Bíbor erdő

- Sangria -

Az időtáj valahol a késő délutánt és a kora estét elválasztó vékony peremen honolt, a Nap már lenyugvó félbe volt, de éltető sugarai legalább még egy órán keresztül át fogják járni az Égitest kegyeltjének, Hakuryuu-nak a testét. Őfelsége éppen egy bárányfelhőkkel tarkított égbolton suhant át, szárnyvitorláival kettészelve minden útját keresztező fehér, fodorszerű gomolyagot. Alatta egy zöldellő erdőség terült el és bár a lombkoronák monotonitása önmagában édes kevés lett volna, hogy felkeltsék a nagyérdemű érdeklődését, egy jól ismert, erőteljes energia helyettük is megtette azt. A sárkány szárnyai egyszeriben csak megdermedtek, robusztus teste pedig átadta magát a szabadesésnek. A több száz tonna már önmagában is elegendő volt, hogy a korábbi horizontális repülési sebességének többszörösére gyorsuljon fel. Emberi alakjába történő átváltozása még a levegőben, félúton megtörtént. Fénylő meteorként csapódott be és egy több, mint 50 méter átmérőjű krátert kreált földbe.

A robbanás fénye több kilométeres távolságra is elért. A "landolás" közvetlen környezetében minden megsemmisült, a lökés -és hőhullámok pedig fákat csavartak ki a helyükről és a növényzet egészét lángra lobbantották.
- Ez meg mégis mi a ménkű volt?! - Több hibrid is oda tobzódott, hogy kielégítsék a kíváncsiságukat. A lángtenger közepén egy fiatal, magas férfi sziluettje rajzolódott ki. Testét egy lángokból kovácsolt páncél borította. A becsapódás epicentruma nem más volt, mint Hircine egykori farkas odúja.
- Kiengedte meg, hogy a magatok fajta korcsok... nemes személyemre emeljék a tekintetüket? - A démon kérdését vörös szemei villanása és a bámészkodók jajveszékelése követte. A levegő hőmérséklete olyan szinten megugrott, hogy azok szemei elpárologtak. Látásuktól megfosztva, a földön levegőért kapkodva vonaglottak. Feleslegesen, lévén a forró levegőt képtelenség volt belélegezni. Egyiknek-másiknak még a bundája is lángra kapott.
Hakuryuu eközben alaposan górcső alá vette a területet és kereste azt a személyt, aki válaszokat adhat kérdéseire.

