Szivárvány-sétány

Olyan ez a hely mint egy emberi szennytől bűzölgő fertő.. A város népe most olyan gyomorfogatóan nyugodt volt,mint még azelőtt soha. Calypso szép lassan, úrnőhöz méltóan vette a finom, kissé levet eresztett színes levelektől sikamlós lépcsőfokokat. Fehér, dús bundával megáldott farkával pedig igyekezett nem felseperni a komposztálódó levélkupacokat, amelyek a lépcső hepehupás fokainak két sarkában tornyosultak, mint otthontalan koldusok, némi apró után ácsingózva.
Az a fránya levél, pedig amelyik megérintette az úrnő nemes kiegészítőjét, halk sistergéssel és kék lángok fényjátékának kíséretében vált porrá. Így tartotta tisztán a selymes, a szaténnal vetekedő puhaságúprémet melyet oly büszkén viselt.
Este volt már, s Damarel utcán csupán a félálomban mesteremberek boltja elé fekvő koldusoktól és néhány őrtől volt "zajos". A lámpásokban még halványan pislákolt a fény, Calypso halvány, krémes rózsaszín fényű fehér haját megszínezve. Égszínkék szemeire, és hegyes bolyhos füleinek némi megvilágítást adva.
Keskeny darázsdereka, széles csípője minden lépésénél ringani kezdett. Kezével pedig unottan, elvétve megérintett néhány élő levelet amik a lelógó ágakról kapkodtak a macska hegyes füleinek végei felé. Amikor ezeket elcsípték, az érzékeny érzékszerv megrezzent, és a róluk lecseppenő harmatos vízcseppek végett, megrázkódtak. A nő megállt, megtámaszkodott az egyik sziklán mely természeti korlátként funkcionált, az emelkedőből kifaragott lépcsőnek és fülére tapasztotta a kezét.
fintorgott a víz érintésére a kiscica.

A mai nap mondhatni teljesen átlagos volt a férfi számára. Néhány üzleti megbeszélésen vett részt, s mondhatni késő este végzett. A lámpások már égtek, mikor Tiberius a Szivárvány sétány felé vette az irányt. Megszokottá vált számára az esti séta. Biztos volt abban, hogy Anja könnyelműnek titulálta volna a nemes urat, hogy csak esténként a fővárost járja. De Tiberiusnak nem volt félnivalója. Hiszen, ha meghal, megsérül, úgy is hajnalban makk egészségesen kezdi meg az új napot.
Ahogy sétált fel a kőből vájt lépcsőn, dühösen morrant. Unatkozott a férfi, nem volt semmi érdekes számára. Még is, minduntalan járta a várost hetek óta. Egyes emberek pletykáltak arról, hogy Damarel legutolsó megtámadása óta a férfi nem önmaga, s noha külsérelmi nyomok nincsenek, ő még is megsérült. Főleg fejben. Ennek örömére Tiberius az aranyát két kézzel szórva vásárolt és fektetett be, így a vagyona az utóbbi időben megkétszereződött. Ezzel be is fogta a pletykások száját, hiszen őket forgatta ki a vagyonukból.
- Kócoska? - torpant meg az egyik lépcsőn Tiberius a női hangot és alakot látva. Hálát adott az égnek, hogy volt mibe kapaszkodnia, Elég magasan voltak, ha megtántorodott volna Tiberius, biztosan a mélybe zuhan, ha a szikla nem támasztotta volna meg a hitetlenkedő férfit.
- Tényleg te vagy az? - hangja hitetlenkedve csengett, szaporán pislogott, valahogy félt elhinni, hogy a hibrid nő itt áll tőle alig másfél méterre.

A magány melyre ezen az estén hivatott volt magára hagyta abban a pillanatban, mikor orrát egy ismerős aroma, egy emlékeket csonkító és sebeket feltépő illst szállta meg. Kitöltötte az érzékszervet és az asszony arcára egy ismeretlen, szeppentségről tanúskodó vonást jelenítve meg. Magának a Hold kegyeltjének is szüksége volt egy biztos támaszra, mikor fülei lelapuktak mint egy sunyító telivérnek és arcára egy kelletlen, keserű mosolyt vetett. A macska lábai pillanatok alatt adták fel a szolgálatot és a drága, fehér ruhát nem kímélve földre kényszerítették az úrnőt.Pontosabban a lépcsőfok mocskos székére, ezzel elkerülhetetlenné téve hogy bepiszkolódjon.
Calypso arca mely most feszültségről tanúskodott, lassan egy korántsem biztató mosolynak adta át a helyét és szemeit lehunyva hátat fordított a férfinek, hogy ereje visszatérhessen hónapokkal ezelőtt meggyötört testébe.

nevetett fel keserűen és könyökét combjaiba fúrva túrt bele a selymes haj korona mezejébe és lehunyta szemeit,  hogy aztán halkan piheghessen.
suttogta a találkozás örömét meghazudtoló hangsúllyal.

Tiberius valahol elégedetten nyugtázta, hogy e a nem várt találkozás nem csak őt, de a másikat is meglepte, megviselte. Azonnal ugrott, ahogy látta, hogy Calypso lábai kezdték felmondani a szolgálatot, de nem sikerült a nőt időben elkapnia.
Mögé lépett, s letérdelt, majd átölelte Tiberius.
- Örülök, hogy itt vagy, Kócoska - suttogta a bársonyos cicafülekbe. Tiberius nem volt hülye, érezte az erőt, ami lassan behálózta. Még emlékezett a hónapokkal ezelőtti érzésre, amikor hazavitte a kóbor cicust a piacról.
- Majd leveszem rólad, amikor távozni szeretnél. Feltéve... ha menni szeretnél - közölte vele halkan, majd határozottan felhúzta rá a karperecet. - Nem vagy most ember, Kócoska, nem szeretnék a bűvöletedbe kerülni - tette hozzá, miközben felállt és hátrált néhány lépést. Szerette volna elkerülni Tiberius az esetleges megtorlást a karperec miatt.
Nem tagadta a nő megjegyzése.
- Te mentél el - jegyezte meg Tiberius. Megbántva érzete magát még így hónapokkal később is.
- De örülök, hogy újra látlak, Calypso - nevezte a nevén a nőt. De neki örökké Kócos marad.
- Nos, - kezdte lassan, miközben az egyik sziklának dőlt. - Mi járatban vagy itt? - hangja kissé fagyossá vált. Nyoma sem volt a korábbi érzelgősségnek benne.

A gesztus nem volt idegen neki, s bár elengedhetetlen részét képezte az életének a mogorva démon, mégis voltak olyan nemes gesztusok amik hiányoztak belőle. Ezeket pedig bár nem vetette, hányat az orrára mégis sokszor kellemetlen érzést keltettek benne. Mi tagadás, az effajta hirtelen és váratlan gesztusoktól a bolyhos farkincán az utolsó egyenes szőrszál is felállt. A nő egy könnyelmű, szinte nehéz sóhajjal tudta le a férfi karjainak gyengéd ölelését majd a hónap alatt átnyúló kezét követve szemtanúja lehetett ahogy Theunissen úr felhelyezi csuklójára a karperecet.
mutatkozott meg egy sokaknak ismeretlen jelleme a nőnek, bár mélyen elrejtett titka volt, hogy sohasem hazudott...
Tiberius szavai sűrű szüneteiben elengedte a macskát és a bűbáj hatása alól kizökkenve tett néhány lépést hátrébb.
tolta fel magát egész lassan és elindulva a lépcső fokait is maga mögött hagyva, az ösvény sík részén állt meg.Ekkor fordult vissza, hogy még a fölé magasodóra vethessen egy pillantást. Ekkor elhalkult rövidesen, s bársonyos hangja a kíváncsiság által vezetve csak percekkel később tört fel.
tette fel a kérdést őszinte választ várva, bár azt nem ígérhette meg előre, hogy érdemleges válaszban részesíti majd Tiberiust.

