Dante

"A láthatatlan penge a leghalálosabb."

Jó képű, fiatal férfi látszatát kelti, ám sebhelyei, és tekintete arról árulkodói, hogy már látta az élet árnyoldalát. Dante jó testalkatú, nagyjából 180 centi magasságú fiatal férfi. Betegsége ellenére, most már jó formában van. Kellően erős, s izmos. Ruházat a fejvadászokéra jellemző. Előnyben részesíti a minél sötétebb színű holmikat, ugyanakkor a kellően szellős, könnyen mozgó ruhadarabokat szeretni. A csuklya szinte alapfelszerelés, hiszen hófehér haját el kell rejtenie a kíváncsi tekintetek elől. Rövidre vágva hordja, ám néha még így is belelóg a szemébe.

Természetesen ember lévén, Dante-nak nincs másik alakja. Ellenben ez a tündéri jószág olyan számára, mintha a másik énje lenne. Ha a macska meghal, Dante is. Cserébe viszont, emberfeletti erőre, gyorsaságra és érzékekre tesz szert. Minél inkább elmélyül képessége használatában, testén annál több macskaszerű motívum jelenik meg, mint például a bolyhos fülecskék.

Dante egy született fejvadász. Gyors, precíz és a végletekig maximalista. Egy zseni, nagyon intelligens, talán még Kayn-t is felülmúlja. Mesterével ellentétben azonban, meglehetősen introvertált, nem érti a vicceket és még csak legendák sem keringenek arról, hogy akár csak egyetlen egyszer is mosolygott volna. Kerüli az embereket, s a munkaadóival is csak annyit tárgyal, amennyi feltétlenül szükséges. Nem ártja bele magát más emberek ügyeibe, ha például valakit éppen előtte nyúznának meg az utcán, Őt az sem érdekelné. Ironikus, hogy pont egy ilyen alak élete fonódott össze egy ártatlan kismacskáéval. Gondoskodnia kell róla és védenie, hacsak nem akar idő előtt elpatkolni. Noha a macska feltétel nélkül szereti Őt és keresi a társaságát, Ő csak mint kolonc... tekint rá. Az emberek általában félnek tőle. A munkaadóitól kezdve, az áldozatokig... mindenki. Ha ölésről van szó, szikrányi kegyelmet sem tanúsít.

Dante 18 évvel ezelőtt született Damarel nyomornegyedének egyik düledező viskójában. Szülei egyetlen gyermeke volt, s bár az édesanya már alig várta világra jöttét, a tisztelendő apukáról ez már nem volt elmondható. Egy 30-as évei végén járó, alkoholista, agresszív férfi volt, aki kerülte a munkát, de váltig állította, hogy az kerüli Őt. Józanul is többször megverte feleségét és a fiát is egyaránt, de ha ivott... akkor elszabadult a pokol. Sokszor a szomszédok mentették meg a 2 áldozatot, nehogy az végezzen velük.

3 gyötrelmes év után, egyik este a ház ura olyannyira leitta magát, hogy önkívületi állapotban rátámadt egy csapat, arra járőröző katonára. Egy nincstelen, iszákos bajkeverővel több vagy kevesebb alapon, szemrebbenés nélkül végeztek vele. A saját kiömlött, alkoholtól bűzlő vérében fetrengve halt meg, egyes egyedül. Senki sem hullajtott érte könnycseppeket. Az ifjú Dante és édesanyja ketten maradtak, de ez megváltás volt számukra, sem mint teher.

Az édesanya alkalmi munkákból tartotta el magukat, ezek skálája széles volt, a két véglet között ingázott. Egyik nap mosónő, másik nap a testét áruló szajha. Életkörülményeikhez mérten jól nézett ki, bőséggel akadt kuncsaft. A férje halálát követő 5 év nem volt könnyű, de még ígyis maga volt a mennyország az azt megelőzőekhez képest. A kis Dante is kivette a maga részét a közösből. Minden munkát elvállalt, amelyet 8 éves kora ellenére eltudott végezni, ilyen volt például a futárkodás, lévén úgy ismerte a várost, mint a tenyerét.

