emberi városban rabszolga sorban találnám rövid úton magam - jegyezte meg Sangria. Ahogy a farkas lépett előre néhányat ő úgy hátrált. Egészséges életösztöne volt, a macskának. Nem szeretett volna meghalni. - Ezért, ezért akarok otthont nyújtani a kirekesztetteknek - tette még hozzá, majd egy elfojtott sóhaj közben beletúrt a hajába. Kissé tanácstalanul nézett a továbbra is közeledő vérfarkasra.
- Mit szeretnél? Adjak célt az életednek? Megtehetem. Ajánljam fel, hogy tarts velem? Öld meg az ellenségeimet, segíts jobb hellyé tenni a világot? Az árvákat, az eldobottakat befogadni? Nyugodtan. Ha akarsz, Azura gyere velem. Maximum egy kis mágiára lesz szükség, mert a védő mező nem ereszt át, de majd arra is megtalálom a módját - fakadt ki a macska. Nyilván a nyakörv lebegett a szeme előtt, de kételkedett abban, hogy ennyivel rábírja a farkast, hogy csatlakozzon hozzá.
- Tudod, a kutyusom. Vadászik nekem néhány nagyon puha vérállat prémet. Nem kell, hogy tetszed... öhm mit is csinálsz...? - kezdte el mondani a nő, majd megakadt, mikor megpillantotta, hogy Azura mit csinál. Csak néhány tétova lépést tett előre, hogy megszemlélje közelebbről, de annyira nem mert a vérfarkas közelébe menni.
- Ehm... azt hiszem félre értettél. Itt gondoltam, hogy kell-e segítség. Nem Hircine megölésében - pontosította Sangria.

- Oh, képességek... - Megvonta a vállát. Eddig minden képességgel rendelkező ellenfelét könnyedén legyőzte, így hát nem csoda, hogy érdektelen.
- A nagyobb erő több energia, amikor elfogyasztom a prédát. - A szemei zölden megvillantak, a karmai alól pedig ugyancsak zöld méreg csöpögött a földre és a közeli növényzetre, amelytől azok füstölögni kezdtek.
- Egy birodalom a hibrideknek és a félvéreknek. Milyen utópisztikus. - Jegyezte meg, miközben elkezdett egy nagy körívet megtenni Sangria körül. Minden lépte nyomán a föld sistergett és füstölgött.
- Úgy sem tudsz mindenkit megmenteni, de még ha sikerülne is, egy birodalom, amelynek társadalma volt rabszolgákból épül fel... csak rövid idő kérdése csupán, hogy mikor omlik össze a saját súlya alatt. - Tette hozzá.
- Meglehet, hogy a fajom befogad, de én nem fogadom be a fajomat. Felfordul a gyomrom ha csak a vérfarkasokra gondolok. Na persze... Nem mintha a többi fajjal más lenne a helyzet. - Azura a Sangria mögött levő fa egyik ágán termett.
- Precízen fogalmazva azok elegyét, a hibrideket és a félvéreket sem szívlelem. - A fa - csak úgy, mint az előző - elkorhadt és kidőlt, a maradványai füstölögetni kezdtek, Azura pedig folytatta a körözést. Mintha... méregette volna Sangria-t.
- Nem tudom eldönteni, hogy most komolyan beszélsz-e vagy csak gúnyolódsz velem. Nem érdekem a te ellenségeidet megölni. A gyengék és elesettek pedig előkelő helyen szerepelnek az étlapomon. De még ha akárcsak egyetlen pozitív érvet is feltudtál volna sorakoztatni, még akkor sem szegődnék a szolgálatodba. Gyenge vagy. - Egy elegáns mozdulattal kipöckölt egy piszkot a körme alól.
- Ez esetben részvétem a kutyának. - Sejtelmesen fogalmazott és az elmúlt másodpercekben többször is megnyalta a szája szélét.
- Bármennyit is eszek ezekből az emberekből, az éhségem nem csillapodik. Egy ideje azon gondolkodom, hogy egy nemesi vérvonal vámpír királynője... vajon megoldást jelenthet-e a problémára. - Kibújt a szög a zsákból. Azura addig körözgetett, ameddig a méreg és a füst - egyfajta falként - elzárta a kiutat.

- Erőt nyersz az... hmm... az áldozataidból? - érdeklődött kissé oldalra döntött fejjel a cica. Érdekelte ez a dolog.
- Mert? Miért gondolod azt, hogy utópisztikus? - kérdezte a macska. - És csak újra tudom kérdezni, hogy miért? Tudom, hogy nem tudok mindenkit megmenteni. De... ha párat megtudok, akkor már megérte. Nem gondolod, hogy kissé zordan látod a világot? - faggatta a vérfarkast a lány. Érdekelte az álláspontja, s ha még úgy is akad, akkor esetleg még tanulhat is tőle.
- Komolyan... nem értelek. Miért látod így a világot? - kérdezte a lány, és hogy mutassa nem nagyon akar harcolni vagy bármi, megfogta magát és törökülésbe lecsüccsent a földre. Onnan nézett fel a vérfarkasra és várta, szinte gyermeki érdeklődéssel, hogy mi a válasza.
A nő összevont szemöldökkel figyelte. Gyanakvó pillantással vizslattam a vérfarkast.
- Nem gúnyolódtam! - kérte ki magának a macska. - Komolyan gondoltam a felajánlást. Jöhetsz velem egy darabig, vagy ameddig kedved tartja. Plusz, egy nagy előny: előbb összefuthatsz Hircine-nel - kacsintott rá Sangira, reménykedve, hogyha mással nem is, de ezzel meg tudja fogni magának a vérfarkast.
Azonban nem sok ideje maradt gondolkodni hiszen az ordas körzése és vizslató tekintete szinte lyukat égetett a nő hátába. Sangria kellemetlenül borzongott meg, és dörzsölte meg a karjait.
- Miért nézel így rám? - vonta össze a szemöldökét, készülvén arra, hogy ő akkor most felpattan, s elszalad. Lehet, hogy szégyen és gyávaság, de legalább életben marad. Legalábbis, Sangria ezen az állásponton volt, míg meg nem szólalt a farkas.
- Miért állítod azt, hogy gyenge vagyok? Mert nem tiprok el másokat? Vagy nem ölök válogatás nélkül? Ezért lennék gyenge? Vagy mert felkarolom a gyengéket, és megvédem őket? - kérdezte Sangria kissé ingerülten. Bár ez inkább annak szólt hogy komolyan kezdett félni a farkastól.
- Nem vagyok királynő, sem pedig fajtiszta vámpír! - szólalt meg remegő hangon a macska.
- Nem kell félni a farkastól, nem esz meg csak megkóstol... - motyogta Sangria, miközben idegességét leplezve továbbra is törökülésben ült az avaron.

