Katakombák

Valami, jobban mondva valaki krátereket ütött Damarel városának szívében. A lyukak okozta riadalmak és káosz végett számos embert tereltek ki az érintett területekről, a sebesülteket igyekeztek ellátni és a lehető legkíméletesebben elhelyezni az ispotályok üres szobáiban. Damarel bizonyos, máskor forgalmas utcái és főútjai kiürültek, egy árva lelket sem láttam azalatt míg áthaladtam a város számomra igencsak ismeretlen területein. Magamnak sem mertem bevallani, de eltévedtem, mégsem estem kétségbe hiszen az emberek bizonyára képesek lettek volna tájékoztatni engem merre és hogyan jutok el egyik pontból a másikba. De ezeken az utakon egy árva lélek sem akadt, sem katonák sem pedig egyéb tisztségviselők, bár lehet ha megsejtették volna az emberi mivoltom mögött búvó igazságot, miszerint közöm sincs az említett halandókhoz, valószínűleg a kormányzó vadászai karmaiban hevernék most szárnyaszegetten vagy éppen élettelenül. A szélmozgásból tudtam hogy elértem a külvárost, hiszen itt sokkal tisztább és frissebb volt a levegő mint odakint. Nem volt különböző kellemes és kellemetlen szagoktól szennyezve, kellemes szellő járta át és a madarak éneke is sokkal erőteljesebb volt, ami az én szabad és eleven farkasszívemnek igencsak sokat segített. Bár nem voltam ellenséges, magam sem kedveltem őket teljes szívemmel, hiszen számos aljas húzásukkal és természetet kisajátító személyiségjegyükkel találkoztam már. Amik mellett nem tudtam egyszerűen csak elsétálni.. az emlékek fájdalmas, frontra érzékeny hegekként és sérülésekként éltek bennem.

Mikor a külváros láthatatlan határát igyekeztem elhagyni, valami egészen váratlan illattal csalogatott vissza az ember uralta birodalom. Egy farkas, nem, talán egy vámpír... téves. Szegény fejem, az orrom becsapott ugyan, s míg más ezzel a lendülettel tovább eredt volna, letudva azzal hogy aminek ilyen bizonytalan aromája van az nem lehet valami bizalomgerjesztő. Ostobaságomnak, vagy inkább élénk kalandvágyamnak ugyan nemet nem tudtam, de sokkal óvatosabban, a lehető leglassabb léptekkel indultam el az említett nyom alapján. Fogalmam sem volt mégis mi várhat ott, de tudtam ha máskor jövök ide akkor valószínűleg az emberi szagok elnyomják majd ezt és sosem jövök rá mégis mi hívott olyan hangtalanul olyan mélyről. Ahogy a lépteimet megszaporáztam, úgy egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam, hosszú percekkel később eszméltem rá, vagyis inkább logikus gondolataim zökkentettek ki az eszeveszett előrenyomulásból. Vélhetőleg Damarel alatt voltam akkor már, az ismeretlen katakombákban.. . Oh Lunaris, mégis mibe keverted magadat?Kérdeztem magamtól halk gondolat formájában, de akkor már a por és az erősebb föld alatti rétegek illatai,a különböző balzsamok és minden mi a bebalzsamozáshoz szükségeltetik, olyannyira elnyomták a kinti levegő édes és frissítő leheletét hogy addigra már késő volt visszafordulni.

~ Mi ez...? Sötét van és hideg... fázom... ~
~ Emberi sikolyok hangját hallom odafentről... és lángok által mardosott... épületek pusztulását... ~
~ Hány nap is telt már el azóta...? Nem tudom, a 292 000. után nem számolom... ~
~ Hogy lehetek... még életben? ~
Hircine lelki szemei előtt ekkor egy ezüstszínű lánc jelent meg, amely körbefonta a testét. Ez a lánc nem olyan volt, mint amilyenekkel a fogva tartói "megajándékozták" Őt. Nem, ez a lánc, Hircine saját mágikus energiájából kovácsolódott. S ameddig ez a lánc aktív, addig a férfi sem halhat meg.
~ Értem... ez a lánc volna az én... mágikus képességem. Milyen... ironikus... ~
A büszkeség bűne legutóbbi tombolása révén felszabadult mágikus erőtől, egy ősi, elfeledett harcos ébredt fel sok száz éves álmából. Hetek teltek el Hircine ébredése óta, de a legelső "emberi" lény, még csak ma este tette tiszteletét a katakombák sűrűjében. A nő illata mámorító volt a számára, de energia nem lévén, a kisujját sem tudta megmozdítani. Ha meg is tudta volna, kezeit vastag ezüst láncok béklyózták meg, amelyek végei, egy ezüsttel megerősített, kőfalhoz voltak rögzítve.
A léptek hangjai... egyre közelebbiek és egyre intenzívebbek voltak, s amikor Lunaris végül a cella elé ért, a vérfarkas, minden erejét az arcizmaiba koncentrálva, megszólította Őt.
- Kislány... a láncaim... szabadíts meg a láncaimtól... - Hörögte félelmetesen, ám tisztán kivehetően. Oszlásnak indult teste - amelyet a patkányok újra és újra megrágtak - groteszk látványt nyújtott, az pedig, hogy életben volt... a halandó világ egyik legnagyobb talánya volt.

Nem tudom mit kellett volna tennem akkor, az elmém mintha felmondta volna a szolgálatot abban a percben mikor megpillantottam az oszlásnak indult férfit. Egészen addig a percig azt hittem csupán egy szerencsétlen áldozat holteste de akkor arcizmai megfeszültek és ajkai szóra nyíltak, ez pedig először egy kisebb libabőr okoztak fedetlen vállaimon. Ha amaz fehér farkas képében lettem volna jelen abban a pillanatban lehet fülem farkam behúzva lapultam volna meg, lehasaltam volna a földre s addig meg sem mozduktam volna míg össze nem szedek annyi bátorságot amivel egy vakkantással, de válaszolni tudtam volna a kegyetlen sorsra kárhoztatott férfi szavaira.
Arcom sápadt vokt,tekintetem kissé ködössé vált, s talán szemem felejtett el fókuszálni hogy kristálytisztán lássam azt a groteszk testet melyet a sötét katakombák tártak elém.
Ha nem tartottam volna olyan jól magamat lehet hogy lábaim megadták volna magukat és a porba huppanva hosszú percekig kellett volna erőt imádkoznom beléjük.De elmém szilárd volt ebben a pillanatban is bármennyire is volt rút és gyomorforgató látvány a hajdanán talán ugyanolyan emberi mivoltú férfi testének állapota előttem.
- Máris... Azonnal! - szedtem össze azon nyomban gondolataimat és a másodperc töredéke alatt siettem bizonytalanul az idegen elé, egy bő húsz centiméter távolságot megtartva tőle a biztonság kedvéért. Remegő kezemet végig futtattam a láncok szerelmes ölelésén és a falhoz rögzített végére markolva igyekeztem minden erőm felhasználva rántani egyet rajta. Először semmi de az egyik tégla egy újbóli rántásra megadván magát végzetének kifordult testvérei karjaiból és a földön tompa csattanással, lerántott a férfi jobb karját mellyel össze volt kötve a láncok által a katakomba falával.
- Még egy... - nem voltam olyan erőben mint hajdanán ez a férfi lehetett, de kezeimmel újra rámarkoltam egy szemre és minden erőm osszegyűjtve ismét téptem meg azt, de ez a tégla igencsak ragaszkodott társai társaságához.

