Magányos Tölgyfa szirt

Calypso úrnőm <3

Napok, hetek teltek el azóta, hogy Altair maga mögött hagyva az emberi fővárost, öccse, Hakuryuu keresésére indult. Szerencse, vagy szerencsétlenség, a büszkeség bűnének nyomai szembeötlőek voltak. Kiégett mezők, félig-meddig letarolt erdősségek meséltek ottjárta felől. Útközben a lovag lány, egy emberi karavánnal is összetalálkozott, s azok valami egészen hihetetlen dologról számoltak be: egy szekeret a mellső mancsaiban cipelő, repülő sárkányszerű lényről, akinek a szárnyai eltakarták a Napot, ezzel félhomályba burkolva az utat, dacára, hogy nappal volt. A karavánvezető beszámolója egybevágott a lepusztult, enervált területekkel, Altair forró nyomon járt.
A Határ menti vidékek ideális hely egy olyan két lábon járó apokalipszis számára, mint amilyen Hakuryuu is. Kevesen lakják és sok olyan hegyben is gazdag, amelyek gyomrában még sárkány alakjában is elbújhat. Persze Altair tudta, hogy Haku sosem bújna el, senki elől sem. Ezzel sok időt megspórol magának, hogy legalább nem kell minden egyes sötét lyukba bekukkantania.
Egy újabb eredménytelen kereséssel záruló nap végéhez közeledett az idő, beesteledett. Altair úgy döntött, hogy estére egy fa tövében húzza meg magát, s megpihen. Ilyenkor az öccse kevésbé feltűnő, így másnap reggelre halasztja a további keresést.
Éhes volt, a gyomra megkordult. Olyannyira elszántan végezte a dolgát, hogy egész nap elfelejtett enni és inni. A páncélja övrészére erősített szütyőből egy vérrel teli fiolát vett elő, az utolsót. Készletei, megcsappantak.
- Holnaptól kénytelen leszek állatok vérével és húsával táplálkozni. Milyen kellemetlen... - Jegyezte meg kedvetlenül. A fiola tartalmát kiitta, az üres üveget pedig elrakta. Nem szemetel, s megveti azokat, akik igen. Egyébként nem szeretett állatokat még táplálékszerzés céljából sem ölni. Nem is volt rá szüksége, hiszen a kormányzó bőségesen elhalmozta Őt tápanyag dús vérrel, ami nem volt más, mint a sajátja.
Ahogy a Nap utolsó sugarai is kihunytak, s a Hold átvette az égbolt feletti uralmat, a levegő is kezdett lehűlni. Nem volt fázós fajta, de a több, mint 1 mázsa súlyú páncélja, vámpírt próbáló módon át tudott időnként fagyni.
A probléma kiküszöbölése érdekében, a fa tövében található száraz gallyakból, illetve a szél által letört vaskosabb faágakból, egy tábortüzet rakott magának. Ahogy a tűz fellobbant, már érezte is, hogy a hideg szép lassan tovaszáll.

A tölgyfa az égig meredezik, talán ha még vár pár száz évet eléri a csillagokat és apró gallyaival, még talán kezet is ráz majd velük.
Hm... Ostoba Calypso, a csillagoknak nincsenek is kezeik. Oh te buta macska, mi lett a tisztán látásoddal és azzal a logikával amit még asz istenek is megirigyeltek? Ember lett, egyetlen estére ugyan, de egészen napkeltéig; fülei, farka és minden megszerzett büszkesége nélkül maradt. A szégyent igyekezve leküdeni, mégis azon volt hogy átvészelje ezt a megaláztatást. Bár ilyenkor mindig olyan kutyául érezte magát,s hogy ha most teljes valójában ült volna a hatalmas törzsű fa tövében lehet még el is szégyelte volna magát... Kutya. Ez a szó visszhangzott fejében és kicsit jobban összehúzta magán köpenyét. Szőke fürtjei kuszán hátára és a selymes palástra omlottak. Elvétve felfedezhető volt benne egy két apró lila virág amiket gyenge pillanataiban aggatott magára és a hold erejével, egyfajta örök életet biztosítva nekik egy láthatatlan, vékony burokkal látta el természetes ékszereit.
- Ha ma este elcsíp valami semmi esélyem nem lesz.. olyan átkozottul érzem magamat. - azzal füle mögé simított egy szög egyenes selymes fürtöt és fejét az egyik mélyebb résznek vetve a törzsön, tekintetével igyekezett átlátni a csillagokra. Talán azok is szégyenkeznek most hogy őt így látják ebben az állapotban... Lehet haragszik még rá a Hold?