- A szervezetem szüntelenül mérget termel. Mit gondolsz, tán levegőn élek? - A kérdést logikátlannak találta, minden élőlény táplálék révén jut energiához.
- Nem gondolod, hogy naivság azzal áltatni magadat, hogy azon hibridek és félvérek akik egészen addig láncokból és korbácsból értettek, majd egy szabad, önfenntartó életet tudnak kezdeni? - A kérdésre egy újabb kérdéssel válaszolt.
- Veled ellentétben én objektív szemszögből tekintek a világra. - Tette hozzá. Egyre közeledett Sangria-hoz.
- Elutasítom. - Még csak meg sem fontolta az ajánlatot, miszerint Sangria-val tarthat.
- Szükségtelen azt a kutyát keresnem. Saját magától fog Ő engem megkeresni. Feltéve ha fontos voltál neki, ámbár ebben kételkedem. - Azura tudott valamit, amit Sangria nem, bár nem tervezte az orrára kötni.
- A gyengeség számtalan alakot ölthet és benned valamennyi megtalálható. Az első adandó nehézség során felhagytál a vérhegyi trónod megszerzésével. - Az arénában bár nem szólt egy szót sem, végig hallgatta Sangria és Gerard párbeszédét.
- Engem akarsz, de amikor kiderült, hogy a képességed hatástalan, elmenekültél. Nem szolgálok olyas valakit, aki gyáva módon megfutamodik. - Folytatta a felsorolást.
- A hibridek és félvérek védelméről prédikálsz, mégis elküldted a szolgálódat, hogy a prémüket vegye. - A szemei zölden kezdtek el világítani, az íriszei pedig most leginkább a kígyókéra hasonlítottak.
- Abban az egyben igazad van, hogy nem vagy királynő. Sosem voltál és nem is leszel. - Ezen mondata végére már közvetlenül Sangria színe előtt állt. Mutatóujja karmát beleszúrta a nő nyakába, s mérget fecskendezett bele. Erőteljes méreg, amely a bénító hatását másodpercek alatt fejti ki, a belső szerveket pedig órák, Sangria esetében napok alatt bontja le. Ezután a tenyerét a feje felé tartotta és a karmai alól a már ismerős zöldes massza kezdett el kicsorogni, egyenesen a préda vörös hajára. Azura élve be tervezte gubózni Őt.

A macska szinte felháborodva pillantott a vérfarkasra. Értetlensége kiült egyből az arcára, hiszen nem tudta, hogy ezt neki még is honnan kellene tudnia.
- Jól van na! - vágta rá kissé sértetten Sangria. Ha macska alakban lett volna, akkor most bizony peckesen arrébb vonult volna duzzogni.
- Vannak vándorló hibridek és félvérek, akik keresik a helyüket a világban. Akik... - itt egy cseppnyi gúnyt csempészett a hangjába. - Akik...  olyanok, mint te Azura - közölte Sangria. - Aki hagyja és engedi, hogy megmentsék, azt érdemes. Nyilván nem csak olyan rabszolgák vannak, akik így élték le az életüket. Vannak lázongók, örök tiltakozók - vonta meg a vállát a macska. Számára mindegy volt, ő meg akarta ezeket az illetőket menteni. Hogy most Azurával az oldalán vagy sem... a lánynak édes mindegy volt.
Szó nélkül hagyta Sangria a kissé gúnyos megjegyzését, ahogy arra is csupán megvonta a vállát, mikor a másik elutasította, hogy vele tartson. A macskát nem zavarta.
A macska felsóhajtott.
- Lehet, valóban. Felhagytam a trónom megszerzésével. Viszont nem bánom, hogy lemondtam egy olyan dologról, ami csak részben lett volna jó. Tudod, Azura, azért akartam a trónt, hogy Vérhegyet megnyissam a hibrid és félvér vámpíroknak. Viszont, hogy ki lettem tiltva... Ezerszer jobban jártam, hiszen így nem csak a vámpírvérűeknek tudok otthon nyújtani, hanem valamennyi rászorulónak. Ez, nem gyengeség. De erről nem foglak tudni meggyőzni, nem is akarlak - biccentett, ráhagyva a vérfarkasra a véleményét. Azzal egy percig sem vitatkozott, hogy az arénából elmenekült. Ő ezt nem gyávaságnak tartotta, hanem egészséges életösztönnek. És hiába volt macska, csak egy élete volt, arra pedig igencsak vigyázni óhajtott.
- Fajtatiszta vérfarkas prémről nem hallottál, Azura? Ébenfekete prémem nincs... Nehogy az legyen a következő kívánságom, hogy a te bundádat akarom a leendő trónom elé! - fenyegette meg a nő a vérfarkast, azonban nagyon többre nem volt lehetősége, mert a vérfarkas, nemes egyszerűséggel nyakon szúrta. Sangria hazudott volna, amennyiben azt állítja, hogy számított ilyenre. Olyasmire számított, hogy megeszi az egyik karját, de hogy cseppfolyósítani készül őt... na  ezt nem gondolta volna. Ahogy a begubózás is új volt a lánynak.
Sangria nem tiltakozott a begubózás ellen, egyelőre semmit sem tudott csinálni, hiszen a méreg még friss volt és erőteljes, kellett néhány perc, óra míg felülkerekedik rajta.
Ahogy teltek az órák Sangria a gubóban egészen jól kezdte otthon érezni magát. Az viszont nem tetszett neki, hogy érezte a méreg folyamatosan erősödik, ő meg gyengül. Kissé tudott mozogni, ha más nem ennyit a saját vére képes volt tenni. De ez bőven elég volt, hiszen így elérte a nyakában lógó kristályokat. Erősen megszorította őket, érezte, ahogy a vére rákerül, a tenyerében a kristályok felizzottak egy pillanatra. Sangria lehunyt szemmel koncentrált, és a Dombvidéket rejtve tartó erőre csatlakozott rá, ha már egyszer azt amúgy is ő tartotta életben. Az erő, mely amúgy a kis vidéket rejtette, most beleáramlott. A hirtelen jött erőtöbblettől a lány kissé megremegett, kimondottan örült, hogy a gubó még fogva tartotta. Bő egy óráig így is eltartott, hogy a vérét megtisztítsa a méregtől, szerveit meggyógyítsa. Bár elég sok erőt elvett, még sem az összeset. Lehet gyorsabban meg lett volna, ha megkockáztatja Dombvidék teljes felfedését, de Sangria ezt nem merte. Inkább a gubó vendégszeretetét élvezte.
A macska ugyan küzdött a ragacsos gubóval, de a bőre alatt az energia még lüktetett, de végül kiverekedte magát a gubóból.
- Hé, Azura! - kiáltott bele az erdőbe. - Köszi a vendéglátást, legközelebb én hívlak meg! - tette hozzá gúnyosan, majd mielőtt túlzottan az életét kellett volna megint féltenie, inkább átváltozott és Dombvidék felé vette az irányt.

