Füves mező

HAKU

Egy fának támasztottam a hátam és vártam, hogy lemenjen a nap. Haku nemes egyszerűséggel elaludt. Fejcsóválva néztem... olyan volt mint egy nagy gyerek. Kábé száz éves koromban még vágytam arra, hogy a világra hozzak egy utódot, ám a mai nap után végleg lemondtam erről a célomról. Köszönöm kihagyom, elég lesz Hakura vigyázni, míg nem találok neki egy alkalmas bányát, barlangot, ahova nappalra be lehet zsuppolni. Nem akartam elzárni, fogságban tartani, de az elmúlt két-három napom másról sem szólt, minthogy utána rohanjak és próbáljam megakadályozni, hogy megölesse magát.
Felsóhajtottam.
Oké, persze magára hagyhattam volna, de... sajnos nem voltam ennyire gonosz. Ezért is ültem most a fa alatt és figyeltem a hortyogó hibridet, na meg a környéket.
Felsandítottam az égre. Mostanra kitisztult, csak néhol volt egy-egy bárányfelhő. A nap nem sütött olyan erősen, de még így is bántotta a szememet. Viszont... a nap állásából még sokáig fogok unatkozni. Szóval jobb ötlet nem lévén, mélyen az arcomba húztam a csuklyámat és Haku mellé feküdtem. Nekem is jár a szundi alapon. Talán ellopni nem fognak, sem álmunkban megölni. Mondjuk a magas fű kellően takart, lassan azonban ideje lesz lekaszálni, remélem ezt nem most akarják megejteni az emberek. Kicsit fájdalmasan érintene, hogy nem hagynak aludni.
Kósza, szinte alvás előtti gondolatként átfutott a fejemen, hogy lehet nem aludnom kéne, hanem vadászni valami vacsorát, de a kimerültség nyert és Hakut használva párnának, háttámasznak elaludtam én is a fűben.

Ahogy a Nap ment le, úgy változott vissza Hakuryuu is az esti alakjába. Ismételten "csak" 2 méter magas volt, valamint a testén található rúnajelek és kialudtak, de egyúttal... a gyomra is korogni kezdett. Az éhség volt a kiváltó ok, ami a nagy démon hibridet az álmából való felébredésre kényszerítette. Kinyitotta szemeit, amelyek most sokkal halványabbak voltak és az előtte elterülő, magas füves mezőre meredt. Nem tudta hol volt, vagy hogy mi történt, de megmert volna rá esküdni, hogy a nappali énje nem tétlenséggel töltötte a napját.
Megpróbált felkelni, de ekkor megérezte, hogy nincs egyedül. Riya ott aludt szorosan mellette, nekidőlve. Nagy, kérdő szemekkel pislogott rá, hirtelen nem tudta, hogy mitévő legyen. Hát persze... engesztelésképpen megígérte neki, hogy használhatja Őt párnának és a büszkeség bűne... mindig betartja az adott szavát. Sóhajtott, majd beletörődve a sorsába, felhagyott a szabadulási kísérlettel.
Egy ismerős szagra lett figyelmes mind Riya-n, mind pedig saját magán. Altair szaga volt az, amelyet több, mint 200 éve nem érzett. Hogy lehetséges ez? Tűnődött. Ha találkoztak Altair-ral... vajon a nappali énje végzett vele? Keze ökölbe szorult, fogai kivillantak. A legnagyobb ellensége... minden kétséget kizáróan saját maga volt. Nincs uralma a másik énje felett. Már csak az a kérdés, hogy nappal vagy éjjel... melyik az igazi Hakuryuu?
Ahogy ott ült és marcangolta önmagát, hirtelen unatkozni kezdett. Jobb dolga nem lévén, kiragadott egy tincset Riya hajából, s birizgálni kezdte.
- Milyen törékeny élőlény. A legkisebb erőfeszítés nélkül megölhetném. Most még csak a képességét sem használja. Akkor meg mégis miért nem teszem? - Motyogta, majd megcsóválta a fejét. Már Ő sem tudta, hogy mit miért tesz, vagy hogy miért nem.

Rég nem aludtam ennyire jót. Ha lehet élni ezzel a megfogalmazással, akkor úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak. Talán jobban ki voltam merülve, mint először gondoltam.
- Jó reggelt neked is - motyogtam Hakunak, aki már minden kétséget kizárólag ébren volt, hiszen lekötötte, hogy piszkálja a hajamat.
- Amúgy... mit is csinálsz épp? - kérdeztem kicsit zavartan, ahogy egyre jobban magamhoz tértem. Óvatosan nyújtózkodtam, leütni a másikat még se kéne, bár a délelőtti viselkedéséért megérdemelne néhány nyakon vágást, de végül kihagytam, helyette inkább felültem és körbe néztem. Bár a magas fűtől nem sok minden látszott, legalábbis én nem láttam semmit.
- Hogy vagy? - érdeklődtem, mert kicsit kíváncsi voltam, hogy kiheverte-e a délelőtt, illetve, hogy emlékszik-e valamire... legalább nagyjából... halványan... hátha. Egy kósza pillantást vetettem a mezőre és megállapítottam, hogy valóban vadásznom kellett volna alvás előtt. Ebbe a sötétbe nem fogok bukdácsolni vacsora után.
Nem sok mindent tudtam volna mondani, jelenleg a csendben ülni és meredten bámulni egy pontot a semmiben nem volt a kedvemre való. Igazából teljesen kipihent voltam, így indultam volna valamerre. Lehetőleg el Damarel közeléből. Aztán vár rám néhány óra múlva egy újabb kalandos délelőtt a kötözni való énjével. De jó nekem... idő előtt megőszülök.
- Merre tovább? - néztem rá végül kérdőn. Nagyon szívesen visszamentem volna a romkastély romjaihoz, eléggé messzevoltunk ott mindentől. Mennyivel... oké... egy fél gondolat erejéig sem akartam magamat hibáztatni. Bár ennek ellenére felelősnek éreztem magam, hogy a kastély elpusztult.

Amikor Riya megszólalt, Haku el is engedte a vörös tincset, amivel ez idáig játszadozott.
- S-semmit! Semmit sem csinálok! - Vágta rá, majd elfordította a tekintetét.
- Én... jól vagyok. Nincs semmi bajom. - Felelte, s amikor már Riya nem használta Őt párnának, felállt. Damarel egy része romokban és dacára a félhomálynak, a füstfelhő még mindig jól látszódik.
- Az ott, az emberek fővárosa, Damarel. Füst és emberi vér szagát érzem. Én voltam az, nem igaz? - Kérdezte közömbös hangszínen, amely valójában csak álca volt. Legbelül dühös volt, nagyon is, mert az értelmetlen gyilkolás szembe megy az elveivel. Kezei újfent ökölbe szorultak és lényének egész kisugárzása megváltozott. A tehetetlenség - Hakuryuu számára - eddig ismeretlen érzéseket csalt elő.
- Altair. Ő életben van? - A szagok alapján jól tudta, hogy mind a nappali énje, mind pedig Riya találkoztak vele.
- A pokolban úgy nevezték Őt, mint az élőholt királynő. Vigyázz vele. Egyetlen érintése elegendő hozzá és testedből nem marad más, csak csontpor. - Altair-ral kapcsolatban nem volt elfogult a megfogalmazása. Mielőtt még nővére megtanulta volna értékelni az életet, képessége végett, a pokol egyik legveszélyesebb lényeként tartották számon.
- Micsoda kérdés ez? Természetesen előkerítjük a lókötő apádat és miután a szart is kivertem belőle, engedem, hogy az utolsó csepp vért is kiszívd a testéből. - Válasza után feldúltan elindult a Damarel-el ellentétes irányba.

Sejtelmes mosolyt villantottam rá, amolyan 'ezt már nem mosod le magadról' vigyor volt. Khm... igen, meg van az oka, hogy miért is kedvelem jobban az esti énjét Hakunak. Attól függetlenül hogy ez a verzió képes a normális, emberi kommunikációra.
- Biztos? - néztem rá sandán. Nem mondtam ki ugyan, de kicsit aggódtam érte.
- Igen - feleltem halkan. Vajon ki más lehetett volna? Nyelvembe haraptam, hogy lenyeljem a megjegyzésemet. A harapás azonban egy kicsit erősre sikeredett, mert lassan megéreztem a saját vérem ízét a számba. Fantasztikus...
- Igen - úgy látszik csak ezt a választ ismerem. Ott voltam én is, hogy ne lenne életben? Ez megint egy olyan kérdés volt, amit végül nem tettem fel hangosan.
- Ittam a véréből, láttam átváltozni, aktív volt a képességem. Téged is túléltelek - morogtam és csak hozzá vágtam az apró információkat, amikről lemaradt. Oké, valóban nehezteltem rá a nappali énje miatt, de azt nem most kellene rajta leverni. Nem, majd reggel kellene, egy alapos fejmosással indítani a napot. Meg esetleg egy etikett könyvet kéne a kezébe nyomni. Végszükség esetén azzal is meg lehet csapkodni. Hmm... nem is rossz ötlet.
- Nem nekem kell őt megharapnom, hanem fordítva - jegyeztem meg két nagy szemmeresztés között. Az első, hogy majdnem agyon akarja verni, a másik, hogy ismeri. Nem tudom melyik a megdöbbentőbb.
- Miért...? Tudod hol van? - néztem rá kérdőn, miközben természetesen elindult... szóval szaladhattam utána, ha nem akartam ott maradni a mező közepén egyedül.

- Biztos. A büszkeség bűne vagyok, nem hazudok. Én a te helyedben... saját magamért aggódnék inkább. Elmondtam már nem egyszer, de olybá tűnik nem voltam elég világos. Kerüld el a nappali énem. Elég egy rossz mozdulat... egy óvatlan pillanat... és meghalsz. - Nyomatékosította korábbi intelmeit.
- Ez szomorú. Tetteim fényében még ha a pokolra is kerülök, Narelle hercegnő lesz az, aki pálcát tör felettem. Egy örökkévalóság a kínzásai alatt, maga a paradicsom. - Vonta meg a vállait, mint akinek nincs mit megbánnia. Ezzel persze csak saját magát próbálta meg nyugtatgatni.
- Értem. - Nyugtázta megkönnyebbülten, hogy nővére még életben van. Jól tudta, hogy milyen Altair. Egyikőjüket sem olyan fából faragták, hogy addig elálljanak a harctól, ameddig az ellenfelük még talpon van. De, hogy Altair átváltozott, az még Őt is meglepte, ám betudta annak az egyszerű ténynek, hogy végtére is, a Nap istene volt az ellenfele, így nem volt más lehetősége.
Amikor meghallotta, hogy Kayn iszik Riya véréből és nem fordítva, szemeit összehúzta, s a hangulata még tovább romlott.
- Felfordul a gyomrom ha csak bele gondolok, hogy az a perverz kéjenc a nyakad, vagy bármid körül legyeskedik. Meg fogom ölni. Ne próbálj meg megállítani. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Féltékenység volt-e mindez, vagy csak a Kayn iránti ellenszenve, nem tudni.
- Nem, nem tudom, hogy hol találom. De... Ő egy bérgyilkos. Elég ha a célpontja tartózkodási helyét ismered. Ugye érted? Keresünk egy fogadót és vérdíjat tűzöl ki a fejemre. Nem Mohamed megy a hegyhez, hanem a hegy mohamedhez. - Hakuryuu ismét tanúbizonyságot tett éles elméjéről, de a hegy szó megemlítése egy szomorú sóhajt csalt ki belőle.

Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Tudom, hogy nem hazdusz. De esetleg elhallgathatsz néhány információt. Ami ugyan nem hazugság, de végeredmény szempontjából majdnem ugyan az - vontam meg a vállamat, majd halkan, keserűen felnevettem.
- A nappali éned, olyan mint egy ötéves gyerek. Nem lehet felügyelet nélkül hagyni, mert csak bajt kever - törtem ki indulatosan. - Egy kötözni bolond vagy, amikor feljön a nap. Egy kezelhetetlen, szeszélyes idióta! Belegondoltál, hogy mi lett volna a várossal, ha nem hozunk ki onnan? A bazársort így is leromboltad. Megöltél vagy egy tucat katonát, pusztán szeszélyből! - Nem, nem toporzékoltam, nem elemeltem rá kezet, nem bőgtem el magam. De nagyon dühös voltam rá cserébe.
- Ohó! Ha már Narelle... nappal rá se emlékszel. Csoda, hogy tudod, hogy én ki vagyok - megcsóváltam a fejemet és hátat fordítottam a férfinak. - Talán jobb lenne, ha elkezdenéd megerőltetni a fejedet, amiben talán van agy is, amit néha használsz is, hogy emlékezz mit csinálsz, és hogy hogyan kellene viselkedned normálisan! Akkor majd elbeszélgethetünk arról, hogy mennyire bölcs vagy ostoba gondolat, hogy még mindig itt vagyok és nem pedig a világ másik oldalán.
Morcos pillantást vetettem rá, majd a csuklyámat mélyen a szemembe húztam, a képességemet aktiválva mentem utána. Nyilván mindenen keresztül. Nem érdekelt, hogy az a minden fa, mókus esetleg néhány meglepett napszámos volt. Dühösen trappoltam, ezáltal lényegében térdig a földben gázoltam, persze ez se tűnt fel.
- Az apám... te szerencsétlen. Csak megharap, hogy életben maradjak. Ennyi - vontam meg a vállamat. Komolyan érdekelt, hogy vajon milyen lehet a vámpír, ha Haku ennyire elítéli. Vajon mit tett?
- Te nem vagy normális - közöltem vele egyszerűen. - Igen, keresünk egy fogadót. S, amíg ide nem ér, addig mi lesz? Minimum párszor meghalnál addig. Igen, ezt nem gondoltad át teljesen - közöltem vele ridegen. Nagyot sóhajtottam és lassan fújtam ki a levegőt, majd szótlanul sétáltam továbbra is mindenen keresztül.