A levegőbe szimatolva, Hircine megérezte a nő félelmét... Ezt az aromát... semmivel sem tévesztené össze. Először azt gondolta, hogy amaz fülét-farkát behúzva fog majd elmenekülni, de tévedett. Lunaris - noha egy kis távolságot tartva -, de segített. A férfi egyik keze kiszabadult, de a másik ójbá tűnt, menthetetlen.
- Vágd le. - Motyogta erőtlenül, szeme sarkából, karjára pillantva. Az elmúlt 1000 év fényében, 1-2 elvesztett végtag érdekli Őt a legkevésbé.
- Félsz tőlem, kislány? - Tükör nem lévén, Hircine nem tudta hogyan is fest most, de volt egy sejtése, hogy nem épp a nők bálványa.

Percek telnek el, a katakombák folyosóin pedig a városi őrség egy kisebb csapata kezd el járőrözni.
- Biztos vagy benne, hogy egy nőt láttál belépni az egyik kráteren keresztül?
- Igen, teljesen biztos vagyok benne... egy korty alkoholt sem ittam... Épp a szörnyeteg démon-hibrid pusztításán szörnyülködtem, amikor megláttam a behatolót...
- Ha ez igaz, akkor bárki is legyen az... nagy bajban van... A kormányzó lezáratta azt a területet, a város alá pedig szigorúan tilos a belépés a civilek számára...
- És mi van, ha maga a szörnyeteg démon-hibrid tért vissza?
- Ugyan, az nem próbálna meg lopakodni... te magad is láthattad, hogy mit művelt a várossal...
- Remélem hoztatok magatokkal pót-fáklyákat... hosszas éjszaka elébe nézünk... azt hallottam, hogy a folyosók legalább 50 kilométer hosszúak...

A csendet ekkor kalapálás és omladozó téglák hangja töri meg, s lévén a zaj forrása nincs messze, a rend őrei felfigyelnek erre...

Hircine fülei megrezzennek.
- Jönnek. Ideje menned, kislány. - A hang és a szag alapján tudta, hogy túlerőben - és hogy vészesen közel vannak. Csak azt nem, hogy mennyire közel...

- Állj! Ne mozdulj betolakodó! - Förmed rá Lunaris-ra az egyik. Egy tucat, tetőtől-talpig páncélozott férfi állja el a cella bejáratát. Kardokkal és lándzsákkal vannak felfegyverkezve, néhány pengéje ezüstből készült.

- A véred... adj a véredből. - Suttogta Hircine Lunaris-nak.

A hangra összerezzentem, az örök ellen nem tudok tenni, ehhez az én mágiám, de még a Glaze is kevés.Talán ha eltaszítom őket magamtól és a vakszerencse úgy hozzá néhányuk elájul, de néhányuk lehet csak felkel és akkor ugyanott tartunk. Egy pillanatra eleget is tettem az őr kérésére, megálltam és másodpercekig csak meredtem arra mely megszólított, olyan erélyesen rám parancsolt.
De ha most végleg meg is állok azzal ellentmondok a saját elveimnek, itt én vagyok az áldozat, csak segíteni akartam, egy ártatlanon mégis úgy fest ezek itt okkal akarják megakadályozni... Vagy legalábbis elsőre bizony nem annak tűnt, de egy gyilkos vagy fenyegetést jelentő egyed,mint aminek vélhetően őt is hitték. Az nem úgy festett mint ő!
Sosem lázadtam még parancs ellen de mikor az érdes hangot újból megzavarta a szenvedő rekedtes hangja egy pillanatra magam sem értettem mégis mi haszna van abból ha én véremet adom neki.
- Micsoda? - kérdeztem vissza magam is értetlenül majd az ing úját felgyűrve mutattam meg neki sebektől mentes csuklóm. - Mégis honnan? - tartottam neki oda végső elkeseredésemben és tehetetlenségemben.
De mielőtt még bármit is felelhetett volna válaszul elrántottam onnan és ugyan viszolyogva de beleharaptam a világos bőrbe az erekhez közel, fogaimmal tépve egyet a húson elengedtem fájdalmas nyögések kíséretében tulajdom kezemet és odanyomva a rab kiszáradt ajkaihoz kicsot elfintorodtam. Tekintetmet azonban hamar elkaptam hogy a továbbiakban azt már ne láthassam hogy vasas vérem lenyalva onnan onthassa kínzó szomját.

Hircine újra és újra végignyalintott a vérző csuklón, először csak aprókat, majd egyre hevesebben, mohóbban kortyolta a vörös nedűt. Szemeibe fokozatos tért vissza az élet és már mozogni is tudott - mi az hogy -, a lánc végét úgy tépte ki a falból, hogy az egyik repülő tégla széttrancsírozta a megadásra felszólító katona fejét.
A vérfarkas férfi arcára egy rideg, félelmetes mosoly ült ki, ami semmi jót nem ígért: egy pillanat alatt az egyik hátsó ellenség mögött termett, s a grabancánál fogva olyan csontrepesztő erővel vágta a kőfalhoz, hogy annak még a páncélja is behorpadt, a belső szervei pedig felrobbantak. A horrorba illő jelentnek azonban még koránt sem volt vége: a holttest karját letépve, falatozni kezdett annak húsából.
A Hircine testét körbefonó lánc felizzott és démonokat megszégyenítő sebességgel kezdte el regenerálni a gazdatestet. Az inak, az izmok, a hús és a bőr... hiánytalanul begyógyultak. Fél perc leforgása után, a férfi egykori pompájában állt mindenki színe előtt.
- Hálás köszönet... az ételért... - Törölte le a szája körüli vérfoltokat, majd gondtalanul nyújtózkodni kezdett, mintha nem is egy csapat katona szegezné rá a fegyvereit.
- Ezer évnyi fogság után... az ember kissé megéhezik és a végtagjai elgémberednek. - Próbált beszélgetést kezdeményezni, mialatt az őrség tagjai bekerítették Őt.

- Ez egy vérfarkas... még sosem láttam hozzá hasonlót...
- Ha vérfarkas, akkor megtudjuk ölni... Használjuk az ezüst fegyvereinket!

A taktikai megbeszélést hallva, Hircine lehunyta a szemeit és elégedetten elmosolyodott.
- Tehát a nehezebb utat választjátok... Ámbár... amúgy is megakartalak ölni titeket.
10 lándzsa hegye tartott a teste felé, a szélrózsa minden irányából, de Ő csak a legutolsó pillanatban mozdult. Egy táncnak is beillő, elegáns mozdulatsorral kerülte el mindegyiket úgy, hogy azok fél centiméterre suhantak el a bőre mellett.
A katonák nem kaptak második esélyt, Hircine ellentámadásba lendült és a brutális fizikai erejével semmisítette meg Őket, egyesével. Nem volt szép látványa, még a plafonról is emberi belsőségek lógtak le, a vér, karmazsin vörösre festett mindent.

- Kislány. Mi a neved? - Kérdezte Lunaris-t, miközben elkezdett öltözködni áldozatai ruhái között válogatva.

