Rayne Aqualis

Csak úgy, mint az összes többi sárkányé, úgy Rayne élete is egy tojással kezdődött. Szülei vadsárkányok voltak, öntudat nélküli ösztön lények. Egyke fiókaként, osztatlan figyelmüket, gondoskodásukat élvezte.

Ahogy felcseperedett és elérte az ivarérett kort, már nem volt szüksége gyámságra, így hát egyedül, magányosan folytatta tovább az útját. Új otthonául, az Azúrkék öböl, a ma ismeretes nevén, Kalóz öböl vált.

Rayne-t már születése pillanatától kezdve csábította a tenger. A sós illata, a végeláthatatlan határai, erőteljes hullámai... mind-mind a lénye részeit képezték. A levegő után, a vizet is meghódította. Teste tökéletesen alkalmazkodott a víz alatti életmódhoz. Hamarosan a tenger és a közeli szigetcsoportok uralkodójává, védelmezőjévé vált.

Évezredek teltek el, s ez idő alatt új fajok jöttek létre, miközben régiek haltak ki... a tenger élővilágának természetes körforgásába... még Rayne sem szólt bele. Egy nap azonban megjelent egy faj, amely nem élelem szerzés céljából ölt, hanem azért, hogy saját mohó, kapzsi vágyait kielégítse. Az ember.

Foglalkozásukat tekintve, egy nagy gyűjtőcsoportba lehetett Őket besorolni: kalózok. Kegyelmet nem ismerő, véreskezű tengeri banditák voltak, akik amellett, hogy egymással is háborúztak, a Nixe-kre (sellő nép) vadásztak és a városaikat fosztogatták. Csak idő kérdése volt, hogy szembetalálják magukat Rayne-el, aki bár az életüket megkímélte, a hajóikat elsüllyesztette. A túlélők hírül vitték társaiknak a történteket, nem sokkal ezután pedig szárnyra kélt egy mítosz, miszerint Azúrkék öböl mesés kincseket rejt, amiket egy vérszomjas bestia őriz.

A nemes ügy érdekében a kalózok elásták az egymás közti csatabárdot, s egy nagy flottává tömörültek össze. Újonnan megalakult szövetségük egy századnyi hajót számlált. Mindezek ellenére, a háború, amelyet indítottak... alig néhány perc leforgása alatt, véget is ért. Rayne, a tenger vad hullámaival söpörte el a hajók hadát. Azon a napon, a kalózok népe, teljes és megsemmisítő vereséget szenvedett az Azúrkék öbölnél.

Csendes hetek, hónapok következtek. Mikor már úgy tűnt, hogy a kalózok feladták, s nem próbálkoznak többet, egy újabb hajó tűnt fel a láthatáron. Fekete lobogóin egy kraken címer állott. A hajó kapitánya nem más volt, mint Essie Aqualis, aki fiatal nő létére egyike volt a kor legrettegettebb kalózainak. Essie tudta jól, hogy mivel áll szemben, lévén nem először vadászott sárkányra. A fedélzet megannyi fegyvere közül, több tucatnyi baliszta is felsorakozott, melyek nyílainak hegye, hegyi kristályból készült.

Rayne, a hajó útját állta, s bár fenyegetően morgott, nem támadott. Ez azonban nem volt kölcsönös. A kapitány parancsára, a baliszták célbavették Őt. Egyetlen olyan nyíl is elegendő lett volna hozzá, hogy leterítsen egy felnőtt, kifejlett sárkányt. De most... nem ez volt a helyzet. Eltaláltak Rayne-t, de a teste nem sérült meg. A nyílak egyszerűen átrepültek rajta, lévén amaz folyékony halmazállapotú volt. Közvetlenül ezután, Essie hajója is osztozott az összes eddigi sorsán: a tenger fenekére süllyedt, Ők maguk pedig mentőcsónakokat használva menekültek el.

Essie, életében most először tapasztalta meg a vereség keserű ízét, amibe nem tudott beletörődni. Egymást követő álmatlan éjszakák, olykor lidérces álmok kínozták Őt. Megakarta ölni a sárkányt, aki íly rútul elbánt vele. Tetemes vagyonának nagy részét újabb és újabb hajók vásárlására költötte. Végül egy hónapnyi felkészülés után, visszatért az Azúrkék öbölbe, hogy revansot vegyen. A hajója és a fegyverei is egyaránt nagyobbak voltak, akárcsak a vereség, amelyet újfent elszenvedett. Még csak karcolást sem tudott ejteni ellenfele testén. Az elkövetkezendő félévben számos alkalommal visszatért, de a végeredmény mindig ugyanaz volt. Az öböl kapujától, egy arasznyit sem tudott beljebb hatolni.

