Városkapu

RIYA

Haku néhány másodpercnyi tétlenség és hallgatás után, egy lépést tett előre, mire az őrök kardot rántottak.
- Vissza, vagy meglakolsz, szörnyeteg! - Förmedt rá az egyik, 18. életévét éppen hogy csak betöltött ifjú, ám annál lelkesebb újonc. Intelme hiába való volt, őfelsége egyik fülén be, másikon ki kategória. Újabb lépést tett előre. Az őrök ezt már nem hagyhatták szó nélkül, s aki legelőször támadott, az az iménti kölyök volt. Feltehetően szörnyetegek megöléséből akart gyors és könnyű hírnevet szerezni magának, de nem várt rá más, csak halál. A démon hibrid egyetlen csuklómozdulatától teste olyan erővel csapódott hozzá a kőből épített falhoz, hogy még a páncélja is behorpadt, a belső szervei pedig felrobbantak.
- Riya. Ez a világ az enyém. Minden élőlény fejet fog hajtani előttem. - Utasította el a távozásra tett javaslatot. Szavai oly könnyedén hagyták el ajkait, mintha nem is egy emberi lényt, hanem egy legyet csapott volna agyon.
A másik két őr elszörnyedve álltak pórul jár társuk holtteste mellett, ereikben a vér is megfagyott. Haku oldalra döntötte a fejét, mintha gondolkodna valamin, majd egy mozdulattal az egyik őr előtt termett, nagyra nyitotta a száját és konkrétan leharapta annak arcát.
- Förtelmes... - Jelentette ki, miután kiköpte a húst és a csontokat. Az utolsó, életben maradt őr bemenekült a kapun. Nem maradt hát senki, aki meggátolhatná Hakuryuu városba történő belépését.
A kapuhoz közeli utcák hamar kiürültek. A démon hibrid közel 3 méteres magassága és távolról sem hétköznapi vonásai félelmet keltettek az átlagos polgárok szívében és persze, az őr is figyelmeztette Őket.
- Riya. Az emberek. Miért menekültek el? Ha letették volna a fegyvereiket és behódolnak, életben hagytam volna őket. - Kérdezte, majd a levegőt kezdte el szimatolni.
- A városban. Nem csak emberek élnek. - Utalt a rabszolgasorba taszított szerencsétlen más fajokra.
- Riya... hazudtál nekem? - Pillantott hátra a lányra, nagyra nyílt szemekkel meredve rá.

Megcsóváltam a fejemet. Miért is hittem azt, hogy ez ennyire egyszerű lesz? Csak megkérem és megyünk. Ennyi. De nem. Ő most a fejébe vett valamit és megy a feje után. Bosszúsan felnyögtem, ahogy a két őr csúfosan véget ért.
- Nem fognak fejet hajtani előtted - jegyeztem meg csendesen, és egy sajnálkozó pillantást vetettem a hullákra.
Elfojtottam egy sóhajt. Ötletem sem volt, hogyan ráncigáljam el innen a hibridet. Tényleg... emlegetett valami Narelle-t, aki hercegnő vagy mi a szösz. Olyan nagy csodálattal beszélt róla. Oké. Akkor próba, cseresznye. Hátha erre hallgat és hajlandó megmozdulni az ellenkező irányba.
- Félnek tőled. Más vagy, mint ők - mondtam ki a nyilvánvalót, ahogy mentem utána a néptelen, kihalt utcákon. Szemem sarkából egy alakra lettem figyelmes. Egy kisgyerek volt, aki egy nála soványabb macskát szorongatott.
- Haku, hagyd őket. Menjünk, kérlek - néztem rá könnyes szemmel. Remek... vénségemre még érzelgős is lettem. Igaz, a gyereket látva előjött az az éjszak Vulnerevel... a látvány, ahogy egy nagyjából vele egy idős gyereket szívott szárazra, örökre beleégett az agyamba. Szaporán pislogtam, hogy ne sírjam el magam.
- Nem. Emberlakta város. Az emberek, pedig a te és a magam fajtákat, ha szerencséjük van, rabszolgaként tartják - feleltem remegő hangon. A gyerek nem mozdult. Én sem. Végül nagyot nyelve pillantottam a férfira.
- Gondolod a hercegnő, Narelle, örülne, ha letarolnád a várost, puszta szeszélyből? - érdeklődtem, s nagyon reménykedtem benne, hogy ez elég lesz, ahhoz, hogy visszaforduljon és elmenjünk.
- Komolyan Haku... tudom, hogy téged nem tudnak elkapni az emberek. Nem árthatnak neked. De annak a két őrnek is volt családja, akik hazavárták őket. Anyjuk, apjuk, esetleg gyerekük, testvéreik. Vagy olyan személy, akit meg kellett védeniük. A munkájuk, a feladatuk volt, hogy megvédjék a várost - lendületesen letöröltem a szememből a könnyeket. Ha nem jön én megyek. El innen. Nem kell több halál, túl sokk volt ez nekem az elmúlt pár napban.

//Előzménye a régi kastélyromoknál.//

A kisgyerek feltehetően árva volt, vagy a szülei olyannyira megrémültek, hogy menekülés közben hátrahagyták szegényt. Ami Hakuryuu-t illette, Ő tudomást sem vett a gyermekről, úgy a macskáról sem.
Csatakürtök zajai hallattszottak a messzeségből. A főváros hadserege felkészült az ellentámadásra. Percek kérdése volt, hogy a kapuhoz érjenek.
- Jönnek. - Állapította meg Hakuryuu a hangok alapján.
- Megölöm mindet. Senki sem marad életben, aki kardot ránt ellenem. - Jelentette ki, majd a testén levő rúnák felizzottak, s a hőmérséklet ugrásszerűen növekedni kezdett.
- Az ember... - a többi fajjal egyetemben - táplálék a számomra. - Jegyezte meg olyan hangszínen, amelytől a pokol jege is befagyott volna. Hakuryuu nappali énje nem táplál haragot senki és semmi iránt, de ugyanez ez igaz a szánalomra is. Szemrebbenés nélkül vesz el életeket, mert megteheti, s mert jogában áll.
Az ég másodpercek alatt beborult és az eső is eleredt. Hakuryuu az izzó rúnái és a démoni karizmája végett, olyan látványt nyújtott a félhomályban, mint egy nem e világi, isteni lény. Jobb karját kitárta, s a több kilométeres távolságra levő démoni kardja felelvén a hívásra, kisvártatva markolatával a kezében landolt.
- Nem tudom, hogy ki az a Narelle hercegnő. De... ha a lázadók oldalán áll, akkor Őt is megölöm. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Az ellene hadba vonuló emberek megölését illetően... hajthatatlan volt.
- Ez... a hódítás ösvénye. - Tette hozzá, majd a célra emelte kardja hegyét. Egyetlen mágikus támadás... és az emberi hadsereg megsemmisül.
A levegő pattanásig feszült volt, ám ekkor Hakuryuu leengedte a fegyverét, sarkon fordult és elindult a város kijárata felé.
- Indulunk, Riya. Ne maradj le. - Parancsolt rá a lányra. Hakuryuu a legutolsó pillanatban meggondolta magát. A gladiátorokat keresi és lévén nem tudja, hogy kik azok... potenciálisan bárki az lehet. Ebből kifolyólag pedig, minden egyes kioltott élet magában hordozza azt a veszélyt, hogy egyike volt a keresett személyeknek.

Hát... oké... Az állam valahol a földön landolt. Nem tudtam hova tenni ezt a Hakut. Zavart ez az egész hozzáállása. Na meg meglepő volt, hogy ma még egyszer sem akart megölni.
- Ahogy óhajtod - hajtottam fejet. Mivel az észérvek kiestek, marad a behódolás. Aztán majd az esti Haku hajának leüvöltése a helyéről. Nem fogok unatkozni, az biztos. De! Mikor fogok enni?
Ahogy eleredt az eső magamban elmormoltam egy hála imát, hátha lehűti ezt a háborgó hibridet. De persze erre nem került sor, sőt! Tátott szájjal nézem a Haku rohadtul nem evilági kinézetét. Bevallom őszintén, ha a hegy gyomrában is ez a látvány tárul elém, isten bizony úgy eltűnök, hogy csak a porfelhőt látja utánam.
- Öhm... Szerintem a te oldaladon áll, Haku - makogtam. Mi van? Igyekeztem elrejteni a döbbenetemet, hogy még rá se emlékszik. Kezd elegem lenni ebből... olyan mintha két különböző Haku lenne. Egy normális, ez az esti. S egy idióta, ez a nappali. Az idiótákhoz pedig sajnos ma nincs sok türelmem. Bal lábbal keltem fel, eddig tűrtem, de...
Gondolatmenetemet hangos kiáltások zavarták meg. Zavartan néztem fel. Még abban a hitben voltam, hogy Haku most szépen letarol egy egész várost. Erre...
- Tessék? - szaladtam utána néhány lépést, mert odakövültem a macskakőhöz.
- Mi az hogy megyünk?! - vontam kérdőre. Az előbb még nagyon gyilkolászni akartál. - Az előbb még... - kezdtem volna a hegyi beszédet, hogy kiirtott volna lazán egy teljes várost, erre most megyünk.
- Oké, menjünk - vontam meg a vállamat, miközben felzárkóztam mellé. - De hova? Mi a célod? - érdeklődtem. Az égre tekintve... hiába néztem, de ötletem nem volt, hogy hány óra lehet. Szívesen vettem volna már, ha észhez tér. Kezd ebből a szeszélyességéből nagyon elegem lenni. Én lehetek szeszélyes, mert nő vagyok, ő nem.

- Meggondoltam magamat. - Válaszolta szűkszavúan. Mint sosem, most sem érezte szükségét, hogy beavassa Riya-t abba, hogy mit miért tesz, vagy éppen nem tesz.
- A célom? A célom... A célom az, hogy... - Hakuryuu megfogta az állát és elgondolkodott. Életében, most először tette fel a kérdést, hogy mi a célja. De megválaszolni... nem tudta. Egy dologban azonban biztos volt: keres valakit. Egy olyan kardforgatót, aki méltó tanára lehet. A büszkeség démonaként, ösztönösen törekszik a fejlődésre. Mágikus fegyverből és erőből egyaránt nem szenved hiányt, azonban... hogy a maximumot kihozhassa Önmagából, meg kell tanulnia használni azokat. A régmúlt időkben, volt egy férfi - egy gladiátor -, aki elég merész volt ahhoz, hogy lemerészkedjen a bányába, amely Hakuryuu börtönéül szolgált és kihívja Őt egy párbajra.
A párbajt természetesen Hakuryuu nyerte meg, de még a büszkeség démonát is lenyűgözte a gladiátor bátorsága és a fegyverek használatában való jártassága.
- Találnom kell egy gladiátort. - Felelte végül. Világos volt, mint a Nap... Hakuryuu-t nem a szívbaj fogja sírba vinni. A jelennek él, a holnap problémáival pedig ráér majd akkor foglalkozni, amikor azok aktuálisak lesznek.
Alig, hogy elhagyták a várost, Hakuryuu gyomra korogni kezdett.
- Már emlékszem. - Kezdte sejtelmesen, hátrapillantva a városra.
- Az ok, amiért idejöttem... - Folytatta a levegőt szimatolva.
Végül két tűzből kovácsolódott szárny jelent meg a hátán, ezt követően teste a levegőbe emelkedett.
- Étel. - Foglalta össze röviden, tömören, s ebből már tudni lehetett, hogy Hakuryuu városi kalandjai... még koránt sem értek véget. Nemes egyszerűséggel, a bazársort - ahonnan a csábító illatokat érezte - vette célba. Megrebegtette szárnyait, s egy szempillantás alatt el is tűnt Riya szemei elől. Bár Hakuryuu nem adta parancsba, természetesnek vélte, hogy amíg Ő királyi lakomát ül, addig amaz hűen várakozik.

Altair


Jó pár percig álltam döbbenten és néztem, hogy Haku csak úgy elszállt a... nem tudom hova. Nem, nem követtem. Úgy éreztem eléggé belekeveredtem már ebbe, hogy most, kivételesen nyugton maradjak, és ne szaladjak utána. Egyébként is... nem is voltam olyan állapotban, hogy egy kalandozó kedvű szeszélyes démonhibrid után rohangáljak. Nem vagyok az anyja...
Felhorkantottam és bosszúsan belerúgtam egy kavicsba. Annyira kihalt volt minden. Hülye Haku, hülye én, mert nem maradtam nyugton azon a hülye hegyen, abban a hülye kastélyban!
- Hülye Haku - morogtam hangosan, miközben sarkon fordultam és kicsörtettem a városból. A gyerek már nem volt a sikátorban, amikor elhaladtam mellette. Igen, arra figyeltem. Remélem nem esett baja. Rezignáltan megcsóváltam a fejemet. Ebből katasztrófa lesz. Igazából elég lenne valahova leülnöm és békésen kivárnom a katasztrófát. Egyből tudnám, hogy ott van Haku. Minden más majd kiderülne utána.
Így végül megálltam a kapu előtt, és az egyik ház tetejére helyeztem át a várakozó székhelyemet. Kicsit nosztalgikus érzések szálltak meg, hiszen nem ez volt az első város, ahol a piros cserepes háztetőn felhőztettem a hasamat. Szerencsére eléggé borús volt az idő, baljós, sötét felhők gyülekeztek, tökéletesen eltakarva a napot. Amúgy se bírtam már, de így nem zavart annyira, szerencsére. A csuklyámat mélyen az arcomba húztam és vártam.
Talán el is aludhattam, mert hangos kiabálásokra kaptam fel a fejemet. Szerencsére nem én voltam ennek az oka, hanem néhány utcával, meg kitudja hány méterrel arrébb az a cuki füstfelhő. Remek... Haku megint alkot.
Alkarra támaszkodva néztem el a távolba, hogy vajon mikor jelenik meg a vasvillás csőcselég. Nem, a hadsereg hidegen hagyott. Bár a csőcselék is, igaz, azok határozottan érdekes látványt nyújtott volna.

