Főtér

- Rowan, drága uram, ne maradj le! - csendült a hangom másnap délelőtt a város főterén közel a szökőkúthoz. Meglepően kellemes volt az idő, így viszonylag vékonyabb anyagú ruhát túrtam a ládákból. Ha vörös hajam látszódott volna, akkor biztosan nem ezt veszem fel, hiszen az ősz színeiben pompázott a ruha. Nekem már a vörös szememmel és hajammal sok volt a tükörben az összhatás, de az álca kinézethez teljesen megfelelt.
Amúgy békés reggelem volt. Nem nagyon morogtunk, legalábbis én nem morogtam. Lehet mert viszonylag korán jutottam hozzá az éltető kávémhoz.
- Tudod mit felejtett el Basso? - hajoltam oda Daermodhoz, mikor beért. Szerencsére nem volt kihalt a főtér, ugyanakkor még is eléggé tömve volt ahhoz, hogy ne tűnjünk ki nagyon. A férfiba karoltam, s miközben a szökőkúthoz irányítottam a fülébe suttogtam a válaszomat.
- A vért... Még is csak vámpír volnék - suttogtam. Külső szemlélő nem láthatott ebben semmi gyanúsat, de nem tudtam elfelejteni, hogy Daermod szerint valaki figyel minket. S, amúgy is Basso is célzott rá a Daermodnak írt levélkéjében. Az enyémet a tűzbe dobtam, bontatlanul. Nem érdekelt, mi állt benne.
- Érezted ma is, hogy valaki szemmel ver... khm... tart minket? - suttogtam, s egy gyors puszit nyomtam az arcára. Maximum az eredeti Kordeliának rontom a hírét.

A reggelem, valljuk be, elég érdekesen kezdődött. Legalábbis, mikor feleszméltem, hogy próbáltam közelebb araszolni a Vörös Veszedelemhez, aminek nem hiszem, hogy jó vége lett volna. Miközben sétáltunk olykor körbe szagoltam, nincs e az illető a közelünkben akinek kivívtuk figyelmét. Ezért is maradtam le a nőtől, majd mikor szól, megszaporázva lépteim sietek mellé.
-Ne haragudj... elkalandoztam. - mosolyodom el a magam módján játszva a szende, butyuta férfiút. Rowan... nagy ára lesz ennek, már most érzem. Mikor kedvesem közelebb hajol, magam is így teszek, hagyva, hogy a szökőkúthoz navigáljon. Nem felelek, helyete figyelmesen hallgatom, mit is szeretne a másik. Elsuttogva bánatát aprót bólintok és viszonzom a puszit.
-Sajnálom... nem tudom élnél e egy farkas vérével. - búgom puha bőrébe, mintha csak szelíd szerelmesként suttognék neki valamit. S talán ennek így is kell lennie.
-Nem. Mióta elhagytuk a birtokot, azóta nem. - felelem barátságosan, mintha valami nem túl bizalmasat közölnék vele, mintha csak egy szimpla társalgás lenne.

Megcsóváltam a fejemet, s közben halkan felnevettem, ahogy Daermod odaért mellém.
- Nem haragszom, kedvesem - villantottam rá egy bájmosolyt. A szökőkút szép volt, a galambok peckesen járkáltak, és az öreg hölgyek kenyerét eszegették. Igazából teljesen szép napunk volt, egyedül annyi volt a szívfájdalmam, hogy nem a saját kinézetemben voltam jelen, hanem egy másik nőnek az arcát viseltem. És! Valljuk be ez felettébb rombolta a hangulatot.
- Túl feltűnő ez a pofi, különben simán el lehetne intézni egy külvárosi fogadóban. Ott adnak bort, speciális igényekre szabva - feleltem halkan. A felajánlására, azonban lassan ingattam a fejemet.
- Kedves vagy, de visszadobom az ajánlatot - felpipiskedtem az ajkaihoz, és komor ábrázattal néztem rá. - Méreg, nem vagy alkalmas arra, hogy megegyelek - suttogtam szinte a szájába. Kissé zavaró volt, hogy így kell műsorozni, de...
- Rendben - bólintottam. - Ha bármi gyanúsat észlelsz, szólj! - kértem, majd belekaroltam. - Nos, Rowan drágám, merre szeretnél menni? Mivel töltsük a napot?

Nem értettem a nő mit tart ennyire viccesnek, miközben hátamon feláll a szőr attól, hogy magamon érzem azt a tekintetet.
Kedvesem oldalán lépdelve tekintettem meg a kutat. Figyeltem a városi galambokat, kik étvágyukat csillapították, egy macska a kút vizéből kortyolt és a helyi hírszerzés is aktívan tárgyalta a főtér eseményeit. Érződik a meleg idő mindent és mindenkit kicsalt.
-Sajnos... de megoldjuk valahogy. - magam pedig bűnösnek érezve kezdtem gondolkodni. Hiszen a farkasétvágyam csak-csak vissza tudom fogni, de az övét? Fogalmam sincs milyen következményei lehetnek egy éhes vámpírnak. Mondjuk... azt se tudtam, hogy a vámpírok nem bírják a farkasvért.
-Természetesen így lesz. - mormogom, majd körbetekintek. Kezdem nyomasztónak érezni a várost és érteni, miért hagytam ott a völgyet.
-Ha szeretnél valamit venni, szétnézhetünk, ha sétálnál menjünk a park felé. - nem tudom mennyire jó ötlet, illetve hányan lehetnek ott. Ha mást nem egy fa tövében üldögélve nézzük a semmit.