A karmazsin lepel felforgatta gyomromat és a szag amely a fémes aromával keveredett egyszerűen már a fejemet is bántotta. A hangom kissé elcsuklott és bár a légvételekhez ugyan feltétlenül nem párosult általános esetekben, de ahogy újra és újra beszívtam ezt a keserű keveréket egy halk öklendezést váltott ki belőlem. Végül csak megragadtam tulajdon ruhám finom anyagát nyakamnál és azt megnyújtva az orromhoz emeltem hogy eltakarhassam azt. Szemeim hosszú másodpercekre lehunytam bár magam nem voltam egy nemes vérű úri hölgy aki tulajdon vérének egyetlen cseppjétől megszédül s elájul, mégis éreztem hogy a plafonról és a belső térben szerteszét elterülő cafatokat látva magam is egyhamar vízszintesbe kerültem volna.
Először igyekeztem rendezni légvételeimet majd gondolataimat egy szebb helyre terelve igyekeztem lelkemet megnyugtatni. Sosem éreztem félelmet ezelőtt s bár ez sem volt az, mégsem éreztem magamat feltétlen biztonságban a megszabadított fajtárs mellett.
- A nevem Lunaris, semmi családnév, semmi rang.. csupán egyszerűen Lunaris. - feleltem a nyálammal keveredő port nyelve majd kinyitva szemeimet tekintetem a férfire emeltem, ekkor már egy nadrág takarta deréktól lefelé és ettől bizony jobb lett a közérzetem is.
Tekintetem kissé ködös volt, igyekeztem nem a cafatokra fókuszálni, de így a férfi alakja is csupán homályos összetett folt volt szemeimben, ez pedig nem volt minden szempontból biztató.
Hiszen ezáltal a mozdulatai is csupán akkor voltak kivehetőek ha olyan mozdulatot tett amivel lábai vagy karja jobban elállt testétől. Ha fejét forgatta nehéz volt megmondani mégis melyik irányba nézhet az úriember. Már ha lehetett annak nevezni...
Nem vetettem meg az előbb történtek végett, csupán tudni akartam a vértől amelyet tőlem kapott, valamit nyert e ... persze teste rohamosan javuló tendenciát mutatott, de biztos információkra volt szükségem. De a legfontosabb az volt számomra.. hogy megbizonyosodhassak arról hogy nem lesz szüksége több vérre.

- Lunaris... milyen gyönyörű név. A Holdra emlékeztet, amelyet kedvelek. Az én nevem Hircine. Csak... Hircine. Semmi családnév, vagy rang. Noha egykoron mind a kettő megvolt, bebörtönzésem pillanatában... velem együtt haltak. - Hircine is bemutatkozott, majd a lányra pillantott. Most, hogy látása tiszta volt és éles, alaposabban szemügyre vette Őt.
- Hm... nem tudom, hogy hihetek-e a szemeimnek... de te egy angyal vagy, Holdsugaram? - Kérdezte bók formájában a férfi.
- A véred és a mágikus erőd új életre keltettek. Most... erősebb vagyok, mint valaha... Hálás vagyok. Az életem... a tiéd. Bármennyiszer is kerülsz bajba életed során... amikor a halál rád mosolyog... én ott leszek és megmentelek. Ez egy ígéret... egy eskü. Új életem, legelső, s egyben legbecsesebb esküje. - Mondta kellemes, nyugodt hangvételben.
- Sötét van és büdös... gondolom elhiszed nekem, hogy már éppen eléggé meguntam ezt a helyet. Ideje távozni, Holdsugaram. - S azzal Hircine előremenvén, mutatta az utat a lánynak. Noha sötétben is jól látott, az egyik őr fáklyáját - biztos, amit biztos alapon - magával vitte.
Egyik folyosó követte a másikat, Hircine pedig egy szót sem szólt a továbbiakban, egészen addig, ameddig a felszínre nem értek.
- Friss levegő! Ah, már el is felejtettem, hogy míly kellemes aromája van! - Vett egy mély levegőt, majd körbetekintett.
- A Szövetség városa... kissé megváltozott. - Állapította meg. Nem csoda, hogy nem ismert rá, hiszen Damarel, annak a városnak a romjaira épült, amelyet Ő maga is ismert.

Időközben újabb katonák érkeztek, ám ezúttal ellenséges szándék nélkül közelítették meg kettejüket.
- Katona, miért csurom véres a páncélja? És ki ez a nő maga mellett? - Kérdezte az ügyeletes tiszt. Hircine-t, akit kiképeztek kémkedésre is, nagyon is jól tudta, hogy ilyen szituációkban mi a teendő.
- Jelentem uram, a katakombákban nem várt ellenállásba ütköztem. Egy csapatnyi felajzott, éhes patkány támadott rám. Levágtam őket, de kiömlő vérük, beszennyezte a páncélomat. - Felelt az első kérdésre, majd a másodikra is:
- Ez az a nő, akinek keresésére indultam a katakombákba. Egy behatoló, akit elfogtam és most leszállítom a kaszárnya tömlöcébe.
- Kaszárnya tömlöce mi? Személyesen szeretné kihallgatni?
- Megerősítve.
- Tudja katona... több Önhöz hasonló lelkes tagra lenne szüksége a városi őrségnek... Nem csak hogy teljesíti a feladatát, de szíve ügyeként tekintve azt, nem elégszik meg vele, ameddig fel nem göngyölíti teljesen az ügyet. Elismerésem! Távozhat!
- Köszönöm, Uram!
Hircine karon fogta Lunaris-t és elvezette. El, messze az őket figyelő szemek elől.
- Holdsugaram, ismersz errefelé egy fogadót? Szeretnék megmosakodni. 1000 év pora éktelenkedik a testemen...

Már három napja esett és ez a kellemetlen zápor azóta szűnni sem akart, olyan volt egészen mintha valami ideszögelte volna. Oh egek, hogy mennyire örült volna az a szerencsétlen lány egy kalapácsnak, hogy azzal üsse ki azokat a rozsdássá ázott költői szögeket onnan!
Ázott hideg arcán, meglehetősen hangosan koppantak azok a jeges vízcseppeknek álcázott apró kavicsok. Ahogy kinyitotta szemeit, égszínkék tekintete fennakadt a felette gyülekező szinte reá mosolygó felhőcsaládon. Arca undorral telté vált, ajkait szinte cérnaszélesre húzta és homlok ráncolva hunyorgott a a felette portyázókra.
Motyogta elégedetlenkedve a fiatal lány , kezeit kiemelte a víz és sár elegyéből hogy arcához nyúljon. mikor azonban ezt megtette, a híg massza arcára tapadt és ez volt az a pillanat mikor szinte felpattant, a tengerben csúszkálva állt két lábára és toporogva, fintorogva esett térdre egy alig pár centire lévő tócsa előtt, hogy felsőtestével benne landolva, arcát is belemárthassa.
bugyogott a katyvasz mielőtt kiemelte volna fejét, ajkai közül kipréselte a szájába folyó vizet.
Elfordította fejét ekkor, leszorította szemeit és nyelvét felsője nedves de tiszta részébe törölve, kezdte el beletörölni a nyelvére tapadó, fogai között ropogó apró nedves porszemeket és sárdarabokat.
Emelte meg kezeit és tenyerével egymás után többször is a pocsolyába csapott, ezzel hullámokat verve, melyek bőrig áztatták ismét.