A Sangria névre hallgató bolyhos nagyra nőtt házi macska békésen aludt a kis vackában. Nem számolta a napokat, hogy mikor is tért vissza szeretett kis birodalmába a többi hibrid és félvér közé. Ámbár gazdagabb lett, még is úgy érezte, hogy hiba volt a kutyusát elengednie. Emiatt a macska szokatlanul morcosabb és vérmesebb volt mindenkivel.
Sangria az igazak álmát aludta a kis vackában. Hircine prémjén összekuporodva, fejét a farkincáján pihentetve nagyokat szuszogva aludt mit sem sejtve, hogy birtoka külsőbb részében micsoda pusztítás is van folyamatban.
A fülei megrezzentek. Sangria lassan nyitotta ki a szemeit, nyújtózkodott egyet és puhán landolva, immár emberként nézett körbe. Elsőre semmi furcsát nem tapasztalt. Másodjára megérezte a kristály vibrálását. Bajt jelzett. Ártó szándékot.
Sangria összevont szemöldökkel nézett a kristályra, mintha az válaszolna a hangosan fel nem tett kérdésére.
- Sangria úrnő! - rontott be egy fiatal, szinte még kölyök hibrid, aki, ahogy meglátta a macska fedetlen testét rögtön el is vörösödött és motyogva kihátrált. - Bo...bocsásson meg, hogy csak így magára törtem. De kérem, velem kell jönnie! Valami nagy baj van. A Bíbor erdő egy része megsemmisült. Kérem, siessen! - hadarta a kölyök, majd mire Sangria ráemelte volna vörös tekintetét a gyermek el is szaladt.
A macska nagy sóhaj kíséretében akasztotta a nyakába a kristályait, majd némi gondolkodás után a megfelelő öltözéket is sikerült kiválasztania. Még egy utolsó szomorú pillantást vetett a vackára, majd kilépett a kis házikóból...
Messziről látható volt a füst, és szinte hallotta a hibridek jajgatását. Sangria nem tudta, kivel vagy mivel van dolga, de a macska kellően felfújta magát ahhoz, hogy első pillantásra még a legbátrabbak is hátráljanak néhány lépést tőle. A nő jelenleg jobban hasonlított egy fúriára, mint egy kedves nagymacskára.
Sangria öles léptekkel szelte át a vidéket, közben minden hibridet a belső területekre küldött, akivel összefutott. az erdőhöz közeledve ténylegesen látszódott, hogy itt valami nagy dolog történt.
Mire Sangria odaért a nap már bőven eltűnt, és lassan a hold fénye világított egyedül. A macska hitetlenkedve, de egyre növekvő dühvel nézte a szerencsétleneket, akik megsérültek az idegen hibridtől.
- Még is ki vagy te, hogy csak így behatolsz a területemre és bántod az enyémeket?! - hangja és a hangjában megbúvó harag megelőzte a nőt. Vörös haja szinte úszott utána a levegőben. Sangria óvatosan kerülte ki a sebesülteket a földön és ment oda az idegenhez. - Hogy merészelsz ide csak úgy berontani, mint egy ostoba kölyök?! - Sangria legújabb szokásához híven elkapta a hibrid férfi fülét és alaposan megráncigálta. - Ostoba, idióta, nézd meg mit tettél! - fortyogott a nő. - Gyerünk, légy jó kölyök és kérj tőlük elnézést, amiért a halálukat okoztad! - Sangria villámló tekintettel nézett a démonhibridre. A sebesülteket valószínűleg... hát ő nem tud gyógyítani, Hircine nincs itt, ennek halál lesz a vége...
- Térdre, ostoba kölyök és tedd amit mondtam! - rántott egy nagyon Sangria a démonhibrid fülén. Ha látott volna a vak dühtől, akkor valószínűleg nem ennyire vehemensen ugrik a torkának. De, Sangriát mostanában csak egy dolog tudta kihozni a sodrából: ha bántotta valaki az övéit.

Sangria érkezéséig a Nap utolsó sugarai is eltűntek a horizontról, a fénylő gömb nyugovóra tért, hogy helyét egy másik égitest, a Hold vegye át. Ez egyben azt is jelentette, hogy Hakuryuu isteni hatalma megcsappant, noha még így is jelentős fenyegetést jelentett azok számára, akik nem tudták, vagy elfelejtették, hogy hol a helyük.
Jobb kezének karmait bíbor vörös lángok kebelezték be, midőn az belemart a levegőbe. Tisztán érezte, hogy felhasítja a ruha szöveteit, de hogy magát a nőszemélyt is sikerült-e, abban már egyáltalán nem volt biztos. Ha igen, akkor Sangria felsőteste most átlósan eltorzult, ha pedig nem, az erőteljes támadás még így is jó néhány métert eltaszította Őt.
- Te talán... bocsánatot kérsz egy bogártól ha eltaposod? - Rögtön a legelső kérdése tökéletes betekintéssel szolgált a büszkeség bűnére. Ámbár megcibálták a fülét és rá is förmedtek, a hidegvére egyenlőre nem inog meg.
- Megpróbálom egyszerűen megfogalmazni a kérdésem, hogy azt még a te csökött halandó elméd is képes legyen felfogni. - A másik keze, ami eddig teste takarásában pihent, most felemelkedett. Vasmarkában az a nyaklánc csillogott, amit még Ő készített a saját kristályaiból és amit oly nagylelkűen Narelle-nek ajándékozott.
- Te ölted meg... az ékszer tulajdonosát? - Kérdezte erélyes hangszínen. Csalódott volt, nem kérdéses. De eme csalódottság oka merőben más volt, mint amit az ember ilyen és ehhez hasonló helyzetben elvárna. Szerelem, barátság... Nem. Büszkeség. A démonok büszkesége. Egy démon, akit egy halandó ölt meg. Szégyenfoltja e nemes fajnak.

