Hajótemető

Anja drága

A Határmenti vidék Hajótemetője ismételten egy olyan helyszín, amelyet az átlagos emberek messziről elkerülnek. A víz fagyott, a levegőben pedig baljós mágia terjeng. A zátonyra futott hajók roncsait időről-időre banditák fosztogatják, sokan közülük pedig az életükkel fizetnek kapzsiságukért. A jég vastagsága helyenként változó, így elég egy rossz lépés és a mínusz fokokban tetőző víz hőmérséklete egy pillanat alatt halálra marja a szerencsétlen áldozatot. Az állatok is tudják ezt, ezért inkább kerülő úton közlekednek.
Egy jegesmedve-szerű jószág szopogatja le több napos prédája csontjairól az utolsó húsdarabokat. Nem sok tápanyaghoz jut a környék csúcsragadozója, így jobb híján, új préda után kell néznie. Ma van a szerencse napja, a horizonton egy közeledő emberszerű valakit pillant meg.
A 2 méter magas férfi, elegáns, fényes aranyszerű páncélban, unottságtól fűszerezett arckifejezéssel közeledik a jégbirodalomhoz. Már messziről Ő is kiszúrja a medvét, de nem foglalkozik vele. A hegyen, ahol lakott, az állatok többsége elkerülte Őt. Talán a kisugárzása miatt. De ez a medve más. Valószínűleg soha életében nem tapasztalta meg a vereség keserű ízét, s arroganciától túlfűtött állapotban kezd el rohamozó léptekkel közeledni a prédája felé.
Haku csak elfojt egy sóhajtást... sem ideje, sem pedig kedve ilyesmihez. A kezében levő üres zsákot leejti a földre és a medve elébe megy.
- Az úrnőm biztos örülne egy új prémnek. - Jegyzi meg szűkszavúan.
- Gyere, elfogadom a kihívást! - Rivallott a medvére, de az hirtelen megállott. Valami reccsent a lába alatt. Hirtelen megfordult és inkább menekülni kezdett.
- Ne már? Ez komoly? Szánalmas. - Panaszkodott fejét csóválva és megindult a medve után.
- Rendben van, akkor odamegyek én. Úgy látszik, ennek a tűznek is nagyobb volt a füstje, sem mint a lángja. Bár megtudom érteni, hogy inába szállt a bátorsága, elvégre én vagyok az ellenfele. Démoni erőmmel nincs senki és semmi ami dacolh... - Haku a következő lépése után teljesen elmerül a vízben. Beszakadt alatta a jég. A medve nem tőle, hanem a fürdés veszélyétől ijedt meg.
Ahogy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, az erek megjelentek a homlokán. "Hogy kerülhettem ilyen megalázó helyzetbe?!" Csak erre tudott gondolni. Ki kellett jutnia, mert a végén még megfullad. Nagy nehezen, valahogy sikerült felkalimpálnia magát az imént keletkezett lékhez és kikecmergett a partra és olyan mohón kapdosott a levegő után, mintha az a világ legédesebb nektárja lett volna.
- Lehetne... lehetne ennél rosszabb is. Legalább nem látta ezt senki... - Tett naiv, elhamarkodott kijelentést.