Egy csapat páncélos katona haladt el a ház mellett, amelynek tetején Riya tartózkodott. Nem tudni, hogy észre sem vették Őt avagy nemes egyszerűséggel egyszerűen csak nem szenteltek figyelmet neki, de célirányosan a bazársor felé tartottak, amikor... egy újabb fülsüketítő robbanástól volt zajos a város, ám ezúttal, a szállingózó törmelékek mind méretben, mind mennyiségben meghaladták az előzőeket. Egy kisebb, ház méretű darab épp a katonák által alkotott szakasz kellős közepe felé tartott, s becsapódása több tucat emberi életet kövelt volna, ám ekkor egy ében fekete páncélt viselő nő lépett elő a sorból, kardot rántott, majd a levegőbe felugorva, apró kavicsokra szelte a veszélyforrást. Senki sem halt meg, de még csak meg sem sérült. Akárcsak támadása, úgy a lábaira való érkezése is kecses volt, fegyverét azonban... még nem rakta el. Megköszörülte a torkát, s már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor az általa megmentett férfiak ujjongásban törtek ki, felkapták Őt és kezeikkel a levegőbe tartották, mintha csak egy nemzeti hősről lenne szó.
- Hé... Hé! Tegyetek le azonnal! Mégis mit képzeltek?! Nem kéne így hálálkodnotok, csak mert felaprítottam egy követ! - Morgott szüntelen, s teljesen elvörösödött. Altair nehezen tudta kezelni a bókokat, nem is volt rájuk felkészülve, s mindez elég aranyosan hatott egészen addig a pontig, ameddig szemei nem találkoztak Riya szemeivel. Mintha csak a föld nyelte volna el, Altair eltűnt a katonák kezeiből és Riya mögött, a háztetőn jelent meg. Tisztában volt a vöröske jelenlétével és már a legelső pillanattól kezdve, Ő volt a célpontja. Szigorú szemeivel alaposan szemügyre vette az előtte álló leányt, majd:
- Ki vagy te? Miért bűzlik a ruhád... az öcsém, Hakuryuu szagától? - Kérdezte egyből a lényegre térve.

Olyan szinten belemerültem a környezet bambulásába, hogy fáziskesésben voltam. Nem nagyon figyeltem mi történik körülöttem.
Az esetleges törmelékek csak úgy elszálltak. Vagy rajtam keresztül vagy mellettem. Igazából mindegy is volt. Haku alkot... ez számomra nem volt kérdéses... lassan ingattam a fejemet... még mindig nem voltam az anyja, hogy érdekeljen mit is csinál. Inkább visszadőltem volna a tetőre, ha hirtelen nem éreztem volna magam mögött egy vámpir jelenlétét. Nem volt teljesen vámpír, hibrid volt. Hasonlított Hakuryuu szagára. Ugyanakkor még is masnak tűnt, s nem csak azért mert nő volt. Tüzetesen szemléltem meg magamnak, végül a képességemet aktiválva visszadöltem. Kicsit sem zavart az a tény, hogy a lányon keresztül döltem. De pihenni akartam, a hadsereg ebben meg megzavart.
Kérdésére újfent áthatoltam rajta, ahogy felültem, majd felálltam.
- Te ki vagy? - vontam kérdőre. Végülis nem én zavartam meg őt a pihenésben. - Amúgy meg semmi közöd hozzá - tettem hozzá. Néhány lépéssel távolabb sétaltam, majd újra elhelyezkedtem kényelmesen a tetőn.
- Haku egyébként ott tombol - intettem a kezemmel a belváros irányába. A továbbiakba nem érdekelt a démonhibrid.

Látván Riya flegma viselkedését, Altair tekintete a szokásosnál is szigorúbb lett.
- Hogy az a... - Lepődött meg a vámpír lány képességén, s óvatosságból, tett egy-két lépést hátra.
- Ha még egyszer ezzel próbálkozol, akkor azt kénytelenek leszek támadásnak venni és letartóztatni téged. - Altair maga is tisztában volt fenyegetése értelmetlenségével, mert hát azért valljuk be... ugyan mit érnek a vasrácsok egy ilyen képességgel szemben?
- Az én nevem Altair. Damarel hadseregének a kapitánya vagyok és az irigység bűnének megtestesülése. És most, hogy túl vagyunk a formalitásokon, lennél olyan kedves és vála... Hogy mi? - Riadt meg és a bazársor irányába tekintetett.
- Hakuryuu... itt van a városban? - Kérdezett vissza, majd:
- Derric! A parancs megváltozott. Értesítenünk kell a bazársor felé tartó egységeinket, hogy forduljanak vissza! - Parancsolt rá hadnagyára aki tudta, hogy ha Altair ilyen döntést hozott, akkor a mögött nyomós indok van. Fejével biccentett egyet, majd többed magával megindult a küldetés teljesítésére.
- Ami pedig téged illet... - Fordult szembe ismét Riya-val.
- Hogy lehet az, hogy találkoztál az öcsémmel és még életben vagy? - Volt 1-2 tippje. Leginkább a különös lány képességére gyanakodott. Csak azt tartotta furcsának... hogy anyagtalan képesség ide vagy oda, délben Hakuryuu elől nincs menekvés.

Igyekeztem elrejteni a mosolyomat.
- Útban vagy, megzavartad a pihenésemet - közöltem vele tárgyilagos hangon. A fenyegetése pedig teljesen hidegen hagyott. Nem tértem ki arra, hogyha meg akartam volna támadni, akkor nem fényes nappal kódorognék a háztetőkön.
Ha eddig nem is, de most meghökkentem.
- Damarel?! - ültem fel és néztem döbbenten a lányra. - Most... - kezdtem zavartan, és igyekeztem úrrá lenni a zaklatottságomon. - Most azt mondod, hogy az a kötöznivaló bolond, az emberek fővárosába sétált be?! - bokáig süllyedve járkáltam a tetőben, fel s alá. Muszáj volt valahogy lekötnöm magam, mert félő volt, hogy itt hagyom a hibrid lányt, és megyek levadászom Hakut.
- Igen. Ott bomlasztja a rendet - integettem továbbra is a belváros irányába.
- Egyébként Khairiya Nox vagyok, röviden Riya - ejtettem meg végre én is a bemutatkozást. Végül is egy közös sokk, infarktus közel hozza egymáshoz a lényeket, hogy legalább hajlandó legyek bemutatkozni.
Halkan felnevettem.
- Nem sok híja volt. Bár először az esti énjével futottam össze. Az egész elviselhetőbb. Ez - böktem a fejemmel a belváros irányába. - Olyan mint egy öt éves gyerek - csóváltam meg a fejemet.
- Egyébként a képességem. Néhány méterrel a föld alatt... Meg túl szétszórt. Könnyen elterelődik a figyelme - megvontam a vállamat. Nem csináltam ebből a kérdésből titkot. Nem lett volna értelme.
- Irigység... mint az emberek védelmezője... Szép - jegyeztem meg egy kicsit gúnyosan. Oké... a démonszerzetek furák.

- Hogy én?! Útban?! - Kérdezett vissza teljesen felháborodva. Altair nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez, ki is kérte magának. Morcosan hümmögött egyet, karba tette a kezeit, s elfordította a tekintetét. Pontosan olyan volt, mint az esti Hakuryuu.
- Így igaz. A város, amivel az öcsém háborút kezdeményez, Damarel, az emberek fővárosa. És ez az ősi város... sok erős harcosnak ad otthont, akik nem fogják ölbe tett kezekkel végig nézni, hogy amaz porig rombolja azt. Mindjárt dél van. Jelenleg Hakuryuu legyőzhetetlen, de ahogy a Nap megy le, úgy fogyatkozik az Ő ereje is. És amint leszáll az éj... nagy bajban lesz. Szeretném elkerülni, mind az emberi oldal, mint Hakuryuu veszteségeit. Meg kell állítanunk és távozásra kell bírnunk. - Ismertette Altair a tervét. Az összes démon hibrid közül, Hakuryuu volt az, aki a legközelebb állt hozzá. Ám az utóbbi 100 évet, az emberek szolgálatában töltötte. A hűsége megingathatatlan.
- Nagyon örvendek, Khariya Nox, azaz Riya. - Illedelmesen meghajolt, majd elindult Ő is a katonái után, a bazársor irányába.
- Elismerésem, Riya. Amikor még a pokolban éltünk mindannyian, megszámlálhatatlanul sok démon lelte halálát a Hakuryuu-hoz való túl közel merészkedésben. Mint azt tudod, az esti és a nappali személyisége szöges ellentétei egymásnak. Nem hiszem, hogy fel fog ismerni engem, de mi a helyzet veled? Mit gondolsz, képes leszel rá hatni? - Megpróbált minél több információt összegyűjteni útközben. S noha csak most ismerte meg Riya-t, egy dolgot egészen biztosan megtudott állapítani róla: nem úgy tekintett Hakuryuu-ra, mint egy szörnyetegre. És ezért... szimpatikus volt számára.
- Én nem hagyom, hogy a bűnöm megpecsételje a sorsomat. Ezt az erőt, amelyet apámtól és anyámtól örököltem... - Ekkor a mellkasára tette a kezét.
- Arra fogom használni, hogy minél több életet megmentsek. Ez az én küldetésem. - Jelentette ki határozottan.

Felnevettem. Hangom tiszta és csilingelő volt. Régen nevettem ilyen jót. Ha nem lett volna túl pimasz tett a részemről akkor a kis kósza örömkönnyeket is letörlöm a szemem sarkából.
- Igen te - bólintottam, s továbbra is kajánul vigyorogva néztem, ahogy Hakuhoz hasonlóan duzzog. Egyem meg. Most cuki volt.
- Haku ugyan édesebb, mikor duzzog, de most te is cuki vagy - álltam fel és paskoltam meg a fejét.
Megcsóváltam a fejemet. Komolyan... egyre jobban érlelődött bennem azaz érzés, hogy fülön ragadom és kirángatom a városból.
- Nem. Nem hiszem, hogy emlékezne rád... - jegyeztem meg halkan. - Valami Narelle-t istenített este állandón, de rá se emlékezik, bárki is legyen az - tettem még hozza, miközben mentem Altair után. Az egy kicsit új infó volt, hogy délben legyőzhetetlen lenne. De akkor nem is bánom azt a döntést, hogy múltkor a kritikus pillanatban a föld alatt húztam meg magam. Bár erre jelenleg képtelen lennék.
- Nem félek tőle - vontam meg a vállamat. - De nem hatok rá. Túl szeszélyes. Most valami gladiátorokat keres, meg ki tudja miért dúlja fel a várost. Nem tudom. Egyszer csak szárnyat növesztett és elszállt - meséltem el az elszakadásunk rövid történetét. Nyilván mentem a lány után.
- Nemes cél - bólintottam kicsit tétován. Jó neki, hogy van ennyire messzire és jövőbe nyúló célja. Én, ellenben vele, csak akarom élni a kétszázkettedik születésnapomat.
- Te... Altair... izé... - kezdtem tétován. - Nem tudom huzamosabb ideig használni a kepésségem. Ennem kell - jelentőség teljes pillantást vetettem rá. Na vajon ki lesz az ebédem?

Altair szemei kikerekedtek és csak hebegett-habogott. Egyáltalán nem tudta helyén kezelni a bókot. Tekintetét elfordította és lépései sebességét megkettőzte, hogy Riya nehogy észrevegye arcán a zavartságát.
- "Még hogy én cuki... mégis hová gondol... én csak a munkámat végzem!" - Gondolta magában, miközben megpróbálta visszanyerni a hidegvérét. De ami fontosabb... Hakuryuu-t cukinak titulálta? Kétkedett Riya józanságában, de úgy is fény derül mindenre, mihelyst találkoznak a tomboló öccsével.
- Azt mondtad, hogy Narelle? Már értem. Ő volt a pokolban Hakuryuu felügyelője. A többi bűnnel ellentétben, a büszkeség olyan veszélyt rejt magában, amely Lucifer uralmát is megdöntheti. Ezért Ő, a pokol királya, a saját lányát bízta meg azzal, hogy tartsa szemmel Hakuryuu-t, aki az évek során, beleszeretett. Amikor Narelle jelen van, olyan, mintha Hakuryuu nem is Önmaga lenne. Kenyérre lehet kenni. De persze... ez az esti énje. A nappali énje, felteszem... mókásnak találná összezúzni a hercegnő méltán híres védelmét. - Mesélte, majd sóhajtott egyet.
- Most örülnék, ha itt volna. Narelle mindig megtalálta a módját, hogy kénye kedve szerint irányítsa az öcsémet. Talán a nappali énjével is szót értene. - Tette hozzá.
- Gladiátorokat? A gladiátorok rabszolgákból lett harcosok. A gazdáik szórakoztatása végett küzdenek meg egymással, vagy vérmes szörnyetegekkel. Minden alkalommal a tét nem kevesebb... mint az életük. Ezért hát, ha valakik tudnak harcolni, azok Ők. Az esti Hakuryuu kiváló kardforgató, de a nappali... csak a mágikus erejére támaszkodhat. Nagyobb a baj, mint gondoltam. Ha rosszul alakulnak a dolgok, könnyen Ő is a gladiátorok között találhatja magát, az életéért küzdve... sietnünk kell... - S azzal még jobban rágyorsított, ám egyszer csak megtorpant.
- Értettem. - Mondta Altair, majd a lényegre térve, féltérdre ereszkedett.
- Az én vérem megfelel? - Kínálta fel magát Riya-nak, hogy szolgálja ki magát.