Tibeirus kóválygott. Hiába békült ki Brithany-val, hiába volt minden szép és jó...de nyomasztotta a birtok és a halott kedvese. A tudat, hogy meghalt és ő nem tehetett semmit. Igen, a férfi kimondottan magát hibáztatta. Későn vette le a karperecet félelmében... és lám, mi lett a vége.
Tiberius mélyen a pohár fenekére nézett. A pincéjében... mint néhány hónappal ezelőtt Darcia pincéjében. Nem tudta, hogy merre van, azt se tudta, hogy hány üveg, hordónyi boron van túl. Bezárkózott. Ha meg is halt, ott a pincében éledt újra az üvegek és a bánatának kellős közepén.
Valamikor néhány órával ezelőtt bújt ki a pincéből. Borostásan, koszosan, borfoltokkal tarkítva az ingén és a nadrágján. Cipő, ha volt is rajta valamikor az egyik utcában elhagyta. Nem érdekelte, hogy esik az eső, vagy ha egy villám csapna bele. Megkönnyebbülés lenne számára a rövid halál.
Bortól ködös fejjel, ködös tekintettel járta az utcákat, sikátorokat. Az őrök, ha akarták is végül nem állították meg a szemmel láthatóan magánkívül lévő nemest. Nem tudták, hogy mi lehetett vele, de az is lehet, hogy fel sem ismerték. A városőrök is inkább a kiugró tetők alá húzódtak. A három napos esőzés elvert minden port az utcákról, cserébe viszont bokáig állt a víz.
Tiberius megbotlott. Arccal a földön landolt. Ahogy lassan pislogott, és próbált fókuszálni, hogy hol is lehet valami ezüstös anyagra lett figyelmes. Tudata peremén cincogott a kérdés, hogy vajon hogy-hogy nem ütötte meg magát. A férfi nem foglalkozott ilyesmivel.
- Hát ez? - morogta rekedten. Talán nem is lehetett érteni a szavait. Megrángatta az ezüstös anyagot, mely úgy tűnt a részeg nemesnek, mintha selyem lenne a kezei között.
A hátára fordult és úgy bámult fel a sötét, komor égre.

Fogalma sem volt róla hogy ez a kezdet, hiszen még megannyi borzalom várhat rá még a mai nap, amiről halvány lila gőze sincs. Mikor már a szemei a latyakkal és a piszkos vízzel lettek tele, egyik kezét belemosta a pocsolya felkavarodott zavaros vizébe és igyekezte kimosni a szemeiből azt amit az imént ő maga fröcskölt, vert és gereblyézett bele a nagy elégedetlenség és gyerekhiszti kellős közepén.
fullt belé a szó, mikor is valami iszonyat nehéz, rettenetesen csontos és a fertőtől, fekáliától és vizelettől, bortól pácolt idegen test ráesett.
nyekeregte a kislány a szagtól és a tehertől elcsukló hangon. Bármi is volt éppen az ő hátán, el is felejtette hogy sárban fekszik. Arcát ismét beletemette a vízbe, majd mikor elfogyott az oxigén kiemelte a piszkos orcáját a vízből.
húzta el a száját, préselte, dörzsölte össze ajkait és már a könnyek csírájával szemeibe éppen készült volna visszafejelni a halvány barna habok közé, mikor is az említett idegen test bebizonyította életképességét és hajába markolva, meghuzigálta azt a tudatlanság aromájával fűszerezett kérdésének feltétele közben.
nyivákolt esetlenül mint egy kiscica melynek farkincája végére léptek. Fejét csak annyira tartotta hátra, hogy az a nyomorult ki ne tépje a haját, majd mikor megunta és amaz elterült. A lány tiszta erőből annak erényébe, lábai közébe vágta ökölberánduló kezét ám elszörnyedve, patyolat hófehér ábrázattal realizálta mekkora hibát is követett el. Elkapta kezét és a sárba merítve a mancsait, pánikolva kezdte el kaparni a kis tócsa fenekét.

Tiberius, ahogy feküdt néma fohászt eregetett, hogy ne az eső essen, hanem esetleg néhány tőr hulljon az égből, mely véget vet az életének. Nem akart élni, ám mivel hallhatatlan volt ez némi problémát jelentett. Nagyon sok problémát.
- Puha a föld - közölte miközben kezével körbe tapogatta, a talajt. Tudata peremén megint csak villogott a figyelmeztetés, hogy valakinek éppen a hátsójáról vett pontos tenyér lenyomatott, de ezt ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, ahogy az előbb. A világ kissé forgott vele. Lehet azért, mert az, amin feküdt, az valójában valaki volt, aki nagyon nem értékelte ama tényt, hogy Damarel egyik tehetős nemese pont őt nézte ki fekvőhelyéül.
- He? - nézett nagyon értelmesen Tiberius, miközben kissé megemelte a fejét.
- Oh, sziasztok szép hölgyek - bárgyú vigyorral az arcán köszöntötte mind a három hölgyet, majd vissza ejtette a fejét a pocsolyába. Szerencsére a sár puha réteget képezett, így a férfi nem törte be a koponyáját. Nem mintha nagyon felfogta volna, ha ez megtörténik.
Azt már annál inkább felfogta, hogy valami a lába közép becsapódott. Ám az alkoholtól annyira nem volt tudatában, hogy mije fáj - a darabokban lévő szívét leszámítva, hogy csak felröhögött, és ahogy a lány alatta heves mozgásba kezdett leesett róla.
- Nem csak azt, valószínűleg - közölte. - Amúgy... ti ugyanazt miért tenni? - próbált magából értelmes mondatot kipréselni a férfi, miközben kóvályogva, hol négykézláb, hol hason csúszva egy kőfalhoz mászott és annak döntötte neki a hátát.
- Szép a hajatok. Olyan mint a selyem. Add nekem.