Valahol mélyen tudta hogy ez az állapot csak átmeneti, hiszen születése alatt többszáz évvel ezelőtt is megesett vele hogy egy napra halandóvá lett. "Légy az amit oly nagyon gyűlölsz...!" - Hallotta a fejében visszhangozni e szavakat. A fülei híjján hallása is károsodott, de nem feljti el soha sem azt, milyen is a hangja annak mikor a párkány instabil kőszerkezete omlani kezd.
Valaki itt járt.. ez pedig egyáltalán nem töltötte el örömmel Calypsot. Més is ebben a kényes helyzetben is igyekezett töretlenül az maradni aki.
- Ki jár ott? Jöjj elő s talán meghagyom él--- - hangja elcsuklott, hiszen ha valami nála hatalmasabb jön- ami jelen helyzetben nem volt nehézt -, s meglátja... jót nevet majd azon amit mondani kívánt.
- Ah felejtsük el inkább... - adta meg magát és fejét a szirt felé fordítva nézett a horizonton még halvány narancsos fényben lebukó naplementének utolsó életjelére.

A hideg levegő mardosása miatt, Altair észre sem vette, hogy nem volt egyedül. Normális esetben, már messziről megérezte volna a halandó nő szagát, de most figyelmetlen volt, s amikor amaz a fa törzsének túlsó feléről megszólította Őt, magában jól le is szidta önmagát. A hang, ami először fenyegető volt, szép lassan csalódottsággal telté alakult át. Ahogy jobban belegondolt, nem is volt olyan meglepő, hogy nem volt egyedül. A fa egy viszonylag magas szirt tetején volt, robusztus törzse védelmezően hívogatta az arra tévedő vándorokat.
Altair nem gondolkozott sokat, felállt és elindult, hogy köszöntse sorstársát. A törzs olyan vastag volt, hogy beletelt vagy fél percbe, mire megkerülte, ám ekkor egy fiatal, emberi lányt pillantott meg. Ránézésre vékony volt és törékeny, a ruhája pedig rendhagyó. Leginkább, egy nemesi kisasszonyhoz tudta volna Őt hasonlítani, s nem értette, hogy egy olyan személy, mint Ő, vajon mit csinálhat idekint a semmi közepén?
- Jó estét, kisasszony. - Köszöntette, s illedelmesen meghajolt előtte.
- Szeretném előrebocsátani, hogy tiszták a szándékaim. Menedék miatt táboroztam le a fa túlsó felén, nem pedig azért, hogy kegyedet háborgassam. Ön volt itt előbb, így úgy helyes, hogy engedélyt kérek a további itt tartózkodásomra. Számíthatok kedvező válaszára? - Kérdezte, s egyfajta vágyakozás is volt a tekintetében. Nem szívesen mondana le a táborhelyéről és keresne más, alkalmas helyet, ahol átvészelheti a hideg éjszakát.
- Engedje meg, hogy még egyszer bocsánatot kérjek, amiért megzavartam a nyugalmát. És lám milyen modortalan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Altair, az irigység bűne vagyok és jelenleg Damarel város seregének parancsnoka. Önben kit tisztelhetek, hölgyem? - Érdeklődött udvariasan és még mindig megvolt hajolva előtte.

Mikor az idegenben egy Hakuryuuhoz hasonló démon-hibridre tett szert egy kissé fájdalmas fintor szaladt végig arcán, tekintetét elkapta és egy hangos mélyről jövő sóhajt engedett meg magának. Mi tagadás, ez nem az ő estéje, ez pedig nem az ő hónapja, hiszen hozzú ideje már hogy Hakuryuu-t "tanítja". Mégsem érzi úgy hogy a férfi már eléggé a bűvkörében lenne, és néha már igazán kiérdemelt volna némi kényeztetést. S bár minden igényét igyekezett kielégíteni, a nappali énje nem volt képes, az éjszakai pedig nem volt hajlandó arra hogy gyengéd vonásokat produkáljon Calypso úrnő kisujjának egyetlen rezdülésére sem.
Haku makacs volt, de a macska még makacsabb és tudta hogyha a démonnál is eléri a teljes tiszteletet és kivívja annál azt a dicsőséget, mely Istenítés képpen jelenik majd meg. Akkor minden vágya teljesül majd és talán még egy kis negédes csókokban, kéjjes sóhajokban gazdag pillanatot is megenged a férfinek. Bár valószínűleg jelen helyzetben csupán azért látta így, mert egyre közelebb érezte magát ahhoz a bizonyos időszakhoz mikor majd foggal s körömmel, minden mélyről áradó feszültséggel telve elzavarja majd a démont egy hosszabb küldetésre mikor eljön a karmazsin hét.