A hosszú deres, fehér hajú vadászhölgy lomha léptekkel haladt előre. Olyan volt mintha egyáltalán nem sietett volna sehova, hiszen így is volt. Azonban az út amit megtett igen hosszú volt, s hónapok teltek el azóta hogy az orrát fennhordó sárkánygyíktól külön váltak egymástól.
A fióka ereje teljében volt s már az édesanyja térdhajlatát verdeste tompa fekete szarvaival, minduntalan mikor a jégen megcsúszva fejével faltörő kosként ütközött vele. Ezzel néha megrogyasztva a magabiztos vadász anya lépteit, mire fel az csak rosszallóan sóhajtozva, néha megrázta a fejét majd megállt míg a gyermek összeszedte magát. A hím már rendelkezett számos tűhegyes fióka foggal, ezzel megkönnyítve édesanyja dolgát az etetést illetően.
A büszke anya rendületlenül, akár egy valódi anyasárkány haladt előre rövid szüneteket megejtve mindeközben hogy a fiatal hím a legközelebbi esést már ne élhesse meg. A tekintetével minden egyes mozdulatát követte, így jobban kellet volna félteni a halandó anyát hogy valamiben esetleg átbukik.
Hosszú némaság után, a szél egy pillanatra mintha megállt volna, s csak a jég ropogását hallotta. Ahogy hunyorgott a hang irányába egy termetes alakot pillantott meg, orrnyergén apró ráncok jelentek meg. S az eltrappoló masszív vadat már nem is figyelve, indult el a hangzavar okozója felé, mely már ilyen távolságból. Fél szemmel is elég ismerős volt a nőnek ahhoz hogy tudja, semmi jó nem származik abból ha ez a tűről pattant bestia itt tartózkodik. S bár a sötét, fekete felhők miatt nem tudta milyen napszak van. A vakító hó fénye miatt nehéz lett volna pontosan meghatározni...
A fióka aggodalmasan , kissé ugató hangon mordult párat utána. De nem mozdult meg először, végül csak akkor kezdett el anyja után iszkolni mikor amaz már több mint öt méterre volt tőle.
Ahogy közeledtek a percekkel ismét felszínre bukkanó férfi felé egyre inkább megszaporázta lépteit, a lék mellé térdepelt s kissé csúszva még a jégen. Elérte az ismerőst, s kezét óvatlanul annak hideg páncéljára tette, megfeledkezve arról hogy bármikor feléledhet ismét az átfagyott Nap Istenben a tűz.
- Hakuryuu, te ostoba... jól vagy? - szólította meg hirtelen, talán kissé aggodalmasabban a férfit mint ahogy azt először tervezte.

"Lehetett volna rosszabb is." Vannak dolgok, amelyeket jobb nem kimondani, mert még a végén valóra válnak. Bár Haku jelenleg is próbálta kirázni a folyó hideg vizét füleiből, az ismerős női hang felcsendülésére felkapta a fejét.
"Jaj ne, csak azt ne..." Lehetett leolvasni az arckifejezéséről, midőn hátrapillantott.
- Hm... ez csak egy kis víz. Mégis mit képzelsz... ki vagyok én? A büszkeség bűne nem hal meg ilyen könnyedén... Egyébként csak szerettem volna megfürdeni. - Ez egyértelmű hazugság volt. Ha Haku valóban fürdeni szeretett volna, akkor azt nem páncélban és nem egy jéghideg vízben tette volna. De valahogy... meg kellett próbálnia kimagyaráznia magát ebből a kínos szituációból.
A démon végül felállt és Anja-nak hátat fordítva próbálta meg elpalástolni zavarát, miközben egy apró kis tűzgömböt hozott létre az egyik tenyerében, hogy az kellemes hőmérsékletével, felmelegíthesse az átfagyott szegény fiút.
- Rég találkoztunk, Anja. Jól nézel ki. - Szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után. A fióka sem kerülte el a figyelmét, de Őt egyenlőre még nem vette a szájára.
- Örülök, hogy életben vagy. És Ő is. - Pillantott le a fiára.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel. Akkor este... nem tértem vissza hozzád. - Néhány hónappal ezelőtti énjéhez képest, sokkal érettebben kezelte a mögötte álló nőt. Magában többször is átgondolta, hogy meséljen-e neki eltűnése pontos okáról, de sem untatni nem akarta, sem pedig információkat kiszolgáltatni úrnőjéről.
- És most? Mi lesz? Mint azt nyilván te magad is nagyon jól tudod, egy kisebb vagyon vérdíj van a fejemre kitűzve. - Kérdezte szemeit összehúzva. Tudta, hogy a nő a kormányzó egyik vadásza és azt is, hogy a levágott feje sokat megérne a ficsúr, halandó uralkodónak.