VÉGE

Raziel

Az erdő csöndjét dühödt trappolásom verte fel. A fenyőtüskék reppentek néhány centit tova, az avar ropogott talpam alatt. A sűrű lombkorona miatt a nap csak haloványan világította be a kietlen ösvényt amit csak a fák elrendeződése miatt neveztem így.Valójában már rég eltévedtem, elhagytam a biztonságot jelentő kereskedelmi útvonalakat, ellenőrzött csapásokat. Természetesen ez mind-mind Solomon hibája volt.
Válogatott jókívánságaimat üvöltöttem a sivatag határán Solomonnak, és csak is azért ott és ahol, mert féltem tőle. Az uralkodó kedvence volt, idősebb is volt mint én. Nem hinném, hogy túlzott gyengeség lenne, ha valaki beismeri a hibáit és félelmeit. Tény, ami tény, ha nem az lenne a helyzet, ami, akkor most nem itt a dzsmumbujban kellene kódorognom, hanem élvezhetném az egyik oázis békéjét.
Ki hallott már olyat, hogy a teve furcsa hátasállat?! És persze lovat nem adott Solomon.
"Ügyes vagy Shafira, megoldod, csak egy fejet kell elhoznod, az erdő csak néhány mérföldre van. Egy ló feltűnő lenne."
Biztos vagyok benne, hogy most igen is jól mulat, hogy engem itt megszívatott.
Felsóhajtottam. A távolban mintha tábortűz égett volna, vagy egy csapat fényes fenekű bogár randalírozott. Mindenesetre nem vártam tovább, célirányosan oda mentem, beletelt vagy egy fél órámba.
- Blablabla, meg blablabla, meg egyéb rendeltek alapján, meg kereskedelmi szarok végett, a laochrák duzzognak rád, bárki is vagy, nem is érdekel ki vagy, csak add a fejed, hogy végre elhúzhassak innen! - közöltem a tisztással. Őszintén az se érdekelt volna, ha épp egy csapat mókusnak fenyegetőztem volna.

A narancs árnyalatú lángok mohón kebelezték be a tábortüzet tápláló vékonyabb gallyakat és a vastagabb botokat egyaránt. Az égési folyamat során elszenesedett alap felé lógatott öblös kondér belsejében ínycsiklandó nyúlragu főtt, melynek illata messze elért és megkísértette az éhezőket.
A tűztől nem messze, egy hajdani fenyő, vaskos rönkjét ülte körül három férfi. A felszerelésük alapján, a háromból kettő vadász volt, a harmadik pedig egy kalandor, aki egy olyan fekete köpenyt viselt, aminek hátán egy sárgás, lefelé fordult kereszt foglalt helyet. Fejét egy, a köpenyhez tartozó, fehér szőrmés csuklya palástolta el, mely csak az arc néhány vonalát, valamint a sötétben olykor megcsillanó, hamuszürke szempárt engedte láttatni. Egy három kockával játszható játék közepén voltak éppen, aminek szépsége magában az egyszerűségében rejlett, mely szerint az nyer, akinek a dobott értékeinek összege a legnagyobb. Ideális időtöltés volt, ameddig az étel elkészülésére vártak.
- Nem kérsz egy kis hangulat javítót, Raziel? - Az egyik vadász, egy elnyűtt kulacsot nyújtott át, melyben egy kétes eredetű, alkoholos ital lötykölődött.
- Nem kérek, köszönöm. Nem iszom... Hasonlót. - A félvér udvariasan elutasította a kedves gesztust, majd szenvtelen tekintetével, tovább figyelte a másik kettő játékának alakulását. A kockák pörögtek, forogtak és úgy tűnt, hogy a szerencse egyoldalúan az idősebb vadászt pártolja.
- Hát... Te tudod. Csak szeretnénk ha tudnád, hogy hálásak vagyunk neked. Ha nem segítesz rajtunk, még mindig annak a barlangnak a belsejében rostokolnánk, melynek a bejárata beomlott. - Hálálkodott a férfi, majd meghúzta a kulacsa tartalmát.
- Nem tesz semmit. Szerencsém volt, hogy rátok találtam.
- Szerencséd? Neked? Nem inkább nekünk? Ha-ha. Meg kell mondanom, furcsa egy fickó vagy te, de a szíved a helyén van! Ezekben a viharvert időkben, több olyan nemes lelkű emberre volna szükség, mint amilyen te vagy.
- Elég lesz Hanry, a végén még zavarba hozod szegény kölyköt. - Szólt közbe a harmadik, addig csendben meglapuló fél.
- Kölyök...? - Szaladtak fel Raziel szemöldökei a csuklya árnyékában.
- Bocsánat. Csak tudod... van egy veled egykorú fiam. - A szedett-vedett magyarázat után ismét dobott, ami egy újabb vesztes kört eredményezett számára.
- Hát ezt nem hiszem el. Szerintem a kockákkal nem stimmel valami. - Hirtelen indulatában felállt az "asztaltól" és elment inkább ellenőrizni a ragu állapotát.
Hanry-nek nem volt elég a siker hajszolásából, ezért új partner után nézett.
- Egy játék, Raziel? Nincs kedved próbára tenni a szerencséd? - Kérdezte dölyfösen.
- Nem bánom. De jobb ha tudod, hogy nem szoktam veszíteni.
- Ahogy én sem. Nos, ez egy érdekes "harc" lesz Raziel. - A ráncos, kérges tenyér szabadon engedte a benne lapuló kockákat, amik egy igen előkelő pontszámot hoztak a számára: 6, 5, 5
- Nocsak. Hogyan látod most a szerencsédet, fiatal barátom?
- Ha a szerencse rámosolyodik az emberre, még ha ideiglenesen is, jobban teszi, ha nem kérkedik. A szerencse csupán olyan tervezés, amit mások nem vesznek észre. - Felelte a démon, majd Ő maga is eldobta a kockákat. Az apró, fémből formált alakzatok mindegyike a helyére került. Raziel nem tekintett le rájuk, de ellenfele döbbent arca mindent elárult: 6, 6, 6
- Azt hiszem csúnyán túlbecsültem a szerencsémet. Ezt a kört te nyerted, de a következőt...
- Felesleges. Nem számít hányszor ismételjük meg, az eredmény nem fog változni.
- Nézzenek oda, most meg téged részegít meg a győzelem mámora? Most akkor ki is kérkedik? - Emelte meg a hangját a vereségét nehezen viselő veterán, csakhogy az ördög fiának figyelmét ekkor már nem Ő, hanem egy ismeretlen személy kötötte le, akinek szagát a közelből érezni vélte.

