Birodalmi országút

Több órányi kimerítő gyalogláson vagyok túl. Igazából nem teljesen fogalmaztam jól. Több órányi rohanáson voltam túl. Nem is tudom hány kilométert tettem meg, míg Avidité békésen lebegett, s számára semmi megterhelő nem volt ebben a közlekedési formában. Bevallom ez pedig eléggé bosszantott.
Térdre rogytam, s levegő után kapkodtam.
Ahhoz képest, hogy az országúton haladtunk nem találkoztunk senkivel. Csak néhány méterenként világított az útjelző fáklya, de amúgy rajtunk kívül nem volt egy teremtett lélek sem.
Az egyik óriási páncél mellett dőltem ki, mert nem tudtam lépést tartani a lebegő és nagyon gyorsan suhanó démonhibriddel.
- Avidité - nyögtem ki elhaló hangon. - Nem tudnál legalább mellettem lebegni? - érdeklődtem, s egy percre behunytam a szememet. Ha itt akar hagyni, vagy eltűnni, akkor itt a remek alkalom, mert magamról és a világomról sem tudok. Jelenleg nem tudnék most még utána is loholni. Úgy érzem, mintha mérföldeket haladtam volna.
- Amúgy is... - ültem fel és néztem fel rá. - Tudod merre kell menni? - érdeklődtem kíváncsian. Mert az egy dolog, hogy egy cél lebegett a szeme előtt, már bocsánat a szójátékért, hogy megtalálja Hakut, meg a nőt... eh... de vajon tudta is merre kell menni?
Törökülésbe helyezkedtem el, és onnan pislogtam rá kíváncsian. Kellett volna egy lovat hoznom magammal. Bár lehet, hogy az állat se bírta volna a tempót.
- Keresünk egy falut? Kell egy ló. Meg egy nyak, hogy egyek. Mert te gondolom nem ajánlod fel a véredet... - jegyeztem meg kissé csendesen. Nem, nem dőlhetek ki a fáradságtól, mert akkor itt hagy!
Nehezen kecmeregtem lábra. Oké, akkor csináljunk úgy, mint aki útra készen van! Ha sokat mondom, még én is elhiszem... azt hiszem...

Avidité - ígéretéhez híven - zéró tolerancia elvén haladt előre célja felé. Nem szükséges kiontania kolonca életét, megtörténik az magától is. És még este volt... ha megvirrad, a tűző Nap melegével is számolni kell. S ameddig a démon egy egyszerű energia pajzzsal megvédi magát a hőségtől, addig a másik fél már közel sem ilyen szerencsés, lévén folyamatosan fent kell tartani az anyagtalanság állapotát.
A rövid utazás során, egyre inkább szembeötlővé vált, hogy Avidité a természet kegyeltje. Az állatok, mint például a madarak, nem hogy nem félnek tőle, de keresik a társaságát. Mellette repülnek és vidáman csiripelnek. A fiút ez persze ránézésre egyáltalán nem érdekelte, de a tény maga érdekes, hogy ameddig az embereket még csak a közelébe sem engedi, addig ezek iránt, a törékeny állatok iránt, milyen elnézően viseltetik.
- Hm? Értem. Tehát a te szemeid - sok más mellett - még ezt sem látják. - Jegyezte meg. Ő természetesnek vélte a Hircine-től megörökölt mágia érzékelését. Egyel több ok, hogy miért Ő a teremtés koronája.
- Az utamat milliónyi világító szentjánosbogár világítja meg. - Jellemezte, hogy Ő miként is látja a mágia foszlányokat.
Persze az Ő "kedvességének" is megvannak a határai. Amint az egyik kíváncsi csőrös túl közel repült a démon energia pajzsához, az enyhén ugyan, de megrázta. Az állat nem sérült meg, de ez egy értékes lecke volt számára és társai számára is, hogy túláradó szeretetüket, tartsák kordában.
