Elátkozott templom

A vadászat ezen a napon nem ment a tervezettek szerint a nőnek, minden vad óvatosabb volt, füleiket égnek szegezték az őzek és a szarvasok, még a legapróbb vaddisznó is mely homlokáig a sárban kutatott makkok és elemózsia után, fülecskéiket néha megrázva, hallójárataikat tisztán megőrizve egy szonár pontosságával mérték be a kisebb-nagyobb neszek irányát, így mikor óvatlanul csak egy apró kavics is félre gördült kikapták fejüket a sárból, vagy épp csupán a fűtengerből kiemelve eszeveszett szökkenésekkel.Mások kurta lábaikkal folytatott vágtával próbáltak meg a lehető legtávolabb menekülni. Nap végére csupán néhány vessző maradt a tegezében, halántékán apró verejtékcseppek csillogtak, bőrkabátja derekán pihent hiszen a táskában egészen biztos hogy nem lett volna több hely anélkül, hogy a benne megbúvó sárkányfiókát ki ne kellett volna tessékelnie málhája mélyéről.
Ahogy lassan haladt előre a fák koronája nyújtotta árnyékban egy tisztább területre érkezett, orrán apró ráncokkal jelent meg egy fintor amit a Templom látványa váltott ki belőle. Most nem égtek azok a bűvös fáklyák, de ide érezte a már több száz éve égő korhadozó fa jellegzetes illatát. Bár ez a hely macskakarmok között ugyan, de embereknek tiltott terület volt mégis megesett hogy a kellemes béke idecsalta akaratlanul is a vadászt.
- Nos, újra itt, egész boldognak kellene lennem hogy itt egy árva lélek sincs ilyenkor - tudta le magában morogva majd kilépve a fák alól indult el a templom felé hogy annak árnyékos oldalánál leereszkedve a földre, hátát neki vetve kiélvezhesse annak hűsítő erejét.
Leemelte málháját válláról és kinyitva annak száját pillantott félre majd vissza, két kezével belenyúlt és lopva megsimogatta a benne megbújó hüllő puha pikkelyes bőrét.

Nap végén, Hakuryuu egy ismeretlen helyen tért magához. Nem látta Riya-t és a kellemes illatát sem érezte. Távol volt tőle. Csak egy dologra tudott gondolni: a nappali énje valamilyen különös oknál fogva, elszakadt tőle. Nyelt egy nagyot, mert tudta, hogy ezért a kis vöröske le fogja szedni a fejét. Az épület, ahol ébredt, nagy belmagassággal rendelkezett, s bár sok ablaka volt, fény még sem szűrődött be azokon keresztül, mert a moha benőtte mind. Szerencsére, a sötétség nem korlátozta Őt semmiben, sárkány szemei mindent jól láttak, bár igaz, csak fekete fehérben.
Teendői hosszú listájának első helyén valamely ruhaként felhasználható anyag megtalálása szerepelt, s nem is kellett keresgélnie, a pódium asztalán talált valamit, amely hajdanán egy terítő lehetett, de mára már csak egy ütött-kopott, oszladozó rongy lett. A dereka köré tekerte, így legalább szeméremsértést már nem követ el, ezután pedig elhagyta az épületet, de amint kilépett, egy ismerős illatot vélt felfedezni a friss levegőben terjengeni. Az illat forrása ott volt vele szemben, egy fiatal lány személyében. Nincs sok ismerőse, így beazonosítani Őt, alig tartott 10 másodpercig.
- Te vagy az... - Motyogta, majd oldalra döntötte a fejét. Valami nem stimmelt. Valami más szagot is érzett.
- Mit rejtegetsz a puttonyodban? - Tért a lényegre és végszóra... felkorgott a hasa is. Egy Hakuryuu féle bestia, képes és szőröstül bőröstül megeszi a pici fiókát.
- Hol vagyunk? - Tette fel az újabb kérdését. Mielőtt bármit is tenne, minél több információt kiszed a nőből.
- Talán... valami közöd van ahhoz, hogy itt ébredtem? - Bökött hátra a templom épülete irányába. Az igazság az, hogy azt sem tudta, hogy merre van arccal, de a táska tartalma igencsak felcsigázta a kíváncsiságát.

Már csupán ez a hang és annak tulajdonosa hiányzott ennek a borzalmas napnak a megkoronázásához.Hosszan felsóhajtott a nő és kezeit kihúzva táskájából húzta be annak a száját majd mielőtt a férfi felé fordult volna vállára vette azt és feltápászkodott a poros kőlapokról. Tekintetét a férfire szegezte de elsőre minden bosszúsága elpárolgott mikor nevetségesen kevés viselete szemet ütött neki.Kezét szájára tapasztva nyelte le mosolyát majd leeresztve maga mellé egy komolytalan hangon szólította meg a férfit:
- Nos az Elátkozott-Templomnál vagyunk, de azt hogy te hogyan és mint kerültél ide, azt magam sem tudom megmondani neked.Mégis úgy gondolom semmi közöd nincs ahhoz mi lapul a táskámban,ahogy nekem sincs közöm ahhoz hogy rajtad miért egy rongyos terítő díszeleg tunika gyanánt, a díszes vértet és páncélt felcserélve. - tette karba a kezét az asszony majd egy nagyobb félkör ívben kerülte meg a már jól ismert démont - bár szintén szólva sok mindent nem tudott róla - és az erdő felé vette útját ismételten hogy ezzel együtt lezárja rövid beszélgetésüket és újbóli találkozásukat egy igencsak modortalan illemet bemutatva.

- Elátkozott... templom? - Kérdezett vissza, még soha az életében nem hallott erről a helyről. Utóbbin nem is csodálkozott, az ilyen és ehhez hasonló épületek, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a pompával, kívül esnek az érdeklődési körén. A régi, romos kastélyának legalább történelmi értéke volt, ha már esztétikaiban hiányt szenvedett, de ettől a templomtól... felállt a szőr a hátán.
Templom ide, vagy oda... elhitte a nő állítását, miszerint nem Ő hozta ide és tőle teljesen függetlenül van itt. Kicsi a világ, véletlenek pedig vannak. A szívverésének a ritmusa volt az, ami alapján megtudta ítélni, hogy igazat mond-e vagy sem, s bár a teszten átment, valami máson elbukott. Rejtegett valamit, ezt a vak is láthatta.
- Most, hogy így megkérdezted, legyen, kegyes leszek és megosztom veled, de figyelj jól, mert csak egyszer mondom el: a ruháim és a páncéljaim... a felséges mágiám felszínre törése révén elégtek és elolvadtak. Méreteim távolról sem mondhatóak hétköznapinak, így ha újakat szeretnék, akkor azokat külön, saját magamra kell szabatnom, de... a környező városokban jelenleg körözött fenevadként tartanak számon. Így hát... jelenleg kénytelen vagyok ezekkel a rongyokkal beérni. - Mesélte el egy levegővétellel, de amikor észrevette, hogy amaz közben távozott, kezei ökölbe szorultak és a fogai kivillantak.
Másodpercekkel később, egy közel egy tonnás szikladarab zuhant alá az égből és fúródott a földbe, közvetlenül Anja előtt. Hakuryuu, közvetlen ezután a szikla tetején landolt, s az amúgy is jókora magasság előnyét tetézve, fölényesen tekintettel pillantott le a nőre.
- Hé, te... - Kezdett bele komolyabb hangvételben.
- Az előbb kuncogtál, nem igaz? Talán... viccesnek találod a megjelenésem? Vagy valami mást? - A vérszomja bejárta a közeli területeket, a madarak felreppentek a fákról, a többi állat - legyen az kicsi, vagy nagy... - szétszéledtek.

- Fenséges mágia? Ugyan kérlek, a napnak és a holdnak fenséges a mágiája, te szimplán csak arrogáns vagy és pökhendi. Minden mihez hozzáérsz veszt az értékéből, így azt hiszem a páncélod olvadása Isteni segedelem volt hogy megszabaduljon minden egyes taszító jellemedtől az anyag. - mordult fel a kérdést jelentéktelen porszemként félresöpörve hogy ne kelljen rá ismételten válaszolnia.Hisz nem egy önérdekű démon társaságát kívánt ezen a napon, s bár a sors úgy hozta hogy a férfi ide került igyekezett minél előbb kibújni a találkozás nyújtotta esetleges "örömök" alól. Arcára egy megvető félmosoly jelent meg bár ez a vonása inkább keveredett enyhe gúnnyal mint teljes mértékben azzal az ellenszenves érzéssel ami most eluralkodott rajta.
- Legalább végre méltó címmel illetnek az emberek. - tette hozzá könnyedén mielőtt egy igen termetes szikladarab útját nem állt. Bár szerencséje volt és éles hallása végett csak egy hajszálon múlt hogy lába eme behemót alá ne kerüljön. Tekintete azonban semmi jelét nem mutatta a rettegésnek, de még egy fikarcnyi félelem sem volt ráírva. Inkább unott volt és fáradt, ez a fáradtság vagy inkább nevezzük lekezelő jellemnek Hakuryuu és annak fajtája irányába megakadályozta hogy bármilyen mélyebb érzelmi gesztusát fedje fel a démon előtt. Mindemellett szíve sem tett ellenkező  tanúbizonyságot hidegvére felől.
- Nos igen, az előbb jómagam kuncogtam, ha még azt is hozzáfűzöd a mesédhez hogy a parasztok megdobáltak fonnyadt paradicsommal, talán még a könnyeim is kicsordultak volna, úgy nevettem volna rajtad.
Mert tudod jelen helyzetben nem vagy más mint egy szatír, eme öltözet igazán már csak akkor mutatna jobban ha egy kis kecske szakáll jelent volna meg állad hegyén. Nos akkor más csak paták és egy kecske altestére lett volna még szükséged, bár akkor most nem lenne min mosolyognom. - válaszolta könnyed hangon majd megigazította vállán málhája pántját és helyet foglalt a szikla lábánál, ölébe vette táskáját és hátát a sziklának vetve fordított hátat a férfinak.
Kezét lassan haja takarásában arcához emelte és szájára tapasztva igyekezett vállainak nemet parancsolva némán nevetni.

Hakuryuu karba tette a kezeit, majd lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán helyeselve bólogatott, miközben Anja-t hallgatta. Igazából csak a fenséges mágia és a Nap megemlítése elég volt ahhoz, hogy figyelme lankadjon. A naív démon hibrid azt gondolta, hogy az előbb sikerült ráijesztenie a halandó nőre és egy kis értelmet vernie a fejébe, így azt most csodálattal telve, hajbókol neki, de tévedett.
- Hogy, mi?! - Förmedt rá, mikor eljutott az agyáig, hogy amaz a sárga földig ócsárolja Őt. A szikláról leugorván, Anja előtt termett, nem engedte, hogy hátat fordítson neki.
- Szavamra, vak vagy, nőszemély. - Olvasta rá, gesztikuláció gyanánt pedig a saját szemeire mutogatott, amit aztán meg is forgatott.
- A fenségem mágiám forrása a Nap. Úgy is mondhatjuk... a Nap és én egyek vagyunk. Ennek tudatában válogasd meg a szavaidat és legközelebb, mikor szóra nyitod a szád, gyakorolj egy kis tiszteletet, különben leválasztom a fejedet a nyakadról. - Morogta fogcsikorgatva. Elégedetlen volt, amióta csak elhagyta a hegyet, egymás után érik a balszerencsés találkozások. Legutóbb megkímélte a nő életét, de nem biztos, hogy a történelem megismétli önmagát. Ebben az ütemben, ember husi lesz a vacsorája.
- Csak a tisztán látás végett... ha bármelyik emberi paraszt zöldséggel, vagy gyümölccsel dobálna meg, élete legostobább és egyben legutolsó cselekedete lenne. Lehet, hogy nincs már meg a páncélom... de a látvány ne tévesszen meg. Az emberi testem... távolról sem a valódi formám. Praktikus okai vannak, hogy nem sárkány alakban tengetem mindennapjaim. A nagy test, arányosan nagy étvággyal jár együtt, amelyet nehéz kielégíteni. Példának okáért, ha emberi alakban megeszem a táskád tartalmát, fogjuk rá, jól lakom. Ki vele... mit rejtegetsz előlem? - Hakuryuu reménytelenül fel volt csigázva, most már semmi sem lett volna képes eltántorítani, hogy felfedje a puttony titkát. Övé a világ és minden, ami benne van alapon, közelebb lépett Anja-hoz, majd felé hajolva, megindult a keze a táska irányába. A nőt - aki rajta mosolygott - teljesen figyelmen kívül hagyta, mondván Ő csak egy gyenge emberi lény, akivel számolni sem kell.

A férfi látszólag teljes nyugalmi állapotba került, először bizonyára félre érthette a nő szavait hiszen arcára olyan könnyedséggel ült ki egy halvány mosoly hogy ha a vadász figyelemmel kísérte volna azt talán még megemlítette volna gyér felfogóképességét és talán még bolondnak is elkönyvelte volna. Mikor azonban minden passzív agresszív viselkedése ellenére sem tágított Hakuryuu a fiatal asszony megforgatta maga is szemeit, a férfi térdeit figyelte folytatva ezzel a lázadást a szemkontaktus felvétele ellen.Karjaiban mindeközben rendíthetetlenül tartotta a táskát hogy annak tartalma a továbbiakban sem lásson napvilágot a démon-hybrid jelenlétében.

