Fairlith Naxhar

"A kutyának gazdái vannak, a macskának szolgái!"

Kedves és bájos pofim van. Finom ívű, aranyos és cuki. Az orrom pisze. A szeplők meg csak növelik a bájosságomat. Tisztában vagyok azzal, hogy szép, csinos vagyok. Szememet sűrű, fekete szempillák keresztezik. A szemem egyébként macskazöld, vagy nevezhetjük smaragdzöldnek. Összességében ártatlannak és nagyon fiatalnak tűnök első, második és még harmadik látására is.
Hajam sötétebb, mint az éjszaka. Gyönyörű, dús, puha és selymes, ami a csípőmig ér. Szeretem szabadon hagyni, de egyébként befonva hordom. Kényelmesebb viselet.
Nem vagyok kimondottan magas, talán emiatt tűnök vékonyabbnak, mint amilyen valójában vagyok. Pedig kellően domborodok ott, ahol kell. Még egy kis foni való is van rajtam. Mozdulataim kecsesek. Mivel félig macska vagyok, kellően hajlékony vagyok emberként is, bár ez inkább genetikai adottság, nem pedig a faj velejárója.
Szeretem a lezser holmikat. A sivatagban kimondottan előnyös volt a könnyű anyagú ruhadarabok viselete. Mostanában a sima, egyszerűbb ám de sötétebb ruhadarabokat részesítem előnyben.

Macskaként állíthatom, hogy szép és meglehetősen veszélyes vagyok. Régen, a robbanás előtt csodaszép hópárduc voltam, mára azonban megváltoztam.
A robbanás után megváltoztam. Eltűnt a hófehér színem és a bundám egységesen fekete lett. Lett egy kis sörényem is. A legszembetűnőbb változás - a fekete bunda szín mellett - a jól megnőtt agyaraim, kardfogú vércica lettem, és a kék szemeim. Nagyon sűrű és puha a bundám, az aljszőrzet télen fűt, nyáron hűt, és szerencsére a felső rétege a bundámnak nagyon nehezen vizesedig át, így ritkán leszek csuromvíz. Nem vagyok különösebben nagy cica, a 65 centis marmagasságommal, a 100 centis testhosszal és az ehhez járó 110 centis farkincámmal, pont házi cica méretem van.

"Nálam még a hangulatfüggés is hangulatfüggő."

Bár elmúltam már hatszáz éves is van, ami nem változik. A hangulataim irányítanak, az adott aktuális érzelmem befolyásol.
Persze, tény és való, hogy van egy alap személyiségem. Alapvetően kedvesnek, kicsit pimasznak mondanám magam. De őszintén szólva nehezen nyílok meg másoknak. Na nem azt mondom, hogy keveset beszélek, mert néha elkap igenis a heveny szófosás, és akkor lyukat beszélek mindenki hasába.
Őszintén olyan vagyok, amilyen. Vagyok, aki vagyok. Úgy viselkedek mindenkivel, ahogy hozzám viszonyulnak. Ha normális, akkor én is. Ha nem... Maioresz kegyelmezzen akkor a szerencsétlen párának.