A férfi megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. nem érkezett megtorlás a karperec miatt. Hazudna ha azt mondaná, hogy nem futott át az agyán, hogy nem engedi el a nőt. Megtehetné, ugyan mi tartaná vissza? Maximum, megint lerombolásra kerül a város, ha ideenné a fenét a másik hibrid.
- Csak ismételni tudom... TE mentél el. Magadra vess - morogta a férfi. Nagyon sértette a büszkeségét a dolog.
- Hmm... - hümmögött tanakodva Tiberius. Ha Caly ismerte is, sejthette, hogy valami olyasmit fog mondani Tiberius, ami nem fog a cicusnak tetszeni.
- Nos, mikor rád költöttem az aranyamat, te is a tulajdonom voltál. Így hát... azok a cuccok az én tulajdonom részét képezik - fejtette ki Tiberius. Nem fogja könnyen adni. Bár nem kellett senki semmire egyik se. Sem a ruhák, sem pedig a prém. Még élénken élt a képzeletében a macska arca, mikor meglátta a prémet. Olyan, mint ha csak pár napja történt volna, nem pedig hónapokkal ezelőtt.
- Nem tudtál volna egyébként észrevétlenül beosonni, a birtok betörés mentes. De persze próbálkozni mindig lehet - nevetett fel Tiberus. - Ez nagyon naiv tőled, de valljuk be, aranyos, hogy úgy gondolod, hogy csak ki-be járhatsz a birtokon - tette még hozzá, és ellökte magát a sziklától, s a kezét nyújtotta a nő felé.
- Gyere, Kócoska, menjünk fel a kilátóig - invitálta Tiberius. - Átgondolom még, hogy nagylelkűségről teszek tanúbizonyságot és átadom, amit szeretnél, vagy inkább a prémet kiakasztom a szalonba. - Nem, nyilván nem tenné meg, de jól esett gonosznak lennie. Ha Tiberius naiv lenne, akkor azt mondaná, hogy valójában megszakadt a szíve, mikor Calypso még is a másikat választotta és elhagyta. De nyilván Tiberius nem olt naiv.
Közelebb lépett a nőhöz és magával szembefordította, miközben magához ölelte. Gyengéd csókot hintett a homlokára.
- Igen. Mindennél jobban - suttogta a hajába.
- Önző öregember vagyok, nem akarlak elengedni, Kócosom.

Nem volt ostoba, az pedig mégis csak félkegyelműségéről tett volna tanúbizonyságot ha a karperec feltétele után erejét vesztvr puszta kézzel ment volna neki az előtte álló nemesnek. Aki bár most az úrnő jóhiszeműségének és rejtett félelmének eredménye volt ugyan, részben amiatt is hagyta annyiban mivel Tiberius bármily gonosz is volt vele az elején, a vége felé egészen az úrnő szívéhez nőtt mint újabb pincsi aki a kedvére tehet.

Caly nem tagadta, de nem is mondta volna ki hogy a találkozás igencsak kedvére való. Hiszen olyan volt ez mintha egy régi barát képében üdvözölte volna Tiberiust, kik hosszú évek után újfent találkoznak szinte ugyanazon a helyen. Ez azonban hazugság lett volna,hiszen Calypso maga azt sem tudta hol is vannak pontosan.
Tiberius gúnyos hangja ráncokba borította a nő orrnyergét, így most az a kép tárult a szemei elé melyet a hibrid férfi oly nagyon szeretett kierőszakolni kedveséből.
Meghogy be törhetetlen, s mégis hogy jön ő ahhoz hogy azt mondja neki; az ő tulajdonát képezik azok az értékek amelyeket Calypsonak vett még néhány hónappal ezelőtt.
Mielőtt karmait a férfi arcába mélyeszthette volna, Tiberius átölelte őt újfent és a már jól kitanult mozdulat helyett csak felemelte a kezét és a férfi borostás arcára téve a puha kezecskét, szemkontaktust felvéve nyitotta szóra telt ajkait.
hajolt közelebb a nő és orra hegyével simított végig a férfi álla hegyén, hogy aztán halk, mélyről jövő szelíd dorombolással fűszerehesse meg a nem olyan sűrűn használt boldogsághormont adó gesztust.
felelte akaratosan és hosszú körmei hegyével finoman megkarcolta az Úr arcát, mialatt kezét lentebb vezette annak nyakára.
sóhajtotta és homlokát ajkainak döntve szegezte komor tekintetét a férfi kulcscsontjára és mosolyra fakadt.

lehelte a férfi nyakára szavait és bal kezével a széles vállba kapaszkodott, Tiberius hóna alatt átnyúlva, hátulról megközelítve a testrészt.

Tiberius az elmúlt percekben azon gondolkodott, hogy vajon kellett ez neki? Nem lett volna egyszerűbb, csak kézen fogni a nőt, elmenni a Theunissen birtokra, odaadni neki, amit kíván és elfejteni? De! Csakhogy Tiberius még mindig önző volt, és a fenébe is! Nem akarta elengedni. Egy józan hang a tudatában, amúgy békésen csipogott, hogy "de muszáj lesz". S Tiberius tudta ezt nagyon is jól, de még is húzta és halasztotta, míg lehetett.
- Ezek csak választási lehetőségek, nem tervek - helyesbített a férfi. - Persze, mondhatnám azt is, hogy minden tőled függ Kócos, de hiszen ismersz, nem vagyok annyira gonosz - felelte, kecsesen vállat vonva. Nem mondott volna nemet neki, ez így igaz. Nem is javította ki a nőt, nem is szállt vele vitába, hiszen értelmetlen lett volna az igazsággal vitázni.
A dorombolás meglepte a férfit. Mit nem adott volna, ha ilyen hangokat néhány hónappal ezelőtt csal ki belőle, az ágyban fekve. Tiberius féloldalasan elmosolyodott és a macska füleinek a tövét, óvatosan megvakarászta.
- Szavaid ellensúlyban vannak azzal, amit valójában gondolsz Calypso. Ne érts félre, nem azt mondtam, hogy hazudnál. Igen, szabad vagy és oda mész, azt csinálsz, amit akarsz. De ha megölnél, vagy hagynád hogy megöljenek sajnálnád. Hovatovább. A szívverésed gyorsabb, valahol élvezed a gyengéd ölelésemet, az apró, lágy csókot. Ezek hiányoztak neked, hiába tagadod, a tested, a gesztusaid elárulnak, Kócos - jelentette ki a férfi határozottan. Néhol ugyan blöffölt, esetleg lódított, ki minek nevezi.
- Nem mellesleg... miért lenne gyengeség. A hűtlenséget nem vitatom, gondolom ahhoz az ostobához húz a szíved, aki magadra hagyott, és mikor eljött érted több száz ember halálát hozta el. Az, hogy nem vagy ember, vagy nem folyik benned ember vér... nem jogosít fel arra, hogy megvesd, vagy lenézd őket. De mindegy is - Tiberius ezt a témát lezártnak tekintette. Még mindig nem értette, mit lát a másikban, hiszen az elfelejtette, nem volt mellette. Igaz, Tiberius sem törte magát, hogy Calypso után menjen. Azzal vigasztalta, nyugtatgatta magát, hogy a nő hagyta el, nincs számára hely az életében. Erre most még is itt találkoznak. Ez annyira megdöbbentő volt számára.
- Tévedsz. Nem akarnálak bántani. Nem azért invitállak a kilátóhoz sétálni, hogy bántsalak - javítottak ki a férfi a nőt. Chh... még ilyet! Tiberius nem mutatta, de felháborították a nő szavai. Sosem az a fajta volt, aki végletes lett volna, címszón, ha az övé nem lehet, akkor másé sem. Nem, Tiberius ennél belátóbb volt. Egy kicsivel.
- Ugyan mivel, kis Kócos? - ölelte szorosan magához a macskát. Bár Tiberius ment volna, hiszen az ösvényen igencsak útban voltak, még sem akaródzott elengedni a macskát.

Ejtette ki a tagadhatatlanul undok szavakat szép ajkain, fejét pedig elfordítva az egyik sziklára szegezte tekintetét és eltolva magát a férfitől egyet ellépett tőle és megigazította fehér ruháinak szabályos fodrait, hogy rendezetté tegye külsöjét hogy aztán visszalépjen Tiberiushoz.
Nevetett fel gúnyosan, feje pedig oldalra bukott kissé hogy a masszív férfi kéz szorosabban fogja ujjai közére a finom érzékszervet. A tekintete mindeközben szikrákat szórt, farkával pedig hetykén, a földre oda se figyelve, azt söpörni kezdte.
mesélte neki büszkeségtől telve majd lassan elvált tőle egészen és mellé lépve, vele egy vonalban, párhuzamosan állt meg mellette hogy az etikettet betartva belé karolhasson.
élcelődött elégedett vonásokkal gazdagon. A férfi pedig újra magához ölelte.