- Jó estét önnek is. - biccentett egy kissé talán leadva fenhéjjázó és önelégült viselkedésével. Egocentrikus volt de csupán a férfiak jelenlétében, a női lélek azonban nem mindig váltotta ki belőle. Ez pedig a függvényépben volt változó, miképp kezdik a társalgást és a találkozást azok a bizonyos, kiváltságos hölgyek.
- Oly tisztelettudó és kedvesek szavai hogy nem mondhatok nemet egy ilyen tisztelettudó démon hölgy kérdésére. Így hát érezheti magát igencsak kiváltságos , kedvező helyzetben, hiszen a válaszom Igen. Kérem, maradjon nyugodtan. Elég nagy ez a szirt ahhoz hogy mindketten elférjünk rajta. - dorombolta kellemes, selymes hangon és egy halvány mosolyt engedett meg magának ahogy jobban szemügyre vette az előtte hajbókolót.
- Az én nevem Calypso, elátkozott úrnője a Holdnak. Az emberek leigázója és a népek tejhatalmú, egyetlen Istennője. Nagyon örvendek eme kellemes találkozásnak Altair, Damarel parancsnoka, az irigység bűne. - emelte fel kezét és kinyújtva maga elé Altair orra alá, türelmes talán még sejtelmesnek is nevezhető pillantásokat vetett rá.

- Az emberek... leigázója? - Kérdezett vissza. Altair meglepődött. Pont egy olyan személlyel találkozott, aki az Ő szöges ellentéte. Legalábbis ami az emberekről való gondolkodásmódot illette.
- Kérem, hölgyem... válogassa meg a szavait, mert tudnia kell róla, hogy én pedig az emberiség védelmezője vagyok. - Figyelmeztette komor hangszínen, amihez egy hozzáillő arckifejezés is társult. Bizony, ameddig Ő is itt van, addig nem lesz semmiféle emberek leigázása.
A helyzet komolyságába, a Calypso bemutatkozást követő, aprócska gesztus csempészett egy szemernyi komédiát. Altair értetlenül állva, nagyokat pislogott az orra elé tartott aprócska kacsóra. Az úrnő láthatta, hogy a lovag lány bájos arcát, szépen, lassan, a tanácstalanság veszi uralma alá. Akárhogy is, túl sok opció nem volt, hogy mit akarhat tőle, így hát jobb híján, Altair először féltérdre ereszkedett, majd megfogva a kézfejet, egy lágy csókot lehellt annak tetejére.
- Örülök, hogy megismerhetem Önt, Calypso, a Hold úrnője. - Mondta a legnagyobb tisztelettel a hangjában. Altair most olyan volt, mintha a királya előtt térdelne és épp hűséget fogadna. Igaz, most nem erről volt szó, de a formalitásokra nem lehetett panasz.
- Hálásan elfogadom a felém gyakorolt kegyét és ma estére, itt táborozom le. - Az engedély és a kézcsók után Altair leült a térdeire, Calypso-val szemben. Először hosszú, csendes másodpercek következtek. Zavarban volt. Nem szokott hozzá a női társasághoz. Arcán a hófehér bőre, vörös pírbe borult. Kereste a megfelelő témát, amit feldobhatna, de... a kreativitása cserben hagyta. Végül úgy döntött, hogy valami egyszerű, már-már kézenfekvő dologra kérdez rá:
- Calypso úrnő, ha nem veszi tolakodásnak, szeretnék két dologra rákérdezni, Önnel kapcsolatban. - Kezdte felvezetni.
- Az illata olyan, mint egy emberé, de az ösztöneim azt súgják, hogy ez nem a teljes igazság. Illetve... mi dolga idekint, a semmi közepén? Elrabolták, s sikerült megszöknie? Üldözik? Ha segítségre szorul, én majd megvédem. Ne tévessze meg a kinézetem. Megvan a harchoz való erőm. - Tett ajánlatot, s a nyomatékosítás érdekében, felegyenesedett, majd felemelte magasra a bal karjában tartott pajzsát. A pajzsa legalább egy mázsa volt. Altair egész magas volt, legalább 1 fejjel magasabb, mint Calypso, így le kellett néznie a cica istenség igéző szemeibe.
- Engedelmével, tehetnék egy javaslatot? A fa túlsó felén csináltam egy tábortüzet. Annak melegéből kettőnk számára is bőven kijutna. - Tett javaslatot a "költözésre".