Amikor Riya leheveredett a földre, Avidité csak elégedetten hümmögött egyet. "Én megmondtam..." Gondolta. Nem állt meg és még csak nem is lassított.
- Gyenge vagy. Maradj a földön és hagyj fel a követésemmel, különben megölöd magad. - Figyelmeztetése egyben egy elég egyértelmű elutasítása volt a falu látogatás ötletének.

Miért is nem lepődtem meg, hogy azon kérésemet, hogy ereszkedjen le egy kicsit lejjebb nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta? Egyébként az agyagtalanítással már rég felhagytam, olyan néhány mérfölddel ezelőtt. Bár jobban tudtam volna szaladni utána, ha nem kell kerülgetnem semmit, na nem mintha az országúton bármi is az utamba állt volna.
- Csak egy vámpír vagyok, a képességemet pedig ismered. Nem rendelkezem semmi mással, mármint nem érzékelem az erőket meg semmi - vontam meg a vállam. Az egyéb faji jellegzetességekről pedig inkább nem ejtettem szót. Majd alkalomadtán jól jön.
- Aha... - meresztettem nagy szemeket. Hát ha ő bogarakat lát, akkor köszönöm kihagyom ezt a látást. Nem szeretnék több ezer, vagy millió bogarat nézni. Elég ha egy nagy lebegő akármi után kell rohannom. Igen, ez egy tök jó sértés volt, kizárólag fejben. Ha netán ki is mondanám, akkor lehet, hogy még meg is torolná. Harcolni pedig végképp nem lenne erőm.
- Chh... Még mint nem! Nem szokásom csak úgy feladni a dolgokat! Ha azt akarod, hogy ne menjek veled Avidité, akkor meg kell ölnöd - reméltem, hogy nem akarja megtenni. amint felálltam, leporoltam magam és elindultam előre.
- Nos, jössz? A végén még lemaradsz... - jegyeztem meg kicsit gúnyosan, bár külső szemlélőnek ez inkább szánalmasnak tűnhetett. Főleg, mivel előttem lebegett, szóval ha nem indulok meg záros határidőn belül utána, akkor nagyon csúnyán lemaradok.
- Tudod, Avi, akkor sem fogok megállni, és itt maradni, meg felhagyni, feladni, ha négykézláb is kell utánad másznom, vagy tényleg beledöglök. Tudod, barátság, kedvesség, lojalitás, hűség - magyaráztam kissé lihegve, miközben békésen kocogtam utána. Ajánlom, hogy ne gyorsítson, mert akkor új tüdőre és egyéb más belsőszervekre is szükségem lesz, nem csak vérre.

- Ez egyértelmű. Engem úgy alkottak meg, hogy tökéletes legyek. Egy lapon sem lehet említeni a magadfajta természetes úton született élőlényekkel. Egyediségem kiváltság, amely csak nekem adatott meg. Egyedül vagyok és ez így helyes. - Igazat adott a másiknak abban, hogy képességei korlátoltak, nem egyenértékűek egy Avidité-hez hasonló szuper entitáséval.
- Meg kell, hogy öljelek? - Kérdezett vissza. Talán még ha magával a gondolattal el is játszott, akkor sem tenné meg. Saját magát hazudtolná meg, lévén nem is olyan régen volt, amikor kijelentette, hogy a nő sorsát, a természetre bízza.
- Elutasítom. Nem pazarlok el több kardot jelentéktelen halandó életed kiontása végett. - Közölte döntését és kézfeje mutatóujjával, - a teste mellett lebegő - kardok felé bökött.
- Ezen fegyverek, a fenséges mágiám áldását élvezik. Eszmei értékük... emberi pénznemben nem mérhető. Tudd, hogy hol a helyed, halandó prosztó... - Ezen sorokkal zárta Khairiya Nox felvetésének véleményezését.
