Csontok erdeje

Ha a farkas le akarja rázni magáról az üldözőit, megesik hogy néha magának is olyan döntéseket kell hoznia amivel talán saját élete is veszélybe kerül. Ezért mikor Lunaris szárnyait bevonva a sűrű, dús lobkoronák vetette magát az erdő szinte felszisszent a váratlan vendégre, vagyis inkább a szemtelen betolakodóra.
Karmos lábai a földet érés után semmivé váltak, hiszen ahogy földet fogott velük már változott is vissza emberi alakjába hogy azzal is megnehezíthesse a kutyák nyomkövetési képességeit.
Hosszú rózsaszín fürtje szanaszét álltak, így pár percig csupán azzal foglalatoskodott hogy kiszedje a közéjük ragadt apró ágdarabokat. Amiket akkor törhetett le mikor farkasként szinte áthasította a fák lombjait a leszállást megelőzően. A fák moraja alig volt több mint az ég morgása a vihart megelőző órákban, mikor még távolról lehet csupán hallani ahogy a villámok által átszelt levegőt kitölti az azt követő dőrgés monoton morgása.
Az orra most ugyan hasznavehetetlen volt a sűrű növényzet és a komposztálódó avar erőteljes illatának köszönhetően, mégis reménykedett abban hogy ezen a helyen más nem fordul meg ezen a napon. Legfőképpen azok a vadászok akik már laddan talán egy éve üldözték a lányt szakadatlanul, időt, erőt és pénzt nem sajnálva hogy beteljesíthessék sorsukat.
Lunaris az erdő közepén, egy tisztább területet talált magának a lombok takarása alatt, távol a fák törzse és gyökerei nyújtotta veszélyektől.
- Mennyivel jobb volt mikor még nem voltak lovaik... - szakadt fel belőle egyszer csak, az erdő komor csendjét megtörve.

Napok óta az erdő szélén kóborolt. Igazából maga sem tudta, hogy mire várt, de nem mozdult el a Csontok erdejenéven elhíresült terület mellőll. Természetesen Narelle nem hitte el, hogy a növények, a fák húsevőek. Mindegy nekik, hogy ember vagy valami természetfeletti lény téved gyökereik közé. A hercegnő ezt kimondottan nevetségesnek találta.
- Ostobák - közölte a világgal és belépett az erdőbe. Eleinte azt hitte, hogy nem lepheti meg semmi, de tévedett.
Ez... Ahogy Narelle beleszimatolt a levegőbe egyből érezte, hogy bizony ez az ő szaga. Ez pedig az általában mindig higgadt nőt egy pillanat alatt felbosszantotta. Élénken emlékezett, hogy amint újfent emberi alakban tartózkodott egy egész alakos tükör előtt nyúzta meg lényegében saját magát egy darabon. Igaz utána komolyan erőfeszítésbe került, hogy vadásszon, de a ház lakói, amibe betört tökéletes lakoma volt. Így a sebe meglehetősen gyorsan és viszonylag nyom nélkül gyógyult be. Egy halvány rózsaszín, ami mára már fehér heggé szelídült. Ám ennek ellenére a nő nem bocsájtotta meg a vérfarkasnak, hogy megjelölte. Úgy döntött, hogy ha már a sors megint keresztezte az útjukat, méltó bosszút fog állni a férfin.
Annál nagyobb volt a döbbenete, mikor a szag forrásához érve egy nővel találta szembe magát, nem pedig Hircine-nel.
Narelle némileg megszeppenve álldogált az egyik fa mellett. Érdekelte, hogy miért miért áraszt a nő Hircine-szagot magából. S... hogy vajon fontos túsz volna-e a nő.
- Helló - köszönt rá. Igyekezett barátságos hangot megütni, ám sejtette, hogy nem tudta elrejteni teljesen a hangjában megbúvó haragot.

Az idegen női hang nem volt biztató s bár mindezek ellenére Lunaris tudta hogy nem vadászai közé tartozik, - bár magának se tudta beismerni hogy egy ideje nem érezte jelenlétüket - mégsem érezte magát biztonságban a nő erőteljes bar jól rejtett harag és bosszúvágyánaj jelei miatt.
Finom szemöldökét kérdőn felvonta és tekintetével igyekezett valami ismerőset keresni a nő árván van öltözetén, hiszen az jól láthatóan valami miatt haragudott ő rá. De akárhogy is próbált rájönni mit vétett ellene, egyáltalán nem jutott eszébe egyetlen racionális válasz erre.
Ahogy megnyalta kiszáradt ajkit az édes csók, lassan elmúló édes ízére egy képtelen gondolata támadt; "Talán Hircine egyik elutasítottja aki rá vadászik most, de illata megtévesztette a keresésében?" - gondolta magában akaratlanul is hiszen bármennyire is tartotta nevetségesnek mégis ettől félt a legjobban.
Hogy valami etikátlanba keveredett azzal hogy viszonozta azt a kedves kis gesztust amivel megjutalmazta a férfi.
- Helló. Igazán kellemes délutánunk van, nem igaz? - bátorodott fel hirtelenjében Lunaris és egy magabiztosnak tűnő mosolyba rejtettr aggodalmát, de mindeközben igyekezett éber és racionális maradni hogy ha esetleg támadás érné őt akkor tudjon érdemlegesen védekezni.
Hiszen Hircine nincs most itt hogy megmentse, emellett pedig szégyenben maradna ha nem élnek vérfarkas adottságaival.