Sziszegte a lány egyre inkább felhevülve. Már olyan fokokat ütött a teste, hogy ha valaki feltört volna egy tojást a homlokán, az pillanatok alatt megsült volna és tökéletesebb tükörtojás lenne az mint amelyet bármelyik nemesi chef megsütött volna a férfinak.
Avery már nem állhatta ezt az egész nevetséges komédiát, hiszen a szag amelyet a férfi árasztott egyre inkább beleévődött az orrába.
Nehéz volt, büdös és piszkos, ez a kombináció pedig súlyosabb volt mint bármelyik halálbüntetés amivel elkövetett bűnök miatt sújthatták volna a kormányzó által megszervezett ostoba bíróságon.
Egyre lentebb tévedt a keze eközben, piszkos tenyerével finoman, de határozottan paskolta végig formás farpofáit mire fel a csitri odakapott és csuklóját megszorítva lehajította magáról a gyönge kart. Nem volt mit tenni, de mikor már félig lekerült a lány hátáról azzal a lendülettel kirántotta a lábát az úr alól és pillanatok alatt a saját lábain találta magát. Így, 170 centiméteres magasságból nézett le az idegen nemesre és leseperve magáról a nagyobb sárfoltokat, elkezdte kicsavarni az piszkos posztóingből a vizet és imádkozott, hogy ebbe már nem ürítette bele a férfi az elmúlt percek alatt.
Negyed órája volt magánál, de már nagyobb sorscsapás érte mint a tudat hogy árva.
vicsorgott fehér fogsorát kimutatva, majd felnézett az égre és egy nagyobb lépést tett hátra. Ekkor hallotta meg, az odébb húzódó férfi erszényének tömött és ritmusos csörgését. Szemei kipattantak, hirtelen minden sérelme feledésbe merült és nagyokat pislogva meredt előre. Egyenesen a férfi mocskos arcába...
kezdett el mezítláb tapicskolni a sártengerben újfent, hiszen már édes mindegy volt mennyire is lehet már mocskos. Ugyanis egyetlen épp felület sem maradt nem hogy a ruháján, de a testén és a bőrén sem.
A következő kérés illetve kijelentés, már csak pont volt azon a bizonyos i betűn. Felszaladt a szemöldöke, és pokerface ábrázattal karba tette kezeit.
ismételte meg a sértést másodjára is, majd elhúzva száját leguggolt kissé, hogy jobban szemügyre vegye őt.
Ekkor valami egész váratlan fordulatot vett a találka, hiszen a fekete felettük portyázó viharfelhőkből egy keskeny villám vonult alá az égből és Tiberius mellkasába, csapott. Nem tűnt valami hatalmasnak, de Avery nagyon is jól tudta hogy nem lehetett kellemes a szerencsétlennek.

A férfit nem hatotta meg, ahogy a lányok az édesanyját szidták. Amúgy is meghalt az anyja, vagy háromszáz éve. A férfi pont leszarta, hogy mi történt az anyjával. Az asszonyt se nagyon érdekelte a fia, így őt miért kellene hogy meghassa?
Tiberius cseppet sem éles érzékszervei, és csak minimális kapacitással működő agya a lány(ok) bosszankodását figyelmen kívül hagyta, illetve gyorsan túl lendült rajta. Ahogy azon is, hogy a lány arca grimaszba torzult. A férfi nem sok szagot érzett, igazából ízeket sem, noha nem kóstolta meg a sarat, pedig egyszer halovány emlékei szerint belefejelt... De a fintorból arra következtetett, hogy nem éppen kellemes illatot áraszthat magából. Nem érdekelte.
- Egyedül? - ismételte a férfi kábán. - Miért? Itt vagyok én is. Nem vagytok egyedül - közölte a férfi olyan hangsúllyal, mintha jelenleg a másik értelmi képességét kéne megkérdőjelezni, nem pedig az övét.
- Vörös? A francokat, fehér volt, az első pár üveg - horkantott jókedvűen a férfi. - Utána volt pár üveg vörös is, igaz. Meg néhány hordó, meg pár egyéb pár. Duthak papa híres torokmarójából is legurult pár üveggel - ecsetelte a férfi, hogy emlékei szerint mit és mennyit ivott.
- Meghalt, tudjátok... - közölte a férfi a vádra, hogy kretén, részeg, büdös és szaros lenne. Valójában az volt, de Tiberiust jobban zavarta, hogy a szíve és a lelke egy része halott volt. Menthetetlenül.
- Szerencsétlen asszonyt ne sziggyátok bár... faszom, már vagy háromszáz éve halott - jelentette be ünnepélyes hangsúllyal Tiberius, hogy a drága jó anyuci, már mióta van a föld alatt.

Mitagadás, Avery egészen addig nem is figyelt oda mit mond a férfi, ameddig az el nem kezdett valami olyasféléről beszélni, mennyi, hányféle és milyen minőségű borokat kóstolt. némelyik, mint például Duthak papa torokmarója, igenis jól ismert szesznek bizonyult a lány előtt. Hiszen nem is olyan régen, egy hasonló neves ital miatt került napokig a rekedtség és a némaság keskeny mezsgyéjére.
Jól emlékezett, hogy az egyik áthaladóban lévő félvér férfi - név szerint Linnaon Vertifal nevezetű fiatalember - által ismerte meg azt a bizonyos torokmaró bestiát, ami sokkal nagyobbat rúgott vissza másnap reggel mint aznap este, miután a születésnapos Viverette lány belenyalt egyet kettőt az üveg tartalmába.
A gondolatai ekkor már egészen eltértek a témától, bosszúsan szinte teljesen lemondóan pillantotta sárban heverő férfire majd a kijelentésre miszerint vele "nincsenek" vagyis pontosabban nincs egyedül, éppen hogy jobban kiábrándította mint a tudat hogy hamarosan itt fogja elvinni az előtte félig fekvő részeget a szeszangyal.Bár ebben maga sem hitt igazán... Szesz angyal, hogy mit ki nem találnak a részegek... jobban mondva mit ki nem találnak a vándorok csak azért hogy szórakoztassák a népet.
Ahogy ezeket kimondta és jobban megnézte magának a képletes gödör fenekén fekvőt férfit, igencsak megszánta, bár egyre inkább felélénkülni látszott még az imént benne az. Mennyire nem kedveli ő az egyszerű embereket.
A gyomra ekkor megkordult és két kezét a posztó hasfalára tapadt, büdös és dohos anyagára tapasztotta, majd kissé elkeseredetten pillantott Tiberiusra. éhes volt, már hetek óta koplalt mióta betöltötte a 18-at. Semmi sem volt képes enyhíteni az étvágyát, amit pedig megevett egyhamar távozott még félig megrágott formájában egy vödör felé hajolt sziluettben.
sóhajtott lemondóan Miss Viverette majd lassan helyet foglalt a tócsa kellős közepén, s térdeire helyezve két cserepes könyökét.Állát kézfejeinek ölelésére pakolta, hogy így bámulja maga előtt Tiberiust.
Váltott témát unottan Avery, hisz ha valóban ennyire öreg mint vallja magát, ez a megfelelő megnevezés.