Egyik este hazaérvén, Dante nem látta a már jól megszokott, viskó aprócska ablakain kiszűrődő fényt. Ez példa nélküli volt, megrémülve futott be az ajtón és ekkor megpillantotta édesanyja földön heverő holttestét. Fakó bőre hideg volt, mint a kinti, éjszakai levegő. Minden bizonnyal már órákkal ezelőtt elhunyt. Az asszony már napok óta magas lázzal küszködött, de kiváló színészi képességeinek köszönhetően, fia mindebből semmit sem látott, vagy tapasztalt. Dante egyedül maradt. 8 évesen képtelen volt fenntartani azt a kis viskót, amelyet otthonának nevezhetett, s még csak egy tisztességes temetést sem tudott elintézni megboldogult édesanyjának. Hamarosan elzavarták Őt hazulról, a kilátástalan sorsú fiú pedig ezek után céltalanul járta a város utcáit. Idővel más, hozzá hasonló utcagyerekkel összeverődve, tolvajlással szerezte meg a napi betevőjét.

10 éves lehetett, amikor egyik nap a piacot járva, potenciális áldozat után kutatott. Nem kellett sokat keresgélnie, egy 20 év körülinek tűnő, angyali mosolyú férfit pillantott meg az egyik ládán eldőlve aludni. Isteni jelnek vélve, meg is környékezte a gyanútlan naplopót és mind a 3 erszényét elemelte, s felszívódott.

Dante már évek óta egy kiégett, romos kőtemplom belsejében húzta meg magát. Az épület teli volt búvó és rejtekhelyekkel, ahol az időközben felhalmozott "kincseit" tárolta el. Jelen pillanatban, az egyik mohás kőtömb tetején ücsörögve próbálta megszámolni a 3 erszény aranyának összegét, több kevesebb sikerrel, lévén 10 volt a maximum, ameddig el tudott számolni.
- Összesen 999 aranyérme van a 3 erszényben. Apropó... nem mondták még neked, hogy nem illik másokat kirabolni miközben azok békésen alszanak? - Szólalt meg mögötte egy idegen férfi hang. Dante megfordulva, az általa meglopott férfit pillantotta meg.
- Nem loptam el semmit... ez az én aranyam... Ha erre fáj a fogad, azt megkeserülöd! - A kölyök egy pillanat alatt mérgezett kisegérré változott. A lába mellől, egy életlen, konyhakés-szerűséget vett a kezébe és szegezte azt rá a hívatlan vendégre.
- Áh, vagy úgy... nos, ha nem te loptad el, akkor bizonyára én tévedtem. Bocsi-bocsi! - Tarkójára téve kezét, a férfi zavartan elmosolyodott.
- Ha csak ennyit akartál... távozz, vénember!
- Vénember?! Ez most egy kicsit fájt... Még ha szegről végről igazad is van. Sokkal idősebb vagyok, mint amilyennek kinézek. De hagyjuk is, ebbe most ne menjünk bele... Szóval, te itt élsz?
- Semmi közöd hozzá.
- Ott a pont. Akkor hát... én most távozom és megkeresem azt a személyt, aki ellopta az erszényeim. Légy jó! - Intett neki, majd sarkon fordult és elsétált. Dante csak azután nyugodott meg és engedte le a fegyverét, miután amaz teljesen eltűnt a láthatárról.

Következő nap reggel...
Dante meglepődve konstatálta, hogy a templom bejáratának küszöbén, egy nagy kosár élelem fogadta Őt. Az lett volna a helyes reakció, ha megörül és elfogadja, de ehelyett kezei ökölbe szorultak és fogai kivillantak. Valamin nagyon felhúzta magát. Anélkül sétált el a kosár mellett, hogy akárcsak egyetlen valamit is kivett volna belőle.