- Azt hiszem Őkelme erős napsugarai vakítottak el vagy talán szemérmetlen megjelenése vette el a látásomat, oly borzalmat láttam nem is oly rég mikor a szikla csúcsán nagy büszkén magasodott felém ,hogy látásomat elvették az Istenek kegyelemből. - ezen ismét hallkan kuncogni kezdett majd lehunyva szemeit,ezzel a legnagyobb nyugalmat sugározva a férfi felé hátra döntötte azt a szikla görcsörtös de sík oldalának. Olyan volt akár egy ostoba antilop aki az oroszlán előtt tért volna nyugovóra.
- Oh igen, nos a legutóbbi találkozás folytán magam is láttam napból nyert erőd méreteit s magam is elhiszem azt hogy az ön sárkány lénye igen magasztos és éhes,de tudd meg Hakuryuu a "Nap Istene" gyomrodat elrontanád ha belőlem próbálnál meg falatozni. Igen romlott vagyok, még valami bacilust is elkapna a fenséges úr! - horkantott fel Anja orrhangon, mikor azonban táskája és annak tartalmára tett megjegyzést majd épségét oltani kívánta vele, szemei kipattanta s megragadva a férfi csuklóját finoman odébb dobta a táskáját szabad kezével, majd a legváratlanabb formában torolva meg annak merényletét két ujjába harapott saját fogaira figyelve hiszen pár másodperc után maga is rájött hogy ezzel egyszerre volt ostoba s igen állatias édesanya. Eleresztette se elhajolva tőle felrántva lábát a büszke démon gyomrának vetette lendületesen és talpával lökve egyet a férfin, elengedte annak csuklóját. Fürge mozdulatokkal feltápászkodott majd íjáért nyúlt, két kezével megmarkolta annak végét és Hakuryuu felé csaova vele törte ketté annak arcán saját nagy becsben őrzött fegyverét. Fogait csikorgatta, s alig halhatóan egy halk morgás is elhagyta a halandó nőt.
- Ne merészeld....

Hakuryuu... nem tulajdonított különösebb figyelmet ujjai megharapásának, hiszen tudta, hogy a halandó nő állkapcsa és fogai nem elég erősek ahhoz, hogy sérülést okozzanak, de maga a gesztus egy olyan arckifejezést csalt az arcára, mintha csak azt kérdezné, hogy "Mi a...?".
A gyomron rúgást és az eltaszítást szintúgy nem érezte meg, de büszkeségét sértette, hogy Anja a koszos talpával érintette meg az Ő felséges testét. Végül, de nem utolsó sorban egy íj is kettétört a fején, utóbbit már nem hagyta szó nélkül.
- Neked... teljesen elment az eszed?! - Kérdezte feldúltan, miközben arcát simogatta, ott, ahol az ütés érte.
- Még soha nem találkoztam hozzád hasonló emberrel. A harcmodorod... olyan, mint egy barbáré. Meg is sérülhettem volna... Mihez kezdtél volna, hogy ha csak egyetlen karcolást is ejtesz a tökéletes bőrömön? - Morgott megsértődve, karba is tette kezeit, majd oldalra pillantott, az eldobott táskára.
- Tudod, hogy ki vagyok. Tudod, hogy nem győzhetsz le. Mégis, gondolkodás nélkül megtámadtál, csak azért, mert a táskád, egész pontosan annak tartalma... veszélybe került. Mi lehet annyira fontos, hogy még a saját életedet is feláldoznád érte? - Hakuryuu-nak volt 1-2 tippje. Az első például az, hogy a kérdéses tartalom egy értékes ereklye, amelyre a kormányzó igényt tart. Az emberek ostobák és fanatikusok. Mindent megtennének az uralkodóikért.
Kíváncsiságának eleget téve, emberfeletti sebességgel a táska mellett termett, lehajolt és felvette, majd belenyúlt, hogy előhúzza annak tartalmát. Legnagyobb meglepetésére, egy sárkány fiókát emelt ki a grabancánál fogva.
- Ez most... komoly? - Kérdezte gúnyosan, hol Anja-ra, hol a fiókára pillavtva.
- Egy magadfajta ember... miért utazik együtt egy sárkány fiókával? Talán... elakarod adni Őt? - A hangszíne megváltozott, ha a nő kedvezőtlen választ ad, akkor könnyen meglehet, hogy meghal.

Íja felét szorongatva kicsit összegörnyedve szuggerálta a férfit, homlokát ráncolva hunyorgott a férfire mintha csak annak erős fénye végett nem nyithatta volna ki szemeit.Az íj felső karjának megmaradt darabja recsegett szorításától, a húrakasztóba erősített ideg volt az egyetlen ami összekötötte fegyverét amaz másik felével, de nagyon jól tudta hogy ez már nem igazán lesz ezek után ugyanolyan, sőt. Vélhetőleg a legelső adandó alkalommal ki foglya hajítani, vagy bedobja a kormányzó díszes kandallójának lángjai közé. Most mégis, eljátszott azzal a gondolattal is hogy lenyomja a haszontalan fafegyvert, szálkás oldalával előre a démon tökéletes torkán és elsétál táskájával.
- Ezt inkább tőled kérdezném! Mégis hogy jössz te ahhoz bárdolatlan jellemtelen tuskó hogy a táskámhoz vagy annak tartalmához egy újjal is hozzáérj?! - szegezte mutatóujját Hakuryuu két szeme közé mutatva, de a férfi szinte követhetetlen sebességgel, mielőtt még válaszolhatott volna kérdéseire a táska mellett jelent meg és annak gyomrába nyúlva kiemelte az álmából felriadt sárkányfiókát, ami végett a nő szinte megkukult.Szemei elkerekedtek és hosszú másodperceken keresztül meredt tulajdon vérére ahogy az egy éhes hybrid markában próbálja megérteni mi is történik vele.
- A harcmodorom olyan amilyen a helyzet, ha egy barbár áll előttem és egy ilyen felettébb ostoba emberrel találkozok. Vagyis jelen esetben hybriddel... aki nem mellesleg olyan dologba nyúlt bele amibe nem kellett volna. Levetkőzöm az etikettet és a harcra vonatkozó írott szabályokat. Ha tehetném és lenne hozzá eszköz, vagy kardom ami viszi azt a tökéletesen sérthetetlen bőröd, akkor már a fejed a lábaid közt heverne és onnan szemlélhetnéd tested különálló sziluettjét. - válaszolta meg utólag kérdéseit majd zaklatottan saját hajába túrt és bal kezéből eleresztette íját. Térdei megremegtek de kezével övén nyugvó tőrére simított.
- Hakuryuu a Nap ura - kezdett bele lassan egy teljesen ismeretlen talán kissé még engedelmesebb és alázatosabb hangszínnel.
Eközben a grabancánál felemelt apró pikkelyes utód két kampós szárnyával megkapaszkodott a számára ismeretlen férfi öklében és igyekezte magát kényelmesebb pozícióba juttatni amire Anja arca ismételten megfeszült. - Árulja el nekem miért adnék el valamit ami részben az én vérem is?

- Illem... etikett... ezek mind olyan dolgok, amelyek emberek találtak fel embereknek. Én... nem vagyok ember. Elveszem, amit akarok, erővel. Jelenleg... ez a táska képezi érdeklődésem tárgyát. - Hozta a nő tudomására, hogy miként vélekedik az emberi normákról és nincs mit tenni, Hakuryuu vadállatiasabb, mint azt először gondolná róla az ember.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy elnevesse magát Anja fenyegetésén, de türtőztette magát és megpróbált olyan képet vágni, mint aki komolyan veszi azt, amit a másik mond neki.
- Ez érdekes felvetés. Én, a nagy Hakuryuu, aki a démonok és halandók felett áll... egy halandó nő kezei által leljem halálom... Sajnálom kisasszony... de attól tartok, hogy bilibe lóg a kezed. - Végül csak nem tudta megállni és gúnyos mosolyra húzódott a szája. Úgy érezte magát, mint egy oroszlán, akit egy bárány fenyeget.
Természetesen Hakuryuu-nak is feltűnt Anja megváltozott hangneme. Úgy gondolta, hogy ennek a sárkány fiókához lehet köze. Látván, hogy a fióka kényelmetlenül érzi magát, másik kezének nyitott tenyerébe rakta át, ahol már kényelmesen elfért.
Mikor Hakuryuu meghallotta, hogy a fiókában részben Anja vére csörgedezik, egy pillanatra meglepődött, oldalra döntötte a fejét és ekképpen tekintett le rá.
- Vagy úgy... tehát egy félvér. Még soha nem találkoztam ember - sárkány félvérrel. - Motyogta alaposabban szemügyre véve a kölyköt.
- Tudom, hogy... igazat mondasz. Megérzem, ha valaki hazudni próbál nekem. Ezenkívül, képes lettél volna meg is halni érte. De... erre most nem lesz szükség. - Mondata végén megindult Anja felé és mikor odaért, lehajolt és az ölébe tette a gyermekét.
- Éhes vagyok. De gyermekeket nem bántok. Ezenkívül... szegről végről olyan, mint én. Nem veszem el tőle a lehetőséget, hogy egy nap elém álljon és a párbajra hívjon. - Hakuryuu meghozta döntését, ami ezúttal nagyon is egy érett, felnőtt gondolkodású férfire utalt.
- Az emberek... vagyonokat fizetnek a hozzá hasonló "aranytojást tojó tyúkokért". Ha bárki is tudomást szerezne róla, az életed és persze az Övé is... veszélybe kerülne. Elismerem, bölcs gondolat volt elrejteni Őt a hátizsákodban, de... mit gondolsz, meddig mehet ez így? Előbb vagy utóbb, kinövi és akkor mihez kezdesz? Egy sötét barlang mélyére toloncolod? Az egyetlen megoldás... ha megtanul önállóan megállni a lábán. Meg kell tanulnia harcolni. A gyermek apja... hol van? - Kérdése után elfordította a tekintetét. Nem akarta látni, ha Anja esetleg maga alá kerülne, csak mert rossz emlékeket ébresztett fel benne. Mert tudta, vagyis inkább érezte, hogy ez nem egy boldog befejezésű történet lesz.

- Illem és etikett az amit az emberek azért hoztak létre hogy a magadfajta tuskókat elkerüljék, mivel mindezeket már gyerekkorban megtanítják a zöldfülű suhancoknak. S bár magam is inkább a harc és erőszak híve vagyok bármennyire is nevetséges ezt egy félvak nő szájából hallani -utalt ezzel a legutóbbi találkozásuk során említett sértő megjegyzéseire a sárkánynak.
- Megeshet pedig hogy egy napon én általam leled halálod, nevethetsz és gondolhatod úgy ezek csak egy egyszerű ember álmai, de eljön még a nap talán mikor megelégelem a modorodat és szembeszállok veled... -tett egy pár lépést a démon felé, hangja még mindig ugyanolyan nyugodt volt mint mikor a fióka a férfi kezei közé került táskájával és annak szegényes tartalmával együtt.Mikor azonban amaz megindult felé egy nagyobb lendülettel, bár az egy átlagos energiájú mozgás volt most mégis kicsit megrezzent akaratlanul is, karjait egy kosárként tartva mellkasánál vette át a fiókát és elfordulva Hakuryuutól egyik kezével végigsimított Soren apró vékony, lágy a halakéhoz hasonló hártyás, először hátúszó szerű taraján és annak hajlékony merevítőszálkáin.A szívverése kis idővel pedig elkezdett visszaállni ahhoz a már jól megszokott nyugodt ütemhez.Azonban a Haku kérdésére mintha egy pillanatra kihagyott volna egy ütemet mielőtt folytatta volna, kezét a fióka hátára téve nyugtatta apró testén.
-Nos mint minden sárkány, csak úgy mint te magad is, részben többre vágysz és nem elégszel meg egy egyszerű halandó nyújtotta igényekkel vagy az emberek munkáival, fegyvereivel, hiszen nem elég erősek és fenségesek a magadfajtának.Így hát az apja útra kelt vélhetőleg hogy egy igazi heves vérmérsékletű asszonykára tegyen szert, de úgy hiszem nem tudta mibe is vájja bele fogait így halálát lelte.Bizonyára egy másik sárkány végzett vele bosszúvágytól telve. - hazudta Anja szemrebbenés nélkül, magát és szívének ütemét mérsékelve hogy szavai igazaknak hassanak. S bár az igaz volt hogy meghalt és vélhetőleg bosszúvágyból elkövetett gyilkosság által, de maga sem tudta mit tett Yvroin amivel ezt kiérdemelhette.
Táskájáért indulva kezdett bele a gyermekkel kapcsolatos kérdés megválaszolásba, de azt először egy halk káromkodással tarkította meg mikor a mocsokból kiemelte málháját és vállára vette azt. Ezek után visszafordult "különleges" és felettébb "kellemes" társaságához majd elébe kerülve nézett egyenesen a szemeibe majd vállára emelve a fiókát összedörzsölte kezeit majd leengedte teste mellé, miközben szemrebbenés nélkül tűrte hogy a kölyök kampóival megkapaszkodjon ruhájában és anyja bőrében ezzel ismét kis sebeket okozva neki.
- Tudod, tudom milyenek az emberek, sokféle emberrel találkoztam már és be kell valljam rosszabba voltak mint te. Gerinctelen csúszómászó férgek... De már a feltevés vérlázító hogy azt hiszed hogy egy barlangba zárnám a fiamat. Ahogy időm engedi Délre viszem a népéhez, oda ahonnan megtanulhatja hogy s mint működik az ő életük. Nem sodornám veszélybe, hiszen... a ti fajtátok értékesebb mint az enyém. - mondta ki a büszkeség démona fejében vélhetőleg már az első emberrel való találkozás óta megfogalmazódott véleményét.
- És ha az életembe is kerül de nem hagyom hogy kereskedők vagy a kormányzó kezére jusson, elviszem délre és többé nem kell egy vászon zsákban utaznia. -