Lassan, laposokat pislogott a férfi. Nem álmos volt, csak lassan pislogott és próbált fókuszálni valamelyik lányra. Csak sajna nem sikerült. Arra sem sikerült rájönni, hogy ezek miért is csinálnak mindent egyszerre, de Tiberius észbeli képességét ezen rejtély megoldás jócskán meghaladta, így nem fárasztotta maradék józanságát ilyen apróságokkal.
- Gödör? Igen, szeretnék a gödör mélyén lenni - bólintott hevesen, amit aztán meg is bánt, mert megindult körülötte a világ. Amikor újra felpillantott öt hölgy állt előtte.
- Az előbb még hár... - kezdte, majd ahogy újfent pislogott... - Ez nem vicces. Osztódással szaporodtok, meg eltünedeztek... Nem vicces egy ilyen szerencsétlent, mint én ezzel szopatni - közölte és feddőn fenyegette meg a jobb oldali hölgyeményt.
Kábulatáról és búsultságáról az is jócskán tanúskodott, hogy a percekkel ezelőtti villámot, ami belecsapott, csak most fogta fel és dörzsölte meg a gyomra tájékát.
- Nagyobb villámot - reklamált a viharnak. Az számára mellékes volt, hogy egyébként ez a villám, egy normális embert meg viselt volna. Ő nem érezte most annyira a fájdalmat. Tudomásul vette, és aztán leszarta. Ahogy nagyon sok mindent...
- Nem... hihi... ember vagyok... - vigyorgott. - Miért, tán nem tűnök annak? Ajánlom nézzetek meg közelebbről. Mind a hárman idefértek - tárta ki a karjait ölelésre, majd rövid után leejtette maga mellé.
- Mondtam már, hogy meghalt? A karjaim között...  - szerencsétlen képpel nézett a lányokra. Nehezen lehetett eldönteni, hogy valójában is könnyes a szeme, vagy csak a folyamatosan eső miatt tűnt annak.
- Éhes? Hmm... most hogy mondjátok, én sem mondanék nemet egy malac sültre. RENDBEN! - kiáltott fel hirtelen. - EGYÜNK - folytatta kiabálva, majd megpróbált felállni. Bár azért előbb vetett egy pillantást a lányokra, hogy hogyan is kéne neki is kinézni. Eldőlt, hasra feküdt, majd felhúzta négykézlábra magát. Előbb pucsított, aztán valahogy talpra kecmergett. Néha ugyan belefejelt a falba, aminek következtében utoljára egy baljós reccsenés kíséretében egy kis vérpatakocska kezdett el belőle csordogálni. Ahogy minden a férfit ez is figyelmen kívül hagyta.
- MENJÜNK HAZA CSAJOK! - kiáltotta és megindult előre. Nagyjából tudta merre lakik, bár eléggé bukdácsolva haladt. Kész szerencse, hogy volt mellette a fal. Legalábbis néhány méter erejéig...

Torpant meg szava közepette, miközben maga a fizikai teste is enyhén szólva elkezdett süppedni az iszapos, sara, lassan láppá alakuló katakomba bejárata előtt. Ez pedig kezdte kiborítani, mi tagadást kétségbe ejteni a lányt, aki lábát kapkodva ugrott félre egy jóval szárazabb földterületre. Ám be kellett önmagának is vallania, lassacskán az is arra a sorsra fog jutni mint az a része ennek a keskeny földútnak melyen az imént ácsorgott nagy büszkén, tekintetével is szikrákat szórva a ficsúrra.
Avery már csak akkor fogott majdnem padlót mikor a hosszú percek után - melyet ezzel a csodálatos bájcsevejjel töltött -, lassan különböző pózok felvételével elkezdte feltolni magát a nemes, ki most sokkal inkább hasonlított egy udvari bolondra, mint sem arra akinek a hétköznapi, munkásemberek ismerték őt.
jelentette ki sziklaszilárd meggyőződéssel, miközben elégedetlen, elnyíló ajkakban megnyilvánuló undoros pillantással nézett farkasszemet a férfi potrohával. Abban a percben pedig maga sem tudta eldönteni, a sártól fest úgy a nadrág ahogyan vagy egészen más is került abba a táptalajba.
Mindegy is, szokták mondani hogy a talajnak néha kell a trágyázás. Ám tekintve hogy a lány ezekben a gusztustalan órákban mezítláb volt, nem szívesen lépett volna bele abba a fekáliadarabba amit a férfi esetleg nyúl módjára kipottyantott magából.
Emelte tekintetét az égre, majd minden viszolygását félretéve Theunissen birtok nemesembere és ura mellé lépett, majd annak karjára fogott, ám készen állt arra ha ne adj isten a férfi megöleli el tudjon még időben szakadni tőle. Már ki is nézett magának egy szimpatikus kis sárdombot, bár előbbi gondolataira tekintettel nem volt benne biztos, hogy az ott az minek elsőre hitte.
Hintette el szavaival utolsó trágár hozzászólását majd a férfi hóna alá nyúlt, és így megtartva négy centit süllyedt a földben.
Tett egy hirtelen lépést előre, ezzel egy időben lábával vitt egy nagyobb adag humuszt is.
Sóhajtozott egyre hevesebben, hisz már az első pár lépés után úgy érezte, hogy egy megtermett 200 kilós sertést készül áthurcolni a város szebbik végébe.

Tiberius természetesen figyelte a lányt, s a szavait is, s csak volt olyan, amire nem tudott mit mondani.
- Valóban. Lévén hallhatatlan vagyok - büszkélkedett, s  kidüllesztette a mellkasát. Valamikor tényleg büszke volt arra, hogy hallhatatlan. Jó, most is az, csak fáj. Fájt a nő elvesztése
- A... bocsáss meg... a mid? - kérdezte vidoran a férfi, mikor már két lábon volt. - Van nektek lelketek? Az előbb osztódtatok, majd kámforrá... ahogy most is? Most miért vagy EGYEDÜL?! - Tiberius kezdeti jókedve hamar elszállt, mikor tudomásul vette, hogy a lány, illetve lányok milyen kis rafináltak.
- Ne szidd gyönyörű városunkat te komisz cirmos! - szólt rá Tiberius aztán lefagyva meredt maga elé. Igen rájött, hogy mit is mondott. - Khm... - zavarta köszörülte meg a torkát, majd nagyon is igyekezett úgy csinálni, mintha mi sem történt volt. Pedig de. Szerencsére, mivel túl sok volt benne az alkohol, hamar napirendre is tért efelett. Tiberius tudata egy percet adózott annak a gondolatnak, ha egy vámpír most nyakon csípné, annak nem kéne külön innia, ahhoz hogy berúgjon. Tiberius vérében több mint elegendő alkohol csordogált. Talán több is volt a szesz benne, mint tápanyagban gazdag vörös nedű.
- Lelked... egyszarvú? - nézett rá Tiberius kérdőn. - Mond csak te gyermek, mennyit ittál, hogy ilyen képtelenségeket hordsz össze? - érdeklődött a férfi, miközben hálásan szuszogva vette tudomásul, hogy nem kell egyedül megküzdenie a hegyekkel és dombokkal tarkított utakkal. - Ki építkezett ennyire hanyagul? - tette fel a költői kérdést fejet csóválva, miközben egy nagyot lépett. A sár cuppogva nyelte el bokáig a nemes úr lábát, majd egy újabb cuppanás kíséretében a lábát ugyan elengedte, de a cipőjét megtartotta.
- Ehh... hogy a franc essen beléd - morogta a nemes és megrúgta a szmötyit, ami megint elkapta. - Hééé, engedj EEEEEL!- kiabálta Tiberus, miközben néhány harci morgással tarkítva lépett át a marasztaló sárkupacon.
- Hogy ki? - torpant meg azzal a lendülettel a nemes. - Mond, te nem figyelsz rám? Mondtam, az anyám már vagy háromszáz éve halott. Jelenleg talán egy adagnyi por. Esetleg akad még ép csontja a koporsóban, de ha nem haragszol nem megyek és ásom ki - zavart kifejezés ült az arcán.
- A lelkem halott, a szívem romokban - tette hozzá egy fokkal halkabban és szokatlanul józanul. Egy pillanatra a tekintetében is felderengett a józanság szikrája.
- Nem kiabálok. Én előadok! - vágta rá a sértődött nemes. Még hogy kiabál... - Ostoba kislány... chh... még hogy kiabálok. ILYEN OSTOBA VÁDAKAT! - tette hozzá mélységesen felháborodva, no és természetesen kiabálva.