- Tényleg annyira rossz volt? - nézett kérdőn a férfi a nőre. Barna szemében csalódottság ült. Tiberius a maga részéről egyáltalán nem úgy emlékszik, mintha nagyon keménykezű, gomba vagy gonosz lett volna.
- Sose bántam veled annyira keményen, mint például Alaesiával - kérte ki magának a férfi. Hiszen annak a hibridnek levágta a szárnyait. Ami ugyan vissza nőtt... de na... Az a lány nem tudta, hol a határ. Calypso legalább vette a lapot, és nyugton maradt.
- Édesanyád prémjének a megvétele után, amúgy is kenyérre kenhetően bájos kiscica voltál - jegyzete meg gúnyos, féloldalas mosollyal Tiberius.
- Ha-ha... Drágám, nem találsz hozzám hasonlót - horkantott fel Tibeirus. Chh... Még hogy hozzá hasonló. - Vagy tán ezzel megsérteni akartál, Kócosom? - érdeklődött karba font kézzel a férfi.
- Szeretet...? Kedvellek, szórakoztatsz. Néha sikerült megnevettetned egy öregembert... dehogy szeretet! Az csak a gyengék válasza egy-egy ostoba tettükre! - jelentette ki a férfi. Nem. Nem szerette Calypso-t, viszont kedvelte és ragaszkodott hozzá.
- Valószínűleg te kerültél volna ki nyertesen - felelte Tiberius csendesen, miközben gondolatban végig vette azokat, akik elég gazdagok ahhoz, hogy rabszolgát vegyenek.
- Valóban nem félsz? - lépett közelebb Tiberius hozzá. - Megtehetném, hogy nem engedlek el. Nem csak itt van birtokom... Az a kis karperec most hozzám köt. Ám, hogy megcáfoljam a szavaidat, nem vagyok annyira önző öregember, hogy figyelmen kívül hagyjam, az akaratodat! Menj vissza ahhoz az ostoba hibridhez, ha ez a szíved vágya. Akkor mikor távozni készülsz elengedlek. De! - itt egy kis szünetet tartott a férfi több okból is. Egy, hogy végig gondolja a mondanivalóját, a másik, mert kíváncsi pillantást vetett a nő arcára. Érdekelte annak a gondolatai, érzései... feltéve, ha kiültek az arcára.
- De, ha az a hibrid még egyszer elveszít, többet nem fog visszakapni, ha én talállak meg! - Tiberius hangja határozottan csengett, s a levegő is mintha megrezzent volna a szavaiba rejlő erőtől, melyet Tiberius ejtett ki a száján. Az eskü köztük lebegett, s visszavonhatatlan volt.
- Zavar tán, hogy veled kívánom tölteni az időmet? - vonta kérdőre, majd a kezét nyújtotta, hogy a kócos macska belekaroljon.
- Az engem nem zavar - nevetett fel halkan a férfi. Tiberiusnak kimondottan a kedvére való volt, hogy Calypso igen is csak viselje az ő szagát... akár mindenhol is.

váltott hangszínt hirtelen a hibrid asszony és a férfi karjába karolva annak vállára hajtotta fejét. Füle felgyűrődött azon az oldalt, majd hegyes szemfogai alsó ajkának feszülve megvillantak.
csípett az izmoktól behálózott felkar belső, vékonyka bőrrel fedett területére, karmai hegyét pedig alaposan belefúrta az említett fedő szövetbe a textile bársonyos anyagát átszakítva. Calypso akkor már a türelmetlenség úrnője volt inkább, mintsem a Holdé. Nem várta meg hogy egy helyben állva mondja végig Tiberius rövid vagy esetleg hosszúra sikeredőmonológját, csupán másik kezét kihúzta a kabát anyagából és a férfi száraz tenyerébe fúrva ujjbegyeit, összefűzte ujjaikat és elindult előre, a nemest szinte vonszolva maga után.
emelte fel a karperectől díszes vékonyka csuklót, ezt apró mozdulatokkal megforgatta levegőben vertikálisan tartva majd leengedte maga mellé.
feszítette le a fényes karmokkal dekoltázsára tapadó ruhájának anyagát, majd mutatóujja körme hegyével, a finom fehér bőrfelületbe karcolt egy X-et. Fehér vércseppek, hálós, kissé távolságtartó pettyezett határa jelent meg a sebeken, majd visszahajtotta a fehér szatén és csipke kapcsolatát. Legalább ebben hasznos volt fehér vére, hogy nem fogta meg a ruháját.

- Ugyan drága Kócosom, miből gondolod, hogy én és azaz ostoba hibrid valaha is fogunk beszélni? Vallomásod, hogy nem volt annyira rossz... most megmelengette rég megfagyott szívemet - Tiberius halkan felnevetett és megcirógatta az asszony arcát.
- Barátok... - kezdte Tiberius, ám a végére nem jutott, mert felszisszent. - Ejnye Kócoska... Karmokat a mancsba, akkor vagy csak jó cica - szorította a hirtelen fájdalomra össze a fogát a férfi. - De lehetünk barátok, hidd el, Kócos, megéri a barátomnak lenni. Kifizetődőbb, mint az ellenségemmé válni - váltott komolyabb hangszínre a férfi. Azon már csak mosolyogni tudott, hogy Calypso csak úgy kézen fogta és szinte maga után húzta.
- Koránt sem biztos, hogy képes lenne megtalálni - csóválta meg a fejét Tiberius. - Ismerek egy remek képességekkel rendelkező kovácsot... - nem fejtegette tovább, a mondatot a levegőben lógva hagyta, mintegy jelzésértékűen. Ha még is úgy döntene, hogy nem akarja elengedni, akkor igen is meg tudná oldani, hogy azaz ostoba hibrid ne találhasson rájuk sose. Vagy nagyon sok idő után. De, bármennyire is jó volt ezzel a gondolattal nem tenné meg.
- A hangsúly nem a jelenlegen van, hanem, hogy a tulajdonom. De, megnyugodhatsz kedvesem, nem tartalak magam mellett erőszakkal. Másokra való tekintettel. Te egyáltalán nem rendelkezel ebben a döntésben százalékkal. Hogy esetleg, miattad döntök így - világosította fel Tiberius a macskát. Nem, a döntésében most aki közre játszott, az Anja, Ayarel és Daeriah, khm... azaz Fayeth volt. Az ő életüket nem akarta a férfi kockáztatni a kóbor cica miatt.
- Mindig elbűvölt a véred színe - nyúlt oda Tiberius és törölt le néhány cseppet a fehér vérből. Megbűvölten nézte, majd végül a ruhájába törölte. - Nem vagy isten, Kócosom, én nem ismerlek el annak - csípte meg óvatosan a macska fület és kissé meghúzogatta. Kíváncsi volt, hogy az hold önjelölt istennője erre miként reagál.
- Nem sok választásod van, drágám. Amennyiben magaddal óhajtod vinni azokat a javakat, melyeket a magadénak vélsz. Tudod, úgy lenne az igazságos, hogy kifizeted. De mivel az igazi nagy veszteség az volt, hogy Te, kedvesem elmentél, így azt hiszem nem tudnék olyan ártat mondani, mely fedezné a költségeket és a magadénak óhajtott tárgyakat. Egyelőre köszönd meg nagylelkű gazdádnak, hogy jelen pillanat szerint hajlandó vagyok mindent, a rendelkezésedre bocsájtani és odaajándékozni, nagylelkűségem jeleként - fordította meg a nőt, hogy amaz a szemébe nézzen. Tiberius egy pillanatra sem engedte el, a tekintetét végig Calypso tekintetébe fúrta. S mikor a férfi a mondandója végére ért, egy gyors, de puha csókot lopott. Tiberius ismerve magát még mást is tervezett lopni ezen az éjszakán.

