Midayoi

"Ha minden más csődöt mond, bújj el. A nyulaknak bejön."

Mindig is tudtam, hogy más vagyok, mint a többi ember. Kicsiként néha párszor volt alkalmam látni magamat az ablakban.
Az első ami mindenkinek feltűnik az a szemem. Sárkány szemek. Nem igazán emberi a kinézetem, túl sok sárkányjegyet viselek magamon. Ezt azzal magyarázták, hogy sose tanultam meg rendesen alakot váltani.
A hajam kék, és mostanra a derekamig is leérhet. Vékonynak tartom magam és arányosan formásnak.
Amit még fontos megemlíteni, azok a füleimen és a kulcscsontomon lévő kék sárkánykristályok. Aogy idősödtem, úgy lett egyre több és nagyobb.

Nem vagyok valami idős, és ez a sárkány formámon is meglátszik. Nem tudok erre az oldalamra úgy gondolni, hogy ez volna a valódi alakom. Egyszerűen nem megy.
Jelenleg másfél és két méter közötti a marmagasságom. Ennek értelmében a hosszom olyan tizenkét méter lehet. Még senki nem mért le. A szárnyaim fesztávolsága arányos, kábé huszonnégy méter. Tudok is repülni, elméletben. Végül is sárkány vagyok, vagy olyasmi. Tudnom kellene  repülni, ugye?
Fejemen két nagyobb szarv figyel, mellette közvetlenül pedig a füleim. Szemem ugyan olyan, mint emberi formában. A fejemben a pikkelyek háromszög alakúak, bár rétegesen fedik egymást, még is megnyúlnak és tüskeszerűen állnak. A nyakam külső oldalán ugyanez a forma és minta folytatódik le egészen a farkamig, ami egy nagy lándzsaszerű tüskében végződik. A nyakam belső oldalán szintén maradt a háromszögforma, ám itt szépen lapulnak egymásra a pikkelyek. A szárnyaim hordfelülete erős bőr, három részre van osztva a köztük lévő erős csontnak köszönhetően. A csontokon szintén megfigyelhető, hogy ugyan úgy pikkelyesedik, ahogy a nyakam külső fele.
Pikkelyeim színe kékes, néhol fehéres árnyalatú.

Nem volt könnyű az eddigi életem. Bizalmatlan vagyok a legtöbb ember, jó, az összes ember irányába. Nem tudom milyen vagyok igazából, sose volt alkalmam rájönni.
Érdekelnek az új dolgok, kíváncsi vagyok mindenre. Ám, félek. Félek, hogy talán rosszabbá válik minden, ha egy kicsit is megnyílok valaki felé.
Állítólag kisebb koromba szószátyár voltam. Aztán, valahogy ezt elfelejtettem. Nem láttam értelmét kérdezni, reménykedni.
Kicsit naivnak tartom magam, hogy bízok abban, csak ez a pokoli város ilyen, kint, máshol, messzi tájakon minden szebb és jobb. Bár a szabadságom, az mindennél fontosabb. De a magány felemészt. A tudat, hogy nem tartozok senkihez, nincs családom, nincsenek barátaim.
Az évek alatt míg magatehetetlen voltam és kiszolgáltatott, figyeltem, és tanulmányoztam az emberi viselkedést. Önzőek, kegyetlenek. Én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok ilyenné válni!