Nos, miután a kutya se figyelt rám egy fának dőltek és vártam. Mondhatni hogy a csodára, vagy arra hogy Solomon csuklásban feldobja a talpát.
- Hogy az a büdös… - hagyta el a számát egy jó ízes káromkodás mikor egy bagoly sunyi módon huhogással törte meg a néma csendet, egyúttal szívinfarktust okozva nekem. Azonban ez elég volt arra hogy kizökkent sem a duzzogásomból, s rájővén hogy ténylegesen maximum csak az éjszakai állatoknak tartottam beszédet elindultam keleti irányba. Legalábbis azt hiszem arra volt kelet…
Néhány órával később mikor a Hold már magasan járt egy tábortűz lángja világították be az újabb tisztást. Egy újabb nem várt akadállyal kellett szembesülnie hiszem három férfi és egy rotyogó ragu volt jelen. Zseniális logikám ám köszönhetően kizártak a ragut mint fő gyanúsított. Maradt a három hím nemű egyed.
Felsóhajtottam. Komoly tanakodásnak néztem elébe.
- Nos... - kezdtem, miután úgy döntöttem hogy eleget gondolkoztam a probléma megoldásán. Arról nem beszélve, hogy valahogy fel is kellett magamra hívnom a figyelmet.
- Nem tudom kik vagytok, vagy mik. Ellenben sajna pocsék a szerencsétek, mert én itt vagyok. Nem tudom mit vétettek vagy akármi - igyekeztem kedves és cuki lenni, ne vegyék már magukra hogy el akarom vinni a fejüket egy zsákba.
- De sajnos meg kell ölnöd valamelyikőtöket. A laochra törvények és a kereskedelmi egyezmények megsértése végett - jelentettem be ünnepélyesen. - Azonban az elfelejtettem megkérdezni attól a nyomorulttól hogy tulajdonképpen kinek is a fejét szeretné. Hehe, bocsika - nevettem fel zavartan. - Viszont teljesen jó megoldást találtam ki a probléma orvosolására - hagytam némi hatásszünetet, hogy a vándorok kezdjenek el reménykedni hogy meg is elengedtem őket.
- Megoldom, megöllek mindannyiótokat és elviszem a fejeteket. Aztán azaz idióta majd kiválasztja melyik buksi kell neki - mosolyogtam rájuk. - Ugye milyen zseniális terv? Haha, Szerintem is. Na, ki szeretne először meghalni?

Az idegen nő feltűnése a két emberi lényt olyannyira váratlanul érte, hogy a ragut kóstoló elfelejtette megfújni a kanalával kimert adagot, így az cserepesre égette ajkait. Szegény pára egy hangos felszisszenés után, indulatosan vágta földhöz a fából készült evőeszközt.
- Ördög és pokol, a frászt hoztad ránk, kislány! - Dorgálta meg hívatlan vendégüket.
Társa, a másik vadász, szemeit résnyire zárva mérte végig tetőtől talpig a tábortűz, valamint a Holdnak fénye által megvilágított alakot.
- A megjelenése alapján egyike a sivatag népének. Laochra. - Morogta ősz bajsza alatt.
- Egy laochra? Bizonyára egy fejvadász. - A férfit hirtelen már nem is érdekelte a meleg ételtől sajgó ajka, elindult és az egyik nagyobb kőnek támasztott számszeríját, a kezébe vette. A rönknél ücsörgő társa is elszánta magát, miután felegyenesedett, előhúzta egykezes besorolásához képest is méretes, vas kardját az oldalán csüngő hüvelyből.
- Bocsánat Raziel, de kénytelenek vagyunk magunkat megvédeni, ha egy fejvadász portyázik a fejünkre, nem igaz? - A kardot forgató költői kérdése megválaszolatlanul maradt, ahogy annak lennie kellett. A félvér démon továbbra is a helyén maradt, egyetlen felesleges mozdulatot sem téve. Levegővétele és szívdobogása egyaránt nyugodtságról árulkodtak, elvégre ő volt az oroszlán, akinek ketrecébe a gazella betévedt. Mind végig a 3 db 6-os értéket mutató kockára meredt és még csak lopott pillantásokat sem vetett a többiekre. A fenyegető szavak hanghordozása elárulta számára, hogy a laochra számára természetes dolog a gyilkolás, de annak balszerencséjére most egy olyan személy került az útjába, aki mindenki másnál több örömét leli benne.
- Ahogy a vadásznak joga van elejteni a vadat, úgy a vadnak is megtagadni sorsát. - Felelte szűkszavúan, egyfajta morális engedélyként a két férfinak, hogy nem kell finomkodniuk.
- Nagyszerű. Akkor ezt megbeszéltük. Hallottad ezt, kislány? Ha harcolni akarsz, pórul jársz. Ki nem állhatom a fejvadászokat, de nők életét nem szívesen oltom ki. Így hát... mi lenne ha inkább csak szépen elriszálnád innen a napbarnította, domború kuglófodat? - A marcona öreg adott még egy utolsó lehetőséget a vérontástól való elállásra, miközben társával fokozatosan közrefogták két oldalról.

Halványan elmosolyodtam, a fák takarásában. Furcsa látványt nyújtott a három kalandor a tűz mellett. Vajon mit vétett valamelyikük, amiért a fejével kell fizetnie?
- Haha - nevettem fel. - A bátor kalandozó tán nem tudja, hogy felettébb rossz ómen ördögöt és poklot emlegetni egy sötét erdőben?
Mindenesetre nem érdekelt, ki mit fog tenni. A munkámat el kell végeznem. Vagyis… nem lenne hátrány ha megtenném.
- Oh, jaj… - nyögtem fel és megcsóváltam a fejemet. - Most muszáj volt…? - Igen. Nagyon nem tetszett hogy az öreg elárulta a fajokat.
- Bár azért megjegyezném a magam védelmében, hogy nem biztos hogy fej Vadász vagyok. Igaz, most kivételesen néhány kobakért jöttem se ez ritka. S amúgy is! Nem mezei kis laochra vagyok! - csattantam fel indulatosan. Minden további válaszomat kénytelen voltam későbbre halasztani mert az égett szájú fogta a szerszám íját és rám lőtt!
Teljesen megdöbbenve kellett tudomásul vennem hogy ez a két férfi biztosan meg akar ölni! Meg ilyet… hiszen én nem akartam őket bántani csak a fejükre van szükségem.
A nyíl egyébként keresztül szállt rajtam, hiszen nem voltam már ott hús vér valójában hanem az íjász mögött álltam. Na igen sunyi kis dolog a képességem. Mindenesetre mielőtt meg felfoghatta volna átvágtam a torkát. Bár nem szokásom, de most még is belerúgtam a földön fekvőbeteg kettőt-hármat.
- Oh… - néztem a földre. - Azt hittem játszunk. Te most tényleg meghaltál?
Vérszomjas mosolyt villantotta az öregre. Összesen két másod percig gondolkodtam el azon hogy az öreget életben hagyom.
- Kíváncsi vagy rá milyen a halál? - suttogta a fülébe. Az illúzió veszélyes amennyiben jól használják. Én pedig úgy szoktam. - Megmutatom - nevettem fel halkan és az ő torkát is elvágtam.
- Na! Veled mi legyen? - néztem rá a harmadik alakra.