- Ha minden gondoltomat megosztanám az olyan kis kotnyeles hegyesfülű koboldokkal, mint jó magad... félő elzsibbadna a szám. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. - Erősítette meg korábbi kijelentését.
- Pontosan nagyon jól tudom, hogy milyen a nappali énem. Az évszázadok során, nem mindig voltam egyedül. De... mindenki, aki azt képzelte, hogy képes kezelni a problémát, végül hamuvá lett. Ez alól... senki sem volt kivétel. Te sem vagy az. Jól figyelj rám, segítek megkeresni az apád és kigyógyulni a betegségedből, de... utána az útjaink elválnak. - Szigorú szavai mögött erőteljes aggódás, félelem állt, hogy Riya is meghalhat a közelében.
- Ha a nappali énem tudná, hogy ki az a Narelle hercegnő, minden bizonnyal a nyomába eredne és megpróbálná megölni, lévén potenciális ellenfelet látna benne. És én inkább saját kezűleg ontom ki a vérem, mint sem akárcsak egyetlen karcolást is ejtsek rajta. - Hakuryuu hűsége még így évszázadok távlatából sem fakult meg egy szemernyit sem. A saját halálától nem félt, de a hercegnőjétől... annál inkább. Többek között, ezért is ellenezte annyira, hogy az Kayn-el társuljon. Az a férfi maga a 2 lábon járó apokalipszis.
- Fékezd a nyelved, Khariya Nox... Lehet, hogy pillanatnyilag nem vagy rajta az étlapomon, de félő, hogy egy bizonyos szint felett már nem leszek képes szemet hunyni a tiszteletlenséged felett. - Figyelmeztette, ekkor még meglehetősen szépen és illedelmesen.
- Meglehet, hogy az apád, de... de... - Kereste a szavakat, de nem találta azokat.
- Mégis... mit képzelsz, ki vagyok én?! - Ahogy az indulatok eluralkodtak Hakuryuu-n, a testén számos sárkánymotívum megjelent: pikkelyek, tüskék, pupillái elvékonyodtak, olyanok voltak, mint egy hüllőé. Most már biztos volt, Hakuryuu dühös és miként megpróbálja elfojtani, majd felrobban.
- Ha fejvadászok támadnak rám, megölöm Őket mind egy szálig. - Jelentette ki ridegen. Terve noha lehet nem a legveszélytelenebb volt, ennek ellenére biztos volt saját magában és az erejében, valamint, Kayn bárhol lehetett. Hónapokba is beletelne, mire megtalálnák, lévén olyan, mint egy szellem.

Hirtelen nem is tudtam, hogy most megsértődjek, vagy elküldjem Hakut melegebb éghajlatra. Esetleg nevessem ki.
- Ne becsülj le! - kértem ki magamnak dühösen. - Remek... Ha ennyire tudod, akkor áruld el nekem, hogy reggel miért akartál kihívni egy macskát, vagy egy egeret párbajra?! - tettem csípőre a kezemet és szikrázó szemmel néztem rá. Nem, nem éreztem gonosznak magamat, hogy ezzel vágtam vissza. Megtörtént, nem hazudtam.
- Majd megbeszéljük, hogy ki merre megy - hagytam rá végül egy legyintés kíséretében. Úgy is azt csinálok, amit én akarok. Ebben pedig nem ő fog meggátolni.
- Szép dolog a szerelem - jegyeztem meg gúnyosan. - De ostoba vagy - tettem még hozzá. Hogy miért is, azt nem tudtam volna megmondani, de valahogy odaillet. Szóval... egy gondolatbeli vállrántással letudtam.
Egy pillanatra megtorpantam, pech, hogy mindezt egy nagy, odvas fa közepén tettem. Oké, miután kimásztam belőle meglepet pillantást vetettem a férfira.
- Nocsak... tudod a nevemet - jegyeztem meg félredöntött fejjel tanulmányozva őt. Azonban ez nem igazán érdekelt. Ahogyan az se, hogy megfenyegetett.
- Ugyan, kérlek - tártam szét a karomat egy vállvonás kíséretében. - Kérlek, áruld már el, hogy ez engem hol is kellene érdekelnie?! - érdeklődtem gúnyosan. Nos, maradjunk annyiban, hogy meg van a tervem arra, ha menekülni kellene. Végül is a föld alá nem tud követni...
- Őszintén választ vársz erre a kérdésre? - pillantottam rá enyhén nevetős hangnemben. - Mert jelenleg ugyanolyan hülye, szeszélyes kölyök vagy a szemembe, mint a nappali éned. Egy vesződés, egy kolonc aki után csak rohanni kell, és megakadályozni, hogy ne pusztítsa el a világot. Most is rögtön nekem ugrasz. Pedig... azt hinné az ember, hogy a Büszkeség bűnének van önuralma... erre tessék. ugyanolyan hibrid, mint mindenki más. Egy hajszálnyival sem különlegesebb. Tudod, Haku... Jelen félig átváltozott állapotodba még azt is megkockáztatom, hogy szánalmasnak nevezlek.
Óvatos voltam, a képességem még mindig aktív. Nagyon nem tud bántani. Minden apró rezdülésére figyeltem. Tudtam, hogy belegázoltam a nemlétező lelkébe és az önbecsülését valószínűleg kicsit beleugráltam a földbe, de... mérges voltam. Haragudtam rá, szóval... viselje a következményét ennek.
- Nos, pontosan erről beszéltem. Olyan vagy, mint a nappali éned. Szeszélyes és meglehetősen ostoba - tettem karba a kezemet és úgy meredtem rá kihívóan. Vajon mit fog csinálni? Nekem ugrik, vagy inkább lenyugszik és mehetünk tovább?

Riya sikeresen átlépte azt a bizonyos határt, amiről Hakuryuu beszélt. A démon hibrid fogai újfent kivillantak és morgó hangot adott ki. A sárkány énje volt a domináns, ezáltal pedig az állatias ösztönei felerősödtek.
- Én vagyok büszkeség bűne, Hakuryuu. Egyetlen dolog van, amit a halandók irányába érzek: szánalmat. - Felelt a vádakra, s a teste további változásokon ment keresztül. A szárnyak és a sárkány farok is megjelentek, de még mindig megőrizte emberi alakját.
- Nem az én hibám, hogy mindannyian túl gyengék vagytok. Talán... az lenne a legjobb, ha elpusztulnátok. A tüzem... felemészti majd az egész világot. Csak az erősek és arra érdemesek élik majd túl. És akkor... nekem sem kell tovább visszafognom magam. - Morogta olyan mély hangszínen, amely ténylegesen egy démont juttat az ember eszébe. Sík terepen tartózkodtak, de Hakuryuu hangja visszhangzott.
Egyik pillanatról a másikra, egy tűzcsóva csapott fel a talpa alól, ami egészen az égig ért. Ugyanolyan volt, mint amilyen a nappali énje esetében szokott lenni, csak mágikus erő tekintetében, silányabb, de a hőség, még így is elképesztő volt. Egy ideje nem esett már, a kiszáradt fű könnyen lángra kapott, ami pillanatok alatt végig is söpört az egész mezőn. Bekövetkezett a legrosszabb eshetőség: Hakuryuu elveszítette uralmát a démoni ereje felett. Normál esetben ez azt jelentené, hogy nappalig egy dühöngő fenevadként tombolna, majd a démoni énje felébredésével, elillanna a dühe. De most... a tűzcsóva egy pillanat alatt kialudt, teste pedig visszaváltozott. Minden egyes lélegzetvétele után egy adag füstöt lehel ki, lélegzetvétele szapora, zihál.
- Én... nem tudom, hogy mi történt. - Szólalt meg kikerekedett szemekkel a maga előtt levő földet bámulva. A mező lángokban áll, de szerencsére, nagyobb baj nem történt.
- Riya... sajnálom. Nem tudom, hogy mi lelt engem. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy... megszűnt körülöttem a világ. - Mesélte, hogy mire emlékszik az előbbi kirohanásából. Teljesen leverte Őt a víz, valósággal remegett.

Megcsóváltam a fejemet. Most mit mondjak? Nagyon semmit nem tudtam hozzáfűzni, csak ismételni tudtam volna magamat. Szeszélyes, gyerekes, és most már megkockáztatom, hogy irritál is.
- Én is azt érzek az irányodba, és nem vagyok a büszkeség bűne. Látod, nem vagy különleges - vontam meg a vállamat. Nem biztos, sőt nagyon is nem volt jó ötlet tovább ingerelni. De nem tudtam leállni. Egy lesajnáló pillantást kapott ajándékba, ahogyan további változások jelentek meg rajta.
- Szánalmas - dünnyögtem és lesajnálóan legyintettem. Ha nem féltettem volna nagyon a környezetet, akkor szépen hátat fordítok neki és elsétálok. De bevallom túl kíváncsi voltam, érdekelt a folytatása.
- Rendben ne fogd vissza - vontam meg újra a vállamat. Azért lélekben felkészültem egy nagyon gyors föld alá süllyedésre, amolyan jobb félni alapon, mint véletlenül tényleg ropogósra sülni. A végén még igaza lenne, azt pedig nem hagyhatom, ugye?
Átment rajtam minden, bár azért a fű remekül meggyulladt. Úgy látszik ínséges idők jönnek az emberekre. Majd Haku tesz róla, hogy utolérje őket néhány természeti katasztrófa. Karba tett kézzel vártam, hogy kialudjon, s ha lett volna nálam valami víz, biztosan nyakon öntöm vele. Ilyenkor sajnáltam, hogy csak anyagtalanítani tudom magam.
- Nos... - kezdtem, hogy időt nyerjek, hogy kitaláljam erre mit is mondhatnék. A pech, hogy nem tudtam semmi értelmeset kinyögni. Zavartan túrtam bele a hajamba és újra Hakura néztem. S mivel bocsánatot kért, így nem is vitt rá a lélek, hogy bunkó legyek vele. Végül a kezemet nyújtottam felé.
- Nincs semmi baj, Haku. Menjünk - léptem közelebb hozzá mosolyogva. Hülye vagyok, ő meg ostoba, és pont ezért nem fogom magára hagyni. - Bár lehet, hogy a mezőt el kellene oltani. Mielőtt még átterjed a városra és porig ég. Altair azt hiszem dühös lenne... Nagyon... - jegyeztem meg tűnődve a lángokat nézve. Bár őszintén nem sok kényszert éreztem magamban tűzoltásra, nem is tudtam volna hogyan... szóval mindegy is igazából.

- Altair... igen, nem lenne szerencsés, ha a nővérem is tudomást szerezne a tűzről. Köztünk szólva... ki nem állhatom, amikor az okos, bölcs, nagy testvér szerepét játsza és úgy viselkedik, mintha az ő feladata lenne megmondania miként éljek. Ne mozdulj, Riya. Egy pillanat alatt végét veszem a problémának. - Hakuryuu teste egy miniatűr Nap, amely képes elnyelni egyaránt a Föld és a pokol tüzét is. Ezt a képességét kihasználva, tett egy kisebb kört a mezőn. Teste úgy vonzotta a perzselő lángokat, mint a mágnes, s amint azok egyé váltak testével, megszűntek létezni. A mező összes növénye elpusztult, de a tűz megszűnt, ezáltal a továbbterjedés is. A környék, megmenekült.
- Gyere Riya, menjünk. - Szólt hátra a háta mögé, mivel Ő maga már egy jó 20 méterrel előrébb járt. Bármi is volt az előbbi kitörése, annak már nyoma sem volt, sőt mi több, nyugodtabb volt, mint valaha. Teljes és tökéletes kontrollja volt a teste felett.
- Igazad volt. Nem mondtam el mindent. Dühös voltam. Nagyon. Magamra. Én... nem akarok több ártatlant megölni. - S végül egy őszinte pillanatában, színt vallott.
- Ettől függetlenül... az apádat még jól képen fogom törölni. - Tette hozzá, majd elmosolyodott, ami nem volt rá jellemző.
- Szükségem lesz új páncélra és ruhákra. Legjobb lenne egy olyan, amely a saját kristályaimból és pikkelyeimből készült, így ellenállna a tűznek. Ismersz egy megbízható kovácsot? - A lenyugodott Hakuryuu a tényleges problémák megoldásán kezdett el végre gondolkodni. Ádámkosztümben, alig ha járhat kelhet feltűnésmentesen.
- Ez túl lassú. Nincs időm vándorolgatni és neked sem. - Ekkor eszébe jutott valami. Megtorpant és oldalra döntött fejjel Riya-ra pillantott.
- Lovagolnál rajtam? - Tette fel szemérmetlenül a kérdését. Természetesen, amint neki is leesett, hogy mit kérdezett, megforgatta a szemeit és sóhajtott egyet.
- Nem. Nem úgy... - Próbálta menteni a menthetőt, de szavak helyett inkább a tettek mezejére lépett. Teste feizzott és átváltozott sárkány alakba. Még így, este is tekintélyes méretű fenevad volt. Beszélni nem tudott, sem telepátiával kommunikálni, de szándékai egyértelműek voltak. Az orrát oda dugta Riya-hoz, jelezvén, hogy a fején keresztül könnyebben felszállhat rá.

Kérdőn pillantottam a hibridre, hogy vajon még is mik a tervei. De elmosolyodtam, ahogy beszélt a nőről. Nekem szimpatikus volt, de én bírtam Haku lökött fejét is, szóval valószínűleg velem van gond, hogy az eddig ismert démon hibridek közül mind a kettőt kedvelem.
- Oké - mondtam végül. Nem mozdultam. Inkább csak szótlanul figyeltem. Nos,a mezőnek annyi, de ha belegondolunk ez még nagyon elenyésző mint ami lehetett volna.
- Megyek már... - csóváltam meg a fejemet. Nehéz kiigazodni rajta, említettem már?
- Nézd, elmondhatod nekem, ami a szívedet nyomja - mondtam halkan. Bár enyhén kicsit is cikinek hangzott, de komolyan gondoltam. Meghallgatom, ha ezen múlik.
- Miért nem emlékszel nappal semmire? - kérdeztem végül kíváncsian, mikor felzárkóztam mellé.
- Csak nyugodtan. A fogát ne verd ki, valamivel meg kell harapjon. Ha átváltoztam, utána nyugodtan laposra püfölheted - engedtem meg neki nagylelkűen. Bár a vicc az, hogy apámat sose láttam, szóval nem tudom milyen lehet.
- Nem - ráztam meg a fejemet. Honnan ismernék én kovácsot? Könyörgöm! még a környéket sem ismerem, nemhogy egy kovácsot.
- Elsőként inkább lopj egy ruhát - tanácsoltam.- Utána gondolkodj a páncélodon. Amúgy... ha hagytad volna, hogy a hegy belsejéből előássam a sárkánykristályokat akkor legalább az lenne - jegyzem meg, majd sétáltam utána. Percekig volt nyugtom tőle, és ennyi idő alatt belemerültem a gondolataimba, ahonnan egy meglepő kérdés rázott fel.
- Tessék?! - kérdeztem miközben megtorpantam és teljesen megdöbbenve néztem rá. Már-már készültem teljes mértékben kiakadni, hogy mégis minek néz engem, mikor átváltozott. Áh... így már mindjárt más a dolog.
Óvatosan simogattam meg az orrát, s lehajolva még egy puszit is nyomtam rá. Mert miért ne alapon. Ha megenne, akkor is ott a képességem, szóval megúszom. Max megnézem hogy néz ki egy sárkány belülről.
- Sose ültem még sárkányon - jegyeztem meg tűnődve, a pikkelyeit simogatva, s tanakodtam, hogyan is kéne felvergődnöm rá, lehetőleg biztos pontot találva, hogy út közben ne hagyjon el. Végül kinéztem egy alkalmas helyet, így kicsit csetledve-botlodva de felmásztam rá.
- Oké, indulhatunk. Talán nem fogsz elhagyni - tettem még hozzá kicsit félősebb hangon.