Az ellenség és a barátság nem állt távol egymástól, hiszen a barát is csak egy olyan ellenség amely még nem támadott meg. Bár ez pesszimista gondolkodásra vallott, Calypso mégsem volt az. Nem egy letargikus ártatlan virágszál volt, sem pedig egy lelki nyomorult halandó aki megsínylette volna mentálisan azt ha Tiberius Theunissen nem a barátjának fogadja.
szúrta oda a nő játékosan, az arcán egy széles mosollyal díszelegve. Még sosem volt ennyire felszabadult, s bár valahol még sértett volt, becsülete pedig még sebhelyeket viselt, nem tagadta; Tiberius szórakoztató volt a maga módján.
Calypso feszültsége oldódott, de ez alig negyed órával később nyomtalanul elszállt.

harapta el a mondatát hirtelen. A kilátóhoz közeledve, a romantikus magány egy szempillantás alatt szűnt meg. Néhány őr, ahogy azoknak feladatai között szerepelt, az ösvény teljes szakaszát hivatott volt ellenőrizni. A hibridek iránti ellenszenvük pedig abban a pillanatban felülkerekedtek az elveiken, amint a hegyes fülekkel és hosszú bolyhos farokkal rendelkező vérmacska a nemes oldalán mutatkozva eléjük került.
Egy apró, de annál élesebb kő süvített át a macskaköves út felett több mint másfél méterrel, majd sarkával a macska szeme alatti almácskán siklott tovább. A recés él, felhasította a finom pírba tetszelgő bőrt és vért csaltak a levegőre. Calypso tekintete elködösült, s ha nem lett volna a csuklóján a karperec már vélhetőleg egy izzó gömbbel kezében rontott volna neki az őröknek.
Szúrta oda a magasabbik férfi, társa kezében pedig a lándzsa hegye már a nő felé szegeződött.

- Ha-ha - nevetett fel halkan Tiberius a piszkálódásra, ami lényegében ha belegondol a férfi igazat is mondott a másik. - Oh - lepődött meg. - És tényleg. Igazad van Kócosom. Nos, akkor helyesbítek. A jövőben nem fogok többet beszélni vele - jelentette ki Tiberius és megpaskolta a nő buksiját.
Csendben sétáltak, alig egy métert, mikor Tiberius újra elnevette magát.
- Nem kedvesem, majd meglátod - fogalmazott homályosan Tiberius. Bár azt ő maga is szerette volna meglátni, hiszen a kovács híres volt az önfejűségéről... De igazából mindegy is volt. - És mond csak Kócos, mióta növesztettél patát, hogy esetleg patkolni kelljen? De ha már lovaglás, megengedem egyszer, hogy te legyél felül - kacsintott rá. A mondat végét azonban már a bársonyos, puha szőrös cicafülekbe suttogta, hogy eme pajzán megjegyzést csak az úrnő hallja, hiszen csak is rátartozott.
- Kedvesem, te is tudod, hogy a legjobb házigaz... - szinte a nővel egyszerre hallgatott el Tiberius, és feszülten szívta be a levegőt. Tiberius némán, csendben szidta magát, hogy nem vitte azonnal haza a macskát. Elfelejtette, hogy Haku tombolása után éjszakánként megkettőzött, hol megháromszorozódott az éjszakai őrség. Ezen katonák legtöbbje pedig azon árvák voltak, akiknek a családjuk Hakuryuu legutolsó tombolásában vesztek oda.
Tiberius igyekezett nyugodt maradni.
- Jó estét, jó urak! - köszönt kedélyesen bazsalyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ám Tiberiusnak be kellett látnia, hogy a kísérlete a civilizált társalgásra hamvában született ötlet volt. Az előttük lévő két őr gyűlölete a hibrid irányába oly' nagy volt, hogy az se érdekelte őket, hogy magával Tiberius Theunissennel néznek farkas szemet, aki a nőt a kavics után azonnyomban beterelt a háta mögé.
- Na álljon meg a menet uraim! Maguk inzultálják a tulajdonomat. Jogom van a macskát megsétáltatni, ebben pedig maguk sem aka... - Tiberius szavai elvesztek a néma, zajtól mentes csendben az ösvényen. A férfi néhány pillanatig csak meglepődve pislogott, ahogy az egyik dárda áthatolt a mellkasán átszúrva a tüdejét.
Még fogta Calypso kezét, ám lassan, ahogy térdre rogyott a karperecet is lerántotta a nő kezéről.

Ezek a percek élvezhetőből élvezhetetlenné váltak, alig egy perc töredéke alatt. Calypso kezét az arcán meghúzódó sebre helyezte és ujjbegyeivel szorgosan tapogatva, finoman dörzsölgetve igyekezett letisztítani arcát mialatt Lord Theunissen teste fala mögé rejtette a törékeny nőt.
Sziszegte elégedetlenül a nő, s a karperec hatása alatt erejét vesztett sebzett kislányként kezdett el szűkölni. Ez nem fordult volna elő, ha az az átkozott csecsebecse nincs nála, azaz pontosabban a csuklója köré szorulva.
Farka vége idegességéről tett bizonyosságot, füleit pedig szorosan fejéhez szorítva lapult meg a halandó mögött erőtlenül és felettébb durván megsértve. Az emberek félték, évszázadok alatt kialakult egy kép róla mely mostanra kiveszett a halandó népből és emiatt nem tisztelték az Istennőt aki most egy nemes mögé kényszerült.
futott végig gerince vonalán egy fagyos érzés, mintha csak egy jégkocka olvadozó, hideg oldalával simították volna végig gerince vonalán bőrét. Egészen le a bolyhos farok tövéig, ahol már a tag is beleborzongott majd felborzolódott hirtelen. A nő szemei kikerekedtek, mikor a lándzsa áthatolt a férfi mellkasán és a hátán átfúródva a vére nagyobb százalékát a fehér orcára fröcskölte. Nem tudta, egyszerre undorodjon vagy legyen dühös.. Ebben a pillanatban kiábrándult volt és csalódott, olyan volt ez neki mint egyik értékének megkárosítása. Fogait összepréselte, satuba fogva az oxigén és nyálmolekulákat.
kezdett bele vadul, öklét rázva a tömzsibb férfiú, s lándzsájába kapaszkodva maga is dobásra lendítette azt.
acsarkodott, majd előre lépve néhányat szökkenve, lendülettel döfte bele alulról lendítve fegyverét. Annak hegye, a nő keble alatt, azok közül is balján fúródottbele testébe, a dobogó szívet felnyársalva és tulajdon vérébe fojtva azt.
Megragadta a fa rúd érdes hosszát ekkor, Calypso fogai közül fehér vér szökött ki és alsó ajkára kenődve onnan megindult szapora "léptekkel" álla irányába. Előre görnyedt, gerince pedig Cé ívben meghajolva nyomta kelletlenül arcát a szuronyt alkotó fenyőnek szorította, tekintete pedig fennakadt, egyenesen a férfiéba akaszkodva.
Hördült néhányat, majd fülei elernyedtek és farkincája lábai közé omolva térdre majd lassan oldalára fordult, ezzel rövid útra magával vonva az őrt is. Amikor az asszony teste végleg elernyedt, megforgatta benne a hegyet és hirtelen, ugyanazzal a hévvel rántotta ki belőle a nyársat.
gyűjtötte össze nyálát és a nő mellé köpve - talán szándékosan, de megeshet véletlenül - ellépett tőle, majd nadrágjába törölve a fehér vért hátat fordított a duónak.
Hörögte erőtlenül, remegő kezét renyhe mozdulattal a sebhez emelve. ujjbegyei és körmei, szinte belesüppedtek a hús és keblét alkotó zsírszövet közé hasított apró szakadékba.
jegyezte meg szűkölve, miközben karjait maga alá húzva feltolta magát. A szív még erejét pumpálta, de olyan aprókat rúgott hogy már maga a gazdája se hallotta.
Szédülés, hányinger és rettenetes fájdalom uralkodott el mellkasába. Száját kitöltő vére édeskés íze pedig egyre terhesebbé vált a számára. Nem tudta eldönteni, a rassz vagy a tüdején keletkezett keskeny lyuk miatt oly nehéz az oxigén bevitel.
mordult fel dühösen és közelebb vonszolta magát a vérében fuldokolóhoz, hogy oldalán ismét oldalára zuhanhasson.
Vetette a férfi szemére és megkínzott arckifejezéssel takarta le jobb keze felé eső fülét, és arca egy részét.