Na... és elszelelt. De ő legalább a földön és a lábán, tehát volt időm utolérni.
- Ó... - csodálkoztam. Azt hiszem értettem. Vagy nem. Fura pillantást vetettem rá a lányra. - Lehet nem lenne a legbölcsebb összeereszteni őket. A legfontosabb most Hakut kivinni innen - mondtam végül. Kicsit azt hiszem morcos voltam, hogy szinte semmit nem tudtam a hibridről.
- A nappali énjét rém egyszerű kezelni. Olyan mint egy nagyra nőtt gyerek - jegyeztem meg, bár tény és való, hogy a többszöri gyilkossági kísérletei miatt nem igazán éreztem sok késztetést arra, hogy az anyját játsszam. Vagy fene se tudja. Hiányzott az esti Haku, de ezt a nappali énjét is kedveltem. Fura volt, mókás és szeszélyes de... kedveltem.
- Erősen kételkedek abban, hogy bárki rabszolgát tudna belőle csinálni. Azzal aláírná a város halálos ítéletét. A kastélyt és a hegyet, ahol élt letarolta, amikor először láttam a nappali énjét. A kardjával is találkoztam, de dél előtt pár perccel inkább elbújtam. Gyanítom akkor még én se lennék biztonságban tőle.
Talán egy kicsit összevissza fecsegtem. De volt egy tervem. Amolyan B-terv. Gondolom Altairnak volt egy terve, hogy mit csináljon ha elérte Hakut.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy fel térdre ereszkedett előttem. Ez most komoly? Hitetlenkedve néztem ki a fejemből.
- Pe... persze - dadogtam zavartan. Vajon mennyi erőt nyerhetek belőle? Vulnere vére hihetetlenül feltöltött. A démonvérrel fűszerezett vámpírvér...? Nem tagadom, nagyon is kíváncsi voltam a hatására. Szinte tétovázva, óvatosan hajoltam Altairhoz, és egy alkalmas pillanatban haraptam nyakon. Nem sokat ittam belőle, olyan tíz-tizenöt korty lehetett. Nem akartam neki túlzott vérveszteséget okozni, hiszen ha gond lenne Hakuval, akkor mindenkire szükség van.

Altair rezzenéstelen tekintettel tűrte vére kiszívását. Nem érzett sem fájdalmat, sem semmi egyéb, bódító érzést. Felállván leporolta térdén a szoknyát, majd újfent megindult a bazársor irányába. Ez a minimálisnak mondható vérveszteség, nem befolyásolja az elképesztő állóképességét.
- A vérem... hasznos volt számodra? - Kérdezte oldalra pillantva.
- Tekintsd ezt egy ajándéknak. Egyfajta elismerésnek. A képességed... őszintén lenyűgözött, Riya. - Dicsérte meg az új bajtársát. Való igaz volt, hogy Altair megnyerőnek találta az anyagtalanítás képességét, de a valódi indok, amely a segítőkészsége mögött rejlett, sokkal inkább abban volt keresendő, hogy Riya segíteni és nem ártani szándékozott az öccsének. Emiatt, már az első perctől kezdve szimpatikus volt a számára.
- Tudom, ez most ironikusan fog hangzani, de azt hiszem Irigyellek. Még én, a saját tulajdon nővére sem láttam a nappali formáját, egyetlen egyszer sem. Abból, amit meséltél róla, Ő is csak egy áldozat. A démonok féltek tőle, ezért elzárták. Hakuryuu másik énje... még csak most kezdett el élni. Az elkövetkezendő évek, sorsdöntőek lesznek a személyisége fejlődésében. Aszerint fog a világhoz viszonyulni, ahogy az teszi vele. Ha fegyvert rántanak ellene, Ő is eképpen tesz. Ezért kell... nekünk előbb megtalálnunk és megállítanunk Őt. - Altair magyarázata nagyon is logikus és kézenfekvő volt.
- Csak egy személyről tudok, aki elég elvetemült ahhoz, hogy kockára tegye az életét Hakuryuu betörésével. Azt a férfit... a pokol fekete energiája lengi körbe. Azt rebesgetik róla, hogy képtelen meghalni. Ez tudod mit jelent? Ha találkozik Hakuryuu-val és felbosszantja, akkor az elpusztítja. Újra és újra és újra. A végén... a városból hamu sem marad, de kettejük harca még akkor sem fog véget érni. - Mesélte elkomorodva. Altair jól ismerte a város azon harcosait, akik megpróbálhatják Hakuryuu útját állni.
- A tervem egyszerű. Ha a szép szó nem használ az öcsémen, akkor kihívom egy párbajra. Részben démon vagyok, így teljességgel kizártnak tartom, hogy elutasítaná. Ha pedig elfogadta... csak annyi a dolgom, hogy kicsalom a városból és feltartom addig, ameddig lemegy a Nap. Ne aggódj, lehet nem látszik rajtam, de egészen erős vagyok! - Jelentette ki, majd az utolsó mondata után befeszítette az egyik bicepszét, amely még így is szép nőiesen vékony volt. Altair látta ezt és morcosan pillantott a karjára, mintha csak számon kérné rajta, hogy mi ez a hitvány forma?

Hihetetlen volt. Már az első korty után is éreztem a hibrid vérének a hatását. Szó, mi szó, ezerszer ütősebb volt, mint Vulnere vére. Valószínűleg jobban bírnám a támadásokat.
- Igen, köszönöm. Nagyon - bólogattam szorgalmasan. Vámpír volt ő is, de ennek ellenére nem tértem ki arra, hogy mennyire zamatosnak is találtam a vérét.
- Oh... - lepődtem meg. - Hát köszönöm - mondtam végül sután. Nem igazán tudtam volna mit mondani. Sose dicsérték meg a képességem. Na jó, akkor igen, mikor gyors és tiszta munkát végeztem, mert nem kellett a betöréssel és egyéb dologgal foglalkoznom, csak átsétáltam a falakon.
- Khm... bocs, ha hülyeséget kérdezek... de tényleg a nővére vagy, vagy csak mint démonhibrid és démonhibrid szintjén érted? - kérdeztem érdeklődve. Őszintén, az se feltétlenül érdekel, ha valami nagyon nagy baromságot kérdeztem. Egyik Haku se mesélt testvérről, így a kérdésem azt hiszem jogosnak mondható.
- Mondom szeszélyes. Egyik percben ez, a másikban az érdekli. Bár, ha javasolhatom ne dugj az orra alá se macskát, se egeret - elvigyorodtam, amikor eszembe jutott az emlék. Ez olyan, amit sose fogok tudni elfelejteni. Bár, szigorúan csak magamban megjegyezve a gladiátorok utáni kutatás valahogy épeszűbb terv, mint egy egeret keresni. Jut eszembe, valamikor majd fogok neki egyet. Hátha emlékszik még rá.
- Nézd, Altair - torpantam meg, s közben megfogtam Altair kezét, hogy ne utána loholva mondjam, amit akarok neki. - Először is nyugodj meg. Kihozzuk Hakut, anélkül, hogy bárkinek is komoly baja lenne. Nem mondom, hogy az általad említett déli csúcsot is átvészelném élőben, de a többi menni fog a vérednek köszönhetően - próbáltam megnyugtatni a lányt. Bár eléggé morbidnak találtam a helyzetet, de inkább nem akartam jobban belegondolni. - Másodszor, a képességemet nem csak magamon tudom használni - ezekkel a szavakkal, elindultam előre, s közben még mindig fogtam a démonhibrid nő kezét. Olyan sok dolgon nem sikerült átsétálni, néhány kavicson, meg törött kosaron. De átsétáltunk, ez volt a lényeg.
- Így is jobban esélyesebb, hogy a város előbb elpusztul, ha kardot rántanak Hakura, minthogy ki tudjuk cibálni a városból - jegyeztem meg borúlátóan, hiszen ismertem, tapasztaltam, milyen mikor Haku nem hallgat semmire és senkire, csak megy a saját feje után... khm... a letarolt kastély, ha tudna most épp regényeket mesélne az élményéről.
- Ez egy egész jó terv - biccentettem elismerően. - Én pusztán azt mondtam volna, hogy találtam gladiátorokat... bár következő nap ittam volna meg a levét a hazugság miatt. De legalább a városnak nem esett volna baja - tettem még hozzá elgondolkodva.
- Csapatban is fel tudjuk tartani. Ha hozzád érek átmegy rajtad a támadása, ha elengedlek tudsz támadni. Menne, elég erőt adott a véred - mosolyogtam rá biztatóan. Valahogyan csak megoldjuk. Szimpatikus volt a lány, de őszintén szólva nagyon is reménykedtem abba, hogy Haku most az egyszer fog hallgatni a szép szóra.

Altair nem most először osztotta meg démoni vérét más vámpírokkal, így nagyon is jól tudta, hogy az milyen hatással lesz Riya-ra. Egy kortynyi démon vér, felér egy átlagos vámpír testének csontszárazra való szívásával. Hümmögött egyet, majd tekintetét büszkén az égre emelte, pont úgy, mint öccse, Hakuryuu szokta.
- Az öcsém. Még ha nem is vér szerinti... mi, a 7 bűn szorosabb kötelékben állunk egymással, mint a te szóhasználatodban vett testvérek. Bár, ha Ő tőle kérdeznéd, minden bizonnyal csak azt válaszolná, hogy: "Én, mint az a személy, aki az összes faj pillérjének tetején áll, nem közösködöm holmi démonivadékokkal...". - Altair tökéletes pontossággal leutánozta Hakuryuu arcmimikáját és hangsúlyát és ez több, mint viccesnek hatott.
- Macskát? Egeret? Tudtommal nem fél egyiktől sem. Riya... te talán jobban kiismerted Őt, mint azt először hittem. Ő mindig... távolságtartó volt. Sosem nyílt meg senkinek sem és ha valami baja volt, azt harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle. Így tehát hogy valamilyen iszonya legyen... számunkra ismeretlen tény. - Felelte elmerengve a múltban. A pokolban nem nagyon éltek állatok, így Hakuryuu-nak nem volt lehetősége félnie bármelyiktől is.
Amikor Riya megfogta a kezét, Altair szemei akkorák lettek, mint 2 szép nagy alma. Felváltva pislogott hol a kezére, hol Riya arcára. Nem tudta mire vélni ezt a közvetlenséget és zavarában csak hebegett habogott.
- A... k-k-kezem... - Mutogatott szabad kacsójával a másikra. Végül... beletörődve a sorsába, sodródott az árral. Zavarban volt, hisz sem a bókokat, sem mások érintését nem tudta jól kezelni.
- Azt... n-nem hagyom! - Utasította el csípőből a város pusztulásának lehetőségét. Ha kell, sajátkezűleg toloncolja ki Hakuryuu-t egy csendesebb helyre, ahol jól bucira verheti annak lázadó fejét.
- Nem lesz... baj. Előre küldtem az embereimet, hogy állítsák meg a Hakuryuu elfogására érkező többi egységet. - Közölte, a földet bámulva. Teljesen le volt nyűgözve a látványtól, ahogy egyik tereptárgy után, a másikon siklik át.
- A képességed... tényleg fantasztikus. - Jelentette ki könnyedén. Bókot adni meglepően könnyen tudott, a probléma csak azok fogadásával volt.
Kisvártatva meg is érkeztek a bazársorra, ahol Hakuryuu épp... egy félbetépett ló teteme felett ült lakomát. Nem messze tőle egy vörös hajú, meglehetősen alacsony leányzó társaságában. Minden romokban volt, egy tucat katona holtteste hevert szerte széjjel. Ők voltak a szerencsétlenebbek, akiket senki nem figyelmeztetett célpontjuk miben létére.
Altair tisztességes távolságban megtorpant, s kikerekedett szemekkel figyelte öccsét.
- Tehát, igaz, hogy nappal egy irányíthatatlan szörnyeteggé változol, öcsém. - Szólította meg, szigorú, kimért hangon.