- Nézd azt a macskát - mutattam a szökőkútból lassan lefetyelő jószágra. Láttam a cirmos szemein, hogy nem sokára az egyik galambra rá fog ugrani, hogy megegye.
- Ne aggódj kedvesem, mindenre van megoldás - fogalmaztam sejtelmesen, de nem tudtam elrejteni a szemem aggódó villanását. Kár, hogy Bassonak nem volt annyi esze, hogy küldjön egy üveg speciális igényekre való bort. De... hát engedjük el... Basso csak egy nyomorult, irritáló ember.
Szembe fordultam vele és megsimogattam az arcát.
- Nem kell ennyire aggódnod értem. Megoldom majd, kedvesem  - suttogtam, és szemérmesen lesütöttem a tekintetemet. Hátha valaki figyelt volna minket. Be kell vallanom, hogy nagyon is zavaró volt ez a színjáték. Sokkal szívesebben andalogtam volna a saját alakomban. Igaz, akkor nem andalgok, hanem éppen kirabolok valami nemest... de...
Örültem, hogy dobott fel új témát, miszerint mit csináljuk.
- Nem tudom - kecsesen megvontam a vállamat. - Mit szoktak csinálni az andalgós párok - kérdeztem szemtelenül vigyorogva. Nagyon örültem a ténynek, hogy ő a valódi alakomat látja, nem az álcát.
- De kódoroghatunk, legalább látnak. Lehet, hogy a titokzatos idegen is feltűnik, aki szemmel vert tegnap téged - jegyeztem meg tanakodva. Őszintén szólva rugalmas vagyok, nem fogok semmi olyat ráerőltetni a másikra, amit nem akar.
- Rég nem volt ennyire unalmas... akarom mondani édes semmittevéssel töltött napom - nevettem fel halkan.

-Minden és mindenki élni akar. Ez az állatoknál sincs másképp. - nyugtázom a macska vadászatra készülő testtartását, remegő, csapkodó farkát, pupillái szűkülését. A lány válaszára aprót biccentettem.
-Mindenre. Vagy jó vagy rossz. Ez pedig csak később derül ki. figyelem, ahogy szembefordul velem és arcomhoz ér. Arra az oldalra, ahol egy mélyebb karmolás nyoma maradt mementóként így bizalmatlanul egy picit hátrébb húzom a fejem, majd hagyom, hogy hozzá érjen. Az álca számunkra illékony, egymást látjuk, nem a két kis nemest.
-Ha én azt tudnám? - sóhajtok lovagiasan, majd felemelve fejem behunyom szemem. Hallgatok és várok. Mégis mit művelsz te kivert kutya? Kinek kellenél, kinek kellene egy halálra ítélt fattyú, ki mindent eldobott, mert őt eldobták. Nem vagy több egy elhasznált kapcánál, mit egy egyszeri és egyszerű mozdulattal dobtak félre. Miből gondolod hogy hasznodat veszi, sokkal erősebb, mint te? Gondolj múltadra, mikor nem számított melyik falka tagja vagy, mind a kettő beléd rúgott és mart. Daer pedig saját gondolatai fogságában bénult meg láthatatlanul. Ha nyitva lettek volna szemei, talán látta volna Riya az elködösülést. A lány dallamos hangja pedig keserű mosolyra kéztette. Ekkor ütötte meg fülét egy dallam. Jól ismerte, mit a szél felé sodort.
-Még egy tánc belefér ebbe az unalmas napba? - kérte fel a nőt, majd ha engedi, az utcai zenészekhez vezeti, amerről a szél feléjük sodorta a dallamot. Előreengedve a lányt egy utcagyereket leszólítva adott neki egy pár érmét, majd elküldte. A lány csupán ennyit láthatott, nem hallhatta az utasítást, mit kiadott neki. Majd mellé lépett emelt fővel.
-Szabad?

- Én azért a macskának szurkolok és nem a galambnak - jegyeztem meg kuncogva. Ha van állat, amit szeretek, az a macska. Bármelyik macskafajta szóba jöhet. Mindegyiket szeretem.
- Gondolom eléggé rossz megoldásnak minősülnek, ha visszaérve a birtokra valakit nyakon harapnék - a legyezőm mögé rejtettem a kissé gonosz vigyoromat. Bár elképzeltem, hogy vajon mennyire venné zokon az egész birtok lakossága, ha mondjuk a házigazdát kissé megcsapolnám.
- Nézd, D... Rowan - mutattam... nem is tudom mire. Zavartan pillogtam körbe, az előbb mintha láttam volna valami kósza, kóbor árust. - Mindegy - még mindig nem értettem mi történt, de elengedtem. Kár lett volna ezen túráztatni magam.
- Egy tánc? - néztem rá meglepődve. Itt és most? Tényleg? Döbbenten pislogtam. Végül is... miért is ne...
- Akár kettő is - mosolyogtam szerényen, majd kissé tétován álltam és vártam. Valószínűleg lehet ez az a pont, mikor fel kéne homályosítanom a vérfarkast, hogy amúgy nem tudok táncolni.
- Igen - nyújtottam a kezemet, s hozzá simultam. - Egyébként nem tudok táncolni - jegyeztem meg csak úgy nyugodtan, mellékesen, mintha csak az időjárásról beszélnék. Igen Riya, ostoba vagy, nyugtáztam magamban.