- Én megyek, de te itt maradsz. A tested már így is a határait feszegeti. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Már így is túl sokat engedett neki... Túl messzire engedte el Őt eljönni.
- Barátság? Kedvesség? Lojalitás? Hűség? - A szavak jelentésével tisztában volt, a fennakadást az okozta, hogy mindezeket egy halandó szájából hallotta.
- Nonszensz. Nincs szükségem egyikre sem. Add fel, fordulj vissza. - Csak úgy, mint eddig minden egyes alkalommal, úgy ezúttal is visszautasította a vámpír lány közeledését, de az nem értett a szép szóból, úgy hogy... ahogy Riya tett egy lépést előre, észrevehette, hogy kifogyott a lába alól a föld: egy széles és mély gödör tátongott előtte. Nem volt elég mély, hogy a zuhanás halálos kimenetelű legyen, de így is elég kellemetlen lehet onnan kimászni.
Avidité ismét öncélúan használta fel a kívánság teljesítő képességét, hogy azt a gödröt oda varázsolja, de ha beválik, akkor megérte az idő és energia ráfordítást. Egy másodpercet sem tétlenkedett, folytatta az útját és remélte, hogy amikor Khairiya Nox kimászik a kis "ajándékából", már nem fog a nyomába eredni.

Csak egy fáradt sóhaj és egy szemforgatás volt a válaszom. Na meg a nemzetközi jele annak, hogy bekaphatja. Túl nagyra volt magával. Csak az a baj, hogy volt is igazságalapja, szóval...
- És... oké, értem én, hogy egyedi, pótolhatatlan meg satöbbi vagy... De nem vagy magányos? - érdeklődtem tőle, kissé lihegve. Komolyan lefújom valami alkoholos cuccal, hogy ne repkedjen itt felettem, mint valami nagyra nőtt molylepke.
- Mond csak Avidité - torpantam meg egy másodpercre, hogy levegőhöz jussak. - Miből raktad téged össze? Démon, vérfarkas és molylepke, hogy itt repkedsz? - Oké, elismerem ez gonosz volt, de ha már eszembe jutott, akkor egyszerűen MUSZÁJ volt benyögnöm. Végül is... lehet hogy akad néhány varázsszó az életben, mint például a kérlek, köszönöm, de egy jó időben elsütött beszólás szerintem akkor is mindent visz.
- Lusta vagy, vagy megkedveltél... Én az utóbbit tartom valószínűnek... - hunyorítottam rá bizalmasan, bár kételkedtem abban, hogy ezt esetleg látta. Túl magasan szárnyalt ahhoz ez a drága molylepke.
- Nem, nem tudom hol a helyem. Ó rovarok királya... tudod... molylepke - nyújtottam ki rá a nyelvemet kissé csúfolódva a képességén, hogy tud repkedni. - Mutasd meg, moly! - tettem még hozzá, s továbbra is töretlen lelkesedéssel, bár kissé lassabb tempóban, de követtem.
- Dehogynem Avidité, csak még te nem tudsz arról, hogy valóban szükséged lenne - morogtam válaszul. Nem, nem fogom feladni. Makacs vagyok és kitartó! Nem érdekel, hogy elutasítja a barátságomat... Bár az azonban érdekelt, hogy hova tűnt a föld alólam... Éljenek a mágikus feltűnő-eltűnő gödrök.
- Ez nem volt fair! - kiabáltam ki a gödörből, miközben két percet szusszantam, majd a képességem segítségével vergődtem újra fel az útra.
- Avidité! - kezdtem kissé nyűgös hangon. - NEM FOGSZ TUDNI LERÁZNI! CSAK AKKOR HA MEGÖLSZ! MEGÉRTETTED?! - kiabáltam utána. Nem, nem toporzékoltam, bár beismerem kicsit közel jártam hozzá. - De a gödröt temesd be, mert más ártatlanokat is bánthatsz - tettem még hozzá, mielőtt azt hiszi, hogy büntetlenül megússza.

