Avur kőmedencéje

, jámbor farkasom!

A vándorlét nem egy habostorta, nem csupán máz és díszítés. Finoman kidolgozott máz és ragyogó gyertyák incsiklandozó szimfóniáfa. Az út véget nem érú, hosszú, hol göröngyös, hol pedig sima. Sokszor van tele veszélyes és kilátástalan helyzetekkel, de mindemellett megesik hogy kellemes fordulatot vesz az ember vagy farkas fiának.

Ahogy a lábaimmal a kisebb s nagyobb köveken igyekszem, egyensúlyomat megtartva, a keskeny hidacskán át a barlang bejáratához eljutni, egy két jelentéktelennek tűnő ámbár szervezetnek fontos vércseppel hintem meg a mohás, napfényt nem ismerő sziklákat.
Látom, magam előtt látom a hatalmas kőkart melyben egy egyszerű középen tátongó lyukkal tetszelgő, kőpavilonnal díszített. Már szinte oltárhoz méltó fenséggel s bájjal trendelkező medence aljként végződő, elragadó medencét.
A ruháim tiszták, nincs rajtuk egyetlen nagyobb, undok vérfolt sem. pedig combom belső felén kutya harapása, karjaimon vadászok kése okozta keskenyen tátongó vágások tarkítják hőúfehér bőrömet.
Mindezek ellenére, nem céltalanul, csupán vak szerencse folytán jutottam el ide, Avu barlangjába. Hanem azzal a szándékkal hogy gyógyulásomat elősegítsem.Ugyanis önön testem gyógyítására, sajnos tulajdon mágiám egyáltalán nem jó.
A lábaim csuszkálnak a mohás kézen, mely talán valaha egy óriás keze is lehetett volna. Mely napfényt érve változott kővé.. de nem. Avur szobrát ősi népek. talán még a tisztavérő vadmacskák emelték uralkodójuk tiszteletére. Amit mára már csupán az ősi, matuzsálemi korú sárkányok vagy démon-hibridek ismerhetnek, s fedezhetnek fel ha kedvük tartja.
Én magam egy utazó álltal hallottam erről a helyről , s bevallom kissé laikusan állva a dologhoz, orromat követve kerestem, az ősi irásokban feljegyzett: méz és barac illattal édesített ösvényt. Melyet az Istenek és az ősi sárkányok is széles mossollyal képükön élvezhettek.

Ahogy elérem a kőfalú medencét arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, s a tekintetemben megcsillan a kristálytiszta gőzölgő kék víz, ragyogó felszíne, melyet a plafonról lógó kristályok, és a barlangi boltíven tátongó lyukon beszűrődő napfény kedves kompozíciója adott neki.
- Oh, hát ez volna az. Hm, milyen kis kellemes..! - szaladt ki számon, elős kézből a bók. Bár nem mintha egy szobor talpas boltívvel díszített medence, értékelte volna bókjaimat. Mégis helyénvalónak éreztem hogy ezeket mind kimondjam.
- Ember fia se tudja, mióta vágytam már egy jó fürdőre! - nevettem, majd széles, kedves mosollyal arcomon nyugtáztam hangomat visszhangként hallani, visszaverődve a barlang mohás falairól.
Nem vesztegettem sokáig az időmet, ruháikmat szép sorban levéve tettem le a medencét tartó kéz egyik köteli kőujjára ruháimat, majd belépve a meleg vízbe lassan egészen kulcscsontomig elmerültem annak gőzölgő tengerében. Ezzel megtörve annak tükörsima felszínét.

Miután Hircine és Catherina szétváltak, előbbi egy városi legenda - az Avur kőmedencéje - felé vette az irányt. Noha a vérfarkas nem volt a fürdés híve, egy ilyen misztikus helyen történő pancsolásnak még Ő sem tudott volna nemet mondani. Már csak azért sem, mert a jelenlegi pozíciójától, az nem is volt olyan messze... Ha a távolság nem is, de a megközelíthetőség viszont annál embert próbálóbb feladat lett volna a számára, ha nem egy magasan képzett vérfarkas lovag lett volna. Így viszont, játszi könnyedséggel, kőtömbről kőtömbre haladt előre a célja felé. Továbbá az is megkönnyítette a dolgát, hogy nem emberi, hanem vérfarkas alakjában volt.

Már messziről megpillantotta a grandiózus kő-kezet, amely egy hozzá méretarányos kelyhet tartott a tenyerében. A kelyhen oszlopok voltak, az oszlopok tetején pedig egy szobroknak alapzatot adó karima. Egy pillanatra el is gondolkozott azon Hircine, hogy ha majd egyszer lesz egy saját kuckója, akkor majd ennek a gyönyörnek a mesterét kéri fel építésznek. Ahogy közeledett, egy kellemes illat csapta meg az orrát. Megtorpant és szaglászni kezdett... ínyére volt, nagyon is. Igazán szerencsésnek érezte magát, hogy a kellemes fürdő mellett, egy kis nassolásra is lesz lehetősége. Átváltott vadász üzemmódba... levegővétele és minden mozdulata teljes hangtalanná vált, ekképp cserkészte be áldozatát. Ádázul mögé lopakodott, majd hátulról mögé hajolva, kitárta borotvaéles fogakkal felszerelt állkapcsát. A nyitott pofája akkora volt, hogy simán elfért volna benne egy emberi fej és még csak meg sem kellett volna erőltetni magát... Közeledett... már csak centiméterek választották el Őt a préda elejtésétől, de az észrevette Őt és megfordult, Hircine felismerte Őt. Meglepődésében tett egy lépést hátrafelé, de megcsúszott és zakózott egy hatalmasat. A kis madárkák másodpercekig röpködtek a lelki szemei előtt... végül felegyenesedett és megszólította:
- Holdsugaram!!! Hát te vagy az?! - Kérdezte meg lelkesen. Még farkas alakban is látszott rajta, hogy madarat lehetne vele fogatni. Na nem is kellett neki ennél több, fogta magát és ugrott egy hasast a medencébe. Amint a legutolsó vízcsepp is lepottyant a medencébe, Hircine már emberi alakjában volt.
- Lunaris baba! - Szólította meg egy "kicsit" közvetlenebbül, s azzal a lendülettel olyan erősen magához ölelte Őt, hogy kész csoda lett volna, ha szegény lány kap levegőt...
- Ezt el se hiszem... pont egy ilyen helyen találkozunk újra... khm... kölcsönösen jó ízlésünk van! - Ezt már úgy mondta, hogy elengedte Luna-t és helyet foglalt mellette, a mezíttelen hátát pedig a medence falának döntötte.

- Rég volt már... Időtlen szenvedésem egy újabb sötét napjába hoztál fényt és megmentettél! - Emlékezett vissza arra a bizonyos nagy napra. Hircine nem felejt, s örök életében hálás lesz azért a pár csepp vérért.
- Mondd csak, hogy megy sorod? Sikerült leráznod a vadászokat, akik a nyomodban voltak?

A vér is meghült bennem abban a pillanatban mikor az elsőre idegen vérfarkas, magán számos más illattal éd szagforrással fejem föle hajolt hogy azt egyetlen harapással letépje nyakamról. Már torkomban éreztem a szívemet s annak dobogását, ám mikor hirtelen megtántorodott és hanyatt esett még az is kiment a fejemből hogy egy perccel ezelőtt még alakot kívántam váltani. Azért hogyha úgy hozza a sors hogy valóban beszélbe kerül az életem, farkasként , az agyaraimmal a termetes hímnek esve egy kisebb karcolást ejthessek rajta mielőtt még megfoszt az életemtől végleg.
De mikor az a kedves, már-már bársonyosan letisztult férfi hang megütötte füleimet; már tudtam hogy attól a perctől fogva nem eshet semmi bajom.

Egy hatalmas csobbanással csapódott be az alacsony magasságú medence gyomrában álló vízbe, ezzel elintézve hogy hosszú mogyoróbarna fürtjeim melyre eddig vigyáztam hogy ne legyen vizes. Fejem búbjától egészen az utolsó hajszál végéig nedvessé, szó szerint víztől súlyossá válljanak. Az ölelés elsőre jól esett ugyan, majd jött a felismerés; Lunaris kedvesem, te anyaszült meztelen vagy!
Szólalt meg bennem a belső hang melyre fültőtől fültöig, arcomon áthidalva egy élénk piros pírfátyol jelent meg az arcomon.
- Hircine kedves, jaj, hát téged mi hozott erre? - kérdeztem kissé remegő hangon míg ölelő karjai fojtogattak a szégyenérzettel karöltve. Mikor pedig végül elengedte testemet, kezeimmel igyekeztem hajam hosszabb tincseivel elfedni, kebleim virágáinak legékesebb szirmait. Ezzel egy időben pedig lentebb csúszni a víz felszíne alá hogy ne legyen szem előtt felsőtestem.
- Nem, nem igazán, bár most úgy érzem hogy mérföldekre lehagytam őket vadászkopóikkal karöltve... - számoltam be remegő hangon szabadságom és biztonságom állapotáról zavart mosolygások közben.