Figyelte az előtte lévő nőt. Igyekezett minden kis apró rezdülését szemmel tartani, nehogy valami is elkerülje a figyelmét. Kíváncsi volt, hogy mi jár a nő fejében.
Kicsit közelebb sétált hozzá, hogy jobban szemügyre vegye a nőt. Első látásra kissé védtelen benyomása támadt Narelle-nek, de nem akarta elkövetni azt a hibát, hogy alá becsüli a nőt. Egyébként is, ahogy közelebb sétált hozzá Hircine szaga mellett érezte a nő fajára vonatozó illatokat is. Sárkány és vérfarkas...
Narelle elgondolkodva nézte a nőt. Szemei, ugyan is Narelle démoni formában volt, szinte világítottak, míg két percig pislogás nélkül a hibridet vizslatta.
Több gondolat is átfutott a fején, hogy vajon ki lehet ez, aki ennyire fontos Hircine számára. Nagyon érződik rajta a szaga. Narelle első gondolatat a rokoni kapcsolat volt. Azt kizárta, hogy ez a nő a párja lenne. Egyébként is... Ki azaz elmebeteg, aki bármi gyengéd érzelmet is lenne képes táplálni a vérfarkas irányába...? Nem. Narelle tök logikusan arra következtetett, hogy az előtte álló nő a lánya. Bár külsőleg nem igazán mondta volna azt, hogy hasonlítanak, de... sose lehet tudni.
- Úgy is lehet mondani - bólintott Narelle óvatosan, hiszen nem tudott mit mondani. Elvégre még is csak ott voltak, ahol.
- A nevem Narelle - mutatkozott be. Ez is halvány célzás volt annak a irányába, hogy a lány is tegye meg. Ámbár Narelle-nek mindegy volt, milyen volt a kapcsolat Hircine-nel köztük, túl intenzíven árasztotta magából a szagát. Megteszi majd ő válasz üzenetnek.
- Egyenes leszek, és nem kertelek - kezdte lassan. - Nem érdekel kije, mije vagy. De vigyél el egy üzenetet Hircine-nek. Nem, ez nem kérés, ez parancs volt!

A lány számára egyre nyilvánvalóbbá vált hogy ez a találkozás a sors otromba fintora volt, de maga sem hitte volna hogy a magán érzett kellemes aroma miatt amit Hircine érintés hagyott rajta majd ilyen bajba keveredik és ezáltal megkockáztatja saját életét és testi épségét.
Ahogy a démon - mert jól érezte rajta az ismeretlen de annál riasztóbb aromát - közelebb lépett , majd bemutatkozott. Úgy lépett hátrébb a nőtől és igyekezett minél nagyobb távolságot megtartani tőle.
- A nevem Lunaris, nagyon örvendek a találkozásnak, de ha megbocsát szeretnék mielőbb tovább állni mielőtt még bajba keverném, önt és magamat is! - próbálta meg minél humánusabb és pacifista módon elkerülni az esetleges harcot, bár maga is tudta hogy ez elkerülhetetlen. Mikor a nő ilyen rideg hangnemben szólította meg újra és mondta el szándékait, a lány csak erélyesebben adott nyomatékot percről percre növekvő ellenfelének, nemtetszéséről.
[color:e7e2=#66cc33- Bármi is legyen az üzenet, nem hiszem hogy vagyunk oly kapcsolatban ami végett nekem ezt meg kellene tennem! Ha valami dolga van azzal a férfival akkor mondja meg neki maga!

Narelle hidegen elmosolyodott. Viccesnek, s egyben aranyosnak találta, ahogy próbál előle elmenekülni.
- Cuki - jegyezte meg halkan, de annál gúnyosabban, hogy biztos legyen abban, a másik is meghallotta.
- Szóval Lunaris - ejtette ki a nő nevét lágyan, bár a két szóba minden haragját belesűrítette a nő. - Nem kell aggódnod, meg tudom védeni magam. Alkalomadtán pedig téged is. Egészen addig, míg szót fogadsz - tette hozzá, melyben elmagyarázta védelmének feltételeit. Bár gondolatai szavaival szöges ellentétben álltak, hiszen megvédte volna a nőt mindenképp, ha esetleg külső támadás érte volna őket.
- Azzal a férfival...? - ismételte meg elgondolkodva a szavait. Persze, ahogy Lunaris hátrált, Narelle ment utána, a végén még elszaladt volna a kicsike és azt Narelle nem akarta magának megengedni. - Tehát... Hircine nem az apád... A szaga rajta nem olyan erős, hogy a szeretődnek nevezzem. Akkor mije vagy te neki? Az idomított kis kutyusa? - érdeklődött hideg, fagyos hangon.
- Mindegy is, mi a válaszod, mert az üzenetet átadod neki, ha nem akarod életed végéig a nyomait viselni magadon! - közölte fenyegetően. Ő készen állt a harcra. Ezt mutatták a körülötte megjelenő energia labdák.