- Nem vagyok magányos. A magány csak az olyan személyek számára terhes, akik azelőtt megtapasztalták, hogy milyen érzés nem annak lenni. A halandókra jellemző kapcsolatok... számomra béklyók, amelyekre nincs szükségem. - Túl sokat fecsegett. Maga sem értette, hogy miért ilyen kommunikatív egy idegennel. Egy olyan valakivel, aki bármikor a prédájává válhat.
- Azért nem érinti a lábam a földet, mert nem tudnám elfogadni a tényt, hogy olyan utakon járjak, amelyeken előttem már mások is megtették. - Felelte. Habár hamar világossá vált a számára, hogy a másik csak gúnyolódott vele.
- Nem kedvellek. Semmit sem érzek irántad. Az egyetlen ok, hogy életben hagytalak, az a fejlődési potenciálod. Képességed megmutatta számomra, hogy a nyers erő nem minden. Még koránt sem érted el a limited. Ha eljön az idő, nem fogok kegyelmezni és megöllek. - Avidité szentül hitte, hogy a saját ereje csak úgy teljesedhet ki, ha erős harcosokkal küzd meg és legyőzi Őket. Khairiya Nox kiérdemelte a jogot az életre. Egyenlőre.
- Nem vagyok jó tanár. És egyébként sem az én kötelességem jelentéktelen halandó életed értékének felbecslése. Az ilyesmi kérdésekre, saját magadnak kell meglelned a válaszokat. - Tudta le a kérdés megválaszolását ennyivel, azt pedig, hogy amaz a rovarok királyának titulálta Őt, teljesen figyelmen kívül hagyta. Méltóságán aluli lenne ilyen gyerekes élcelődésekre reagálnia.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy a tudásom hiányos? - Egy újabb strigula azon oszlopba, hogy miért is ne hagyja életben ezt a felvágott nyelvű libát.
- Nem ismersz. Nem tudhatod, hogy mire van szükségem. - Ezzel aligha lehetett volna vitába szállni. Ahány ember, annyi szokás. Ez különösképpen igaz, ha nem emberről, hanem egy démonról van szó.
- Fair? Valóban? Lehet, hogy én teremtettem a gödröt, de te voltál az, aki belelépett. - Szegről végről igaza volt, szóval szó nem érheti a ház elejét.
- Már megint ez a hangnem... Megpróbálsz nekem utasításokat adni, noha felhívtam rá a figyelmedet, hogy ÉN nekem senki sem parancsol. - Természetesen nem fogja betemetni a gödröt. Legalábbis, Ő nem. Ellenben... A gödör mellé egy nagy rakás földkupacot varázsolt, Riya kezébe pedig egy ásót.
- Segíts ember magadon... - Felelte. Nagylelkű volt, mert nemes egyszerűséggel ott is hagyhatta volna a gödröt, de ehelyett mindent előkészített. A többi, már csak Khairiya Nox-on múlik.
- A barátok osztoznak a terhen. - Sejtelmes kijelentése mondanivalója annyi volt, hogy Ő "kiásta" a gödröt, úgy hogy most Riya-n a sor, hogy betemesse. Avidité abban bízott, hogy ez talán észhez téríti a lányt és belátja: Ők ketten soha sem lehetnek barátok.

Lassan ingattam a fejemet, nem szálltam vele vitába. Amúgy se tudtam volna erre mit mondani.
- Akkor csak lebegj lejjebb. Senki nem mondta, hogy méterekkel kell a föld fölött lenned. Ha tíz centire lennél, akkor is meg van a tudat, hogy a te drága kicsi tappancsod nem érinti a földet - tettem javaslatot, hogy egy kicsit ereszkedjen lejjebb. Bár lehet kicsit gúnyosan csengett a hangom közben. Hopp... előfordul.
- Aha... persze-persze - legyintettem, s ráhagytam.