- Hogy miért is vagyok itt... lássuk csak... azt hiszem azért, hogy egy kicsit ellazulhassak és kiszellőztethessem a fejemet. Sok minden történt velem az elmúlt időben. Vérhegy meghódítása már csak egy karnyújtásnyira van. Időközben két vámpír királynőt is a pártfogoltságom alá vettem és még egy tomboló sárkánnyal is viaskodtam. Időnként néha kell egy kis szünet, hogy az ember rendezhesse a gondolatait és megtervezhesse a következő lépését. - Válaszolta meg a kérdést minden részletet kimerítően.
- Ha a vadászok képesek lépést tartani az én drága, viharröptű Holdsugarammal, akkor nem lehetnek akárkik. Vigyázz velük. Azt akarom, hogy te legyél az első, aki látni fogja az új világot, amit teremtek. Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy levadásszanak. - Mondta kissé parancsolóan, majd egy ördögi vigyor jelent meg az arcán.
- Vagy ha szeretnéd... bevárhatjuk itt Őket édes kettesben. Megölöm Őket és a levágott fejüket... ezüst tálcán nyújtom át majd neked. És különben is, becses személyed társaságánál aligha kívánhatna többet egy magamfajta ősi kövület. Na mit szólsz? - Tett ajánlatot és kezét Lunaris felé nyújtotta. Bárhogy is döntsön a lány, azt Ő tiszteletben fogja tartani. Ha nem szeretné, hogy Ő miatta vér folyjon... hát nem fog.
- Egyébként, ha szabad megjegyeznem... nem tudom nem észrevenni, hogy milyen édes vagy mikor elpirulsz, mint egy vadalma. Tán nem szokta a füled a bókokat? Vagy talán... ruhátlan testem látványa csigázott fel ennyire? Nem... Téged az zavar, hogy én látlak téged ilyen kiszolgáltatott állapotban. Hm... butus kislány. Nincs miért szégyenkezned. Szépséged semmiben sem marad alul senkiével szemben sem. Húzd ki magad és légy büszke az adottságaidra. - Bókolt neki flörtöléssel egybekötve.
- Mondd Holdsugaram... - Kezdte komoly hangvételben és a lány felé fordította a tekintetét.
- Te nem vagy beteg, érzem rajtad. Akkor mégis miért jöttél ide? Okosabb lány vagy te attól, hogy csak fürödni akartál volna egy jót. Van egy sérülésed... vagy régi sebhelyed, amit csak az eféle isteni csoda gyógyíthat meg, nem igaz? Sajnálom, de a beforrt sebekre ez a víz nem gyógyír. Ellenben a láncom megoldás lehet a problémádra. - Hircine gyógyító lánca az orvostudomány csúcsa... igazából klasszisokkal felülmúlja azt.

Csak illedelmesen, mondandóját félbe nem szakítva halgattam ahogy beszél, ahogy lassan beszámol az eddig történtekről mellyekről magam kimaradtam. Bár nem vagyok az aki hosszú távon marad társa a vándor létben más ember, vagy farkas fiának. Mégis úgy éreztem a sikereit hallgatva, talán érdemlegesebb, érdekesebb és izgalmasabb lett volna látni azt; miként tör vérhegy uralkodójára, s miképpen világítja rá azt birodalma s uralkodása közeli, csúfos bukására.
- Akkor minden úgy alakul lassan de lépésről lépésre biztosabban, ahogyan azt te szeretted volna, nem igaz kedves farkas? Oh, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat hogy elmondtad nekem ha ilyen röviden is eddigi kalandos utadat...! De mond, Hircine. Mióta pártfogol a farkas egy vérszívót? - elsőre talán kissé számonkérőnek tűnhetett a kérdésem, lelkes örömöm mellett, de a mosoly arcomon elárulta csupán egy egyszerű tréfának szántam kérdésemet.
Mikor az engem üldöző vadászokra terelődött a téma tekintetemet már dzinte pánikszerűen kaptam a barlang bejárata felé hogy az esetleges orvtámadást megelőzzem, de senki nem állt ott, csupán említésükre uralkodott el rajtam egy kissé kellemetlenebb érzés mely megtévesztett.
- A vadászaim... Oh igen a vadászaim elszántak és vérmesek, már-már felérnek egy vérbeli Vérfarkas zabolázatlan vérszomjával. Bár eddig csak egy ilyet láttam, épp az imént kívánta egyben lenyelni fejemet, de helyette szorosan átölelt. - vigyorodtam el kissé még pírtől foltos arccal. Kezeimmel a vízbe mertem mintha csak inni kívántam volna belőle, s kezeim alkotta kis tálamban őrzött vizemet az arcomhoz emelve mostam meg azt.
- No de, ígérem neked Hircine, kedves barátom hogy nem engedem meg magamnak azt a szégyent hogy meghalljak mielőtt még láthatnám az Új világot! - töröltem meg tenyerem alsó párnázott részével szemeimet, majd a viztől kissé homályos látáds, ködös tekintetemet ismét ráemeltem.
A következő ajánlatát barátomnak, már egy kissé riadt arckifejezéssel nyugtáztam. Megölni őket?De hiszen csupán szerencsétlenségemre sebeztek meg, ha nem tartottam volna szünetet most nem lenne még ennyi sérülés se makulátlan testemen.

Hosszú perceken át haboztam a válasszal, arcomon, s tekintetemen mindeközben látható volt ahogy legbelül viszakoztam magammal azon. Hogy megengedhetem-e magamnak azt hogy átadjam a sorson feletti irányítást a férfinek... De a szívem döntött újfent, elmém logikus érveit félredobva.
- Oh, igazán kedves tőled... De nemet kell mondjak erre, hiszen mindannyiunknak megvan a maga sorsa, és úgy hiszem ezt egyedül kell megoldanom... Mindezek ellenére, hálás lehetek hogy egy ilyen nemes farkas vett védelme alá! - csicseregtem szinte dallamosan. A pír már csillapodott arcomon, hiszen miközben két ember beszélget, csak annak van ideje a részleteken, s saját megjelenésén gondolkodnia ha nem fordít teljes figyelmet partnere esetleg monoton vagy unalmas monológjára. De ez nem volt az, így lelkem és bőröm hamar megnyugvást nyert az idilli társalgásban.
Egyik kezemet kiemelve a meleg vízből, ujaimmal az úr arca felé vettem az irányt. Egy finom, aprócska mosollyal simítottam meg álla vonalán borostás arcát majd a medence göcsörtös kőfalának dőlve, ismét magamhoz vontam karomat. Tekintetem lassan a szemközti falra tévedtem.

Percekig csak hallgattam újfent, addig a pontig míg egy sokkal zavarbaejtőbb hangsúllyal, Hircine flörtje ismét lángba és forróságba nem borította már-már teljesen lehiggadt bőrömet. Kezeimmel igyekeztem hajam alá nyúlva tarkómra simítani, s ahogy ezt megtettem alkaromra omló nedves hajamat leemeltem kebleimről s mellkasomról hogy hátamra igazítva azt egy sokkal zavartabb arckifejezéssel forduljak Hircine felé magamat tanácsához mérten, kihúzva.
- Ah, i-igazán k-köszönöm!A bókjaid, igazán megnyerőek, oh Hircine te... Te perverz kujon! - igyekeztem menteni a helyzetet úgy hogy egy felelőtlen jelzővel illettem a kedves, egyszerűen csak szókimondó úriembert. Arcomat elfordítva engedtem le ezek után magam mellé a vízbe karjaimat és elnémultam egy pillanatra.
- Hm... Akad egy két kisebb-nagyobb jelentéktelen seb a testemen... De, azt hiszem ilyen apróságok miatt nem kellene pazarolnod az erődet Hircine, tudod? - fordultam oldalra hogy egyenesen a férfire nézhessek, eközben pedig két karomat a széles kőfalra helyezve kerezteztem rajta azokat. Hogy azután államat megtámasztva alkarjaimon fáradt kölyökkutys pillantást vethessek rá.