-Mintha lenne bármennyi esélye a galambnak, aki háttal áll a vadászának. Buta madarak... - jegyzem meg mosolyogva. Noha nem vagyok oda a bundás négylábúakért, inkább ők mint a tollasok. Velük kevesebb baj van.
-Figyelj... ízlések és pofonok, lehet valaki fizetne is érte, de nagyobb eséllyel próbálnának a nyomodra bukkanni. - mondom el a véleményem vállat vonva. Nem különösebben érdekel mit csinál a másik amíg az nem kerül az életembe.
-Hmm... - tekintek a mutatott irányba, majd felvonva szemöldököm a lányra tekintek. Nem számonkérő, nem korholó, csupán érdeklődő, hogy mit láthatott. Mert én sajnos semmit.
-Akkor menjünk. - mosolygom majd megfogva kezét a tömegen átkisérve vezettem a zene felé. Ott megállva rá emelem borostyán íriszeimet, majd tánchoz megfelelően kihúzom magam. Kezembe veszem apró kezét és másik tenyerem derekára helyezem.
-Ne aggódj ezen. - szólok hozzá nyugtatón, majd ha engedi, vezetem. Figyelek rá, hogy minél hamarabb megszokja a lépéseket. Egyáltalán nem kell aggódnia, hogyan, merre és meddig, elég követnie. Ha látom rajta, hogy elég lesz számára, kivezetem a tömegből és átveszem a fiúcskától a liliomot, amit térdre ereszkedve nyújtok át neki.
-Virágot a virágnak. - mosolygom rá pimaszkásan, mégis egyenes tartással.

- Sose lehet tudni, Rowan - ingattam lassan a fejem. - Még akár megriaszthatja valami a galambot, és a macska elvéti az ugrást. De persze, ilyen nem fog előfordulni, hiszen szeretjük a macskákat, nemde bár kedvesem? - néztem rá elbűvölő mosollyal az arcomon, miközben szemmel szuggeráltam, hogy eszébe se jusson megzavarni a cirmost a leendő ebédjének levadászásában, mert akkor előfordulhat, hogy őt vadászom le. Nyilván nem élelmezési célzattal, de akkor is szar lehet, mondjuk néhány napig egy hasi sebbel mászkálni, mert valaki ki akarta belezni. Elhessegettem a vérszomjas gondolataimat, hiszen egyáltalán nem illettek ehhez a szituációhoz. Egyáltalán nem kellett volna, hogy ilyen gondolatok kergetőzzenek a fejemben.
- Jelen esetben Kordelia nyomára - nevettem fel halkan. Még mindig nem kéne megfeledkezni arról, hogy a külvilág számára nagyon nem a saját arcommal rohangálok.
Kételkedő pillantást vetettem rá, majd hagytam hogy vezessen. Igyekeztem nem hasra esni, sem pedig megtaposni. Azt hiszem most elrebegek néhány hálaimát azért, hogy nem magassarkú csizmát választottam ma reggel, hanem laposat. Szinte sarka sem volt. Kész szerencse, Daermod is megmenekült egy kínzástól, aminek az a becsületes neve: Riyával való táncolás. Azt hiszem a bálon nagyon sokan fogják szidni Kordeliát, hogy mindenkit letapos tánc néven. Haha... megérdemlik.
- Oh - nyikkantam meglepetten, és kissé pirulva átvettem a virágot. - Köszönöm Rowan - mosolyogtam rá, s tétován, sután forgattam a virágot a kezemben. Nagyon nem tudtam, hogy mit kéne vele kezdenem.
- Állj fel kérlek. Ha továbbra is térdelsz, a végén még azt hiszik, hogy épp megkéred a kezemet, annak ellenére, hogy már házasok vagyunk - kértem, egyre nagyobb kínban a férfit, hogy ne térdepeljen továbbra is előttem.

-Ugyan! Mi tudna megzavarni egy melegvérű ragadozót, aki ősi ösztöneinek hódolva cserkészi be vacsoráját? - nézek rá értetlenül, mivel fogalmam sincs mit vétettem, hogy gyilkos pillantásaival kelljen szembenéznem. Bár... talán az egyszer élvezném, ha egy nő üldözne, legyen a futam végén bármilyen következmény.
-Igazad van. De nem hiszem, hogy bárkinek máglya általi halált kívánnál. - nézek rá kérdőn. Nagyon remélem, hogy ő is a tiszta munka híve és mindenki megérdemli az egyszerű, könnyed halált. De lehet csak én vagyok elfogult és csak farkas ösztönöm késztet erre.
Nem zavart, hogy a lány olykor rálépett lábamra, ilyenkor igyekeztem kicsit korigálni, csendes tettekkel vezetni, hogy minél könnyebben beletanuljon. Van egy érzésem, hogy az est nehéz lesz, nem csak nekünk, de azoknak is akik táncra kérik az arám. Amint átadtam a virágot, újra kétlábbra állok, majd kezem tartva felé, hogy elinduljunk.
-Egy piknik a parkban? - nézek rá kérdőn, s ha beleegyezik arra vezetem. Mégis... mi az istenverte fenét művelek? Mi sarkal arra, hogy továbbra is kedves gesztusokkal rohamozzam, mikor nem több ez nekünk, mint munka? Soha többé nem fogunk találkozni, ezt tartom a legvalószínűbbnek.