Calypso el is felejtette már hogy nem mindenki olyan mint ő, s nem mindenki osztozik olyan véleményeken mint amikkel Hakuryuuval való találkozásakor szembesült. Ha a démon arrogáns és beképzelt viselkedése nem is, de az emberekről született világlátása igen is szembetűnő volt. S földöntúli ereje mellett talán nappali, könnyen vezérelhető elméje volt az ami megfogta Calypsot. Az éjszakai énjének pedig hízelgésével és saját magával vívott háborúi miatt szimpatizált, hisz a démon-hibrid, magának a büszkeség bűnének imádatra volt ékes példája annak hogy hatalma igen is felül emelkedik minden egyszerű, buja vagy szerelmi bűbájon. Altair ajkai puhák voltak, s bár nem számított a nőtől olyasmire mint ez, inkább nézte volna ki belőle azt hogy ellöki mintsem rácsókoljon. Úgy most Calypso ugyan nem volt könnyen zavarba ejthető, mégis egy egészen meglepő pillanatnak adott táptalajt.
Lehunyta szemeit, kissé elmosolyodott és halkan, szinte már gyermetegen kuncogva fordította el fejét zavartsága megtestesülését követően. Szabad kezével ajkaihoz nyúlt, ujjbegyeit rátapasztotta szépen ívelt ajkaira. Gyengéden rájuk nyomta és tudat alatt igyekezett helyrehozni bőrének természetes színét, zavartsága kissé gyengeséggé vált pillanatok alatt szemeiben. Elhúzta végül kezét és felengedve szemhéjait ismét egy kissé rideg pillantást vetett Altairre, igyekezett olyan lenni mint órákkal ezelőtt. Pökhendi és nárcisztikus, de Altair egy kis boldogságot hozott lelkének.
- Bár nézeteink eltérőek, mégis úgy hiszem nem szállhatok vitába valaki olyannal, aki ilyen udvarias, s illemben sem marad el az igazi lovagoktól...! - tette karba lassan kezeit és elmosolyodva, halkan sóhajtott egyet. Altair feltevése nem volt téves, hiszen Calypso ugyan ember volt, de valójában sokkal fenségesebb és csodálatosabb volt mint egy egyszerű halandó. Bár ezt most az egyszer nem tette oly sokszor szóvá, mint akkor mikor Hakuval szó párbajoztak odalent a mezőn, valahol a határ menti vidékeken.
- Nem vagyok ember, ez csupán egy átok ami havonta egyszer, egyetlen éjszaka sújt és megfoszt minden hatalmamtól amivel még csak egy apró kárt is tudnék tenni bárkiben, ki nincs ínyemre vagy utamat keresztezi. - midőn Altair felemelkedett Calypsonak szembetűnt, az előbb alig érzékelt magasságkülönbség. Hegyes, szépen tartott karmaival a súlyos pajzsra simított és annak díszes barázdáit, emelkedőit és völgyeit kitapogatva nézett félre kissé révülten.
- Csak egy makacs férfiútól kell félnem, aki talán megöl ha megsejti nincs hatalmam most felette. igyekszem előle elrejtőzni, mielőtt még megfoszt az életemtől a csúfos tréfa miatt mellyel kissé talán megaláztam... Azt hiszem élek ajánlatával, önnel tartok a kis táborba mely a törzs másik partján terül el. Vezessen! - egyezett bele s azzal elhúzva kezét a pajzsról, a nő karjába karolva kihúzta magát és ujjaival kissé végigfutott vértjén, így ismerkedve "lovagja" páncéljával.

- Egy átok? Ez szörnyű... Sajnos én magam nem sokat tudok az átkokról, csak annyit, amennyit a könyvekben olvastam róluk. De egy dolog biztos: minden átkot meg lehet törni. A városom kormányzója a minap tett említést egy vérfarkasról, aki olyan láncokat használ, amelyek minden mágiát semlegesítenek, beleértve az átkokat is. Nem tudom, hogy az információ mennyire valós, vagy hogy egy olyan férfi, mint Ő, aki ki sem dugja az orrát a királyi lakrészből... honnan tud ilyen hihetetlen személyekről, de első dolgom lesz ennek utána járni. Ha valóban van ilyen lánc, akkor megígérem, hogy személyesen hozom el Önhöz. - Tett egy nagy ígéretet Altair. Személyiségénél fogva, soha, senkit sem hagyna cserben, Calypso sem lesz kivétel.