Hircine maga is sajnálta, hogy a Holdsugara nem tartott vele kalandos utazásai során, de talán jobb is volt így. Vele közvetlen volt és kedves... mint egy nyájas hódoló, de másokkal... Nos, ha Lunaris látta volna, hogy Hircine miként bánt el másokkal, akkor lehet megváltozott volna a farkasról alkotott véleménye. Rossz irányba. Ami pedig Vérhegy meghódítását illette... azon túl sok látnivaló egyenlőre még nem volt. Sőt... külső szemmel nézve úgy tűnhetett, mintha Hircine csak az idejét múlatná a kúriában. Tény és való, hogy a szállás kényelmes volt, a koszt mesés, de nem engedhette meg magának, hogy rabul ejtse Őt a luxus. Küldetése volt, amelyet csak Ő volt képes elvégezni.
- Ha csak egy vérszívó lenne... de kettő is van. Az egyik... úgy tekint rám, mint a háziállatára, míg a másiknak egy értékes vendég, s egyben tanítómestere vagyok. Mindketten nagyon fiatalok és még sokat kell tanulniuk. - Mondta el a véleményét a lányokról. Ám mielőtt Lunaris azt gondolhatta volna, hogy Hircine egy melegszívű, másokkal törődő nemes lovag, az kivillantotta a foga fehérjét.
- Igazán nagy kár, hogy előbb vagy utóbb... mind a kettejükkel végeznem kell. A nyugati amira annak a férfinak a lánya, aki 1000 évre bezárt engem a katakombák mélyén levő cellába. Amikor megtudtam, hogy ki Ő... darabokra akartam tépni. De nem tettem. Apjával ellentétben naiv és jószívű. Fáj elismernem, de belőle talán egy olyan uralkodó is válhatna, akit még én is elismernék. Kelet amira-ja... pontosan olyan, mint az édesanyja volt. Őt is szívesen látnám trónon. Csak hogy... a világon, amit teremtek... nincsenek trónok, sem uralkodók. Segíteni fogok mindkettejüknek elérni a céljukat. Egyikből Damarel tejhatalmú úrnője, másikból Vérhegy úrnője lesz. És aki a seregeiket majd vezetni fogja... az én leszek. Felégetem Farkasvölgyet... A déli és keleti sárkánybirodalmat letörlöm a térképről... Akik ellenállnak, meghalnak. Akik segítik ügyemet, tovább élnek majd, egy szebb, jobb világban. - Zárta nagyszabású tervei részleteinek elmesélését.
Hircine észrevette, amikor a lány összerezzent a vadászok megemlítésétől. Szemei összeszűkültek... a pokolba kívánta azokat a rohadékokat. Hogy merészelik az Ő Holdsugarát üldözni?! Az előbbi ajánlatát - miszerint döntsön Lunaris maga üldözői sorsáról - visszavonta. Elhatározta, hogy bárhogy is döntsön, Ő ezer darabra tépi Őket. Persze... ez az Ő kis titka marad.
- Bocsánat... - Motyogta és lesütötte fejét, jelezvén, hogy nagyon sajnálja, hogy megakarta Őt enni.
- A fenséges tollaid végett üldöznek. Egy két lábon járó kincsesbánya vagy, drága Holdsugaram. De... engem nem érdekelnek a tollaid, ellenben elsőosztályú hallgatóságot tisztelhetek benned és az életem megmentőjét. Megölök bárkit, aki csak egy kis veszélyt is jelent rád nézve. - Közölte egy szadista vigyorral az arcán. A vérszomja szinte tapintható volt, szemei sárgán világítottak, Hircine nem csak dobálózott a nagy szavakkal. Amikor észrevette, hogy egy "kicsit" eluralkodtak rajta a heves érzelmei, egy pillanat alatt eltüntette annak nyomait és ismét a már jól ismert pókerarccal mosolygott partnerére. Fel is merült benne a nagy kérdés: "Vajon észrevette?".
- Ahogy óhajtod. Ez esetben a gondjaidra bízom a vadászaid! - Bólintott rá. Ez persze hazugság volt. Vérfürdő lesz, nem kicsi. Nem sok hiányzott hozzá, hogy vérszomja újra a felszínre törjön, ám ekkor... Lunaris az arcára simított. Na most Hircine lepődött meg!
- Te most... megérintettél? - Kérdezte nagyokat pislogva.
- Lám-lám, a végén még kiderül, hogy te egy igazi báránybőrbe bújt farkas vagy!!! - Incselkedett sejtelmesen vigyorogva... majd tenyerét a lány buksijára tette és jól összeborzolta annak hajkoronáját.
- Köszönöm, köszönöm, kös... Hogy... mi?! Perverz kujon?! - Háborodott fel teljesen. Még hogy Ő perverz!!!
- Holdsugaram, én csak... én csak... - Kereste a kifogásokat, de neki is szöget ütött fejében a gondolat, hogy... "Valóban perverz vagyok?".
Nem tudott dűlőre jutni, ezért csak gondterhelten sóhajtott egyet, majd... közelebb csusszant Lunaris-hoz és nemes egyszerűséggel, átkarolta Őt a vállai felett.
- Áh... igen, ez így sokkal kényelmesebb... - Szinte majd elolvadt a spontán ötletétől.
- Apróság? Te és a problémáid nem vagytok apróságok. Egyébként pedig, ha zavar, hogy a saját mágikus erőmet használom a gyógyításodhoz, használhatom akár a tiéd is. Ez csak rajtad áll. - Emelte a téteket.
Néhány másodperces csönd következett... majd...
- Akarok kölyköket... Legalább egy tucatot! Egy alomnyi kicsi Én... biztosítva lenne a jövő vérfarkas utánpótlása! - Hozakodott elő teljesen váratlanul ezzel az igencsak nem ide vágó témával.

Sajnáltam, végig gondolva minden egyes érzésemet ezzel kapcsolatban, eljutottam odáig hogy valóban borzalmasan magányosnak és elárvultnak éreztem magamat mikor elválltam a hanvaiból újjászületett farkast mikor a láncoktól megszabadítva, felhoztam a napfénnyel áldott földre.
Ahogy ezek az érzések ismét felelevenülnek bennem ajkaim kiszáradnak, montha csak a pára szívta volna ki belőle minden nedvességét. Pedig nem, hiszen teljes mértékben tisztában voltam azzal hogy nem hagytam volna magára Hircinét mégha úgyis éreztem volna magamat, mint egy újszülött kiscsikó ki még anyja mellett bukdácsol.
- Sok mindent tudsz nekik tanítani Hircine, hiszen korod sokszorosa annak az élettapasztalanak amivel ők rendelkeznek. Minden tudás amit kaphatnak tőled, csak a javukat szolgálja majd... Bár úgy hiszem hogy ha hamar halálnak halálával fognak hallni, nem veszik majd sok hasznát ennek a becses kincsnek melyet tudásnak hívnak. - a mosolya bizalomgerjesztő volt, mégha vicsorgott volna, akkor sem hátráltam volna meg. A falkában is fontos a hierarchia rendszer, egy alfa mellett mindenki biztonságban érzi magát!
- Te akarsz végezni velük, ugye nem akarsz végezni velük kedvesem? Hircine, hiszen tudod te is jól... Lehet hogy kutyaként bánnak veled, de a kutyának is megesik hogy jó sora van. Ne siesd el a döntést! - kezdtem bele kissé talán már rekedtes hangon a gőz miatt majd tekintetemmel megállapodtam nedves fürtjein, mitagadás olyan volt így mint egy ázott kutya. Aki kiváltja belőlem a késztetést hogy gondoskodjak róla.
De mégcsak említése is a vadászoknak, rettegéssel és erős félelemmel árasztotta el mellkasom és ezzel együtt lelkemet is. A szemeimet lehunyva igyekeztem a mellkasomban érzett szorítást és forróságot elnyomni, de hosszú percek hallgatását nyertem csak el magamnak ezekkel a jó szándékokkal a beszélgetés folytatása érdekében. Végül egy vékony, fonál vastagságú könnyfátyol fedte el tekintetemet és kissé odébb húzódtam a hímtől.
- Semmi baj kedves, semmi baj... - fordítottam el újfent arcom, tekintetemmel szinte igyekeztem csak a víztükrön táncoló fényeket követni. Ezt szinte egyfajta meditációkénr használva, igyekezten nyugtatni magamat mielőtt még faképnél hagyom egyetlen őszinte társamat.

- Tudom hogy tollaim miatt ükdöznek, de nem érnek annyit hogy emiatt ekkora távot tegyenek meg. Nem értem az embereket, a halandók olyan egyszerű lények mégis olyan bonyolult a gondolkodásuk! - sóhajtoztan erőtlenül majd a boltív tetejének körvágatára pillantva egy kicsit lentebb csúsztam hogy fejemet megtámaszthassam azon, s bár szörnyen kényelmetlen volt, mégis olyan súlyosnak éreztem a fejemet a gondolatok terhével hogyha tovább tartottam volna egymagam, lehet hogy még magától is eltört volna nyakam, ezzel végetvetve az életemnek.
Mikor Hircine karja vállaim felett átsiklottak, egy kellemesebb, puhább támaszként is funkcionált nem csupán egy egyszerű kedvesebb gesztusként érződött számomra.
- Igen, hozzád értem, talán kellemetlen? - a fejem kissé felé fordítva mosolyogtam fel ártatlanul, egyenesen a szemeibe nézve és ezzel terelve is a témát saját nyomoromról melyekről csak a sebek nyilatkoztak.
- Perverz bizony, egy igazi sármőr vagy jámbor farkasom! - szólítottam meg nyájas hangon, bár a birtoklással lehet el is vesztettem minden elismerését és közvetlenségét. De ez még rejtély vokt addig míg ő hangot nem adott nemtetszésének.
A hirtelen váltás volt az ami meglőtt, ez a téma szívemre mért lövésként ért. Arcom egészen borvörössé vált és tenyerem Hircine arcára emelve toltam el játékosan a fejét, abban a pillanatban felálltam és nevetve húztam el onnan kezemet.
- Remélem egyszer olyan férfit találok mint te, aki ilyen lelkesedéssel viseltetik a kölykök iránt hogy az én szívem vágysnak is eleget tegyen. Mert én magam is egy nap kölyköket szeretnék!