VÉGE

EMERALD CONELL

Miután sikerült egy kicsit elszakadnia az önmagát Riya-nak nevező, bosszantó vöröskétől, Galeon egy kiégett mezőre tévedt. Igazából nem tévedt Ő el, célirányosan jött ide. A hamutenger csak úgy árasztotta magából bátyja, Hakuryuu mágiájának foszlányait.
- Tehát, itt járt. A nyomokból ítélve, mindennek legalább 2 hete. - Gondolkodott hangosan, majd nézett Ő jobbra és balra is, de nem tudta, hogy merre tovább. Végül úgy döntött, hogy próbára teszi a szerencséjét: felsője belső zsebéből, egy érmét vett elő. Az első dobással azt dönti el, hogy észak vagy dél, a másodikkal, hogy nyugat, vagy kelet, a harmadikkal pedig a két döntős irány közül választja ki a nyertest. Azonban, ahogy feldobta az érmét, a hasa megkordult. Az éhség érzete olyan erőteljes volt, hogy Galeon elfelejtette elkapni az érmét is.
Gondolta, hogy éhesen a szerencse sem pártolja Őt, úgy hogy legelőször is, élelem után kell néznie. Normál esetben, egyik kedvenc hóbortjának, a vadászat örömének hódolt volna, de most sem kedve, sem ideje nem volt rá. Ruháit levéve és azokat egy stócba félretéve, megkezdte az átalakulást. Ott, ahol előbb még a mostanihoz képest aprócska emberi teste volt, most egy fenséges fenevad állt. Mérete kétszer nagyobb volt, mint egy megtermett, felnőtt lóé, bundája éjfekete, dús, számtalan hegyes agyara, vészjóslóan csillant meg. Egy mély levegő vétele után, el is üvöltötte magát, a föld szinte beleremegett. Az oroszlánkirály hangja, még kilométerekkel távolabb is elért. Tétlenséggel töltött, csendes percek következtek, míg nem végül, az első állatok megjelentek és testüket eleségként felkínálva, Galeon színe elé járultak. Az állatok, képtelenek voltak megtagadni a parancsait. Legelőször, egy vaddisznót harapott ketté s kezdett bele a lakomába.

GALEON

~ Már megint és megint és megint csak a vadászat. Bár az életem javarészét ennek szeneltem, idővel mindenkinek a pohara megtelik. Már nincsenek nappaljaim és éjszakáim, a vámpír tanács annyi munkával lát el hogy két hete az ágyamat sem láttam. Nem mintha, a vámpírok annyit aludnának, de néha jólesne a megfáradt magassarkúba gyömöszölt lábaimat a kanapémon megpihentetnem és hagynom, hogy az egyik jóképű szolgálófiú kimaszírozza.  ~
Ajkaimat mosolyra húzom, ahogy gondolkodom és sétálok a mező felé. Oldalamon a hosszú kardom, cipőm sáros, ruhám megtépázott. Fürdeni sem fürödtem legalább három napja, így még az is messziről megérezne akinek az orrai csak fele annyira kifinomultak mint a miénk. Így üldözni sem lehet, mert amennyire bűzlök a rám alvadt vértől kilóméterekről kiszúrna bármelyik kis egerem.
Nagy szerencsémre ahogy kiérek az erdő farengetegéből egy apró patak mellett találom magam. Talán még sosem örültem ennyire folyó víznek, mint most. Úgy ahogy vagyok, szőröstül-bőröstül, ruhástól és felfegyverkezve belehasalok a frissítően jéghideg vízbe. Nem mintha egy magamfajta megfázhatna, vagy úgy istenigazából fázna is, de a bőrömön megérzem azért hogy nem a nyári napsütéses tenger partján vagyok.
Miközben békésen lubickolva igyekszem magam és a gönceimet letisztogatni, hirtelen megcsap egy orrfacsaró bűz. Egy olyan bűz, amelyet már hosszú évek óta nem éreztem. A frissen kibuggyant vér szaga keveredik valami démon hibridével. Mikre nem jók a kifinomult szaglószervek, igaz? Vigyorogva feltápászkodok a térdig érő csordogáló patak vizében és minden erőmet összeszedve indulok el sietős léptekkel az illatok és az üvöltés által generált hangok irányába. A sietős léptekből lassan futás kerekedik, bár amilyen fáradt vagyok ezt inkább csak kocogásnak mondhatnám.
Percek alatt meg is találom a forráspontot, és a mező szélén állva nekitámaszkodok az utolsó fának, megbújtatva magamat az árnyékában. Nemesvérű vámpír nem fél a naptól, inkább csak a leégéstől, hiszen a bőrünk fél óra után olyan lenne, mint a friss pirítós.
Egy darabig nézem, ahogy az az óriás cicamica falatozik abból a vaddisznóból, majd karjaimat magam előtt össze fonva kiálltok neki oda.
- Remélem nem bújkálsz semmi elől, kiscica. A szagod és a hangod legalább 15 kilométeres körzetben elárul. Főleg ha ilyen mohón falod azt a szerencsétlen állatot, ami még a fél fogadnak sem elég. Ha meg ne adj isten üldözöl valakit, akkor azt már rég elfelejtheted, hogy megtalálod.

A vaddisznó nem a főfogás volt, csupán csak az előétel. A sorban követte megannyi másik állat, így egerek, patkányok, farkasok, őzek és madarak is Galeon vacsorájának tárgyát képezték. Legalább 300 kilónyi húst megevett és a vérbe fagyott tetemek, illetve csontok látványa beillett egy horror történet nyitójelenetének. Hiába, oroszlán alakban torkos egy jószág Harag bűne Galeon. Ahogy a lakoma a vége felé közeledett és a nagy oroszlán már csak a csontokat piszkálta ki állkapcsa közül, megérzett egy illatot, amely ismerős volt. Vámpír illat, pontosan ugyanolyan, mint a Khariya Nox nevezetű nőé, akivel korábban, a fogadóban találkozott. Meg is fordult a fejében, hogy az vajon követte-e Őt, de hamar el is vetette az ötletet, lévén olyan sebességgel hagyta Őt ott, amelynek nincsen párja se a Pokolban, se a Földön. De ha nem Ő volt az, akkor vajon ki? Egy fejvadász, akiről a vöröske beszélt? Ha igen, akkor elég ostoba, hogy akkor akarja megtámadni, amikor oroszlán alakban van. Jelen pillanatban, az ereje teljében levő Galeon majdnem olyan veszélyes, mint bátyja, Hakuryuu. Végül úgy dönt, hogy nem vesz róla tudomást. Nem érdekli az oroszlánt, hogy a birkák mit mondanak a háta mögött, vagy az, ha gyáva módon nézelődnek utána. Helyette inkább lefekszik és elkezdi tisztogatni magát. Büszke állat lévén, nem engedheti meg magának, hogy tökéletlen külsővel mutatkozzon meg a nagyvilág előtt. Érdes nyelvének minden egyes nyalintása tökéletesre festi ébenfekete bundáját. Tele a has, talált egy alkalmas helyet a pihenésre, igazán büszke lehet magára, Ő a teremtés koronája. Elégedettségének hangot is ad dorombolás formájában. Ekkor az ismeretlen valaki megszólítja Őt. A hangja teljesen más, mint a másiké. Vagy úgy, egy idegen, gondolta is magában, ha lesz olyan ostoba, hogy közelebb jön szemügyre venni Őfelségét, akkor csatlakozik Ő is a természet körforgásához. Képessége, amellyel elbűvöli a nőstény egyedeket - csak úgy, mint korábban vámpír esetében - ezúttal sem működik. Összehúzza a szemeit is felteszi magának a nagy kérdést, hogy mi is történt a halandókkal az elmúlt 200 év alatt?
- Nem tudom eldönteni, hogy vak vagy vagy csak ostoba... a nyílt mező kellős közepén fekszem. Nem gondolod, ha célom a bujkálás lenne, akkor valami ideálisabb helyet találnék magamnak? De halld hát szavam, halandó... én, Galeon, a Harag bűne, sosem bújok el senki és semmi elől sem. Ellenben te, tisztességes távolságot tartva, egy fa árnyékában reszketve cincogsz nekem, mint egy kisegér. Azért vagy itt, hogy megölj? Állok elébe, de egy percig se áltasd magad azzal, hogy visszafogom magam, csak azért, mert egy nőstény vagy. - Morogta részben megdorgálóan, részben pedig kihívóan.

Nem mondhatnám, hogy egy vadász nem szereti a vér illatát, de ez dögszag. Ez az agyament oroszlán egy teljes vágódhidat csinált a mező közepére. Ajkaimat félre húzva próbálok egy fintort elrejteni és torkomat halkan megköszörülve lököm magam el a fától. Persze eszem ágában sem lenne közelebb menni. Tisztában vagyok a képességemmel és a férfi valószínűsíthető erőfölényével. Némán hallgatom ahogy ott morog a hatalmas vadmacska megtömött bendővel, de amikor meghallom hogy még dorombol is mellé elfog a hangos nevetés.
- Ha el akarnék bújni bárki elől is, akkor nem a mező szélén lévő fa kellemesen hűvős árnyékában ácsorognék és veled beszélgetnénk, te kis naív. - Természetesen a kölcsönös tiszteletet mindíg fontosnak tartottam. Éppen annyit adok, amennyit kapok is a másiktól, egy szemernyivel sem többet. - Ne aggódj, még nem jött el a halálod napja. Addig, amíg nem vagy felírva a listámra, addig nincs dolgunk egymással.. Legalább is a részemről. Azonban ha a bundás az erejét akarja fitogtatni, ám legyen, állok elébe. De csak hogy tudd, nem adom olyan könnyen a bőrömet, bármennyire is törékenynek tűnik ez a nőstény.
Gyűlölöm az ilyen erős napfényt, annyira bántja a szememet, hogy csak hunyorogva tudok a fa árnyékában fekvő férfire pillantani. Erőt véve magamon megemelem a jobb lábam és néhány könnyed szökkenéssel pillanatok alatt a nagymacska mellett termek. Persze gondosan ügyeltem rá hogy a tetemeket viszonylag nagy ívből kerüljem ki. Most fürödtem, nem akarok megint úgy bűzleni mint ez a szőrös dög mellettem. És most nem a halott vaddisznóra utalok.
- Még a rettenetes szájszagod sem képes elnyomni a démoni bűzödet. De a tiéd más, mint amit megszoktam. Mit is mondtál, honnan jössz?
Persze tudom, hogy nem mondta, de így kellő tapintattal tudom kihúzni mivoltát.

- Ha nem akarsz bujkálni, de harcolni sem, akkor mi dolgod velem? - Érdeklődött a nő szándékai felől. Galeon nyugodt volt akár egy lágyan csordogáló patak vize. A teli pocak és tisztálkodás, csodákra képesek.
- Lista? Miféle harcosnak van szüksége listára ahhoz, hogy harcoljon? Ti halandók... újra és újra csalódást okoztok. - Mondta lehangoltan.
Nappal volt és Altair-tól megtanulta, hogy a napfény legyengíteni a vámpírokat. Sem a napszak, sem pedig a terep nem kedvezett az idegennek, Galeon tudta ezt, ezért nem élcelődött tovább az élet-halál harc lehetőségével.
- Válassz napszakot, terepet és fegyvernemet. Bármikor, bárhol és bármivel megküzdök veled. - Jelentette ki halálos nyugalommal. Az összes bűn közül, Ő volt leginkább a harc megszállottja.
Galeon összehúzta a szemeit, majd bemutatkozott.
- A nevem Galeon, a Harag bűne. Félig démon vagyok, a pokolból. - Felelte. A kisasszony egyik kijelentésének sarkalatos pontja megragadta a figyelmét.
- Nem olyan, amilyet megszoktál? Ezt... kifejtenéd egy kicsit bővebben? Tán ismersz démonokat? - Galeon teljes figyelme a nőé volt. Kedves gesztus ez és egyben veszélyes is, lévén, ha amaz hazudik, Galeon a fejét veszi.

Fáradtan nyújtózkodva elengedek egy halk ásítást, majd a hátamat a fa törzsének vetve kezdek el róla lecsúszni, végül egy halk nyögéssel érek földet. Fejemet oldalra biccentve bámulok fel erre a hatalmas teremtményre. Ekkora vérmacskát még életemben nem láttam. Csak a mancsa legalább kétszer akkora mint a fejem. Nem mondom azt, hogy félek tőle, de az is biztos, hogy nem kellene tőle egy atyai pofon. Igazából a szépsége egy pillanatra még meg is babonáz. Az itt-ott fehérrel átítatott fekete sörényen néha megcsillan a napfény, ahogyan a szél a fa lombjával ide-oda játszadozik. Torkomat halkan megköszörülve húzom fel a lábaimat és könyökömmel a térdeimre támaszkodok.
- Személyesen még egyel sem találkoztam. Te vagy az első. De egy szagot már fogtam a közelmúltban, azt hittem hogy egyedi példány, de úgy tűnik tévedtem és csak nagyon jól álcázzátok magatokat. Egy igazi pokoli lény, ki gondolná, hogy ennyi év után talákozhatok egy magadfajtával. Mondhatni még kicsit büszkének is érzem magam.
Halkan felnevetek és az előttem táncoló fűszálra pillantva lenyúlok és letépve azt az ujjaim közé kezdem csavargatni.
- Fejvadász vagyok, én listáról dolgozom és nem akasztom össze a bajszomat olyanokkal, akikhez nincsen közöm. Egyrészt, felesleges időt és energiát vesz el tőlem, másrészt pedig a népemnek szüksége van a szolgálataimra szóval ha véletlenül egy nálam jóval erősebb lénybe botlok, nem örülnének ha fasírtként végezném. Különben is.. gyilkolászok és harcolok eleget, a szabadidőmben pedig igyekszem kiélvezni azt, mint a kellemes nyári szellők és a vörösre égett bőröm.
Vigyorogva elhajítom a fűszálat. Meguntam a játszadozást mára. Visszadőlve a törzsnek unottan felfújom az arcomba zuhant tincset, majd hátravetem a fejemet.
- Különben meg, egy démon mit keres a halandók világában? Lakomázni jöttél, vagy szórakozni?