- Hmm... - hümmögtem úgy csinálva, mint aki nagyon is tanakodik. - Mondjuk egy neveletlen kutyus? - mosolyogtam rá nagyon is célzatosan, miközben elképzeltem, ahogy Daermod ugatva nekiront a macseknak. - De te jól nevelt vagy és nem csinálsz ilyet, ugye? - simultam teljesen hozzá és nyomtam egy puszit a szájára. Vonatkoztassunk most el attól a pillanatnyi elmebajtól, ami most hatalmába kerített. Szerinte ez Basso műve. Alapvetően nem viselkednék így vele, de senkivel sem.
- Áh, az túl meleg, valamivel nyugisabbat képzelnék el - kacsintottam rá. - Amúgy is... le kéne a mondanom a sült oldalasról. Én magam még ugyan sose, de néhány régi kalóz pletyka alapján állítólag a sülő embernek kaja szaga van. Állítólag - megvontam a vállamat, majd inkább a táncra koncentráltam, valamit arra, hogy túlzottan ne tapossam meg szegényt. Oké, voltam én bálban nem is egyszer, de ott nem kellett táncikálnom. Illetve, csak Wynn-nel táncikáltam, a képességem meg sokat segített abban, hogy ne legyek tánc közben ön- és közveszélyes.
- Mehetünk, ha gondolod - mosolyogtam rá, majd még egy puszit adtam neki.
Talán ez volt az a pont, mikor megfogalmazódott bennem újra a nem sokkal ezelőtti gondolatom.
- Ez... - zavartan tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincsemet. - Ez, így fura - mondtam ki végül. - Nem normális, én nem vagyok normális! Ez a helyzet... ez az egész! Ez... - ha nem nyilvános helyen lettünk volna, az lett volna a minimum, hogy két kézzel tépek bele a saját hajamba. Így viszont kénytelen voltam mérsékelni a kitörésemet, s visszafognom a dühömet.
- Ez mind az Ő műve! Mindenről Ő tehet! - jelentettem ki határozottan. Remélhetőleg Daermod veszi az adást, hogy ki is azaz ő.

Tetettett gondolkodására megforgatom szemeimet. Valahogy sejtem, mint macska az esőt, hogy megint jönnek a jó-rossz kutya viccek és sértések. Nagy levegőt veszek, hogy eltűrjem és ne hagyjam ott, mikor igyekszem kellemesebbé tenni az amúgy unalmas napját. Bevallom jobban örültem volna annak, ha inkább a szobánkban maradtam volna.
-Nos... - tekintek körbe felemelve a kezem, hogy körbemutatva a téren. -Egy kutyust sem látok itt, aki megzavarná a cirmost cserkélés közben. - miközben ezt mondom megvonom vállam, én ugyan nem tudom milyen rossz kutyáról beszél. Eddig illedelmes és jól nevelt voltam. Egyre jobban összezavar a Vörös Veszedelem, ahogy apró puszit nyom ajkam szélére. Ha nem fognám vissza magam, valószínűleg egy elégedett morgással is nyugtáznám a dolgot. Legalábbis, az egyik énem nagyon is örül ennek, míg a másik gyanakodva figyel.
-Egyszer volt szerencsétlenségemre, hogy összetörték az összes fogam és megperzselték a talpam. - kiráz a hideg a csúnya emlékre. De legalább fel tudtam gyógyulni. Az érzés mikor szétrobbannak a fogaid, fuldokolsz a füsttől és égetnek. -Attól függ mikor ettél utoljára. Egy idő után mindennek is kaja szaga van. - még fűzöm hozzá.
Mikor a tánc után újra hozzám símult fogadtam a pusziját, amit viszonoztam a homlokára. Zavarodottságára egy kicsit meghőkölök majd egy sötétebb, csendesebb helyre kísérem.
-Mi a baj? - kérdezem, majd a kezem odatartom neki. Talán úgy tekinthetek rá, mint kiskutya a gazdájára, akiért aggódik. Akiért eldobná legbecsesebb értékét, az életét is.
-Ha gondolod, törd el. - fűzöm hozzá és eltakarom, ha él vele, akkor senki ne láthassa.

- Helyes - elégedetten nyugtáztam, hogy nem volt itt egy kutyus se. Rajta kívül, de ezt már nem jegyeztem meg hangosan, nem tettem neki szóvá. Van egy határ, amit nem kéne túllépni, még nekem sem. Annak ellenére, hogy amúgy sok mindent megengedek magamnak, leginkább azért, mert én nagyon is jól szórakozom olyankor.
- Nocsak! - vontam fel a szemöldökömet érdeklődve. - Mesélj még - vigyorogtam rá. Kimondottan érdekelt, hogy vajon mikor is került ennyire szorult helyzetbe. Bár... talán nem kéne még sem nagyon piszkálnom és faggatnom, hiszen nem rám tartozik, nem az én dolgom. Talán.
- Neeem, azért jobban tudom kontrollálni magam - húztam fel az orromat gőgösen. Ugyan! Még is minek néz ez engem?! Ki is kérném magamnak, de nem akartam elrontani a szép pillantatott a tánc végén.
- Ez az egész helyzet - vontam meg a vállamat tanácstalanul. Hogy lehet, hogy ő nem érzi, nem látja át a helyzet súlyosságát?
- Mi van? - nézte rá döbbenten. - Mi...? - egyelőre kerestem a szavakat, mert nem értettem, mire is gondol.
- Miért kéne eltörnöm a kezed? - még mindig kapartam az államat fel a földről. - A franc akarja eltörni a kezed, de ostoba kutya! Honnan a fenéből szedted ezt?! - itt, a két ház közötti sötét kis lyukban nyugodtan tombolhattam és adhattam hangot a nem tetszésemnek és a helyzet abszurditásának.
- Komolyan Daermod, neked ez így nem fura? - néztem rá kérdőn. Nem érdekelt, ha valaki kihallgatott esetleg. Kételkedtem ebben egyébként. - Úgy viselkedünk, mint akik évek óta ismerik egymást, s nem csak munkatársi kapcsolat van köztük. Komolyan, neked ez nem fura?! Itt andalgunk, évődünk... Ez így nem normális! Bárki, bármit mond! - fejtettem ki a véleményemet, s ingerülten csaptam bele a ház oldalába néhányszor. Végül is Basso nem volt itt, hogy az ő fejét csapdossam a falnak.