Lysandra Quadrelli néven, hat évszázaddal ezelőtt születettem, az akkor még Keidas néven ismert laochra birodalomban. Korai gyermekéveimre rányomta a bélyeget, hogy létezésem mind anya családja részéről, mind apa részéről nem kívánatos volt. Szerencsére ez utóbbi úgy halt meg, hogy soha nem ismerhetett meg.
Korán megtanultam, hogy más vagyok, mint a többiek és, hogy ez gond. Így mindent megtettem annak érdekében, hogy minél kevésbé különbözzek tőlük. Azonban teljesen nem tudtam elnyomni magában a vérmacskát, pedig nagyon is próbálkoztam.
Anya és nagyapa kiléte nem volt elég, hogy az egész laochra néppel elfogadtassák a létezésemet, többször is megpróbáltak megölni. A legutolsó gyilkossági kísérlet után nagyapa választást nem hagyott a mérgekért felelős laochráknak: kénytelenek voltak a szárnyaik alá venni. Őszintén ódzkodtak tőlem, hiszen anyát ismerték, ő pedig túl szelíd és kedves volt, nem volt semmi tehetsége sem a harchoz, sem pedig a mérgekhez. Szerencsére én nem örököltem tőle ezt a genetikai hibát. Volt érzékem a mérgekhez, pontosan késíztettem el őket, néha pedig hasraütésszerűen kísérleteztem. Tény és való, sose robbantottam magamra a helyet, s nem is irtottam ki senkit. Pedig, ha tudnák micsoda gőzök és párlatok között forgolódtam... Áh, a régi szép idők.
Az évszázadok alatt (bő háromszáz évről van szó kérem szépen), mindent megtanultam, amit lehetett. Öltem, ha kellett, a laochrák faji képességét is használtam. Bár hibrid voltam, de még is a méregkeverők közé tartoztam. Tehetségem vitathatatlan volt, ez pedig elég volt arra, hogy befogadjanak. Egyidejűleg ezzel pedig, teljesen elnyomtam magamban a vérmacska oldalt.

A robbanás feldúlta az életemet. Menekülnöm kellett. Mindenki, aki fontos volt, anya és nagyapa, meghaltak. Ennek következtében a megmaradt laochrák nem tűrtek meg, illetve egy-két nagynéni, nagybácsi veszélyként könyvelte el a létezésemet a hatalomra és a trónra. Pedig nem állt szándékomban átvenni nagyapa helyét. Bah... csak a mérgeimmel akartam játszani hátralévő életemben, erre elüldöztek az otthonomból. Végül is csak szarjuk le, bő háromszáz évig életem velük, köztük, és hogy anya a testvérük volt. Abban a percben, ahogy nagyapa meghalt, egy nem kívánatos hibrid lettem, nem pedig rokon.

Hirtelen ott találtam magam otthon, család és barátok nélkül, s anyni szabadsággal, hogy azt se tudtam mit kezdjek magammal. Végül nyugatra indultam. Azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a robbanás nem csak a volt otthonomban okozott visszafordíthatatlan károkat, hanem a világ többi részén is. Most, hogy nem nehezedett a vállamra a nyomás, hogy olyan legyek, mint a laochrák, a macskavér is kezdett éledezni bennem. Ez pedig több bajt hozott a fejemre, mint hittem volna. Az egy dolog, hogyha átváltoztam, akkor akár évekig a macska alakban ragadtam, mert nem tudtam visszaváltozni. Az átváltozásomat elsősorban a düh és a félelem befolyásolja, na meg az életösztön. A bennem élő macska tudja, mikor kell feladni és visszavonulót fújni. A legtöbb idő, amit macskaként eltöltöttem az száz év volt. Ez alatt annyira elállatiasodtam, hogy szinte el is felejtettem, hogy ember vagyok. Állatként éltem az erdőben, aztán egy nap emberként ébredtem egy fa tövében. Megjegyzem, nem volt vicces.

Egy darabig Sharnwick városában éltem, és bérgyilkosként kerestem a kenyerem.
Elég sok helyen megfordultam az évtizedek alatt, de mindig visszavágytam Keidasba, avagy, ahogy most már hívják Sa'dawdarba. Ott nőttem fel, oda húzott a szívem.
Balszerencsémre azonban a várva várt haza térés nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Az egy dolog, hogy macska alakban tengődtem megint, kábé tizedik éve, de sikerült belefutnom egy csapat rabszolga-kereskedőkbe. Illetve egy csapat húgyagyú baromba, akik a magányosan kóborló félvéreket és hibrideket vadászták, kergették, hogy utána a nagyobb városokban elpasszolják őket. Bár eleinte simán ki akartam őket kerülni, meghúzódni egy fán, de nem tudtam. Életem legostobább döntését hoztam meg azon a délutánon. Kettőt megöltem, a lány szabad lett, én meg kábé ötven méterre a pigmeusok határvonalától a sivatagban összeestem, mint a vajas piskóta. Kimerültem, kiszáradtam. Ezek meg láncra vertek, hogy jó házi macska leszek Damarelben. Csak nehogy egyszer arra ébredjenek, hogy lerágom a lábukat.