- Túl becsülsz engem, Holdsugaram. Életem 1000 évének nagy részét, a föld alatt töltöttem, elzárva. Volt időm gondolkodni és kétség sem férhet hozzá, hogy a bölcsesség, amelyet magamévá tettem irigylésre méltó, de a helyes uralkodásról... jómagam sem tudok fabatkát sem. - És amúgy sem akarja Őket olyasmire megtanítani, amit hamarosan úgy is elfog törölni a föld színéről.
- Az nem számít, hogy én mit akarok. A világnak... jobb lesz nélkülük. Igen, abban igazad van, hogy nem lehet panaszom a kiszolgálásra... de ez csak a felszín. Ez a pokol nem lesz jobb hely csak azért, mert jól lakom és kényelmes helyen hajtom álomra a fejem. Az amira-knak veszniük kell. - Véglegesítette döntését.
- Már hogy ne lenne baj?! Ha csak egy másodperccel is később azonosítalak be, akkor te most... halott lennél! Életem legnagyobb hibáját követtem volna el a felelőtlenségem miatt. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy körültekintő legyek. Ez egy értékes lecke volt, köszönöm Holdsugaram! - Ahogy mindenből, úgy ebből az esetből is a tanulságot próbálja meg levonni, hogy tökéletessége tovább csiszolódhasson.
- Drágám, az embereket a mohóságuk öltözteti. Az, hogy a világ végére is követnek téged... csak azt jelenti, hogy a tollaid értékesebbek, mint azt először gondoltuk. - Ezen a ponton már neki is gyanús volt a dolog. Mégis mennyit érhetnek azok a tollak? Vagy csak a lány vadászai estek túlzásba? Akárhogy is, ez majd hamarosan kiderül. Nem fog velük gyorsan végezni. Nem, ameddig a legutolsó információ morzsát ki nem szedte belőlük.
- Már hogy lenne az érintésed kellemetlen? Csak váratlan volt. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Ez is csak azt bizonyítja, hogy még sokat kell fejlődnöm. - Talán Lunaris volt az első olyan személy, aki kedvesen, gyengéden ért hozzá. Most, hogy megtapasztalta ezt a különös, ám de annál mámorítóbb érzést, nem fogja csak úgy elengedni Őt.
- Ahj... ha te mondod drága Holdsugaram, akkor attól tartok, hogy kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy perverz vagyok... és várjunk csak... jól hallottam, hogy birtokos jelzővel illetted a titulusom? - Először meglepődött, majd elmosolyodott.
- Tudod mit? Neked megengedem. Sőt, el is várom. Találkozásunk sorsszerű volt. - Felelte bólogatva helyeselés gyanánt magának.
Ahogy Lunaris felállt, a farkas harapással éktelenített combja Hircine szemei elé tárult. A vérfarkas morcos volt. Hogy lehet egy ilyen szépséget harapással elcsúfítani?
- Az ajánlatom még mindig érvényes. Egy érintés a láncommal és a sérült bőrréteg regenerálódik... jobb lesz, mint új korában. - Emlékeztette korábbi nagyvonalú ajánlatára.
Hircine először felhúzta az egyik szemöldökét, majd gondterhelten sóhajtott egyet, s megcsóválta a fejét.
- Iiigen... Én is remélem, hogy egyszer majd találsz egy olyan férfit mint én. - Mondta szarkasztikusan.
- Elmehetsz keresni egyet... vagy akár elsétálhatok még egyszer-kétszer előtted. - Tett újabb ajánlatot, kedvesen mosolyogva, s még a pilláit is megrebegtette a siker érdekében.
- Mondd, ha megkérném a kezed, hozzám jönnél feleségül, Holdsugaram? - Kérdezte, s hangján nem úgy érződött, mintha viccelődne.

A szemöldököm felszaladt, a tekintetem egy pillanatra zavart, de annál izgatottabbá vált amire persze igyekeztem valami megoldást találni hogy az arcomon vagy a mozdulataimban ne legyenek ennyire jelen ezek az érzések.
A combomra pillantottam, keskeny ujjaimmal pedig megsimítottam azon a varrtól kissé feszülő bőrfelületet. Mielőtt még válaszolhatnék egy újabb tématerelésre vetemedtem és a kehely vastag falán foglaltam helyet. Vádlim érintette Hircine széles vállait, szinte egymásnak feszül finoman a két feszes bőrfelület.
- Tudod, a tollaimban bizonyos mértékben dolgozik az az erő amivel minden egyes halhatatlant s képességgel rendelkező félvért támogatok. Minden tollam egy másik férfi vagy nő erejének töredékét megőrzi, mindenki akivel összekapcsolódtam egyszer az erőm által. Elraktározom minden egyes "gazdám" erejének egy apró szikrályát amivel felerősízhetem a te képességeidet is... Hogy magyarázzam el rövidebben... Megvan a saját erőm is, de minden egyes használatkor az enyémnek alkalmazkodnia kell a tiédhez, emiatt felvesz belőle egy keveset a testem, az erőm és elraktározza hogy később könnyedén átadhassam a bennem lappangó erőt... Ha ez egy emberhez kerül egy toll, az a kis szikra, az az apró kisülés. Elég ahhoz hogy valami rosszat tegyenek vele. Egy embernek nem lesz tőle aktív folyamatos ereje, de egy rövidebb időre, egy napra... valami természetfelettit produkálni fog. Amivel lehet hogy káoszt okoz, hacsak egy kicsit is, de egy falut vagy egy város megbolygathat vele. - próbáltam meg elmagyarázni neki azt miért is olyan értékesek tollaim.
Az arconra egy kedves mosoly ült ki bókjai hallatán, az pedig még inkább jól esett hogy ennyire kellemes érzéseket és reakciót váltott ki belőle az érintés, az a csekély amit adtam neki.
- Akkor, kedves Hirciném, segítenél nekem hogy elmúljanak a testemet borító friss sebek? - tettem felna kérdédt negédes hangon miközben feltolva magamat elé kerültem hogy megállhassak vele szemben mégha ül is.
- Kérlek, menj még el előttem párszor kedves. A kérdésedre válaszolva pedig , ha egyszer arra vetemednél hogy megkérd a kezemet, örömmel mondanék igent neked. - adtam meg a választ és lehajolva hozzá egész közel hajolva vettem fel vele a szemkontaktust.
- Az pedig hogy megpróbáltál megölni, már teljesen eltűnt az emlékezetemből, mert elengedtem és már rossz szájízt sem hagy maga után!

Ahogy hallgatta Lunaris beszámolóját a tollairól, s azok különleges mágikus képességéről, hirtelen megértette, hogy miért is olyan értékesek azok az emberek számára.
- Az emberek egy képesség nélküli faj. De... az összes faj közül Ők vágyják leginkább a hatalmat. Ha csak egy napig is mágikus képesség birtokába kerülhetnek... az nekik 1 valóra vált álom. - Jegyezte meg és most már teljesen biztos volt benne, hogy nem hagyhatja a fejvadászokat Lunaris után koslatni.
Amikor a lány a segítségét kérte, elégedetten elmosolyodott. Igen, ez már tetszett neki. Jobban állt Lunaris-nak a határozottság, mint a szende szűz szerepe. Ha akar valamit, vegye el, ha kell, akkor akár erővel.
- Természetesen segítek. Hogyan is utasíthatnám vissza a drága Holdsugaram bármely óhaját? Gyere közelebb... mutasd azt a sebet. - Adta ki az instrukcióit. Túlzás lenne azt mondani, hogy a férfi tekintete nem vándorolt végig a lány harmatos, fiatal testén. Mert hogy igen, minden egyes porcikáját alaposan szemügyre vette. Újabb jó pont Lunaris-nak: szó szerint levetkőzte a szégyenlősségét.
- Hm... szegény-szegény Holdsugaram. Ez a seb... nem egy mai darab. Szörnyen fájdalmas lehetett. - Állapította meg és kézfejével pajzánul a combjára simított.
- És most ne mozdulj. - Utasította, s ezzel egyidőben megidézte a gyógyító láncát, amely a szóban forgó láb köré tekeredett. Néhány másodperc volt csupán... amikor a lánc lekerült, Lunaris vadonatúj pompájában csodálhatta meg a combját. A sebnek... hűlt helye volt.
- Ez az igazi művészet. Amikor megfogsz valami szépet és valami még szebbet alkotsz belőle. - Dicsérte meg a saját művét. Na persze... a vásznával sem tudott betelni. Mindehhez, a saját és nem a páciense mágiáját használta.
Lunaris válasza meglepte Őt. Nem gondolta volna, hogy igent mondana. Nem viccelt az előbbi lánykéréssel, de egyenlőre, a frigynek még váratnia kell magára.
- Ezt örömmel hallom. Tökéletes asszony jelölt vagy, benned megvan minden, amiről egy férfi csak álmodhat. Ha eljön az idő, élni fogok a lehetőséggel. Az új világ megteremtése utáni... legelső cselekedetem lesz az. - Tett ígéretet. Most nyoma sem volt az általában bohókás személyiségének. A lehető legőszintébben beszélt.
- Nagyvonalú vagy, drága Holdsugaram. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy téged még az sem rémisztene meg, ha megismernéd személyiségem árnyoldalát. - Igen, ebből a bizonyos árnyoldalból már kaphatott betekintést. Hircine ébredése után, egyből lemészárolt egy katonai csapatot. Horrorba illő jelenet volt... Ha az nem rémisztette meg a lányt, akkor talán van még remény a farkas számára.
- Ha végeztünk a fürdéssel, merre mész tovább, Holdsugaram? - Kérdezte lelombozódva. Szomorú volt, mert percről percre közeledett a búcsú pillanata.
- Ami engem illet, én utánajárok valaminek. Egy közeli tisztáson... nem rég egy olyan démoni energia jelenlétét éreztem meg, amely még az enyémen is túltesz. Ez nagy szó, mert... neked elárulom: a pokol királyának, Lucifernek a mágiáját birtoklom. Ez a démon... még Tőle is erősebb. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hihetetlen személyek élnek a világunkban! Szinte beleremeg a lelkem, hogy megküzdjek vele! Vajon ki lehet Ő? Merre lehet? És most mit csinál? Biztos démonseregek ezreit vezetve készül egy eposzokba illő háborúra! - Mesélte nagy lelkesen.