Pedig a fejem tettem volna rá, hogy nem fogja kihagyni a kutyás poént és be kell vallanom, meglepett. Meglepett, hogy nem tette és elvesztettem volna a fejem. Ezek szerint tudok tévedni és ő is tartogat meglepetéseket.
-Majd talán egy másik alkalommal, mikor nagyon hülyén jönne ki, ha az ő szájából hangozna. - igérem meg, hogy mesélek majd. Egyáltalán nem értem miért kellene mesélnem ezekről, vagy hogy miért hoztam szóba.
Látom szemében az apró gőg szikráját. Azt a fajtát amit büszke egyedeknél láttam. Furcsa és megnyerő, vonz és taszít. Mikor pedig problémájáról kezdett beszélni, keresni a szavakat, türelmesen vártam, mint szelíd szerelmes, kinek ideje, mint a tenger és nem akarja, hogy a felvert hullámok csepje kárba vesszen.
-A kezem jobban bírja, mint ezeknek a házaknak a fala. - símítom végig a falát a szabad kezemmel. Régi építés ami könnyen megadhatja magát egy vámpír dühöngésének. Mikor kifejti aggodalmát és realizálódik bennem mit mond, kicsit elsötétül arcom. Megragadom a vállait, hogy kénytelen legyen rám figyelni.
-Figyelj rám kérlek! - mondom neki nyugodtan, türelmesen amíg a rubin szemeket fogva nem tartom saját borostyánjaimmal. Át kell gondolnom mit és hogy fogok tálalni neki. Légzésem egy kicsit gyorsabb, fülemben csak vérem zubogását hallom. Félek? Izgulok?
-Figyelj Riya... ez nem ellened irányul... vagyis... nincs bajom veled, vagyis... bassza meg! - engedem el és idegesen dúrok a szőke hajamba. Idegesen csúsztatom le a kezem a tarkómra.
-Csak... - harapok ajkamba, mit mondhatnék? -Lehet, hogy csak a gyűrű okozza, de lehet, hogy más áll a háttérben. Nem tartom valószínűnek, hogy ekkora hatalma lenne egy mágia rezisztens anyagnak, szóval... - most komolyan? El kellene mondanom, hogy a farkasok ragaszkodnak? Hogy lehet vele van összekötve az életem? Kifújok egy nagyobb levegőt és hátam az egyik falnak vetem.
-Gondolom hallottál legendákat a farkasok kötelékéről. Nem tudok olyan helyet, ahol ez egy-egy dal vagy mese, történet része ne lenne. A farkasoknak eleve el van rendelve egy társ, egy pár. Általában meg is találják, viszont azokat akik nem ebből a kötelékből születnek megbélyegzik őket. Én ezért lettem Silent. Néma, aki soha nem vonyíthat. Ha igazam van, szerencsétlenségedre egy kutyához tartozol. - ahogy beszélek egyre jobban lehajtom a fejem, majd rogyom össze. Megtámasztom könyököm a térdemen, tenyérgyökömmel a homlokom. Mit hordok itt össze? Miért mesélek neki erről? Miért törtem össze előtte?