Apai oldaláról örököltem a vérmacska géneket ezáltal macska alakban képes vagyok a tiszta, érthető emberi beszédre. Vagyis lazán elküldelek a picsába mielőtt lerágom a lábadat.

Anyai oldalról pedig laochra vagyok, így az ezzel együtt járó faji képességeket is örököltem: a sötétbe olvadást. Tehát még nem is láthatod, mikor rágom le a lábadat. Szar ügy.

A robbanás furcsa következményekét, képes vagyok megidézni régmúlt alakomat, familiárisként. Eme szellemleopárd nem tud beszélni, ellenben éberen őriz és harcolni is képes. Eme cicának a marmagassága másfél méter, szóval nem éppen kicsi.

Legnagyobb gyengeségem, hogy az átváltozást NEM tudom irányítani. Így, mindhiába minden. Macskaként egyedül a laochrák faji képességét tudom használni, más semmit.

Ha volt is képességem, ami saját és eredeti, nem tudok róla. Gyerekként elfojtottam magamban mindent, ami kicsit is eltért a laochráktól.
A robbanáskor a nagyapámmal, Angelo Quadrellivel, tartózkodtam, így mikor a laochrákat is elérte a robbanás szele, a fekete kristály egy darabja a szívembe fúródott. Ennek pedig több hatása is lett:
- Egyébként is a Vörös Piramisban eltöltött több évszázad alatt hatékony méregkeverő lettem, és a legtöbb laochra méreggel szemben immunitást élvezek, a kristályszilánk után, pedig ez az immunitás felerősödött.
- Vérem feketébb lett, mint a legsötétebb éjszaka. Nem üt át nagyon a bőrömön, de halvány felfedezhető.
- Noha beletudok olvadni a sötétbe, mint a legtöbb laochra ez is, mint minden más felerősödött. Nem sokkal a robbanás utána fedeztem fel, hogy nem csak beleolvadok, hanem én lettem a sötétség. Bár ez csak éjszaka megfigyelhető jelenség, nappali fénynél nem működik, akkor csak a sima egyébként is beleolvadós trükk megy.
- Képes vagyok fegyvert idézni, vagy teremteni a sötétből, melynek a formája kissé klisés, de egy nagyon szép méretes kasza. Anyaga ismeretlen,a  kövek benne viszont, biztos rubin. A tollak, ha lehet hinni a nem létező pletykáknak Lucifer szárnyaiból származnak.

Nem mondhatni, hogy nagyon sok mindenhez értek. Leginkább azokban a dolgokban jeleskedek, amit még a robbanás előtti világban tanultam. Hangtalanul, tisztán és gyorsan ölök. Akár minden lelkiismeret furdalás nélkül. Ennek ellenére a mérgek a specialitásom. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabb mérgekig mindent felismerek. Nevezhetjük szakmai ártalomnak, meg akár az évek és a rutin számlájára is lehet írni. Az ellenszert még-még kikeverem, kavarom. De a kimondott gyógynövényes pakolást már nem tudom. Nincs érzékem a gyógyításhoz.
A fegyverek közül az apróbb késekkel, tőrökkel, legyezőkkel boldogulok a legjobban, no meg a kaszámmal... De a kedvenc fegyverem a méreg. Vigyázz magadra, ha a közeledben járok...

- A jelenlegi Dominus Noctisnak az unokahúga.
- Nem tudja irányítani az alakváltását. Intenzív érzelmi impulzus hatására változik át macskává, s akár évekre is abban az alakban ragadhat. Ez az érzelmi behatás leginkább düh és félelem.