- Nem is ön miatt aggódtam hanem saját magam miatt, de esküszöm az Istenekre és Hircinére magára ha még egy lépést tesz közelebb akkor nem fogom visszafogni magamat. Hagyjon békén, semmi köze ahhoz hogy milyen kapcsolatban állunk. Lehetek akár a szeretője is, még ahhoz sem lenne semmi köze asszonyom! - emelte meg hangját a percről percre feszültebbé váló fiatal vérfarkas. Kezei ökölbe rándultak és lassan növekvő karmai elkezdték tulajdon tenyerét felsérteni. A tulajdon vérének, édes, fémes aromája már kezdte felhergelni, és egyre inkább megfogyatkozott a türelme ahogy az előtte álló nő szép lassan elkezdte folytatni a tippelgetéseket. Mikor pedig már a kis pincsijének nevezte, a lány pupillái összeszűkültek és tulajdon ingét lassan gombolni kezdte.
Készen állt arra hogy megtorolja eme sértést és tudtára adja az átkozott démonnak hogy a hangszín és a feltételezés sérti őt. Mindazonáltal hogy Lunaris mindig higgadt volt és barátságos, megvolt képességeinek árnyoldala és a halálfélelem okozta bátorságnak is az eredménye. Mielőtt belekezdett volna átváltozásába kihúzott zsebéből egy fekete tollat és arra rácsókolva vetett egy izzó, gyilkos pillantást Narelle felé.
- Megkérem önt hogy távozzon, hagyjon békén, ne kövessen és mindenek előtt hagyja békén Hircinét hiszen semmi joga felróni neki saját vereségét. Az üzeneteket pedig sosem szerettem közvetíteni! -

Felvont szemöldökkel nézett a nőre Narelle. Most ezzel még is mit kezdjen? Igazából mulattatta a helyzet, jobban, mint illett volna.
- Hogy a mije lennék? A szeretője? - ragadta ki a lány mondanivalójából a lényeget. Legalábbis, ami számára lényeg volt. - Erősen téved ebben kisasszony. Nem állok azzal a bolha rágta korccsal semmiféle intim viszonyban. Hacsak... mondjuk nem számítjuk, hogy a beleivel akarom megfojtani - halk, gúnyos kacajt mellékelt a mondata végére Narelle. Megvetően nézett a másik hibridre. Valahogy hihetetlen tartotta, hogy mind a ketten hibridek. Narelle magát sokkal... hmm... előkelőbbnek látta jelen pillanatban, mint Lunarist. Még jobban erre az álláspontra helyezkedett, mikor megérezte a lány vérének a szagát a levegőben.
- Ostoba - szisszent fel a nő megvetően. Elég halk volt, de még is elég hangos, hogy Lunaris meghallja.
- Buta kislány - közölte Narelle hidegen. - Azt az üzenetet, ha akarod, ha nem, de át fogod adni. Ez az, amibe nincs beleszólásod. A szagod, mélyen árasztja az ő szagát. Fontos vagy neki. S ez, remek postássá tesz téged - jelentette ki Narelle, s az egyértelmű felszólítás ellenére szinte kihívóan lépett előre néhány lépést. Nem tudta mi a kislány képessége, erőteljesen reménykedett abban nem valami képesség blokkolója van neki is.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, de még mindig nem érezte úgy Lunaris hogy harcba kellene bonyolódnia. Valahol mélyen benne volt az ösztön, és volt egy kevéske bizonyítási vágya. Hiszen ha legyőzi az önelégült démon úrnőt, akkor Hircine is látni fogja hogy nem az a törékeny virágszál s nem kell félteni mikor olyan nagy sebbel-lobbal elröpül kedves barátja társaságából.
Akkor bebizonyíthatná hogy igenis tud magára vigyázni, bár akkor lehet nem is tartana vele, ami persze hazugság lett volna hiszen egészen e percig azon járt az esze még ilyen kellemetlen órákban is egy potenciális ellenfél előtt, hogy milyen jó is lenne a férfit elkísérni hosszú és rögös útjára ami elvezeti őt a várva várt dicsőségben.
Ahogy Narelle kisugárzását gondolataiba révülve egyre közelebbről érezte, szinte beleharapott tulajdon tollába és abból egy vöröskés energiafoszlányt kinyalintva kissé remegő lábakkal hátrált egy utolsót. A bónusz már ott buzgott a vérében, mely egy rég látott félvér vámpír adománya volt , amit Lunaris segítsége fejében adott neki akarva-akaratlanul is. S bár az erejét nem kapta meg, mégis orrából kiserkent egy kevés a véréből és az a földre pottyanva enyhén folyékony halmazállapotúvá tette egy 3 métere 3 méteres területen az avartól és csontoktól csúf földet.
- Azt majd meglátjuk! - tudta le ennyivel beszélgetésüket a lány és haját két kezével hátrasimítva megkezdte átváltozását hangos csontok általi roppanások és fájdalmas nyögések kíséretében. Mikor a farkas képében állt végül Narelle előtt, Lunaris jámbor pofáján egy fintor jelent meg majd fogait megmutatva a nőnek vonta be szorosan szárnyait és mérgében kissé pufogva, nyáltól habzó képpel vicsorgott rá.