- Értem. - Bólintott egyet, majd állát megfogván, elgondolkodott.
- De... én mégis itt állok, a színed előtt. Ha igaz, amit mondasz... akkor mind az illem, mind pedig az etikett csúfos kudarcot vallott. Nem hogy elkerülni nem tudtál, de egyazon életben kétszer is találkoztál velem. Balszerencse volna? Vagy csak a sors különös játéka? Nem... egyszerűen csak arról van szó, hogy a halandó eszmék felett állok. - Mondta gúnyosan, majd közel hajolt a nőhöz. Alig volt 30 centiméter távolság az arcuk között.
- Meghalok... majd egyszer. Hogy az unalomtól, vagy egy nálam erősebb kezétől, még nem tudom. De addig is... keresem a tökéletes ellenfelet. És az... - Itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, illetve, ahogy szemeivel végigmérte Anja-t, gúnyosan elmosolyodott.
- Távolról sem te leszel. - Zárta a mondatát, majd felegyenesedett, karba tette a kezeit és önelégülten tekintett le a törékeny emberi lényre.
- De... ez csak az én véleményem. Ha egyszer majd úgy érzed... ránts kardot ellenem és én kiállok veled. Ha sikerül megölnöd, minden bizonnyal bekerülsz a történelem könyvekbe. Ám addig is... koncentrálj arra, hogy Ő felnőjön. - Ujjával a fiókára mutatott.
- Nőből özvegyet szemrebbenés nélkül csinálok, de gyerekből árvát nem. Ki tudja... felnővén, lehet Ő lesz az az ellenfél, akiről meséltem. - Mondta egyfajta megnyugtatásképpen, hogy egyenlőre nem tervezi megölni a nőt, majd ezután pedig figyelmesen hallgatta annak beszámolóját a sárkány szeretőjéről.
- Ne általánosíts. Nem minden sárkány egyforma. Ami pedig engem illet... nem vagyok sárkány. Hibrid vagyok. Részben démon, részben sárkány. Ez azért nagy különbség. A két faj legjobb tulajdonságai egyesülnek bennem. Mondanám, hogy sajnálom, ami vele történt, de nekem nagyon is úgy tűnik, hogy csak saját magának kereste a bajt. - Véleményezte Anja meséjét, bár érezte, hogy az nem mond teljesen igazat. Erre viszont, nem kérdezett rá.
- Egyébként, én nem keresek "heves vérmérsékletű asszonykát". Bár igaz... az egyetlen nő, akit szeretek, még csak észre sem vesz. Mielőtt szánni kezdenél, szeretném, ha tudnád, hogy rendben van ez így. A büszkeség bűne nem érezhet gyengéd érzelmeket senki és semmi iránt sem. - Mondta el válaszát arra az állításra, hogy a sárkányok többre vágynak, de rögvest meg is bánta. Szerencsétlenül érezte magát, hogy egy majdnem teljesen idegen, emberi nővel osztja meg a gondjait.
- Én... cseppet sem vagyok rossz. Helyesen tetted, hogy nem vettél egy kalap alá az emberekkel, de... a rólam kialakult véleményeden még csiszolnunk kell egy keveset. Rendben van, döntöttem. Egy ideig elkísérlek az utadon. Úgy is... szereznem kell új ruhákat és... a nappali énemmel is dűlőre kell jutnom. - Hakuryuu ötlete spontán volt, de mivel Riya már nem volt életveszélyben, így nem hajtotta Őt a tatár. Biztosra vette, hogy a kis vöröske megérti majd ezt a kis kitérőjét. Egyébként sem tudta, hogy hol lehet.
- Engem egy ketrecbe zárva tartottak. Legalábbis, ami a nappali órákat illeti. Ez érthető volt, hisz veszélyes voltam. De ez a kölyök más.

- Egyazon életben kétszer találkoztam veled és egyazon életben mind a kétszer elátkoztam azt a napot mikor arra a vadvirágos mezőre tévedtem, Lord Haku. - szúrta oda az asszony majd megengedett magának egy félmosolyt, kezet felemelve túrt bele kissé idegesen fehér hajkoronájába majd ismét szembefordult a sárkány és démon frigyinek, szerelem gyermekével.
- Tudod ne igyál előre a medve bőrére, ezt tudom neked a leginkább javasolni.Hiszen kitudja, eljön még az a nap mikor kardom elkészül és a kristályok erejével átitatott fegyvert a szívedbe mártom.De az a nap nem ma jön el, Hakuryuu Büszkeség démona, az illem és etikett csúfos kudarca. - horkantott fel gúnyosan Anja majd vállán igazított egyet táskája pántján és tett egy lépést a templomtól, egyenesen a déli irányba. De utóbbi szavaira a démonnak igencsak elkerekedtek szemei.
- Micsoda meglepetés egy démon aki szabályok szerint él, aki meggondolja kétszer is ki ellen ránt kardot és kit tipor el szemrebbenés nélkül percek alatt. - bátor volt vagy bolond, azt nem lehetett tudni de kezével bátran paskolta meg új, barátjának nem nevezhető, inkább bosszantó útitársnak elismerhető bajtársa vállát. Ezek után elhúzta kezét és mintha valami igen mocskoshoz és tisztátalanhoz ért volna, kezét nadrágjába törölte és megindult a déli irányba a fák közé.
- Szomorú dolgok ezek Haku úrfi de nem lehetetlenek, tudja szerelem nélkül és pár nélkül lehet élni, sőt, úgy hiszem könnyebb ha egymagad vagy, úgy kevésbé kapsz esetlegesen agyvérzést.. attól akit szíved választottjaként nap mint nap felkeresed heves.... érzelmeiddel? - kérdezte inkább magától egyik szemöldökét felvonva, egy apró pillantással sújtva a démont.
- A rólad kialakult véleményemen? Nos ahhoz a nap és hold egyesített ereje sem lesz elég, de legyen kedves, megengedem hogy megpróbálj ezen változtatni. - ez volt az utolsó alkalom hogy megállt menet közben, már az sem lepte meg mikor az kijelentette hogy elkíséri egy rövid ideig, csak hümmögött egy keveset majd rosszallóan csóválva fejét vette be magát a fák közé hogy megkezdhesse hosszú útját. Eközben igyekezte magát komolyan elhatározni hogy nem folytat még egyszer ilyen mélyre sikeredett beszélgetést a hybriddel.
- Ez a kölyök ahogyan te hívtad, csupán három hónapos, vélhetőleg nem fogja letépni az ön fejét, elég nevetséges lenne, valljuk be.Bár megkérdezném azokat akik ketrecben tartották, hogy mégis miből készült az a rács.

Egyik szurkálódás követte a másikat Anja részéről, Hakuryuu pedig csak morgott, mint egy oroszlán, akinek a bajszát huzogják. Nem tudta hová tenni a nőt. A Lord Haku megszólítás mellé egészen más szövegkörnyezet illett volna, mint amit az megengedett magának.
- Hát csak hogy tudd... én sem repesek az örömtől, hogy ott és akkor összefutottam egy olyan idegesítő emberi nővel, mint amilyen te vagy, de sajnos vannak dolgok, amikbe még egy hozzám hasonló isteni lénynek sincs beleszólása! - Vágott vissza, majd karba tette a kezeit és elfordította a tekintetét, ezzel jelezvén, hogy Övé volt az utolsó szó, minden további próbálkozás értelmetlen.
- Még ha... el is készül az a bizonyos híres-neves kardod, hosszú az út, mire annak pengéje eléri a szívemet. A te esetedben... egy örökkévalóság. Úgy is mondhatnám... soha. Előbb égne hamuvá a tested, még mielőtt egyáltalán a közelembe férkőzhetnél, szegény kicsi butus naiv nőszemély. - Mondta el a véleményét Anja nagyszabású tervéről és mindezt a gúny és a felsőbbrendűség legnagyobb igényével. Szemeiből a szánalom, a sajnálat tükröződött, a legkisebb mértékig sem tekintette veszélyforrásnak Anja-t.
Vállának megveregetése hideg zuhanyként érte Hakuryuu-t, ilyesmivel még senki sem próbálkozott. Ledermedt, szemei kikerekedtek. Hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon, vagy hogy mit tegyen. Egy biztos: nem hagyhatta szó nélkül, mert az alá ásta volna a tekintélyét.
- Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol, letépem a karod és megetetem veled. - Morogta végül feldúltan. Nem tudta nem észrevenni, hogy a nő nem csak hogy megérintette Őt, de ezek után még elkezdte törölgetni is a vétkes mancsát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Hogy... hogy merészeled?! - Hakuryuu dühe egy szempillantás alatt kapott lángra, apró szikrából. Következő cselekedete ékes példája volt annak, hogy miért nem szabad hirtelen felindulásból cselekedni: megragadta Anja vállait, közelebb húzta magához, majd végignyalta az arcát. Mindezek után, úgy nézett rá, mintha csak azt üzenné: "Na most mi lesz?! Undorodsz tőlem? Akkor ezzel hogy birkózol meg?!". Természetesen, másodpercek múlva őfelsége agyáig is eljutott, hogy mit művelt... Nyelvét kinyújtva, heves nyáladzások és krákogások közepette próbált megszabadulni Anja bőrének sós ízétől, ami... valójában egész kedvére való volt. Végtére is, a tápláléklánc csúcsán álló Hakuryuu sosem kóstolt még embert. Legalábbis, ami az esti énjét illeti.
- Bagoly mondja verébnek. Veled ellentétben... én eddig is jól megvoltam pár nélkül. Ezután sem lesz ez másképpen. Ezen a világon... úgy sincs senki, aki képes lenne kezelni engem. - Zárta rövidre a szerelmi életükről folytatott csevejt, hangja még mindig feldúlt volt a korábbiaktól.
- Ch... Nincs szükségem az engedélyedre, hogy azt csináljak, amit akarok. Hamarosan... te magad is elfogod ismerni Isteni fenségességemet. És akkor majd... szívesen fogadom a térden állva való bocsánatért esedezésed. - A hangszíne alapján Hakuryuu teljesen biztos volt a dolgában. Hogy s miként fogja mindezt kivitelezni, még nem tudta, de bízott benne, hogy felsőbbrendű kisugárzása önmagában is elég lesz ahhoz, hogy a napok folyamán... Anja magától megpuhuljon.
- Különféle pokolban fellelhető ércekből voltak azok a rácsok, melyeknek az egyik legfontosabb hozzávalói... a mágia elnyelő képességük végett... a saját beolvasztott kristályaim voltak.

Az asszony csak magában mosolygott a démon reakcióját látva, letudta annyival hogy egy neveletlen kölyök értelmi szintjén áll.Ahogy ezen járt a feje halkan nevetni kezdett, a hybrid szavait alig tudta már értelmezni,a saját fejében összeállt képen kezdett el hangosan nevetni ezzel megkockáztatva azt hogy a büszke "gyermek" kikel magából és a végén megfosztja életétől is.
Elmorzsolta könnyeit szeme sarkában majd hirtelen megállt és előre görnyedve fogott saját térdeire, kissé megrogytak lábai, könnyei pedig a kacagástól potyogni kezdtek. Egyik kezét hasfalára csúsztatva próbálta kézrátétel szerűen elmulasztani az abban és oldalában a nevetéstől érzett szúró fájdalmat.
Már nem egy felnőtt embert, vagyis pontosabban egy alvilági nagyhatalmat látott maga mellett haladni hanem egy apró olyan 4 éves forma gyermeket, ezt elképzelve pedig, Hakuryuu szavai is elvesztették a maradék erejüket mikor a rácsok és magának a ketrecnek az anyagának összetételét, elkezdte sorolni a férfi.
- Mi? Mi? - kezdett bele szinte rekedtes hangon majd könnyes tekintettel pillantott fel ebben a fenséges Hakuryuu számára talán furcsa állapotban.Málhája száját eközben finoman kifeszítette a fióka és maga is kíváncsian pillantott hol anyja hol az idegen felé ezzel egyfajta: Miről maradtam le? - kérdést feltéve hatalmas mandulavágású, vörösen izzó tekintetével. A vadász igyekezte minden erejét összegyűjteni hogy ismét felegyenesedhessen de csak nem sikerült neki. Egy ilyen mindenek felett álló - vagy legalább is magát mindenek felett állónak gondoló -teremtmény, némi érc és kristály együttes ereje hatására elveszti erejét. Lassan sikerült levennie válláról a táska pántjait majd azt a lehető legóvatosabban próbálta meg leereszteni a földre, majd hirtelen, mintha csak rosszul lett volna hátára borult egyenesen a por, föld és az erdő fáinak gyökérkezdeményei által alkotott talajkeverékre.Lehunyta szemeit és hangosan kacagva feküdt ott hosszú perceken keresztül. - Némi é-érc? Némi kristály? Szóval megtapasztaltad már milyen az amikor szemen köpöd magadat? - nevetett az asszony, a fióka ezzel egyidőben szinte édesanyjával szinkronban kezdett el a számára ismeretlen hangra izgatottan sipogni. Maga is alig hitte el hogy a férfi valóban ilyen egyszerű dolgok által volt képes elveszíteni saját erejét és ezzel anyja szemében a maradék tekintélyét is. - Jaj, nem bírom, fáj.. fáj.. fáj! - folytatta megállás nélkül.

