Larissa forrás

Egy vacak tükörkép

Nebula tava, az egyetlen hely ahol a világért se futna össze a Nappal őrzőjével. Hiszen Nebula, oh egek az az utolsó ármányos ribanc. El sem hitte, hogy képes volt kitiltani őket: hibrideket vérhegyről. Hersheynek ideje sem volt összeszedni a lakrészét élettel feltöltő növényeit, de az a utolsó céda alig negyed óra alatt kitoloncoltatta őket a kastélyról, a birtokról. S mint rang nélküli vámpír, egy deka beleszólása nem volt a törvényébe. Bár hogy is lehetett volna neki, hiszen magának Sangrianak se adta mg a lehetőséget hogy szembe szálljon vele. Most azonban, a napnak ezen szakaszában ő aludt, hiszen a horizonton lobogó ősi csillag most nyugovóra tért és helyette az éjszaka és a Hold vonta uralma alá a birodalmat.
A nő macskaléptek nesztelen mozdulataival hatolt át a birtok falán, majd a tó magányos partjára érve ott foglalt helyet a fűben. Nagyot nyújtózott ekkor, majd haját oldalra igazítva kissé flegmán pillantott a szajha nevét viselő tóra.
- Az az utolsó mocskos kurva... Hogy a vénuszdombján át szakadjon bele egy fakaró. Csak kaparintsam a kezeim közé, esküszöm hooogy! - markolt bele a fűtengerbe két kezével, majd arcát gyermetegen felfújta és a tóra üvöltött.
- TE IS EGY SZAJHA VAGY! -

A Sangria névre hallgató bolyhos nagyra nőtt házi macska sebesen szedte a tappancsait a zöldellő fűben. Tilosban járt, nagyon is jól tudta, de az csak az járt a macska fejében, hogy fent világított a hold, Nebula pedig ilyenkor jó gyerekként már alszik.
Ahogy az ösvényen szaladt, engedett a macska ösztöneinek, s a fák között szinte egy pillanat alatt elkapott egy vadnyuszit. Megehette volna akár most is, de a hűvös éjszakai szél ismerős illatot hozott felé a tó irányából.
Pofájában az állat testével váltott irányt a macska, s indult a tó felé.
Hónapokkal ezelőtt járt erre utoljára, mikor az a kotnyeles, pukkancs kölyök kitiltotta. Hogy milyen alapon, az még mindig érthetetlen volt számára, de végül is, ha alaposan átgondolja a macska, akkor számára csak jót tett vele, hiszen enélkül nem állt volna neki keresni Dombvidéket, és nem is találta volna meg.
Ahogy a bokrok között ólálkodott és mászkált megütötte a fülét húga ismerős hangja. Még a nyulat is elejtette, ahogy elvigyorodott és felnevetett.
Nem irigyelte Sangria abban a pillanatban az esetleg őket megleső létformákat, hiszen tanúi lehettek annak, hogy egy igencsak jókedvű bolyhos macska esik ki a magas fű közül, majdnem hogy egyenesen bele a vízbe. A beleeséstől csak a karmai mentették meg, ahogy az éles karmok a földbe vájtak kapaszkodót remélve.
- Segíts - vinnyogta a macska. Természetesen ha vizes lett volna, se lett volna baja, de Sangria meg akarta őrizni a száraz bundáját.