Nem aktiválta még a pajzsát. Úgy volt vele, hogy komolyabban kéne akkor vennie a lányt, mint ahogy eredetileg tenné. Na meg az sem utolsó szempont, hogy nem szeretné minden ütőkártyáját kiteregetni.
Egyelőre beéri az energia gömbökkel, melyek már ott köröztek körülötte, várva, hogy bevetésre alkalmas legyen a helyzet.
Narelle ugrott néhány métert hátra, ahogy a lába alatt kissé folyékonnyá vált a talaj. Nem szeretne elsüllyedni egy váratlan pillanatban.
- Gyere és bizonyítsd - rántotta meg a vállát a nő. Narelle egyébként fel volt háborodva, hogy milyen kis pimasz a postása. Nem, hogy örülne annak, hogy az üzenet révén, újból láthatja Hircine-t. Neeem, ez a kis hibrid még itt dacol, és makacskodik.
Narelle szenvtelenül figyelte, ahogy Lunaris alakot váltott. Nem lehetett valami kellemes élmény, legalább is, a hangok alapján. Narelle nem tudta megmondani, neki az alakváltás nem volt fájdalmas és szinte másodpercek alatt meg is történt.
- Hogy is volt...? Amelyik kutya ugat, az nem harap? - élcelődött vele a nő. Kíváncsi volt, hogy neki ugrik-e a lány. Legvégső esetben, majd a pajzsa mögött dekkol és megvárja, míg az ellenfele kifárad. Narelle jelenleg nem aggódott a csata végkimeneteléért.

Lunaris minden agya fúrtságát be kellett vetnie, hiszen harc téren ismeretlenek voltak számára az e fajta képességek. A legtöbb képesség mellyel eddig találkozott, általában közelharcban volt jó, amit a lány minden gyöngesége és farkasbéli hiányosságai ellenére is igen bátran ismert el ha úgy hozta a sors hogy más ellen kellett fordulnia. Bár mi tagadást Lunaris még mindig az a lány volt aki egész életében ódzkodott attól hogy valakiben komoly kárt tegyen, még ha jelen esetben úgy is nézett ki hogy minden eddig felállított reguláit maga mögött hagyva. Rá is kellett támadnia az előtte álló démon-hibridre. Aki az elmúlt fél órában minduntalan igyekezte elhitetni a lánnyal hogy mindaz amit majd az elkövetkező órákban tesz majd vele, az teljes mértékben megtiszteltetés lesz az ő számára.
Lunaris még vérfarkas pompájában is képes volt édes, kölyökkutyához vagy ártatlan bárányhoz illő reakciókat produkálni. Halkan nyüsszent egyet majd felső ajkát felhúzva prüszkölt egyet Narelle La Rosa kijelentésére. Ezután pedig elrugaszkodott aktuális helyéről és egy pillanatra kitárva szárnyait, siklott át a vér színével őket riogató futóhomok felett hogy egy karmozdulattal egy mutatós vágást ejtsen karmaival a nő vállán, esetleg annak nyakán.

Várt, hiszen nem tudott mit tenni, mint kivárni, hogy vajon mi lesz a kisfarkas következő lépése. Addig azt latolgatta, fontolgatta Narelle magában, hogy vajon mi is legyen azaz üzenet, amit a kislány bőrébe fog égetni. Na meg nem utolsó szempont, hogy jó ötlet lenne rávenni, hogy Lunaris valahogy változzon vissza, hiszen így farkas alakban pofátlan módon szabotálja, akaratán kívül is Narelle terveit.
Halkan felnevetett, ahogy a lány inkább egy kölyök kutyához hasonlított semmint egy vérmes vérfarkashoz. Talán ennyit szelídített rajta a sárkány vér? Narelle enyhén oldalra döntött fejjel figyelte meg ellenfelét és készült, hogy kivédje a támadását.
Azonban mikor Lunaris ténylegesen neki ugrott csak megállt és várt. Érdekelte mennyire erős a lányka. Na meg egy kicsit magát is akarta tesztelni. Hiszen elméletben tudta milyen erős a passzív pajzsa, de rendszerint ilyen esetekben már aktiválta volna, de most nem. Most talán mondhatni, hogy játszott a lánnyal.
Éppen hogy csak megkarcolta, egy kis piros csík maradt utána a bőrén, hiszen a támadást a pajzsa felfogta.
- Gyere, cicc-cicc Lunaris, kapj el. Bizonyítsd, hogy nem vagy postás - kacsintott rá a nő, és néhány, szám szerint öt gömböcskét küldött a szárnyas farkasra. A célpontjai leginkább a szárnyai voltak, abból kiindulva, ha nem tud repülni, akkor a saját maga által kreált futóhomokba süllyedjen.