Ahogy a nő oly gondtalanul heveredik le a fa tövébe, Galeon halkan morogni kezd. Ez azért... mégis csak az Ő felségterülete. Normális esetben, robosztus mancsaival most odacsapna, de olyannyira tele a pocakja, hogy kutya legyen, ha Ő most megmozdul.
- Igen, azt gondoltam, hogy nem találkoztál. Máskülönben, most nem legyeskednél itt körülöttem. - Közölte gúnyosan, majd:
- Szagot? Egy démon szagát? Mikor? Merre? - Tért a lényegre. Csak is az egyik testvéréről lehet szó.
- Fejvadász? Értem, tehát ez a fejvadászok módszere. Akkor felbérellek, hogy küzdj meg velem. - Intézte szokatlan kérését a lány felé. Azt már tudta, hogy a fejvadászok nem találomra ölnek, de azt még nem, hogy nem ingyen. Galeon jelenlegi vagyona pedig... egy nagy kerek nulla.
- Nem egyedül vagyok. A testvéreimmel és a felügyelőnkkel együtt, összesen nyolcan vagyunk. Azt hiszem, hogy az elmúlt napok fényében, csak a saját nevemben nyilatkozhatom... a feladatom, hogy az ősi kaput - amely a Földet és a Poklot összeköti - felépítsem és megnyissam. S közben pedig ritkítom ellenségeink végeláthatatlan sorait. - Mondta el a nagy tervet. Ez valójában titok volt, de Galeon reménytelenül őszinte, s nem csak titkot nem tud tartani, de a hazugság is távol áll tőle.
Ekkor sóhajtott egyet.
- De a küldetés bizonyos okok miatt, szünetel. Jelen pillanatban egy megfelelő lakóhelyet és egy étvágyamat kielégítő élelemforrást keresek. Ha ezek megvannak, megtervezem a következő lépésemet. - Felelte a bölcs oroszlán.

Úgy látszik elég volt ennyi ahhoz, hogy felkeltsem a szőrmók érdeklődését, pedig nagy bennfentes információt el sem árultam, nem úgy mint ő.
~ Szóval démon kapu, mi? Az kéne még, hogy a magadfajta romlott korcsok feltolják a felszínre a képüket. Dolgozhatnék egész nap, látástól vakulásig, így sincs szabadidőm egy fikarcnyi se. Értesítenem kell a Tanácsot, a lehető leggyorsabban. Bár ahogy ez a bundás ide kiterült.. nem hiszem, hogy egyhamar erőt vesz magán, hogy tovább álljon. ~
Milyen könnyedén és egyszerűen dobálódzik a szavakkal. Hát ha tudná, mennyire nem érné meg nekem a halála, ez mindenképpen egy bukott üzlet. Ahogy a fejemet lassan felé fordítom, a ravasz kis mosolyom ki is ül szinte azonnal az arcomra, ezzel ki is villantva két szinte borotva éles metszőfogamat. Az ártatlan és angyali pofi ezzel már tovább is szállt, szemeim legmélyén már meg is jelent az az aprócska kis hátsó szándék, amellyel üzletet is köthetnénk. Szállásért és ételért munkálat, mint annak idején a kezdetleges jobbágyok.
- A démon szagát már legalább egy hete elvesztettem, ismét. Hol a városban fogtam az illatot, hol a külterületen, de sosem találtam meg őt. Azt mondhatnám, indulj dél felé, de azóta gondolom már irányt váltott, ha ekkora terveitek vannak. Különben meg, ahhoz hogy egy fejvadászt felbérelj, kell pénz is. És mivel elég nagy vagy és fenn áll az esélye annak hogy elbukom, így az összeg igencsak magas lenne. Na és ha esetleg megölnélek, akkor meg ki fizetné ki a vérdíjat? Ez egy nem működő üzlet.
Mélyet sóhajtva szívom magamba a mező friss, virágokkal teli illatát. Ahogy érzem, hogy a szél meglibbenti hosszú, vörös hajamat már tudom, hogy itt az ideje annak, hogy tovább induljak lassan. Vagy bundással vagy nélküle, de már így is sok időt vesztettem.
- A nevem Emerald Conell. A vámpírok birodalmában van a családomnak egy birtoka, rajta egy hatalmas kúriával. Befér egy magadfajta macska, de tudod hogy mindennek ára van.

Galeon magabiztos volt. A tény, hogy jelentéktelennek tartotta azt, hogy a halandók tudnak, vagy sem a démonok tervéről... a démoni öntudatosságát fémjelezte. Ha mindez kiszivárog, és a halandók seregeket gyűjtenek, illetve mozgósítanak... Galeon dolga lesz megkönnyítve, lévén 1 füst alatt zúzhatja szét őket.
- Igen, azt hiszem igazad van. Ha egy hete történt, akkor az információ már minden bizonnyal elavult. Azonkívül... nincs rá semmi garancia, hogy amit mondasz, az a valóságot tükrözi. - Bár a lány még adott alapot Galeon gyanakvásának, a nagymacska mégsem bízott benne.
- Ha te meg én megküzdünk, nem az a kérdés, hogy ki nyer, hanem hogy hány másodperc múlva választom el a fejedet a nyakadtól. A párbaj közted és köztem... oka fogyott. - Jelentette ki, hogy a továbbiakban nem hajlandó elismerni Őt, mint ellenfelet.
Ahogy a vámpír lány Galeon felé fordult, mosolyától felállt a szőr az oroszlán hátán.
- Emerald Conell... míly hivalkodó név egy halandónak... - Véleményezte, majd elgondolkodott az ajánlaton. Szállás és élelem, valamint, egy uralkodóhoz méltó egzisztencia.
- Nos, Emerald Conell. Én, Harag bűne Galeon, meghoztam a döntésemet. Elfogadom az ajánlatodat. - Jelentette ki gondtalanul, s teljesen elsiklott a "mindennek ára van" rész felett. A dzsungel büszke királyaként, az alkalmi sükettség talán nem is olyan meglepő.
- A kastélyt - amelyet említettél - fogom használni főhadiszállásként és megengedem, hogy gondoskodj az élelmemről. Ameddig a kényelmem szolgálod, életben hagylak és megtűrlek magam mellett, noha hozzám nem érhetsz. - Ismertette a szabályait. Úgy állította be magát, mint valami nem e világi, Istenszerű, érinthetetlen bálványt.
A szél kezdett feltámadni és ahogy belekapott Galeon dús bundájába, kismillió fekete szőrszál kapott szárnyra. Elégedetlenül morgott egyet, s úgy határozott, hogy emberi alakot ölt. Hatalmas teste felizzott, majd a következő pillanatban, egy átlagos, felnőtt férfi méretű valaki állt a helyén.
- Máris indulhatunk, csak előbb felöltözöm. Légy türelmes. - Motyogta morcos tekintettel.

- Nagy szavak ezek, egy nagyra nőtt, doromboló házi macskától. Az lesz a veszted, hogy lebecsülöd a földi népet, holott te sem vagy sokkal különb minálunk. A te ereidben is ugyanúgy vér csörgedezik, s ha megvájlak a kardommal az bizony még neked is fájni fog. Olyan erős titániumból készült, hogy pillanatok alatt keresztül vágná azt a vastag bőrt az arcodon, ami csodák csodájára még nem sült le róla magától.
Mosolyom persze ugyanúgy kedvességet és barátságot tükröz, ami elég gyanús egy vámpírtól, elvégre ők "csak úgy" nem barátkoznak, főleg nem fajtájuktól eltérő egyedekkel.
Úgy látszik a bevetett bájom tökéletesnek bizonyult a bundás ellen. Oh, mily naív macska is ez. Hát még a feltételemet sem hallotta! Élvezd ki a békés napokat addig, amíg teheted, garantálom hogy visszasírd azt hogy vadászni mehess, amikor majd pórázon vezetlek végig a kastély udvarán, mint legbecsesebb kincsemet.
Még a helyzetemre rájátszva megpördülök előtte, és testemet megdöntve hajtok előtte fejet, jelezvén hogy az ő feltételei számomra elfogadhatóak..  de az az ördögi vigyor csak nem akaródzik eltűnni a képemről.
Mi nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a félvérek, vagy éppen a tisztavérűek előttünk alakulnak át. Nekünk csak egy formánk van. Ebben eszünk, alszunk, fürdünk és.. igen, még az "sz" betűs szót is ebben csináljuk. Nem vagyok egy szűz kislány, de a kendőzetlen alakváltás egy pillanatra meglep. Ahogy felegyenesedek természetesen alaposan végigmérem a férfit, mert hát egy nőnek is kijár a szemlegeltetés. Magas, izmos testalkat, hosszú fekete haj és két macska fül, amely félvér mivoltjára emlékeztet. Ez mellé társul az a komor, ám éles férfias vonások ami azért rákényszeríti még a nőket is, hogy utána forduljanak az utcán. Lejjebb azért már csak tiszteletből sem pillantok, így a fejemet kissé elfordítva várom meg, amíg a gönceibe rángatja magát.
Amint végzett, szépen lassan elé sétálok és kinyújtva a kezemet pillantok fel rá és nézek a szemébe.
- Szóval akkor, az ajánlatom elfogadtad és számomra is megfelel az, amit kérsz tőlem, így az egyezségünket megkötöm. - Ajkaimra fel is ül rögtön a vigyor, amint a férfi megfogja a kezemet. Arra hirtelen rászorítva rántom le őt magamhoz, hogy alig néhány centiméter választja el az arcunkat egymástól. Lassan megemelem kettőnk kezét, és a mellkasomhoz szorítva súgok halkan az ajkaira. - Isten hozott a Conell családban. Ettől a pillanattól fogva, te vagy az új házikedvencem, úgyhogy jobb ha felkészülsz arra, hogy amint haza értünk kapsz egy nyakörvet a nyakadba a címerünkkel. A családom és én számodra tabu, nem emelhetsz ránk kezet és maradék szánalmas életedet innentől az én védelmemre fogod áldozni. - De hogy ne legyen ennyire szigorú, fél vállról azért hozzá teszi - Persze, az ügyes bajos démoni dolgaidat mellette intézheted, de minden alkalommal jelentened kell nekem, ha eltűnsz a birtokról. Öröm volt veled üzletelni, "Harag bűne, Galeon."

- Dorombolás? Milyen dorombolás? - Kérdezte szemeit összehúzva. A dorombolás macska mivolta azon velejárója volt, amelyet a legjobban utált. Mint férfi, s mint büszke harcos, nem szerette az érzelmeit kimutatni, de valahányszor, akárcsak egy kicsit is megszaporodtak testében a boldogsághormonok, rázendített.
- Áh, szóval titánium, mi? Emerald Conell... elárulom neked az élet egyik nagy igazságát: legyen bármiből is a kard pengéje... ameddig a támadásod nem elég gyors, hogy eltaláljon... addig a legedzettebb kard is csak annyit ér, mint egy fadorong. - Felelte vállait megvonva.
Galeon legelőször a fekete szövetnadrágot veszi fel, amelyet még korábban, speciális átalakításban részesített az éles karmai által, hogy a bolyhos macskaszerű farkincája, kényelmesen, de legfőképpen szabadon lehessen. A fehér ing, amelyet felülre vesz fel, telis tele van szakadásokkal, szűkös, nem az Ő mérete. Be sem gombolja, így is alig képes legkövetni teste erőteljes, vadállatias mozdulatait. A két bakancsra pillantva, egy elégedetlen fintor jelenik meg arcán. Rövid gondolkodás úgy dönt, hogy azokra még sincs szüksége. Amellett, hogy koordinációs problémákat okoz, elnyomja Galeon egyik legsarkalatosabb érzékét, a tapintást. Igen, még a talpával is információt gyűjt a környezetéről.
- Új ruhákat akarok. - Morogta akaratosan. A vámpír nő kacsójára pillantott, amit az felé nyújtott. Felvont szemöldökkel, lecsapott fülekkel meredt rá, nem tudta, hogy most mégis mit vár el tőle. Eszébe jutott, hogy már megannyi földi halandó életét kiontotta és elnyelte azok lelkét és ezzel együtt a tudásukat is.
~ Vagy úgy, tehát ha két halandó üzletet köt egymással, akkor azt kézfogással pecsételik meg, egyfajta szent eskü gyanánt. ~
Egy kissé vonakodva ugyan, de megfogta a lány kezét.
- Természetesen elfogadom az ajánlatodat. Hiszed vagy sem, számos jó tulajdonságom mellett kirívó az üzleti érzékem. - Galeon még mindig abban a tévhitben ringatta magát, hogy a kastélybeli szállást és az élelmet, teljesen ingyen kapja meg. Ekkor a lány váratlanul lerántja Őt a saját maga szintjére, hogy közvetlen közelről, az ajkaira duruzsolhasson, mindezek tetejében, a mancsát a mellei közé gyömöszöli. Galeon szemei kikerekednek, a fülein és a farkincáján is egyaránt feláll a szőr.
~ Tessék? Conell család? Mikor is egyeztem én bele, hogy a családja részese leszek? ~ Már rögtön, a legelején fennakadt, de ez még csak a kezdet volt.
~ Vajon mit ért házi kedvenc alatt? És kutya legyek, ha tudom, hogy mi az a nyakörv. ~ Az alig pár napja felébredt Galeon számára, a legtöbb földi specifikus kifejezés, még ismeretlen. Csak úgy, mint előbb a kézfogásnak, úgy ennek is könnyűszerrel utána járhatna valamely elnyelt lélek emlékeiben, de lusta nagymacska lévén, nem teszi. Nem, hisz nem ér ennyit neki ez a kis vöröske.
Noha Emerald többi feltétele könnyebben emészthető volt egy fokkal, egyes pontok megfogalmazása nem volt a Galeon ínyére: - "szánalmas életedet" - ennél a résznél, kivillantotta hegyes fogait.
- Jól van... jól van... elengednél végre? - Érdeklődött morogva, s mindenbe beleegyezését adta, csak hogy végre szabadulhasson.