- Tehát felséged egy olyan személy, aki veszélyes játékokat játszik. Hazugsággal fűszerezett szavakkal magához édesgetett egy férfit, aki felett a hónap ezen napjának késői óráiban nincsen hatalma. Bölcsen tette, hogy elrejtőzött. Ne értsen félre, én nem támogatom a hazugságot. De... az ösztöneim azt súgják, hogy a férfi csak is saját magának köszönheti, hogy úgy végezte, ahogy. Csak azt lehet becsapni, aki hagyja. - Mondta el a véleményét a dologról Altair. Nehéz volt állást foglalnia. Nem szerette a hazugságokat, de a hiszékeny, együgyü embereket sem.
Altair-t újabb és újabb meglepetések érték. Ahogy Calypso belekarolt a karjába, s megérintette a vértjét, Ő aggodalmasan kért tőle bocsánatot.
- Nagyon sajnálom. A páncélom a pokol válogatott érceiből kovácsolódott. De a páncél az páncél. A hideg levegő lehűti. - Ijedtsége oka Calypso úrnő megítélése volt. Ha a hideg páncél közelsége miatt az úrnő is átfagy, az csak is az Ő hibája lesz, mert nem figyelmeztette.
A fa túlsó felén levő tábortűz még mindig nagy lánggal égett, közvetlen környezetét jól átmelegítve.
- Itt vagyunk, ez lenne az. Nem egy kegyedhez méltó hely, de ez a legjobb, amivel egyenlőre szolgálni tudok. - Mondta és egyik kezével a tábortűz közelébe cipelt, nagyobbacska sziklára mutatott.
- A felülete sima, lehet rajta ülni és feküdni egyaránt. Van nálam egy pokróc, máris ráterítem. - S ahogy mondta, a pokrócot rá is terítette a szikla tetejére, így ha nem is sokkal, de valamelyest kényelmesebbé téve azt.
A páncél problémája még mindig megoldásra várt, Altair pedig nem habozott. Egymásután szabadult meg az egyes daraboktól, amelyeket aztán szépen, sorba rendezve tett le a tűz mellé. Így most már csak a páncél alatt hordott, testhezálló, szürke katonai szövet ruha volt rajta.
- Kérem bocsássa meg, hogy ilyen méltatlanul mutatkozom a színe előtt. - Kért újfent bocsánatot, s meg is hajolt. Ezután leült a térdeire a tűz mellé és feszülten figyelte a pislákoló lángokat.
- Keresek valakit, aki eltűnt. Az öcsémet, Hakuryuu-t, a büszkeség bűnét. - Kezdeményezett beszélgetést.
- Hetünk közül Ő a legerősebb, de a legnaivabb is, legalábbis, ami a nappali órákat illeti. Megvan hozzá az ereje, hogy városokat tegyen a földdel egyenlővé, s noha önszántából nem tenne ilyet, de ha tiszteletlen bánásmóddal viseltetnek iránta, akkor Lucifer irgalmazzon azoknak, kik az útjában állnak. Amitől jobban félek az az, hogy valaki felismeri az erejében rejlő potenciált és megpróbálja befolyásolni, s a saját önző céljaira felhasználni Őt. - Mondta el, ami a szívét-lelkét nyomta.
- Calypso úrnő, csak nem régóta ismerjük egymást, én azonban mégis bátorkodom a segítségéért fohászkodni. Ha látott, vagy hallott az öcsém felől bármit is, kérem mondja el! Meg kell Őt találnom, s megakadályoznom egy esetleges katasztrófát! - Altair minden büszkeségét eldobva könyörgött a lány segítségéért. Ehhez még a fejét is jó mélyre lesütötte, homloka szinte érintette a földet.

- Ez olyan átok melyen egy vérfarkas ereje nem segíthet,még akkor sem ha maga lenne a Sátán. Maga az Ördög, vagy Lucifer...!Ezt az átkot csak az törheti meg aki felelős érte, szóval ha nem az próbálja meg megtörni az is megeshet hogy valami ezerszer, vagy akár milliószor rosszabb történhet velem! - fakadt ki kissé hevesen az úrnő, majd ajkait kissé benedvesítve elfordította a tűz felé tekintetét. Tompává vált karmaival finoman cirógatta felhúzott térdét, íriszei és pupillái tükrén pedig ott pattogtak az izzó fadarabok.