A végére már kezdett egészen mély hangvételűvé válni a beszélgetés, mikor is Avery vidáman, szinte majd kicsattanó derűvel és büszkeséggel fűszerezett hangszínre váltott.
Mosolygott egyenesen bele a férfi komor, meglehetősen bús és szerencsétlen ábrázatába.
Komisz cirmos, visszhangzott a fejében eme érdekes megnevezés. Azonnal mondta volna a következő replikát, a sértést mellyel aláássa a férfi maradék becsületét. Ám az a könnytől, esőtől és sártól mocskos arc még ennyi maszattal sem tudta elrejteni a fiatal kék szempár elől azt, hogy a férfi gyászol és meglehetősen valahol a padló és a béka segge alatt van, némi trágyával behintve.
Vonta fel a szemöldökét, bár ez a leírás elég részletesen elmondta hogy a lány valószínűleg egy részeg, kissé túlsúlyos szatírral találkozott.

Megtorpantak, Tiberius ugyanis ebben a pillanatban visszatartotta őket attól, hogy mihamarább folytathassák a kis kalandjukat. A férfi ugyanis, csak úgy mint az imént Avery. Olyan szenvedéllyel és lelkesedéssel állt le veszekedni a ragaszkodó latyakkal, mint ahogy az előbb azt a lány tette.
Vetette oda tökösen Avy majd hirtelen felsikkantott, nagyot szökkent és megfeledkezve önmagáról a férfi hátára ugrott. Maga sem látta előre ebben a pillanatban, hogy ezek után mindketten ismét elvesznek majd a sártengerben.
Már válaszra sem méltatta az úr szívfájdalmát, sem pedig annak eget verően zsibbasztó hangját. Csak megkapaszkodott a nyakában, karjait átfűzte a körül és megszorongatta a torkát akaratlanul is.
Sikoltotta Tiberius fülébe, vélhetően a neves karma ajándéka jegyében. Tekintetével pedig az esőcseppektől apró gödröcskék formájában lyukacsossá váló földet figyelte, miközben abban egy keskeny csík jelezte az ismeretlen lény elhaladtát: avagy sebes menekülését.

A férfi csupán felvont szemöldökkel nézett a lányra. Felfogta amit mondott, csak nem értette, hogy az előtte lévő fiatal miért beszél úgy, minta több évtizedes vénség lenne.
- Nos, én nem halok meg hamar - közölte a férfi tárgyilagosan. - Sajnos - tette még hozzá. Ha pár héttel ezelőtt megkérdezik nagyon is örült a hallhatatlanságának, azonban mostanra ez mind a feledésbe veszett. - UTÁLOK élni! - kiabálta a világba a bánatát: - NÉLKÜLE!
Nem zavartatta magát. A komor időjárás ellenére, tudta a férfi,hogy napközben van, tehát az emberek javarészt vígan ébren van, nem zavar fel senkit a kiabálásával.
- Szeszangyal? - nézett rá a férfi. - Még is miről beszélsz? OSTOBA KÖLYÖK. HOGY MERSZ ENGEM, A NAGY ÉS FENSÉGES TIBERIUS THEUNISSENT EGY HOLMI KÖZÖNSÉGES PARASZTHOZ HASONLÍTANI?!?!?! - a felháborodott nemes hangja ostorként csattant megbontva az eső egyenletes kopogásának monoton szimfóniáját. A férfi már épp-épp túltette magát a sokkon, amit a lány vádaskodása okozott. Nem tudta kiről vagy miről beszélt a lány, de abban biztos volt, hogy nem ő volt ez az illető. Igencsak méltatlan, hogy egy ilyen szedett-vetett alakkal keveri őt össze a lány. Tiberiusnak sértette ez a tény a büszkeségét.
- Elengedtem, nem sok választásom volt. ELRAGADTA A SÁR! -közölte a férfi kissé sértetten. - NINCS CIPŐD? - megrökönyödése akár kézzel fogható is lehetett volna, sőt néhány pillanat után azzá is vált a nemes úr számára. A leányzó két pillanattal később már a férfi nyakában lógott, csüngött kapaszkodott akár egy kismajom. A miért is hamarosan kiderült és utána az indok sokáig visszhangzott a férfi fülében. "... hozzámért... ért... ért... ért"
Tiberius, amint sikerült a háttérbe szorítania a fülcsecségést megcsodálhatta a hölgyemény pőre sártól koszos lábát.
- Tényleg nincs cipőd - mondta ki a nyilvánvalót a férfi. - Ha akarod veszek neked - tette hozzá az ajánlatát, majd nemes egyszerűséggel lerázta magáról a lányt. A hűvös levegő és az eső hideg cseppjei kezdtek józanító hatással lenni a férfira. Bár még jócskán alkohol mámorban úszott, de tagadhatatlanul értelmesebb volt, mint bő fél órával ezelőtt.

-Nem halsz meg? Egek, ez borzalmas.mennyi nyomorultnak kell téged elviselnie ebben az életben?- tette hozzá maga is megrökönyödve a válaszát hallva. Ezután már tisztán hallotta sérült fülében a férfi ajkait elhagyó ordítást, mely még inkább pontosítja benne azt hogy egyáltalán nem kedvére való a dolog.
- Magam sem tudom miért hasonlítottalak hozzá, mikor szemmel is látható a különbség mely fájdalmasan sokkol. te soha a büdös életben nem fogsz meghalni, ez pedig már magában gyötrelem és kín azok után hogy: KIORDÍTOTTAD A DOBHÁRTYÁM A HELYÉRŐL! - kezdett el maga is üvöltözni, ám egyre valószínűbbé vált hogy ezek után a beszélgetések után már végleg benne marad a gesztus. Fülei ugyanis egyre tompábban vették fel a külső információt, meglehet azért is mivel már teljesen megteltek hallójáratai az esővízzel.
- Elengedted mert olyan hülye vagy, hogy azt se tudod hova kellene lépned annak érdekében, hogy a maradék ruhánk ne tűnjön tova a sárban! - Vicsorgott egyre bosszúsabban,majd egy pillanatra elképedt mikor a férfi ugyanolyan üvöltő hangszínnel tette fel a kérdését, miszerint valóban nincs e cipője.
- Most már sárcipőm van,ugyanis ez idő alatt bőven olyan vastagságú lett rajta a szmötyi, hogy simán elmegy száradás után cipőnek. - vallotta be miközben a férfi hátán csimpaszkodva, egészen pontosan szemügyre tudta venni egy órája sár alatt bujkáló lábait.
- Komolyan veszel nekem? Ennyire tehetős vagy? - kérdezett vissza azonnal, ám ekkor a férfi meglehetősen goromba módon lehajította magáról a reszkető lányt, mire az beleesett a dagonyába és feje tetején összetekeredve ott pihent az előbbi fenevad: egy közönséges sikló.
Ezzel fél perccel később megpecsételve a férfi füleinek épségét.