Lunaris egy pillanatra megtorpant, kissé tovább csúszott ugyan a földön még így is, karmaival kisebb nagyobb sávokban felszántva a földet. Ezzel persze elérve azt hogy az avar egy része az orcájába hulljon és egy kis port kavarva kellemetlenné tegye számára a légvételt. A farkas prüszkölt párat és karmos kezeivel pofáját törölgetve igyekezett megszabadulni a retináját szinte szilánkként karcolgató porszemektől. A két állkapcsát elválasztva egymástól de végül csak egy aprót tüsszentett ezzel megszakítva eredeti tervét.
Majd ez az aranyos pillanat meg sem történté vált mihelyst a vérfarkas ismét neki feszült és a földtől ellökve magát Narellére ugrott, hogy egy erélyes tiszta feszültségből jövő harapással lesújtson rá. A szárnyak nélküli mozgás sem állt távol tőle, még ha fájdalmas is lett volna, lehet ezekben a percekben minden büszkeségét félredobva nem állt volna meg siránkozni tollai miatt.
Néhány gömböcske fájdalmas sérülést okozott ugyan de mikor mancsaival megkaparintotta Narelle vállait s igyekezve lenyomni azoknál fogva a feje felé kapott, egy pillanatra megállt. Oh azok az ostoba ösztönök voltak amik ilyen csúnyán elbántak vele, bár Narelle meg akarta őt nyomorítani még ha nem is súlyosan.
Összeszedte minden erejét és kitátva pofáját szájába vette alsó állkapcsát és nyakával együtt kissé igyekezett összeszorítani azt, minden erejét bevetve igyekezett beleharapni.Közben kezével a nőt fehér fürtjeibe nyúlt és megragadva azt rántotta hátra a fejét.

Narelle elmosolyodott, mikor meghallotta, hogy a leányzó tüsszent. Igen, bármi is volt a célja, abban a percben aranyosnak találta. De ez addig is tartott. Utána már újra a harcra figyelt.
Narelle óvatlan volt, túl közel engedte magához a vérfarkas lányt. Nem zavarta egy-két karmolás vagy harapás, hiszen a passzív pajzsa miatt maradandó sérülést nem tudott a lány ejteni rajta, de... De ő akkor is hibaként könyvelte el, hogy ennyire közel engedte magához a másikat.
Ezt ugyan tudta orvosolni a gömbjeivel, de túl súlyos sérülést, maradandó kárt valójában nem akart okozni.
Azonban mikor a hibrid lány túl közel került a nyakához a fogaival felrántotta az aktív pajzsát. Hogy ettől Lunaris mekkorát repült nem tudta megmondani. Az viszont biztos volt, hogy egy tincset vitt magával. Emiatt Narelle csak bosszúsan felhorkant.
Oké, elég volt a passzív harcmodorból. Le akarta tudni ezt az egészet, nem volt értelme tovább húzni a dolgokat.
- Gyerünk Lunaris, bizonyíts! - biztatta a nő. Noha, ha közelebb jön, akkor a hátsó combjait fogja keresztül lőni egy-egy energiagömbbel.

A lány több métert repült, de hátsó karmos lábaival és vérző szárnyainak segítségével még tudott annyit tompítani rajta hogy a fa törzsével való találkozás már ne legyen olyan kellemetlen a számára mint amilyen először lett volna.
A tekintete vérben forgott, egy pillanatra még saját nyelvébe is beleharapott ami nyomán karmazsinvörös vére lefolyt pofáján és makulátlan fehér szőrét beborította keskeny csíkokban, egy pillanat alatt. Ezzel adva egy kis komolyságot a farkaslány, szamojéd kutya képének.
Pofáját ráncolta, orra nyergén csúf vaskos ráncok jelentek meg mikor ismételten meglódult Narelle felé. A jobb kezét felemelte, karmait kinyújtotta és arca felé kapott velük hogy felszabdalja Narelle arcát.

A nő csak megcsóválta a fejét.
- Ostoba kutya - közölte a lánnyal. Úgy döntött, nagy kegyes hangulatában, hogy mielőtt még teljesen pontot tesz az ügy végére kicsit kioktatja a lányt. - A pajzsom kivéd. Mindent. - Jótékonyan elhallgatta, hogy, Hircine ellen a pajzsa szart se ért.
Annak ellenére vetett rá egy aggódó pillantást, hiszen a fával nem lehetett kellemes a találkozása. Azért kicsit ő is szívta a fogát. A gerinctörés nem olyan sérülés, amit Narelle jó szívvel okozott volna a kis hibridnek, mindegy milyen kapcsolatban áll Hircine-nel. Azért mindennek van egy határa, még Narelle értelmezésében is. Bosszú ide vagy oda.
Közelebb sétált hozzá.
- Na jó, ne vedd rossz néven, de nem szeretnék tovább játszadozni veled - mondta a nő és az energia ostorát bevetve támadt a másikra. Igyekezett úgy támadni, hogy Lunaris feje találkozzon egy nagyobb szikladarabbal. Nem, semmi gonosz célja nem volt ezzel csupán azt akarta, hogy veszítse el az eszméletét, és váltson alakot.
Amint ez megtörtént, odasétált a lányhoz. Narelle egy másodperc után megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, mikor látta, hogy Lunaris légzése egyenletes. Az egyik energia gömbjével véste bele a hátába a Hircine-nek szánt üzenetét.
"Sok szeretettel, drágám.
Csók: Narelle"