* Eközben valahol nem is olyan nagyon távol... *

Hakuryuu épp Calypso lakát takarítja, s miközben letörli a port az egyik szekrényről... tüsszent egyet. Meg is jegyzi magában: nem tudja, hogy kinek fia borja emlegeti Őt, de ha egyszer találkozik vele, akkor bucira veri majd a fejét.

- Ha valóban az vagyok akkor egyszer talán újra összehoz minket a sors, lehet egy nap majd ugyanitt vagy valahol máshol találkozunk. De az is lehet hogy már csupán akkor látlak viszont mikor már beteljesítetted a sorsodat és elhoztad, azt a világot amit megálmodtál magadnak és minden népnek. - a láncok hűsek voltak mégis tudtam hogy ennél szebb csak akkor lesz a bőröm ha ezen túlesünk, ha a kedves farkas láncai kezelésbe veszik a sérült bőrt és sikerrel jár a használatukkal.
Mikor a bőröm visszanyerte élettelteli fényét, egy pillanatra még meg is fordult a fejemben hogy valami kedvesebb, értékesebb gesztussal háláljam meg a szolgálatait. Lassan lentebb hajoltam és a nedves fürtökkel borított kobakra csókolva elléptem tőle ezzel lerázva a láncokat magamról.
- Nos, magam sem tudom, de most indulnom kell Hircine.Az utam nem tudom merre visz majd, de érzem az üldözőim szagát, az illatukat idáig elhozza az a kis szellő is ami odakint mozgásban tartja a faleveleket az ágakon. Veled tartanék, de úgy érzem te nem szívesen hagynád el most ezt a forró vízzel teli hatalmas "dézsát". - hagytam feképnél a mondat végeztével a férfit és a kőkelyhet átlépve már a maradék szendeséget és zavartságot is levetve magamról a ruháimért hajoltam. Tekintetemmel szemem sarkából még megnéztem magamnak a férfi reakcióját, de nem reménykedtem abban hogy majd visszatart hiszen két találkozás kivételével sok más nem kötött minket össze. A finom anyagot magamra véve már csak csizmámat fűztem be lábaimon majd azt megkötve vizes fürtjeimet kihúztam a selyeming alól, ujjbegyeimet ekkor még ajkaimhoz érintve egy légcsókot dobtam a farkasnak.
- Veled tartanék Hircine te is tudod, de vadászokkal a nyomomban csupán csak egy kolonc lennék melletted. -

- Az idő és a hely nem számít drága Holdsugaram, csak te és én. Bárhol is legyél, rád találok. Megígérem. Ha bajba kerülsz... én ott leszek és megmentelek. Soha többé... senki sem ejthet akárcsak egyetlen karcolást se a testeden. - Tett ígéretet. Ígéretet, ami egyúttal egy lovagi eskü is volt.
Eközben a gyógyítás folyamata is sikeresen befejeződött, s a jutalom sem maradt el. A feje tetejére kapott pusziba beleremegett a teste. Szemei kikerekedtek, ajkai félig elnyíltak. Tekintetét a lányéra emelte és értetlenül nézett rá. Mindent le lehetett olvasni róla: "Ezt meg mégis mivel érdemeltem ki?".
Ahogy Lunaris bejelentette távozási szándékát, Hircine-nek - a korábbi puszitól való - lelkessége egy szempillantás alatt megszűnt.
- Értem. - Mondta szűkszavúan, csalódottan. Ismeretlen érzések kavarogtak a testében. Leginkább soha életében nem érzett még ehhez hasonló levertséget egy búcsúzkodás miatt. De a bánata nem tartott sokáig. A légcsók megmosolyogtatta Hircine-t, megcsóválva a fejét gondolta is magában: micsoda hihetetlen egy nő az Ő Holdsugara. Felegyenesedett, de másodpercekig nem mozdult. Végül megfordult, kiszállt a medencéből, s lassú léptekkel elindult a lány felé. Az arcán levő sejtelmes mosolyból nem sok mindenre lehetett következtetni a szándékait illetően. Közvetlenül Lunaris előtt állt csak meg, s újabb tétlen másodpercek következtek. Kedvességgel, lágy szeretettel nézett le az arcára.
- Elkaptam és visszahoztam. Itt van, tessék. - Kezeivel két oldalt megfogta partnere derekát, egy picit lejjebb hajolt, majd fejét oldalra döntve, rácsókolt Lunaris ajkaira. A csók nem tartott sokáig, de Hircine rá nem jellemző gyengédségről tett tanúbizonyságot. Ezután a homlokát a másik fél homlokára döntötte.
- Ilyen... a helyes elköszönés, Holdsugaram. - Jegyezte meg, majd tett egy lépést hátra. Indulnia kellett, neki is. Kár lett volna tagadnia, hogy szomorú volt az elválás miatt, de biztos volt benne, hogy útjaik egyszer majd még keresztezik egymást.
- Ha egyszer úgy döntesz, hogy velem tartasz, nem fogok rá nemet mondani. Szívesen cipelném a terhed felét. - Állt elő újabb, s egyben a mai nap utolsó ajánlatával.

- Bárhol leszek, mindig fél szemmel figyelni fogom meről jössz majd és honnan lepsz meg felbukkanásoddal. Bár bevallom csak akkor lennék igazán boldog ha most veled mehetnék,de a szelíd külső makacsságot és egy kevés önfejűséget is rejt. A makacsságom pedig nem engedi hogy kockáztassam mások életét, legyen az halandó vagy halhatatlan. Kedves Hircine... - halkultam el kissé ahogy a szavaim végéhez közeledtem, de ujjaimmal mindeközben az utolsó gonbokat igyekeztem helyükre igazítani mielőtt útra keltem volna. A tekintetem mindeközben sem sikerült levennem róla, a farkasnak volt egy földöntúli charmeja ami ellen bem tudtam védekezni, mikor pedig felállt a medencében egy kissé ismét az a zavart Lunarist láthatta maga előtt akit egy negyed órája pillantott meg először mezítelenül a forró habok között nyugodni, szinte a karjaiba olvadtam; nem tagadom.
- A búcsú tudom fáj de te is bevallottad az imént hogy nem végleges...! - biztattam szakadatlanul őt majd mikor a légcsók elkapása után sejtelmes mosollyal indult el felém egy pillanatra sikerült eltereknie gondolataimat a közelben lihegő vadászkopók hangjáról. "Kózel van már, Füge érzi az átkozott szagát, már nem lehet messze!", hallottam már szinte magam mellől a vadászduó idősebb tagjának hangját. De mikor Hircine megragadta a legfinomabb mozdulattal derekamat és két erős karjával magához vont mindez megszűnt és az ajkai édes, már-már mámoros íze minden rossz érzést kiölt a testrmből ahogy gyengéden viszonoztam azt. S bár hamar vége szakadt homlokunk még összeért és ez egy halvány mosolyt vívott ki magának, kezemmel még egyszer megsimítottam borostás arcát majd lehunyva szemeimet pillanatok erejéig így álltam előtte míg el nem szakadt tőlem és egy óvatos lépést tett hátrébb.
- Eljön a nap mikor majd rendíthetetlenül követlek majd az új világba és terhem egyben a tiéd is lesz, de ez nem az a nap Kedvesem... - hebegtem elcsukló hangon. Nehéz volt bevallani de magam sem tagadhattam hogy az elválás fájó de megköveteli a tökéletességet.