A két vadász, egy életen át tanulta a vadak felkeresésének és elejtésének művészetét, hovatovább emberi, valamint más értelmes fajok vére is mocskolta már be kezüket. Az egyik egy lovagokat megszégyenítő kardforgató, a másik pedig egy mesterlövész volt, aki még egy szúnyogot is képes volt röptében lelőni. Kiemelkedő tulajdonságaik ellenére mégis olyan játszi könnyedséggel mészárolták le őket, mintha vegetáló növényekről lettek volna. A félvér, szeme sarkából látni vélte ideiglenes társai vesztét, akik a levegő egy véletlenszerű pontját támadták, miközben ellenfelük mögéjük sétált és megadta a kegyelemdöfést.
- Minden általad felsorolt pontban bűnös vagyok. - Felelte, bár élete során Raziel nem csak a laochra kereskedelmi törvényeket hágta át, hanem valamennyi másikat is. Az arcképe mégsem szerepelt egyetlen körözési plakáton sem, köszönhetően befolyásos kapcsolatainak és amúgy is, még egy nagy csoport veterán fejvadász számára is öngyilkosság lett volna a nyomába szegődnie.
- Ha a fejemet akarod, a tiéd lehet. - Két oldalt megfogta a csuklya szélét, majd hátra húzta, így az enyhén kócos fekete fürtjeit, valamint nyugodtságot tükröző arcát felfedte. A következő mozdulatsor révén megszabadult a köpenyétől, majd előre hajolt és felkínálta a most már fedetlen nyakát. Csendben várta a kard pengéje általi feloldozást, miközben továbbra sem emelte tekintetét a gyilkosára. Úgy tűnt, hogy elmerült gondolataiban, ahogy a farönkön pihenő, három darab kockát figyelte.
Az ördög fiának célpontja egy több, mint 3000 éves vámpír volt, akit 100 év alatt sem sikerült levadásznia. Mindig, amikor egy kicsit közelebb került hozzá, az nyomtalanul eltűnt. Olyan volt, akár egy szellem, akinek létezéséről egyedül a meggyilkolt fantom társulatbeli tagok holttestei tanúskodtak. Meglehetősen kevés információ állt róla rendelkezésre, amik közül egy kiemelendő volt: a célszemély korlátlanul képes mások elméjét uralni.
A nő bár nem fedte fel a képessége teljes miben létét, az ahogyan elbánt a két öreg vadásszal, önmagában is elég beszédes volt. Mégis, valahogy a belőle áradó fenyegető aura mértéke csekély volt, Raziel nem gondolta, hogy Ő volna a keresett személy. Leginkább egy energia bomba, ostoba csitri benyomását keltette.

Egy dologban biztos voltam: az emberi élet nagyon mulandó. És! Nagyon könnyen is kioltható. Bőszen szeleteltem az inakat meg minden belsőséget, hogy a fejeket utána zsákba tegyem.
- Hogy? - kaptam oda a fejemet. - Óh, jajj. Azt hiszem akkor nagyot hibáztam - vontam le a helyes következtetést, miszerint a két embert nem kellett volna megölnöm. - Na mindegy, elviszem azért ezeket Solomonnak. Az ő hibája, nem vagyok én fejvadász. Rossz embert küldött erre a munkára, és lám... Rohadt nagy fejetlenség lett hirtelen!
Ciccegve és folyamatosan az orrom alatt motyogva fejeztem be a fejek előkészítését az útra. S nem voltam rest átkutatni a halottak holmiját, hátha valami érdekeset találok. Ellenben nem váltotta be a reményeimet, hiszen csak apróságok voltak a málhájukban. Semmi számomra érdekes. Sem a kard, sem az íj nem volt az én stílusom, én a könnyed tőröket kedveltem.
- Te nem vagy normális! - jelentettem ki. - Milyen elmebeteg mond le a saját fejéről? - csusszant ki a számon. - Nem kell a fejed. Mármint igen. Valószínűleg a tiéd kellene Solomonnak, de tudod mi? Nem érdekel. Kap másik kettőt, ha akar valamit majd felemeli a fenekét és nem a királynő ágyát melegíti, hanem csinál is valamit! - dohogtam, miközben odasomfordáltam a fővő raguhoz.
- Szerintem elkészült. Hiba lenne veszni hagyni, nem gondolod?
Bár nekem mindegy volt. Nem kimondottan voltam éhes, de a vadragu illata megmozgatott bennem valamit.
- Nos, és mivel vívtad ki a nagy Solomon utálatát, hogy utánad küldött? - váltottam csevegő hangnemre, miközben az egyik kidőlt fán helyet foglaltam és vártam, hogy kiszolgáljon étellel. Ha már egyszer nem vágtam le a fejét, akkor igazán az orrom alá dughat egy tányér ragut.

A kis laochra kiakadása borítékolható volt. Az előtte ülő férfi kénye-kedve szerint manipulálta mások érzelmeit. Anélkül szegte hóhérja kedvét a további vérontástól, hogy akár csak a kisujját megmozdította volna.
- Hm? De hiszen te magad mondtad. A fejemre van szükséged. - Nagylelkű gesztusának elutasítása után ismét bele bújt köpenyébe, ám ezúttal a csuklyát nem húzta fejére. A sértéseket nemes egyszerűséggel elengedte a füle mellett, a kislány felvágott nyelvét, betudta annak meglepődöttségének. Meggondolatlanul sok információt árult el társairól, egyben saját magáról.
- "Tehát egy Shifra, aki a Királynőt szolgálja. Ismertem már hozzá hasonlókat, de mind közül, Ő tűnik a legelfuseráltabbnak." - Gondolatait a félvér megtartotta magának és érdektelenül figyelte, hogy a másik mihez fog most kezdeni. Az helyet foglalt egy kidőlt fa törzsén és az arckifejezéséből ítélve, várt valamire.
- A tiéd lehet mind. Nem eszem emberi étkeket. - Felelte távolságtartóan, amiből egyértelműen kiderült, hogy nem fogja a pincér szerepét sem eljátszani.
Raziel ezután a lángokat kezdte el kémlelni. A kérdésre sem válaszolt több, mint egy percig. Majd ahogy ajkai megformálták a szavakat, a tűz is meglobbant, mintha csak a frászt hozták volna rá.
- Hibás következtetéseket vonsz le. Én csak azt mondtam, hogy minden általad felsorolt pontban bűnös vagyok. Ám a személy, akit a feljebbvalód keres, nem én vagyok. - Világosította fel a kis tudatlant. Ha Raziel elfogása lett volna Solomon célja, legalább egy hadsereget küldött volna és valamennyi Shifra-t.
Újabb hallgatás következett. A férfi szeme fokozatosan vándorolt át a lángokról, a közelében ücsörgőre.
- A képességed igazán figyelemre méltó. Megkaphatom? - Az éles témaváltás tárgya hideg zuhanyként zúdult a laochra nyakába.
- Helytelenül fogalmaztam. Úgy értem... kénytelen leszel nekem adni. - Mire az utolsó szó is elhagyta száját, már egyenesen állt a prédájával szemben.