Egy pillanatig csak meglepődve nézek rá. Nem igazán értettem mire gondolt, aztán leesett. Hiába látjuk mi magunkat valódinak, más az álcát látja.
- Igen, ennek van értelme - motyogom hangosan a saját gondolataimra. Az ő szavai még mindig valahol érthetetlenek voltak számomra. Lehet kimarat a mondanivalójából néhány szó? De elhessegettem.
- A ház nem érez, te igen. A közhiedelemmel ellentétben nem szoktam senkit ok nélkül bántani - horkantam fel némileg morcosan. - Még is minek nézel engem?! - kértem ki magamnak. Őszintén szólva ez volt az a pont, mikor eldöntöttem, hogy megszabadulok attól a gyűrűtől, ami rajtam van, ha beledöglök is.
Mondtam volna még több mindent is, ám de be kellett fognom a számat, mert amit Daermod most elmondott... Azt hiszem mészárlást fogok tartani. Még nem tudom, hogy kit fogok kibelezni, valószínűleg Basso-t, de na...
- Te hallod mit mondasz? - sziszegtem neki a kérdést. Csak nyugalom Riya, ne akadj ki teljesen, nem vagy olyan helyen. Csak nyugi. Egy pillanatra behunytam a szememet és elszámoltam tízig, majd húszig, végül ötvenig. Mire a végére jutottam el is telt néhány perc, amit teljesen magamba fordulva töltöttem. Csendben és békében.
- Farkasok köteléke... Lehet elkerülte a figyelmedet... én NEM vagyok farkas - sziszegtem ingerülten. Biztos voltam abban, hogy a tekintetem lángol. Ennek az volt a jele, hogy a színvilág kissé elment vörös irányba. Pislogtam párat, hogy ne lássam vörösben a világot, talán akkor a dühöm is csillapodik. - Nekem ehhez nincs közöm. Ha... - felhorkantottam. - Ha... belém szerettél - köptem a szót, - az se az én hibám. Engem nem köt ez a kötelék, vagy mi. Vámpír vagyok, Daermod. Semmi közöm nincs a farkasok párválasztásához, meg semmihez - jegyeztem meg fagyos hangon.
- Hovatovább... Ez az egész Basso műve. Ő kényszerített össze minket, ezzel a vacakkal, ni - dugtam az orra alá a gyűrűt. - Ha meg tudja változtatni a kinézetünket, miből gondolod, hogy nincs rajta egy kis kényszerítő varázslat?! Hogy tudnánk eljátszani a hitele házaspárt, ha épp a falra másunk a másiktól? Basso se hülye, okosabb, mintahogy kinéz. Nem beszélve arról,  hogy nem szereti, ha az üzlete  gallyra megy - fújtam ki a levegőt, meg utána kapkodtam levegőért. Az egészet szinte egyszerre mondtam el.
Kissé kínosan érzetem magam, ahogy a földön térdepelő férfira néztem. Most mit kezdjek vele?
- Ühm... - kezdtem kissé bátortalanul. Oké, lehet rohadtul nyers voltam, de ez nem elég indok arra, hogy csak így magába zuhanjon mint a piskóta. Ugye? - Talán fel kéne állnod. A végén még lebukunk... vagy nem tudom... - fejeztem be sután. Oké, ez kínos. Oké, Riya ezt elszúrtad. Nagyon.

Káromkodást tartalmaz
Valahogy különleges képességem, hogy hülye szituációba keverjem magam.
-Valóban és nem is ezt mondtam. Könnyebben elhietetetm bárkivel, hogy béna vagyok, minthogy leromboltál vagy romboltunk egy lakóépületet. - nem akartam felhergelni, nem akartam rosszat neki. Leengedem magam mellé a kezem. Monológom után aprót bolintok Riya szavára.
-Ki mondta, hogy mind a két félnek annak kell lennie? - teszem fel a kérdést halkan majd hallgatom tovább.
-Kurvára remélem, hogy igazad van. - válaszolok ugyan olyan fagyos hangon, mint amivel ő beszélt hozzám. Utálom a farkas létet, utálom magam, ha valóban hozzá kötöttek az ősök.
Figyeltem, ahogy a kezét az orrom alá dugja mutatva a hematit gyűrűt. Aprót biccentek.
-Mióta csinálod ezt? Száz, százötven éve? - teszem fel a kérdést, de meg sem várom a választ. -Ne mond nekem, hogy ennyi idő alatt nem tanultad meg eljátszani az emberek bizonyos rétegeinek minden napjait, hogy nem tudnád adni magad egy nemes örömlányként, vagy egy családvezető büszke nőként. - vetek rá egy olyanfajta pillantást melyet gyorsan tudok váltani lenézővé, ha annak adja jelét, hogy nem képes erre mágia nélkül.
-A szerelmi kötésnek sokkal nagyobb a mágia pulzálása, ez csak két dolgot hord. Egy illúziót és egy békjót, mi csak az őt viselő személyhez köti. Egymáshoz nincs közük. Teljesen függetlenek. - mesélem miközben homlokom támasztom. Remegés lesz úrrá rajtam, sértetség és harag. Utálom az egész szituációt, Basso játékait, a hisztis vöröst. Tényleg nem akarok mást, mint békét. Legalább annyira, hogy tisztázzam magamban az érzések kavalkádját. És mi van ha mégis ő az? Mi a kurva istent vétettem, hogy őt szánják nekem?
Valamivel jobban összekapva magam talpra emelkedem és leporolom az öltözékem. Csendben lépek ki a fényre és hátranézek.
-Menjünk... - szívem szerint magára hagynám, hogy sétálgasson és szórakozzon. Felőlem aztán nőt is fizethetne magának... mégis erre a gondolatra ugrik egyet a gyomrom. Mintha páros lábbal érkeztek volna egy szaltó után. Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom az orromban tudni a szantál erős illatát, de kénytelen vagyok még egy éjszakát eltölteni vele...