Másnap reggel egy újabb kosár volt az előző napi mellett, tele friss ételekkel. Dante szemeivel, valósággal keresztre feszítette az ajándékot. Az elkövetkező 6 napban, minden reggel egy újabb kosár várta Őt a bejáratnál, de Ő egyetlen egyszer sem nyúlt hozzá semmihez sem. Aztán eljött az ominózus 7. nap...

A férfi hajnali 5 tájékán jelent meg és az aznapi kosarat, gondosan lerakta a többi mellé. Ám ekkor... Dante előugrott az egyik kidőlt kőoszlop takarásából.
- Mégis... mit művelsz? Mit akarsz tőlem? - Kérdezte karba tett kezekkel.
- Hoppá... úgy tűnik, hogy lebuktam... Nos, mit is akarok... Pár nappal ezelőtt, tévesen megvádoltalak az erszényeim elrablásával. Jóvá szerettem volna tenni... de nem gondoltam volna, hogy ilyen kis lelkiismeretes kölyök vagy.
- Nem vagyok kölyök. És nincs szükségem alamizsnára sem.
- Tudom. Te olyan vagy mint én.
- Mire gondolsz, vénember?
- Ami ingyen van... az silány, unalmas. De amit nem kaphatsz meg, csak ha te magad veszed el... sokkal érdekesebb, nem igaz?
- Nem értem, hogy miről hablatyolsz itt nekem...
- Várj, megmutatom. - A férfi a kezébe vett egy erszény aranyat, majd pedig Dante felé nyújtotta.
- Nem kell.
- Nem is adom neked. Ingyen nem. De ha sikerül elvenned... üsse kő, a tiéd lehet.
- Mondtam már, hogy nem kell!
- Kár érte. Okosabb vagy, mint hittem. Felismerted, hogy semmi esélyed sincs az erszény elrablására és úgy döntöttél, hogy inkább meg sem próbálod. Bölcs. - Szavai ajtóstul rontottak Dante büszkeségébe... A fiú a pillanat egy töredéke alatt cselekedett. Kezének mozdulata villámgyors volt és pontos, de... az erszény a legutolsó pillanatban eltűnt a célpont kezéből.
- Hát ez meg?! Hogy?! Hogy csináltad?! - Pislogott nagyokat az erszényre, amely mintha csak teleportált volna, a férfi másik kezében volt már.
- Bűvésztrükk. Egy bűvész vagyok! - Jelentette az ki kedvesen mosolyogva.
- Ez nem igaz. A ruháid... sötétek, mint az éjszaka. 2 tőrt is láttam az övedre csatolva. Gyors vagy és egy hang nélkül közlekedsz. Te egy fajvadász vagy. - Állapította meg Dante.
A férfi a kölyök kezébe nyomta az erszény aranyat, majd:
- A nevem Kayn. Fejvadász vagyok. És örülök, hogy még egyszer, utoljára találkoztunk. A mai az utolsó nap, amit a városban töltök. Ma este elmegyek és ki tudja... lehet évekig nem térek vissza.
Dante előbb az erszényre, majd Kayn-re pillantott.
- Vigyél magaddal... Taníts meg fejvadásznak lenni...
- Haaa? Biztos vagy benne? Egyáltalán miért akarsz fejvadász lenni?
- Szabadság. A világot járva, azzal keresem a kenyerem, amihez a legjobban értek...
- Valóban? De azt ugye tudod, hogy a fejvadászok élete nem csak játék és mese? Hallottál már a... na jó, hagyjuk... Tény és való, hogy a szabadság adott és még jól meg is fizetik a szakmát, de tudod-e hogy miért? Azért, mert veszélyes. 10-ből 2 fejvadász éli meg az öreg kort. A vad... olykor túlnő a vadászon.
- Na és? Csak annyi a dolgom, hogy én legyek a 2-ből az egyik, aki túlél mindent. - Jelentette ki határozottan és ez Kayn-nek nagyon is kedvére való volt.
- Nem fogok veled kesztyűs kézzel bánni. Sem időm, sem kedvem kölyköket edzeni. De... talán jól jönne egy kis segítség a munkáim során. Bedoblak a mély vízbe. Éles küldetések révén foglak megedzeni. Ha tartod a lépést... meghalsz. Még így is ezt akarod?
- Csak győzz utánam loholni, vénember! - Dante egy jó nagyot belebokszolt Kayn oldalába, s odasétálva az egyik kosárhoz, belekóstolt egy friss, még meleg cipóba.