Hershey nyugalma nem volt örökéletű, ahogy pedig azt a sors hozta egy kezdetben idegennek tűnő alak tűnt fel. A nő felpattant, és a Holddal egyenlő sápadt arckifejezéssel kapta a fejét a nevetés irányába. Még ha tudta is tudat alatt hogy aki rátalált, nem a nappal őrzője. Ő mégis felsikoltott, ezzel elvesztve a jól megbecsült hidegvérét. Ez pedig odáig fajult, hogy levette egyik csinos cipőjét és a vak sötétben a vízparton vergődő nagy macska fejének hajította azt. Csak ezután jutott el a tudatáig az információk halmazát tartalmazó illatanyag, mi rávilágította hogy az akit megdobott nem más volt mint az ő szeretett nővére Sangria.
A cipő azonban akkor már visszapattant a macska fejéről, ezzel meglehetősen zavarossá téve annak látását és meglehet hogy a kapaszkodáshoz való ereje is elreppent.
- Bazd meg Sangria, meg is ölhettelek volna! - rivallt rá még mindig kocsonyaként remegve a kezdetleges feszültségtől, és a ruháját illetve vonásait rendbe rakva. Fél cipővel lábán, néhány ügyetlen és kecsesnek nem mondható sürgető léptekkel indult el a lehet már tóban fürdőző macska irányába.
A haja zászlóként lobogott utána, s néhány súlyosabb tincse a vállába kapaszkodva vergődött a rázkódó vállak miatt akár egy partra vetett hal. Talán még fel is borzolódott, mint a nagy macskák szőre veszélyezett állapotukban.
Hershey végül odaért, és a partról hunyorogva a vízre kezdte el keresni a nővére szőrmés alakját.
- Meghaltál? - Tette fel a kérdést kissé helytelenül hiszen ha halott nem válaszol, ha viszont él akkor is mondhatja hogy igen. - Miss Le'spoir asszonyság! -

A nagymacska sok mindenre számított, de a felé érkező támadás meglepte. Zsákmányát, noha már jóval előbb elhagyta a nyulat a bokorban. A támadás tulajdonképpen annyi volt, hogy a húga felé dobta a cipőjét. Nagyot koppant a cicus kobakján a finom bőrből készült cipellő, melynek következtében Sangria tekintete pár másodpercre zavarossá vált. Lecsapva a füleit, halkan morogva küzdött a szikla peremén, két hátsó lábával folyamatosan kaparva, hogy pár pillanatra stabil pontot találjon a tappancsa. Farka, ehhez méltóan járt jobbra-balra, hevesen csapkodva, néha érintve a víz felszínét, hiszen Sangria csúszott.
- Segíííts - szakadt fel egy kétségbe esett nyávogás a macskától, majd a birtok csendjét egy hatalmas csobbanás törte meg. A környező fákon fészkelő, pihenő madarak méltatlankodó ricsajjal szálltak fel, hogy hírt vigyenek a pórul járt cirmosról.
Prüszkölve, fújtatva, vizet csapkodva, de már emberi alakban bukkant fel Sangria a tó mélyéről. Vörös haja vizesen tapadt az arcába, eltakarva a kilátást.
- Igen - vágta rá csípődből a nő, miközben kiseperte a haját a szeméből. Hosszú haja legyezőként terült szét a víz felszínén, mely a hold sápadt fényében vérnek hatott.
- Drága húgocskám, örülök, hogy látlak, de legközelebb megkérlek, ha azt vinnyogom, hogy segíts, akkor nem a cipődet ragadod meg, hanem a grabancomat. Ha már nagyobbra nőttél mint én - morgolódott a nőstény macska. Lassú tempóban kievickélt a tó partjára, majd újra felvéve bundásabb alakját húga irányába kezdett el sunnyogni. Tervei között szerepelt, hogy előhozza a nyulat a bokorból, valamint ha alkalma nyílik, akkor megrázza magát, hogy Olivia se maradjon ki a fürdésből.
- Cicc-cicc, húgocskám, ne menekülj - dorombolta Sangria, miközben egyre jobban lelapult a fűbe, hogy szinte levadássza a testvérét.