A vérmes nőstény macska, csak morogva és fújtatva ugrott hátra a támadás elől. Így is eléggé morcos, mérges volt a bántalmazott hibridek miatt... A támadás, amellyel megtiszteltetés a betolakodó csak rontott az alapvetően pocsék hangulatán.
Sangriát nem tántorította el a támadás, visszatrappolt őfelségéhez, és egy anyai tasliban részesítette a démon hibridet.
- Honnan veszed a bátorságot, hogy olyanokat bánts, akik nem ártottak neked?! - bökte mellkason a macska. Sangria tombolt. - Mi az, hogy bogarak? - kérte számon. - Ki vagy te... Kinek hiszed magad, hogy... Ártatlanokra, szinte még gyerekekre emeltél kezét! Nyomorítottad meg őket egy életre! - A macska legszívesebben minden egyes szava után nyakon vágta volna a hibridet, vagy a fülét rángatta volna meg... De helyette beérte, hogy dühtől szikrázó szemekkel, csípőre tett kézzel meredt az előtte állóra.
Vérmességét lecsillapítani látszott a Haku kezében lévő nyaklánc. Sangria megszeppenve pislogott párat, az előbbi vérmes anya macska eltűnt néhány pillanatra. Amint a nő felfogta a férfi kérdését, és a szavainak a jelentőségét, ismét vörös fúriává változott, azonban most teljesen más okok miatt.
- Mégis honnan a fittyfenéből pottyantál ide és vonsz kérdőre? Gyanúsítgatsz, alaptalanul hozzá tenném. Semmi tiszteletet nem tanultál? Nem volt, aki megneveljen??? - Sangria dühödten nézett rá, és várta a kielégítő magyarázatát.

A váratlan pofon jobban sértette a démon hibrid büszkeségét, sem mint az arcbőrét. Mindenesetre még csak nem is pislogott amikor megajándékozták vele.
- A tény, hogy szíveden viseled a bogarak sorsát, csak azt bizonyítja, hogy te is egy vagy közülük. - Lehunyta a szemeit és csalódottan sóhajtott. A vörös nővel való társalgás időpazarlás csupán.
- Na és...? - Mindössze ez volt a válasza a bántalmazott gyermekekre. A legtöbben még mindig a földön vonaglottak. Tény és való, hogy voltak közöttük fiatal egyedek is.
- Az életkor csak egy szám, nem pedig kiváltság. A nevem Hakuryuu, a büszkeség bűne. Az én színem előtt pedig mindenki egyenlő. - A kezében lévő nyaklánc gyöngyei egy pillanatra felizzottak midőn átadták a Nap erejét a jogos tulajdonosnak. A sérültek testei egymásután lobbantak lángra és égtek hamuvá. Kegyes és megváltó halál volt a jussuk.
- Az ékszer tulajdonosa a Pokol hercegnője volt. A személy aki pedig megölte Őt... nem Te voltál. Nem, ahhoz túlságosan is gyenge vagy. - A tenyerét rátette a nő feje tetejére és nemes egyszerűséggel lenyomta azt. Arccal, bele a földbe.
- Kérdésem egyszerű volt, Te mégis képtelen voltál megválaszolni. Tiszteletről prédikálsz, miközben te egy szikrányit sem tanúsítasz velem szemben. Halj meg hát a föld által amit oly vehemensen védelmezel. - Növelte a nyomást. A fele sem volt tréfa, feltett szándéka volt, hogy a földbe fojtja szerencsétlen nőszemélyt.