Pokolbéli börtönéről szóló beszámolója után, Hakuryuu nem intézett több szót a nő irányába. Hogy is tehette volna, hisz már idejét sem tudta, hogy mikor fordított időt utoljára arra ami a legfontosabb: saját magára. Az elmúlt hetek sűrű fergetegében, meg is feledkezett felsőbbrendű céljai megvalósításáról. Először is, ezután a kis kalandja után keresnie kell majd egy lakatlan kastélyt, amely lehetőleg egy kietlen, mindentől távoli területen található. Sem emberek, sem vámpírok... csak Ő és a nyugodt semmiség. Az új kastélyhoz, természetesen egy új páncél is dukál. Utóbbi megszerzése... nehezebben kivitelezhetőnek ígérkezik. Találnia kell egy mester embert, aki hajlandó neki dolgozni és nem riad meg attól, ami: egy démon hibrid.
Egészen jól elvolt a kis kuckója tervezgetésével, amikor is egy szokatlan hangot hallott meg a háta mögül. Természetesen, Hakuryuu ment elől, mert Ő nem hajlandó senki után sem kullogni. Hátrapillantván, meglátta a hang forrását, amely Anja volt. Kacagott. Hakuryuu arcára egy erőteljes feldúltsággal fűszerezett "Ez most komoly?" ült ki. Szembefordult a kacagó nőszeméllyel és derékra téve a kezét, kérdőn meredt rá. Választ nem kapott, helyette amaz eldobta magát a földön, hogy teljesen átadhassa magát az önfeledt szórakozásnak.
- Te... - Szólította meg fenyegetően, fintorogva, de inkább a tenyerébe temette arcát.
- Némi érc? Némi kristály? - Kérdezett vissza fennhangon. Normális esetben, nem állt volna le egy halandónak ecsetelni a részleteket, de Anja valamiért kivételt képezett ez alól. Nem is értette, hogy miért foglalkozik vele. A halandók közt eltöltött idő, rossz hatással volt reá.
- Csak a tisztán látás végett... a pokolbeli ércek egy lapon sem említhetőek a földi ércekkel. Mindehhez társulnak a fenséges kristályaim... még maga, a pokol királya is bajban lett volna, ha onnét kellett volna kiszabadulnia. Valamint... - Itt vadállatias grimasz kíséretében kivillantotta a fogait. Nem volt könnyű erről beszélnie.
- Én sem úgy jöttem világra, mint ahogy most látsz. Én is voltam... fióka. - Ahogy magát ex fiókának titulálta, felfordult a gyomra. Emlékei homályosak, de arra tisztán emlékszik, hogy Narelle után mindig úgy totyogott, mint egy veszett pingvin. Egyszer még a saját édesanyját, a büszkeség bűnét is megharapta, mert az nem engedte el vele játszani.
- A jelenlegi énem... minden erőfeszítés nélkül összezúzná azt a börtönt. - Tette hozzá, de nem érezte, hogy a szavai a megfelelő hatást váltották volna ki Anja-ból. Üveges, vadállatias szemekkel fixírozta az előtte hempergő nőt, majd egy spontán kar oldalra lendítéssel, gyökerestül elrepített egy fenyőt maga mellől, mindeközben le sem vette szemeit az idegessége forrásáról. Ekkor egy mókus pottyant a feje tetejére, amely feltehetően, a fenyőn időzött, még mielőtt az elrepült volna. Ennél nevetségesebben, még soha életében nem érezte magát.

Elhallgatott épp, már azon ügyködött hogy feltolja magát és leporolva a világos homoktól piszkos sötét ruházatát folytathassák a megkezdett utat, mikor éppen hogy két lábra állt de megpillantotta Hakuryuut.Arca megfeszült, látható volt rajta hogy igyekezte elfojtani az ismételten feltörni készülő nevetést. Kiszáradt ajkain végighúzva tenyerét nézett egyenesen a fenséges démonra , arca megnyúlt mintha valami világ végi fertelmet, egy hatalmas szörnyet vagy egy nagy hatalmú uralkodót látott volna maga előtt. Tekintete Haku tekintete és a feje tetején szinte méregtől, vékonyka hangján , mókusnyelven káromkodásnak feltételezett nyelvezettel fészkelődött annak fenséges hajában, melyen csak úgy megtört a hold fénye, majd mintha csak nem tartotta volna méltónak magát arra hogy annak hajához érjen el is tűnt róla.
Anja maga mögött hagyta egy rövid időre táskáját benne fiókájával és magabiztos léptekkel indult el a fenyőt szorongató férfi felé, arca néha apró barázdáiban megfeszült, gödröcskéi orcáján néha felbukkantak mikor nagyobb volt a nevetésnek ereje mint az ő önuralma. Megállt előtte és egy félmosollyal arcán, nyúlt két kézzel a termete által igencsak, érintés ellen dacoló kísérője hajkoronája irányába és minden félelem nélkül ahogyan eddig is tette, megragadta grabancánál az apró rágcsálót és igyekezett fájdalom mentes úton megmenteni egy ártatlan életet, eme fenevad karmaiból.
- Semmi baj, senki nem fog megenni téged, most már megnyugodhatsz. - hangja kellemesen, szinte már bársonyosan csengett, de szavait egyáltalán nem a kisemlős felé intézte.
- Tudod tisztában vagyok azzal mi a különbség eme kettő érc között, nem vagyok ostoba, de a hidegvéred határainak feszegetése egyik legkedvesebb elfoglaltságommá vált mióta ismét egymásba botlottunk a sors kusza útján. - engedte le a fűbe az állatot és letörölve kezét ismételten, karba tette kezeit és ellentétes könyökeire fogva nézett egyenesen a démon szemeibe.
- Valóban, te is voltál fióka, de én csupán azt látom mivé lettél... és őszintén szólva, inkább nevelnék két fiókát mint egy felnőtt uralkodót és egy fiókát. - nyomtam meg a két lényeges jelzőt majd hosszú hallgatásba burkolózva várta válaszát. Nem lépett tőle távolabb pedig könnyű szerrel elsöpörheti útjából, alig fél méterrel tőle szinte személyes szférájának határain belülről szemlélte meg jobban.

A Hakuryuu által megreptetett fa vagy 50 métert repült, végül hatalmas robajjal becsapódott, ezzel feldúlván az erdő élővilágát. Különféle állatok futkostak fel-alá, ki-ki a saját, vagy a kölyke irháját próbálta menteni.
A büszke démon hibrid érdeklődően figyelte az Ő hozzá egyre közeledő Anja-t. Csak találgatni tudott, hogy vajon mit akarhat tőle. Tán bocsánatot kérni? Igen, az igazán helyén való lenne. Elvégre... épp az imént tarolta le a fél erdőt egyetlen mozdulattal. Ez azért elég nyomós indok, hogy még a legbátrabb halandó szívében is fellobbanjon a félelem tüze. Tévedett. Óriásit. Anja nem hogy nem ijedt meg, de még merészebb volt, mint eddig bármikor. A mókus eltávolításakor... hozzáért Hakuryuu hajához, aki mindeközben morgó, elégedetlen hangot hallatott.
- Te most... szórakozol velem? Mégis honnan jött a gondolat, hogy az a kis izé képes lenne felfalni engem? - Mutatott rá az Anja kezében remegő csepp jószágra.
- Természetesen én sem fogom megenni. Részben sárkány vagyok, de következetes. Az a mókus amennyi éhséget csillapítani képes lenne... a rágást sem érné meg. Elmondom utoljára... nem vagyok egy vadállat... - Morogta morcosan, majd vállat vont és elengedte a dolgot. Kár is jártatnia a száját, olyan, mintha a falnak beszélne.
- Szóval tudtad... és te mégis arra kényszerítettél, hogy feleslegesen tépjem a számat. Milyen tiszteletlenség... pontosan illik hozzád, egy halandóhoz! - Újfent vádlón, ezúttal Anja-ra emelte mutatóujját.
- A hidegvérem az a dolog... amelyet a legutoljára akarsz, hogy elveszítsek. Az hogy még életben vagy... a hidegvérem fémjelzi. De... az én türelmemnek is van határa. - Figyelmeztette a nőt, immáron sokadjára.
- Nem szorulok... nevelésre. A testi és a lelki tökéletességet... már réges-rég elértem. Ha tanácsra lenne szükségem... akkor sem egy halandó nőhöz fordulnék. Egyébiránt... nézz csak magadra. Az, ahogy nevetsz minden jelentéktelen dolgon... több, mint gyerekes! - Visszavágásként kimondta azt, ami már régóta a nyelve hegyén volt. Igen, gyerekesnek találta Anja ezen oldalát. Olyan volt, mint egy kötekedő gyerek. Ekkor az egyik bokor megrezzent. A nesz irányából, egy vadkan tört elő, egyenesen Hakuryuu felé vágtatva. Mint az összes többi állat, a malac is halálosan meg volt rémülve. Olyannyira, hogy észre sem vette, hogy ki, pontosabban mi felé feni az agyarait.
A démon hibrid kitárta oldalra karját és a legkisebb rezzenés nélkül megállította a fenevadat, amely egy kisebb fát is kidöntött volna. Ezek után a homlokánál fogva emelte fel, s egy hirtelen mozdulattal elharapta annak torkát. A pórul járt malac szinte azonnal kimúlt, ezután Hakuryuu Anja lábai elé vetette a tetemet.
- Későre jár. Itt táborozunk le. Pucold meg a disznót és süsd meg a húsát. Még sem vagyunk barbár vadállatok, hogy nyersen fogyasszuk el, nem igaz? - Tette fel költői kérdését, miközben egy mozdulattal letörölte az állat vérét a szájáról.

- Elfáradtam a veled való harcban, meguntam szerény személyed sértegetését, de még úgy gondoltam egy utolsót még megengedhetek magamnak a mai nap. - engedte szabadon a kisemlőst, a hangja valóban fáradtságáról adott bizonyosságot ahogy mérföldekkel könnyedebb és nyugodtabb volt, egyáltalán nem lehetett kihallani belőle a gúnyt vagy egyéb Hakuryuu számára megalázó hangnemet.
- Ha ennyire tiszteletlennek tartasz miért vagy még itt, ó  hatalmasok között is a leghatalmasabb? - folytatta az előbbivel azonos hangon a társalgást a férfivel, de nem sokáig tartott ugyan is az kitért ismét halandósága gyengeségeinek felhozatalába. Mielőtt azonban bármit is hozzáfűzhetett volna egy vadkan rontott ki a fák mögül, egy pillanatra meg is rezzent a hirtelen és éles hanggal közelítő sertés láttán, odébb lépett Hakutól , a jelenlévő nagyhatalomra tekintettel meghagyta neki a lehetőséget hogy elbánjon a rájuk rontó, talán a férfi étvágyát kellőképpen ontó élő húshalomra.
Be is bizonyosodott az igaza, miszerint a démon lépni fog, ha nem is az ő de saját érdekeit szem elől tartva bár a módszer egy kisebb fintort, némi undort váltott ki Anjaból. Tekintve hogy az állat vérének egy része arcára is fröccsent keze ökölbe rándult és lehunyta szemeit hogy abba ugyan már ne folyjon bele a vad vér. Kézfejével letörölte ezek után a vért ajkairól és szemhéjáról amivel ugyan elkente azt de nagy részét letörölte világos bőréről.
- Nos, bravó ez igazán önhöz méltó volt. Nem is sejtettem hogy ön is egy hozzám hasonló barbár. - pillantott le az állati tetemre majd az övére simított hogy leoldja tőrét és letérdelhessen az állat mellé. Hiszen ez a férfi bármennyire is igyekszik őt, a harcos szüzet megtörni és behódoltatni, ez az egy volt az a kivétel amit ez egyszer megtett az ő kérésére, hiszen ez a selyemfiú nem lenne képes megnyúzni a disznót és azt kellő képen, minőségi sültként elkészíteni vacsora gyanánt.
- Na és a fa? - erre azonban már nem volt hajlandó, ha a sárkány enni akar, akkor bizony tüzet kell raknia.

Tehát elfáradt és visszavonul. Végtére is, csak egy halandó nő. Ennél többet, hiába is várna el tőle a démon fia, noha eme váratlan fordulat kedvező Hakuryuu számára.
- A te hibád, hogy arra pazarlod az energiád, hogy bosszants. Ne várj sajnálatot. - Mondta vállait megvonva, majd az egyik fa törzsének dőlt. Ő is fáradt volt, de üres hassal, nem akart lefeküdni aludni.
- Szeretném előre bocsátani... Ha bármivel is próbálkoznál éjszaka folyamán... - Kezdett bele a nagyszabású fenyegetésébe, de látván a nő arcát, inkább félbehagyta.
- Tudod mit? Inkább felejtsd el. Aludj. Szükséged lesz az energiára, hogy azzal a vézna, halandó testeddel tartani tudd a lépést velem. - S helyette inkább egy tanácsot adott, még ha a maga gúnyos, fellengzős módján is.
- Pontosan ezért vagyok még itt. Mert tiszteletlen vagy. Kioltani a szánalmas kis életed... túl könnyű lenne, az pedig nem méltó egy magamfajta isteni lényhez. Utóbbit, hamarosan te magad is elfogod ismerni, sok minden mással egyetemben. Apropó... előbb azon tűnődtem, hogy hogy lehetsz még életben? Halandó vagy, egyedül utazol, pontosabban egy olyan valamivel, ami hatalmas bajt hozhat a fejedre. Fel van vágva a nyelved. Nem féled a halált, pedig az ott áll veled szemben. - Hakuryuu maga is pont emiatt tartotta érdekesnek Anja-t. Úgy érezte, hogy pazarlás lenne megölnie Őt. A félelem... ott lakozik minden ember szívében, de Ő ennek a legapróbb jelét sem mutatja. Vajon, milyen messzire juthat el? Ez az a kérdés, amelyre Hakuryuu is olyannyira kíváncsi.
A vadkan életének kiontása után, egyetlen mozdulattal letörölte a vért a szája körül, de Anja nem volt ilyen szerencsés. Ő sokkal jobban megsínylette a dolgot. Ez persze Hakuryuu kedvére való volt. Meg is engedett magának egy gúnyos mosolyt, ahogy bosszantó úti társát ellepte a skarlátvörös szmötyi.
- Barbár? Ugyan, kérlek. Ha soha sem használnám a fogaimat, akkor a végén még elkopnának is kihullanának. Egyébként is, mit vártál? Nem vagyok ember. Természetes, hogy az agyaraimat és a karmaimat is használom az egyes harcok során. - Magyarázta, majd meglepődve konstatálta, hogy Anja hozzá is látott a vadkan megtisztításához. Hirtelen nem is tudta, hogy most megdicsérje, megköszönje, vagy inkább egy újabb gúnyos megjegyzést tegyen rá. Végül... nem tette egyiket sem.
- Legyen. Gondoskodom a fáról. Ha azzal is rád várnék... reggelig sem készülne el a vacsora. - Elfogadván a feladatot, elindult száraz gallyakat gyűjteni. Bő 10 perc múlva egy nagy rakás tűzrevalóval tért vissza.
Miközben elkezdte felállítani a tábortüzet, úgy tűnt, mintha gondolkodna valamin.
- Reggel, mikor felkelsz... nem leszek itt. De ne aggódj, menj csak előre. Este majd utolérlek. - A nappali énjét szerette volna megkímélni Anja-tól, vagyis pont, hogy fordítva. Még mindig nem ura önmagának akkor, s amíg ez meg nem változik, addig távol kell tartania magától a civilizációtól.