8 év telt el azóta, hogy Kayn a tanítványául fogadta az ifjú Dante-t. 8 év alatt több száz küldetést teljesítettek Ők ketten és Kayn... ígéretéhez híven nem kényeztette el a kölyköt, az pedig szintén tartva magát ellentmondást nem tűrő kijelentéséhez, állta a sarat.

A hajnali sötétségben, 2 kardot forgató férfi csapott össze. Dante, aki időközben felnőtt, kiváló kardforgatóvá vált, de megannyi más fegyvernemet is elsajátított. Párbajuk során, jelenleg Ő volt fölényben. Még Kayn-t, magát is mindig meglepte, hogy napról napra mennyit fejlődik a fiú. Dante-nek végül sikerült sarokba szorítania mesterét és már éppen készült volna lefegyverezni Őt, amikor amaz köddé vált és árnyék formájában, mögötte öltött testet, kardja hegyét, a hátához szegezve.
- Ez közel volt Dante. Közel, de nem eléggé.
- Tudod mi vagy te? Egy csaló vénember. - Morogta szemeit összehúzva.
- Oh kérlek, mondj még ilyen szépeket!
- A képességed túl nagy előny. Sosem leszek képes más képességhasználókat legyőzni.
- A képesség valóban nagy előny. De megvan a maga hátránya. A kényelem... amit nyújt. Óvatlanná teszi a használóját. Egy gyengepont, amivel te nem rendelkezel.
- Mindegy milyen köntöst aggatsz rá. Nem változtat azon a tényen, hogy egy ember sosem érhet fel egy szörnyeteghez.
- Nos, én köntöst általában lerángatni szoktam másokról, hehe... de csak hogy tudd, nem értek egyet veled. A családomat emberek mészárolták le. Engem pedig emberek neveltek fel. Az emberek kapzsik, mindent megszereznek, amit akarnak. Különben is, ha az emberek valóban olyan gyengék lennének, mint állítod... akkor miért az övék lenne a legnagyobb birodalom?
- Mert többségben az erő. De én... egyedül akarok erős lenni.
- Látom el vagy kenődve. De ennek most véget vetek. Örvendj Dante! Ma este hivatalosan is fejvadásszá nevezlek ki!
- Mi...? Mi ez most így hírtelen...?
- Azt hittem, hogy örömödben majd a nyakamba fogsz ugrani... hálátlan kölyök!
- ...
- Megtanítottam mindent, amit a harcról tudnod kell. De még egy ennél is értékesebb ajándékot tudhatsz magadénak. Egy fejvadász gondolkodásmódját.
- Ha te mondod vénember... akkor este majd találkozunk. Addig... lepihenek egy kicsit. Ma... szokatlanul erőtlen vagyok.
~ Szokatlanul erőtlen? Úgy harcolt, mint egy oroszlán... ~