- Ezt az illetőt rettenetesen könnyű meggyőzni arról ami nem igaz, naiv és rettenetesen ostoba a nappali órákban... de annál odaadóbban dolgozik azért hogy megkapja azt amit odaígértem neki. Ezzel szemben pedig az esti mivoltja minden mértékben logikusabb, az esze is a helyén van, de ezzel ellentétben sajnos nem immúnis az olyan feromonokra és passzív képességekre amikkel magamhoz csalogatom. Szint vonzom őt... - jelentette ki büszkeséggel töltve Calypso Úrnő, holott ha jobban belegondolt volna azokba a szavakba amiket mondatokká formált hogy elmondja a kész tényeket, lehet magának is megkönnyítette volna az estét. Ahogy a beszélgetés tovább haladt, fény derült ara is Lady Altair miért tartózkodik ilyen késői órákban ennek az öreg, kissé szikkadt törzsű ősi tölgynek tövében.
A hideg páncél nem okozott kellemetlenséget neki általánosságban, de ezen az éjszakán mikor teljes részében halandónak és sebezhetőnek érezte magát úgy tűnt a hideg is rettenetesen kikezdi fedetlen bőrét. ujjai már pirosak voltak, így hát rövid idő után kénytelen volt a tűz felé nyújtózkodni.
Szabadkozására felpillantott a már páncéljától megszabadult hibridre, de mielőtt bármiféle sértő szóval illette volna ajkait összepréselte és ismét a tűz felé fordult.
- Mint már mesélem korábban, úgy pár perccel ezelőtt... egy "Kétszínű" egyeddel akadt dolgom, aki nem mellesleg démon... s ha jobban belegondolok most bizonyára fogait feni rám. Hogy engem megtalálva elvegye életemet a becstelen tetteim miatt... Hakuryuu, ő az bizony. A Nap ura.. Így azt hiszem a sors fintora ez hogy mi itt találkoztunk, pont ezen az estén. - sóhajtotta megadóan a gúnyos fordulatra az asszony.

Altair teljesen felspanolta magát és nem győzött szörnyülködni, amikor Calypso azt fejtegette, hogy hozzá nem értő kezektől, az átka sokkal rosszabb is lehetne, mint a mostani.
- Értem! Ez esetben kérem tekintse tárgytalannak az előző ajánlatomat. Tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan sebek, amelyek elfertőződhetnek, ha feltépik Őket. - Kért majdhogynem bocsánatot azért, amiért megpróbált segíteni. Altair nem szerette, amikor a tudatlansága miatt olyan dolgokba ártja bele magát, amelyekbe nem kéne. Ez is egy ilyen volt.
- Havonta egy este... el sem tudom képzelni, hogy milyen rémisztő lehet! - Ahogy ezt kimondta, már tudta is, hogy ezzel inkább csak ront a helyzeten, s nem segít, ezért:
- Bocsánat! Nem úgy értettem! - Reménytelen eset volt. Teljesen zavarba került.
Altair figyelmesen hallgatta Calypso személyleírását a kis szolgájáról, s egyes részeken, nagyokat bólintott. Mintha csak helyeselt volna, hogy igen, az a valaki pontosan ugyanolyan, mint az öccse, Haku. Ám egyszer csak:
- Hogy mi?!!! - Fakadt ki belőle meglepődöttsége szavakba manifesztálódott formája.
- Calypso úrnő az, aki Haku-ról gondoskodik? - Kért megerősítést, miközben a lány elé ugrott és letérdelve, megfogta a kezeit. Altair izgatott volt és amikor megkapta a választ, úgy tűnt, mintha egy több tonnás kő esett volna le a szívéről.
- Hálisten! Most megkönnyebbültem! - Jelentette ki boldogan. Vigyorgott, mint a vadalma.
- Én... nem is tudom mit mondhatnék. Köszönettel tartozom, amiért nem engedte elkanászodni az öcsémet. Biztos vagyok benne, hogy nem lehet könnyű vele bánni, de az, hogy Önnek sikerül, ez is csak azt bizonyítja, hogy Calypso úrnő egy különleges személy! - Próbálta háláját szavakba önteni, de valahogy nem érezte úgy, hogy ennyi elég lenne, ezért:
- Calypso úrnő! Szeretnék egy esküt tenni Önnek. Megfogom keresni azt, aki elátkozta kegyedet és ráveszem, hogy törje meg. Ez a legkevesebb, amivel leróhatom hálámat!

Mikor a nő elé térdelt s megragadta Calpso puha kezeit, szemöldöke felszaladt az Istennőnek és úgy nézett le egyenesen Altair szemeibe.