Mi tagadás... hát... ezzel nem tudtam vitatkozni. Csupán bólintottam a szavaira. Tény és való sokkal egyszerűbb lett volna őt darabokra szedni, mint a város főterét.
- Marha jó - horkantottam fel. - Tehát... ha igaz, amit mondasz, elég, hogy csak utánam koslatsz, mint valami szerelmes kiscsikó, és kivert kutyaként morogsz, ha másé lenne a szívem? - foglaltam össze a mondanivalója lényegét. Nagyon remélem, hogy csak tévedtem. - Nagyon remélem, hogy csak te túlzol - adtam hangot az aggodalmamnak, hogy esetleg valamit nagyon is félreértettem.
- Mi a szarért kellett volna? Könyörgöm kalózok között voltam. Csak besurrantam, lenyúltam amit kellett és ennyi. Ha netán el is kellett volna valamit játszanom, akkor a király oldalán mutatkoztam. Tudod, ilyenkor bánom azt, hogy eljöttem onnan. A franc essen bele, meg kellett volna kockáztatnom az átkot, ha netán feldobtam volna a talpam, akkor téged se ismernélek, és nem lennék itt. Mennyivel könnyebb lenne az életem - fakadtam ki ingerülten. Ez volt az a pont, hogy eldöntöttem: visszamegyek délre. Ha a fene fenét eszik is. Nincs az az isten, vagy felsőbb hatalom, hogy itt maradjak.
- Remek. Kurvára remek - túrtam bele a hajamba. A francot se érdekelte, hogy szétszedtem a kontyomat. - Nem tagadom helyes férfi vagy, talán még vonzódok is hozzád, de ennyi. Nem szeretlek, még csak nem is kedvellek - jelentettem ki fagyosan. Azt gondol rólam, amit akar. Ezen az állásponton nem változtatok, és nem is tudok változtatni.
- Nincs az az isten, pénz, hogy ezt a feladatot letudva bármi közöm is legyen hozzád a továbbiakban- dohogtam, miközben legszívesebben megfojtottam volna valakit. Mondjuk Bassot, majd a kutyát. Nem kellett volna vele kedvesnek lennem. Tessék Riya, itt az eredménye, hogy kedves voltál valakivel.
Rendbe szedtem a zilált kontyomat, bár már visszatűzni nem tudtam a fejem tetejére. Mindegy. Amúgy is fújtattunk mind a ketten, viszonylag fojtott hangon veszekedtünk... szóval a nagy közönség azt gondol, amit akar.
- Felőlem - vontam meg a vállamat. Hova akar menni? Remélem vissza a birtokra, hogy duzzoghassak kedvemre és élezgessem a fegyvereimet. Utána letudjuk a bált, felveszem a pénzt a munka után és elfelejtem a kutya létezését is.

Kérdésére megvonom vállam és felemelem tenyereimet.
-Fogalmam sincs. - eddig próbáltam kedves lenni vele, csak azért, hogy minden gördülékenyebben menjen. Erre... inkább ott kellett volna hagynom azt a kapzsi barmot.
-Elhiheted, hogy én is reménykedem benne, hogy nincs így. - adok hangot véleményemnek. Bőven sok és sokk volt a mai érzelmi hullámvasút. Mikor pedig kijelenti, hogy képtelen a színjátékra egy undorodó grimaszt engedek meg magamnak. ~Béna~
-Valóban. De az azt is jelentené gyáva vagy és félsz élni. És tudod mit? Örülök neki, hogy találkoztunk. Legalább tapasztalatot szereztem. - hangom hideg, arcomon valami pszichikusnak mondható mosoly ül. Tegyen belátása szerint, majd max leugrok valahonnan és elfelejtem felgyógyítani magam. De azzal én is gyávaságomról tennék tanubizonyságot. Csessze meg az egész.
-Nem is kell kedvelned. Elég ha erre az istenverte feladatra elviselsz. Utána hallani sem fogsz felőlem. - engedek meg magamnak egy keserű mosolyt. Valóban ezt akarom? Valóban hagynám elmenni? Dohogására aprót, de egyértelműen bólintok. Nekem ez teljesen megfelel. Teljesen mindegy mi lesz, hogy lesz. Már semmi sem számít.
Elindulok egy irányba, remélem a lábaim maguktól visszavisznek a birtokra. Viszont ha bárki ránk néz, a részemről ugyan azt a szerelmes férefiút látják, mint ak a főtéren andalgott.

Most mit mondjak? Egyáltalán kell-e bármit is mondanom? Vagy elég, ha szépen csendben megyek mellette, s csak a fejben belezem ki ezer és egy módon?
- Rendben! Támogatom a tervet - bólintottam elégedetten. Mindig ennyire könnyű volt vajon vele szót érteni, vagy csak most? - A mai estét megcsináljuk, utána minden visszatér arra a szintre, hogy nem ismerjük egymást - nyugtáztam én is a saját szavaimmal. A tudat, hogy ezt követően el tudom felejteni ezt az ostoba kutyát, megmelengette a szívemet. Máris sokkal fényebben láttam a jövőt.
Felvont szemöldökkel adóztam annak, hogy az arca milyen bámulatosan tud változni. Komolyan egy színskála az arcaihoz képest egyszínű.
- Bámulatos, milyen gyorsan változtatod az arckifejezésed - jegyeztem meg gúnyos-elismerő hangon. Oké, én ilyen szempontból rémesen egyszerű voltam. Minden kiült az arcomra, csak nehezen tudtam pókerarcot vágni. Legalább van min dolgoznom majd. Csak éljem túl ezt a rohadt éjszakát. Utána esküszöm eltűntem és a büdös életbe nem fog rólam hallani.
- A birtokra akarsz visszamenni? Mert akkor balra kéne fordulni, így a hídhoz, meg a parkba tartunk - jegyeztem meg vagy úgy öt perc néma csend után. Aztán... igazából kissé aggódva pillantottam a mellettem lévő vérfarkasra. Ahogy Basso megfeledkezett arról, hogy nekem vérre van szükségem, az jutott eszembe, hogy mi van, ha a kutyus a teliholdat érzi?
- Te... - kaptam a keze után és torpantam meg. Nem érdekelt, ki és hogyan néz ránk. Lábujjhegyre álltam és a füléhez hajoltam. - Nem mostanában lesz telihold? - kérdeztem komolyan.