- De a te vétked pedig az hogy ilyen jó táptalajt adsz annak hogy én csipkelődjek, illetve megpróbáljak fogást találni rajtad. - ezzel a mondattal Anja el is könyvelte magának hogy a gyermeteg játékban - amit maga is annak talált de igencsak szórakoztatta - ő újfent pontot ért el és ezzel egyidőben Hakuryuu idegesítő mindentudása is újfent csődöt mondott az asszony elméje felett.
Nem tudta megsérteni, nem lehetett. Bár néha úgy vette ki annak hangjából és szavaiból mintha mindenképp valami olyasmit akarna mondani amivel megváltoztathatja a véleményét és ezáltal látásmódját is.
- Ha azt feltételezed rólam hogy az éjszaka közepén a semmiből ideteremtek neked egy kisebb hegyikristályt és lenyomom a torkodon akkor azt ajánlom, fülelj ide cimbora: Nincs nálam és anélkül ha akarnám se tudnék kárt tenni benned, fel tudod ezt fogni? Jesszus, egek ura. Mióta ilyen paranoid egy démon?- forgatta meg szemeit és tovább hallgatta annak fellengzős hangját illetve azon előadott kis praktikáit és végül az ő sötét elméje által reálisnak látott okot, az asszony mellett maradása felől.
- Oh Hakuryuu - kezdett bele kissé érzelmes hangon de arca vonásai egyáltalán nem ezekről az érzelmekről nyilatkoztak. Kezét mellkasára tette ezzel a vért felkenve fehér ingére majd halványan elmosolyodott. - Nem szükséges kertelned, sokkal jobban örülnék neki ha egyenesen meg mondanád hogy aggódsz és hogy a barátodnak vélsz engem... nem foglak ám megvetni ezért! Bár valljuk be... olyan abszurdan is hangzik ezt így kimondva mint a fejemben hallva. - arca ismét alaphelyzetbe állt és elemelve kezét az ingétől jót mosolygott már előre annak viselkedésén és reakcióján. A férfi vagy kitép egy újabb fát és ezzel egy újabb erdei vadat, egy vérengző szörnyet kaphat a nyakába vagy akár fogja magát és el is megy türelmét vesztve, a méregtől izzó tekintettel.
Mikor cimborája a harcmódjára majd szokásaira, végül fogai állapotának pontról pontra való ecsetelésébe és azoknak fontosságának leírásába kezdett bele Anja egy hosszú ásítással tudta le a felettébb érdekes kis előadást. Keze mindeközben ismét munkába fogott és alig egy negyed óra alatt megnyúzta a vadkant, mindeközben a fióka is lába mellé telepedve nyakát nyujtogatva hajolt közelebb a tetemhez hogy annak ismeretlen szagát közelebbről is érezhesse Végül nagyot mordult és megrázva fejét mászott fel anyja lábán egészen öléig, de az most nem volt olyan sík mint amihez hozzászokott így kis kampóival igyekezett nadrágja anyagában megkapaszkodni hogy ne gurulhasson le róla.
- Köszönöm? Azt hiszem? Nem is tudtam hogy ennyire figyelsz a fogaid állapotára bár ez a hajad és finom bőröd leírásának tudatában, meg sem lep. Hiszen minden egyes testrészed fontosságáról tanúbizonyságot próbálsz tenni a szavaiddal, mintha engem érdekelne. De te minden egyes áldott alkalommal ecsetelni kezded hogy mennyire fontos és érdekes minden egyes centid és millimétered. Kezdem úgy érezni néha hogy a büszkeség démona mellett egy nővel is osztoznom kell az utazás örömein! Szóval menj mielőtt még netán rávetemedek hogy befonjam a hajadat! - fenyegette meg a démont széles mosollyal, fehér fogsora egy pillanatra kivillant, hegyesebb szemfogai szembetűntek, de ez mind csak genetika volt és természetfelettinek nyoma sem volt ennek okai között. Mikor Hakuryuu távozott gy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, lenézett Sorenre és kissé fennhangon szólt a fiókához:
- Ha jót akarsz magadnak édes fiam akkor kímélj meg attól hogy erről veszel példát a továbbiakban. - utalt ezzel Hakuryuu viselkedésére és felettébb narcisztikus személyiségére ami persze nem volt teljes mértékben igaz.
A sárkány halk búgó hangon egy kis morgás keverékével válaszolt majd állkapcsait össze csattintva nézett a démon után, farka akár egy macskának nyugalmi állapotban volt de farka vége lassan járt ahogy tekintetével követte, szemeiben felfedezhető volt ugyanaz a kíváncsiság mint amit nem is olyan rég a kezeiben tanúsított.
- HA... reggel felkelek és nem pedig vérbe fagyva, kisebb nagyobb darabokban találnak meg az erdő vadállatai. - fűzte hozzá a már megszokott hévvel és csipkelődő hangnemben. Kezei megálltak, mikor visszatért a szükséges fával, a sertés kizsigerelve és szépen megtisztítva feküdt az egyik nagyobb szikladarabon akkorra, így már csak annak felszúrása és tűz fölé emelése volt hátra.
- Gondolom a nappal nem vagy valami... kedves. - szólt hozzá visszafogottabb hangszínen.

A tábortűz 1 percen belül elkészült, Hakuryuu nem vitte túlzásba: az erdőben szedett száraz gallyakat egymásra dobálta, végül pedig a képessége használatával meggyújtotta. Normál esetben mindez nem lett volna ilyen egyszerű, de a tüze oly forró, hogy ha egyszer lángra kap, akkor egészen addig nem alszik ki, ameddig fel nem emészt mindent maga körül. Fél percnyi égés után, el is kezdte hát rászórni a vastagabb fadarabokat is, amelyek szintúgy, rendre meggyulladtak.
- Még... sosem találkoztam hozzád hasonlóval. Az emberek általában félni szoktak tőlem, ehhez elegendő egyetlen pillantásom is, vagy ha az nem is... erőm szikrányi demonstrálása minden bátorságot kiöl a szívükből. De te... szinte már mániákusan keresed a lehetőséget, hogy kivívd magadnak a haragom. És ez... dicséretre méltó, Anja. - Hakuryuu dicsérete oly spontán és váratlan volt, hogy még a közeli állatvilág is elnémult néhány másodpercre, mindezek tetejében, a nevén szólította a nőt.
- Hegyikristály? Ugyan, attól nem félek, ahogy semmi mástól sem. Tegyük fel, hogy a birtokodban lenne egy hegyikristályból kovácsolt fegyver... mit gondolsz, megtudnál vele ölni? A hegyikristály elfojtja a sárkányok erejét... a sárkányokét. De én csak... félig vagyok sárkány. Holmi hegyikristály... mit sem ér ellenem. Ha már mindenáron végezni akarsz velem, azt javaslom, hogy egy felsőbb kategóriás sárkány kristályaiból kovácsolt fegyvert használj. Ámbár... nincs rá garancia, hogy akár azzal is akárcsak egyetlen karcolást is képes lennél rajtam ejteni. Az erőm... napról napra nő. Már... én magam sem tudom, hogy mégis... mennyire lehetek erős. - Mesélte, majd leült a tűz elé és annak vörösen izzó lángjára meredt. Mindaz amit mondott... beképzeltségnek tűnhet, de a valóság ennél azért sokkal árnyaltabb. A teste, amely porhüvelyéül szolgál egy ősi, istenszerű mágiának, folyamatosan fejlődik, alkalmazkodik. Ez lényegében annyit tesz, hogy a mágikus erejének, nincs határa. Egy napon, talán az egész világot elpusztíthatja.
- Természetes, hogy aggódok. Hisz megmondtam, nem? Tanúbizonyságot fogok tenni isteni mivoltomról, záros határidőn belül. Ha meghalnál... képtelen lennék betartani az adott szavamat. És én, Hakuryuu, a büszkeség bűne... mindig igazat szólok. Máskülönben... a bűnöm felemésztené a lelkem. - Hakuryuu az újabb szurkálódásra egy újabb meglepő válasszal felelt. A fél órával ezelőtti marcona énje, szépen lassan kezdett elhalványodni. Éjfél körül járt az idő, túl volt a holtponton, ez idő tájt mosódik leginkább el a határ az esti és a nappali énje között. Úgy is mondhatnánk, hogy a kettő legjobb tulajdonságai - az éles ész és a hidegvér - keverednek benne.
- Igazán? Nem is voltam vele tisztában, hogy ekképpen vélekedsz az olykor nyomokban nárcisztikát tartalmazó megnyilvánulásaimról. De ha már ilyen lelkes vagy, akkor megosztok veled pár apróbb, ám annál érdekesebb tényt, erről a testről, amelyet olyannyira csodálsz. - S azzal hanyatt dőlt a földön és belekezdett ebbe a bizonyos kifordított bemutatkozásba.
- A hajam. Nem nő ennél hosszabbra, de rövidebb sem lesz. Ha csak centit, vagy akár az egészet levágod, 1 órán belül visszanő. A színe is abszolút. Legyen szó bármilyen hajszínezékről, percek alatt lekopik. Egyetlen kifeszített hajszálam képes megállítani egy meglett felnőtt férfi teljes erejű kardlendítését. - Itt egy pillanatra megállt, mert elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha a levágott szövetne magának új ruhákat?
- A fogaim. A megedzett acélt is keresztül harapják, a kopásuk minimális, de ha ez nem lenne elég, ha egy kitörik, 1 napon belül egy új nő vissza a helyére. A bőröm, ellenáll bármilyen hőségnek, a különféle fegyvereket és nyilakat meg sem említve. Még egy olyan súlyosnak mondható sérülés is, mint az, hogy keresztül döfik a testem... nyomtalanul, heg nélkül eltűnik. Részben démonként, képes vagyok a levágott végtagjaim visszanövesztésére, ám ez napokat is igénybe vehet. Az, hogy minderre egy elvesztett szemmel is képes lennék... nem tudom, még nem próbáltam ki... - Hakuryuu ezután további 1 órán keresztül előadást tartott fenséges teste sajátosságáról.
- Hogy őszinte legyek... fogalmam sincs róla, hogy milyen vagyok nappal. Ha felkel a Nap... a mostani énem megszűnik létezni. Ugyanez igaz fordítva. Én sem emlékszem a napközbeni énem egyetlen cselekedetére sem. Egészen az elmúlt napig azt hittem, hogy a halál és az apokalipszis megtestesítője vagyok olyankor, de... Riya és Altair életben maradtak. Most már magam sem tudom, hogy mi az igazság. Belegondolva, talán mindezért azok a démonok a felelősek, akik évszázadokig láncra verve tartottak. - Mondta Ő is komolyabb hangvételben. Talán csak azért volt ilyen őszinte és szókimondó, mert Anja csak egy ember volt. Az élete... egy pislogás az övéhez képest. Ha neki elmond valamit, az olyan, mintha a levegőbe mondaná, rövid időn belül elszáll és nyoma sem marad. De így talán, kevésbé érezte magát furán, mintha csak a falnak beszélne. Észre sem vette, hogy időközben mennyire elálmosodott. Szemeit csak egy pillanatra hunyta le és mély álomba meredt. A vacsora elkészült, ám a teste előbb mondta fel a szolgálatot.