VÉGE

Rayne


Sangria léptei emberi alakban is puhák voltak. Nesztelenül suhant a fák között, vigyázva, hogy ne lépjen rá egy gyökérre, vagy kiálló csontra. Nem akarta az erdő csendjét felverni. Nem, nem állt szándékában elkövetni újra azt a hibát, amit a néhány héttel ezelőtt a mocsárba.
Azóta egyébként megbánta, hogy még sem hozta el a növényt, néha kellett volna a nőnek a gyógyító ereje, de végül is, még mindig életben volt.
Egy baljós roppanás következtében Sangria megtorpant. Egy gyors futó pillantás után sikeresen megállapította a nő, hogy nem, nem ő lépett rá olyan dologra, amely ekkora zajt csap egy szokatlanul néma erdőben.
A léptek, melyek felverték az erdő csendjét, közeledtek. A nő, gyanakvóan fordult meg, hogy szembe nézzen az idegennel, de helyette egy több sebtől vérző, riadt négy lábú hátasállat csörtetett át az erdőn. Hogy ez az állat szamár vagy öszvér volt, Sangria nem tudta megmondani. Az állaton még ott volt a hám.
Tudta, hogy nem szabadna, de elindult arra, melyről az állat jött. Talán még akad ott túlélő. Amúgy is különös szagot vélt felfedezni az állaton, furcsán ismerős volt. Talán egy másik hibrid, akivel régebben találkozott? Sangria nem tudta megmondani.
Békés, nagyjából húsz perces sétája után egy kisebb tisztás-szerű dolog széléhez ért. Középen három lovaskocsi lebegett, lassan eltűnve az ingoványban.
Sangria kissé megrettenve bámulta a helyzetet. Nem tudott mit tenni, bemerészkedni nem fog, önként nem sétál a halálba. Nem volt ostoba.
Lemondó sóhajjal fordult meg, és indult volna tovább, azonban nem volt hova.
Egy talpalatnyi szilárd talajon állt, a fák, pedig mintha életre keltek volna, most hogy a három kocsi utasait és az állatokat elfogyasztotta.

- Ez szörnyű. Ha 5 perccel előbb érkezem, megmenthettem volna ezeket az embereket. - Szólalt meg egy ismerős férfi hang Sangria háta mögül. Rayne teste rajzolódott ki a sötétben. Noha szavaival együttérzését próbálta meg kifejezni, hangszínén és arcán, az érzelem legapróbb jele sem mutatkozott.

Az ingoványos talajra rálépvén, nem süllyedt el. Úgy sétált keresztül rajta, mintha az szilárd halmazállapotú lett volna. A fák - amik eddig mozogtak - most dermedten álltak. Nem, Rayne nem alkalmazott mágiát. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a sárkány kisugárzása ekképpen hat a legtöbb élőlényre, legyen az ragadozó, vagy növényevő.

Egyenesen Sangria-hoz sétált, s mielőtt az bármit is mondhatott, vagy csinálhatott volna, a karjaiba vette. Ahogy be, úgy ki is sétált, többed magával. Amikor az ingoványon kívülre értek, letette a nőt amaz saját, tulajdon lábaira.
- Sangria... - Szólította meg, s ezzel az egyetlen szóval... névvel... minden gondolatát elárulta. Nem, nem fogja megszidni. Az nem vallana rá. A pillantása, az önmagában is elég szigorú volt.
- Megsérültél? - Kérdezte lágyabb hangon. Lévén mindent a szem nem láthat, közelebb hajolt és megszimatolta. Nem érezte vér szagát. Megkapta kérdésére a választ.

- El kellene hagynod az erdőt. Te magad is ismered a határaid. - Utalt korábbi, néhány héttel ezelőtti beszélgetésükre, amikor Sangria elárulta, hogy a képessége nem működik növények ellen.