Az érzelmes pillanatok közepette sem lankadt Hircine figyelme. Tisztán hallotta és érezte, hogy a vadászok egyre közelebb és közelebb érnek. Már csak kevesebb, mint 5 perc távolságra voltak.
- Igen. Valóban. Ez nem az a nap. Indulnod kell. - Adta parancsba a távozást Holdsugarának. Egyedül maradt. De ez így volt helyes. Bármennyire is tagadja... Lunaris előtt visszafogja magát. Most... nem kötik Őt eme béklyók. Az egyik szikla tövébe leheveredve várta a vadászokat. Ahogy saccolta, azok 5 percen belül meg is érkeztek.
Egy tucatnyian voltak és az öltözetükből, illetve a felszerelésükből ítélve, nem kispályás vadászok voltak. Meglepődve konstatálták, hogy a célpontjuk helyett, egy meztelen férfi várta Őket. Sugdolóztak, a vérfarkast méregették. Végül az egyikőjük megszólalt:
- Elnézést! Nem látott elrepülni errefelé egy fehér tollú, sárkányszerű lényt? - Kérdezte a lényegre térve. Nem tűntek rossz embereknek. Vadászok voltak, akik csak a munkájukat végzik. Voltak közöttük egészen fiatalok is, olyanok akik talán a felnőtt kort sem töltötték még be.
A kérdező nem kapott választ. Ellenben Hircine felegyenesedett és elindult feléjük, egy egészen másfajta mosollyal az arcán, mint korábban Lunaris esetében.
A következő másodpercekben a kanyon emberi sikolyoktól volt hangos. Hircine nem fogta vissza magát. Brutálisan széttépte Őket az utolsó szálig, de még a csontjaikat is darabokra zúzta. Emberi cafatok hevertek szerte-széjjel és a vér úgy folyt, mintha dézsából öntenék. Egyedül... a Füge nevezetű kutyát hagyta életbe. A hullatenger közepén állva, Hircine csalódottan sóhajtott egyet... majd megcsóválta a fejét.
- Oh... egyet életben akartam hagyni, hogy kivallathassam... de ha egyszer magával ragad a hév... olyan nehéz leállni... Holdsugaram, sajnálom. Megszegtem az ígéretemet és beleavatkoztam a dolgaidba... - Motyogta az egyik földön guruló szemgolyót fixírozva. Nem sokkal ezután... vérfarkas alakot öltött, s Ő maga is tovább állt.

VÉGE

Hircine

Narelle la Rosa egy bizonyos helyet keresett.
A barlang bejáratát sűrű bozótos rejtette el a kíváncsiskodók szeme elől, de ez nem gátolta meg a hibridet, hogy átverekedje magát a szúrós és sűrű növényzeten. A szagok, bár igen kopottak voltak egyértelműen jelezték, hogy prédája egykoron erre járt.
Világító mohák, és néhány foszforeszkáló kristály mutatta az utat, bár a nő mindezek ellenére is kiválóan látott.
S ha már látás, Avur kőmedencéjének a látványa igencsak impozáns volt, s Narelle véleménye szerint semmihez sem volt hasonlítható.
Óvatosan lépett rá a kőkézre, mely talán egykoron valami ősi lény marka lehetett. Majd még óvatosabban ereszkedett bele a medencébe. Talán egy másodpercig sajnálta hogy a tiszta vizet bemocskolja vérrel és porral, mely testére oly szorosan simult mint egy második bőr. Prémje bárányfelhő pamacsként lebegett a hűs víz tetején,  míg a démonhibrid egyszerűen egy nagy levegővétel után elmerült. Néhány pillanattal később bukkant fel a medence közepén felfeküdve a víz felszínére.
A pokol újdonsült királynője, miután visszatért a földi világba óriási pusztítást végzett dühében. Hircine! Ha már rá gondolt, szinte forrt az ereiben a vér. Szerencsére persze semmi heg nem maradt a megalázó halála után. Noha, addig gyengécske volt, mostanra méltó utódja apjának és anyjának is.
A vérfarkas nyomát követve jutott el erre a helyre is, habár a szag már igencsak megkopott.
Narelle hasra fordult és néhány karcsapással a medence széléhez evickélt. Prémje követve őt óvón tekeredett testére, mintha az csak megvédeni kívánná a pokol királynőjét. A nő lefejtette magár a még igencsak koszos darabot, és nagyot sóhajtva néhányszor megmártotta a vízbe, hogy legalább olyan látszatja legyen mintha megmosta volna.
A démonhibrid hirtelen a prémje után kapott majd néhány energia gömb társaságában várta a nem kívánt társaságot. Halvány kíváncsiság csillogott a szemeiben. Vajon kik lehetnek?

Több napja már, hogy Hircine útra kelt. Kenyerét mostanában az aréna harcokon kívül, fejvadász küldetések teljesítésével kereste. A jelenlegi, magas besorolású felkérésének célpontja, egy bizonyos környéken tomboló szörnyeteg. Részletek, vagy bármely csekély információ ismerete nélkül, kénytelen volt az általa talált nyomok, név szerint a feldúlt táj alapján elindulni. Sárkányt, vagy más, nagy hatalmú bestiát gondolt felelősnek a pusztításért, hiszen kevés más faj egyede volna képes hasonlóra. Különös módon a rejtélyes préda olyan helyeken fordult meg, ahol a farkas maga is korábban, de Avur kőmedencéjének kapujában egyre nagyobb lángra lobbant gyanúja pislákoló szikrája. Lehetséges volna, hogy Őt keresik? Talán valamelyik korábbi, arénában megölt ellenfele rokona? A kérdések egyre szaporodó rengetegében ismerős szag mintákra figyelt fel. Lyukacsos memóriájának köszönhetően azonban a nosztalgikus aroma tulajdonosát... képtelen volt felidézni.
A nyirkos, gazos barlangon végül átverekedte magát, ámbár lassabban mint általában, lévén egy vadonatúj, sötét szürke páncélt viselt, melynek háti részén bíbor vörös köpeny lobogott, ahogy a szél bele-bele kapott. Alig pár napja vásárolta megtakarított aranyából ezt a csodát.
- Azt hiszem Sangria-nak igaza van. Nem ártana felnőnöm és valami kevésbé önártalmas munkára adnom a fejemet. Habár... a halál számomra luxus, pedig biztos vagyok benne, hogy a lelkek szelektálódása során, számos méltó vetélytársam akadna. - Dünnyögte magában, majd elfojtott egy sóhajtást.
A szag forrása egyre közelebbről érződött. A farkas fejében elkészült a forgatókönyv. Egy kettőre leveri küldetése tárgyát, mint vak a poharat, a jutalomból pedig egy bordélyház gondoskodó falain belül piheni ki fáradalmait, egy nagy korsó tejet kortyolgatva.
A felszín alá is beszűrődő Holdnak fénye szép lassan beragyogta a borostás férfi arcot, Hircine elérte a belső részt. Mély barna szemeiben egy, a távoli medencében fürdő, törékenynek tűnő, feltehetően női alak vonalai rajzolódtak ki.
- Egy asszony? - Szaladt fel az egyik szemöldöke. Természetesen lovagi eszméi révén nem volt ínyére egy nő vérét ontani, legalábbis nem ilyen értelemben... De az arany az arany. A magasan, falba ékelt szikladarab tetejét nekifutás nélkül hagyta el, ugrása során pördült párat, majd a fal mentén, az apró kitüremkedéseken keresztül, sikeresen a léhűtő közelébe került. A medence peremén landolt, stílusosan először a hátát mutatva, majd hatásvadászatként lassan, kimérten fordult szembe a...
- Ha...? Narelle...? - A szemei kikerekedtek, mint aki szellemet lát. Az általa brutális módon meggyilkolt démoni nőszemély itt volt vele szemben, épen, egészségesen és nem utolsó sorban, ruhátlanul. Szemérmetlen pillantásokkal illette a bosszúszomjas nőstény fedetlen bájait, majd gyorsan oldalra, a falra kapta tekintetét.
- Te volnál... a környéket feldúló szörnyeteg...? Akinek a szarva olyan, mint egy bikáé, patái vannak és tüzet okád...? - Sorolta fel mi minden pletyka kélt már eddig szárnyra.

Végül a Narelle által hallott hangok elhaltak, a démonhibrid még egy ideig figyelte a bejáratot, majd ismételten felfeküdt a víz felszínére és hagyta hogy a hűs víz szinte álomba ringassa. Talán gondatlanság volt, hogy engedett az alvás luxusának, de a nő azt feltételezte, hogy Avur kis pancsoló helye eléggé el van dugva a világ szeme elől, hogy ne okozzon gondot senkinek a pihenése.
Narelle a hasára fordult, csapott néhányat, lemerült és mikor felbukkant a vízből rajzolódott ki előtte egy titokzatos idegen körvonala, aki szemtelen módon legeltette a testén a szemét. Noha nem mintha lett volna bármi szégyellnivalója Narellének. Teste tökéletes volt, még saját maga szerint is.
Halk, gúnyos kacaj hagyta el az ajkát, mikor konstatálta, hogy a férfi, oldalra fordította a fejét. Narelle először nem ismerte fel az alakot. Bár a medencére vetült a hold ezüstös fénye, az oszlop az idegenre árnyékot vetett. Narelle a vízet simogatta, miközben a prémjét a nyakába akasztotta.
A nevére azonban felkapta a fejét, összeszűkült szemmel úszott közelebb a peremhez és meredt a férfira. Első gondolata az volt, hogy ha úriember lenne, akkor a vörös köpenyét már rég felajánlhatta volna.
- Tessék? - kérdezett vissza zavartan. A nő nem hitte volna, hogy ilyen hírhedté válik. Arról nem beszélve, hogy nem tudott arról hogy patái lennének, vagy képes lenne tüzet okádni. A szarvakra nem mondott semmit. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára humán formában. A pokolba teljesen hozzászokott a démoni megjelenéséhez, s mára már ez volt a természetes számára.
Ahogy még közelebb ment, jött rá, hogy tulajdonképpen kivel is áll szemben. Talán kiszolgáltatottnak hatott a helyzet, ám Narelle várta ezt a találkozást. Sőt! Akarta. Kicsit fájt a szíve, hogy pont ezen a helyen történt ez meg, tudta, ha hagyja dühét felülkerekedni a józan eszét a helyből nem sok marad. Pedig a víz nagyon kellemes volt. Úszásra csábította, játékosan fodrozódott a felszíne, simogatva a nő testét. Narelle kuncogott. A víz csiklandozta a hátát, így mélyebbre merült, és már csak a feje látszódott ki a vízből. Bármennyire is erős volt Avur kőmedencéjének a mágiája Narelle dühét nem tudta teljesen elfojtani. A démonhibrid a vízzel való játékból szinte hirtelen támadt rá a vérfarkasra, majd miután megsorozta néhány energia gömbbel a nő visszacsobbant a medencébe. Élt vagy halt a farkas, nem érdekelte. Olybá tűnt, hogy Narelle nem csak Hircine-el harcolt hanem magvával a vízzel és a benne rejlő mágiával is.