- Maradj csendbe - szólt rá Tiberius feddőn, mutatva, hogy még is csak ő lenne az úr. De sajnos ez nem volt elég. Tiberius is hajlott arra, hogy lassan, de biztosan jobb hátrálni, ám a síkos kövek miatt ez megint csaknem lehetetlen ötletnek bizonyult. Így hát, Tiberius kénytelen volt élőfalként álldogálni a hibrid nő előtt.
Megfogadta magában, hogy ezentúl nem fog kard, tőr vagy egyéb fegyver nélkül kimerészkedni a városba sötétedés után. Hakuryuu tombolásának sokkal nagyobb következményei voltak, mint azt először hitte. Erről majd be kell számolnia... hogy kinek is? Darciának, Anjanak és a rabszolgáinak. Meg még egy-két nemesnek, akivel jóban van.
- Rabszolga lehet hibrid, a jellem meg a nőn van, te ostoba - sziszegte Tiberius. Haldoklott, de még volt annyi ereje, hogy kitépve a lándzsát az egyik támadóba döfje. Csak ezután csuklott össze a földön, feje nagyot koppant a kövön. Le-lecsukódó szemmel nézte, ahogy a másik őr a macskáját szúrja szíven, miközben mindennek elhordja.
- Ezért még megfizettek! - közölte Tiberius. A férfi alig várta, hogy hajnal legyen, ennek a két jó madárnak csak addig maradt ideje, hogy vezekeljenek azért, mert megölték a nőt, akit csak kedvelt, szigorúan kedvelt és nem szeretett!
- Tarts ki Calypso, minden rendbe jön - szakadtak fel a szavak nehézkesen Tiberius ajkairól, miközben zihálva kapkodott levegő után. Tüdeje még próbálkozott a működéssel, de lassan összeesett, egyre kevesebb oxigént szállítva.
- Nem, Calypso. Ez egy ígéret. A bosszúra - fogta meg a kezét a nőnek Tiberius.
- Ne haragudj, hogy nem tudtalak megmenteni, Kócosom - suttogta a férfi utolsó erejével, majd lehunyta szemeit. Utolsó gondolata az volt, hogy bármi áron, de megbosszulja a hibrid nőt.


VÉGE

Calypso

A nap lassan kelt fel narancssárgás fénybe borítva mindent, különös figyelmet fordítva a két földön fekvő alakra. Az ösvényt szerencsére eddig minden Damarelben élő lény elkerülte. Aki nem, annk abban a hátborzongató élményben lehetett élménye, hogy a földön fekvő férfi, egy hatalmas rándulás után lassan mocorogni kezd. A szíve újra vert, eleinte lassabban, majd végül a megszokott ütemben.
Tiberius lassan pislogott néhányat a hajnali nap fényében. A levegő hűvös volt, a lehelete látszódott. Habár alkut kötött Luciferrel, halhatatlanná vált, nem olyan természetfeletti lénnyé, aki megfázni sem tudott, ha túl sokat tartózkodott a hidegben.
Ahogy lassan újra hozzászokott a mozgáshoz, a légzéshez a szeme a mellette heverő testre siklott. Tiberius szíve összeszorult, mellkasát valami üresség ülte meg. Lágyan simított végig a nő jéghideg arcán, miközben a szemében gyűlt könnyek lassan árkot vágtak a poros, vértől maszatos arcán.
- Annyira sajnálom Calypso. Nem tudtalak megvédeni - suttogta a férfi. Jelen pillanatában nem érdekelte ki látja. A testet az ölébe húzta, magához ölelte és úgy zokogott bele a puha hajkoronába. Még érezni vélte a nő illatát.
- Sajnálom Kócos - nyögte a férfi, aki most cseppet sem hasonlított arra a nemesre, akinek mindig is látta magát. Most igazából egy gyászoló férfi volt.

A sétány valóban nem volt békésnek, sem pedig bájosnak minősíthető. Leginkább egy kegyetlen mészárlás helyszíneként volt titulálható. A nap első kósza sugarai, pedig szinte igyekeztek fényükkel feltörölni a színes levelekre tapadt száraz vérfoltokat, melyen az ergye fényben néhol apró kristályosan csillogott.
A lakosság első hírnökei, már órákkal ezelőtt tovább vitték a hírt, miszerint az ösvényen holtestek pihennek. Legalábbis az első állítása szerint még két, mellkasán átdöfött halott fedte le az út nagy százalékát.
Tiberius mint a kötött egyesség alapján, órákkal később már sértetlenül tért magához, s időt sem hagyva a homályból visszatérő látása rendbejövetelének. A hideg hibrid testbe kapaszkodott, remegő ujjakkal fentebb húzta az ölébe és a poros karokba zárva, szorosan magához ölelte azt. Ha ezt most bármely halandó látta volna, bizonyára hitetlenkedve tettek volna tanúbizonyságot a nemes szokatlan, gyászoló viselkedéséről. És az ismeretlen, kristályos könnyektől amik kristálytiszta csermelyként útnak indulva, lassan magukba szívták a borostás arcra telepedett port és vért, így álláról már mocskosan csöppentek le a női kulcscsontok szemrevaló alakján.
A hegyes, széles macskafülek erőtlenül, tartás nélkül hegyezőtek két oldalra, a ezeket is elért néhány apróbb könnyszilánk, ahogy a férfi arcát a puha hajtengerbe fúrta. Egy csepp, majd még egy... a harmadik találkozása alkalmával, mikor az éles szőrszálak kettévágták a nagyobbacska krokodil könnyeket, és apró szilánkokként szétfröcskölve belefolytak a halvány rózsaszín bőrrel kitöltötte macskafülbe, az megmozdult és a nő keze a nemes karjába kapott. Hatalmas, szinte segélykérő sóhaj hagyta el a macska cserepes ajkait, szemei felnyíltak és mohón kapott a fagyos levegő után ami körül lengte őket. A mellkasában pihenő szív, apró, szinte kitapinthatatlan ütemben dobogott. Ha megbénult volna halála előtt, most már vélhetőleg más esetben a föld alatt pihent volna. Így hát hálát adott Tiberiusnak, hogy még nem kívánta eltemetni.
szűkölt az asszony és fokról fokra lassan reszketni kezdett, a fülecskék hegyétől farka hegyéig átfagyott kisasszony.

Tiberius nem tudta, hogy órák vagy percek óta hullatja a könnyeit a nőre, de hálát adott az égnek, hogy nem sodort erre a szél senkit. A férfi mérhetetlenül dühös volt. A két csökött agyú katonára, magára... és bármilyen meglepő is volt a nőre is haragudott. Miért jött most vissza?! Miért pont éjjel?!
Amikor a kezei között megmozdult a nő, Tibeirus majdnem hogy ellökte magától. Gyerekekre jellemző megszeppentséggel nézett a karjaiban lévő macskára, ahogy annak mellkasa fel-le süllyedt.
- Kó...kócos? - dadogta Tiberius teljesen megdöbbenve. A nő sebével nem törődve magához szorította. - Azt hittem elveszítettelek - suttogta Tiberius magáról és a körülményekről teljesen megfeledkezve.
Ahogy a nő felhívta a figyelmét arra, hogy fázik, Tibeirus fél kézzel leoldotta magáról a prémes köpenyét, és a nőre terítette. A karperec nem messze tőlük feküdt. A férfi szeme elidőzött a karperecen, majd egy kisebb sóhajtás kíséretében, elhajolt addig és magához ragadta.
- Most már meg maradsz, ugye? - kérdezte a cicától. Remélte, hogy igenlő válaszban lesz része, de addig is felhúzta a macskára a karperecet. Így legalább Tiberiusnak nem kellett tartania attól, hogy a nő bűnerejének hatása alá kerül.
- Tudsz járni? - nézett aggódva a nőre. A kérdéssel egyidejűleg végig nézett magán is. Hát... elég kritikusan festett, de szerencsére még az emberek ilyenkor fordultak át a másik oldalukra az ágyban. Tiberius hunyorogva tekintett fel a napra. Nem volt még olyan magasan, talán minimális pletyka mellett képes lesz visszajutni a birtokra, természetesen a macskával együtt.