A büszke nagymacska roppant morcosan nézett a hibridre. Sangria is egy bizonyos fokig érzéketlen volt, de a hibridjei nem tartoztak ebbe bele. Értük, s akiket Sangria a barátjának nevezett, azért bármit megtett volna. Emiatt volt az, hogy Hakuryuu a büszkeség hibrid utódja még egy pofonnal gazdagodott ezúttal nem egy finom női kéztől, hanem egy macska karmos mancsától.  A macska lerázta az át alakult kezéről a vért, s csak egy apró fájdalmas grimasszal adózott annak, hogy kissé megégett, vagy valami kissé lemarta a karmai, és a bunda is kissé eltűnt.
- Na és? - Visszhangozta Sangria hitetlenkedve. - Mi az, hogy na és? - újra felbőszült állatra hasonlított. A macska minden erejét bevetette, hogy ne alakuljon át és ne harapja át Haku torkát. Pedig mennyire kívánta, hogy feltépje a torkát, hogy elhallgattassa a büszkeség bűnét.
Sangria egy pillanatra elvesztette a kontrollt. A világ elsötétült a macska előtt, csak a mindent elsöprő vágy maradt, hogy ezt a hibridek megbüntesse. Eddig Sangria nem sokszor fordult a nyakában lógó kristálydarabokhoz, ám most szinte érezte a nő, hogy lüktet el, lassan fél is melegednek.
Bár eleinte mondani akart volna valamit Haku aljas húzására, hogy a sebesülteket elégette, de szavak helyett egy mély és veszélyre figyelmeztető morgás hagyta el a torkát. Ő maga se tudta megmondani mi történt, a következő pillanatban már csak sziszegve, morogva ugrott le a büszkeség bűnéről. Néhány égési sérüléssel gazdagabban... Eszébe se jutott, hogy képessége alkalmas önmaga gyógyítására, minden idegszála arra fókuszált, hogy a nagyságos hibrid miként és mikor fogja megtorolni azt, hogy Sangria esetleg vak dühében kikaparta a szemét.
- Nem érdekel a pokol hercegnője, azt se tudom ki az. Az a bizsu nem az én tulajdonos, nem én hoztam ide - Morrant fel a macska. - Te törtél be a birtokomra, te ostoba! Még jó, hogy nem tanúsítok az irányodba tisztelettel. Betörsz ide és az itt lakókat lemészárolod! Miféle ostoba barom tesz ilyet?!
A macska viszont nem számított arra, hogy Hakuryuu csak úgy lenyomja a buksiját a földbe, hogy abba belefulladjon. A kristály erejéből elvéve erősítette fel a kis vértűit, hogy biztosan a hibrid vérébe kerüljön.
- Engedj el! - Szólította fel Sangria, miközben egy adag földet kóstolt meg.

Nem tért ki a karmolás-szerű pofon elől. Neki, a büszkeség bűnének egy ilyen harmadrangú támadás meg sem kottyan. Nappal vagy este... nem számít. Természetesen megsérült, de ugyanez elmondható volt a másikról is, lévén a karmai teljesen leégtek és a bőre is igencsak megsérült.
- Értetlenséged már szinte próbára teszi türelmem. A természet rendje, hogy az erős eltapossa a gyengét. - Zárta rövidre az elhunyt hibridek témáját. Sangria ismételten támadott. A test-test elleni konfrontáció Hakuryuu-nak kedvezett, lévén annak lángokból kovácsolt páncélja védekezésre -és támadásra is egyaránt tökéletes volt.

A vértűk felsértették a démon hibrid karját és bekerültek a véráramába, de nem volt elegendő idejük elterjedni... Jobbjával megragadta a sérült balt és egy határozott mozdulattal letépte azt. A testétől elválasztott végtag pedig nem sokkal ezután a lángok martalékává is vált. Hamu sem maradt utána. Már nem csak hogy nem nyomta le Sangria-t, de még hátra is ugrott egy jó 10 métert.
A sérülésből kicsorduló vér mértéke a másodpercek elteltével arányosan csökkent, egészen addig, ameddig el nem apadt. A véres sav-tócsa gőze egy kisebb ködfátyolba burkolta a férfi testét. A feltámadó késő esti szél, lágyan melengetni kezdte a sérült felületet.
Hakuryuu az égre, egészen pontosan a Holdra emelte büszke tekintetét, lehunyta a szemeit és mondhatni, átadta magát a fenséges érzésnek.
- Hold úrnője, Calypso. Bár nem vagy itt velem, isteni gondviselésed még így is tisztán érezhető. - A kis indokolatlan kikapcsolódás után, a démon hibrid ismételten Sangria-ra eresztette le tekintetét, amely mint eddig is, most is teljesen üres volt. A karját veszítette el, még is úgy viselkedik, mintha csak egy hajszálát tépték volna ki.
- Már látom, hogy egészen eddig tévedtem veled kapcsolatban. Bogárnak neveztelek. De a két kristály fényében, ez nem teljesen precíz megfogalmazás. Te egy... istenek hatalmát majmoló bogár vagy. - Egyetlen karját kitárta oldalra és egy bizonyos szót formált meg ajkaival. Közvetlenül ezután, kezében egy olyan kard jelent meg, amely maga volt a megtestesült pompa.
- Noha jelenleg nem részesülök a Nap kegyében, még így is dicséretre méltó, hogy képes voltál engem megsebezni. De ez itt a vége. Engedélyt adok, hogy utolsó szó jogán szólalj meg. - Hakuryuu ereje másodpercről másodpercre növekedni kezdett, amely a kard és a nyaklánc párosának volt köszönhető.