Egyik alkalommal azonban, valami váratlan dolog történt. Amikor a két fél felsorakozott egymással szemben, Rayne teste fényárba burkolódzott és eltűnt. Ezzel egyidőben, egy fiatal fiú jelent meg a hajóorron. Rayne, életében most először öltött emberi alakot. Essie és a legénység is ledermedt, erre... senki sem számított. A több ezer életéve ellenére is fiatalos külsővel megáldott fiú nem beszélt, de úgy tűnt, hogy azt megérti, amit mondanak neki. A tény, hogy Ő nem csak egy egyszerű vadállat volt, új lehetőségekkel kecsegtette a kapitány kisasszonyt. "Talán ha egyszerűen csak megkérném, hogy ne álljon az utunkba..." - járt a fejében. Ám legelőször... kölcsönösen képesnek kellett lenniük megérteniük egymást.

Essie időt és energiát nem spórolva tanította Rayne-t, aki szivacs módjára szívta fel az új ismereteket. Kevesebb, mint egy hét alatt tanult meg beszélni, miközben az emberek népéről és azok kultúrájáról is informálódott. Tanára természetesen nem beszélt neki a kalózokról és azok tevékenységéről... érthető okok végett.

Észre sem vették, hogy az együtt töltött idő alatt, barátság szövődött kettejük között. Lévén kényelmetlen volt mindig "sárkányként" hivatkoznia a másikra, Essie a "Rayne Aqualis" nevet adta barátjának, aki ezt el is fogadta. Igazán kellemes időszak volt, de minden jó véget ér egyszer... A nő kezdett kifutni az időből és a legénysége is egyre türelmetlenebbé vált. Meg kellett hoznia egy nehéz döntést. Élete talán... eddigi legnehezebb döntését.

Egyik reggel, mikor Rayne a szokott időben a hajóhoz ment, annak vitorláit leengedve találta. A fedélzeten több tucat kalóz - mérgezett egér - módjára izgett-mozgott. Essie a kormány mellett állt és a távoli horizontot kémlelte. Mint az kiderült, a hajó nem sokára útra kel, vissza az emberi civilizáció felé. Feladta. Essie megértette, hogy az öböl mennyire fontos a barátja számára és már megölni sem akarta Őt, így hát... nem maradt oka  továbbra is a környéket háborgatni. Ami pedig Rayne-t illette, a búcsú ismeretlen fogalom volt számára és lévén nem volt a szavak embere, ezért olyasvalamit tett, ami a régi énje ismeretének fényében, egészen eddig elképzelhetetlen lett volna. Sárkányalakot öltve, a víz alá merült. Néhány perc múlva újra felbukkant, kezét a hajó felé tartotta és öklét szétnyitva, temérdek aranyat hullajtott a fedélzetre. Évszázadok alatt elsüllyedt hajók kincsei voltak ezek, amelyek árából, akár 100 új hajót is lehetett volna vásárolni. A legénység önfeledt örömmel fürdőzött az aranyban, hiszen a legcingárabb alak is legalább térdig el tudott benne merülni. Essie álla valahol a hajópadlón landolt, hosszú másodpercekig meg volt dermedve. Végül halványan elmosolyodott, s fejével biccentett egyet. A hajó ezután... elindult.

Rayne a távolból figyelte a hajó egyre inkább zsugorodó sziluettjét. Észre sem vette, hogy a tenger vize morajlani kezdett. Az ég elsötétült, feltámadt a szél. Egy robbanás rázta meg a közeli szigetcsoportokat. Az öböl bejáratának két magas sziklafala - amelyek között Essie hajója haladt át - megrepedt, omladozni kezdett, végül... megrogyott saját súlya alatt. A több ezer tonnányi törmelék maga alá temetett mindent. Rayne-nek ideje sem volt feldolgoznia a történteket... körülötte minden lángba borult. Ekkor egy, a levegőben lebegő démoni nőt pillantott meg, aki a büszkeség bűnének vallotta magát.

Rayne, hezitálás nélkül támadta meg a démont. Kettejük élet-halál párbaja, kezdetét vette. A büszkeség bűne, egyike volt Lucifer legerősebb és legkönyörtelenebb démonainak. Szemében az élet értéke eltörpült, a halandó népekre, csak mint ideje elütésére alkalmas játékszerekre gondolt. A kontinens déli területére való utazásának oka is ebből eredeztethető volt: próbára akarta tenni a tengerek sárkánykirályának - ahogy az emberek Rayne-re hivatkoznak - erejét.

A harc 3 napon és 3 éjjelen át tartott, végül Rayne-nek sikerült halálosan megsebesíteni az ellenfelét. A büszkeség bűne, egy halandó kezei által lelte végzetét. De nem Ő volt a párbaj egyedüli vesztese: Rayne felhasználta minden erejét, teste pedig kristályosodásnak indult. Ez egy olyan folyamat volt, amely noha megvédte Őt a teljes kimerüléstől, ugyanakkor több száz évnyi mély álomra kárhoztatta.