A nő halkan sziszegett, arcára kiült a fájdalom ahogy a férfi magához ölelte szorosabban. A mellkasán lévő seb erősen szivárgott még, de már koránt sem volt olyan vészes mint amilyen először volt.
hebegte a nő és lassan feltolta magát, mindeközben Tiberius meleg szőrmés csuklyáját teste köré tekerte, így a hideg húsbörtön elkezdett felmelegedni. Így ujjai már nem igazán recsegtek és az érintése sem volt olyan, mintha jégkocka szilánkokkal karcolászná a nemes bőrét.
hebegte és tekintetével körbenézett az ösvény deres útvesztőjén, majd a kék szempárt a kilátóra emelte.
forgatta meg a szemeit, összehúzta szemöldökét és elnyíló ajkakkal szaggatott sóhajjal kevert nyögésbe nyilvánult meg.
mordult fel elégedetlenkedve, a kérdésére pedig igyekezett feltolni magát, de a fájdalom miatt hamar összecsuklottak lábai és szemei megteltek apró könnyekkel.

Tiberius sötét felsőruházatán meglátszódott a nő fehér vére, míg ő a vörössel festette át Calypso ruházatát. Eléggé feltűnő volt, de szerencsére a prémes köpeny jótékonyan eltakarta a foltokat a kíváncsi szemek elől.
- Hét? - nézett rá kíváncsian Tiberius. Nem értette, de igazából ezt, s minden mást is szívesebben beszélt volna meg egy pohár gőzölgő tea, kávé, tej kíséretében. Egyiküknek sem hiányzott még egy összetűzés a túlbuzgó őrökkel szembe. - De majd a birtokon elmondod Kócos. Gondolom neked sem hiányzik még egy találkozás a két katonával - terelte a témát Tiberius, jelezvén, hogy talán jobb lenne lassan indulni.
- Sose akarnék tőled megszabadulni, Calypso - nyomott egy óvatos puszit a nő homlokára.
- Hahaha - jegyezte meg a férfi némileg gúnyosan. - De természetesen nem kell. A napfelkeltéről már amúgy is lemaradtunk - húzta el a száját Tiberius. Az is csodás látvány lett volna, de akkor épp el voltak foglalva a feléledéssel. Majd talán máskor. Tiberius nem tett le arról, hogy egyszer felviszi a kilátóra a nőt.
- Tudod, hogy engem nem zavar, ha maradsz. Csak azt az ostobát - horkantott morcosan Tiberius. - Addig maradsz nálam, míg menni nem akarsz, Kócos - biztosította róla férfi.
Tiberius a maga részéről teljesen jól volt, minden maradandó nyom nélkül meggyógyult, így mikor Calypso megpróbált felállni, de összepottyant, Tiberius nem habozott, s egy könnyed mozdulattal a karjaiba kapta az asszonyt.
- Így is megfelel, ha így viszlek vissza? - nézett rá kérdőn a férfi. - Karold át a nyakam - kérte, majd még egy puszit nyomott a nő bolyhoz fülecskéjére, majd lassan elindult lefelé a lépcsőn.
Vigyáznia kellett minden lépésnél, hiszen a reggeli fagy, és ahogy teltek a percek a levelek csúszóssá váltak a talpa alatt. Tiberius csak fejben jegyezte meg, hogy az lenne a nap vicce, ha még innen le is zuhannának.

tudta le ennyivel a választ és megmarkolva a férfi ingjét, fülét megrázva fúrta be a férfi álla alá kobakját. Így akár egy szerelmes pár képét is kelthették volna, szerencse senki sem jár erre hogy ezt minden szemügyre vehesse.
vont vállat hetykén és jobban összehúzva magát a férfi karjai között, lehunyta szemeit hogy míg visszaérnek a Theunissen birtokra, a sérült hibrid egy keveset aludhasson. Mi tagadás, sokkal jobban a kedvére lett volna ez az egész ha nem idekint fagyoskodtak volna. Az hibrid lánya még az újjáéledést is jobban viseli ha nem egy ilyen istenverte, fagyott úton kellene folyamodnia hozzá.
zsörtölődött vénasszonyként, miközben azúr elindult vele levelek halmán csúszkálva az említett birtokhoz.

Tiberius önelégülten somolygott az orra alatt.
- Azt, kedves cicusom, ne feledd, hogy a kihűlt testem, ahogy méltatlanul nevezted, azért ilyen, mert te melegedsz a köpenyemben - élcelődött Tiberius. Természetesen nem bánta, hogy a nőnek adta a prémes köpenyt. Az orrát a szőrös kis fül folyamatosan csiklandozta, de a férfi csak fintorgott, és igyekezett nem szóvá tenni eme inzultálást.
- Oh, kedvesem... Nem mondtam volna? Az én határaimat már rég átlépted - nevetett fel a férfi. Való igaz. Míg nála volt a nő, ha normális ember lett volna, minimum száz évet öregedett volna. De szerencsére erre nem került sor, de volt miért fájjon Tiberius feje. Na nem mintha most nem lenne...
- Tudod Kócos, ha összefutunk, annak mindig sebesülés a vége. Egyszer majd inkább igyekezzünk valami kevésbé drámai módon találkozni.
Az a fél nap, amit vakon töltött cseppet sem volt kedvére való. S, ha most is visszaér a birtokra kénytelen lesz magára hagyni az asszonyt, és a két katonát bepanaszolni. Persze megtehette volna azt Tiberius, hogy csak egyszerűen felfogad egy bérgyilkost és levadásztatja őket... Hmm...
- Persze, amit óhajtasz. Alkalomadtán még macskatápot is szerzek, ha igényeled - vágta rá a férfi vigyorogva. - Oh... nocsak-nocsak... van valamibe, amibe jobban a hasznodra tudnék vállni, mint azaz ostoba? Majd felajánlom a nyakam, ha visszacipeltelek - felelte Tiberius nagylelkűen.
A sétányról leérve lényegesebben gyorsabban haladt a nővel a karjai között. Annak ellenére, hogy nagyon kora reggeli órák voltak, eléggé sokan mászkáltak a városban. Tiberius pedig peckesen, felemelt fejjel, karjaiban a hibriddel sétált haza.
- Kapja be mindenki!


VÉGE

Az ifjú hibrid kissé fázósan dörgölte meg a karját, ahogy a milliónyi lépcsőn felfelé szedte a lábát. Meg akarta nézni a napfelkeltét, nem is akármilyen helyről, egyenesen a sétány tetején lévő kilátóból.
Vastag, bélelt köpenyt viselt, de a kora hajnali szél még is bőr alábújós volt, melytől leginkább meg akart fagyni. Utólag gondolt rá, hogy a kabátjába néhány bőr szalagra melegítő hatású rúnát égethetett volna, de már nem fordult vissza. Kibírja, legalábbis ezzel hitegette magát. Na persze, valójában nem volt annyira hideg, hogy Meda ténylegesen fagyhalál áldozata legyen. De a lány már most tudta, hogy ha visszaér a kis műhelyébe, ami egyébként az otthona is, akkor jó forrófürdőt fog venni.
- Milyen magasan van ez a nyomorult kilátó?! - csattant fel Meda. A korlátra támaszkodott, hogy pár percre megpihenjen. Most, hogy itt volt ostobaságnak találta ezt az egész ötletet.
- Ahj... miért is nem maradtam otthon? - tett fel egy költői kérdést. Morogva húzta magán még jobban össze a köpenyt. A vastag sálat egészen az orráig emelte, a kapucnit is feltette. Öltözéke láttán egy egyszerű járókelő azt hihette, hogy a lány a messzi északi vidékekre készül, nem pedig csak a kilátóig. De így Meda legalább kevésbé fázott. Az már részletkérdés volt, hogy levegőt sem kapott.
Bő tíz perc múlva levegőért tépte le magáról a sálat. Hálásan kortyolta a hideg levegőt. Hátát a sziklának döntötte, szemét félig lehunyta és percekig csak élvezkedett, hogy újra kap levegőt. Ahogy a távolba elnézet, és a magasságból megsaccolta, már nem sok kellett,hogy felérjen.
Nagyot sóhajtva indult el felfelé. Ha már itt volt... nem fog lemaradni a napfelkeltéről!