- Igen, én bizony az ön kedves öccséről Hakuryuu-ról gondoskodtam egészen átváltozásom órájáig, mikor a Hold megfosztott a füleimtől és minden mágikus erőmtől. Olyan furcsa hogy emberi illatom van és úgy is nézek ki mint egy ember.. egyszerűen lever a víz ha csak belegondolok abba hogy Ez még holnap reggelig így fog maradni... Ha megtalál az éjszakai énje, lesz ne mulass! - sóhajtotta elcsüggedt hangon majd a hideg pajzsra emelte tekintetét, kíváncsisága nőttön nőtt ezért hát megszakította Altairral való kommunikációját és felkelve annak köpenyével fedett "szikla székéről" tett néhány lépést a pajzs felé majd letérdelve a mellé végigsimított annak külső rétegén. Olyan csalogató volt, olyan érdekes és számára mégis furcsa.
- Arra visszatérve pedig hogy havonta egy éjszaka ez az átok sújt, magam sem tudok másképp reagálni mint elfogadni.. még ha fáj is... oh az Istenekre, bár hatna rajtam az az átkozott lánc! - csapott hirtelenjében Altair mázsás súlyú pajzsára.Jaj, de hamar meg is bánta mikor keze oldalsó párnás része felhasadt s ujjait is felhorzsolva kiserkent tulajdon vörös vére. Szemei sarkából pedig kifordult egy könnycsepp.
- Én ostoba... - nyüsszenek fel fájdalmasan.

- Haku szerencsés, hogy Ön talált rá és nem más. Ön csodálatos Calypso úrnő. A nappali énjével, még a saját édesanyja sem tudott szót érteni. - Jegyezte meg vissza emlékezve a régi "szép" időkre. Sok démon halt meg akkoriban, mert megpróbálták a büszkeség bűnét megzabolázni.
- A pajzsom... nem e világi ércekből kovácsolódott. Az értéke felbecsülhetetlen. Az árából alsó hangon is... egy kisebb királyságot lehetne vásárolni. - Fűzött egy kis ismertetőt a tárgyhoz. Különleges volt, de a páncélja, s kardja még különlegesebb.
- Ha szabad megkérdeznem, ki volt az aki Calypso úrnőt elátkozta? És miért? - Egyszerűen nem fért Altair fejében, hogy egy ilyen jóra való teremtést, mint ez az Istennő, kinek állna érdekében megátkozni?
A bájos nyüsszenésre Altair felkapta a fejét.
- Calypso úrnő, a keze... - Szörnyedt el a látványtól. Az aprócska kacsó felhorzsolódott és még a vér is kiserkent.
A démon még mindig Calypso előtt térdelt, s ruhája belső zsebéből egy selyemkendőt előhúzva, szerette volna letörölni a vért. Napok óta nem evett rendesen, így a vér puszta látványa is olyan csábító volt számára, hogy nagyokat nyelt. Észre sem vette, de a szemei vörösen kezdtek el izzani. Mielőtt a kendőt hozzá érinthette volna a sebhez, az kiesett a kezéből és inkább az ajkaival cuppant rá. Egy éhes vámpírtól azt várná az ember, hogy mohón szürcsölni kezdi a vért, de Ő nem ezt tette, hanem megadva a módját, illedelmesen csak aprókat nyalintott és türelmesen megvárta, hogy a vér újra és újra kiserkenjen. A vége felé persze már Calypso úrnő ujjai is a szájában voltak, de amikor a révület véget ért, Altair elengedte az Istennő kézfejét és tekintetét először lesütötte, majd elfordította.
- Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. - Próbált meg szabadkozni.

- Fogalmam sincs ki volt az, már nem emlékszem... -jelentette ki őszintén mennyire tudatlan is tulajdon átkával kapcsolatban.
- Nem tudom ez szerencse vagy inkább balsors, hiszen én magam is kihasználom ha úgy Isten igazán átgondoljuk mi is történik mikor ő velem van. Az elméje naiv s mindenben hisz, ha azt mondom neki az edények elmosása is türelmet ad neki megteszi. Nem érdekel a napból nyert ereje, sem pedig esetleges földöntúli királysága. Mindazért mit megtesz nekem jutalmat kap, s talán kijár olykor neki egy két pofon.De elengedhetetlen része nappali énjének tanításához. - vonta fel szemöldökét egy pillanatra ahogy lelki szemei előtt látta, miképp az éjszakai lénye térdel ő előtte. Ahogy oly mohón megfosztotta páncéljától, majd végül karjaiba roskadva adta ki minden fájdalmát. Amaz pedig tűrte, némán hallgatta mintha egyáltalán nem ébresztene benne megvetést vagy undort.