A "Harag bűne" a beleegyezésével át is kereszteltethetné magát a "Butaság nagyurává". Hogy mindezt csak magának és a lustaságának, vagy az olyan hatalmas arcának köszönheti ami talán még a kastély vaskapuján sem fog beférni, az idővel bizonyossággal ki is fog derülni.
~ Megállás nélkül csak követelőzik. Éhes vagyok, szomjas vagyok, lakást akarok, most meg új ruhát. Az egekre esküszöm, hogy ezt a macskát én úgy betöröm, hogy minden este a karjaimhoz bújva fog dorombolni, csak addig ne őrölje fel az idegeimet. ~
A szemeim már tikkelni is nekiálltak, nem szoktam az ilyen pofátlan ebekhez, de mentségére szóljon nem tudja, hogy mi is az a jómodor. De én majd megtanítom arra, hogyan is tisztelje a vérszívó nemzetet. Vagy legalább is engem.
Ujjaim szorításán lazítani kezdek, majd ajkaimat bájos mosolyra húzva engedem el a kezét. Lassan elhajolva tőle hátradobom rubintvörös hajamat, amin a napfény és a fény cikázva játszani kezd.
Karjaimat a dekoltázsom alatt összefonom, és arcomon a türelmetlenség apró jelei mutatkoznak mostmár, de igyekszem még így is a lehető legjobban lefedni minden apró érzésemet. Megpillantva hegyes metszőit az egyik szemöldökömet magasra emelem. Épp most kötöttünk egyezséget, nehogy az első fél percben mindezt meg is szegje, különben fejét szedem a nagytestű vadmacskának. Bár ebben az alakjában inkább hasonlít egy kezes kiscicára, akinek az ölébe egy fáradt nap után a fejedet hajthatod, az pedig intenzíven legyezget, szabad kezével pedig etet, mint egy kezes szolga. Nem tagadom, tetszik ez a kis kép, de attól tartok a szolga rész még váratni fog magára.
- Amint haza értünk, kapsz szép új ruhát és ígérem megint megtömheted a pocakodat. Viszont most indulnunk kell, sok dolgom van még mára, rajtad kívül is.
Hirtelen hátat fordítva neki indulok el lassú léptekkel a Vérhegy felé, de azért fél szemmel hátra sandítok rá.
- Igyekezz. Nemsokára lemegy a nap és nem akarom hogy egyelőre az összes vámpír tudomást szerezzen rólad. Remélem ki vagy pihenve, mert hosszú futólépés vár most majd ránk.

Calypso 2.0 BUDGET x)

A délelőtti kelő Nap sugarai melengették a sárkány robusztus testét, amely átszelte az eget a Damarel-hez közeli füves pusztákon. Haku, a számára legkedvesebb aromát követte, Calypso-ét. Soha véget nem érő, démont próbáló napok után, most először végre... újra érezte. Alatta, odalent a földön, napszámosok dolgoztak.

- Rainald! Már mondtam, hogy ne úgy fogd azt a kapát... teljesen ki fogja kezdeni a kezedet! - Az egyik férfi a gyermekét tanította a gazolás művészetére.

- De hát így is alig bírom el... Inkább a puszta kezemet használom... - Válaszolta a fiú, aki alig volt több 12 évesnél.

- Ne butáskodj. Én annyi idősen, mint te, már minden földművelő eszközt tudtam használni. Gyerünk, próbáld meg újra. - A férfi a derekára tette a kezét és úgy figyelte a fia szárnypróbálgatásait.

A füves pusztát egyszer csak egy sötét árnyék kebelezte be.

- Nahát, mi történt? Egy felhő? - Ahogy tekintetét az égre emelte, a félelem ült ki az arcára.

- EGY SÁRKÁNY! - Üvöltötte el magát teli torokból. Az emberek fejvesztett menekülésbe kezdtek és észre sem vették a fiatal lányt, akinek vértől volt mocskos a ruhája. Ők nem, de a démon hibrid nagyon is.

Eldobta magát a levegőben és szabadesésbe kezdett. Ijesztő látvány volt, ahogy a több száz tonnányi sárkány test közeledik a föld felé. Haku, valamikor 50 méteres magasságban alakult át emberi alakjába, így a landolása elegáns volt, sem mint katasztrófa. Ott állt, közvetlenül Avery-vel szemben. A szemkontaktus létrejött, Haku pupillái pedig elvékonyodtak. Egyik pillanatról a másik, váratlanul közelebb hajolt és szimatolni kezdett a lány nyaka körül.

Másodpercek múlva egyenesedett csak fel. Most már tudta, hogy nem tévedett. Ez valóban Calypso illata volt. Továbbá. Bár ez a valaki itt előtte máshogy nézett ki, mint Calypso, a kisugárzása ugyanolyan volt.

- Hát életben vagy, Istennőm. - Szólt hozzá és közben le sem vette róla a szemeit. Üveges tekintettel figyelte Őt. Forogtak azok a bizonyos fogaskerekek Haku fejében, de csak nem tudott rájönni, hogy mi folyik itt. De mégis, valamelyest megnyugtató volt számára, hogy Avery-t láthatja. Napok, hetek... Már idejét sem tudta, hogy mióta kereste a kedvesét. Nem evett, nem ivott és nem aludt. Még csak pihenni sem szállt le.

Haku egy újabb váratlan cselekedetre szánta el magát. Arcát, a lány kobakjának tetején lévő - most kissé sáros - hajkoronába temette.

Már órák óta, azóta a bizonyos acrine-i est óta bolyongott. Legalább is ezekben a percekben, a vér fekete és a sár világosra száradt rétegébe takarva elveszett volt. A csontjai recsegtek, és az ízületei kattogtak, ami azt jelentette hogy ismét sikerült olyan mértékben leamortizálnia az egészségét amivel elérte a halál közeli állapotokat. Húzta a lábait, ha nem lett volna olyan büszke akkor lehet kúszva mászott volna el Damarelig.
A füves mezőn napszámosok, egyszerű parasztok egyengették gyomos föld falatkáikat és egészen belemélyedtek ahhoz, mi módon teljesen megfeledkeztek a földön kívüli környezetükről. Így nem volt akkora megalázásban része, hogy lássák ebben a lerobbant állapotban ami nem is olyan régen még egészen még pozitívabb volt. Sajnálta a tiszta ruháit amit Tiberiustól kapott, és hálátlannak érezte magát hogy ilyen önző módon figyelmetlensége és naivsága végett tönkretette.

Rossz szájízzel, szoknyáját igazgatva, a sárréteget morzsolva le róla rótta útját a földek közötti keskeny ösvényen. Hallgatta az apák és fiaik morajjá fajult beszélgetését, a kapák és ások szinkronikus fémes csattanását. Élvezte a nap melegét, hiszen megszokta már a rút időjárást ami akkor szakadt rá mikor a szabadban volt. Ez azonban most egészen más volt, emiatt pedig kevésbé érezte magát szánalmasnak és átkozottnak mint eddig. Aztán a semmiből, szinte beborult az ég, és orra alatt elmormogva egy remeket a tekintetét felemelte az égre és maga is rémülten lesápadva vette tudomásul: nagyobb csapás ez mint az égszakadás.
- Sárkány?Egy sárkány! - kérdezte először magától, majd megdörzsölve szemeit határozottan jelentette ki. Ez a hatalmas bestia bizony fel fogja falni, ő magát és az őt körbevevő embereket. Hátát a városnak mutatva, lebukott a bozótosba és onnan figyelte ahogy a sárkány alakja lassan metamorfózison megy át, majd fényes páncéljában elegánsan földet ér. Olyan volt akár egy Isten, a magasságában szinte kétszer kitette a kisasszonyt aki most csodálattal nézte az előtte állót. Komor ábrázatú fickó volt, és a páncélját alkotó lemezek elárulták hogy magából a nap tüzéből kovácsolták azokat.

Odalépett hozzá, elkötelezetten és megszólította a mocskos lányt, aki a csodálatát hamar rémületté változtatta.Calypso, Istennőm ki ez a nő és miért szólít mindenki így? Az arca elkomorodott, hiszen a legutóbb meghaltak körülötte, biztos az a megszállott gladiátor uszította a nyomába. Nem lehet másról szó.
Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, az Istenség szinte rá roskadt és arcát piszkos hajába temette. Megremegtek lábai, de biztosan tartották őt és magát a sárkányt is.
Avery megízlelt kiszáradt ajkai sajátos ízét, és mielőtt hozzászólt volna megnedvesítette azokat.
- Nem, nem én vagyok az akit keresel. Bizonyára te is összekeversz valakivel uram... - húzta el fejét az idegen arcától, aki most a száraz sártól poros arccal állt előtte.
- Oh, bocsássa meg... de, piszkos... piszkos lett az arca. - Hebegte és egy óvatos lépést tett hátra. Kellemes meleg kisugárzása volt, olyan mint mikor gyerekként beosontak Oliviával a nevelőnő hálójába, és a kis kandalló elé telepedve melengették meg kékre és vörösre fagyott ujjacskáikat.
A gondolatra összepréselte az ajkait és leszorítva a szemeit, hosszas sóhajtásokba kezdett, hogy elnyomja fájdalmas és mellkasába maró érzéseit.
A verőfényes napjuk egyre borúsabbá vált, és az első néhány könnycsepp elhullásával az eső szemerkélni kezdett.

- Ez csak sár. - Mondta közömbösen.
Az arcára tapadt sár volt Haku legkisebb problémája, ugyanis minden jel arra utalt, hogy ez az új Calypso, alighanem elfeledett mindent. Azt, hogy ki Ő és azt is, hogy ki saját maga. A démon bőre a nap színeiben ragyogott egy pillanat erejéig és a sárból hamu sem maradt. Isteneket idéző megjelenése, ismételten makulátlan volt.
- Milyen ironikus. Ezekért sosem kértél bocsánatot. - Kezének mutatóujjával, a Calypso karmai által okozott egyik hegre mutatott. Rideg volt és kimért, de néhány másodperc múlva halványan elmosolyodott.
- Ezek a hegek a legbecsesebb kincseim. - Tette hozzá, majd leengedte a kezét.

Az eső ez idő tájt kezdett el szemerkélni, majd rövidesen mintha dézsából öntötték volna. Haku még mindig ott állt mozdulatlanul Avery-vel szemben és le sem vette róla a vörös szemeit. Már patakokban folyt páncéljáról a víz és a lány is igencsak elázott. Ekkor lehunyta a szemeit és a hátából két terebélyesebb szárnyat manifesztált, menedék gyanánt. Nem csak hogy megvédte Őket az esőtől, de kellemes meleget is árasztott, akárcsak Haku testének egésze.

- Kezdem érteni. - Kezdte a férfi miközben újra és újra tetőtől talpig felmérte Avery-t.
- A lelked és a mágiád ugyanaz, de a tested más. Lélekvándorlás. - Tapintott rá a lényegre.
- Ez az oka, hogy neked, Calypso... nincsenek emlékeid. - Haku hallott már a lélekvándorlásról, de a gyakorlatban, most először találkozott vele.
- Idővel az emlékeid egy része vagy teljes egésze vissza fog térni. Ahogy az az én Úrnőmtől elvárható. De addig is. - Két ujjával, a grabancánál fogva emelte fel a lányt, hogy a tekintetük egy magasságban legyen.
- Lévén rólad van szó, kételkedek benne, hogy tisztában lennél bűneid súlyával. De csak hogy tudd. Én... - A szavai megtorpantak a büszkeség bűnének. De ahogy figyelte a tanácstalan lányt, összeszedte magát.
- Én nagyon aggódtam miattad. - Mondta ki végül, utána pedig letette a kis védencét a földre.
- De tudom jól. Ezek neked most nem többek üres szavaknál, így a legtöbb, amit tehetek, az az, hogy türelmesen kivárok. - Ez a probléma egyike volt a világ azon problémáinak, amelyeket erővel nem oldhat meg.

Haku leült a saját térdeire, így Ők ketten most már körülbelül egy magasak voltak. És már amúgy is fáradt volt. Nagyon. Laposakat pislogott.
- Damarel. Ennek a szánalmas porfészeknek a képe kísért engem még az álmaimban is. Talán. El kéne pusztítanom egyszer és mindenkorra. - A szavaiban egy szemernyi érzelem sem volt. Szemrebbenés nélkül képes lett volna rá.
- Kislány. Mesélj magadról. - Adta parancsba neki. Szeretné jobban megismerni Calypso porhüvelyét, hogy gondoskodhasson annak biztonságáról, ameddig a Hold úrnője fel nem ébred.

Avery nagyokat nyelt és pihegett, csak nem már egyre hevesebben zilált, eközben pedig egyre apróbbra igyekezte összehúzni magát. A szemhéjait dörzsölgette piszkos ujjpercei külső felével. Könnyei mocskossá váltak emiatt, és szeme fehérjének kocsonyás alakja kivörösödött. Leszorította jobb szemét, és igyekezett elnyomni a könnyeit, amit az idegen anyagok - olyanok mint por, szilánkos homokszemek és a mocskos víz - egyre szorgosabban csikartak ki szeméből, irritációt kiváltva.
- Azokat nem én okoztam, de a sárral én kentelek össze. Bármennyire is hasonlítsak rá, én nem Ő vagyok. És kikérem magamnak, hogy az én körmeim nyomának tekintsd azokat a sebeket, bármennyire is legyenek értékesek a számodra. - Sértődött meg, hiszen ha most meghal legalább ne féljen kimutatni a valódi érzelmeit és ne kelljen karót nyelt kisasszonynak tűnnie. Hiszen egyáltalán nem volt az.

Az eső mint lassan gyermekre hulló finom paplan, egyre sűrűbben hullott alá az égből és végül egészen eltörölte a napot az égről. A föld egyhamar felázott, és a napszámosok kemény munkája is úgy tűnt kárba vész. Ahogy a termőföld rétegekben elkezdett szétcsúszni, és befolyni a város utcáira. Avery gondolatai eközben egészen elvándoroltak a Theunissen birtok szőlős ligeteire, és kissé szégyenkezve vette tudomásul hogy a gondviselője termését ebben az évben elmossa a monszun.

- Nem, én nem estem túl semmiféle lélekvándorláson. Én csak egy egyszerű keverék vagyok, egy ostoba hibrid, semmi.Több. Egy olyan ostoba hibrid, mint amilyennek te is tűnsz elsőre. Persze ne vedd magadra, de ki az az őrült még ezen a világon aki Damarel emberlakta mezőin leszállva, riogatja a kedves fölművelőket... azzal a megszállott gondolattal karöltve, hogy az elhunyt kedvese bizonyára ebben a testben vert sátrat. Csak abból kiindulva, hogy ugyan olyan a szaguk.. Fürdőről nem hallottál még? Azonos szappanról esetleg? - térdepelt le a sáros földre, de mielőtt ezt megtehette volna Haku, a férfi előtte egyenesen grabancánál fogva felemelte. A lány első gondolata pedig az volt, hogy egy egyszerű plüssmacskának hiszik ezekben a pillanatokban, ez pedig felettébb megalázó volt - talán még jobban is mint az a tény hogy másnak állítják.
A helyzet fordulópontja az volt, mikor az előtte álló érzelmekről és számára ismeretlen aggodalomról tett tanúbizonyosságot.
- Aggódtál miattam..? - kérdezte egészen megbabonázva, el is felejtve azt, hogy nemrég még csökönyösen ragaszkodott ahhoz miszerint ő nem Calypso és nem is az az Istennő akit olyan nagy becsben tartott az a gladiátor, illetve ez a sárkány.