Sangria harcra készen állt. Felkészült, hogy az életéért vívjon harcot... fákkal. Bármennyre is morbidul hangzik. Már-már készült volna az első csapásra, mikor egy hangot hallott meg a háta mögül. Első másodpercben a nő magában morgott, mert megzavarták a harcát, a másodikban megkönnyebbült, hogy még sem lesz növényi tápanyag.
Megkönnyebbült sóhajjal fordult Rayne irányába, noha a fákat azért szemmel tartotta.
- Rayne... - mondta ki a férfi nevét a nő hasonló stílusban. Most nem állt le viccelődni vele, mert épp megmentette az életét. A mocsárban még vicces volt, ott talán maga is boldogult volna vele, de itt biztosan nem.
- Nem, nem sérültem meg. Időben érkeztél - sóhajtotta a nő, mikor már a lábán állt. Bár meglepte, hogy a férfi a karjaiba vette. Eddig csak macska alakban cipelték. Furcsa volt ez így a számára. - Köszönöm!
- Nem hiszem, hogy sokat segített volna, azaz öt perc - jegyezte meg Sangria. Bár lehetséges volt... Rayne-t és a képességeit csak sejtve.
- Amúgy is - nézett rá a nő kérdőn. - Mi járatban erre felé? - érdeklődött csevegőhangnemben. Ő maga nem tudott indokkal szolgálni, hogy miért is megint egy olyan helyen tartózkodik, ahol növények akarnak mindenkit megenni, ami bemerészkedik a területükre.
- Tudom... - vonta meg a vállát, s végig simított a felkötött haján. - Nem volt semmi gond, míg a ló, szamár vagy öszvér nem verte fel az erdőt. Húsz percnyi séta után kerültem ide. Az erdő mélyén nem volt semmi gond - húzta fel egy kicsit az orrát a nő. Vigyázott magára. Ugyanakkor az tény, hogy helyet változtató fákkal még nem hozta össze eddig a balszerencse.

Rayne még egyszer hátrapillantott, hogy megnézze, hogy biztos minden áldozatot kimentett-e, majd amikor meggyőződött róla, bólintott, s elindult előre.
- Neked 5 perc, de nekik az életük. - Jegyezte meg. Sem kedve, sem ideje nem volt bebizonyítani Sangria-nak, hogy mire képes 5 perc alatt. Amúgy is, ez csak egy becslés volt. Talán elég lett volna neki a fele idő is.

- Keresek valamit. - Felelt a kérdésre. Ahogy az várható volt, válasza nem elégítette ki a cica lány kíváncsiságát. Annak szemei pedig elég meggyőzőek voltak.
Egy beletörődő sóhajtást követően, belekezdett:
- Egy közeli erdő kunyhóját. A kalandorok elmondása szerint, a legtöbb ember már csak abba belehal, ha megközelíti. Azonban akadtak olyanok is, akik betudtak menni az épületbe, de ki már nem jöttek. Úgy vélem, ez egy démon műve. - Fejtette ki bővebben.

- A szerencsétlen véletlenekkel takarózni, nem túl férfias cselekedet, Sangria. - Rayne azzal a szólással élt, amit még Essie-től tanult. A kalóz kapitány csak azt nem magyarázta el neki, hogy nőkkel szemben ez nem érvényes.

- Keletre elhagyhatod az erdőt. Megtisztítottam az ösvényt. - Bökött a szóban forgó irányba, majd felszólította távozásra a macskát, aki folyton folyvást bajba kerül.

Sangria védekezően emelte fel a kezét.
- Oké - hagyta rá a sárkányra. Nem fog vele leállni vitatkozni. - Elhiszem neked - biztosította a sárkányt arról, hogy nem akar vele most vitatkozni. Amúgy is, kitudja, hogy hányadjára mentette meg az életét, szóval... Még talán igaz is lehetett az állítása.
- Nos, ebben az erdőben nincs kunyhó. Elég sokat sétáltam a mai nap folyamán erre - közölte a nő vállat vonva. - Nem éreztem semmi gyanús illatot. Igaz, emberi formában annyira nem is jó a szaglásom - tette hozzá. Azt már nem igazán akarta kifejteni, hogy a másiknak elég lenne megkérnie és máris segít. Ha más nem jó cica lesz és szimatol a titokzatos démon után.
- Nincs tisztavérű démon a világon - jegyzete meg kissé bosszúsan. - A múltkor már elmondtam - pillantott rá kissé feddőn. A végén még, ha sokat emlegeti eme titokzatos démont, esetleg, hogy létezhet pánikot kelt vele a másik. Felesleges pánikot.
Sangria roppant értelmes pillantásokat vetett a sárkányra. Nem értette a szólását. Szóval el is engedte a füle mellett.
- Nem megyek el - rázta meg a fejét a nő, s egyúttal roppant gyanakvó pillantást vetett a keleti irányba. Noha Rayne-ben bízott a fákban azonban már nem. Nem füllött a cicának ahhoz foga, hogy kísértse a szerencséjét.
- Úgy döntöttem, hogy veled tartok! - jelentette ki Sangria határozottan. - Nem, nem vitatkozol, csak szépen elfogadod, csendben megbékélsz a jelenlétemmel - tette még hozzá szinte nevetve a macska. Sangria az esetleges ellenkezést még idejében el akarta kerülni, így gyorsan leszögezte, hogy a jelenléte nem vitatárgya.