Közel húsz évvel ezelőtt születhettem valahol a Pikkelyhát-vidéken. Sajnos ezt nem tudom, de, mivel sárkány vagyok, ez az egyetlen logikus következtetés. Azonban sose éltem sárkányok között.
Legrégibb emlékem, amire vissza tudok emlékezni, az az, hogy kábé négy évesen az ablakon bámulok ki és figyelem az esőcseppeket, miközben néhány ember gyerek a pocsolyákba ugrándozott az anyukájuk legnagyobb örömére.
Sok emlékem nincs. Nem történt velem semmi érdekes. Ellenben állandóan gyenge voltam, sokat aludtam. Sok ember jött-ment körülöttem.
Öt éves lehettem, mikor az első kristályom megjelent. Innentől kezdve több-kevesebb emlékem van. De a fájdalom megmaradt. Nem tudtam akkoriban miért fáj a mellkasom egy kiadós alvás után.
Tíz évesen egyszer csak magamhoz tértem. Sose felejtem el azt az elemi kínt, és fájdalmat. Se a fölém hajoló fekete szemeket és a szikét. A férfi kapzsi csillogását a szemeiben, miközben egy kristályt tartott a kezében. A sokktól ájultam el. Elkezdtem megmakacsolni magam, nem hallgattam rájuk, dacoltam, haraptam, harcoltam foggal-körömmel. Innentől jöttek a szankciók, és a büntetések. Megláncoltak, valami kővel ellátott nyakörvet kaptam. Bilincsbe vertek. Nem mehettem sehova. Na nem mintha addig bárhova is kijártam volna, hiszen a kinéztem minden embert megdöbbentett, vagy mélységes undorral fordultak el tőlem. Erre például emlékszem. Hat-hét éves lehettem. Kiszöktem, mert én is játszani akartam. Labdázni, mint a többi gyerek a városban, faluban - ki tudja hol voltam? - de elszaladtak előlem. Féltek tőlem, pedig nem bántottam senkit. Csak más voltam. Számukra furcsa, nem megszokott. Ettől pedig féltek.
Folyamatosan kontroll alatt tartottak. Mire tinédzser lettem tudtam, hogy a kristályaimat eladják jó pénzért, hiszen mindig vissza nőtt. Hol gyorsabban, hol lassabban. Minden héten vágtak ki belőlem újabb és újabb kristályt. A füleimben lévőket sose bántották, azt mondták, azok túl kicsik. Csak a nagy kellett nekik. Hiszen erős anyag volt, keményebb a gyémántnál, no és persze szép. Megfelelt ékszerbe, fegyverdíszbe, fegyverbe, az acélhoz keverve. Kitudja mennyi formában használták fel.
Folyamatosan bénítottak, hegyikristállyal. Csak véletlenül hallottam meg, hogy az abból készült porral szórják be az ételemet és vizemet, felváltva, mikor melyiket, hogy ne tudjam kivédeni, és készséges legyek. Azt se tudtam merre, hol vagyok, nem hogy a szökésen gondolkodjak.
Szökés, oh igen. A szabadság. Melyre annyit vártam, és reménykedtem, hogy kint egy szebb és jobb világ vár.
Talán direkt, talán véletlenül de jobban megszórták az ételemet egy délután. Este újabb kristály eltávolítás várt volna rám. Biztosra akartak menni, hogy nem próbálkozom. Hiszen, ahogy nőttem, úgy  nőtt az erőm is, bár a bilincsek, a láncok és a folyamatos mérgezés mellett egy legyet lecsapni se volt erőm, nem hogy nekik ártsak. Mindenesetre túllőttek a célon és az életem veszélybe került. Leszedtek rólam minden hegyikristály vackot, hogy az öngyógyításom gyorsabban működjön. Működött is, csak nem olyan formában, amint ahogy elvárt lett volna. Illetve, ahogy ők elvárták volna.
Életembe először átváltoztam sárkánnyá. A sokk miatt, hogy veszélybe került az életem, megadta a kezdő és végső lökést életem első alakváltásához.
Sárkányként az még hagyján hogy nagyobb voltam, de minden kitisztult. Másképp láttam, hallottam, éreztem a szagokat. a hegyikristály baljós kisugárzása borzolta a bőrömet. Hihetetlen volt számomra, hogy oly' sok éven keresztül elviseltem, tény és való nem volt választásom, de fejbe vágott a tudat. Mindent leromboltam magam körül, noha nem szándékosan tettem. Szaladni, futni, menekülni akartam. ennek következtében pedig vittem a fél várost magammal. Nem sárkányokra szabták az utcákat és a házakat.
Sajnos az emberek hamar észbe kaptak és különböző fegyverekkel támadtak rám. A megdöbbentő az volt, mikor egy belőlem kivágott kristályhegyű dárdával karcolták végig a hasamat. Felüvöltöttem, mind a fájdalomtól, mind a megdöbbenéssel vegyült haraggal.
A következő pillanatban azonban már kicsik voltak az emberek, a fegyvereik nem értek el hozzám. A városra úgy néztem le. Repültem. Hogy hova? Nem tudom. Csak el innen. Mindenhol jobb lehet, mint ami itt volt.

Képességem ereje a rajtam lévő sárkánykristályokból ered. Ezekkel egy úgy nevezett kristály pajzsot tudok vonni magam köré. Persze ez jelenleg pár másodpercet bír. Hiszen, csak most tanulgatom, eddig nem volt rá lehetőségem.
Elméletileg elég erős lenne ahhoz, hogy különböző fegyvereket és támadó képességektől megóvjon, de a jelenlegi hatóidejével, erre képtelen. Használatkor a kristályaim felfénylenek, és egészen lemerülésig világítanak.
Emberi alakban képes vagyok a  tüzet manipulálni. Egy kis tűzrókát szoktam létrehozni, hogy ne legyek olyan magányos. Se támadni se védeni nem tud. Automatikusan eltűnik ha a kristályaimat kezdem el használni. Egyébként is eltűnik magától, fél óra után, vagy ha elalszok.