Megvontam a vállam. - Ilyen az élet. Az egyik percben fejek hullanak, a másikban pedig nem - néztem rá. Szemeim tükrözték a bennem dúló érzelmi vihart, hiszen nem tudtam, hogy most miért is akart volna ennyire könnyen lemondani az életéről. Egyébiránt meg nem vagyok valami zord kaszás, sem pedig mészáros. Kényem és kedvem szerint döntöm el, hogy ki hal meg, vagy ki nem.
- Nos, nem kaptam konkrét utasítást kit is kéne megölnöm. Szóval... Nem az én bajom, ha az eredeti célpont teljesen véletlenül életben marad - jelentettem ki. Azt nem néztem ki Solomonból, hogy valakit a nyakamra küld kémkedni, ha pedig még is, hát leszarom. Lenne pár kellemetlen percem, de csak annyi.
- És hol marad a lovagiasság? Vagy csupán addig terjed ki, hogy nekem adod az egészet - néztem rá továbbra is várakozóan. Szinte szuggeráltam, hogy igenis szolgáljon ki, ám mikor ez nem következett be, egy fájdalmas sóhajjal szolgáltam ki magam.
- Mmmh, nagyon finom! Bánhatod hogy nekem adtad az egészet, mert ezek után egy falatot sem adok neked! - faltam be az ételt, mint aki ezer éve nem evett egy falatot sem. Percek alatt tüntettem el a ragu nagy részét, s már az utolsó tányérból falatozgattam.
- Akkor meg? Minek küldött egyáltalán ide? Idióta Solomon - dohogtam. Ha... Késlekedtem benne, hogy a két halandó lett volna, igazából... - Hát persze... - motyogtam az orrom alatt. - Ezért megölöm! - jelentettem ki dühtől lángoló tekintettel. Na jó, igazából szerzek neki néhány nagyon kellemetlen percet, mert a királynő ágymelegítőjét még sem lenne tanácsos kibelezni.
- Mit szeretnél? - állt meg a kérdése hallatán a kanál félúton a számhoz.
- Még mit nem! Mit képzelsz te magadról?! Faragatlan tuskó! Neked talán nincs??? Nem adom ez az enyém! - pattantam fel és támadtam neki. Előbb szavakkal, majd a raguval teli tányért borítottam a fejére és csapkodtam meg azzal.
- S én még azt hittem valami kedves személy vagy. Erre kiderül, hogy... hogy... hogy... - kerestem a megfelelő szavakat. - Egy nem is tudom mi vagy! - karba tett kézzel, durcásan meredtem rá, miközben félig hátat fordítottam neki, hogy mutassam teljesen vérig sértett. - Ostoba, bunkó - morogtam az orrom alatt.

Raziel a továbbiakban minden egyes fecsegést válasz nélkül hagyott, elvégre őrült az, ki az ételével folytat csevejt. A kisasszony dühkitörését semlegesen fogadta és még az sem váltott ki belőle reakciót, amikor a forró ragut a fejére borították, majd meg is csapdosták azt a tányérral. A forrongó lé végig csurgott a fekete fürtökön a homlokig, onnan pedig az arcon keresztül, egészen az áll vonaláig. A félvér fakó bőre vöröses pírben égett a hő hatására, de a szeme sem rebbent meg, mintha nem érezne fájdalmat.
A fiatal Shifra valahogy képes volt befolyást gyakorolni mások elméjére, legalábbis ez volt Raziel következtetése a néhány perce történt események alapján. Az ilyesfajta képességek szinte teljesen kivédhetetlen voltak, ha pedig valaki egyszer a hatásuk alá került, a legtöbbször az az életébe került. A démon maga is védtelen volt egy ilyesfajta mentális támadással szemben, de fejben már kigondolta, hogy s miként kerekedjen felül ellenfelén.
Sejtmanipuláció. Egyike saját, vele született képességeinek. Két vállában, egy-egy agyat hozott létre, melyek mindegyike képes volt a test működtetésére, külön-külön is. A koncepció egyszerű volt: a háromból mindig csak egy agy működik, a másik kettő addig kikapcsolt állapotban, készenlétben vár. Egy folyamatosan körbe-körbe cikázó impulzus lévén pedig, a másodperc tört része során felcserélődik a domináns agy, ilyen módon kicselezve a mentális megkísértést. Lényegtelen részlet volt csupán, hogy a laochra vizuális interakció által támadta az elmét, vagy akár közvetlenül.
Ezzel egy időben, Raziel két karja megnyúlt és vérfagyasztó metamorfózison ment keresztül. Bőre elfeketedett, kézfejei lóméretű, démoni farkaskutya fejekké változtak. Vérben forgó szemeik fekete írisze szüntelen reszketett az izgatottságtól, ráncosodó pofáik takarásából, több tucat tűhegyes fog villant meg. Róluk ragadós, masszaszerű fekete nyál csurgott a földre, melynek szaga oly émelyítő volt, hogy bárki gyomrát felkavarta volna. Oroszlánokéra emlékeztető morgással bele-bele haraptak a levegőbe, agyaraik fémes csattanással csapódtak össze, a már említett sötét nedvet a szerencsétlen lányra spriccelve.
Raziel arcán csupán csak egy halovány mosoly jelent meg, de továbbra is hallgatott. Tulajdon társai sem tudták volna megmondani, hogy most mi járhat a fejében. A legtöbb élőlény valamiféle vérszomjat áraszt a testéből, amikor gyilkolásra készül, de ez az Ő esetében nem így volt. Számára az élet eltörlése oly természetes volt, mint a levegővétel, szemernyi érzelmi eltorzulást sem okozott neki.
A láthatatlan láncok végül elszakadtak, a két bestia pedig megiramodott. Szélsebesen szelték át a levegőt, hogy darabokra tépjék a vacsorájukat. Két oldalról, a két kart szemelték ki először maguknak és ha csak a laochra-nak nem volt valami a tarsolyában, tőből ki is tépték azokat.

A nagy ragu falás közepette fel sem tűnt, hogy a fiú meg sem szólal. Én is a gondolataimba mélyedtem és tervezgettem a bosszúmat Solomon ellen. Most, hogy itt voltam a nyakamat tettem volna arra, hogy az egész arra ment ki, hogy engem megölessen. Ez mélységesen felháborított, azért is reagáltam olyan hevesen a fiú közleményére, miszerint akarja a képességem. Hovatovább, azt se tudtam hogyan akarná elvenni.
- A ragu... - nyikkantam csalódottan. Mikor szembesültem azzal, hogy mit is tettem. - Ez is a te hibád! - ütöttem meg lendületből. Ez után már nem volt időm semmire, mert az idegen... nos... megváltozott.
Mármint eddig is feltűnt, hogy koránt sem annyira jó fej, mint ahogy először láttatni engedte magát, hanem valójában egy bunkó paraszt, most viszont még a bőréből is kibújt.
- Pofám leszakad - csúszott ki a számon.
- MI A FASZ VAGY TE??? - kiabáltam megdöbbenve, és teljesen biztos voltam abban, hogy ebbe Solomon keze van, volt. Meg akar öletni az a vadmarha!
- MI A JÓ KURVA ÉLET EZ??? - sikítottam torkom szakadtából, és feledve a kiképzéseket, a képességemet, egyszerűen csak pánikolva a saját életem mentése volt a cél. Az élni akarás meg volt bennem, az ösztönöm diktálta minden lépésemet.Több tucat én termett ott hirtelen, noha biztos voltam abban, hogy nem verem át, hamar megmondja, hogy egyik se volt igazi. Ellenben én, viszont az árnyékokba beleolvadva folyamatosan futottam. Néha elszórva egy-egy illúziót, néha megpihenve az árnyékok menedékében. Csak ezt az éjszakát éljem túl... Többet ki nem teszem a lábam a sivatagból! Erre mindenki mérget vehet!