Megközelítőleg 50 katona érkezett Hakuryuu megfékezésére, ezek mindegyike halált megvető bátorsággal rántott kardot, s indult hadba a hibrid ellen. Legelőször, bekerítették, lévén úgy vélték, egészen biztosan akad legalább egy gyengepontja ellenfelüknek. Tévedtek. Csak úgy, mint a nyilak és nyílvesszők, úgy a kardok is - lehetett szó acélról, vagy ezüstről - hamarabb elolvadtak, mint sem testet értek volna. A legelső percben egyértelművé vált mindenki számára, hogy ennek a harcnak csak egyféle kimenetele lehet. Hakuryuu egy újabb tűzgömböt kezdett el tenyerében formázni, ám mielőtt hamuvá égette volna az összes emberi lényt, eszébe jutott.
- Vér. Riya vért iszik. - Közölte, majd mágikus támadás helyett, a karmait használta. Egyik katona a másik után lehelte ki a lelkét. Hakuryuu karmai nem csak mély sebeket ejtettek, hanem a brutális erővel, amellyel lesújtott velük, összetörte a csontokat. A bazársor másodpercek leforgása alatt egy mészárszékké alakult át. Egyetlen katona sem maradt életben. Még egy ló is arra tévedt, Ő sem úszta meg épp bőrrel. Hakuryuu nemes egyszerűséggel ketté tépte a testét, majd falatozni kezdett belőle. Valamikor ekkor érkezett meg Altair és Riya is. Előbbi úgy nézett ki, mint aki kísértetett látott. Altair-t ismerve, saját magát okolta elhullott bajtársai miatt.
Kérdésére a válasz nem maradt el, Hakuryuu megmarkolta a ló hátsó részét és egy könnyed csuklómozdulattal hátravetette azt. Elképesztő erővel és sebességgel csapódott be az egyik kőépület falába, amitől az meg is repedt. Altair, a legutolsó pillanatban tért csak ki a "lövedék" útjából.
Látván, hogy támadása nem ért célt, Hakuryuu felegyenesedett, majd morcos, elégedetlen tekintettel vette szemügyre irigység bűnét, aki kardot rántott. Szemtől szemben a két démon, a levegő pattanásig feszült volt, ám ekkor:
- Riya! - Ejtette ki a lány nevét Hakuryuu, majd a levegőt kezdte el szimatolni. Elég lett volna csak körbenéznie, hisz az ott volt nővére mellett nem is olyan nagy távol. Mikor megpillantotta, csapot papot hátrahagyva előtte termett, mint egy farkát csóváló kiskutya és nagy büszkén mutatott az emberek, illetve a félbetépett ló - még bazársoron levő - testére.
- Étel. Szereztem. És nem égettem hamuvá. - Ezen a szinten a büszkesége a bolygó méretével vetekedett.

Szorgosan bólogattam. Oké, azt hiszem értem. Vagy nem. Nekem nem volt ilyen szoros kapcsolatom senkivel. Halkan felsóhajtottam, majd megcsóváltam a fejemet. Oké, ez kezd nekem magas lenni.
- Értem - mondtam végül. Nem, nem értettem, de ez már nem is volt az én dolgom. Ahhoz képest, ahogy Altair előadta nem úgy éreztem, hogy tényleg olyan szoros lenne köztük a kapcsolat.
- Nem, nem félreértettél - kacagtam fel. - Mikor először lehetett vele normálisan beszélni a nappali alakjában épp egy macskát próbált meg párbajra hívni. Aztán felvilágosítottam hogy az emberek miért tartják a macskát. Szóval utána egy egérrel párbajozott volna. De utána inkább elindult - megvontam a vállamat. - Nem biztos, hogy nyerő ötlet lenne az orra alá dugni az egeret, hogy ő volt a nemes harcos, aki keresett a gladiátorok előtt - észrevétlenül töröltem le a pár örömkönnyet a szememből.
Ez az emlék még mindig könnyeket csalt a szemembe. Sose fogom elfelejteni, ezt a Haku sose fogja lemosni magáról.
Nem tűnt fel, hogy a lány kicsit zavarban érezte magát, hogy megfogtam a kezét. Számomra természetes volt ez a kontaktus, így egy másodpercet sem áldoztam annak a ténynek, hogy valakit zavarhat.
Fél füllel figyeltem, hogy miket mond, de ez már olyan volt amihez nem tudtam hozzászólni, vagy pedig már elmondtam róla a véleményemet és inkább az utóbbi. Elmosolyodtam, amikor megdicsérte a képességemet.
- Nagyon köszönöm - mosolyogtam rá halványan. Eddig mindenkinek elnyerte a tetszését, de örültem hogy ő sem különbözik ebben a többiektől.
A látvány ami elénk tárul ahogy elértük a bazársor egyszerűen megdöbbentő volt. Szavakba nem tudtam foglalni a látványt. Bár igazából meg se kellett volna lepődnöm, hiszen tudtam, hogy Haku milyen nappal. Rezignáltan csóváltam meg a fejemet, bele törődve, hogy itt jó nagy kupi van.. Meg néhány tucat katona holtteste, romok, egy ló darabokban...
Csak felsóhajtottam nem kellett volna elenged. Nem egyedül. Emiatt némileg lelkiismeret furdalásom volt, de csak nagyon kicsit és csak nagyon halványan.
Altair szavaira nem mondtam semmit, hiszen ez az egyéni véleménye volt, noha nem értettem vele egyet.
- Igen, én vagyok - intettem sután Hakunak. Nem igazán tudom, hogy mit akart tőlem... Habár nem sokáig kellett gondolkodnom, hamar meg is kaptam rá a választ. Szerzett kaját...
- Ó - nyílt az ajkam a csodálkozástól. Nem is tudom min lepődtem meg. A tényen hogy szerzett kaját, vagy nevezzük kajának inkább, vagy hogy abbahagyta a rombolást. A másodikra szavaztam. Legalább Altair is örülhet, kevesebb lesz a kárelhárítás. Igaz, ahogy körbenéztem jó hosszú tatarozás kell ide.
- Öhm... értem - dadogtam zavartam. Vajon, hogy kéne vele kíméletesen közölnöm, hogy nem eszek hullát? - Nézd... - kezdtem lassan és óvatosan. - Haku, értékelem az igyekezetet, de én sajnos nem igazán vagyok oda a hullákért, de köszönöm, hogy gondoltál rám - léptem oda mellé és veregettem vállon sután vagy ahol elértem.
- Menjünk - néztem rá kérlelően, hogy minél előbb hagyjuk el ezt a várost. Végül is megígértem a démonhibridnek, hogy kiviszem innen, ezt valahol el is kell kezdeni.

Haku nagy szemekkel nézett Riya-ra, mert nem értette, hogy mi a különbség az élők, vagy a holtak vérének kiszívása között. Majd megkérdezi, de először... Altair-ra pillantott, majd félre döntötte a fejét.
- Mehetünk, de előbb... megölöm ezt a harcost, aki kardot rántott ellenem. - Jelentette ki szelíden. Szavaiban nyoma sem volt érzelemnek, de Altair érezte azok súlyát, éppen ezért, megkettőzte a távolságot kettejük között.
- Állj hátrébb, Riya. - Figyelmeztette a vámpír lányt, majd karmazsinvörös lángok csaptak fel a talpa alól, amelyek egy gyönyörű szép, felséges tűz-vértbe öltöztették Őt. Altair aurája és démon szaga okán, Haku nem vette félvállról a harcot.
Kardja markolata a kezében, Ő maga pedig Altair előtt termett, majd lesújtott a démoni pengével. Támadása erőteljes volt, gyors, de koordinálatlan, így Altair a legutolsó pillanatban ki tudott térni előle, de még így is, a mágikus sugárnyaláb, egy teljes utcát, annak összes épületével együtt, a földdel tett egyenlővé.

A holttestek látványa, érzékenyen érintették Altair-t. Némelyik elesett katonát, személyesen is ismerte. Ezt egy jó darabig nem fogja megbocsátani Hakuryuu-nak. Talán ezért, vagy valami ismeretlen okból kifolyólag, nem volt ellenére a harc az öccse ellen, ugyanakkor azt is tudta, hogy a lehető legrövidebb idő alatt le kell őt győznie, különben a város megsemmisül.
- Elfogadom a párbajt. - Jelentette ki, majd másik kezével is megragadta kardja markolatát, s koncentrációját a maximumig fokozta.
Bár az első támadás elől kitért - az infrastruktúra rovására -, de a gyorsaságára támaszkodó Altair-nak hamar meg kellett tanulnia, hogy öccse képessége nem csak a mágikus erejét, hanem a gyorsaságát is növeli: mikor kardjaik pengéi legelőször találkoztak, Altair elveszítette a jobb karját.
Földre hulló végtagjának és kiömlő vérének látványa, nem ejtették kétsgébe. Lehunyta a szemeit, átalakulása megkezdődött. Felszínre törő démoni aurája vörösre festette az égboltot, testét pedig démonszerűre formálta. Nem csak a megjelenése volt az egyetlen, amely Altair-nak megváltozott, hanem a mágikus ereje is. Alighogy átalakult, környezete - a macskakő, a közeli házak fala, a holttestek bőre, húsa, végül a csontja, s Haku-n és Riya-n kívül minden más is hamuvá lett, ezzel egyidőben Altair sérülése teljesen meggyógyult, karja újra a helyén volt. Képessége minden élő és élettelenből elszívja az időt, ezzel gyógyítva a sérülését. Altair egyetlen érintése, egy fiatal gyermekből, egy idős embert képes varázsolni.
Hakuryuu az átalakulás láttán megdermedt, majd nővére nevét kezdte el motyogni. Ez volt az a pillanat, amikor Altair karon fogta Riya-t és Haku-t, majd erőteljes szárnyaival, felrepült.
- Riya, segítened kell. Használd hármunkkon a képességed. - Így sem a nyilak, sem a falak nem állíthatják meg Őket.

Szem forgatva reagáltam. Bevallom most egy kicsit kezdett belőlük elegem lenni. Komolyan, mint a gyerekek.
- Haku, nyugodj meg - morogtam, kértem vagy valami olyasmit csináltam. Bár engem totál hidegen hagyott az emberek városa, de tudtam, hogy Altairnak fontos, így ezt szem előtt tartva azon voltam, hogy minél előbb kicibáljam Hakut a városból. A városon kívül lényegében rombolhat kedvéére, de... a várost nem kellene jobban porig rombolni. Szerintem.
És abban a pillanatban, amikor Altair közölte, hogy elfogadja a párbajt legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Meg is tettem volna, ha a képességem ugye ebbe nem akadályoz meg...
Állam valahol a földön landolt, mikor Altair elveszítette a jobb karját.
- NEKTEK ELMENT AZ ESZETEK! - üvöltöttem magamból teljesen kikelve. - Azonnal befejezni! - tettem még hozzá, némileg halkabban.
Nyilván nem hallgattak rám, miért is tették volna?! Legszívesebben megfordultam volna, hogy itt hagyjam őket a csudába.
Nyilván ez sem történt meg, mert... mert Altair alakot váltott. Oké, miért is kellene ezen nekem meglepődnöm? Elvégre démon... félig. Persze a karja is visszanőtt időközben. Nem kéne túlzottan meglepődnöm, ám én még is szájtátva néztem a fura helyzetet.
- Tegyél le! - követeltem. - Vagy repülj ki és ott tegyél le! - tettem még hozzá, majd aktiváltam a képességem és rájuk is kiterjesztettem.
Reménykedtem abban, hogy minél előbb a városon kívül leszünk. Vagyok most annyira dühös, hogy amint földet értem szépen elsétáljak tőlük nem is tudom hova. De minél messzebb. Komolyan, ezek nem normálisak.

Amint Riya aktiválta a képességét rajtuk, Altair keresztül repült a városon egyik kezében Hakuyuu-val, másikban Riya-val. A házak és a falak nem állították meg Őt, kevesebb, mint egy perc alatt elhagyta város területét, s egy kilométerekkel távolabbi, zöld füves mezőn szállt csak le.
- Hakuryuu. Soha többé ne gyere Damarel közelébe. Szeretlek, mert a testvérem vagy, de ha az emberek életére törsz... megállítalak. - Mondta olyan hangszínen, hogy az ég is majd beledörgött. Látván, hogy öccse nem igazán veszi komolyan a fenyegetését, felfújta az arcát, mint egy mérges pocok, sarkon fordult, s elindult vissza a városba. Ahogy távolodott tőlük, teste fokozatosan visszaváltozott halandó alakjába.
- Riya. Köszönöm, hogy segítettél. Az adósod vagyok. Ha bármikor szükséged lesz rám, tudod hol találsz. - Intézte utolsó szavait a vámpír lányhoz, majd megszedve a lépteit, s hamarosan el is tűnt a horizontról.

Az Altair démoni megjelenésétől megdermedt Hakuryuu egy szó nélkül tűrte, hogy amaz kitoloncolja Őt a városból. Hogy mi okozta nála ezt a fagyást, nem tudni. A legvalószínűbb oka, hogy az éjszakai Hakuryuu - aki jól ismeri nővérét - és a nappali Hakuryuu - aki most találkozott vele először - emlékei összefonódtak Altair-ról.
Szerencse, vagy balszerencse, hamar túltette magát ezen a lelki traumán és már teljes figyelmét a lovaglány - városba történő belépési tilalmának - szentelhette, vagyis csak szentelhette volna... Ahogy az várható volt, fittyet hányt mind a tilalomra, mind a szankciók ismertetésére. Tekintetét oldalra fordítva, a dús füvet vette górcső alá, majd nemes egyszerűséggel, hanyatt feküdt. Szemeit lehunyta és szinte azonnal el is aludt. Nincs hozzászokva az ereje használatához, így az sokat kivesz belőle.