Mikor életében először hallja a férfi szájából saját nevét, talán kissé jobban meg kellet volna illetődnie mint amit akkor abban a percben produkált. Lökött egyet a vadkan megnyúzott testén ahogy igyekezett le kanyarítani róla egy a férfinak való nagyobb szeletet. Egy kissé elmosolyodott valóban, de többre nem is méltatta ezt a tiszteletre méltó viselkedést amivel ez egyszer Anja még jóhiszeműen el is könyvelte hogy van Hakuryuuban egy kevéske tisztelet irányában,de ezt nem könyvelt el teljesen és milyen jól is tette hiszen a következő szavaival Haku ismét saját magának, hajának, fogainak és különleges hatalmának kezdett el hódolni szavaival. Ezen ugyanis egy újabb fintor jelent meg az arcán miközben az addig faragott vaskosabb faágra szúrta a szeletet és a tűz fölé emelve kezdte el azt sütni hogy a sárkány ne korgó gyomorral feküdjön le aludni. Bár nem tudta miért veszi ennyire komolyan, lehet annak tudta be hogy a fiókának is hasonló gondoskodással készíti el az ételt majd ahogy azt a démonnak teszi. Talán valóban egy gyermeknek látta csak egy felnőtt testébe zárva, egy meg nem értett lelket akinek szüksége van arra hogy lássa milyen mikor a másik irányból közelítik meg őt. Ahogy a hegyikristály sajátos hatásait fejtegette, amelyekkel rá elmondásai szerint nem volt hatása , szemei kissé letapadtak de nem tartotta sokáig lehunyva szemhéjait hiszen éppen sütött.
- Tudod, néha napján igazán tarthatnál egy öntisztítást, tudod? Olyan dolgokkal hencegsz ami, senkit sem érdekel. - kezdett bele komorabban mint azt eddig tette, hangja fenyegető volt mégis tudta hogy ezzel semmiféle hatása nem lesz a férfire, ezért rövidesen fordított egyet a hússzeleten hogy annak másik oldalát is lassan elkezdje átsütni. - Nem érdekel mivel lehet megölni, nem érdekel az hogy miképp és hogyan vég meg a bőröd a pengétől, vagy hogy a hajszálad milyen mértékben képes elbírni egy megtermett elefántot teljes súlyában.Hogy a fogaid egyetlen karcolással képes lenni elválasztani a fejemet a nyakammal való kapcsolatától. Nem érdekel, és tudod miért nem érdekel?Mert elfáradtam, elfáradtam a fajtád és annak sajátos viselkedésében. És most nem arról van szó hogy démon vagy e vagy sem.Hanem arról, hogy nem vagy más csak egy beképzelt gyökér, és ezen nem változtat semmit az milyen nagyra tartod magadat és mennyire eltörpülök hatalmad mellett. Hakuryuu, nem vagy más csak a kicsinyesség és a nárcizmus megtestesítője, a te büszkeséged, még csak értelemmel sem bír.Mire vagy büszke? Önmagadra.Jól figyelj rám és nyisd ki a füleidet, hogy minden szavam eljusson hozzád. Én Anja, emberi pár egyszerű halandó embere, megígérhetem azt hogy előbb meghalok minthogy bizonyíthasd azt nekem, milyen hatalmas Isten is vagy. Isten vagy, vagy sem, az én meghajlásomat sosem nyered el, ahogy az elismerésemet sem. - az elvesztett szemmel való példázására csak lehúzta a nyársról a húst, bár arca megfeszült hiszen forró feje végett megégette magát. A kész ételt egy , a táskájában található vastagabb szövetrongyra tette és betakarta hogy ne másszon rá egyetlen hangya sem. Nem sajnálta a démont, hiszen ha jobban belegondolt, ő sem sajnálta volna őt ilyen helyzetben, már csak a személyiségéből kiindulva. Már éppen megjegyezte volna hogy ideje lenne enni mikor a férfi szemei letapadtak és egy szempillantás alatt mély álomba szenderült.
A fiókára simított vállán majd feltápászkodott, egy újabb szövet került elő, egy nagyobb takaró volt a táskája mélyén néhány tőr társaságában. Tudta hogy ebből még reggel talán komolyabb megtorlásra számíthat, hiszen miképpen jött ő ahhoz hogy ezt a rongyot fenséges testére terítse?! De megtette, minden félelem nélkül , válláig letakarta a sárkányt és ellépett tőle.
A beszélgetés végétől kissé terhes lélekkel helyezkedett el ismét a tűz előtt majd oldalára fekve dőlt el az mellett, a fiókát ezzel , akár egy macskát az oldalára kényszerítve hogy ott összegömbölyödve aludjon el.
Hosszú percekig nem jött álom a szemére, tekintetével a tűz lángjainak érdekes táncát figyelte, de háromnegyed órával később szemhéjai elnehezedtek, szempillái teljesen lerántották őket és elaludt.

- Darcia le Mort úrnő -

Napok, talán hetek teltek el Avidité - Lunaris-al - való konfontrációja óta. A démon azóta a fegyverben alszik mély álmot. Egyszer sem kelt fel. Egészen eddig a pillanatig.
A kard fekete pengéje ragyogni kezdett és egy vakító fényár kíséretében, Avidité testet öltött. Az éjszaka közepén, számára egy eddig még teljesen ismeretlen helyen találta magát. Előtte egy rövid kőlépcső, háta mögött pedig egy rejtélyes templom... el sem tudta képzelni, hogy Lunaris-nak mi dolga lehet egy ilyen helyen. De ez most nem is érdekelte Őt. Legalább nem a moha közé dobva ébredt, mint legutóbb.
A kellemes, lágy esti szellő valóságos megváltás volt elnyűtt teste számára, ahogy belekapva nemes anyagokból szőtt elegáns ruházatába, lénye egészét melengette. Avidité hajlamos volt elsiklani az élet apró örömei felett, de ez most kivételesen megragadta a figyelmét.
- Végtére is. Nem egy olyan rossz hely ez. - Motyogta elégedetten, egy nagyot nyújtózva.
Jobb karja - amit még Lunaris harapott le - még mindig nem regenerálódott teljesen.
- Ch, erről meg is feledkeztem. - Szívta a fogát, de a "Recover" képessége révén, a másodperc egy töredéke alatt orvosolta a problémát.
- Azt hiszem... legutóbb talán hibát követtem el. Túlságosan is elnéző voltam veled szemben, Lunaris. Igen. Az voltam. Hisz még csak bocsánatot sem kértél. Ereszkedj hát térdre és formáld meg ajkaiddal a vereségedet igazoló szavakat. - Mondta a tőle telhető legpökhendibb hangszínen. Csakhogy... amikor megfordult, nem Lunaris volt az, akinek tekintete fogadta Őt.

A hibrid leány békésen szuszogott a templom magasztos lépcsőfokainak tövében, ahova nemrég maga botorkált el és végül az avarból és saját köpenyéből fekhelyet kreált az elnyűtt testének. A kard azonban nem az ő birtokában volt most, hiszen valami sokkal hatalmasabb és fenségesebb lényállt a fekete homályos éj leple alatt megbújva: az pedig nem más volt mint a le Mort birtok úrnője, Damarel egyik kegyeltje és az emberek legaljasabb kizsákmányolója. Darcia magasztosan, szép egyenes tartással tolta kissé ki jobb oldalszél irányába csípőjét és egy rideg mosollyal figyelte az egykor, birtokát háborgató laborpatkányt.Fejedelmi, fenséges és monumentumi példánya volt a világ teremtéstörténetében. Ő mégis, eme becstelen helyet választotta éjféli sétája céljául: mégpedig Avidité miatt. A fekete kard az oldalán pihent, kezével pedig gyengéd köröket írt annak markolatát díszítő elemére.
- Milyen kellemes ez az este. Remek, nem igaz? - Szólalt meg az elégedetlenkedő féreg szemeibe nézve, tekintetével szinte gyötörve a démont. Az idő pénz volt, hatalom és nyereség, így nem volt ínyére az hogy elpazarolja a nap 24 órájának bármely percét is.
- Azt hiszem ideje lenne bevetni magunkat, az épület ódon és csapdákkal átszőtt folyosóira. Nem gondolod?Áh, hiszen hogy is mondanál ellent nekem... Kedves. - Dorombolta, majd utóbbi nyájas megszólítása után ciccegett egy keveset és saját, kényelmes tempójában lépett fel az első lépcsőfokra, azt pedig az előtte megalázkodó társai követték. Viszont mielőtt belépett volna a boltív alatt visszapillantott, és válla fölött kimért pillantást vetett Aviditére.
- Ne várass meg. - Húzta végig hüvelykujját gyengéden, annak otthona pengeéles peremén és rácsepegtette édes vérének néhány cseppjét. Az egyetlen járható út most, nem volt más mint az engedelmesség.

Avidité tekintete egyszerre volt zavart és elégedetlenkedő. Olyan: "Ez meg mégis mit keres itt?" pillantásával szúrta szinte át Darcia testét.
- Az este remek volt. Legalábbis eddig. - Felelte hetykén, újdonsült - régi - gazdája gyötrő tekintetére, csalódottsággal a sajátján.
Már-már túl szép is volt, hogy igaz legyen. Avidité ébredései külön-külön is megérnek egy misét, de ez a mostani viszi a pálmát. Így legalább a testében túlcsorduló démoni energia miben létére is választ kapott. Teljesen más, mint amikor az a semmire kellő Lunaris birtokolja Őt.
- Elutasítom. - Adott nemleges választ a templom tüzetesebb feltérképezésének tervére.
- Egyébként is. Mi dolgod van itt, Darcia? - Kérdezte karba téve a kezeit. Na meg persze a tény maga, hogy a nő eldobható zsebkendőként tekint rá, aláásta a büszkeségét.
- Nem kell válaszolnod. Nem érdekel. Én most szépen eggyé válok a fegyverrel és tovább folytatom méltóságteljes alvásomat. A soha viszont nem látásra. - Legyintett kettőt a kezével, de amikor megpróbálta kivitelezni az elhangzottakat, nem sikerült neki. Darcia démoni vére a fegyveren, nem engedett.
- Hogy az a... - A szemei összeszűkültek. Már el is felejtette, hogy egy démon vérűvel szemben, tehetetlen.
- Ne kísérts, mert különben... - A szava hirtelen elállt. Orrával, szimatolni kezdte a levegőt. Az aroma teljesen mámorba ejtette.
- Ide vele... - Indult meg Darcia felé önkívületi állapotba, amiért a kardra csepegtetett vér volt a felelős. Még a lebegésről is megfeledkezett. Talpa most a földet érintette. Mint egy közönséges halandóé.

Olyan mint egy neveletlen gyermek, egy olyan fattyú akit sem anyja sem pedig atyja nem volt képes az életre nevelni. Oh, hát persze: hiszen nem rendelkezett olyasmivel mint család, de egy effajta lény meg sem érdemelte volna. Mégis, Darcia különös tekintettel, pont ugyanannyi figyelmet fordított rá mint ahogy Albionra is tette. Elismerni hangosan nem is, de mélyen valahol fekete vérétől buzgó szívében tudta hogy igaza van. Avidité azonban azt nem sejthette, hogy mindezt okkal tette és bár valahol a komor és bús elméje már napokkal később bánta azt miszerint tovább adott rajta. Ezt ugyan sosem tudhatta meg, bár nem is érdekelte volna dzsinnt.
Le Mort úrnő ugyanis ragaszkodott alattvalóihoz - a körülötte élők szűk köréhez -, azokhoz akiket ő maga ítélt élethosszig tartó éhségre és vámpír átokra. Még az olyan hálátlan szőrpamacsokra, egyéves farkaskölykökre is szánt időt mint amilyen Avidité volt.
- A dolgom? A dolgom kedvesem, mindegy, hiszen neked egyébként sincs hasznod belőle. Bár ha segítesz akár többet is kaphatsz, mint néhány csepp édes és csábító vérlemezben gazdag rassz. - Csacsogott, de az ő hangja - a korukat meghazudtoló - halandó nők hangjával ellentétben sokkal kellemesebb, sőt az igazat megvallva andalító hatással bírt és ez volt az az ok. Az egyik a sok közül amivel képes volt a halandók lelkére beszélni, a legtöbb fajt megnyugvásra és teljes békére juttatni. Ő az a kimért és céltudatos démon hibrid volt, aki kegyes és lágy szavakkal - a vaj puhaságával - is képes volt szarvakat, büszkeségek porba tiporni.
- Ezt szeretnéd? - Emelte fel kezét, hüvelykujja domború húsos párnalemezét pedig maga felé fordítva kezdte el vizslatni az apró sebet. Tekintete most homályos volt, és a körülötte kúszó árnyak lomhán igyekeztek - Avidité porral ismerkedő sarui mellett - "édesanyjukhoz" vergődni. Nem volt titok, de a falánkság bűne már hónapok óta nem jutott elég élelemhez. Szolgái kivették belőle mindazt az erőt, mely a képességei kezelésére voltak szükségesek. Nyakán az agyarak mély sebei regenerációt megtagadva bújtak meg hosszú fehér haja alatt. Nyakában a maioresz kristály apró szilánkja léptei súlya alatt, néha pár milliméterre elemelkedtek dekoltázsától a ruha takarása fölött.
- Gyere. - adta parancsba, kezét pedig leengedve maga mellé. Ernyedt karját maga mellett lógatva, apró vércseppeket hintett el a lépcsőfokokon és a folyosó ármányos sötétjébe lépve. Azonnal eltűnt Avidité szemei elől, a kardot pedig magával vitte.
Láthatatlan, alig érezhető de kellemes aroma emelkedett alacsonyan az hideg szélcsendben a hibrid orra alá. Avi ha nem is látta, de az illat útmutatására bízva magát követhette a Bárónőt. Ez azonban csak őrajta múlott.


Darcia léptei eközben csoszogásba vetültek. Jobb kezével a kardot markolva, ballal pedig tiszta bőrét bemocskolva vezette a falon. Kapaszkodó után kutatott az ősi rúnákkal feldíszített egyenletes agyaghalmazon. Feje felett a plafon háló lepte lapjai foghíjasan, álmosan hunyorogtak le rá. Nyitott szemeiken beszökött a kék holdsugár, de mikor megérintette a vámpír arcát először. Az már beesett volt, bájából sokat veszített. Néhány lap ezt követően újra árnyékot vetett rá, miközben az asszony egyre ügyetlenebb léptekkel. Lobogó fehér hajával becstelen agyagtáblákat érintett, szemeit ezalatt mégse vette le a templom belső termében álló oltáron álló ősi kehelyről.
Mikor az üres terem láthatatlan küszöbén átcsúsztatta lábát. Teste már sokkal inkább emlékeztetett volna másokat a piramisok mélyén nyugvó múmiákra mint a valódi szépséget meghazudtoló egykori Darcia le Mortra.