- Lehet hogy ez csak egy kis víz Haku de te vagy maga a Napisten.. higyj nekem, ismerlek már annyira hogy tudjam hogy ez nem csupán ennyiből áll. Nem egy megtervezett program volt ez. Nem hiszem hogy pont egy -60 fokos a tetején 30 centi vastagságú jég rétegel ellátott tengerméretű medencében kívánsz, egy hosszú nap után megfürödni.. ne nézz madárnak. Halandó vagyok, de nem ostoba. - jelentette ki orra alatt morogva a félvak nőszemély, majd Haku mellé térdepelve levetette magáról a köpenyét. A leggyengédebben, a legmélyebb odaadással terítette a démon hátára az anyagot. Kezével gerince vonalán kezdte el simogatni a férfit, mintha csak egy egyszerű gyermek lett volna akiről Anjanak kötelessége lett volna gondoskodnia.
Lehet dühös, tombolhat, akár porig is égetheti az egész köpenyt de Anja nem fogja hagyni hogy megfagyjon, még ha ő maga lenne a Tűz Istene, akkor is ilyen módon gondoskodna róla.
Arcán halvány mosoly jelent meg mikor életében először hallott dicsérő szavakat a démon szájából, még ha azokat, a legnagyobb közömbösséggel is tette meg.
- Mégis miként keveredtél ide? Mond meg nekem mi volt az a nyomós ok ami miatt ilyen fagyos fogadtatásban részesítetted magadat? - kérdezte továbbra is az aggodalmas hangszínt megütve. Ezzel egyidőben, Soren az ügyes bajos sárkányfiókát is odaette hozzájuk a fene. S kíváncsian dugta oda képét a tűzgömbhöz, melynek melege igen csak csalogatta. Végül úgy gondolta egy ekkora gömb nem lenne képes felmelegíteni egy ekkora férfit. Ezért kitátotta száját és minden erejét beleölve, egy nagyobb tűzgolyót köpött egyenesen bele a Haku tenyerében lebegő felé.
- Akkor este mindketten fáradtak voltunk, nem gondoltam komolyan azokat amiket mondtál.. tudtam, előre sejtettem hogy cserben fogsz hagyni. Igazából, meglepett volna ha visszajössz. De most itt látva, ez a találkozó.. sokkal kedvesebb a szívemnek mintha aznap este visszajössz. Lehet akkor nagyobb fejmosást kaptál volna az akkori viselkedésed miatt. De én nem haragszom, és Soren sem. - húzta végig merev ujjait a férfi hátán, ha jobban megfigyelte volna Haku, láthatta volna hogy valami egészen más az érintésében.... Anja elvesztette egy karját mikor a Pikkelyhát-vidék veszélyesebb területeit igyekezte felmérni, hogy későbbiekben áthaladhasson rajta fiókájával.
Mindath, az ügyes kovács, ki híres volt mágiájával fűzerezett termékeiről azonban készített neki egy fémkart melyet megtöltve azzal a bizonyos mágiával, elérte hogy ugyanúgy reagáljon ahogy azt saját karja is tette míg meg volt.
- Figyelj Haku, mazochista vagyok.. főleg mert veled társalgok jelenleg is, rossz híred ellenére. De ne is haragudj, a szememet és a karomat már elvesztettem. Az életemet nem akarom... Felejtsd el hogy harcba szállok majd veled egy zsák értéktelen piritért, amit a kormányzó aranynak csúfol. - tudta le ennyivel Haku feltevését.