A démoni nőszemély ködös tekintete, valamint kérdése alapján Hircine úgy gondolta, hogy szegénynek először nem sikerült felismernie Őt. Ha valóban így volt, nem meglepő, több mint egy év telt el legutolsó "harcuk" óta, már ha az egyoldalú mészárlást annak lehet nevezni. A látási viszonyok is könyörtelenül elpalástolták arca vonalait, ezért végül meghozta döntését és kilépett az árnyak takarásából. A Hold fénye beragyogta a borostás arcát és kiemelte barna íriszeinek kontúrját.
- Tényleg te volnál az, Narelle? - Döntötte oldalra merengően fejét az ordas, mint aki nem hisz a két szemének.
- Nem értem... Miért is vagyok meglepődve? Hisz te egy démon hibrid vagy. Nem is akármelyik. Számodra a halál nem az út vége, hanem egy új kezdete. - Sorolta érveit, amivel leginkább saját magát akarta meggyőzni, hogy nem a múltjának egy lidérce kísérti meg Őt éppen.
- Jól nézel ki. Mármint tudod... "Azok" után. A démonok regenerálódása valóban elképesztő. - Jegyezte meg miután újra, alaposan végig mérte a fedetlen női testet. Most, szigorúan tudományos alapon fürkészte a domborulatokat, bár azért el kellett ismernie, hogy nem volt megerőltető túra ez szemei fénye számára.
- Azt hiszem, most már lassan kezdek mindent érteni. A tomboló szörnyeteg, a feldúlt helyszínek... Te mindvégig engem kerestél, nem igaz? - Szemhéjai letapadtak, miközben elmerült a gondolatai tengerében. Megbánta múltbeli bűnét. Nem, nem azt, hogy megölte a démon szukát. Az elkerülhetetlen volt, hogy megvédje kedvesét. Sajnálata tárgya másban rejlett. Ha azon a bizonyos estén, az erdő mélyén nem bosszantja fel a pokol trónvárományosát merő szeszélyből, vagy erőfitogtatásból, sosem került volna sor a tragédiára.
A mágiát magát és keringését érzékelni képes szemeit pont a legjobbkor nyitotta ki, így megtudta jósolni hóhérja következő cselekedetét. Elugrás, vagy láncai megidézése nélkül, nemes egyszerűséggel hanyatt dőlt a medence köves peremén, így a kitérése közben tökéletes rálátása nyílt az elszáguldó energia gömbökre, amelyek közül az egyik majdnem meg is égette orrának hegyét. A földalatti, természet által kialakított csarnok beleremegett az elszabadult démoni energiába, tonnás szikladarabok zúdultak alá a mélybe.
- Ez közel volt. Bámulatos. Úgy látom erősebb lettél. Sokkal erősebb. - Pislogott nagyokat a megilletődött farkas.
- Hé, Narci. Volna egy javaslatom. Én türelmesen megvárom, ameddig a fürdőd végére érsz. Nem menekülök el, lovagi becsület szavamat adom rá. Egyébként is, kétlem, hogy bárhol eltudnék bújni előled. Utána, hogy ezt a természeti csodát ne érje több megkárosítás, kiválaszthatsz egy helyszínt, ahol túleshetünk a kettőnk dolgán. - Tudta, hogy a földet és eget megremegtetni képes energia gömbök dacára, a fürdő mágikus vize elnyomja a démon erejének egy részét, ezért ajánlata igencsak megfontolandó volt.

Narelle nem mondott semmit. Túl sok minden járt a fejében. Leginkább magát szidta, hiszen bármennyire is vágyta ezt a találkozást nem úgy képzelte el, hogy ez a komisz dög üt rajta, hanem fordítva. Ő bezzeg nem hagyott volna időt, nem fecsegett volna. Csak letépte volna a fejét, hogy biztosan a pokolra jusson a dög. Aztán felkereste volna testvérét, hogy visszajusson a pokolba. Na! Akkor kezdődött volna el az igazi szórakozás Narelle számára. De bármennyire is felemelő volt ezen fantáziálgatnia, nem ért most rá.
- Tévedsz. A halál számomra csak annyi, hogy hazamegyek - szólalt meg hidegen a nő. Minden mást elengedett a füle mellett.
- Tisztában vagyok vele - emelte fel a fejét büszkén. Mármint ez arra vonatkozott, hogy jól néz ki. A többi része Hircine szövegének szintén annyit ért, mint a falra hányt borsó. Narelle igencsak szelektív hallása leginkább a dühét megfékezni volt hivatott, igencsak eredménytelenül.
A nő durcásan lebiggyesztette az ajkait, mikor látta, hogy az energiagömbjei inkább a környezetet kezdik el szétszedni, nem pedig az ordas válik ementáli sajttá.
- Igazán meghalhatnál. A pokol igencsak otthonos - tette még hozzá nagyon is megnyerő hangsúllyal, hátha lesz kedve a vérfarkasnak holtan összeesni. Sajna erre nem került sor, Narelle pedig felsóhajtott.
A megnevezésre igencsak felszaladt a szemöldöke.
- Narci...? - ismételte hideg hangsúllyal. - Narelle, és ezt is csak a közös múltunkra hivatkozva engedem meg. Máskülönben a kegyelmességed vagy a felséged, esetleg királynőm lenne a helyes megnevezés! - kérte ki magának Narelle, miközben lehagyva a nyugtató hatású vizet kimászott, és úgy nézet farkasszemet Hircine-el.
- Mint láthatod végeztem - közölte hidegen. Koránt sem végzett, még mindig szívesen visszacsobbanna a hűs habokba, de a férfi megölése sokkal szórakoztatóbb dolognak ígérkezett, minthogy most holmi lubickolásra vesztegesse az idejét.
- Mint említettem, sokkal hasznosabb és kedvemre valóbb lenne, ha csak simán holtan esnél össze. Esetleg lelökhetlek a szakadékba? - nézett rá kíváncsian. Külső szemlélődő azt hihetné, hogy a nő viccelt, pedig nem. Tényleg minden lelkiismeret furdalás nélkül lelökte volna az akár több ezer kilométer mély szakadékba. Vajon hogy nézne ki utána a férfi? Szétloccsanna, mint egy törött tojás?

- Haza? Már értem. Bocsánatot kérek a helytelen megfogalmazásért. De a lényegen ez mit sem változtat. Örülök, hogy visszatértél. - Elsőre talán élcelődésnek hathatott mondandója, de valójában tényleg kedvére voltak a fejlemények. Mintha csak részben feloldozást kapott volna egy múltbéli bűne alól... ha nem is teljesen.
Egyenesen bájosnak találta, amikor Narelle burkolatlanul meginvitálta őt egy felejthetetlen nyaralásra az otthonába.
- Nem kételkedek a pokol kényelmében, ahogy a te vendégszeretetedben sem. Biztos vagyok benne, hogy mi ketten, jól elszórakoznánk az örökkévalóságig. De ahhoz előbb meg kell ölnöd ugyebár... ami ha olyan egyszerű volna, most nem lennénk itt, nem igaz? - Szemtelenül kereste a nő türelmének határait.
Hircine jól gondolta, hogy a becézés nem fogja elnyerni a démoni nő tetszését, de legalább célját, a megbotránkoztatást, elérte vele.
- Milyen kegyes. Csakhogy van egy kis probléma. Eme hangzatos titulusok sehogy sem... akarnak a nyelvemre állni. Lehetséges, mert a múltban már kétszer csúfos vereséget szenvedtél tőlem? Szeretnéd, hogy elmeséljem a legyőzésed történetét? - Ajánlotta fel gúnyosan bazsalyogva. Meglehet a királynő elfoglalta a pokol trónját, de Hircine szemében továbbra is csak egy hisztis kislány maradt.
- Valóban végeztél volna? Nyugodtan megszárítkozhatsz és felöltözhetsz. Tudod... nem szeretném ha később arra fognád bukásod, hogy fedetlen tested zavarától, nem tudtál eléggé a megölésemre koncentrálni. - Gúnyolódott továbbra is és el kellett ismernie, rég nem érezte ilyen jól magát.
- Mélységesen sajnálom "felség". De ha akarnám sem tudnám megölni magamat. Átok-e vagy áldás... magam sem tudom, de a mai napig nem találtam rá módot, hogy átlépjek a lelkek kohójának kapuján. Így tehát... a gondjaidra bízom magamat. - Kihívóan rákacsintott, majd fekvő helyzetében fejét oldalra fordítva, a feneketlen mélységbe tekintett.
- Hogy is mondhatnék nemet, ha ilyen szépen kéred! Persze, miért is ne! - Ébredése óta számtalan halálnemet kipróbált már, de a zuhanás általi szétloccsanás még nem szerepelt a hosszú listán, így hát semmi oka nem volt elutasítani a nő nagylelkű ajánlatát, a lelökésére.
- De mi lesz hogy ha túlélem? Órákba is beletelhet, mire felmászom. Helyén való volna így megváratnom téged? - Hívta fel a figyelmet a "problémás" kimenetelre.