- Miért nem a harmadrangú palota pincsidet hoztad magaddal? Ő előszeretettel ugrik minden egyes szavadra. Talán még azokra is, amiket még ki sem ejtettél a szádon. De Én más vagyok. Ha tőlem remélsz segítséget, csalódni fogsz. Ha le is mennék veled a templom mélységeibe, az első adandó alkalommal faképnél hagynálak, amikor az életed veszélybe kerül. - Szúrta oda gúnnyal teli hangszínen és mindehhez egy megfelelő vigyor is társult. Tény és való volt, hogy szerette Darcia vérét és démoni energiáját, de azt nem viselte el, ha az parancsolgat neki. Avidité egy olyan fegyver volt, akit a Pokol királyának szolgálatára teremtettek. Csakhogy Ő képes volt túllendülni ezen a skatulyán és mára már egy szabad személy. Már amennyire a mások energiáin való függőséget szabadságnak lehet nevezni.

Darcia fekete vére pedig egy egészen más függőség volt Avidité számára. Olyan volt, mint macskának a menta. Mint egy sivatagot járó, kiszáradt torkú vándor számára egy csepp víz. A démon nagyot nyelt, amikor az úrnő a magasba emelte a sebesült, vérző hüvelykujját. A pupillái összeszűkültek, szájában beindult a nyáltermelés.
- A véred... add nekem a véredet! - Szaladt ki a száján, majd ahogy tett egy lépést előre, a másik eltűnt. Szerencsére, nem nyomtalanul.
- Az az ostoba... ha a templom mélyén leli halálát, örök időkre arra leszek kárhoztatva, hogy egy sötét lyukban sínylődve sorvadjak el. - Végül aztán önző céljai által vezérelve, úgy döntött, hogy engedelmeskedik. Különben is. Ha nem kapja meg az áhított vért, félő, hogy a lépcsőkről kezdi el lenyalogatni az arra rácsöppenteket.

Még a falak ellenére is tökéletesen képes volt érzékelni Darcia pontos helyzetét. Teleportált és közvetlenül mellette, egészen pontosan felette jelent meg, a levegőben lebegve. Amaz oszló testének látványa, megragadta a tekintetét.
- Nahát. Most még a megszokottól is ocsmányabb vagy. - "Bókolt" igazi úriember módjára.
- Eszelős bolond. Még én sem engedhetem meg magamnak, hogy megtagadjam a testemtől az azt éltető energia forrást. - Szidalma miértje nem volt teljesen tisztázott. Valamilyen szinten biztos aggódott Darcia egészségéért, de valószínűsíthetőbb volt az az eshetőség, hogy sokkal inkább a vére volt az, amit nem akart veszni hagyni.

- Lám-lám. Fordulni látszik a kocka. Nekem a vér nem több puszta desszertnél, ellenben neked az életednek és energiádnak forrása. Milyen kellemetlen. Ide lent, a mélyben, nincs egy lélek sem. Leszámítva engem. Oh igen. Az én testemben különleges vér csörgedezik. Halandó értékekhez nem is mérhető. Egyetlen korty is több tápanyagot tartalmaz, mint 100 ember teljes készlete. - Kezdte el promotálni különleges, hétköznapinak távolról sem mondható vérét.
- Igazán kár érte. De nem terveztem megosztani veled. - Lehunyta a szemeit és egy felettébb elégedett mosoly jelent meg az arcán. Avidité az élet és halál ura szerepébe képzelte találni magát. Ismét.
- Na persze. Ha térdre ereszkedsz és könyörögni kezdesz. Talán meggondolom magam.

Darcia füleinek gyermeki csipkelődés volt az, amit Avidité gúnynak és tőrforgatásnak nevezhetett. A gyenge fizikai testben rekedt bárónő pedig nem ereszkedett olyan mélységekbe, hogy magára vegye az egerek cincogását. Legszívesebben grabancánál fogva emelte volna két ujja segítségével, közel az arcához a pondrót és a kis orrára koppintott volna. A nevelési menetrendet azonban most nem tarthatta be, így valami más módszerrel igyekezett elejét venni a csipkelődésnek. A kardot leakasztotta oldaláról és a markolatába kapaszkodva, a hegyére állította és arra nehézkedve indult el az ősi oltár felé.

- A harmadrangú palota pincsim soha nem tenné be a lábát, egy efféle mocskos templomba. Veled ellentétben, aki még egy veszett patkány életerejéért is embert ölnél. Ahogy azt tőled elvárják a teremtőid. - tett egy lépést előre, miközben vékony ujjaival szorosan körülölelte a fegyver díszes csúcspontját.Indulatai mély álomba elmerülve szunnyadtak az elme mélyén. Szabad kezével miután elszakadt a faltól, a hajába túrt és hátra igazítva a makulátlan tisztaságú fehér selymet. A léptei magabiztosabbá váltak, de az árnyak a terem szolid ürességébe már nem követték.
- Oh, veled ellentétben én nem szégyellném az alkotást amit egy harapással teremtek. Az mellékes, hogy a te átkod maga a puszta létezés és az élet, amit a professzor megfontolatlanul adott neked.  - bicegett oda a fegyver csinos hosszát, megbízható anyagát továbbra is holmi sétapálcaként kezelve. Annak éle ilyen tempóban, ilyen tiszteletlen használat alatt hamar kopásnak indult. Az Avidité mögött várakozó árnylények pedig széles vigyorral, visszhangos nevetéssel értettek egyet a jelentéktelen kölyök haszontalanságának tényével.
- Ezeket a szavakat mondtad Lunarisnak is. Milyen kreatív szerzet vagy te, bár a tanulatlanságod felmenthetne. Őkelme tökéletességéről lenne néhány keresetlen, őszinte szavam. Avdité, te semmi vagy a társad nélkül. - érte el időközben a pódiumon felállított, tőrtől anyaghiányos, vértől mocskos oltárát. A kardot ekkor elengedte, ám a gravitációt megtagadva az nem koppant a lépcsőfokokon lebicskázva. Darcia önálló árnyéka ugyanis még azt mutatta, kezével még nem engedte el teljesen.
- Egy csalódás vagy, aki nem képes elismerni az igazat. Szánlak téged kiskutyám... - Simult ki arca, vonásai pedig közönyről és megvetésről tettek állítást mialatt a nő a kehelyre fogott és a benne lévő kristálytiszta vízre meredt.
- Azt hittem tanulhatsz valamit, de azt hiszem Lunaris rossz választás volt az oktatásodra szolgáló kísérletre. Ezen pedig hamarosan korrigálni fogok. - Jelentette ki hetykén, majd középső ujja begyével felkorbácsolta a kehely tartalmának tükörsima felszínét.

- Szóval a kutyád hűsége csak addig tart, ameddig az első mocskos lyukba be nem kell menni. Hah. Milyen szánalmas. A szolgálóid nagy része haszontalan potyaleső. Miért nem szabadulsz meg tőlük? - Kezdte el megkísérteni Úrnőjét.
- Ugyan, mit tudhatsz te a teremtőimről? Én már réges régen túl szárnyaltam az elvárásaikat. Ha-ha. Figyelj jól. Elárulok neked egy titkot. Egy kivételével, valamennyi életét kiontottam. És az utolsóra sem kell már sokat várni. - Mondta önelégülten. Mindig jól eső érzéssel gondol vissza a labor és a sziget elpusztítására. Elégedettség tölti meg olyankor a szívét, még annak ellenére is, hogy a főkolompos meglógott.
- De abban az egy dologban nem tévedtél, hogy a saját életben maradásom érdekében, bármire hajlandó lennék. Azt hiszem ezt hívják következetességnek. Lényem magasztosabb bármi másnál e világon. - Ismerte el Darcia igazát.
Avidité mondhatni elhűlt és a pofája majd leszakadt amikor meglátta, hogy becses kuckóját - a fenséges kardot - Darci úgy használja, mint egy közönséges sétapálcát.
- A kard! - Szaladt ki a száján és már éppen cselekedett volna, hogy elvegye a fegyvert az azt rendeltetés-szerűtlenül használótól, de ekkor megtorpant. Tudta hol a helye. Ha most Darcia-val kezdene, minden bizonnyal Ő húzná a rövidebbet.
- Most nézd meg mit csináltál! A hegye... teljesen tompa lett! - Mutogatott rá.
- A te érdekedben ajánlom, hogy a birtokodon elsőosztályú fegyverkovácsokat tarts, mert EZ így nem maradhat! - Rögvest el is kezdte kikövetelni a fegyver javíttatását.
- Ne ejtsd ki a jelenlétemben Lunaris nevét. Felfordul a gyomrom, ha csak rá gondolok. - A sértődöttsége most már undorral vegyült.
- Oh, most meg a lexikális tudásom kérdőjelezed meg? Taníts hát. Taníts meg mindenre, amit tudnom kell. A tanulási készségeim elsőosztályúak, elégedett leszel velem. - Jelentette ki elmosolyodva.
- Rövid időn belül te magad is befogod látni, hogy nem vagyok csalódás. Kezdem azzal, hogy elismerem: igazad van. A társam nélkül egy senki vagyok. Ugyanakkor. Ha megfelelő személy az én gazdám. Az erőm minden képzeletet felülmúl. - Elkezdte megközelíteni Darcia-t, hogy mézédes szavait, közvetlen közelről suttoghassa bele a fülébe.
- Lunaris csak egy ostoba kiskölyök. De Te más vagy, Darcia le Mort. Te méltó vagy rá, hogy a fegyverforgatóm legyél. Erődhöz csak a szépséged ér fel. Ha szeretnéd, a tiéd leszek. - A bókjait gyengéd csókok követték végig a nyakon.
- Ha pedig ez megtörténik. Többé már nem lesz semmi szükséged egyetlen szolgálódra, vagy pincsidre sem. Valóra váltom minden kívánságodat oh én szépséges Darcia-m! - Avidité az érintésével és szavaival próbálta meg elgyengíteni a nőt és talán az észre sem vette, de elkezdte a démoni energiát kiszipojozni belőle.

Darcia türelmesen hallgatta Avidité véleményének kifejtését, tekintetét viszont nem volt hajlandó levenni a kelyhéről és annak zavaros kilétű tartalmától. El kellett ismernie, hogy a fiú egojánál csak a pofája a nagyobb, amivel már többször is kihúzta a gyufát a démonnál.

Az eddig eltöltött közös percek alatt többször is megfordult a fejében, hogy a saját nyughelyével, szívéhez kedves kardjával feszíti ki felső és alsó állkapcsából annak "tejfogait". Ezeket pedig dolga végeztével meg is fogja etetni vele. A gondolat maga, a pillanat elképzelt örömteli percei megmosolyogtatták Darciat és az egészen elkalandozott a jelen komolyságától.
- Tudod, itt sikoltozol kétségbeesetten a kard után, miközben az magában néhány értéktelen érc magas hőfokon való megmunkálásából származik. Nagyra tartod, de ha jobban ránehézkedek az én csekély súlyom alatt is meggörbül a pengéje. - Sóhajtott fel. Elégedetlenül megforgatva szemeit, majd két kezével körülölelte az ezüst serleg kövér hasát. Az arcán sovány mosoly ült, és tekintetét a szemközti száraz növényi indákkal bekebelezett szoborra pillantott. A szobor arca hasonló vonásokat kapott mint maga a démon nő, de egész más öltözetet és kisugárzást tükrözött most az azt vizslató felé. Nem volt ugyanaz mint a templom egykori papnője.