Haku csak hallgatta és hallgatta Anja észérveit, hogy miért is nem tudja az elképzelni, hogy az előbbi kis baleset, a démon szánt szándékú cselekedete volt. Nehezen tudott volna szembe szállni a nő logikájával és bravúros levezetésével, így hát nem tette, de el sem ismerte "vereségét", helyette csak hümmögött egyet és elfordította a tekintetét.
A gyengéd érintés, az anyai gondoskodást juttatta az eszébe, amiben neki soha nem volt része, lévén édesanyja, túlságosan is "büszke" volt ahhoz, hogy ily módon fejezze ki szeretetét. A hátára terített köpenyt nem vetette le magáról, s igencsak meglepődött az asszony eme gesztusán.
- Neked nagyobb szükséged van rá, ostoba. - Motyogta halk, elhaló hangon. Szánalmasnak érezte magát. Egy halandó lény... egy nő olyan elesettnek tekinti, hogy megpróbál rajta segíteni.
- Az úrnőm jeget óhajt, felhevült teste hőmérsékletének csillapítása végett. Engem bízott meg a feladattal. - Mondta el az igazságot. Szemeivel végigkísérte az aprócska Soren minden csetlését, botlását, ahogy az közelebb jött hozzá és tüzével megpróbálta az Övét felerősíteni. Ahogy a kölyköt bámulta, teljesen megfeledkezett a világról, de az az egy dolog nem kerülte el a figyelmét, hogy az Ő, saját fenséges lángja felemésztette a kis sárkány tüzét, s nem lett tőle nagyobb. A fióka arcán látta a csalódottság kezdeti jeleit megjelenni, ám ekkor... a tenyerében a tűzgömb legalább a tízszeresére dagadt. Nem, nem Soren tüze volt az, hanem Haku fektetett bele több energiát, de úgy tűnt, mintha az a csöppség műve lett volna. Anja nem látta, de a büszkeség bűne rákacsintott a fiára.
- A fáradtság nem oldoz fel bennünket a be nem tartott ígéreteink alól. Nem fogok kifogásokat keresni. De az igazság az, hogy azért nem tértem vissza, mert nem tudtam. Egy olyan mágia fogságába kerültem, amivel szemben tehetetlen voltam. Az a nő... eleinte bosszantott. Megakartam Őt ölni, mert nem engedett el. Most pedig már, hogy elenged, nem tudom magára hagyni. Könnyű volt magamat abban a hitben ringatni, hogy az élet csak nekem nem fenékig tejfel. A nappali énemmel úgy bántak, mint egy szörnyeteggel, de az esti megkapott mindent. Voltak testvéreim, tanáraim. Ellenben neki csak megvetés és kirekesztettség jutott. Nappal vagy éjjel, melyik az igazi én? Nála ez nem számított, mert Ő neki csak az élet árnyoldalából jutott. Sajnálom, Anja. Vissza kell, hogy vonjam az ígéretemet. Nem fogok a nyakadon lógni azt bizonygatva, hogy méltó vagyok az elismerésedre. - Zárta a Calypso-ról való magyarázatát, majd karjait szét tárva, egy sárgás aura lengte körbe a testét, amely kellemes melegséget árasztott mindannyiuknak.
- Ennek örülök. Bevallom őszintén, én sem szívesen küzdenék meg veled. Elismerlek és felnézek rád. - Olyan könnyedén bökte oda neki ezeket a szavakat, mintha csak arról nyilatkozott volna, hogy az ég kék, a fű zöld... Nem, az már túl kínos lett volt számára, ha érzelemdús hangsúllyal mondja bókkal felérő szavait.
Természetesen a műkar sem kerülte el a figyelmét, de volt benne annyi, hogy nem teszi szóvá. Minden bizonnyal amiatt sérült meg, mert nem volt mellette. Meghozott 1 döntést és emiatt sérült meg ez a kedves ismerőse. A múlton változtatni már nem tud, ellenben a jövő más tészta.
- Ha neked vagy a kölyöknek segítségre van szükségetek, ne légy rest nekem szólni. - Miután kimondta, néma csend következett és ez zavarba hozta Őt, mely után:
- Kegyes Isten vagyok, még szép, hogy néha megsegítem a halandókat! - Tette hozzá sietve.

- Be nem tartott vagy betartott, mégis mit számít ez már a mai világban? tudtam hogy el fogod felejteni ezt az ígéretedet, túlságosan is különbözünk mi ketten. Még ha tanítanálak sem lennék képes számodra olyan érzéseket átadni, mint bűntudat vagy kötelesség érzet. De semmi baj, hiszen mi más utakon járunk. Ostoba Isten és a hálátlan halandó, ezek vagyunk mi ketten. - eresztett le a nő hangja miközben kezét felemelve a férfi nedves hajára tette, kissé megszorította annak fején majd egy lemondó mosollyal kicsit feltúrta annak vizes fürtjeit. A kezét ezután elvette és az ölébe engedve a másik mellé, feje búbjától egészen lábaiig felmérte nincs e másutt sérülés rajta. Nem a tépte fel a bőrét vagy húsát az éles jég. De mit is gondolt? Ez nem fogott volna ki soha az előtte roskadozón.
Leemelte róla hát köpenyét és magára terítve helyet foglalt a lék mellett, hogy aztán tekintetét a víz hullámzó felszínére vezetve annak sötét fenekét keresse.
- Talán félsz tőlem? - szúrta oda halványan elmosolyodva, miközben a fióka lassan odadugta fejét annak keze alá és lehasalva a hideg jégmezőre. Igyekezett felmászni édesanyja ölébe hogy annak meleg testén leljen menedéket a fagy elől.
- Lenne ennyi ideje az Istenségnek? - vette karba a fiókát az asszony majd leporolva a térdeit a porózus hótól.