- Kijelenteni, hogy nincs tiszta vérű démon a világon olyan, mintha egy tengerből kimert kancsó vízre azt mondanád, hogy a tengerben nincsenek halak. - Jegyezte meg. A helyzet, rosszabb volt, mint azt először gondolta. Mert hogy ha az emberek abban a tévhitben ringatják magukat, hogy biztonságban vannak, akkor egy démon esetleges feltűnése a világ végével lenne egyenlő.

- Sangria? - Nem tudta, hogy mitől lett ilyen elszánt a másik. Már legutóbb is vele akart tartani, s már akkor sem tartotta ezt jó ötletnek, de most meg pláne nem.
- Én... - Próbált volna valami kifogást találni, de amaz belefojtotta a szót.
- ... - Rayne néhány másodpercig a sötétben repkedő szentjánosbogarakat figyelte, majd:
- Értem. Tégy úgy, ahogy jónak látod. - Adott kedvező választ. Különben is, ha sérülteket kell majd ellátni / kimenekíteni, jól fognak jönni a plusz segítő kezek.

- Ez nem az az erdő. - Rayne maga is tudta, hogy a Csontok erdejében nincs egy darab kunyhó sem.
- "Az" az erdő, a Csontok erdejének nyugati oldalának, túlsó felén terül el. Ha összpontosítasz, te magad is érezheted a démonok jellegzetes szagát. - A kunyhó az ellentétes irányba volt, mint amelyen keresztül Rayne, elakarta küldeni Sangria-t. Nem hiába. Azonkívül, az is kiderült, hogy a sárkány szaglása, elsőosztályú.

- Való igaz - hagyta rá a nő. - Bujkálhatnak. Ámbár... ne feledd Rayne... akkor az a kapu már réges-rég nyitva lenne. Köztudott volt, a robbanás előtt Lucifer ki akarta nyitni a kaput, hogy a démonok szabadon járjanak-keljenek - próbálta Sangria megértetni a sárkánnyal, hogy miért is tartja valószínűtlennek, hogy tisztavérű démonok a világban kódorognak. Sangria ebben kételkedett. Azonban, ha még is igaza lenne a sárkánynak, és léteznek még fajtatiszta démonok... akkor... nem, a nő inkább abba bele sem akart gondolni.
- Most mi van? - szeppent meg Sangria. - Baj, hogy veled szeretnék tartani? Ha démonokra akarsz vadászni minden segítség jól jöhet. Azonfelül... lehet még hasznomat is vennéd - vonta meg a vállát a nő. Azt inkább lenyelte, hogy elsőosztályú csali lenne belőle, hiszen néhány növény is ezen a véleményen volt.
Alattomosan kúszott felé egy bokor, majd mikor hozzáért egy halk sikkantással ugrott a levegőben és botorkált tovább.
- A bokor nem jön velünk! - nézett szúrósan a növényre, majd Rayne-re. - Remélem nem akarod elhozni... - tette még hozzá.
- Oké, akkor menjünk nyugatra. Növénymentesen - még mindig szemmel tartotta a furcsa növényt. Annak viszont örült, hogy Rayne minimális tiltakozás után megadta magát, és nem kardoskodott továbbra is az mellett, hogy egyedül megy.
Behunyta a szemét, és a nyugati irányba fordulva a levegőt szimatolta. Néhány percig szuszogott, talán azt lehetett hinni, hogy állva elaludt, mikor kinyitotta a szemeit, s vörös tekintetét a sárkányra szegezte.
- Nem érzem emberként, de macska alakba nem váltok, míg nem muszáj. Persze, ha nincs ellenedre, akkor bundás alakban is mutatkozhatok - közölte a szomorú tényt, hogy emberi alakban az orra, majdnem hogy fából van.

- Meglehet, de te csak azt az eshetőséget vetted figyelembe, hogy a démonoknak a kapu megnyitása az elsődleges küldetésük. Mi van akkor, ha dezertáltak? Ők a csúcsragadozók és az egész világ a vadászterületük. - Próbálta meg egy kicsit kibővíteni Sangria szűk látókörét.

- Nem baj. - Vonta meg a vállait. Most már amúgy is késő lenne visszakozni.
- Maradj mögöttem, Sangria. - Felelte a nyugodtság megtestesült szobraként. Abban igazat adott neki, hogy valamire még hasznos lehet... Már csak azt a valamit kellett megtalálni, hogy mire.

- Semmi dolgom a bokorral. - Amikor a szóban forgó növényre pillantott, az mintha megijedt volna tőle, visszavonult.
Nem teljesen értette, hogy Sangria miért kerít ilyen nagy feneket az emberi, vagy állati alak kérdésének.
- Nem az én dolgom. - Zárta le ennyivel a kérdést. Felőle akár repkedő napos csibe alakban is totyoghat utána.
- Úgy vélem, saját, tulajdon érzékszerveim is elegendőek a megfelelő tájékozódáshoz. - Tette hozzá.

S azzal Ők ketten elindultak az erdő felé, ahol Raziel, több ezernyi embertelen kísérleteinek végterméke várja Őket.


Folytatás itt.