Komolyan, sose láttam ennyire hosszúnak az országutat. Vagy csak a hibrid miatt tűnik ennyire hosszúnak. Nagyon is jól tudja mikor mit mondjon, ahhoz, hogy elgondolkodjak, hogy lefejeljem az egyik szobrot. Vagy inkább az ő fejét kéne belevernem valamibe? Mármint Avidité-ét. Nekem lehet jobb lenne és nem fájna a fejem a későbbiekben. A szó legszorosabb értelmében.
- Igen, moly - mostantól molynak fogom hívni. - Igen, a tudásod hiányos. Tudod, illetve pontosabban nem tudod - itt felkuncogtam, - te se vagy mindentudó molylepkécském! - nyújtottam ki rá a nyelvemet. Bár tény és való igaz volt, amit mondott. Nem ismertem. De azt tudtam, hogy mindenkinek kell egy barát, vagy valami utánfutó, hogy még se érezze magát teljesen egyedül.
- Óhó! - határozottan rámutattam. - Tehát elismerted, hogy barátok vagyunk! - csaptam le a szóra, mint egy ragadozó a prédájára. Amit meg mondott...
- Tessék - itt hozzávágtam az ásót. - Inkább ásd el magad. Majd akinek nem tetszik betemeti. Nem fogok helyetted dolgozni. Chh... Mi vagyok én? A személyes cseléded, na még mit nem. Ostoba, egoista istenkomplexusos molylepke!
Halkan, de még is elég hangosan dohogtam, miközben dühösen trappoltam utána az országúton. Túl nagy kérés lett volna, hogy esetleg én is repkedjek mellette? Akkor lehet, hogy gyorsabban haladnánk. De persze ezt nem voltam hajlandó szóvá tenni, a végén még tényleg itt hagyott volna, amit nagyon, de nagyon szerettem volna elkerülni.

- A tudásom meghaladja minden halandóét. Rendelkezem... mindennel. Amire szükségem van. Egyetlen feladatom, hogy ezen tudást, megleljem Önmagamban. - Utasította vissza a vádat, miszerint a tudása hiányos. Avidité teljes volt, teljesebb, mint bármi vagy bárki más ezen a világon. Legalábbis, Ő szentül megvolt erről győződve.
- Nem vagyunk barátok. Nem ismertem el semmit. - Tagadta halálos nyugalommal. Már megbánta a korábbi szójátékot. Hiba volt. Olaj a tűzre...
- Te és én... két, különböző világ vagyunk, amelyek sosem fognak találkozni egymással. Add fel, mert minél jobban próbálkozol, a bukásod is annál nagyobb lesz, nem beszélve a csalódottságodról. - Adott "baráti" jótanácsot. Egyáltalán miért is beszélget még vele? Hiszen semmi dolga sincs vele. Talán még is csak az lenne helyén való, hogy végez vele.
Az ásó - ahogy Riya eldobta - felizzott és eltűnt. Nem, még csak esélyt sem kapott, hogy eltalálja Avidité-t. Az túlságosan is kellemetlen lett volna a démon számára. Na nem a fájdalom miatt, hanem azért, mert a vámpír lány előtte jól összefogdosta azt a koszos kis mancsával.
Avidité lehunyta a szemeit és halványan elmosolyodott.
- Vagy úgy. Annak látszatát kelted, hogy aggódsz halandó társaid iránt, nehogy azok beleessenek a gödörbe. De... az már terhes számodra, hogy te magad temesd be. Képmutató vagy. Ezért sem tudok hinni egyetlen szavadban sem. - Jegyezte meg a rá már olyannyira jellemző fennhangon. Különféle tesztek elé állítja Riya-t, annak tudta nélkül.