Sangria bár fájlalta a sérült mancsát, dühe oly' nagy volt, hogy teljesen ki tudta zárni. Ugyanez volt igaz, az égési sérüléseire, amiket akkor szerzett, mikor neki ugrott a démon hibridnek.
Sangria nem válaszolt neki, nemes egyszerűséggel csak beintett neki, hogy bekaphatja.
A macska türelmetlenül várta, hogy a tűk hassanak, és ő a kedvére tudja irányítani a démon hibridet. Erre azonban nem került sor, mert bár ugyan Haku eleresztette, de befolyásolni őt nem tudta. A hibrid, hogy ezt az irányítás elkerülje, egyszerűen letépte a karját. A macska meglepetten felnyávogott, hiszen ilyen drasztikus lépésre nem számított. Azonban ez nem szegte a vérmes macska harci kedvét. Sangria elhatározta, hogy akkor is megleckézteti, megneveli a hibridet, ha komoly sérülésekkel is járna, vagy épp Dombvidék védelmét rombolná le teljesen.
- Nocsak-nocsak... - jegyezte meg Sangria kissé gúnyosan. Számára, az hogy Haku eltávolodott a közeléből, egyet jelentett azzal, hogy a hibrid fél. Vagy éppen nem annyira ostoba, mint amilyennek mutatja magát.
- Nem vagyok isten - rázta meg a fejét a macska. - Sose állítottam volna, hogy az lennék! - tette még hozzá. Több hozzáfűzni valója, ha volt is, már nem volt rá lehetősége, mert a hibrid kezei között egy olyan kard jelent meg, ami Sangriát is óvatosságra intette.
Mindezek ellenére, a macska nem volt hajlandó feladni a terveit. Az, hogy megemlítésre került Calypso, a kaland során örökbe fogadott kölyök macska, most azt is eleresztette a füle mellett. Nem beszélve arról, hogy az se hatotta meg a macskát, hogy az utolsó szó jogát ajánlotta fel neki az előtte lévő.
Sangria megvonta a vállát és vértűk ezreit idézte meg, feltöltve a két kristály erejével. A kivédett tűk helyére újabb és újabb tűt idézett meg, hogy a hibridnek esélye se legyen, hacsak nem fut el gyáván a harc elől. Abban a pillanatban, ahogy Sangria megérzi, hogy elég vér került át a hibrid szervezetébe... a sorsa megpecsételődött. Bűnhődni fog az elhunytak miatt.
- Cicc-cicc, ó nagy és ostoba büszkeség korcs utódja. Csak nem félsz egy hozzám hasonlótól? - cukkolta a macska, hogy hibázzon és ő eltalálja.

A több ezer vértű kivédésének két feltétele volt: a távolság és a gyorsaság. Utóbbinak a démon hibrid már elérte a jelenlegi határát, így taktikus döntés volt az előbbit tovább növelni. 10 méter helyett, 20. Így már kényelmesen eltudta kerülni és ki tudta védeni mind egy szálig a skarlátvörös boszorkányságot. Bal karja elvesztése elegendő tapasztalat volt, hogy véletlenül se legyen könnyelmű a mostani csatájában. Az élcelődés teljes mértékben lepergett őfelségéről, józan gondolkodása megingathatatlan volt.
Bár kifogástalan védelme megvédte Őt, egy másodpercnyi ideje sem volt támadni, a közelharcot pedig lehetőség szerint, elkerülte volna. Kérdéses volt, hogy vajon a kardjában rejlő energia, vagy a vörös fúria energiája fogy el előbb, de nem szerepelt a tervei között, hogy ezt próbára tegye. Logikus lett volna, ha most inkább visszavonul és majd a kelő Nap erejével tesz pontot a nevetséges affér végére, de...
- Én, Hakuryuu, a büszkeség bűne... sosem hátrálok meg. - A hátán váratlanul kinövő szárnyakkal belemarkolt a levegőbe és felemelkedett. Bölcsen választotta meg a magasságot, lévén a vértűk már nem érték el és még a védőpajzson belül maradt. Most már kényelmesen volt ideje teljesen átváltozni. A kardot és a nyakláncot is egyaránt megragadta karmos mancsával, így azok képessége továbbra is aktív maradt. Hatalmas pofáját kitátotta és egy tűzgömb kezdett el megformálódni előtte. A terve egyszerű volt. Biztonságos távolságból, lebombázza dombvidéket. Felülről lefelé támadni jóval egyszerűbb volt, mint fordítva. A gravitáció is a démon hibridet segítette.