Haku végül letette, és mint egy apró gyermeket a térdeire igazította így valóban nem is volt olyan nagy magasság különbség közöttük. Nem érezte azt a kellemetlenséget, azt a veszettül szar érzést: ő az egér, most pedig magával a macskával vitatnak meg konklúziókat és feltevéseket. Elég természet ellenes volt.. meg kellett hagyni. A kérés miszerint meséljen magáról, hideg zuhanyként érte és erős váltás volt a számára, de engedelmesen egy halkabb hangvételen bele is kezdett.
- Hm... a nevem Avery Viverette, és 18. életévemet töltöttem be alig pár hete... az Édesanyám és az én édes drága jó apám, már az első hónapokban lemondtak rólam és ide, Damarel városának egyik nyomortól terhes intézetébe helyeztek el. - kezdett bele az önmagáról összeszedett történet elmesélésébe, miközben tekintetével - szeme sarkából - néha elcsípett egy lehulló esőcseppet. Ahogy azok a szárnyait fedő hártya nedves bőrszegélyeinek végéről életüket eldobva, alázuhantak az égből míg végül földet nem értek mellettük.
- Szar ügy, de lehetne rosszabb is.Nem? Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi is vagyok, csak azt tudom hogy nem ember. Emellett pedig, egész eddigi életemben csak loptam, csaltam és hazudtam míg el nem jutottam odáig: képes vagyok egyedül is életben maradni. Most pedig egy nemes, felkarolt és menedéket adott nekem. Egy egyszerű kis csitrinek... Hihetetlen nem igaz...? - Nevetett fel először önmagának is hihetetlennek, és képtelenségnek találva a történetét. Végül korgó, elégedetlen gyomrának morgása törte meg a csendet. Száraz ajkaival egy keveset tátogott, majd kissé összeszakadva kezdte el fáradtan vizslatni a páncél textúráját, finom díszítését.
- Éhen halok... - nézett félre, és hunyorogva próbált meg átlátni a sűrű vízfüggönyön.

- Technikailag igazad van. Az, aki okozta ezeket, benned szunnyad. A tested részét képezi. De. Tagadhatatlan tény, hogy az én testemet, Calypso egy könnyed tollvonással képes megsebesíteni. Tedd próbára. - Adott újabb utasítást.
- Aki lélekvándorláson esik át, aligha tud róla. - Cáfolta meg a kisasszony tagadását. Ez logikus is volt, hiszen ahogy az előbb is említette, az előző személy emlékei csak később ébrednek öntudatra.
- Meglehet, hogy eddig csak egy egyszerű hibrid voltál. De. Most már te vagy Calypso, a csillagok pusztítója, az emberek leigázója, a Hold és Ceres úrnője és... az egyetlen személy, aki engem legyőzött. - Sorolta a nagy érdemeket.
- Létezésed magasztosabb bármi másnál e világon. Ha minden élőlény életének értékét összevetnénk is a tiéddel, a mérleg akkor is a te oldaladra billenne. - Tette hozzá.
Az élcelődést teljesen figyelmen kívül hagyta. De egy dolog azért megragadta Őt.
- Ismerem a fürdő fogalmát, lévén én szoktam a fürdővizedet ízlésed szerint elkészíteni és a saját tulajdon kezeimmel lemosni rólad a halandó világ mocskát. - Jelentette ki és mintha büszkeség? Hallatszott volna ki a hangjából.
- Természetesen aggódtam. Számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan oknál fogva, testem minden cellája sóvárog utánad. Gyengéd érzelmeket táplálok irántad. - Meglepően könnyedén mondta ki e nagy jelentőséggel bíró szavakat.
A történet alapján Haku megértette, hogy ezek Avery emlékei és Calypso még mélyen benne szunnyad. Ez csak egyet jelentett. Az idejét pazarolta azáltal, hogy idegen lány történetét meghallgatta. Kénytelen volt ezen túl tenni magát. Lévén értékes idejét, már senki sem adhatja vissza. Végső soron, talán az sem árthat, ha a porhüvely valódi személyét is megismeri. Nem kerülte el figyelmét az sem, hogy a szárnyai végéről lehulló esőcseppek, rontanak védence komfort érzetén. A szárnyak teteje izzani kezdtek és a továbbiakban minden esőcsepp elpárolgott, amiket az ég küldött. A hő csak felfelé sugárzott, lefelé nem, így Avery mindebből csak kellemes melegséget érzékelhetett.
Haku szemei összeszűkültek Avery kijelentése hallatán. Nem tudja, hogy mi Ő?
- Jelenlegi porhüvelyed részben sárkány, részben vámpír. - Világosította fel és közben a gyanúja is beigazolódott. Eddig is érezte a szagán, de a nemesre való utalás után már biztos volt benne.
- Az a férfi egy kötözni való bolond. - Tett megjegyzést Tiberiusra és bár ura volt a dühének, a kezei ökölbe szorultak és a szemfogai megvillantak. Ebből a nem túl nyugodt állapotából, Avery következő kijelentése rángatta ki.
- Éhes vagy...? - Kérdezte meglepődöttséggel a hangjában. Haku-nak sem kellett több. Felegyenesedett, jobb kezét kitárta oldalra és a tenyerében koncentrálta a démoni energiáit. Egy tűz-nyalábot engedett szabadjára, amely egy barlangszerű lyukat vájt az egyik közeli domb oldalába.
- Menedék, eső ellen. - Adott magyarázatot a dolog miértjére miközben vörös szemeivel szuggerálta Avery-t, hogy helyezze kényelembe magát odabent.
- Visszatérek. - S azzal sarkon fordult, elindult Damarel magas és vastag falai felé, majd néhány lépés után kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett.
Egy bő félóra múlva tért csak vissza, kezében egy tálca szerepét betöltő nagyobbacska, kör alakú falappal. A tetején mindenféle élelem megtalálható volt, amely szem-szájnak ingere. Különféle húsok, egzotikus gyümölcsök amelyeket Calypso szeret, természetesen áfonya egy szem sem. Mindez ízlésesen elrendezve, mert nem akárkinek lesz. Még egy mentacsokor is ott pihent a kínálat között, az ebéd utáni szieszta gyanánt. Hovatovább, a lakomához egy csepp vér sem tapadt. Haku arannyal fizetett, amit még Calypso adott neki, hogy vegyen belőle élelmet neki.

- Nem, hidd el nekem. Lehet hogy bennem van, de nem fog magára lelni. Ez, ez egyszerűen borzasztó, te csak azért vagy itt, hogy megvárd míg ő magához tér. - Lelkesedése hamar alábbhagyott, a kezei ökölbe rándultak bár később mint ahogy a sárkányé. Hakuryuu látványa a fenséges, mi több isteni kisugárzásával szép fokozatosan elvesztette minden értékét. Avery pedig elégedetlenül hallgatta tovább, ahogy a férfi úgy beszél az őt életben tartó nemesről, mint ha az a társadalom legalja lett volna.Ami Avery számára teljesen hihetetlenül hangzott, hiszen Tiberius nem volt olyan mint aminek elismerték az őt körülvevők. Vagyis pontosabban ahogy az a gladiátor, most pedig Haku nevezte őt.
- Nem, tévedsz és erről szilárd meggyőződésem van. Nem vagyok Calypso, tudod? és el kell keserítenem téged, de feleslegesen jöttél el ide. Sőt, inkább... inkább menj el. Hagyj engem békén, mert nem. Sosem leszek olyan mint ő, s ha a képességeim azok amik ennyire megzavarja a te és mások fejét, akkor... akkor inkább vedd el. Vedd el és hagyj békén, vidd magaddal ennek az átkozott Istennőnek a részét, és temesd el az emlékeidbe. - kezdett el elégedetlenül, pontosabban inkább sértetten és mérhetetlenül mély fájdalommal kipréselni szavakat a nedves ajkain. Füleit mindeközben pedig, már meg sem hatották a szárnyakon elpárolgó esőcseppek sistergése.
Ő mindeközben folytatta, végül rövidesen a fajtáját is meghatározta ekkor már azonban már kicsit sem érezte fontosnak a férfi megismerését.
- Oh, mindent értek... - horkantott fel, majd felkelve annak térdéről letörölte magáról a sár látható, vastagabb rétegeit és hátrált a hibridtől.
Még ha az az imént alakított is ki számára egy megfelelő kis zugot, az eső elkerülése végett.
- Ne, nem kell, semmi szükségem rá hogy visszagyere.... Sárkány.... HAKU! - rivallt rá, miközben az mint egy megállíthatatlan járvány lassan beette magát Damarelbe. Bár nem telt hosszas várakozásba míg visszajött, mégis óráknak tűnt még az a kis idő is. Avery pedig ott állt csendben, elázva és hálátlan csendben figyelte a tálcán az ő neki hozott ételt.
- Nincs rád szükségem. Haku... Menj el, kérlek.Légy szabad, ne kötődj hozzám mert ÉN nem Ő vagyok! -

Avery szavai visszhangoztak a démon hibrid füleiben. Ahogyan az előző gesztusa - az eső elleni menedék -, úgy a tál étel is visszautasításra került. Kezdte elveszíteni a fonalat. Már semmit sem értett.
- A nevem. Egyszer sem árultam el a nevemet. - Jegyezte meg tekintetét lesütve, a lába előtti, eső áztatta, sáros talajt kémlelve.
- DE igen. Te Ő vagy. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. A szemei, a Nap színeiben villantak meg egy pillanatra és még az ég is villámlott egyet.
- Máskülönben nincs értelme. Minden elveszti értelmét. - Eddig egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy Calypso talán örökre "elment". Botor módon, természetesnek vette, hogy a Hold Istennője, csak úgy, mint Ő maga, egy életen-halálon túlívelő, mesebeli entitás.
Most először merült el a gondolatban, hogy talán soha többé nem tapinthajta bársonyos bőrét és nem hallhatja nárcisztikus bájjal fűszerezett, lágy hangját. Nem lesz több beszélgetés, sem közös kaland.
A Haku kezében lévő fatál lángra kapott és minden mi rajta volt, másodpercek leforgása alatt hamuvá égett. A démoni energiája rohamosan növekedett és egy szabad szemmel is jól látható, aranyszínű aura kezdett el kirajzolódni a teste körül. Egyik karmos kezét a magasba emelte és érzelemmentes, rideg tekintetével Avery-re pillantott. Üveges szemekkel meredt le rá, de jól látható volt egy könnycsepp nyoma, amely az elmúlt percekben fakadt ki az egyik alól.
Haku terve egyszerű volt. A déli tüze segítségével végez Calypso porhüvelyével. Ha így tesz, annak lelke teljesen megsemmisül és nem vándorol tovább. Ezzel együtt, a sajátja is hasonló sorsra jut. Ők ketten megszűnnek létezni.
Ott állt a lánnyal szemben, s mindössze csak egy karnyújtásnyira volt a megváltástól, amely véget vethet az ismeretlen, kínzó érzésnek, amely a szívét mardossa.
De bármennyire is akarta, képtelen volt megtenni. Még ha Calypso valóban nincs is többé, a hagyatéka ebben a gyenge, törékeny testben él tovább. A démon hibrid keze ereszkedni kezdett és végül, tenyere, Avery kócos buksijának tetején pihent meg. Pont úgy, ahogy legelső találkozásakor, Calypso esetében.  
- Játssz... egyél... és pihenj jókat. Élj teljes életet. - Mondta az eddigiektől eltérően, lágy hangszínen. Kezét elemelte, s halvány mosollyal az arcán sétált el a másik mellett. Mikor már tisztes távolságba ért, átváltozott. Sárkány alakja nagyobb és fenségesebb volt, mint valaha. Elrugaszkodott a földtől és már a felhők felett is volt. Északnak vette az irányt. Egy hely felé, ahol senki és semmi sem talál majd rá.

- Nem is kellett, csak eszembe jutott és elég bátornak éreztem magamat, hogy megpróbáljam használni. - Nézett Hakura kissé magabiztosságát vesztetten, hiszen most benne is vegyes érzelmek keringek e-végett.
Tekintetét némán fúrta ezek után a hibridébe, igyekezett nyugodt maradni de maga sem tagadhatta volna meg a tényt: hogy félt.
- Nem, nem vagyok ő. Ha van is bennem belőle egy kevés, már nem olyan erős hogy olyan legyek mint ő. Lehet hogy sosem lennék olyan mint ő, jó ez így neked? - kérdezte kissé erőtlenül, miközben a másik fél lassan saját magával kezdte el megvitatni rövidesen a gondolatait.
Már nem mondott semmit, nem is próbálta elhitetni a másikkal hogy ő az elvesztett kedves. Csak hosszas percekig állt, de b ár csak úgy maradt volna.

Haku hirtelen gyújtotta lángra a tálat és az azokon fekvő édes s sós étkeket. Ami nem volt bizalomgerjesztő, sőt egészen megtörte Avery maradék bátorságát. Ilyenkor lett volna hasznára az az átkozott képesség, ami ilyenkor olyan gonosz tréfát űzött vele és a férfiakat magába bolondította.
A férfi képes lett volna itt helyben megölni, de végül mielőtt végrehajtotta volna a keserűségben megfogant tervét. Kialudt a tűz a kezében, és csak a lány kobakjára engedte finoman kezét.
Avery ezekben a pillanatokban leszorította szemeit, hiszen még érezte a szenessé égett étkek aromáját. S szinte érezte, hogy egy pillanatra a lelke egy darabja is elégett a látvánnyal.
- Hakuryuu, nem függsz tőle...  - kezdett bele keserűen miközben amaz, könnyeket hullajtva némán a búcsúra készítette fel társalgásukat.
- Már soha többet nem találkozunk? - kérdezte meg egyenesen miközben töretlenül, földbe gyökerezve állt azon a ponton ahol Haku otthagyta. Ám választ már nem kapott a démontól, hiszen az egyre inkább eltávolodott tőle. S végül egészen odébb alakot váltott, majd elemelkedve a földtől a levegőbe emelkedett...
- Hát akkor, ég veled... Hakuryuu, büszkeség bűne.Nap Istene... -

Sangria

Miután Ők ketten mindent bevásároltak, Sangria és Hircine úgy döntöttek, hogy ideje pontot tenni a rivalizálásuk végére. A Damarel közeli Füves mező, pont megfelelő hely volt a párbajuknak.
- Tudod Sangria, nem szívesen küzdök meg veled. Kedvellek és végtére is, egy úrihölgy vagy. Hovatovább, egy kisebb vagyont költöttél el Lunaris édességeire. - Sorolta az érveit, hogy miért NEM akar harcolni.
- Mi lenne ha elfelejtenénk az egészet és csak úgy sütkéreznénk a Nap utolsó sugarában, amely alkonyatig még hátra van? - Ajánlott fel egy kedvező alternatívát.
- Legalább időd is jutna rá, hogy átgondold... miként fogsz engem megnevelni. - Tette hozzá, kissé szarkasztikus hangszínen. Már előre tudta, hogy minden, amit a másik kitalál, az számára csak nyűg lesz.