Mikor Avidité megközelítette végső elkeseredésében, Darcia már tudta hogy nem más érdekli őt csak az,hogy jól lakjon. A bosszúvágyról, megtorlásról és elégtételről pedig már nem is fűzött több gondolatot a gyermek viselkedéséhez.- Oh, tudod még ha ragadna is rád valami. Te makacs vagy Avidité, kapzsi...hm. Kapzsi és annyira forrófejű, hogy nem is gondolkozol előre mielőtt cselekednél. - Engedte teljesen közel magához, bár tudatában volt annak hogy mágikus képességei ezen állapotában nem használhatóak ki teljes mértékben. Avidité pedig kihasználva a látszólagos naivságot, egészen nekitapadt és finomnak nevezhető ügyetlen mozdulatokkal cirógatni kezdte. Puha kis zsenge ajkaival pedig, nyaka fehér bőrét kezdte el leheletnyi csókokkal ellepni. Eközben pedig a démoni energiák lassú szipojozásába kezdett, és talán ez volt az a meggondolatlan terv amivel keresztülhúzták számításait.
A nő árnyéka elengedte a kardot, az pedig hangos csattanással fordult le a pódium sziklalapjára majd sebesen elindult a lépcsőkön átvágva a lépcsőalj irányába.
Morven pedig kapott az alkalmon, hogy megragadja árnyék karjaival a patkány saját sötét fantomját. Köztudott tény volt, hogy a pokolban egész más néven volt ismert. Démoni része szinte másik személyként kísértette lidércek, árnyak és tulajdon árnyéka képében. Így mikor elkapta Avidité valódi sötét "kivetülését" azzal teljesen lecövekelte a fiút.
- Szeretem mikor ennyire közel vagy hozzám, te vagy az egyik kedvenc kiskutyám. - suttogta Avidité szinte megdermedt arcába, sebesült ujját pedig belemártva a vízbe. Elkente a kupa falán sötét vérét, a templom falai megremegtek. A földrengésszerű állapot azonban csak a templomra volt hatással, miközben a kehely megtette kötelességét és többszörösévé változtatta a szilánk méretű vérlemezek csoportját. Darcia immár nem vizet hanem vért tartott a kezében, azt pedig mohón ajkaihoz emelve kortyolt bele. Édes, zamatos és rendkívül értékes ital volt ez.
Nem is kellett sok idő, hogy a teste regenerációs folyamatai beinduljanak és a perc töredéke alatt regenerálják izmait, inait és egész testét.
- Avidité!~ - Fordult szembe a fiúval és az arcába mosolyogva, kaján vigyort engedett meg magának. Átölelte annak derekát és magához vonva, szinte pofátlanul belemászott személyes szférájába. Ajkain még vércseppek pihentek, szinte édes álmokat kergettek, nemrég szerzett helyüket el nem hagyva. A Bárónő végignyalt a fiú ajkain, majd a testét rongybabaként használva. Egyik kezével megfogta a másikét, összefűzte ujjaikat és bal karjával derekánál tartva táncoltatni kezdte amazt.
- Tanítok neked egy kis kultúrát, pont ahogy kérted. Mit szólsz? - Nevetett ármányosan majd elkezdett a fiúval a lépcsők felé, majd azokon lefelé a terem közepére táncolni.
A zene hiányzott, de Darcia dúdolással tett ez ellen. Olyan volt akár a bolondokháza ebben az időpontban az elátkozott templom.
Lila lángokkal fények gyúltak a falakon, és a pláne a fáklyák vasfészkének üressége volt. A lángok azok felett lebegtek, majd párt választottak és elkezdték megközelíteni a táncparkettet. Le Mort úrnő pedig egy pillanatra sem adott lentebb az iramból.

Mikor már úgy tűnt, hogy Avidité terve sikeres lesz, Darcia csúnyán keresztül húzta a számításait. Egy nagy csattanás után a lépcsőkön lebukfencező kardra kapta a tekintetét és ez volt az a pillanat, amikor Úrnője csapdába ejtette Őt, a képessége használatával. A száján kívül, az egész teste megbénult.
- Boszorkány... - Motyogta az orra alatt.
- Az egyik kedvenced? Ahhoz képest elég könnyedén túl adtál rajtam. - Jegyezte meg sértődöttséggel a hangjában. Még Avidité maga sem értette az okát annak, hogy ez miért is viselte meg a lelkét. Talán valahol legmélyen, legbelül kedvére való volt a tudat, hogy egy fenséges démon, Darcia tulajdonát képezi. Hozzá képest Lunaris, igencsak nagy vissza fejlődés volt.
- Ha elengedsz, még közelebb leszek ~ - Próbált szerencsét szegény pára, több kevesebb sikerrel.
Egyetlen pozitívum számára az volt, hogy Darcia-val egyenes arányosságban erősödött meg Ő is. És ha nem Ő lett volt a kard jelenlegi tulajdonosa, talán ezt még az előnyére is fordíthatta volna, de most nem ez volt a helyzet. Most, hogy az visszanyerte az erejét, a démon minden reménye elszállt, hogy itt és most végezzen vele.
Darcia a nevén szólította Őt és ez semmi jót nem ígért. Szemeit összevonva, kérdően tekintett rá. A személyes szféra fogalmára fittyet hányva ragadta a fiút magához. Avidité már éppen készült volna ezt számon is kérni, amikor amaz a véres ajkai közül előbúvó nyelvével, végig nyalt az övéin.
A vér aromája olyan közelinek hatott, hogy a szemei rubint vörösen kezdtek el világítani. Vágyakozó tekintete mindent elárult: az életét adta volna le Mort úrnő egyetlen csepp véréért. De képtelen volt megmozdulni.
A mámorban észre sem vette, hogy testét a másik úgy rángatja, akár egy marionett bábút.
- Darcia... - Próbálta volna belekötni a nő cselekedeteibe, de a helyzet abszurditása olyan szinten volt már, hogy nem látta értelmét további szócséplésnek.
- Igazán... lekötelezel. - Jegyezte meg szarkasztikusan. A tánc egyike volt azon haszontalan tudományoknak, amelyeket nem akart elsajátítani. Bár azt azért el kellett ismernie, hogy a semmiből gyúló lángok, igazán mesés látványt nyújtottak. Érdeklődéssel, mondhati csodálattal tekintett rájuk. Mert hogy mást most bámészkodáson kívül, aligha tehetett.
- Mivel a birtokodban vagyok, tisztában vagyok a jelenlegi érzelmeiddel. Tudom mire készülsz. - Fogalmazott sejtelmesen.
- Mi lenne ha túl esnénk rajta? Vagy ilyen módon örömöd leled abban, hogy tanácstalanságba taszítva várom mi lesz a büntetésem? - Kérdezte kimért, ridegen hangszínen.

- Köszönöm, igazán. Ez eddig a legszebb bók amit valaha kaptam tőled Avidité.~ - suttogta amaz ajkaira kaján, sunyi mosollyal. A képe olyan volt mint a rókáké, ravasz és kissé nyújtott. A fehér hajkorona a mozdulatok alatt, - a hirtelenség és hév végett- egyenesen arcába hulltak és fél szemét eltakarva egy mentálisan labilis nemes démon alakját tükrözték vissza Avidité szemeiben.
- Tudod, Lunaris mellett tanulhattál volna valamit, te viszont csak a hátrányait és ereje hiányosságait láttad. Elvakultan hittél abban, hogy neked ez rossz. Pedig mindezt érted is tettem, ahogy a hűséges farkas falkámért is. - Adott magyarázatot a cselekedetei logikusságáról, majd komor tekintettel megdöntötte a fiút és ujjai külső felével végigsimított az arcán. Bal keze mindeközben biztosan tartotta a kölyök derekát, ujjai pedig a finom selyembe és szaténba fúródtak azt összegyűrve. Ujjbegyei ezeken a lepleken át belefúródtak csípőjébe és elszínezték fehér bőrét.
- Ha elengedlek, a hűtlenséged és konokságos győzedelmeskedik feletted. Visszakúszol inkább a bolyhos fehér kiskutyádhoz, és némán duzzogva ellenszegülsz nekem. - Szúrta oda, de nem lehetett elönteni: a bárónő valóban sértett vagy csak az előbbiek utóhatása volt a keserű arcél. Darcia féltékeny volt, féltékeny azokra akik a dolgait babrálták és bár azért tette, hogy kisegítse szolgája párját. Már hetek óta főtt a feje, s sosem volt igazán kellemes a mosolya. Bár a nap nagy részében ez a halandó gesztus, nem szerepelt a menetrendjében vagy performance-ában.
A nő ezek után lesütötte tekintetét és felegyenesedett táncra kényszerített partnerével. Annak szavait már nem is akarta meghallani, de mikor a nevén szólította ismét adott neki egy keveset a figyelméből. Hirtelen elengedte, mint ő mint pedig Morven. Avidité felszabadult, de a nő kezei nem nyughattak remegés nélkül a testével párhuzamosan.

- Én vagyok a bábmester és a rendező, én döntöm. Mi mikor érkezik el: de lásd rugalmas vagyok. Megteszem. - Felelte könnyed hangszínnel.
Kezébe fókuszálta erejét, a templomi árnyak pedig tenyerébe kúszva a legendás túlvilági kaszáját idézték meg. Szemei megvillantak, és a pillanatot kettéhasítva. Az idővel párhuzamosan elválasztotta Avidité törzsét annak alsó felétől, majd leengedte fegyverét.
A teste puffant a porban, a nő pedig átemelve lábát mellkasa felett. Beékelte drága csizmáit a karjai és oldala közé, majd leereszkedve fölé guggolt.
- Nagylelkű leszek, te pedig jófiú leszel. - adott ultimátumot feszült hangszínnel, majd visszaadva a fegyvert a sötétségnek. Karmaival nyakára hasított egy apró vágást. A bőr elsőre makulátlannak tűnt, mintha meg sem érintették volna,- ám ekkor lassan egy damil vastagságú sávban lassan eleredt vére. Végül pedig Avidité ajkaira, és gyermeki arcára kezdett el lecsöpögni.

- Ha bókokra vágysz, nap estig tudom Őket sorolni neked. Róka képű. - Mondta gúnyosan elmosolyodva.
- Úgy látszik, hogy elbuktam. Képtelen vagyok azonosulni az olyan halandó entitásokkal, mint Lunaris. Gyengék, törékenyek. A mágikus erejük a fél fogamra sem elegendő. Túl sokat vártál el tőlem, Darcia. - Magyarázta továbbra is gúnyosan.
- Sokat kell még tanulnom. Te pedig legközelebb elmondhatnád, hogy meddig és mit vársz el tőlem. Na persze nem mintha teljesíteni szeretném az óhajaid. De ha egyszer valami véletlen folytán úgy adódik. Talán... - Nem vetette el tőből az esélyét, hogy néha napján gazdája kedvére tegyen, de azért nem sok esélyt látott rá.
- Hűtlen lennék? Nem én hagytalak ott és választottam új kardforgatót. - Ismételte meg korábbi Önmagát.
- Hadd... hadd térjek vissza hozzád. - Szaladt ki a száján a pillanat hevében. Zavarában lehunyta a szemét és csak remélni merte, hogy ez nem hangzott olyan furcsán, mint a fejében.
Darcia kegyéből, kiszabadult. Ez általában jót jelentene, de a mostani helyzetben egyáltalán nem. A levegő pattanásig feszült volt. Közeledett a megtorlás ideje.
- Milyen nagylelkű. - Jegyezte meg szarkasztikusan, amikor a másik dűlőre jutott a büntetését illetően. A kaszát, valahányszor csak látja, undor fogja el. Nem szereti a konkurenciát. Egyetlen vigasza az volt, hogy az a fegyver, nem igazi, létező, fizikai testtel rendelkező ércekből kovácsolódott.
Védekezhetett volna. Még akár vissza is támadhatott volna. De odalent a mélyben, Darcia-ra volt utalva. Nélküle aligha juthat ki. Így más választása nem lévén, elfogadta, beletörődött a sorsába.
A vágás olyan precíz volt, hogy másodpercek is elteltek, mire Avidité testének felső része a porba hullott. Mindeközben páholyból nézhette végig, ahogy az alsó része elpárolog. Nem volt olyan fájdalmas, mint egy halandónak lett volna, de azért nem ez lesz élete legkedvesebb emléke.
A fejét oldalra döntötte és megpróbálta elkerülni Darcia tekintetét. Csakhogy a nő, nem hagyott neki nyugtot. Először felé tornyosult, majd leguggolt. Az ultimátum hallatán, Avidité mélyen a szemébe nézett. Szavakkal ugyan nem dacolt úrnője akarata ellen, de a pillantása valami egészen másról árulkodott. A behódolás volt az egyetlen logikus választása, de képtelen volt rá.
Nem sok ideje volt duzzogni. A fekete vér minden egyes cseppje ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne. Vágyat, hogy még többet igyon belőle. És bár eleinte megpróbált érdektelenséget színlelni, az ajkain keresztül a szájába csorgó vér szép lassan levetkőztette a gátlásait. Nyitott szájjal várta az újabb és újabb cseppeket, majd mohósága révén, karjait átkulcsolta Darcia nyaka körül és közelebb húzva magát, ajkait rátapasztotta a vérző sebre. Nem harapott rá és a korábbival ellentétben, démoni energiát sem lopott el. Csak evett, ahogy azt a nő elvárta tőle.

- Olyan bájos vagy mikor gúnyolódsz velem, avidité.~ - horkantott fel gúnytól színes hangon.

-Vissza akarsz térni, hogy utána elhagyhass mikor a helyzet úgy hozza? Ígérj nekem örök hűséget, és akkor talán megfontolom az ajánlatodat.- Nevette el magát kissé fojtottan, miközben továbbra is a torzó felett guggolva szórta rá az éltető nedűt. Hazugság lett volna azt mondania, hogy nem volt ínyére a démoni entitás könyörgése. Darcia azonban ezt is úgy kezelte, akár egy átlagos mondatot és nem szentelt neki túl sok jelentőséget. Azonban legbelül, elismerés és öröm fogta el, hiszen ismét elérkezett az a pillanat mikor a tervei sikeresnek bizonyultak.
Avidité mohósága felülmúlta a hibrid makrancosságát, arca szelíd mosolyba rándult és átkarolva a fiú nőies derekát felemelte és megtartotta míg amaz a vérétől olvadozott. Fél részletben, olyan volt akár egy gyermek és Darcia híres volt gyermekszeretetéről. Így hát el nem szakítva a vértől, mint gyermeket anyja keblétől. Felemelve Morven segítségével a kardot, oldalára erősítette azt és elindult a templom komor és bús sötétbe veszett folyosóján ki a csillagos éjbe.


Egy darabon  így cipelte a démont, bár egy idő után kezdett unalmassá válni számára a hallgatása. Így mikor sebe gyógyulásnak indult, és elzárta a vércsapot a fiú elől. Elhúzta nyakát és ránézve, felvonta kérdőn a szemöldökét.
- Induljunk hát tovább. Elfáradtam, nekem is regenerálódnom kell. - köszörülte meg torkát, majd ametiszt szín lángba borult teste de amazt meg sem égette. Fekete szarvai egyenesen meredtek azok után fel az égbe és ében szárnyait kibontva, elrugaszkodott a földtől és felemelkedett.