Manapság némi alvászavar szítta be magát az életembe ami nem igazán tett jót a mindennapjaimnak. Hiába akartam én az utcán járkálni ha egyszerűen napközben aludtam el az éjszaka helyett. Ez most sem volt másképp, sőt. Most annyira mehetnékem volt, hogy elindultam a szivárvány sétány felé hiszen úgy is hamarosan itt a napfelkelte ideje. El is indultam fel a nagy, magas lépcsőn, ahol úgy tűnt mintha legalább a tízezres lépcsőszámot. Nagy nehezen mentem fel a lépcsőn az orromat szipogatva hiszen a nagy hideg kiszívta az orrnyálkámat és természetesen ez alkalommal nem volt nálam zsebkendő, hogy egészséges ember módjára kifújjam. Csak visszaszívni vagy az ingem ujjába törölni. Mivel nem akartam gusztustalan lenni még magam előtt sem így csak visszaszívtam.
Nagy nehezen lépkedtem a mínusz fokokban hiszen alapból sem viseltem jól a hideget és éjszaka a hideg a csúnyább arcát is megmutatta nekem.
„Miért nem maradtam én a helyemen? Borzasztóan hideg van” Ez a gondolat járt a fejemben hiszen tényleg nagyon fáztam. Mivel egy bujdosó voltam ezért nem volt sok ruhám és főleg nem meleg. Emiatt is voltam egy csomó alkalommal megfázva hiába volt szörnyű, hogy nem éltem még mindig a barátom által felajánlott lehetőséggel, hogy ne fázzak. Legalább télen.
Mikor felértem hálásan sóhajtottam egyet mert jól esett végre fent lenni. Észrevettem ott valakit így eléggé megilletődtem de azért leültem a kilátó egyik részére.
-Szia.-mosolyogtam rá a lányra.

Hosszú percek kellettek ahhoz hogy Meda végül felérjen a kilátóhoz, ezáltal a sétány végére érjen. Megkönnyebbült, s győzedelmes mosoly ült ki az arcra, ahogy lenézett a városra. Innen ugyan nem látta a műhelyét, de nagyjából tudta merre kellett lennie. Legalábbis erre gondolt. Talán ez volt a legközelebb ahhoz, hogy madártávlatból tekintsen a városra.
A hangok, a szipogás, a szortyogás csak későn jutottak el Meda füléig. A hibrid lány annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy felérése után néhány perccel vette észre, hogy valaki követte. Mármint nem szó szerint, hanem valaki mást is kidobott az ágy.
- Szia - köszönt vissza mosolyogva Meda. A levegőből óvatosan illatmintát vett. A lány ember volt. Meda megnyugodott. Bár eléggé kételkedett abban, hogy féltestvérei foglalkoznak vele, de az óvatosság sose árt. Elég lenne, ha átesne a korláton... Na jó nem, annyira nem volt magasan. Valószínűleg csak darabokra törne, de túlélné.
- Téged is kidobott az ágy? - próbálkozott beszélgetést kezdeményezni Meda. Kissé közelebb sétálva, még úgy is volt jó néhány perc hajnalig, látta, hogy a lány korántsem van évszakhoz megfelelően öltözve.
- Tessék - nyújtotta át a sálát. A prémes köpenyétől nem fog megválni, de a sálát szívesen átengedte. Nem volt arra szüksége, idefelé jövet is majdnem megfulladt tőle. Valójában a köpenyére sem lett volna szüksége, hiszen hibrid lévén nem tud megfázni, sem megfagyni... de Meda annyira embernek akart tűnni, így a köpenyhez ragaszkodott.
- Most járok itt fent először. Úgy tudom innen lehet a legjobban a napfelkeltét látni - lépett el, meghagyva a másiknak a személyes terét. A sálat végül letette a lány mellé a padra.

Mikor felértem megcsapott a még hidegebb szél kellemetlensége. Ezzel együtt összébb húztam magam már most hiszen amúgy is nagyon fáztam és ez most még rá is játszott a dolgokra. A lány már akkor nagyon kedvesnek látszott nekem, és nem ismeretem de már most szimpatikus volt. Mivel több hónapja a utcán éltem meg tudtam mondani, hogy ki szimpatikus és ki sem. Leültem a kilátóban hiszen úgy is mindent tökéletesen láthattam onnan fentről.
-Nos igazából nincs ágyam és helyem sincs ahol lakhatnék. Egy sikátorban élek és ott is alszom egy kis összehordott kuckóban és amúgy is most alvászavarral küzdök. Na és te? Hogy hogy ilyen korán idefent vagy?-mosolyogtam rá a lányra majd kissé zavartan visszanéztem a gyönyörű tájra. Még ugyan nem volt semmi fény a városban csak azok a fáklyák amik kivilágítottak egy-egy kicsi utcát vagy éppen a fent lévő emberek azzal a kezükben járkáltak. Mondjuk abból odafentről nem lehetett volna semmit látni, hogy ott éppen mászkál valaki hiszen csak egy kis mozgó fényt lehetett látni a magasból.
Mikor a lány nyújtotta felém a sálat eléggé megilletődtem hiszen nem sok hasonló kedvességben volt részem az utóbbi hónapokban.
-Nos.. Köszönöm. De te nem fázol?-néztem rá kicsit szégyenlősen de el is pirultam amit ugyan nem láthatott a sötétség miatt. Körbetekertem a nyakamon majd kicsit befedtem vele a szám és az orrom környékét és már is milliónyi kis pillanattal jobban éreztem magam.
-Már is jobb. Nagyon köszönöm, hogy odaadtad nekem a sálad de remélem, te ettől függetlenül nem fogsz fázni.-néztem rá egy pillanatra a lányra aki éppen arrébb lépkedett a magán szféra megtartásában érdekében.
Mikor mondta, hogy úgy hallotta, hogy innen lehet a legjobban látni a napfelkeltét sajnos nem igen tudtam neki érdemleges választ adni, hiszen nem voltam még én sem idefent.
-Ami azt illeti..Nem tudom mit mondhatnék. Én még nem jártam idefent és nem is nagyon hallottam a helyről és csak erre felé hoztak a lábaim a sötét éjszakában.-mosolyogtam még mindig amit igazából nem láthatott hiszen a sál betakarta fél arcomat. Nagyon hálás voltam neki, hogy nekem adta ebben a hűvös éjszakában. Bárcsak meg tudtam volna neki valamivel hálálni.

Meda elég sok mindent látott és megélt, de a barátságos kérdésére a választ, mondhatni nem tette az ablakba. Na nem azért, mert a vele szemben lévő lány gomba, vagy modortalan lett volna, hanem mert olyan választ kapott, amire enyhén szólva sem számított.
- Te... tessék? - szeppent meg a lány, s mellé nagyokat pislogott. Újra megnézte magának a lányt, szinte mellbe vágta a felismerés, hogy igen, tényleg hajléktalan szerencsétlen pára. - Nincs senki, aki befogadjon? - érdeklődött Meda, kíváncsian. Na persze, nem magára gondolt, de erősen törte a fejét, hogy hogyan is segíthetne még.
- Én? - köszörülte meg a torkát zavartan. - Én hát... elhúzódott a munka. Tudod, az ércek nem akarták azt, amit én. Az egyik egy ágytál lett? Hát mit kezdjek én egy ágytállal?! Komolyan ennél még a minap átalakuló gyertyatartó is hasznosabbnak bizonyult - hevesen válaszolt, majd elharapta a mondatot. Zavart, szégyentől súlyos pillantást vetett a hontalan lányra. - Elnézésedet kell kérnem, kissé elragadtattam magam - sütötte le a szemeit, csizmája orrát tanulmányozva. Amiről megállapította, hogy jó meleg, a másiknak pedig biztosan fázik a lába. Meda, bár kedvesnek tartotta magát, abban biztos volt, hogy nem fog a ruháitól megvállni az ismeretlen ember kedvéért. A melegítő rúna, azonban most nem jött volna rosszul.
Meda elfojtott egy sóhajt.
- Nem. Nyugodtan tartsd meg. Amúgy is, szinte megfulladtam benne - rázta meg a fejét Meda, neki nem kellett már a finom tapintású, meleg, gyapjú sál. Meda elfojtott egy mosolyt. A lány szinte sugárzott, ahogy maga köré tekerte a sálat, látszott, hogy jobban érzi magát. Meda, beletörődve, hogy leleplezi magát a földet kezdte el pásztázni.
- Keress egy viszonylag nagyobb szikladarabot, ami még nem nehéz neked - adta ki utasításba, míg ő maga néhány kavicsot, és fát gyűjtött. Hogy mit fog még velük tenni, azt ő maga sem tudta.
- Nagyon szívesen - pillantott fel Meda, és apró mosolyt villantott a lányra, utána pedig tovább folytatta a szöszmötölést. Céltudatosan keresett, hiába volt előtte sok kavics, vagy faág, mivel a céljának nem feleltek meg... így azokat ott hagyta.
- Én is most vagyok itt először - felelte, miközben felmarkolt egy ökölnyi szikla darabot. A szikla szeretett volna valami szebb, könnyebb dolog lenni. Meda elmosolyodott, a szikla kívánságát könnyedén teljesíti majd. A lány a néhány kaviccsal és faággal tétován állt meg, majd végül a padra szórta.
- Na! - csapta össze a tenyerét és megdörzsölte. - Találtál szikladarabot? - nézett még rá a másikra. Anélkül nem tud hozzákezdeni.