A nap gyorsan tovaszállt és Kayn a szokásos találka helyen várta Dante-t, aki... nem jött el. Úgy 2 óra késés után, felmerült a vámpírban, hogy lehet valami baj van, elindult hát megkeresni tanítványát.
Végül az egyik közeli fogadó emeleti szobájában talált rá. A fiú szörnyen nézett ki. Az egész teste magas lázban égett, izzadt, mint egy ló, zihált, alig kapott levegőt. Hamar egyértelművé vált: nem éli meg a reggelt. Mit tehetne egy vámpír egy ilyen helyzetben? Átváltoztatja a beteget. De Kayn... más utat választott. Nem akarta az örök élet átkával sújtani a kölyköt. Helyette elment és néhány óra elteltével, egy karddal a kezében tért vissza. Dante még életben volt, igaz, épphogy... A kardot a tanítványa kezébe nyomta, s a kard pengéje abban a pillanatban felizzott.
- Mi... ez? - Kérdezte magához térve a fiú.
- Egy kard. Az enyém, de nem használom.
- Miért adod ezt most nekem? Hiszen nem sokára úgyis meghalok.
- Ez a kard magától, az Irigység bűnétől, egy démontól származik. Ő adta nekem, de valahogy... mindig úgy éreztem, hogy igazából nem is nekem szánta. Egy démon macska lelke van benne elzárva. Ha szövetséget kötsz vele, a lelked egybeolvad az övével. De figyelmeztetlek... ennek nagy ára van. Életed hátralevő éveinek száma... megtizedelődik.
- Értem... tehát választhatok, hogy most halok meg, vagy pár év múlva... ez aztán az ajándék... mit is várhatnék egy vénembertől... - Ezután Dante a mellkasára tette a kardot, lehunyta a szemeit és ismételten elaludt.

Hosszú éjszaka volt, Kayn és Dante életében talán az egyik leghosszabb. Mire a Nap megvirradt, a beteg fiú láza teljesen elmúlt, sőt... jobb formában volt, mint valaha. De történt 1-2 változás... Sötét haja, ezüst színűvé változott, szeme színével egyetemben. De nem csak ez volt az egyetlen újdonság: az ágyon mellette, egy feketeszínű, házi macska feküdt és dorombolt.

Ominous Nebula
Kardja, egy démon kard, amelyet személyesen idősebb Irigység bűne kovácsoltatott a pokol legnemesebb érceiből és egy démoni vadmacska lelkét is elzárta benne. Kayn elmondása szerint, a nő nekiajándékozta, Ő pedig továbbadta a haldokló tanítványának, Dante-nek. A kard olyan erős, hogy bármelyik démonhibrid kezében megállná a helyét. Dante azonban, ember lévén, csak a kard erejének egy töredékét képes kihasználni.

A kard képességet tekintve, 5 szinte osztható.
1. szint: A használó emberfeletti erőre, gyorsaságra és érzékekre tesz szert. Még egy teljesen kifejlett, hegyi oroszlán sem lesz ellenfél a számára.
2. szint: Hasonlatos az 1. szinttel, azzal a különbséggel, hogy jobban kitolja a használója korlátait. Nagyon nagy terhet ró a testre, s még egy Dante-hoz hasonló, edzett ember is, csak rövid ideig képes fenntartani a 2. szintet.
3. szint: ismeretlen.
4. szint: ismeretlen.
5. szint: ismeretlen.

A kard démonával kötött szerződés megpecsételte Dante sorsát. Amint a fiú betölti a 25. életévét, teste felmondja a szolgálatot és meghal.

Legyen szó bármilyen fegyvernemről, Dante nem vall kudarcot. Azonban mindközül a kedvence az egykezes kard, amely fürgeségével párosítva, egy igazán halálos elegyet alkot.

Mestere, Kayn, megtanította Őt rendesen írni és olvasni is, valamint a méregkeverés világába is elkalauzolta. Természetesen az ellenmérgekben is járatos.

Dante útitársa egy nagyon aranyos, fekete kismacska. Nevet ugyan még nem adott neki, de ez nem akadályozza meg a szörgombócot abban, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy megkedveltesse magát a marcona gazdájával. Életük össze van fonódva. Bármelyik is hal meg, azt a másik sem éli túl. Hogy ki ez a macska... vagy hogy honnan jött... nem tudni, de valószínűsíthető, hogy a Dante kardjában lakozó macska démonnal kötött alku végterméke.