- Elég soknak, köztük neked is - közölte Tiberius jó kedvűen. Mindig örömmel világosította fel a körülötte lévő hölgyeket sorsukról.
- Remek, örülök, hogy felfogtad, megértetted, hogy ÉN KÜLÖNLEGES VAGYOK! - Tiberius elégedetten vette tudomásul, hogy szavai eljutottak a lány fejébe. Hogy közben pillanatnyi süketséget okozott, az már részletkérdés. Legalábbis Tiberiusnak apró részlet, járulékos veszteségként tartotta számon.
A hölgyemény... Tiberius megakadt a gondolatmenetében. Vajon az esőtől, sártól koszos csavargó, koldus benyomását keltő lányt lehet-e vajon hölgynek nevezni? Az alkoholos befolyásoltság végett azonban erre a kérdésre nem tudott még magában, magának se pontos választ adni, így elengedte a kérdést, ezáltal a megnevezésekre irányuló problémát.
- Te... lány... mi a neved? - vágta oda Tiberius a kérdést, kissé pattogósan, követelve a választ, ami megoldást nyújtja a számára. Avagy fejben hogyan is szólítsa őt.
- Van másik ruhám, ha ez eltűnne - a nemes megvonta a vállát. Most egy-két eltűnő ruhadarab... ugyan már nem a világ vége. - Neked csak ez van? - bökött a néhol koszos, szakadt ruhadarabokra, amit a lány viselt. Tiberius ízig-vérig úriember volt, ezen az sem változtatott, hogy ivott. Sokat. Levette az ingjét, melyet bor, sár és egyéb talán még hányás folt is díszített. Nem mellesleg csöpögött belőle a víz.
- Tessék, nyugodtan vedd fel - nyújtotta oda neki.
- Hát... ez a legkevesebb, ha haza kísérsz. Meleg fürdő finom vacsora, néhány új holmi, útravalónak nem egy, hanem egyenesen két arany pénz, hogy lásd jólelkűségemet. Tudod mit, legyen három, fájdalom díjként, mert üvöl... - töztem... magában fejezte be a mondatot a férfi. Hangosan már nem tudta, elakadt a szava, hiszen, amint a lányt lepottyantotta az előbbi visítozásának az oka, az most ott heverészett a lány feje búbján. Tiberius sok mindent megélt férfi volt, ám most komoly gonddal nézett farkas szemet. Ha az előbb kivisította a lány a magas C-t, mert a sikló csak hozzá ért, minimum a fél városban betöri az ablaküveget az óbégatásával, ha felfedezi az állatott a fején.
Tiberius,nagyot szusszanva, igen az ő fejében ez úgy nézett ki, hogy hatalmas áldozatot hozva térde esett, közelebb mászott a lányhoz.
- Tetszel nekem - közölte vele, majd hirtelen előre hajolva, ráesve megcsókolta. Ezzel egyidejűleg lesöpörte a kígyót a lány buksijáról, remélve, hogy az állatban munkálkodik annyi ösztön hogy gyorsan tovább takarodik.

Nem vágyott erre az őszinte megjegyzésre, hiszen bár tudta hogy lehetséges, soha nem fogja látni már ezt az ostoba úriembernek nem nevezhető férfit. Mégis sajnálta azokat akik esetleg ugyanilyen, menthetetlen és gusztustalan körülmények között találkoznak vele. Ez az állapot volt az amire egyik ember sem volt kíváncsi, hiszen nem egyszer vitatta meg a fejében az öngyilkosságot. A Magnólia hídon tett részeg akrobatikus útja napján sem vette senki emberszámba, hiszen az akkori nemesek még csak érdeklődő pillantásokat sem vetettek arra az átkozott hibridre aki legnagyobb nyomorában a mohával és iszappal, rései között megkent köveken egyensúlyozott. Rájött, hogy bármit megtehet hiszen egyik ember sem veszi emberszámba vagy vallja veszélyesnek és megakadályozni valónak azt. Elhatározta hát, azzal teszi tönkre őket amivel képes. Ha pedig az az ő örök élete lesz, akkor felhasználja a nyomorúságos halhatatlanságot erre.
Most azonban ideje volt visszatérnie a valóságban, és szembenéznie az előtte - felette - állóval.
- A nevem? Az emberek hárpiának hívnak, de az igazi Avery Viverette. - Jegyezte meg halkan, önmagáén kívüli állapotban hiszen más esetben egy " dögölj meg " keretében elutasította volna a lehetőséget hogy bemutatkozzon.
- igen, de szoktam mosni ám. Szóval bármennyire is tűnik szakadtnak, nem szorulok rá az ingedre.. 3 petákkal pedig kikaparhatom a szememet. Csak megfelelő módon kell beékelnem az alsó szemhéj és a szemfehérje árkába... - Vont vállat, mindeközben fel sem eszmélve, észre sem véve azt, hogy egy valóságos kis bestia lapul a feje búbján. mocsoktól elszíneződött ezüstös fürtjeinek fészkében, aki még maga sem vette észre hol is tartózkodik.
- Részeg vagy embe-- - Harapta félbe a mondatát az "úriember" és előre bukva, mocskos csókot váltott Averyvel. Aki először elkerekedett, összeszűkült égboltszilánkokkal szemeiben meredt maga elé. Ez idő alatt pedig Tiberius leseperte és elkergette a szerencsétlen hüllőt, a hála helyett pedig egy térd által okozott herélést kapott jussául.
- FÚÚÚÚJ! -

Tiberiusnak olybá tűnt, hogy a lány sokáig, túl sokáig van csendben. Már-már megkérdezte volna, hogy minden rendben van-e vele, él-e vagy már nem. Bár... Maga se tudta volna megmondani, de nem örült volna annak, ha kiderül a leányzó felettébb mélységes diskurzusuk közben véletlenül elhalálozna.
- Áh, vagy úgy Avery. Az Avery szebb, mint a hárpia, bár, mi tagadás a  hárpia talán találóbb - vonta le a következtetést a férfi a hallottak alapján, s mondta el kéretlenül is a véleményét.
- Ha nem sikerült volna az előbb felfognod, én - itt magára mutatott, - Tiberius vagyok. Tiberius Theunissen - mutatkozott be. A lány nem élt a felkínált inggel, ez nem zavarta a nemest vissza vette, noha már nem gombolta be. Így is, úgy is vizesvolt, de fogni és tartani a levett ruhadarabot már lusta volt. Logikusabb volt visszavenni.
- Tudom - közölte a férfi arra a vádra, hogy részeg. Az volt részeg bolond, de még is eléggé józan volt ahhoz, hogy tudja mit csinál. Megmentette a választ egy sikító szellemtől, khm... bocsánat Avery pánikolásának hangjától.
- Na szép - horkantott a férfi felháborodva, miközben legördült a lányról, és fél kézzel ágyékát markolászta, bár nem fájt neki. Inkább csak ellenőrizte, hogy meg van-e még mindene odalent.
- Itt megmentelek egy csúnya fenevadtól és erre ezt kapja az emberfia jutalmul - csóválta a fejét lemondóan Tiberius. - Ott fut a bestiád, szóval induljunk asszony - ragadta meg a lány karját, s felhúzta, hogy menjenek. - Hosszú még az út hazáig, s még hosszabb, ha állandóan meg kell állni a piszmogásod miatt, mert megijedsz olyan apróságoktól, mint egy másfél méter hosszú ártalmatlan siklótól - oktatta ki a férfi. - Amit az előbb szedtem le rólad - tette még hozzá gúnyosan. - Talán még akad nyoma a kis buksidon, Avery drágám.
Tiberius, még mindig fogva a lányt kezét elindult előre. Homályos emlékei alapján abból az irányból érkezett.


VÉGE