Elmondhatatlan volt az az orca és az a mimika, mely most a fiatal hibrid arcán volt látható. A tekintete csillogott, és mutatóujja oldalát harapdálva viaskodott az agy és szíve által súgott ellenkező ötleteken. A nyelve hegye is kivillant, és a mezítelen lábával kicsit toporogva ringatni kezdte magát. Igen, hallotta hogy Sangria segítséget kér. De az amira látványa olyan szórakoztató volt, hogy a tulajdon húga sem tudta eldönteni segítsen e neki vagy hagyja beleesni. Mindeközben érzékeny füleit, a farkinca által felvert víztől visszhangzott. Néha maga is úgy érezte, hogy belefolyt egy kevés holott távolságot tartott a tótól mint azt először tette.
- De, ez csak egy kis víz Sangria. Nem értem mi a baj, hiszen nem olvadsz el mint a cukor csak azért mert beleesel a forrásba. - Adott egy kevés ízelítőt gondolatmenetéből, majd hirtelen lehunyta szemeit mikor a nővére testét elnyelték a habok és hatalmas csobbanással felverte a nyugodalmas tavat.
A kezébe kellett harapni, arcára pedig ki ült a pír, ami valójában az elfojtott nevetés egyszerű mellékterméke volt a bőrén. Sangria ekkor feljött a felszínre, s már emberibb küldővel kuporgott a tó szélén ahol még így is vállaiig ért a víz. Haja pedig vöröses vérlepelként, megalvadt vérfolt formáját kölcsönözve  felszínnek, tölcsér alakban lebegett a víz felszínen.
- Úgy gondolom emberként kissé érdekesen hatna, ha a fogaim közé fognám a grabancodat és együtt borulnánk bele a tóba... Tele lenne a szám a szőröddel. - Feszegette a határait továbbra is, mikor is Sangria végül összeszedte magát és ismét macska képében a partra vonszolva testét. A tömött bundában rekedt majdnem 4 kiló vízzel, elindult az irányába.
- Meg se próbáld! -

Sangria inkább tudta, mint látta, hogy testvére roppantul jól szórakozik rajta és a szenvedésén, hogy a forrás körüli kis tó partján maradjon.
Sangria csak dühösen fújt arra, mikor húga közölte, hogy nem segít. Végül megadta magát a sorsnak és a vízbe csobbant.
Néhány percig a víz alatt volt, megszemlélte a tó fenekét, az ott lapuló kavicsokat. Ahogy felrúgta magát a fenékről úgy változott át és pislogott emberként a világra.
- Át is változhattál volna... - jegyezte meg morcosan a nő. - Nem került volna semmibe - tette még hozzá. - Jóllehet nem voltam közvetlen életveszélyben, de ha abban lettem volna is inkább kinevetsz, semmit segítesz? - érdeklődött kissé gúnyosan Sangria, miközben újra bundát növesztett.
Szőréből csöpögött a víz, bundája minden szála szorosan a testéhez tapadt. Nyoma se volt a rá jellemző bolyhosságának, és szinte már túl soványnak is tűnt a nagy macska.
Ahogy szépen haladt a magas fű rejtekében még hallotta, hogy húga rászól... Sangria halkan felkuncogott, és továbbra sem tett le arról, hogy levadássza a húgát. Ha kell, akkor körbe kergeti a forrás körül.
Sangria lelapult a fűben, ami teljesen elrejtette. Várt néhány pillanatot, majd hirtelen kiugrott. Hogy sikerült-e a húgára ugrania, vagy elvétette az ugrást elsőre ő maga sem tudta megmondani.
- Készülj! - figyelmeztette a húgát, és Sangria megrázta magát. Több liter víz szóródott szét, s mire Sangria még a farkincájának a hegyéből is kirázta az utolsó kis cseppet, újra bolyhos volt. Habár még így is vizes volt. Jelenlegi kinézetét leginkább a csapzott kifejezéssel lehetett találóan illetni. Sangria ezt követően elfeküdt a fűben, hasát a csillagok irányába fordítva.
- Legközelebb segítesz - közölte testvérével a macska.