Sangria elgondolkodva pillantott a démonhibridre. Vajon honnan szedi azt, hogy húsz méter bőven elég távolság, hogy elkerülje szomorú végzetét. Sangria ciccegve ingatta a fejét, arcára egyértelműen rá volt írva, hogy mennyire semmire sem tartja a mindent is elpusztító ostobát.
Sangriát bosszantotta, hogy nem tudta megsebezni. Bár ő maga sem sebződött, hiszen nem volt nyugta a másiknak, és a macska szerint eléggé érződött a kar hiánya. De... Ez nem volt elég a macskának. Még több tűt idézett meg, bár ezek lassan inkább tüskék voltak. Továbbra is a kristályok erejéből táplálkozva. Saját, személyes energiája elment arra, hogy ezzel párhuzamosan meggyógyítsa saját magát. Dombvidék védelme még nem volt veszélyben. Sangria azon gondolkodott, hogy vajon mi történik, ha pár napra szabad prédává válik a terület? Megéri-e a kockázatot, hogy a hibridet egyszer és mindenkorra móresre tanítsa.
- Akkor hát... Te, Hakuryuu, a büszkeség bűne fogadd el a sorsod méltóságteljesen, hogy egy magamfajta bogárnak titulált személy legyőzött! - közölte a nő.
A védelem leomlott. Ebből Sangrián kívül senki nem érzett meg semmit. Olyan mértékű energia csapódott a macskába, hogy még az is elbizonytalanodott egy percre, ha nem többre, hogy feltétlenül ez a lépés volt-e a helyes. De Sangria csak a megcsonkított, végül halott hibrideket látta a szem előtt. A fiatalokat sajnálta, akiknek jobb életet ígért, de ezt az esélyt, Hakuryuu elvette tőlük. Ez pedig, megbocsájthatatlan!
Sangria kikerülte a tűzgömböt és még tüskéket irányított a hibridre, aztán... a macska sóhajtott egyet, hogy ennyire ostoba hogy lehet... A hibrid vérére koncentrálva, elkezdte azt kicsalogatni belőle. Mert vértűk ide vagy oda, Sangria még is a vérmágia erejével bír. Tény, hogy nem szokott erre a módszerre hagyatkozni, a vértűivel jobban szeret játszadozni, de most a szükség törvényt bont helyzet állt elő. Birodalma és a többi hibrid érdekében mindent halandó volt bevetni a macska.
Kíváncsi volt, mennyi vére van még a sárkánynak, és hogy alkalomadtán mikor pottyan le a lábai elé, teljesen elfogadva a vereségét.

A sárkány, akinek még az esti órákban is tekintélyt parancsoló volt a mérete, kutyaszorítóba került. Volt ugyan sejtése róla, de most már be is igazolódott, hogy az ellenfele legfőbb fegyvere nem a vértűk, amik ellen oly eredményesen védekezett ez idáig, hanem az, hogy a teljes vérkeringés felett uralma van. Szerencséjére, "volt vér a pucájában" bőségesen, így csak egy egészen jelentéktelen mennyiséget szipolyoztak ki a testéből, ám az is elegendő volt, hogy megszédüljön.
Bogárnak titulálta a nőt és ezen a véleményén továbbra sem volt hajlandó változtatni, ellenben a kristályok erejét elismerte és fenyegetésnek tartotta. Tudta, hogy a jelenlegi feltételek mellett, nem nyerhet, a Nap pedig még sokára kel fel. Sasokat megszégyenítő szemei tisztán látták a megannyi hibridet, akik szerte Dombvidék területén próbáltak meg elrejtőzni.
Még tovább növelte a magasságot, egészen addig, ameddig már a felhők felé nem ért. A védőburok már a múlté volt, hiszen Sangria egy mindent bele háborúba kezdett.
Csak úgy, mint az előbb, a szája elé koncentrálta az energiáit, ahol egy újabb tűzgolyó manifesztálódott. A célpont ezúttal azonban nem a macska volt... hanem a civilek. Tüzelt. De itt még nem volt vége. Újabb és újabb tűzgolyókat lőtt ki különböző távolságra egymástól. Tudta, hogy a másik nem tud ott lenni mindenhol és választania kell, hogy kiket véd meg. Bárhogy is dönt, a vesztesége elkerülhetetlen.