A pokoli korcsok belemartak a nő testébe, amiről hamar kiderült, hogy a zsenge hús és a szétfröccsenő vér délibábok csupán, amiket képessége segítségével manifesztált elterelés céljából. A zabolátlan bestiák egyiket a másik után tépték cafatokra, egészen addig, ameddig egy sem maradt, ami után szerencsétlenek tanácstalanul morogtak, szűköltek, keresték a beígért jutalomfalatot, de hiába...
Raziel már az elején átlátott a laochra trükkjén, de engedte teremtményeinek, hogy azok saját kárukon tapasztalják meg a préda cselszövését.
- Azt hiszem, ennyi egérút bőségesen elegendő. Ideje vadászni. - Köpenye alól ekkor két darab, denevérszerű szárny jelent meg, amik fesztávolsága meghaladta a három métert is. Kitárta őket, lágyan belemarkolt a levegő egy tetszőleges légáramlatba, ily módon teste felemelkedett a földről. Szélsebesen repült át a fák lombkoronái felett és haladt nyílegyenesen a célpont felé. Pontosan ismerte a tartózkodási helyét és azt is tudta, hogy melyik a valódi. Az egymásnak stafétabotot átadó agyak megteremtése csak egy részlete volt csupán zseniális tervének. Jelenleg a nő ruhájára csorgó eb nyál szagát nyomozta le. Kételkedett benne, hogy harc közben a másik felfigyelt erre a kis apró részletre, így a klónjai nem rendelkeztek hasonló "megjelöléssel".
Fél kilométer távolságra a táborhelytől talált rá az életéért futó, barna kisegérre. Épp egy fa vaskos törzsének árnyékában rejtőzött. Diszkréten, egyetlen nesz nélkül landolt a fa túlsó oldalán, majd a kettőből egyik ordas, nemes egyszerűséggel bekapta és gyökerestül kicsavarta azt. A több tonnás lombhullató úgy dőlt el, akár egy szög, a földet is megremegtetve. Hatalmas porfelhőt generált a becsapódás, de ez kutyákat nem zavarta. Mohón törtek előre és próbáltak egy szeletet kiszakítani a feltehetően meglepődött lány húsából.
- Harcolsz és meghalsz, vagy megadod magad és meghalsz. Ez a két lehetséges opció van, a menekülés nem lehetséges. - Tisztázta a játékszabályokat Raziel, bár nem volt benne biztos, hogy a másik hallja Őt a morgásoktól, valamint az agyarak fémes csattogásától.

A saját szapora szívdobogásomon kívül semmit sem hallottam. Az erdő mély csendjét csak a visszafojtott zihálásom törte meg. Rettegtem? Ah, ugyan dehogy. Csak már néhány mérfölddel ezelőtt pelust kellett volna cserélném.
Be kell vallanom nagyon törtem a kis cuki buksimat hogyan tudnám ezt élve megúszni. De az biztos hogy ezért kicsontozom Solomont. Ő küldött ide, tehát az ő hibája miatta kellett most az életemet mentenem.
Szomorú tényként kellett szembesülnöm azzal, hogy az általam több mérföldnek hitt távolság valójában csupán csak fel kilométer volt. Ez akkor derült ki teljesen mikor a titokzatos idegen leereszkedett az égből elem mint valami nagyra nőtt denevér.
- Íjj - visítottam fel hiszen nem számítottam a megjelenésére.
- Na bazd meg - csúszott ki a számon.
- A halálomat úgy tervezted, hogy szívrohamot okozol? Mert akkor szeretném felhívni a figyelmedet arra hogy ez nem igazán jött be! - dohogtam, miközben felálltam a földről és leporoltam az öltözékemet.
- FÚÚÚJ - vinnyogtam. - Mi a szent szar ez? - ráztam veszettül a kezeimet. A ruháról a bestiák nyála a kezemre került. - Maioreszekre mondom ez rohadt büdös! - hördültem fel. Komolyan mondom, ilyen förtelmes bűzt még sosem éreztem. - Legszívesebben az orrodba törölném, de azokkal a szárnyakkal biztosan elrepülsz mint egy madár - sandítottam rá, majd kissé oldalra döntött fejjel néztem rá.
- Hmm... Kérnék néhány percet a gondolkodásra - közöltem vele sokkal bátrabban, mint ahogy éreztem magam. Lecsüccsentem a földre és az államhoz felhúztam a térdeimet. Behunyt szemmel pihentettem a fejemet a térdeimen, miközben a gondolataimba merültem. Természetesen esélyem sem volt a menekülésre ezzel tisztában voltam. A harccal sem sokat értem volna el.
Nagyot sóhajtottam.
Szinte észre sem vettem, hogy a választáson merengve az erőm önállósította magát, és különböző emlékképeket jelenített meg a denevér és az acsargó szörnyei számára. A tudatom peremén felfogtam, hogy a shifrává válásom, azaz a nagy robbanás volt az első emlék, a második mikor a többi laochra megtudja, hogy én is shifra lettem. A harmadik, mikor felsültem az képességem használatával. A negyedik, hogy Solomon közli a többiekkel, hogy hagyjanak, mert semmit nem érek.
- Mindegy mit csinálsz, nem harcolok. Ölj meg ha akarsz - közöltem végül. Az emlékképekből készült illúzió még mindig ismételte magát. Nem tudtam leállítani.

Az egyik korcs már éppen készült volna letépni a laochra fejét annak nyakáról, amikor az váratlanul időt kért. Rendhagyó óhaját a démoni férfi elfogadta, a nyálban tocsogó fogak pedig így alig pár centi távolságra a préda füleitől csapódtak össze. Raziel lehunyta szemeit és egy rövid időre, maga is megpihent lelkének egy békés szigetén. A nyugodt percek forgatagában, lehunyt szemei sötét vásznán, különféle emlékek képei jelentek meg. Nem tudta eldönteni, hogy a préda szándékosan teszi-e vagy sem, de mindez édes kevésnek bizonyult a megingatásához.
- Mindenkinek... van egy szomorú története. - Felelte hűvösen, majd meglepő fordulatként, a két karja visszanyerte eredeti formáját. Jobbja körül a levegő hevesen vibrált, ahogy a mágikus erőt egy helyre, a tenyerébe koncentrálta. Rövidesen egy kard jelent meg kezében, ezt követően egyetlen kimért lépéssel a lány közelébe került és egy halálos támadást mért rá.
A penge hegye lassan haladt előre és tört utat magának a ruha finom szövetén, a bőr rétegein, a húson és a csontokon keresztül egészen a szüntelenül dobogó szervig. A hideg acél kíméletlenül döfte át a szív puha falát, hogy végül felnyársalja azt.
A rideg, hamuszürke szempár szenvtelen meredt le a földön ücsörgőre és fürkészte annak minden reakcióját.
- Átdöftem a szívedet. Megfogsz halni. Hacsak... - A "hacsakon" volt a hangsúly, a félvér pedig nem siette el a kifejtését. Talán csak arra várt, hogy a másik megtörjön és szánalmas módon, az életéért kezdjen el könyörögni, de az is lehet, hogy Ő maga sem volt teljesen biztos abban, amire készül. Ekkor a kard pengéjét váratlan kihúzta a nő testéből és megvágta vele saját, tulajdon csuklóját. Miután a sötét, démoni vér kisarjadt, a föld porára folyt.
- Hacsak nem iszol a véremből. Ha megteszed, a következő 24 órában olyan kínokat tapasztalsz meg, amilyenekre a legszörnyűbb rémálmaidban sem mernél gondolni. - Átlagosan, 1000-ből 1 ember éli túl a folyamatot, a legtöbben beleőrülnek a felfoghatatlan fájdalomba, így a végén nem lesz belőlük más, csak egy agyatlan, élőholt zombi. Miután Raziel vére bekerül az alany testébe, elterjed és kitaszítja az eredeti vörös nedűt, ami így a szemeken, szájon, orron, füleken és más egyéb nyílásokon át ürül ki. Az izmok és inak pattanásig feszülnek, majd mint egy hegedű húrjai, egymásután szakadnak el. A csontok eldeformálódnak, megrepednek, eltörnek, borotvaéles szilánkjaik beleszúródnak a belsőszervekbe. A legkegyetlenebb az egészben az, hogy az agy korlátai feloldódnak, nem lehetséges elájulni és meghalni sem, nincs lehetőség felszabadulni a terhek alól, csak teljes egészében megélni a fájdalmakat.
- Élsz, vagy halsz... az csak rajtad áll. De ha méltónak bizonyulsz az ajándékomra, az erőd felülmúlja majd bármelyik másik shifra-ét. Megölheted nagyra becsült uralkodónődet, vagy a személyt, kinek parancsára a vesztedbe rohantál. - Az esélyt megadta a laochra-nak, hogy megszabaduljon béklyóitól és a családja részese legyen, habár nem voltak túl nagy reményei. Csak egy olyasvalaki teste fogadhatja be a démoni vér áldását, akiben az élni akarás tüze nem csak pislákol, hanem szilaj lángörvényként emészt fel mindent és mindenkit a céljai elérése érdekében.