Az egyik nagyobb kő tövében helyet foglalt és vett egy jó mély levegőt. Tüdejét átjárta a Füves puszta minden aromája.
- Nocsak. Ki gondolta volna. - Lehunyta a szemeit és elmosolyodott.
- "Ő" is itt járt. - Célzott Hakura.
- Vele szívesen párbajoznék. Kíváncsi vagyok... mennyire lehet erős egy sárkány - démon hibrid? És ha jobban megfigyelem. Még Galeon démoni aurájának foszlányait is fel vélem fedezni. - Hónapok óta nem találkozott a macskával.
- Szerinted Nebula Őt is kidobta Vérhegyről? Enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy Ők ketten hadban álltak egymással. Neki vajon hogy megy a sora? - Tűnődött el állát megfogva.

A hibrid nő nem volt se arany szűkében, ennek ellenére még is csak kissé fájdalmasan érintette az az aranymennyiség, amit ma még is elszórt a piacon.
- Tudod Hircine, ez a könyörgés máskor szórakoztató lenne, azonban most nem más, mint szánalmas kifogás - felelte a nő könnyed hangon, majd megveregette a vérfarkas vállát. - De azt elhiszem, hogy félsz. Végül is a gazdád hívott ki - tette hozzá kedélyesen, majd az egyik kidőlt fatörzsön foglalt helyet.
- Azon nem sok gondolkodni való van Hircine - legyintett Sangria. - Tudom milyen feladatot, feladatokat bízok rád - tette még hozzá a macska.
Csendben hallgatta a másik szavait, volt amihez nem tudott hozzá szólni, így azt el is engedte a füle mellett. Nagyon nem volt rá kíváncsi, hogy még is ki azaz Ő, meg ilyesmi...
Mi tagadás egész kellemes volt az idő, most nem havazott, bár a több napos esőzés után a talaj még mindig puha volt. Sangria csak félig lehunyt szemmel fordította az arcát a nem irányába.
- Valószínűleg - felelte Hircine kérdésére, miszerint pukkancs macska is repült-e a hegyről. - Majd ha a kis amira után nézel, kérdezd meg tőle - javasolta Sangira.
Még néhány percig élvezte a napsütést, majd végül felállt.
- Rendben eleget pihentél - közölte Sangria, majd egy kellően széles fatörzs mögé bevonult és vetkőzni kezdett. Néhány perc múlva teljes bolyhos életnagyságban lépett ki a fa mögül.
Azon kő tetejére ugrott, aminek a tövében a vérfarkas pihent.
- Elárulom neked a feladatodat Hircine. Három hónapot adok rá. Neked ez idő alatt az a feladatod, hogy tizenkettő bolyhos vérállat prémet szerezz nekem. Nem, nem nyúzhatod meg magad tizenkétszer. Tőled már van egy prémem - jelentette ki a macska, miközben kíváncsian nézett a vérfarkas irányába, hogy vajon amaz mit szól a feladathoz.
- Van itt még valami - a farkincáját a férfi vállára lógatta. - A tizenharmadik prém... Ha megteszed, elengedem a kihívást. Elfelejtem ma az egész napos pimaszságodat, a kárt amit okoztál a kovácsműhelyben. Mindent - nagylelkű volt Sangria, ezt ő is tudta magáról.
- A tizenharmadik bunda az enyém - jelentette ki, majd leugrott a vérfarkas elé. - Remélem nem kell elmagyaráznom!

- Minden okom megvan rá, hogy féljek tőled. Te vagy Sangria, a Vérkirálynő, a vámpírok veszedelme! Ezért kérlek... légy oly kegyes és nagyvonalú, kegyelmezz meg nekem ~ - Újfent békéért kuncsorgott, de most még a boci szemeit is bevetette. A végső fegyvereket.
Szinte tűkön ülve várta, hogy mi lesz az a bizonyos "nagy" feladat, amelyet a fehér nép nem hallhatott.
- Ennyi? - Kérdezett vissza meglepődve.
- Csak ennyi? Meg kell nyúznom 12 vérlényt? Hm. Gyerekjáték. Ha ez az óhajod királynőm ~ - Nem kellett sokat győzködni. Ekkor még nem sejtette, hogy valójában nem ez a feladat sarkalatos pontja.
- Hogy a te prémedet is? Persze, ez csak természetes! - Mondta vigyorogva, majd derült égből villámcsapásként ködösült el a tekintete.
- Te teljesen megőrültél?! - Förmedt rá a lányra.
- Sangria! Figyelj jól rám, mert csak egyszer mondom el... ~ Nem nyúzlak meg. Sőt. Tetszik, vagy sem, egyáltalán nem foglak bántani! - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Nyomatékosítás gyanánt, fel is egyenesedett és megfordult, hogy a másik szemébe nézhessen. Ám ekkor...
A szemei kikerekedtek, ajkai résnyire elnyíltak, miközben bárgyú tekintettel meredt a szőrmókra.
- S...Sangria? - Kérdezte félszegen. Most először látta macska alakjában a másikat.
Hircine szemei sarkából könnyek csordultak ki és az arca felfújódott, ahogy megpróbálta visszatartani a nevetést. Nem sikerült. Nemes egyszerűséggel, kiröhögte. Hanyatt is esett a földön és a hasát fogva próbálta elfojtani jókedvét. Eredménytelenül.
- Hát ez jó! Nagyon jó! Sangria, az egerek veszedelme! - Aggatott rá jobbnál jobb gúnyneveket.
- Kérlek! Könyörgöm! Mondd azt, hogy "Miau"! - Az amira gondosan felépített tekintélye úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. Hircine nagyon is jól szórakozott, csillogó szemekkel várta a nyávogást.

Sangria mondhatni egykedvűen várta, hogy Hircine, mint az ostoba vérfarkasok mintapéldánya felfogj a feladatát. A könyörgést, és a boci szemeket is figyelmen kívül hagyta.
A macska csak várt, és várt, meg várt...
- Igen, csak ennyi. tizenkettő, illetve tizenhárom prém - nyugtázta örömmel Sangria, hogy nem kell nagyon bő magyarázatokba bele mennie. Azonban, sejthető volt, hogy még sem ússza meg ennyivel. Ez rögtön ki is derült, amint a vérfarkas ráförmedt.
- Több tisztelettel Hircine! - szólt rá Sangria. Hangja egyébként nyugodtan csengett, számított ilyenre. De persze, ahogy mindenre, erre is meg volt a terve.
- Hir... - kezdte volna Sangria, de ahogy a másik meglátta benne akadt a szó. Sangriának csak néhány pillanattal később esett le, hogy a másik még nem látta bundás alakjában, s a legtöbb vérmacskától eltérően ő kimondottan bolyhos és aranyos.
Csakhogy, mindezek ellenére nem volt elfogadott Sangira számára, hogy a másik csak úgy kinevette. Bár, ezt még a macska lenyelte volna, az már azonban az már igencsak sértette a büszkeségét, hogy Hircine csak úgy gúnyolódott vele.
Emiatt válasz helyett, csak neki ugrott. Bár bántani nem akarta, így csak a puha, bársonyos kis tappancsával vert rá a másik arcára. Csúnya sebeket ejtett volna a nő, ha a karmait kimereszti.
- Azt hiszem ezeket a szavakat keresed: "bocsánat úrnőm, máris hozzálátok a feladat végrehajtásához, kezdve az utolsó, tizenharmadik prémmel. Leszállna hozzám róla?" - sziszegte a macska, miközben Hircine megcsodálhatta a borotva éles fogait. Sangria reménykedett abban, hogy nem kell megharapnia a vérfarkast, hogy tegye a dolgát.

Hircine, mint egy két vállra fektetett kutya feküdt Sangria alatt és egy "Ezt most muszáj?" tekintettel hallgatta a monológját.
- Bocsánat Úrnőm... Udvariatlan voltam... Rendben van... Megteszem... - Egyezett bele egy nagyot sóhajtva. Hircine amennyire megismerte Sangria-t, tudta jól, hogy a nő, így vagy úgy, de eléri a célját, amit egyszer a fejébe vesz. Ha nem Ő vele, akkor valaki mással nyúzatja meg saját magát. Szerette volna elkerülni, hogy valami kókler garázdálkodjon gazdája testi épségével.
Láthatatlan ezüst lánc fonódott körbe Sangria teste körül, felemelve azt a levegőbe.
- Figyelmeztetlek. Ez nem lesz egy szép látvány. Ugyanakkor. Semmit sem fogsz érezni belőle. A szavamat adom. - Mondta komolyabb hangvétellel. A lánc ezüst színű, mágikus aurája, teljesen érzéstelenítette a nagy macskát. Ekkor egy második lánc is megjelent, amelynek pengeszerű vége volt.
Hircine lehunyta a szemeit, koncentrált. A második lánc, mint egy éhes piranha kezdte el lehántani a bőrrétegeket a húsról. Tökéletes volt minden egyes bemetszés. Pont úgy és pont annyit vágott, amennyit kellett. Groteszk látvány volt, ahogy a gyönyörű fenevad teste egyetlen perc leforgása alatt kifordult önmagából.
Amikor az utolsó bőrréteg is elvált a hústól, a gyógyító lánc aktiválódott és a teljesség igényével regenerálta a testet. Sangria új bundája, bolyhosabb volt, mint új korában. A régi pedig, a láncok által összehajtogatva, Hircine kezébe került. A férfi ekkor felegyenesedett, majd gyengéden a földre engedte úrnőjét. A láncok ekkor eltűntek.
- Készen is vagyunk. - Mondta megkönnyebbülve.
- De ez még nyers. Hogy rendes prém legyen belőle, előtte még fel kell dolgozni. Személyesen lesz rá gondom. Egy héten belül átadom. - Jó munkához idő kell alapon, ezt az egy hetet a minőség oltárán tervezi eltölteni.
- Valamint. Észre fogod venni, hogy a bőröd megváltozott. A tónusa világosabb, tapintása bársonyosabb lett. De vigyázz. A Nap könnyebben megfogja.

Sangria továbbra is csak morgott. A nyakán kissé égnek állt a bunda. Azonban felesleges volt vicsorognia, hiszen a vérfarkas még is beleegyezett.
Sangria kissé megszeppenve szállt le róla, hiszen nem számított ilyen gyors beleegyezésre, ám... ezen ne múljon.
A macska csak bólintott. Nem igazán tudott mit rá mondani. Egy percre elbizonytalanodott, hogy biztosan akarja-e, de végül nem tiltakozott, könyörgött, hogy engedje el a vérfarkas. Helyette csak behunyta a szemét.
Hircine-nek igaza volt, tényleg nem érzett semmit. Egyszer felpillantott, hogy mi a helyzet, utána vissza is csukta a szemét, mielőtt még a gyomra jobban felkavarodott volna. Nem volt felkészülve a cica a saját testének megnyúzott látványára.
Következőleg már csak akkor nyitotta ki szemeit, mikor újra szilárd talajt érzett a tappancsai alatt. Kissé félve csavarta maga köré a farkincáját, hiszen azaz övé volt.
- Khm... - krákogott a nő kissé zavartan. Valószínű volt, hogy nem fog visszaváltozni mostanában.
- Köszönöm Hircine - felelte, majd elfeküdt és úgy nézett a vérfarkasra. - Magadnak is ennyire egyszerű volt? - érdeklődött, miközben mancsával megbökdöste egykori bundáját. Az új valóban bolyhosabb és fényesebb volt.
- Rendben Hircine. Egy hét múlva visszatérek - jelentette ki a macska. - Vagy netán... ismersz valami fogadót, ahol eltölthetem a napjaimat ezalatt az egy hét alatt? - tette még hozzá kíváncsian. Na nem mintha nem találta volna fel magát Sangria, hiszen ott volt a keresztútnál lévő fogadó is, az még nem is volt annyira messze.
A vérfarkas figyelmeztetésére újfent bólintott. Annyit bólogatott, hogy már belefájdult a nyaka.
- Nem terveztem napfürdőt venni - tette hozzá, kissé gőgösen.
- A párbajtól eltekintek - jelentette ki Sangria. - Meg van bocsájtva az egész napos pimaszságod. Szóval újra pimaszkodhatsz - tette még hozzá elégedett macskavigyorral a pofáján.

- Mondanám, hogy szívesen, de akkor hazudnék. De nincs mit tenni. Kezdem megszokni, hogy a parancsaid teljesítései rendszerint a komfort zónámból való kilendüléssel járnak együtt. Ami pedig a sajátomat illeti, több, mint ezerszer buktam el és kezdtem újra. Ennek hála, van egy tökéletes vérfarkas prémed, én pedig megtanultam olyan precizitással használni a láncokat, mintha azok a testem részei lennének. - Felelte visszagondolva azokra az ominózus napokra.
- Ismerek fogadókat. De olyan, amit bátran ajánlani mernék egy magadfajta finom hölgynek, egy sincs. Talán a kastély, Kormányzó számára fenntartott lakrésze. Kissé problémás, de nem lehetetlen. Vagy. Akár a le Mort birtokon is megszállhatnál. - Sorolta az opciókat.
- A hófehér bőr az amira-k névjegye. Magam is meglepődtem volna, ha egy napfürdőző példánnyal találkozom. - Bólintott helyeslően.
Egy megkönnyebbült sóhajtás hagyta el Hircine száját, amikor Sangria eltekintett a párbajtól. Tagadhatatlan, hogy nagy kő esett le a szívéről. Szinte már a darabokra tépett teste látványa lebegett a lelki szemei előtt. Lévén Ő egy percig sem tervezett támadni de még csak ellenállást tanúsítani sem, ez egy várható kimenetel lett volna.
- Köszönöm, ez igazán nagyvonalú, kegyelmes Úrnőm. - Mondta és meghajolt ítélethozója előtt.
- Ez egy engedély akar lenni, vagy egy csapda? - Nem tudta eldönteni, hogy mire vélje Sangria kijelentését.
- A mai nap már éppen elégszer tettem kockára az életemet és te újabb és újabb pimaszkodásokra buzdítasz? - Kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
- Hogy a büntetéseimet elkerüljem, újabb és újabb adósságokba hajszolsz bele. - Pillantott a bundára.