Sangria sejtette, hogy felbőszíti a több méter magas dögöt. Édes és aranyos volt a macska formája, nem pedig veszélyes. Vagyis első látásra nem volt veszélyes. De ennek ellenére alkalmatlan volt arra, hogy a levegőben a sárkány után eredjen. Hiába volt a képessége, nem vállalkozott arra, hogy most álljon neki kísérletezni azzal, hogy vajon tud-e szárnyakat varázsolni magának. Inkább, míg a sárkány repült, addig Sangria a vérét csalogatta, minél több, annál jobb. Ha meg kijutott a hatóköréből...
A gondolat ezen pillanatában tűnt el a sárkány a felhők fölött. A macska elfintorodott.
Nagy levegőt vett, lassan kifújta és mérlegelt. Nem tudta mi a terve a sárkánynak, vagy hogy van-e terve, vagy csak menekül, mert rájött, hogy nem nyerhet ellene.
A nő örült annak, hogy bár a védelmet lebontotta, de az így rászakadt energiát nem élte fel teljes mértékben. A belső területek köré újra felemelte a védelmet, mely a sárkány támadásait teljesen kivédte. Ennél többet nem tehetett, jelenleg. Sangria kénytelen volt megvárni, hogy maga a sárkány merészkedjen közelebb. Ha már megint közel van hozzá, akkor támad újra.
Legyen bármilyen önző, mikor a védelmet visszaállította, akkor nem a népe lebegett a szemei előtt, hanem a drága, puha prémjei. Hibrideket talál bármikor... De a prémek, azok egyedi darabok! Sangria az erdő magányában felnevetett a saját gondolatmenetén, hogy lehet ennyire számító dög.
Aztán visszapillantott az égre. Sehol semmi nyoma a sárkánynak. Persze továbbra sem mozdult a helyéről, hiszen bármikor felbukkanhat.
Viszont az tény volt, hogy a démonhibrid, kevert vére ellenére többet nem tud belépni, berepülni, beesni a területre, hiszen nem csak a tisztavérüek bejutását gátolja a pajzs, hanem az ártó szándékú lényeket is. Hakuryuu pedig bőven kimerítette az ártó szándékú lény fogalmát.
- Ártatlanokat támadni, milyen nemes, milyen büszke dolog - dünnyögte bosszúsan Sangria. Míg várt, hogy felbukkanjon a hibrid, addig az egyik kidőlt fa törzsén foglalt helyet. Egyszer majd ideér. Vagy sem.

Hakuryuu a felhők felől bár már nem látta, de érezte, hogy nagy energiák vannak mozgásban. A belső területek védőpajzsa olyan erőteljes volt, hogy a jelenlegi erejével képtelen lett volna áttörni rajta. Visszaváltozott és csak a szárnyai maradtak meg. Emberi arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint eddig is. Nem bánt meg semmit sem, legfeljebb azt, hogy nem végzett a nővel akkor, amikor még megvolt rá az esélye.
A kezében lévő kardra tekintett, de a kardon kívül volt ott valami más is. A nyaklánc.
- Narelle... - Mondta ki a hercegnő nevét elégedetlenül sóhajtva egyet.
- Szánalmas. - Tette hozzá, majd a mélybe tekintett. A harcot megnyerte. Már nem volt más dolga, mint kivárni a nappalt. Egészen pontosan a delet, amikor is démoni ereje tetőzik és nincs senki és semmi sem, ami túlélhetné tomboló megtorlását.
- De az nem lenne méltó hozzám. - Felelt a saját gondolataira. Nem is olyan régen eldöntötte, hogy a Nap áldása nélkül győzi le Sangria-t. Jelenleg viszont nem úgy fest, hogy képes lenne rá és több ideje sincs játszadozni. A fiú büszkesége volt az, ami Dombvidéket megmentette. Megszerezte azt, amit óhajtott. Kérdéseire pedig... nem itt fog válaszokat kapni.
Nemes tekintetét a távoli horizont felé fordította és megindult előre.

- Vége -