Vajon... mindig ennyire gyerekes és értetlen voltam? Mindig ennyire naiv ennyire megadtam magam az ösztöneimnek? Összetörtem egy idegen előtt.
-Remélem. - suttogom magam elé, noha talán tisztában vagyok vele, vagy legalábbis agyam egy szegletébe fogom száműzni a gondolatot, hogy elfeledjem a nőt, ki talán tényleg a párom. Átkozott ösztönség, átkozott farkas lét...
Mikor talán megdícsér, aprót biccentek.
-Nem mindenkinek adatott meg olyan lehetőség, hogy ne tanulja ki. - tény, bámulatos a képessége, hogy fel-alá mozog a falakon, tárgyakon, de ha utánam dobnák se kellene. Az enyém tökéletesen működik, folyik saját medrében és életben tart. Valahol pedig számomra szokatlan, hogy egy bérbakó nem képes erre, legyen akármilyen. Szokatlan volt a közénk beálló csend, valamint... szokatlanul jó volt. Egészen addig amíg a másik meg nem törte azt. Mily' lehangoló! Megvontam erős vállaim majd balra fordulok. Amint megragadja kezem megállok és rá emelem tekintetem.
-Holnap. - igyekszem minél kevesebbet beszélni, hogy véletlen se zavarjam meg a nagyságosasszonyt. Valahogy a vadászat éjszakájának ígérete sem dobta fel a belső hangulatom. Jobb szeretném, ha valaki fejbelőne egy ezüst vesszővel. Vagy eltávolítaná a szívem, talán azt se tudnám begyógyítani. Apró neszre leszek figyelmes, mire abba az irányba lépkedem. Ahogy lehajolok és megmozdítom a dobozt két ázott és a kihűlés szélén álló kismacska néz rám nagy kék szemeikkel és utolsó erejükkel igyekeznek egymást melegíteni. Talán feléjük levezethetem azt a fajta szeretetet, amit Riya iránt érzek, vagy éreztetnek velem.kezembe fogom őket, majd a zsebkendőmmel körbe bugyolálom az apróságokat, már ha a másik nem akar közbelépni valamivel.

Ó jajj, a kutyus morog... ez volt az első gondolatom. A második, hogy csak mi lehetünk olyan balszerencsések, hogy beborult, s lassan csöpögni kezdett az eső.
Eleinte nem zavart, én megoldottam, aktiváltam a képességem, mintegy megszokásból. Csak bő néhány perc után esett le, hogy ez így nagyon nem megfelelő. Szóval beletörődött sóhajjal, mint aki nagy, sőt! Óriási szívességet tesz a világnak, hagytam, hogy az eső szép lassan eláztassa a ruhámat, a hajam és mindenemet.
Morogva sóhajtottam fel, hiszen a férfi nem válaszolt. Oké... akkor most koslatok utána, mint jó asszonyka, mert olyan nincs, hogy nélküle megyek vissza a birtokra.
- Sejtettem - sóhajtottam fel. Remek. Holnap telihold. - Az időzítés több, mint remek - csóváltam a fejemet morcosan. Ha elcsesszük és bajba kerülünk, akkor még egy nagyon morcos vérfarkassal is kell számolni a jövőben. Ezért Basso, minimum megnyúzlak.
Gondolom nem kell mondanom, hogy nagyon kezdett bosszantani az a férfi. Megnyugszom, feldolgozom a legújabb húzását, erre csinál valamit, amitől eldobom az agyam.
- Rowan...? - fordultam hátra kérdőn, mikor érzékeltem, hogy a férfi már nem sétál mellettem. Kellett néhány másodperc, ahogy feldolgozzam a látványt.
- Mi a...? - akadt a torkomon a szó. A kép, ami elém tárult... oké, erre így nem számítottam. Egy, nagy vastag anyagból készült zsebkendőt halásztam én is elő és Daermod felé nyújtottam.
- Ha van egy kés nálad, akkor a ruha alsóbb rétegeiből és tudok még anyagot levágni a cicáknak - ajánlottam. Nyilván nem fogom a macskákat itt hagyni. Az állatokat szerettem.

Amint beborult az égés az első cseppek a fejemet érintik kibújok felsőmből és a nő fölé tartom, hogy ne ázzon el. Talán a ragaszkodásom jele, talán csak udvariasság. Sajnos semmikép nem színjáték.
Nem teljesen értetem a nő fennakadását a teliholdon. Egyáltalán mi dolga lenne velem holnap? Semmi, ma éjjel végzünk, legkésőbb délután lejelentkezünk Basso-nál és ott se voltam, ahol ő lépdelt. Nem teljesen értem miért van úgy oda és vissza Basso húzásain. Talán nem dolgozik neki elég ideje?
Lepetten tekintek a cicákról a nőre, majd elfogadom a másik kendőt.
-Nem szükséges, így teljesen jó. - hogy megértse mire gondolok meleg kezemmel megfogom az övét. Mint mindennek, az energia áramlásnak is van fizikai következménye. Jelen esetben a tenyerem melege, a kis gazak körülöttünk pedig elszáradtak. Csodás dolog a képességem.
-Inkább siessünk vissza, hogy amennyit javulnak, ne romoljanak amíg vissza nem érünk. - nyilvánítom ki véleményem, majd ha a másik beleegyezik magamhoz ölelve a cicákat sétálunk vissza, amennyiben a nő képes szaladni hozzá igazítva a tempóm rohanok mellete.

VÉGE