- Ugyan-ugyan, Hircine - dorombolta Sangria. - Annyira azért nem vészes. De látod mennyire könnyedén megy... Mit tesz a jó nevelés - somolygott a macska. A lánynak egyelőre még nem állt szándékában visszaváltozni és az emberi alakját viselni.
- Az hogy tökéletes, messze nem fedi a valóságot. Annyira jó érzés rákuporodni, és belesüppedni - a macska valósággal sugárzott. Szerette azt a prémet nagyon. - Változz át Hircine. Aludni akarok - közölte az újabb megbotránkoztató utasítását a lány.
- Gondolom a bőrödön nincs nyoma a próbálkozásaidnak - jegyezte meg tűnődve a lány. Afelől nem volt kétsége, hogy ha volt is rajta bármilyen heg, akkor annak már nyoma sem lesz, ha visszaváltozik. Hircine igen hasznosnak bizonyul Sangria számára.
- Nana, Hircine. Ne ítélj csak külső alapján. Megfelel egy sima fogadó. Az mostani otthonodba pedig nem szívesen törnék be. Ami meg a kastélyt illeti... Nem, valahogy az sem vonz. Nem szeretném, ha a népek azt hinnék, én vagyok a kormányzó egy újabb szerzeménye - vetette el szinte az összes felsorolt lehetőséget a macska. Neki személy szerint megfelelt volna egy fogadó is. Van minden, ami kellhet ott neki.
- Nem vagyok amira. Ne hívj így, kérlek. Zane nem adta oda... illetve az a kölyök kidobott, így ha enyém is lenne a trón, nem tartózkodhatok a hegyen. Ennek ellenére nem bánom. Hiszen így az őrző új célt adott. Nem csak a vámpírhibrideknek fogok otthont nyújtani, hanem minden kevert származásúnak.
Sangria örömmel nyugtázta, hogy a vérfarkas megkönnyebbült ama döntésétől, hogy elmarad a párbaj. Sangria tudta magáról, hogy kegyes és nagylelkű, számára ebben semmi újdonság nem volt.
- Nem, nincs csapda. Pimaszságod egy bizonyos fokig szórakoztató, így ez egy engedély volt Hircine - magyarázta macska, majd ásított.
- Na gyerünk változz át. Kell a puha prém a megfelelő szundikáláshoz!

Elmosolyodott a macska fenkölt szavai hallatán.
- Adósságom immáron tetemes. Ha napestig hálálkodnék sem lenne elegendő, hogy méltó módon megköszönjem azt a sok időt, amit a nevelésemre fordítasz. - Belement a játékba. Ha már Sangria olyannyira szerette hangsúlyozni érdemeit, akkor Ő nem lesz semmi jónak elrontója. Enged neki.
A férfi megcsóválta a fejét.
- A bőröm makulátlan. A gyógyító láncom mindig a legtökéletesebb stádiumába regenerálja vissza a testem sérült területeit. Így hát tudós lelkem anélkül tehetett eleget kíváncsiságának, hogy annak később, látható nyomai lettek volna. S te se aggódj. Mint mondtam. A bőröd jobb, mint új korában. - Válaszolta. A hangja alapján le sem tagadhatta volna, hogy mennyire büszke magára. Tény és való. Volt is mire.
- Ha mindenképpen egy fogadóban szeretnéd eltölteni az éjszakát, akkor ajánlom figyelmedbe a belvárosbeli Fekete Gyöngy fogadót. Úgy hírlik, az a hely, több, mint rendben van. De lévén nem vagy ember, előfordulhatnak félreértések. Ezért engedelmeddel veled tartok és majd én elsimítom Őket. Persze, csak ha neked is megfelel. - Hircine tudta, hogy a címere miatt, az emberek nem tesznek fel kérdéseket és így egy szobát kibérelni sem lesz olyan tortúra, mint anélkül lenne.
- Hát persze. El is felejtettem, hogy lemondtál az örökségedről. De ha alapítasz egy új frakciót, mi lesz a helyes megszólításod? - Tett fel egy elgondolkodtató kérdést. Ő maga a királynőre tippelt volna.
- Mind szép és jó. De mi a helyzet a többiekkel? Ha az általad teremtett otthon csak a hibrideké, akárhogy is nézem, én nem illek bele a képbe. Ha nem túl nagy kérés, elárulnád, hogy mik a terveid velem? - Remélte, hogy kérdésére választ kap. Bár annak lehetőségét, hogy csak úgy kiadja az útját, kizárta. Elvégre még hasznára lehet a nőnek. Nem is kicsit.
- Hahaha ez csak természetes. A sárm és az erő mellé, humorérzék is társul. Így lesz kerek egész a dolog. Másrészről. Ha szerény személyet valóban szórakoztatónak találod, az felettébb jó ízlésre utal. - Nehéz lett volna eldönteni, hogy most Sangria-t, vagy saját magát fényezte épp, de valószínűbb volt az utóbbi eshetősége.
- Igen ~ Igen ~ ahogy Sangria úrnő óhajtja. - Fejet hajtott a másik óhaja előtt és vetkőzni kezdett. Legelőször a címerrel ellátott páncéloktól szabadult meg, majd a ruhái alsó rétegei következtek. Nem volt szívbajos. A zavar legkisebb jele nélkül csupaszította le magát anyaszült mesztelenre. Amikor ez megtörtént, eleget téve a parancsnak, átváltozott. Vérfarkas alakjának mérete valamicskével nagyobb volt a fajtársaitól megszokottétól. A bundája is elsőosztályú minőségről tanúskodott, mind látszatilag, mind pedig tapintásilag. Zokszó nélkül feküdt hason a puha fűben és kínálta fel terebélyes hátát ágy gyanánt.
- Tudod Úrnőm, most először csinálok ilyesmit. Szóval, kérlek... Légy velem gyengéd ~ - Ahogy az tőle várható volt, képtelen volt nélkülözni a poénjait, amikkel általában kínos zavarba szokott hozni másokat.

Jellegzetes jóllakott macskavigyor ült ki Sangria pofijára. Mosolygása eredményeként agyarai is kilátszottak, és ahogy megnyalta a száját, még a rózsaszín nyelvét is meg lehetett csodálni.
- Igazán nincs mit Hircine. Gyorsan tanulsz - dicsérte meg a farkast a lány. - Kezdetben azt hittem nehéz dolgom lesz veled, de szerencsére nem lett igazam - jegyezte meg Sangria a gyanúsan bóknak tűnő gondolatát.
- Nem is aggódok. Azért kértelek meg téged, mert bíztam, bízom a szakértelmedben - bólintott Sangria. - Tehát, ha volt is valami sérülés nyoma a bőrömön, az már a múlté? - kérdezett rá azért. Bár úgy értelmezte, hogy a kérdésére igen a válasz, de jobbnak látta tisztázni.
- Rendben, velem jöhetsz Hircine - engedte meg nagy kegyesen Sangria. Nem volt annyira elveszett, de ha a farkas segíteni akart, akkor nem fogja visszautasítani. A macska nem volt ostoba.
- Hmm... - gondolkodott el a macska. - Régen "megtartó" néven szólították a vezetőt. Nekem ez nem tetszik. Nem tudom mi lenne a megfelelő. Szóval, egyelőre míg nincs megfelelő rangom, megfelel, ha a nevemen hívsz, minden jelző nélkül, rendben Hircine? - döntötte el Sangria. Hosszú listájára pedig felírt képzeletben egy újabb tételt. Megfelelő rangot kell magának találnia.
- Nyilván megtartalak. Nem foglak csak úgy szabadon ereszteni Hircine - háborodott fel a macska. - Amúgy is, a viccet félre téve, gondolom barátok vagyunk. A nyakörved pedig erre a fajta tisztaságra is megoldással fog szolgálni - tette még hozzá. - Nem kell aggódnod Hircine. Gondoskodtam arról, hogy ne érezd magad kóbor kutyának - nyugtatta meg a vérfarkast. Sangria egyébként sem az a fajta volt, aki csak kiadja mindenkinek az útját, ha már nincs rá szüksége. Nem olyan gonosz, vagy szadista, ahogyan első, második vagy tizedik látásra tűnik.
Halkan, felnevetett, bár fura hangok hagyták el a száját, az valóban nevetés volt. Hát igen, a macskaforma nem mindig egyértelmű hangokat generál. Előbb tippelte volna mindenki egy makacs szőrcsomó felköhögésének a hangokat, mint nevetésnek. Pedig a macska kimondottan jól szórakozott, ahogy Hircine magát dicsérte.
A macska szemérmesen fordította el a fejét. Ha emberi alakban lett volna, valószínűleg az arca is olyan vörösen lángolt volna, mint amilyen a haja színe.
- Jajj - nyikkant a macska, ahogy már a bundás vérfarkasra pillantott. - Olyan szép és puha vagy - dörgölte a fejét a lábához, mielőtt még az lefeküdt volna a fűre.
- Ne aggódj Hircine, gyengéd leszek - dorombolta Sangria, miközben felugrott a vérfarkas hátára, és fejét többször is beledörgölte a puha bundába.
- Ah, mennyei - dorombolása eléggé hangos volt, Sangria elégedetten nyúlt el a vérfarkason.

- Köszönöm. Ez hízelgő. A katakombák mélyén, bőségesen volt időm elgondolkodni az életemen. Újra és újra elmerengtem, hogy vajon mi értelme volt keresztül mennem az Imperator-ok tortúrával felérő kiképzésén, ha a legvégén, a falhoz láncolva, egy sötét cellában fogok elrohadni. De mára már tudom a választ. Hogy képességeimhez mérten, a legjobban szolgálhassam Sangria úrnőt. - Osztotta meg magvas gondolatait a gazdájával.
- Mesterségem címere... a nyúzás. Ez nem valami bizalom gerjesztő, nem gondolod? Ha ezt az emberek tudnák, tartok tőle, hogy furcsán néznének rám. Úgy értem, hogy a szokásosnál is jobban. Ami pedig a bőrödet illeti, a válaszom - ahogy már korábban is említettem - igen. A gyógyító láncom a legjobb stádiumába regenerálta vissza a tested. Ha volt is külső, vagy belső rendellenességed, az már a múlté. - Válaszolta meg úrnője kérdését.
- "Megtartó"? Hát ez nem valami magasztos. Nem méltó hozzád. Érdeklődve várom, hogy végül hogy döntesz. - Jegyezte meg kimérten. A rang kérdése, nem igazán hozta lázba. Ameddig tudja hol a helye és tisztelettel szólítja meg Sangria-t, addig nem kell a megtorlástól tartania.
- Zene füleimnek. Ahogy az Tőled elvárható volt, Úrnőm. Jó előre gondoskodtál mindenről. Megtiszteltetés, hogy saját szemeimmel láthatom a birodalmad felépülni és talán még egy keveset Én is hozzá tehetek. Kettőnk kapcsolatának záloga az a nyakörv lesz? Vajon miféle mágiával bír majd? Felteszem, nem áll szándékodban elárulni. - Pislogott nagyokat, kérdően a hölgyre.
A földön fekve, kényelmesen elhelyezkedett, így akár órákig is mozdulatlanul tud majd maradni. Nem szeretett volna egy jelzésértékű karmolást elszenvedni csak azért, mert ficánkol. Csakhogy. A nap kellemes melege, a puha fű ágy, tökéletes elegyet alkottak. Egy-kettőre elpilledt és végül, Hircine volt az, aki előbb elaludt.

VÉGE

Előzmény

A hónap elérkezett azon napjához, amikor a damarel-i napszámosok karban tartják a füves mezőt. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve érkeztek meg és kezdték el az elmúlt hetekben elkanászodott fű méretre szabását. Sokak emlékezetében még elevenen élt a jelenet, amikor legutóbb Hakuryuu tiszteletét tette a véletlenül pont errefelé - átutazóban levő - Avery-nek.
- Azok a mihaszna damarel-i nemesek még csak a fülük botját sem mozdították meg, amikor legutóbb megtámadott minket egy sárkány! - Fakadt ki az egyikőjük.
- Nos... igazából nem támadott meg minket. - Jegyezte meg az egyik fiatalabb kölyök.
- Csak szerencsénk volt! Biztos nem volt éhes! - Erősködött.
- Nyugodj meg kérlek, a sárkányok olyan ritkák, mint a fehér holló. A legtöbb ember egyet sem lát élete során, szóval érezd magad szerencsésnek, mert az esélye, hogy még egyszer ilyesmi megtörténjen... - Csatlakozott be egy harmadik is a diszkurzusba.

* * *

Amaterasu nyugodt tempót diktált. Szerette volna elkerülni, hogy a légellenállás további sérüléseket okozzon a potyautasának, ne adj Isten az lepottyanjon róla. A füves mező több, mint tökéletes helyszín volt a landolásra. Távol a városi őrségtől, de ugyanakkor magától a várostól már nem is olyan távoli. Fáradhatatlanul fürkészte a területet a megfelelő pont után, s mikor megtalálta azt, ereszkedni kezdett. Odalent egy pillanat alatt eluralkodott a pánik és szerencsétlen munkások menekülni kezdtek. Futott mindenki ki merre látott.

- A pokolba ezzel a munkával! Inkább felcsapok révésznek! - Csapot-papot, szerszámokat otthagyva, a környék végül teljesen kiürült.  
Miután a fenséges fekete sárkány megvetette a lábait, nem alakult vissza azon nyomban. Egy, a macskákéra hajazó - kérődző - hangot hallatott és... kiköpte a lenyelt páncél darabkáit. Most már, nem volt akadálya, hogy emberi alakját felöltse.

- Ahogy ígértem, idejében visszahoztalak. - Mondta kimérten. Egyik kezével kisöpörte arcából a bele lógó tincseket és elkezdett felöltözni.
- Akkor most... visszatérsz az uradhoz? - Kérdezte a páncélja összecsatolása közepette.
- Van valami amit nem értek. Legjobb tudomásom szerint a rabszolgaság nem egy olyan társadalmi pozíció, amelyre bárki büszke lehetne. Ha szabad akarsz lenni, miért nem ölöd meg Őt? Vagy talán attól félsz, hogy utána képtelen lennél gondoskodni magadról? - Már megint olyan dolgokba kezdte el beleütni az orrát, amelyekhez semmi köze sincs.
- Elnézést. Ez nem tartozik rám. - És ez Ő benne is tudatosult.
- Veled tartok én is a városba. Van valaki, akivel találkoznom kell. - A kardot is felrögzítette az oldalára.
- Természetesen az adósságomról sem feledkeztem meg. Én vagyok az oka, hogy a csuklód megsérült. Ezért teljesítem egy kívánságodat, ha az a módomban áll. Például. Elvehetem a férfi életét, aki birtokol téged. - Tett ajánlatot és szeme sarkából lepillantva figyelte Fleur reakcióját.

- VÉGE -