Halkan elkezdtem nevetni a lány kérdésén.
-Hát igen, sajnos nincs hol laknom jelenleg viszont lenne, csak én arra túl makacs személyiség vagyok, hogy levágják csak azért a hajamat, hogy beköltözzek egy lakásba így inkább az utcát választottam. Csak azért érted, télen még sem olyan jó.. Egyébként Michelle vagyok de hívj nyugodtan Michienek.-mosolyogtam rá kedvesen.
„Jaj.. Ez nem volt jó ötlet, hogy ennyire kifejtettem magamból a gondolataim. Miért mondok én el mindent az ismeretlen lánynak az életemről? Még jó, hogy azt nem mondtam el, hogy elszöktem hazulról. Bolond Michie. Ő meg mégis miről beszél? Milyen ágytál? Milyen gyertyatartó? Na jó ez meg mit szívott? Vagy alapból ilyen bolond? Jó..azért jó, hogy adott egy ilyen puha sálat de szerintem ez a lány teljesen bolond” Ezek a gondolatok jártak a fejemben miközben elég hülye fejet vághattam. Kissé arrébb is helyezkedtem a padon
-Persze, nincs semmi baj. Nem kell elnézést kérned.-nevettem halkan
„és még én hittem azt, hogy én vagyok a bolond, hogy egy sikátorban élek..”
Aztán meglepett azzal a mondatával, hogy az enyém lehet az a sál. Hálás voltam érte nagyon.
-Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled.-mosolyogtam rá.
„Ez a sál annyira puha és gyönyörű.. ilyenem csak nemeskisasszony koromban volt.. Nagyon hiányoznak nekem ezek és ehhez hasonló ruhadarabok hiszen most általában lopott férfi ruhából élek..”
-Miért keressek szikladarabot? Mire jó az most nekünk?-néztem rá a lányra majd azért a kérésére elindultam a szikladarabok keresésére. Eléggé hülyeségnek találtam, hogy random a sötétségben keressek szikladarabot. Hamar találtam is egy nagyobb szikladarabot aztán odavittem a padhoz és letettem a szikladarabot a többi kavics és faág mellé.
-Igen, találtam. Itt is van. Remélem azért jó.-nevettem halkan majd szöget ütött a fejembe egy kérdés.
-Ne haragudj a kérdésemért,tudom illetlen ilyent kérdezni de te ugye nem vagy ember?-túrtam bele a hajamba ami amúgy nagyon gubancos és koszos volt már.
-Te jó ég.. Ne haragudj a kinézetemért. Biztos szörnyű.-nevettem fel zavaromban hiszen utáltam, hogy hetek óta nem tudtam lefürödni..
-Na jó. Te mit akarsz ezzel a sok dologgal csinálni?-néz a lányra furán.

Meda hiába kérdezett vissza... akkor se kapott a fülének és a lelkének kedvezőbb választ. Sokadszorra is, lényegében másodjára hallva is vadbaromságnak tűnt. Mi az, hogy egy fiatal lánynak nincs hol laknia? Meda nem értette. Bár... lehet, hogy az emberek másképp működnek.
- Oh, értem - bólintott a hibrid lány megilletődve. Meda kissé nehezen rakta össze a képet, bár a saját maga részéről a hajvágás mellett döntött volna. - Értem, szóval ez a neved - bólintott megint, hogy a lány Michelle... izé, Michie.
- A nevem Medaleine, Meda röviden - mutatkozott be ő is, hiszen így diktálta az illem. - Én a hajvágást választottam volna. Egy tüdőgyulladás nem kellemes. Egy ember könnyen bele tud halni - nem átallotta Meda kifejteni a véleményét. Nem nagyon érdekelte, ha a másik netán megharagudna érte, de ő így látta jónak.
Meda hazudna, ha azt mondaná, hogy nem számított a kérdésre. Persze eleresztette a füle mellett, minek magyarázkodott volna? Meglátja, ha elkészül vele Meda. Feltéve, ha az alapanyagok hajlandóak lesznek vele együtt működni.
Meda végig simított a kövön, amit Michie vitt oda. A kő szép akart lenni, formás. Meda elmosolyodott. Letérdelt a pad elé és csukott szemmel pakolgatta, rendezgette az alapanyagokat. Azon gondolkodott volt-e nála valami érc, de nem volt semmi. A műhelyébe nem akarta az egész kompániát visszacipelni. Be kellett érnie azzal, ami itt van az orra előtt.
- Nem, nem vagyok - értett egyet Meda. - Ez talán baj? Nem fogadod el egy nem ember segítségét? - pillantott rá kérdőn. Ha baj, ha nem a hibrid lány megcsinálja, amit akart, némi módosítással ugyan. Valószínűleg ezt könnyedén el tudja majd adni.
- Majd meglátod - mondta sejtelmesen. Meda ezután behunyta a szemét, és a kőre koncentrált. Az, lágy hullámzásba kezdett és Meda kezei alatt felvette valódi formáját. Meda kissé kételkedve bökdöste a szikla darabot, de amaz nem volt hajlandó mozdulni. Maradt ovális, sima felületű. Amit egyedül tudott tenni a lány, hogy egy lótusz mintát bökdösött rajta.
- Hmm... - hümmögött Meda. - Így jobb egy fokkal - hozott döntést. Ezt követően néhány gallyat vett elő, majd őket is mozgásra bírta. Nem várt eredményt vehetett szemügyre néhány perc múlva.
- Hát ez? - Meda bosszúsan felsóhajtott. Egy kis, de annál masszívabb, és halál pontos csuklóra szerelhető számszeríj feküdt előtte. Na meg egy egyszerű karperec. - Legalább van, ami azt csinálja, amit akarok - morogta, és kinyújtotta a nyelvét a számszeríjra. Meda hallani vélte a fa kuncogását, de lehet, hogy csak a szél volt.
Nem zavartatta magát a lány, hogy Michie mennyire nézi bolondnak. Lehet, hogy már ott sem volt. Meda ettől a gondolattal vezérelve felpillantott és körbe nézett. A lány ott volt. Vagy már hajnali délibábot lát. Remélte, hogy ott volt.
- Na, add egy kicsit a kezed - nyújtotta ki Meda Michie irányába a kezét. Ha megkapta, ha nem, Meda odakapott és erősen tartotta, míg az emberlány mutatóujjába harapott. Nem erősen, de pont elég volt, hogy a vére kiserkenjen.
- Nyugszik - szólt rá erélyesen Meda. Szeme élesen villant, ahogy a vérző ujjat a lótusz mintás kő közepére nyomta, közben a másik kezével a kő oldalát simogatta. Vagyis a mozdulat simogatásnak tűnt, de valójában rúnát írt a kő oldalára. Amikor már nem vérzett tovább Michelle ujja, Meda elengedte, s helyette a sajátját harapta meg. Vérző ujjával véglegesítette a rúnákat a sziklán, és a karperecen. A számszeríjat, úgy döntött, hogy visszaviszi magával a műhelyébe.
- Na! - állt fel a lány, és elégedetten szemlélte meg a művét.
- Tedd rá a kezed a kőre - utasította Michelle-t. Nem árulta el, mit tett. Remélte Michelle hamar rájön, hogy a kő most már meleget sugároz, így talán nem fog annyira fázni.