Ahogy ezt látta maga előtt úgy érezte a férfinek nincs tovább maradása a környezetében, ha egyszer útjuk ismét keresztezi egymást majd elküldi, más tanárhoz zavarja s megkéri hogy még csak gondolat formájában se ragaszkodjon ő hozzá, vagy tanaihoz!
- Igen, magam is megtapasztaltam ezt... bizony! - jajdult fel fájdalmasan újfent majd mikor a hosszú fehér hajú lovaghölgy megfogta sérült kezét, nagyot nyelt s elhúzva egy pillanatra azt, habozott azon segítségét elfogni. Végül megadva magát a segítő kezeknek nyújtotta vissza a nőnek, ám ekkor az kendőjét elejtve ajkaival kapott sebeire. Ezen pedig először, rossz néven véve mordult egyet majd ellazítva ujjait engedte hogy az éhes hibrid egy kicsit is de onthassa szomját. Amikor pedig az szégyenkezve elkapta tekintetét, majd azt lesütve igyekezett bocsánatot kérni tőle. Calypso lassan letérdelt elé, ujjaival végigsimított Altair finom álla vonalán s állcsúcsát megragadva gyengéden. Felemelte annak állánál fogva tekintetét és elsőre rosszat sejtető mosollyal arcán felemelte sérült kezét tulajdon ajkaihoz és csuklójába mélyesztve tompa emberfogait beletépett tulajdon bőrébe. Abban a pillanatban, a kettőjük között álló esti szellőben szinte szétrebbent vérének édeskés aromája. Nem habozott, a folyamatosan, egyre inkább vérezni kezdő sebet odatartotta az éhező ajkaihoz.
- Rajta kedves, ne pazarolj..! Éhesen nem veszem hasznod. - nézett annak szemeibe komoran.

Altair megszeppent egy pillanatra. Sosem volt még oly mohó, hogy uralkodni nem tudván magán, valaki más vérétől mámorba esve, átadja magát a vámpír ösztönöknek.
- Sz-szabad, biztos? - Pislogott fel nagyokat, szinte könnybe lábadt szemekkel. A pozitív válasz után, nem kérette tovább magát... ajkaival rácuppant az úrnő vérző csuklójára. Nem pazarolt, minden egyes csepp vért lenyalt. A most ízlelt aroma merőben más volt, mint a fiolákba tartalma... sokkal élettel telibb. Érezte, ahogy legyengült teste újra erőre kap, sőt mi az hogy! Jelenleg olyan erős volt, hogy még Hakuval is ölre mehetett volna! Étvágya csillapodásával, a vadállatias ösztönei is eltompultak. Jól lakott és még pont nem szívott ki annyira vért, amely kihatna Calypso életfunkcióira.
- Köszönöm. Még soha életemben nem ittam ennél fenségesebb ízű vért. - Motyogta és egy határozott mozdulattal, az utolsó vércseppeket letörölte a szája körül.
- Az Ön vére, különleges Calypso úrnő. Jól sejtem, hogy kegyed nem átlagos mágia birtokában van? - Kérdezte oldalra döntve a fejét. Ha létezne egy olyan vámpír, amely képes Haku véréből inni, az páratlan hatalomra tenne szert, de ez lehetetlen. Azonban a Hold kegyeltjét, Calypso úrnőt... már nem sújtotta a savas vér átka.
- Haku igazán szerencsés, hogy egy Önhöz hasonló személlyel utazhat együtt. Nehezen nyílik meg mások előtt, de biztos vagyok benne, hogy legbelül Ő is hálás. - Jegyezte meg és most, hogy tele volt a pocakja, a néhány perccel ezelőtti párbeszédre is reagált.
- Lehet, hogy Haku harci teljesítményét nem fejleszti, de mindez, amit Ön tanít a számára, elengedhetetlen része annak, hogy a nappali énje egyszer valamikor majd betudjon csatlakozni a társadalmi élet körforgásába. Már az is nagy haladás, ha nem akar minden élőlényt levágni maga előtt. Amikor legelőször találkoztam a nappali énjével, levágta a karomat. - Mesélte, s a mondata utolsó részénél morcosan felfújta az arcát.
- És bár a karom regenerálódott, s egyetlen karcolás sem maradt hátra, az még nem jelenti azt, hogy nem éreztem. Fájt, nagyon is! Szóval, ha legközelebb találkozom az öcsémmel, ha mást nem is, de ezt akkor is leverem rajta. - Ismertette jövőbeli terveit.
- Ahogy ígértem, Önnel maradok és megvédem. Nem csak pirkadatig, hanem ameddig ennek ellenkezőjére utasítást nem ad. - Erősítette meg korábbi esküjét Altair.