Narelle nem tervezte, hogy civilizáltan neki fog állni társalogni a farkassal, még is voltak olyan momentumok, amire egyszerűen muszáj volt megszólalnia.
- Valóban? - rökönyödött meg. - Én nem - fonta karba a kezét. A prémje időközben a helyére igazodott, így a kényesebb részek takarásban voltak.
- Való igaz. Bosszantóan makacs módon ragaszkodsz az életedhez - bólintott egyetértően a démonhibrid. Ugyanakkor biztos volt benne, ha minden létező energiáját felhasználja, képes lenne megsemmisíteni a vérfarkast. Elvégre azért a másfél év alatt rengeteget változott, fejlődött és tanult. Nem becsülte le az ellenfelét, nem hagyta, hogy az élcelődései és gúnyolódása feldühítse.
- Ahogy magad is mondtad, a múltban történt. Mivel nem szeretnél itt saját magad tanúbizonyságot szerezni, hogy vajon most is oly könnyedén végeznél velem, vagy sem, így kénytelen vagy a szavaimban hinni, hogy nem unatkoztam otthon - az nem kifejezés. Narelle biztos volt abban, hogy minden démon, de leginkább a kárhozott lelkek könnyebbültek meg, hogy a démonhibrid elhagyta a Poklot.
- A világ összes ideje az enyém. Mindegy mikor mit csinálok! - jelentette ki Narelle. Őt nem fenyegette az a veszély mint a többi démonhibridet. S halála ellenére is megmaradt hibridnek, ami ritkaságszámba ment. Talán az apja vére, talán az anyja kiléte miatt, rá nem volt érvényes, hogy a kárhozott lelkek közül való felemelkedés során démonná válik.
- Hmm... Valóban. Nos, hát itt van egy medence, azt hiszem, visszacsobbanok bele, míg kiderül, élsz-e vagy halsz - vonta meg a vállát könnyelműen a nő. Tök mindegy volt. A helyet valóban nem akarta porig rombolni, ha pedig ehhez az kellett, hogy futni hagyja az ordast, akkor nemes egyszerűséggel elhagyja a barlangot. Igen, Narelle ide még határozottan vissza akart térni. Az pedig nem fog menni, ha most pusztán szeszélyből, dühből és persze a bosszúja végett lerombolja.
Amúgy is... Valóban haragudott az ordasra? Tény és való megalázta, végül is neki köszönhető, hogy most a pokol trónja az övé. És amilyen mészárlást végzett ott Narelle, senki nem merte megkérdőjelezni a szavát, amikor királynőnek kiáltotta ki magát. Ha nagyon szőrszálhasogató akarna lenni, akkor még neki kéne köszönetet mondania az ordasnak.
- Nosza, mi lesz? Ugorj csak - biztatta, s ha esetleg a vérfarkas nem akart volna magától a mélybe zuhanni, Narelle ott állt mellette készségesen, akár egy legjobb barát, készen arra, hogy belelökje a férfit.

- Nincs okom kételkedni a szavaidban. Mind a ketten tudjuk, hogy mindig betartod azt és a hazugság sem a kenyered. Erős vagy, nagyon is. Egyszerűen csak arról van szó, hogy engem nem győzhetsz le. Bármi is legyen bennem, az túl mutat még a pokol hercegnőjének hatalmán is. - Reflektált Lucifer erejére.
Hircine miután eleget feküdt már a medence kőperemén, lassan felegyenesedett.
- Ugorjak? Ugyan, kérlek. Nem azt mondtad, hogy személyes Te akarsz engem megölni? Abban mégis mi volna a pláne ha én magam ugornék le? - Kérdése jogos volt és lényegre törő. Ha Ő már volt olyan kegyes és elfogadta ezt a halál nemet, akkor a hóhérjában is legyen legalább annyi, hogy végig kíséri Őt eme úton. Kérése teljesült és miután a démoni nőszemély megadta a szükséges kezdőlökést, a vérfarkas szabadon eső testét, a mélység sötétje hamar elnyelte. Percek teltek el és még mindig nem ért földet.
- Ez még akár egész mulatságos is lehetne, ha nem tudnám mi vár rám hamarosan. - Nyugalmát a közelgő fájdalom, vagy a halálnak gondolata sem volt képes beárnyékolni, hű társaként, hidegvére mind végig vele maradt.
Amikor utazása a végéhez ért, halkan még elfojtott egy utolsó sóhajt magában, majd megtörtént a becsapódás. Teste mondhatni felrobbant a felszabaduló erőtől és szemei bár szétrepültek, belsőségeit a páncél sikeresen a helyén marasztalta. A földalatti mélység kőfalán egészen a legfelső rétegekig is elért az események visszhangja.
A halál azonban csak egy rövid időre betérő vendég volt csupán, aki a beköszönés után, rögvest el is indult következő úti célja felé. A felnyíló barna szemek elé végtelen sötétség tárult, ami egy ember számára talán problémát jelentene, de Hircine, köszönhetően bestia lényének, ugyan nem olyan élesen, mint a macskák, de képes volt látni. Csontok ropogtak, ahogy felült, de egyik sem a farkasé volt.
- Nocsak. Mégis hány teremtmény lelte halálát ide lent? Akárhogy is, talán jobb volna ha nem másznék fel. Igen, talán Narelle is elfogadná, hogy életem maradék részét, a mélység alján töltsem el. - Miközben lehetőségeit fontolgatta, egy egykoron volt növényevő jószág, csupasz koponyáját vette kezébe.
- Vagy talán mégsem. Ha így döntök, kiszáradok és hasonló sorsban lesz részem, mint a katakomba cellájában. Hős megmentő... errefelé pedig erősen kétlem, hogy járna. - Mihelyst meghozta döntését talpra állt, kezéből eldobta a csontdarabot, majd egy-egy mágikus láncát megidézte. A lándzsahegy alakú végeik beleékelődtek a kőfalba, Hircine pedig megkezdte a menekülést.
Talán 2-3 óra is eltelt, mire a láncok fémes hangját, a medence kényelmében is jól lehetett hallani. Hamarosan a tulajdonosuk is megjelent, aki miután felhúzta magát a medence peremére, térdein foglalt helyet.
- Egy élmény volt, de mint mondtam, csak az időnket pazaroltuk. - Jelentette ki ezt úgy, mintha csak egy körme tört volna le. Pedig a páncélját éktelenítő horpadások, valamint vérfoltok alapján, tényleg feldobta a talpát, ha csak egy pislogásnyi ideig is.
- Talán bölcsebb volna, ha feladnád. Hisz még csak most tértél vissza. Biztos vannak fontosabb dolgaid, miért pazarolnál rám több időt? - Kérdezte neki minden mindegy alapon. Csak szegény kislányt kezdte el szánni.

Narelle csupán felvont szemöldökkel nézett a várfarkasra. Szemeiben egy gúnyos "Te csak azt hiszed" kifejezés ült, s felháborodottan ráncolta a homlokát, mikor csak hercegnőnek lett titulálva. Már rég nem hercegnő.
A démonhibrid vérszomjas mosollyal lökte bele a mélységbe a vérfarkast, majd néhány pillanat után szárnyat bontott és utána ereszkedett a mélységbe. Tanúja akart lenni, ahogyan a lelke elhagyja a testét, na meg egyéb tervei is voltak.
Úgy döntött nem válaszol a férfinak. Mindegy is volt, hogy amaz tisztában van a jelenlétével vagy sem.
A nő nem számolta a perceket mióta zuhan a másik a szinte feneketlen mélységbe. Mikor végül elérkezett a vég, Narelle csak egy fél pillantással adózott annak a ténynek, hogy a páncél egyben tartotta a Hircine-pürét. Nem, Narelle sokkal fontosabb dologra figyelt. A vérfarkas lelkére. Abban a pillanatban, amikor a lélek megindult, hogy elhagyja a testet, Narelle kapott is utána, s el nem eresztette. A test hiába regenerálódott és indult felfelé a peremen, Narelle birtokában volt az a valami, ami a vérfarkast azzá tette, aki.
Azonban fent újabb problémával kellett szembesülnie.
- Jajj nekem és most kezdjek ezzel? - nézett tanácstalanul a lelketlen testre, majd nemes egyszerűséggel visszalökte a verembe. Narelle azt mindenesetre elismerte, hogy a vérfarkas regenerációja bámulatos. De a csodálata, vagy az elismerés bármi kis apró szikrája csak eddig terjedt ki. A démonhibrid végül vigyázva, hogy a lelket el ne eressze megvágta a csuklóját, majd vérének örvényén keresztül átlépett a pokolba. A gond ezzel az volt, hogy más élő személyt nem tudott így áthozni, ellenben lelkeket igen.
- Maioresz hozott a Pokolban, Hircine! - nevetett fel a királynő.