Tagadhatatlan volt, hogy szórakoztatta mindaz ami a nővérével történt. Olivia nem akart kárt tenni benne, sem pedig eláztatni a finnyás kismacskát. De, nem érezte magát elég testvériesnek sem hogy segítsen neki. A cipő voltakép csak véletlen volt, egyszerű riadalom ami azért tört rá mert előbb használta a reflexeit a hangokat, lépéseket hallva. Mint sem használja azt a tökéletesen működő orrát, amivel a vadakat is kiszimatolja. Nem tette.
- Igen, de őszintén szólva pánikba estem, emiatt nem siettem a segítségedre.. na persze, kíváncsi voltam valóban olyan sovány vagy e mint azt állítod. - szólalt meg ekkor már egy fa törzse mögé bújva, majd megköszörülve torkát az ajkait a repedezett törzsnek szorította és csak srégen lesett ki a fa mögül, hogy Sangria ne találhassa meg azonnal.
- Nem, ha közvetlen és valódi életveszélyben vagy akkor nem nevettelek volna ki. Akkor egész macskalényemmel azon lettem volna, hogy segítsek... Persze csak ha szépen megkérsz rá. -Tette hozzá a végén, ám ez utóbbi csupán rossz vicc volt amit a felbukkanó macskát látva azonnal be is ismert magának. Sangria nem tétlenkedett, mikor partot ért egy centiliter vizet se rázott ki magából, mindaz ami szivárgott a bundájából a gravitáció miatt volt. Ő arra készült, hogy a húga követlen közelében rázza ki magából. Erre pedig csakhamar sor is került.

Olivia ott állt, csurom vizesen, a haja pedig több vizet szívott fel mint azt a macska bundája tette a tóba esés pillanatában. A hajszálak csoportokba összetapadt végéről, rendezetten de időlegesen elcsúszva kezdtek el cseperegni a forrásból felszívott víz maradékai. A nagy része pedig, csak úgy mint nemrég Sangriaé úgy most a fiatalabbik arcát is függönyként takarta el. Így mindennek narancsos árnyalata volt.
- Kösz... -

A macska mondhatni egykedvűen hallgatta húga magyarázkodását. Nem mondhatta azt magáról a nő, hogy nagyon is meghatotta a magyarázat, vagy hogy szándékában áll neki emiatt megbocsájtani, főként, amint meghallotta mily pimaszságra is vetemedett a fiatalabb vörös dög.
- Te kis... - fújtatott tettetett dühvel a nő, de azért szavai morgásba alakultak át. Két morgás között azonban egy pillanatra megtorpant. Kíváncsi macska fejét kidugta a fű takarásából, s feszült figyelemmel kutakodott húga után.
- Miért estél pánikba? - vonta kérdőre. Sangria az elmúlt perceit gondolta át, majd az idősebb testvérekre jellemző bölcsességgel pillantott húgára. - Felesleges volt pánikolnod, drága húgocskám. Valóban ijesztő lehetett látni, de valójában egy percig sem voltam valódi veszélyben - igyekezett megnyugtatni húgát, noha valahol mélyen belül tisztában volt azzal, hogy Olivia... hmm hát... nyugodt volt.
- Természetesen drága testvérkém, a halál torkában az életemért küzdve csak is az fog járni a fejemben, hogy szépen megkérjelek, hogy ugyan ments már meg, hátha akad időd a bokros teendőid között - csengett Sangria hangja kissé dühödten, sértetten.
Nem tett le ama tervéről, hogy húgán bosszút áll, így, ahogy settenkedett egyre közelebb került Oliviához, azonban az ugrást elvétette. Nem sikerült ráugrania a másik hibridre, csak mellette landolt. Ám ez is bőven elég volt ahhoz, hogy Sangria egy kisebb tavat rázzon ki magából, mely mind a húgán landolt.
Sangria elégedetten figyelte a víztől csöpögő, teljesen elázott lányt.
- Szívesen - hangzott az elégedett válasz, mely után Sangria húga combjához dörzsölte a fejét, szagmintát hagyva rajta, mély doromboló hang kíséretében.
- Van a bokorban valahol egy nyuszi. Ajándék neked - jegyezte meg a doromboló nagymacska.