VÉGE

Avidité


Ez is egy átlagos nap volt, már ha nem számítjuk, hogy a fél külváros romokban volt. Én bevallom NAGYON nem voltam boldog ettől a ténytől. Ugyanis... kire maradt a feladat, hogy a renoválási munkálatokat végezze? Hát rám... Ugye, ha már annyit hazudtam, hogy ki vagy mi vagyok én, akkor már simán lógathatom a lábam, mint felügyelő. Éppen most is csak lógattam a lábam a városkapu tetején ülve.
Innen teljesen tökéletesen ráláttam mindenre. Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy a munkálatok jól haladnak. Eddig még senki nem halt meg, a hullákat, akik a füsttől fulladtak meg szépen elhantolták. Lassan nem lesz elég nagy a városi temető, újabb és újabb parcellákat kell telepíteni és ásni. Bár... Hakuryuu javára legyen mondva, a hullák kilencven százaléka csak egy kósza gondolat maradt a legtöbb ember fejében. Szóval olyan sokat még se kell dolgozniuk a sírásóknak. Azt hiszem... Talán.
Hátra dőltem és a felhős eget kezdtem el lesni. Kellemes felső volt az ég, sehol egy kis nap, nem kellett attól félnem, hogy megsülök.
Hangokra kaptam fel a fejemet. Néhány lovast láttam meg közeledni... Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a magányos alak, az most fut előlük, vagy épp őket kergeti. Érdeklődve ültem fel, majd másztam egy kicsit lejjebb, hogy szó szerint a kapu tetején ücsörögjek és onnan lógassam le a lábamat.
Kíváncsian néztem le a kisebb tömegre a kapu előtt, hogy vajon mit szeretnének. A kapu egyébként zárva volt, és örültem volna, ha az úgy is marad, s nem töri be senki.

Egy csoportnyi fejvadász már egy ideje Avidité nyomában volt, lóháton üldözték az Őket ignoráló fiatalt. Szellemi ereje segítségével, a föld felett néhány méter magasságban lebegve olyan tempót diktált, amely az amúgy jó állapotban levő, megfelelően karbantartott lovak számára is kimerítő volt. A kapu felé közeledve, még tovább kezdett emelkedni, hogy afelett átrepülve, hatoljon be a vihar tépett főváros területére, amelyet a falakon állomásozó íjászok, nem néztek jó szemmel. Megfeszítették íjaik idegeit, célra tartottak és tüzet nyitottak. Megszámlálhatatlan nyílvessző tartott Avidité felé, akinek teste körül egy türkizkék színű, energia pajzs jelent meg. Ez a pajzs nem csak hogy megvédte Őt a támadásoktól, de még vissza is verte azokat. A nyilak mindegyike az íjakat - azok felező merőlegesénél - találta el, s kettétörte azokat. Senki sem sérült meg, de valamennyi katona le lett fegyverezve. A démon nem is szentelt nekik több figyelmet, Őt valami más érdekelte.
Az enervált külvárosi terület felé érve, megállt és egy helyben kezdett el lebegni. Haku démoni energiája, még így több nap távlatából is tapintható volt. Ez volt az, ami Avidité-t idecsalta. Mint az emberek által megalkotott tökéletes entitás, keresi a helyét a világban. Szeretné saját, tulajdon teste és elméje határait megfejteni. Úgy gondolja, hogy ehhez a legrövidebb út az, ha Önmagához hasonló, halandó mércét megugró személyekkel találkozik és ismer meg.
Sajnálatos módon, bármennyire is volt még mindig erőteljes a démoni energia, Haku már mérföldekre járt Damarel-től. Ezt Avidité is tudta jól, ezért pedig az amúgy sem rózsás hangulata, zuhanórepülésbe kezdett.

Hát ilyet még nem láttam. Igazából két lehetséges magyarázatom van arra, amit láttam. Az egyik, hogy ténylegesen ez történt meg, s a lebegő, majd repkedő férfi teljes mértékben megszokott látvány, így korán reggel. Vagy napszúrást kaptam. Ez utóbbit viszont nem tudom elképzelni, mert egy kósza napsugár se hatolt át a felhőrétegen.
- Tüzet szüntess! - rendeltem el a parancsot. Amúgy is hatástalan volt, de szerettem volna elkerülni, hogy esetleg a hullák száma növekedjen. Nem tudtam ki ez az idegen repkedő alak, de...
- Hé! - kiáltottam fel. - Ha nincs leszállási engedélyed, akkor a kapu előtt lebegj, mint valami kósza szellem. A városba csak az engedélyemmel - megint erős túlzás - léphetsz csak be! - jelentettem ki, szóltam rá a titokzatos lebegő akármire. Őszintén nem tudtam hova tenni, hogy ő ki vagy mi volt.
- Mi a szar...? - Meghökkenve bámultam rá, mikor a szél egy apró szagmintát hozott az irányából. Démon... és vérfarkas...? Maioreszek fent az égben... Miért vonzom én a démonhibrideket? De tényleg! Rám van írva, hogy démonhibrid mágnes?! Némileg dühödten csaptam bele az alattam lévő kövekbe, amiken egy kis repedés futott végig. Remek Riya, a maradék város részt rombold le te.
Végül nagyot sóhajtva néztem a lebegőre.
- Ki vagy és mit szeretnél itt? - tértem a lényegre. Őszintén szólva nem szívesen csaptam volna vele össze. A város maradék részét szerettem volna ebben a formájában megőrizni.

A várost védő katonák leengedték a fegyvereiket, majd félszegen figyelték a helyettes lovagparancsnok és a behatoló interakcióját. Igazság szerint, Hakuryuu megtörte a harci szellemüket, sokan közülük bajtársakat, testvéreket, apákat, fiúkat, vagy egész családokat veszítettek el. Képtelenek lettek volna elviselni egy újabb, aznap reggelihez hasonló mészárlást. Természetesen nyíltan nem dezertálhattak, mert akkor meg a kormányzó húzatta volna karóba Őket, ezért a látszat kedvéért, ott maradtak a közelben, hátha Riya parancsnoknak szüksége lesz támogatásra.
Az emberek gyásza, a kezük remegése, amelyben a fegyvert tartják... mindez nem érdekelte Avidité-t. Hangyák voltak a szemében, akikre csak azért nem lépett rá, mert utána mocskos lett volna a talpa. Fürkésző tekintete kíváncsian járta a romos környék látképét, de semmi kedvére valót nem vélt felfedezni. Ellenben, már első ránézésre - mert hogy Hircine mágia érzékelését is megörökölte - képes volt megállapítani, hogy közel s távol, a vörös hajú nőszemély a legnagyobb mágikus erővel rendelkező személy. Csak hogy... a mágikus erő ezen mennyisége... még csak egy hangyányit sem keltette fel az érdeklődését. Riya is csak egy bogár volt a szemébe, de egy hangyától azért valamivel nagyobb.
Annak legtöbb kérdését figyelmen kívül hagyta, de az egyikkel úgy tűnt, mintha célba talált volna, nevezetesen: "Ki vagy?". Ez egy olyan kérdés volt, amelyre Avidité, maga is kereste a választ.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha szóra nyitná a száját, hogy feleljen, de végül nem tette. Méltóságán aluli lett volna az emberi gyarlóságnak behódolni és önmagára, mint a kísérleti sorban elfoglalt helyére hivatkozni, tehát, hogy 22-es. Végül eszébe jutott egy név, amit egyszer régen hallott. Az egyik tudós, saját szeszélyéből kifolyólag ekképpen hívta Őt: Avidité.
- A nevem Avidité. - Mutatkozott be.
- Azt a személyt keresem, aki ezt tette. - Mutatóujjával, a romos külváros felé bökött.

Elfojtottam egy sóhajt. Látszódott a katonák fején, hogy kábé annyi kedvük van itt lenni, mint egy macskának fürdeni. Tehát semmi. Elhúztam a számat. Vajon mit kapnék a fejemre, ha elküldeném őket?
- Fegyvert letesz és szépen elvonulnak segíteni renoválni a külvárosba. Törmeléket tudnak hurcibálni. Ha valaki kötözködik, küldjék hozzám! - jelentettem ki határozottan. valószínűleg a városi őrséget ezzel sikeresen megleptem, mert olyan értelmesen pillogtak rám, hogy azon kezdtem el gondolni, hogy vajon mennyire mondtam nagy ostobaságot. - Ez parancs! Mozgás! - kiáltottam rá a majdnem három tucat emberre, hogy szedjék a tappancsaikat és húzzanak el a közelemből. A mai reggeli akciója Hakuryuu-nak meglepett. Túl későn értem vissza a városba, így lemaradtam mindenről. Csak a végén tudtam segíteni, amivel úgy éreztem nem sok mindent tudtam hozzátenni.
Meglepett, hogy válaszolt. Nem számítottam tőle válaszra.
- Értem... - bólintottam. - Szóval Avidité - ismételtem utána a nevét. Furcsának találtam, de hát nem fogok ítélkezni, ennél furább nevű egyedekkel is találkoztam már. Viszont... attól hogy a nevét tudtam, még nem tudtam kicsoda is ő valójában.
- Engem Riyának hívnak - mutatkoztam be én is, csak mielőtt még túlzottan bunkó lettem volna, és elfelejtem. - A lovagparancsnok helyettese vagyok, tehát bármit is szeretnél a városban... - nyitva hagytam a mondatot, hogy érezze, hogy tudja, befelé csak rajtam keresztül vezet az út.
- Már nincs itt - feleltem végül. - Remélhetőleg többet nem is jön vissza - tettem még hozzá.
- Mond csak Avidité - kezdtem néhány perc csend után, amit egyébként a még mindig lebegő férfi tanulmányozásával töltöttem. - Miért keresed Hakuryuu-t? - emeltem rá vörös tekintetemet. Kíváncsi voltam, s ennek hangot is adtam.
- Egyébként... - fordultam hirtelen oda hozzá, egy pillanatra kibillenve az egyensúlyomból, hogy utána le is pottyanjak a falról...

Minimális érdeklődéssel figyelte, ahogy az önmagát lovagparancsnok helyettesnek tituláló nőszemély - erélyes szavakkal - hat a katonákra. Természetesen, nem tette szóvá.
- Hakuryuu? A személy neve.. - Avidité máris egy fontos információval gazdagodott. Ez persze még édes kevés volt hozzá, hogy a nyomára bukkanjon.
- Válaszokat keresek. Ez Hakuryuu-val való harcom.. egyetlen célja. - Válasza sejtelmes volt, Riya nem hogy nem lett tőle okosabb, de még az is elhomályosodott, amit eddig sikerült kiderítenie.
A falról lepottyanó Riya teste először lassulni kezdett, majd megállt a levegőben. Mire kettőt pisloghatott volna, már ott lebegett Avidité-vel szemben.
- Egyébként...? -  Hívta fel a lány figyelmét, hogy félbe hagyta előző mondatát. Eközben ellebegett mellette, hogy az arra méltatlan halandó testével, ne takarja el a kilátást. Ők ketten, most háttal voltak egymásnak.
Kisebb és nagyobb törmelékek is csatlakoztak hozzájuk. Szellemi erejével, könnyedén fel tudta emelni még a több mázsás köveket is. Egyiken, másikon, vérfoltok voltak megtalálhatóak. Fehér színűek.
- Harcolt.. valakivel. - Jegyezte meg, s a törmelékek, mint a Naprendszer bolygói a Nap körül, kezdtek el Avidité teste körül keringeni. Minden egyes darabot alaposan megvizsgált.
Egyre több és több törmelék emelkedett a magasba, s perceken belül több ezer objektum keringett a Külváros romjai felett. Azonban volt valami, ami szemet szúrt Avidité-nek. Egy darab egy ruhából, amely nem égett el. Ugyanaz a fehér vér volt azon is, mint néhány kavicson.
A fiú nem volt rest szagmintát venni, megszagolta. Kellemes, bódító illata volt, mintha egy Istennő aromáit ízlelte volna meg orrával.
- Az akivel harcolt is.. különleges. Meg kell Őket találnom. - Mondta nyugodt, tárgyilagos hangszínen. Ezután, az ezernyi levegőben szállingózó törmelék lepottyant.

Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az emberek szinte futólépésben hagyták el a kijelölt helyüket és indultak a romok irányába. Legalább egy gonddal kevesebb.
- Te... - hökkentem meg egy vagy több pillanatra. - Te, Hakuryuu-val szeretnél harcolni? - néztem rá nagy szemekkel. - Miért? - tettem fel a szerintem tökre logikus kérdést. - Ennyire meguntad az életedet? - kérdeztem még mindig furcsán pillogva a férfira. Nem igazán értettem a döntését. Egyszerűen számomra, furcsa és nagyon is idióta döntésnek hatott ez a kívánsága. Én, mint tapasztalt Hakuryuu túlélő... egyáltalán nem támogattam ebben a döntésében Aviditét.
Azonban válaszra már nem maradt időm, hiszen a föld ijesztő sebességgel kezdett közeledni. Már felkészültem, hogy néhány méterre elsüllyedek, és valahogy majd fel kell jutnom a felszínre, mikor egyszer csak lassultam, majd megálltam a levegőben, s lebegtem mint a démonhibrid. Hát... ez fura.
Totál másik irányba néztem mint ő. Őszintén nem tudtam, hogy most mi lenne, ha el kezdenék ficeregni, szóval igazából totál nyugodtan álltam és vártam, hogy mikor fogok landolni. Bevallom, azért Damarel szép látványt nyújtotta madártávlatból, kivéve persze a külváros.
- Igaz is... egyébként... az lett volna a kérdé... - a kérdésem félbe szakadt, igazából elharaptam a szót, ahogy megláttam, hogy néhány törmelék is fellebeg hozzánk. Menten eldobom az agyam.
- Igen, harcolt - bólintottam rá. Igen, erről még nekem is volt tudomásom. A katonák elég szószátyár népség, szóval lényegében mindent tudtam, mi történt, annak ellenére, hogy én magam nem voltam a tanúja.
- Hakuryuu és Calypso harcolt - közöltem a neveket. - De nem tudom merre mentek. Csak el a városomtól, és ez számít! - jelentettem ki határozottan. Azonban mikor leejtette az előbb felemelt köveket... eltátottam a számat.
- Na ezt most gyorsan fejezd be! - kiáltottam rá. A kiabálásommal egy időben több helyről is fájdalom kiáltások törték meg a város alapzaját. - Tessék, nézd meg mit csináltál! Oké, értem én hogy démon hibrid vagy és nem jelentenek neked semmit az emberek, de feleslegesen és ok nélkül nem illik senkit bántani Avidité! - szedtem le a hibrid fejét. Csak remélni tudtam, hogy halálos áldozat ezúttal nem lesz. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és egy szép nagy pofont lekevertem volna neki. Őszintén szólva megérdemelte volna.
- Tudod mit Avidité... Ennek örömére, segítesz renoválni. Ez a tárgy mozgatós kis trükk hasznos lehet. Gyerünk, indulás a külvárosba! - adtam parancsba a férfinak. Reméltem, hogy megyünk és segít. Ha nem... akkor majd kitalálok valamit, hogy megneveljem.

- Az a küldetésem, hogy megtanuljam használni az erőmet. Hogy ezt sikerre vigyem... először meg kell ismernem a határait. A mágikus erő alapján... "Hakuryuu" az első olyan személy, aki méltó ezen kísérlet tesztalanyául. - Válaszolta meg a kérdést.
A kérdései alapján, Riya mintha aggódott volna Avidité testi épsége miatt. Ezt Ő is észrevette.
- ~ "Ki ez a nő? Miért mond ilyeneket? Aggódik tán? Nem. Ő is csak olyan, mint a laboratóriumban levő összes többi tudós volt. Csak... a képességem érdekli, semmi más." ~ - Magában, megbélyegezte a vöröskét.
- Kérdésednek nincs valóságalapja. Az életem nincs veszélyben. Legyőzhetetlen vagyok. - Két dologban, Avidité teljesen megvolt győződve: a felsőbbrendűségében és az erejében.
- Calypso? - Kérdezett vissza. Az Ő mágikus ereje is felkeltette az érdeklődését. Avidité fejében az ideális párbaj, kettő az egy ellen lenne, egész pontosan, Hakuryuu és Calypso ellen.
Sajnos Riya nem tudott egyéb információval szolgálni e kettő holléte felől, így a társasága mellőzhetővé vált. A pszicho képesség, amely eddig fent tartotta, most megszűnt, így Ő lepottyant, szolíd 20 méteres magasságból.
Csak úgy, mint a vámpír leány, úgy a maradék törmelék is aláhullott. Néhányan talán még meg is sérültek a közelben bóklászó katonák közül.
Avidité már éppen elmerült volna újfent magvas gondolatai tengerében, amikor a zuhanást túlélő, elkezdett rikácsolni odalentről.
- Fejezzem be? Segítek? - Ismételte meg az alábbi szavakat.
- Nőszemély... Te most parancsokat próbálsz meg nekem osztani? - Avidité szemei összeszűkültek. Nem tervezte bárki életét is elvenni, de az ilyen arcátlan megszólalások könnyen más belátásra téríthetik Őt.
- Te is csak a képességemet szeretnéd megkaparintani... - Ismertette a vádakat. Szemei puszta pillantásának és a telekinézis elegyével, megpróbálta összezúzni Riya testét.

Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Amolyan... "neked biztosan elment az eszed" nézés volt. Igazából ezt is gondoltam róla. Nincs otthon senki, csak ez a mérhetetlen egoizmus, ami még hirtelen Hakuén is túltesz. Vajon miért van az, hogy az összes démonhibrid egoista?
- Aha... - bólintottam minden megyőződés nélkül. Említettem már, hogy  ezt nagyon rossz ötletnek találom. - Nem hiszem, hogy Hakuryuu lenne a számodra megfelelő ehhez az ostobasághoz, de te tudod - megvontam a vállamat. Én figyelmeztettem. A többi már nem az én dolgom.
- Ó, de még mennyire... - horkantam fel. - Nem tudom, hogy merre voltál eddig Avidité... nem tudom azt sem, hogy a bűnök közé tartozol-e vagy sem. De hidd el, az életed veszélyben van, különös módon, ha Hakuval akarsz bajszot akasztani - győzködtem továbbra is. - Hidd el nekem. Én túl éltem Hakuryuu támadását, bár nem sok híja volt. Nem akarsz vele összecsapni.
Tényleg nem tudtam, miért is foglalkozok még ezzel a dologgal, főleg mivel, mikor eleresztett, és pottyantam. Na persze sok bajom nem lett. A földbe is csak térdig süllyedtem bele. De persze ettől még igen is morgós volt a hangulatom, legszívesebben lecsaptam volna a lebegő hibridet, hogy még is milyen viselkedés ez.
- Igen és igen! - közöltem vele határozottan. - Tehát lefele az égből és nyomás a külvárosban! - tettem hozzá, s ellentmondást nem tűrően meredtem rá. Ez egyébként csak addig tartott, míg meg nem vádolt.
- A midet...? - hökkentem meg. - Miért kellene nekem a képességed? - tettem fel egy nagyon jó kérdés. - Van saját képességem, a tiéd nem kell. Amúgy se lehet ellopni a másik képességét. Csupán egy szívességet kértem, adtam parancsba. De csak mert itt dobálództál a kövekkel, anélkül hogy tekintettel lettél volna bárkire vagy bármire. Tanulj egy kis könyörületet - magyaráztam, mintha minden rendben lenne. Az is volt, hiszen a képességem még mindig aktív volt. Nem igazán mertem vissza váltani, szilárd állapotba. Avidité szavai után úgy éreztem, jobb ha a képességem használatban marad.
- Mehetünk akkor?

Habár Avidité támadása hatástalannak bizonyult az anyagtalan testű Riya ellen, neki ez mégis egy értékes, új információul szolgált, név szerint: nem minden a puszta, nyers erő, egy-egy képesség megannyi módon felhasználható és a praktikusság is legalább olyan fontos - ha csak nem még fontosabb - tényező.
A kérdést - hogy merre volt eddig - átugrotta, de a bűnök megemlítése ismét felkeltette az érdeklődését. Akárhogy is, a kérdéseire választ, már nem az alatta, földön ácsorgó nőszemélytől vár.
- Miután megöltem Hakuryuu-t, én magam leszek a legerősebb élőlény. Mikor ez megtörténik, valódi céljaim is világossá válnak előttem. De addig is, végzek mindenkivel, aki az utamba áll. - A démon hangja felsőbbrendűséget sugallt és szánalmat mindenki más irányába.
- A képességem képes valóra váltani a halandók kívánságait. Ezért teremtettek, ez a létem egyetlen célja. De ezt én elutasítom. - Avidité emelte a téteket és ahelyett, hogy a puszta szellemi erejével próbálta volna meg összezúzni Riya-t, helyette egy törmelékekből összegyúrt, nagyobbacska ház méretű golyót vágott hozzá. A robaj és a füst, megrémisztette a közeli embereket, de aggodalomra nem volt ok, képessége megvédte a lányt.
Avidité sem közvetlenül, sem pedig közvetetten nem volt képes sérülést okozni neki. Nem, legalábbis a hagyományos módszerekkel.
Az emberek, akik megalkották Avidité-t, egy dologgal nem számoltak: teremtményük öntudatra való ébredésével. Ő él, lélegzik, gondolkodik. Vannak érzései, vágyai. Kívánságai.
Néhány - földön heverő - kard felemelkedett az égbe, hegyük Riya-ra szegeződött. Egy vészjósló, nem e világi aura lengte körbe őket.
- Az anyagtalan test egy olyan képesség, amelyre ugyanúgy vonatkoznak a fizika törvényei. Használatakor a tested nem szűnik meg létezni, hanem dimenziókat átívelően, átkerül valahová máshová. Ezen kardok mindegyike képes átvágni a dimenziókat összekötő határokat. - Ismertette soron következő támadása részleteit. Saját kívánságával megteremtette azokat a tökéletes fegyvereket, amelyek elhozzák neki a győzelmet.
Avidité a maga részéről lezárta a beszélgetést. Hezitálás nélkül támadott: a 6 kard célba vette Riya-t. Elég gyorsak voltak, hogy utolérjék, s ha kell, még a föld alá is utána mennek.

Maradjunk annyiban, hogy bármi is folyik itt, nekem az nem tetszik. Nagyon nem. Csak sodródtam az eseményekkel, ennek ellenére nagyon is bosszantott. Őszintén szólva ilyen alakkal még nem találkoztam, mint Avidité.
- Avidité... kérlek... ne tedd! Ne menj bele olyan harcba, ahol nincs esélyed nyerni. Higgy nekem, Hakuryuunak nem lennél ellenfél. Főleg nem délben - kérleltem a démonhibridet újfent. Nem tudom, hogy miért is nem adtam még fel, hogy könyörögjek neki azért, hogy ne eredjen a nyomába és próbálja meg megölni. Úgy se tudná. Ami meg Hakut illeti... ennél jobban nem fogom kiadni ennek a démonhibridnek.
- Egyébként... én azt hittem, hogy ti, démonhibridek mind ismeritek egymást. Elvégre heten vagytok, nem? Meg Narelle - jegyeztem meg tétován. Igyekeztem a beszélgetést egy kellemesebb, barátságosabb mederbe terelni. Na nem beszélve arról, hogy érdekelt, hogy Avidité kicsoda.
- Hogy mit csináltak? - döbbentem meg teljesen. Falfehér arccal pislogtam a felettem lebegő férfira. - Hogy érted azt, hogy teremtettek? - néztem rá. Az egy dolog, hogy egyébként vámpír voltam, és sápadtabb, mint a legtöbb ember, de a kijelentését hallva, még inkább kifutott a vér az arcomból.
A sokkot nem volt időm feldolgozni, mert ez a címeres ökör, Avidité egy ház méretű szikla golyót vágott hozzám, dobott rám, kinek mi. Sziszegve és morogva bújtam elő, hogy utána morcos és kérdő pillantásokat vessek rá.
- Avidité...? - néztem rá kérdőn, hogy ennek most mi értelme volt. Arról nem beszélve, hogy miért is tette. - Ezt most miért...? - érdeklődtem meg tőle némileg megszeppenve, miközben az agyam már azon járt, hogy hogyan is fogom ezt a nagy tömb sziklát elszállítattni a városkapu elől.
Amikor azonban a kardok felemelkedtek, csak kérdőn néztem a férfira. A bővebb magyarázatát hallva, újfent lesápadtam.
- Neked tulajdonképpen most mi  is a bajod velem? - néztem rá kérdőn, miközben felvettem én is egy kardot a földről. Kicsit nehezebb volt, mint a sajátom, de úgy éreztem, hogy nem lesz gond ezzel se. A fene se akart harcolni vele, de úgy látszott, kénytelen leszek.
Két kikerülő ugrás után még egy kardot felkaptam a földről, miközben a másik hat elől menekültem. A sziklához hozzáérve, az is anyagtalan lett, így némileg megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a kardokból néhány bele állt.
- Avidité, kérlek szépen, hagyd ezt a abba! - torpantam meg egy pillanatra. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy az egyik kard megvágja a combomat. Felszisszentem a hirtelen jövő fájdalom miatt. Továbbra is folytattam a kergetőzést, hiszen nem akartam feladni és meghalni, sem pedig elmenekülni.