Bosszúsan meredtem előre, és csak horkantam egyet, mikor az egyik bestia hoppon maradt. Még sem tudott megenni. Válaszul kinyújtottam rá a nyelvemet, majd visszasüllyedtem a gondolataimba. Végül is tudtam volna mást csinálni?
Amúgy meg kell jegyeznem, hogy igen is meglepett, hogy adott időt. Nem számítottam rá. Mondjuk az is igaz, hogy mit tudok csinálni? Semmit. Nem fogok könyörögni az életemért. Amúgy is, egész életemben azt hallgattam, hogy haszontalan vagyok és semmit nem érek. Talán, a többi laochra még örülni is fog, hogy meghaltam.
- Valóban. Mi a te történeted? - néztem rá egy pillanatig kíváncsian. Bár igazából már mindegy volt. Hiszen elővette a kardját, és átdöfte vele a szívemet. Hideg volt a fém, bár fájdalmat még nem éreztem.
- Mire vársz? Fejezd be, amit elkezdtél! - szólítottam fel, mikor egyszer csak abba hagyta a mozdulatát és szürke szemeivel tanulmányozni kezdett. Nem kicsit éreztem magam kellemetlenül a tekintetétől, kedvem lett volna valami meleg és bolyhos pokrócba beleburkolni magam.
Lenyeltem a válaszomat, és csak az utolsó szavára figyeltem.
- Hacsak...? - ismételtem, ezáltal nógattam, hogy bökje ki, amit mondani akar. Pedig én már felkészültem a halálra.
Sok választást nem hagyott, mert amint kimondta, már itatott is a vérével. Na kössz. Minden álmom ez volt. És igen, volt még képe a kardot is kihúzni a testemből, mielőtt előre megfontolt öngyilkosságot követhettem volna el.
Leküzdöttem a vágyat, hogy a vérét az arcába köpjem.
- Nem vagyok vámpír! Nem szokásom vért inni! - jelentettem ki végül. És nem, még csak nem is gúnyolódtam vele... Ccc... rossz vagyok.
- Nos, mennyi az esélye hogy túlélem? Szerintem elég sok. Mivé lenne a világ nélkülem? - tettem fel a költői kérdést. - Egyel kevesebb szánalmas lény rohangálna - válaszoltam is meg a saját kérdésemet.
Felnevettem.
- Csodálom az optimizmusodat. Bármi is legyen a véredben, bármi is legyél te... - megráztam a fejemet. - Nem, nagyon nem hiszem hogy képes lennél ezen - mutattam végig magamon, - változtatni. De! - néztem rá egy pillanatra. - Ha még is igazad lenne, akkor akár a világ végére is elmennék, ha azt mondanád. Na de mindenek előtt Solomon fejét begyűjteném - néztem rá komolyan, majd a végére csak-csak elmosolyodtam.
Kérdőn néztem rá, vajon mikor fogok a kimondhatatlan fájdalomtól a földön vergődni? És vajon itt marad, vagy csak sorsomra hagy?

Amikor a története felől kérdezték, Raziel hallgatással felelt. A laochra-val ellentétben nem volt olyan tolakodó hogy a múltjából akárcsak egy aprócska kis morzsát is elhintsen egy vadidegen személy asztalán, így hát továbbra is csendes megfigyelés alatt tartotta a másikat.
Meglepő módon szerencsétlen lányt nem kavarták fel a történtek, pedig egy mágikus kardot döftek át egyenesen a szívén keresztül. Ha máskor nem is, ilyenkor az emberek nagy része megtörik és szánalmas módon, kegyelemért kezd el könyörögni. Esetükben ez azonban nem így történt, a félvér legbelül el ismerte prédája merészségét.
A démoni vér előnyeiről és hátrányairól szóló előadása előtt, közben, valamint után is feleslegesen sok ostobaság hagyta el a laochra száját, amiket Raziel jó szokásához híven, egy kivételével, figyelmen kívül hagyott. Miért is ölte volna meg a motivációt egy előnytelen túlélési esély latolgatással?
- Mint mondtam, soha nem veszítek és tévedni sem szokásom. Ha másod nincs, kapaszkodj erősen a megaláztatás keserű érzésébe. Képzeld magad elé az általad gyűlölt személyek arcát. A szeretet erőt adhat a nehézségek leküzdéséhez, de távolról sem akkorát mint a harag. - Útravalóul olyan tanácsot adott, ami segíthet megőrizni a józanságot, ezáltal életet menthet.
A következő pillanatban a vér aktiválódott és bármi előjel nélkül fejtette ki hatását. Semmi bizsergés, vagy zsibbadás... az izmok és inak elszakadtak, a csontok darabokra törtek. Utóbbiakból néhány a húst és bőrt is átszúrta, az így keletkezett seben át karmazsin vörös vérgőzként szivárgott ki a démoni nedű. Raziel még megvárta, ameddig az alany lábai megbicsaklanak és teste a porba zuhan, hogy magzatpózban vergődve próbálja átvészelni a tortúrát, amiből alig csupán pár másodperc telt még csak el. Miután meggyőződött róla, hogy a folyamat rendeltetésszerűen halad, sarkon fordult és az elköszönés minden formáját mellőzve, elsétált. Jól tudta, ha a nagyszájú túléli, könnyedén bármikor rátalálhat. A világ minden ideje az övé volt, mégsem vesztegethetett belőle egy percet sem, tovább folytatta útját egy bizonyos vámpír levadászása felé. Távolodó sziluettjét a fák és bokrok árnyékai szép lassan elnyelték, de még látható volt, ahogy a korábban megidézett kard fényesen felragyog és eltűnik.

- Vége -