- Hm. Szánalmas. - Zárta sorait, majd tovább lebegett. Mivel a kolonca még mindezek után sem hagyott fel a követésével, úgy döntött, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. A szemei - egy pillanatra - türkizkéken izzottak fel, nem sokkal ezután pedig az ég beborult, s eleredt az eső. Az eleredt talán túlságosan is enyhe kifejezés, valójában szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Őt, az energiapajzsa megvédte, de a másiknak kellemetlen pillanatokat szerzett.
Villámlott. Olyan közel hozzájuk, hogy egy közönséges embernek még a dobhártyája is beszakadt volna annak hangjától. Ami Avidité-t illette, nem hogy lejjebb ereszkedett volna, de még növelte is a repülési magasságot.

- Tehát nem tudsz még se semmit, csak dobálódzol a nagy szavakkal! - vágtam rá. Noha sértésnek szántam, majd kiderül, hogy annak is veszi-e, vagy sem.
Halkan felnevettem.
- Tudod drága Avidité, ezt már nem mosod le magadról. A barátodnak neveztél... szóval innentől kezdve BIZTOSAN el kell viselned a jelenlétemet - nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd fáradt mosolyt villantottam rá. Komolyan, mire eljutunk oda, ahol Haku tanyázik ki fogom köpni minden létező belső szervemet.
Ehh... bosszúsan horkantva vettem tudomásul, illetve néztem szembe azzal a szomorú ténnyel, hogy az ásó, amit Aviditéhez vágtam volna félúton eltűnt a nagy semmibe!
- Hé! - kiáltottam fel méltatlankodva. - Nem játszol fair módon! Rossz kutya! - folytattam a morgást, s először nekem sem tűnt fel, hogy kutyának neveztem. De talán mondhatni, hogy ez fejlődés az eddigi molyhoz képest.
- Egész kedvesnek ha a pofid, mikor mosolyogsz - jegyeztem meg csak úgy szinte magamnak. Biztos voltam abban, hogy hallotta. Ettől függetlenül nem sokáig volt lehetőségem ezen a tényen kotlani, mert valami olyasmit vágott a fejemhez, aminek következtében nagyon gyorsan megbántam, hogy az előbb akartam ledobni az ásóval. A szavait követően nagyobb volt a késztetés, hogy nyakon basszam az előbb eltűnt ásóval.
- Azt elfelejted Avidité, hogy vámpír vagyok. Alapvetően nem érdekelne az emberek, a szavaiddal élve az ostoba halandók élete, de az ártatlanoké érdekelnek. DE! Nem annyira, hogy törjem magam miattuk, hiszen ők számomra nem jelentenek semmit. Igen, ha úgy vesszük az én szemembe jelentéktelenek. RÁD azonban más szabályok érvényesek, hiszen, ahogy az előbb elismerted. BARÁTOK, ismétlem BARÁTOK vagyunk. Egy barát pedig nem hagyja cserben a másikat! Szóval mindegy mit mondasz Avidité, de nem fogsz lerázni, és nem fogsz tudni rávenni arra, hogy egyszerűen csak feladjam és ne menjek utánad! - jelentettem ki határozottan.
Ami azonban ez után jött, arra nem készültem fel.
Olyan égszakadás következett, amit még legvadabb álmaimban sem... na jó ez nem igaz, régen még a Kalóz-öbölben tapasztaltam utoljára ilyen hirtelen jött vihart. Gondolom mondanom sem kell percek alatt áztam bőrig, és kábé két centit sem láttam a folyamatosan szakadó esőtől. A képességemet aktiválva ugyan vizesebb nem lettem, de a látási viszonyaim nem javultak.
- NEM FOGOM FELADNI! NEM FOGOK ITT MARADNI! - reményeim szerint átüvöltöttem a hirtelen jött vihar hangját és eljutott Avidité agyáig. Szerencsére nagyon eltévedni az tök egyenes birodalmi úton nem lehetett, szóval totyogtam továbbra is előre, valószínűleg néhány méterre lemaradva a magasan szálló molylepkétől.