- Aggodalomnak álcázott, szánalmas siránkozásod sérti a füleimet. Ha eljön az idő, kiderül, hogy melyikünk az erősebb. - Nem hogy elállni nem akart a Hakuryuu-val való harctól, de jobban akarta, mint bármi mást.
- Nem ismerek más démonokat. De csak úgy, mint a halandók, Ők is engedelmességgel tartoznak nekem. Ha ellenszegülnek... mind egy szálig megölöm Őket. - Jelentette ki teljes hidegvérrel. Ha rajta múlott volna, itt és most megküzdött volna nyolcukkal.
A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta a másik további kérdéseit. Úgy gondolta, hogy senkinek sem tartozik válaszokkal.
Miután az első kard megvágta Riya combját, a többi automatikusan megállt és visszatértek Avidité mellé. Még azok a darabok is, amelyek a sziklába fúródtak. Vetett egy pillantást az egyikre, amin az ellenfele vére csöpögött. Egy fintor jelent meg a tekintetén, s azzal a lendülettel megszabadult tőle. Nincs szüksége olyan kardra, amely pengéjét egy halandó vére mocskolta be. A fegyver közvetlenül Riya mellett fúródott a földbe.  
- Hagyjam... abba? - Méltatlankodott. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Az emberek először megpróbálnak dacolni Avidité-vel, de miután szembesülnek mérhetetlen erejével, az életükért kezdenek el könyörögni.  
- Arra kérsz... hogy kíméljem meg... az életedet? - Szemei összeszűkültek. Néhány másodperces néma csend után közölte döntését:
- Legyen. Nem szívesen pazarolnék el több fegyvert jelentéktelen életed kiontása végett. - Felelte teljesen érzelemmentesen és elfordította a tekintetét. A továbbiakban, nem érdekelte Őt Khairiya Nox és fáradt is volt. Szabadulása óta, még nem evett, nem ivott és nem aludt. Teste kimerült és ennek látható jelei is voltak. Laposakat kezdett el pislogni és figyelme lankadt. Felmerült benne a kérdés, hogy mit ehetne egy félig démon, félig vérfarkas lény, mint amilyen Ő maga is? Közönséges halandó étkekre... nem igazán füllött a foga. De talán nem is kell azokkal beérnie... van egy megoldás, amely kézenfekvőbb minden másnál.
- Gyarló emberi lényetek egyetlen felhasználható része... - Kezét a távolból figyelő katonák felé tárta ki.
- A lélek. - Ahogy ezt kimondta, a lelkek vakító fényárban hagyták el a testeket és nyelődtek el Avidité által. A démon "szerény" ebédjének, legalább 100 halálos áldozata volt.
De itt még nem volt vége, a föld megremegett és a törmelékek újfent lebegni kezdtek. Kevesebb mint egy perc leforgása alatt, összeálltak egy nagy toronnyá, amely tetején, Avidité foglalt helyet törökülésben, természetesen fél méter magasba a lába alatti kőtető felett lebegve. Szemeit lehunyta és egy türkizkék színű, világító energia pajzs jelent meg a teste körül.

- Hogy minek...? - újfent meghökkentem. - Én csak téged védelek! Avidité... - motyogtam, bár abban biztos voltam, hogy hallja. Kicsit... na jó, nem kicsit sértett a feltételezése, hogy csak álcázom az aggodalmamat. - Ez tudod kicsit sértő. Miből gondolod, hogy nem tiszták irányodba a szándékaim? Mármint... - itt kissé zavartan pillantottam rá. - Eddig nem volt barátod? - néztem rá kérdőn, s egyben nagyon is kíváncsian. - Ha szeretnéd, lehetek a barátod - mosolyogtam rá halványan. Igen, úgy érzem vonzom a démonvérűeket. Nem tudom, hogy ennek most mennyire kellene örülnöm, vagy sem.
- Az hogy lehet? - megint egy meglepődéssel lett több. - De... ti, te... azt mondtad, teremtettek... - gyanakvóan néztem rá, és közelebb mentem hozzá. Ha nem lebegett volna, akkor most kábé fél méterre álltam volna tőle. - Avidité... hogy értetted azt, hogy teremtettek? - néztem rá sápadtan. Volt egy sejtésem, csak könyörgöm mondja azt valaki, hogy tévedek.
Néhány percig csak álltam csendben és a gondolataimba mélyedtem. Amúgy is volt más dolgom, amire figyelnem kellett. Miszerint, hogy elugráljak a bosszantó kardok elől ugráljak el.
- Mond, hogy tévedek! Mond kérlek azt hogy tévedek, és csak félre értettem, túl gondoltam, amit az a szó jelent, hogy teremtettek! - ez volt az a pillanat, mikor bele gondoltam, hogy vajon milyen is lehet neki. Ezért torpantam meg, ezért vágott meg, s ezért ejtettem néhány könnycseppet. Abban a percben az se érdekelt volna, ha megöl.
- Nem, ilyet nem mondtam! - gőgösen kihúztam magam, bár a szemem még mindig gyanúsan csillogott. - Ha megakarsz ölni tedd meg, már nem érdekel - morogtam lemondóan. Jobban érdekelt ez a teremtés téma. Bár bevallom őszintén nem bántam, hogy végül mindegy milyen okból kifolyólag, de nem ölt meg és nem bántott jobban.
Bár magasan lebegett, de nem olyan magasan, hogy ne vegyem észre az egyre laposabb pillantásait. Ejnye... csak nem elfáradt volna?
- Gyere le Avidité. Szerzünk neked valami ételt, és kerítek neked szállást, ahol tisztálkodhatsz és aludhatsz. Na, gyere le, kérlek - ajánlottam fel. Igen, nyilvánvalóan becipeltem volna magammal a kastélyba, hogy ott megkapjon mindent, amire szüksége lehet. - Még új ruhát is kerítek neked, ha szeretnéd - tettem hozzá. Remélem értékeli a nagylelkű ajánlatomat, bár eddigi ismereteim alapján, pont nem fogja érdekelni őt.
- Lélek? - igen, időközben felfigyeltem arra is, hogy ez a kis makacs démonhibrid mit ügyködik. - Remek, nem volt elég hulla a városban... Ejnye... Nem mondták neked, hogy a lélek evés nem jó dolog? - érdeklődtem egy kicsit gúnyosan, hogy utána eltátsam a számat, mikor csak a semmiből egy kis tornyot pakolt össze magának.
- Nincs építési engedélyed drága! - jegyeztem meg élcelődve. - Avidité, ne kéresd magad. Gyere le. Szerzek neked meleg ételt, tiszta ruhát és egy kényelmes ágyat. Ne makacskodj, gyere. Engedd, hadd segítsek!

- Barát? Nekem olyanra nincs szükségem. Teremtőim elárultak és kihasználtak így hát... egyedül vagyok. - Jelentette ki határozottan. Még mindig tisztán emlékszik a laboratóriumban levő sikolyokra. Az Őt ért sérelmeket... vörös kegyelemmel torolta meg. A saját erejét leszámítva... nem bízik senkiben és semmiben sem.
- Nem akarom, hogy a barátom legyél. Törődj... a magad dolgával. - Erősítette meg elutasítását. Különben sem értette, hogy mit akar tőle ez az ostoba halandó nőszemély. Megkímélte az életét. Mi másra vágyhat még?
Egyik kérdés követte a másikat. Avidité türelme pedig fogytán volt. Újfent.
- Nem tartozom neked magyarázattal. De ahogy az előbb is elmondtam, engem az emberek teremtettek, hogy embereket szolgáljak. - Ezt aligha lehetett félre érteni. Az emberi kapzsiság már számtalan formát öltött az elmúlt évezredek során. Avidité csak újabb végterméke volt ezen törekvéseknek.
- Lényem tökéletes... semmiben sem kevesebb, mint bárki más ezen a világon. - A barátsággal együtt, a szánalmat is visszautasította.
Ez volt az a pont, ahol megszakította a kapcsolatot a külvilággal és teljesen ignorálta Riya-t. Mély álomba ugyan nem merült, de a teste működésért felelős funkciók, lelassultak. Pihent. Az elnyelt lelkek szépen lassan eggyé váltak az övével. A belőlük kinyert "tápanyag" legjobb esetben is csak egy hétig lesz elegendő, attól függően, hogy mennyit és milyen módon használja a képességét.
A pajzsa megvédte Őt mindennemű atrocitástól, legyenek azok külső zajok, nyílvesszők vagy az időjárás viszontagságai. Az idő számára felgyorsult, s csak egy pislogásnak tűnt csupán, de a nap nagy része tova szállt. Beköszöntött az éj. Amikor a szemeit kinyitotta, a Nap sugarai helyett már, a Holdé világították meg a torony tetejét.
Szépen, lassan egyenesedett fel és ezzel egyidőben az általa összetákolt építmény is leomlott.
Ő maga továbbra is igencsak kedvetlennek tűnt. Sem éhes, sem pedig álmos nem volt már, így hát... lassan közeledett az idő, hogy tovább álljon.
Már éppen elindult volna, amikor szeme sarkából megpillantotta a mai napját megkeserítő vöröskét. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy amaz egészen eddig itt állt és várta, hogy felkeljen. Ettől látszólag csak még morcosabb lett.
- Aki csak tehette, már rég elmenekült. Te azonban mégis itt maradtál. Különc vagy. Ne tévesszen meg, ez nem dicséret volt. "A kalapács arra a szögre sújt le, amelyik kiáll". - Véleményezte a vámpír eszelős cselekedét.

Megcsóváltam a fejemet. Nem tudtam erre mit mondani. Teljesen érthető volt a bizalmatlansága. Ennek ellenére, én nem akartam feladni. Mondtam már, hogy makacs vagyok?
- Rendben, megértem - bólintottam határozottan. - Teljesen megértem a bizalmatlanságod. Ám, de áruld el Avidité, én, kimondottan én mivel érdemeltem ezt ki? Nem tettem ellened semmit. Sőt! Igazából segíteni szeretnék neked! Miért olyan nagy baj, hogy van valaki, aki pusztán jóindulatból melletted lenne? - kérdeztem. A hangom kicsit megbántottan csengett. Bevallom nagyon is zavart, hogy ennyire negatívan áll hozzá mindenhez. Szavazzon egy kis bizalmat. - Nem vagyok olyan, mint akik téged... hümm... hát teremtettek. A segítségedet kértem, de nem követeltem meg tőled semmit! Nem akarok belőled hasznot húzni. Valószínűleg sértésnek veszed a következő szavaimat: de egyenlőek vagyunk. Ugyanúgy megérdemled az életed, mint én vagy bárki más ezen a földön - mikor is lettem én az aktuális lelki segélyt adó személy? - Nem az határoz meg, hogy miért hoztak létre. Engedd el azt a béklyót, élj. Légy szabad! - Oké Riya, túl sok könyvet olvastál. Arról nem beszélve, hogy valószínűleg épp azt csinálja. Mármint élni próbál, és szabadnak lenni. Annak ellenére, hogy az életét nagyon is szeretné eldobni, mert Hakuryuuval akar összecsapni.
Megcsóváltam a fejemet, amikor láttam, hogy a férfi begubódzik, a saját kis tornya tetején. Nagyot sóhajtva kezdtem tenni-venni, még a közeli fogadóból meleg ételt is szereztem. Két adagot. Egyet neki, ha kibújt és egyet magamnak. Lassan majd vadásznom is kell, de az még ráért.
A torony falának dőlve én is elszenderedtem, s arra riadtam fel, hogy leomlik minden körülöttem. Kicsit kapkodva álltam fel, s mentettem a vacsoráját is.
- Tessék - nyújtottam felé az ételt. Vagy elfogadja, vagy kiveri a kezemből. Az ő döntése. Nem fog érdekleni, ha rám borítja.
- Tudod... - kezdtem és megvontam a vállamat. - Én nem vagyok mindenki más. Saját értékrend szerint élek. Nem más határoz meg, hogy mikor mit csinálok, vagy mondok. Maradtam, mert én maradni akartam. Mert nem jó, hogy csak egyedül vagy - feleltem egyszerűen. Végül is volt már tapasztalatom, hogy kell bosszantó démonhibridek nyakán lógni. Ez alól ő sem lesz kivétel.

- Megtudtam... amit megakartam. Nincs szükségem a segítségedre. Távozz. - Nem, nem mondta el, hogy miért támadta meg Riya-t. A válasz pedig egyszerű volt. Bizalmatlanság és félreértés kettőse.
- Egyenlőek? Te és én? Nem. Elutasítom. Én a világ és a benne élő összes faj ura vagyok. - Helyesbített.
Avi a felé nyújtott ételre pillantott, de nem fogadta el.
- Nem kell. Nem eszem emberi étkeket.
Fel is tette magában a nagy kérdést: ez a nőszemély most megpróbálja Őt megvesztegetni???
- Csak az idődet pazarlod.
Kifejezéstelen arccal hallgatta Riya monológját, hogy miért is maradt itt... nem érdekelte.
- Az erő az egyetlen, amire szükségem van. - Ismételten visszautasította a másik közeledését. A legtökéletesebb entitásként, egymaga még társaság, de még egy személy már tömeg. És ez... nem ma és nem is holnap fog megváltozni.
- Elmegyek. - Jött, látott és győzött. Legalábbis, megtudta amit megakart. Hakuryuu nyomait nem lesz nehéz követni, Hircine-től örökölt mágia érzékelése segítségével, látja a legapróbb mágikus energia nyomokat is, amelyeket amaz hagyott.
Lassan emelkedett egyre magasabbra és magasabbra, amikor egyszer csak megállt.
- Lefogom győzni Hakuryuu-t. Az erőm nagyobb, mint az Övé. - Mondta keveset sejtetően, majd... a külváros romjai felé fordulva, a teste felizzott. Egy energiahullám söpört végig a területen, amely nem csak hogy eltüntette a törmelékeket, de a teljesség igényével renoválta a városrészt. Új építésű utak és házak álltak a régi, leromboltak helyén.
- Érted már? - Kérdése alapján az is kiderült, hogy mindez a részéről csupán csak erőfitogtatás volt, semmi több. De... legalább mindenki jól járt.

Ilyenkor elgondolkodok, hogy miért is ver engem a sors makacs, roppantul makacs démonhibridekkel. Komolyan...
Válaszul azonban csak megráztam a fejemet. Nem, nem állt szándékomban távozni. S egyébként is, ki ő, hogy pont ő utasítgat engem a saját városom kapujában?!
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem tudsz csak úgy elküldeni? - tettem fel a költői kérdést. Bevallom töredelmesen már-már majdnem megszólaltam, hogy részletesen ismeetetni kezdjem Haku képességét... de akkor milyen barát lennék? Csapnivaló... de mentségemre legyen mondva, én legalább nem felejtettem el senkit...
Lassan ingattam a fejemet kissé lemondóan. Azonban, mikor az ételt nem fogadta el, csak megvontam a vállamat. Nem volt kötelező. Csak kedvesség volt. Úgy látszik ez számára ismeretlen dolog.
- Ha te mondod Avidité - hagytam rá. Most még lehet úgy érzi, hogy az erő az, amire csak szüksége van, de téved. S ezt idővel vagy belátja, vagy meghal. De mivel érdekel a harca Hakuval... ezért ott leszek mellette, hogy alkalomadtán megmentsem őket egymástól.
Bólintottam, mikor közölte, hogy elmegy. Igen, ezt valahogy sejtettem én is, ennek örömére hagytam cetliket az illetékeseknek, hogy egy időre elhagyom a várost. De ha megint arra jövök vissza, hogy egy része le van tarolva valaki torkát átharapom.
Már készültem megosztani a döntésem, hogy vele megyek mikor csak úgy felszállt. Komolyan...? Ez így nem fair... nagyon nem.
- Mi a...? - döbbentem fogyeltem, hogy hogyan állitja vissza a várost.
- Igen, értem - mondtam döbbenten. Csak pislogni voltam képes, az államat még nem sikerül megtalálnom.
- Avidité... veled megyek!

- Igen, már észrevettem... Csökött emberi agyad... képtelen elfogadni az elutasítás tényét. - Jegyezte meg tanító jellegűen, hogy a kitartás nem mindig előnyös tulajdonság. Különösen akkor nem, ha pont az Ő idegein táncolva az valaki. Olyan érzése volt, mint amikor valaki megpróbál lecsapni egy zümmögő legyet, de az valahogy mindig elmenekül... A végén pedig már nevet is kap az a légy és nincs szív lecsapni. Na persze, Avidité esetében ez inkább lustaság. A biztonság kedvéért, megtartja az általa "megbűvölt" kardokat, amolyan Riya fenyítő eszközként. Akárhogy is... türelme próbára tétetett és Avidité derekasan helytállt.
Ha pillantással ölni lehetne, Riya abban a pillanatban meghalt volna, hogy elmondta - mit forgat a fejében -  Avidité-nak: vele megy. A démon tekintetére egy olyan arckifejezés ült ki, mintha egy citromba harapott volna bele. Végül aztán lehunyta a szemeit és csak annyit felelt:
- Tégy, ahogy jónak látod.
Beletörődött volna? Aligha. Avidité tudta, hogy egyetlen halandó sem képes lépést tartani Ő vele. Neki, mint egy élő fegyvernek, sokkal kevesebb ételre és alvásra van szüksége.
Úgy 1-2 napot saccolt max, hogy kitartó zaklatója összerogyjon és az út porában lelje halálát. Teste - lebegve - mozgásba lendült. Kellemes, nyugodt tempót diktált. Nem volt hová sietnie. Hakuryuu nem szalad el, legyen bárhol is. Senki sem állta útját, sőt, a katonák az elmúlt napon, most először lélegezhettek fel... csak örültek neki, hogy egyel kevesebb veszély leselkedik a városra.

~ Vége ~

Sangria

A Damarel-be vezető út se hosszú, se eseménydús nem volt. Hála Altair-nak, az utak közbiztonsága, kifogástalan. Hircine jó kedvűen heverészett a ponyván és közben a felhőket bámulta. Ez volt az első alkalom, hogy Sangria-val együtt utazott. Igazából, az első alkalom, hogy valamit is együtt csinál vele. És ámbár az önkényesen a gazdájának titulálja magát, szinte semmit sem tudnak egymásról.

A városba érvén, Hircine leugrott a szekérről és segített Sangria-nak is elhagyni azt. Búcsú gyanánt két társának intett egyet, mire azok csak egy-egy szúrós pillantást vetettek rá, majd a lovak közé csaptak.

- Milyen kedves emberek! - Ironizált.

- Remélem jól utaztál, Sangria. Légy üdvözölve az emberek fővárosában, Damarel-ben. Kérlek, kerüld a felesleges feltűnést. Az utóbbi, viharvert időkbe már csak azért is belekötnek a nem ember fiába, ha az levegőt vesz. Ha netán ilyesmire sor kerülne, engedd, hogy én intézzem. A vérontás nem megengedett. Jobbára, én is csak emiatt közlekedhetek szabadon. - Mutatott a címerre a páncélján.

- le Mort úrnő egy kisebb vagyont fizetett, hogy megváltsa a "bűneimet". Akkor tehát, az, amire szükséged lesz... egy új ló és néhány napnyi élelem. Lókupec és piac. Hol szeretnél kezdeni? - Kérdezte a másikra bízva a döntést.

Sangria a kocsin békésen összekuporodva meredt maga elé. Be kellett vallania, hogy kissé meglepő és furcsa volt számára. A két másik férfi tekintetét néha magán érezte, hiszen tudta, hogy egyáltalán nem örülnek a jelenlétének. A cica nem tudta, hogy miért, de őszintén szólva nem is érdekelte.
- Haha - nevetett fel Sangria örömtelenül, miután a szekér már messze járt.
- Hmm... Nem volt rossz az út és az utazás. Az utas társak egy kivételével... nos... lenne okom a panaszra, ám de nem teszem. Hiszen neked, Hircine hálával tartozok, mert elhoztál ide - jegyezte meg a nő, majd lábujj hegyre állva egy puszit nyomott a vérfarkas arcára. - Köszönöm, hogy kisegítettél a keresztútnál - tette még hozzá a nő.
Elgondolkodva hallgatta a szavait, és tanácsait, ami az emberek fővárosára vonatkozott.
- Nem tudom elkerülhette a figyelmedet, de úri macska vagyok, tudok viselkedni. Természetesen minden vágyam az, hogy romboljak és tomboljak, mint valami megveszett bestia. Hát ilyennek gondolsz te engem?! - háborodott fel a nő, és szúrósan nézett a férfira. - Meg sem érdemled ezek után az előbbi ajándékomat... Chh... még ilyet - dohogott a macska.
- Eladtad magad - pöckölte meg a címert. ennyi hozzáfűzni valója volt. Mást nem tudott mondani, inkább miután kinézelődte magát, és végig nézett egy-két szegény emberen, ahogy a gebéikkel bementek a városba, felsóhajtott.
- Menjünk a piacra. Nem szeretném, hogy a lóval kelljen össze-vissza bejárni a várost. A végén még megsebesülne az állat, azt pedig nem szeretném - válaszolta, miután alaposan végig gondolta. Hiszen ez volt a főváros, akkor pedig nem kevés embernek adott otthont ez a hely. Jobb, ha mindent előbb megvesznek és utána mennek válogatni a lovak közül.

- Nem tartozol hálával, Sangria. Azt tettem, ami egy férfi kötelessége. Segítettem egy bajba jutott hölgyön. - Végig se tudta mondani és már kapta is a puszit. Megforgatta a szemeit és hátat fordított.
- Természetesen nem gondolom, hogy olyan lennél, mint amilyennek elpoénkodtad magad. De... Szegről végről amira vagy. Nemes és büszke. Így tehát, el kell ismerned, hogy jogos az aggodalmam. - Tudta, hogy bármit is mond, nem fog dűlőre jutni Sangria-val, ezért hát, elengedte a dolgot. Ha bajba kerülnek, majd improvizál és reméli a legjobbakat.
- Ami pedig az előbbi "ajándékod" illeti... Szeretnélek rá megkérni, hogy a jövőben kérlek mellőzd az ilyen és ehhez hasonló gesztusokat. - Nem szerette, ha idegenek puszilgatják Őt, s noha Sangria nem teljesen volt idegen, de azt sem lehetett elmondani róla, hogy olyan közel állt volna hozzá.
- Az eladtam magam talán egy kicsit túlzás. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a hölgy visszautasíthatatlan ajánlatot tett. Rendes munkám van és még fizetést is kapok. Mi többre vágyhatna egy magamfajta? - Kérdezte és a hangszíne alapján, tényleg elégedett volt.
- Bölcs döntés. Egy újabb jó pont a vörös cicusnak. - Mondta ezt úgy, mintha a választás maga is egy próba lett volna.
- Akkor tehát. A piac. Ha lennél oly kedves, kövess engem, Sangria. - Előre ment és mutatta az utat.

Sangira tagadóan csóválta meg a fejét.
- Nem, Hircine. Egyáltalán nem. Nem minden férfinak jutott volna eszébe. Te, ellenben azt tetted, amit egy hűséges kutyának tennie kell. Bár a címert elnézve... kételkedem, hogy hűséges ebem lennél - jegyezte meg a nő, némi szemrehányással a hangjában. Igen, elég sokat fogja tőle ezt a hangot hallani a férfi. Sangria nehezményezte, hogy nem őt kereste meg a farkas, hanem elszegődött egy másik hibrid szolgálatába. Persze, ő amúgy kegyes úrnő, megengedte volna, hogy szolgáljon mást... de ezek után?
- Ó, valóban? - felvont szemöldöke, és szinte szikrázó szeme árulkodhatott egyedül arról, hogy a macska, most épp vérig sértve érezte magát. - Rendben - bólintott, s hangja fagyos volt, akárcsak a legsötétebb, legzordabb téli éjszaka. - Legyen kívánságod szerint. Akkor majd jobb módszert találok, a megjutalmazásodra, kutya - az utolsó szót szinte köpte a vérig sértett macska.
- Természetesen, mi másra vágyna egy magadfajta eb... - bólogatott Sangria. Tény, ami tény, nem tudott volna jobb választ adni neki.
- Ellenben van egy feladatod... Majd kérlek juttasd eszembe, hogy távozásom előtt áruljam el - közölte. Elvégre most nem akarta elárulni szíve vágyát a hölgyemény.
- Fekete a bundám macska alakban - jegyezte meg ezt az apró információt. De elnézte a vérfarkasnak a tévedést. Biztosan elfelejtette hogyan is néz ki a másik alakja a cicusnak.
- Rendben, Hircine, légy oly' jó és mutasd az utat a piacra - emelte fel a fejét a lény gőgösen, majd elindult a férfi mellett. Esetleg néha egy fél lépéssel előtte.

- A hűség nem akkor dől el, amikor felveszek egy címerrel ellátott páncélt. Nem, az puszta praktikum. Anélkül sétálhatok végig az utcán, hogy az őrség emberei rám támadnának. A hűség akkor dől el, amikor le Mort úrnő és a te fejed közül kell választanom, hogy melyiket vágjam le. Amikor erre sor kerül... A hűségem lesz az egyetlen, amiben bízhatsz, drága gazdám. ~ - Na persze Ő ebből nem csinálna nagy dilemmát. Ha arról van szó, mind a kettőt lefejezi.
- Oh... A hangszínedből ítélve, érzékeny pontra tapintottam? Bocsika ~ bocsika ~. Lehet átgondolom. Egy puszi azért még belefér. Egyébiránt. Ne törd magad annyira. Nem várok jutalmat. Csak természetes, ha egy kutya teljesíti a gazdája parancsait, nem? - Próbálta meg jobb kedvre deríteni a macskát.
- Mi másra is vágyhatnék? Ki tudja. Te, aki önkényesen a gazdámnak titulálja magát... Tudnod kéne. - Jegyezte meg pimaszul.
- Egy feladat, közvetlenül a Vérkirálynőtől? Ne csigázz, tudni akarom... - Mondta szarkasztikusan. Már így is szabadidő híján volt és most még Sangria is igényt tart a szolgálataira.
- Csakhogy... Én nem a macska alakodról beszéltem. - Emelt ki egy tincset a nő hajából. Selymes volt és szép, karmazsin vörös. A vérfarkas hümmögött egyet, majd elengedte a tincset.
- Csak nem ellenállhatatlan kényszert érzel aziránt, hogy egy lépéssel mindig előttem járj? - Kérdezte kedvesen, lassítva léptein.
- Ha neked ez örömöt okoz, légy a vendégem, Sangria. - Mutatott egyik kezével maga elé, jelezvén: csak tessék.

~ Folytatás ~