Főtér

AZERION


Másnap, néhány óra alvás után fájó háttal együtt indultam útnak. Szerencsére Kayn nem kérdezett, amúgy is időbe haza értem. Egy hajam szála se görbült, tehát túl éltem az egyedüli repkedést az éjszakába. Amúgy is, éjszaka a legjobb repkedni. Nagyon elenyésző annak a száma, hogy bárki is kiszúrhat... hát...maximum Suri ki tud, ha délnek repülök.
Felsóhajtottam és sziszegve igazítottam meg magamon a köpenyt, mielőtt elhagytam volta a fogadót. A ritka repülés egyik nagy hátránya, hogy másnap izomlázam van, holott emberi formában is használom azokat az izmokat, amiket repülésnél.
A fogadóból kilépve kérdőn néztem körbe. Őszintén valami patikát, vagy gyógynövényes vackot kerestem volna, hogy enyhítse az izomfájdalmakat. Ugyan, lehet, hogy célszerűbb lett volna megkérdezni Kayn-t, de nem akartam még ezzel is terhelni, meg amúgy is! Ennyit még én is képes vagyok elintézni. Nem hiszem, hogy a füves néni azonnal az életemre törne, mert valami balzsamot,v agy kencét keresek.
Nagyokat sziszegve, nyögve haladtam át a városon. Körbe jártam már a teljes belvárost, a külvárosba ennek ellenére nem mertem kimerészkedni. Akkor marad a sziszegés és a lassú, merev mozdulatok néhány napig. A külvárosba nem megyek.
A főtérre keveredve azonban kiszúrtam az egyik mellék utcában egy kis boltot. Vörös ajtaja, és a temérdek gyógynövény kis cserepekben kicsit árulkodó volt.
ahogy elindultam két dolgot kellett megtapasztalnom. Egy, mindenki akkor indult el, mikor én is. Kettő, neki gyalogoltam valakinek, amitől a földön találtam magam.
Kicsit megszeppenve pislogtam magam elé, hogy most ez még is mi? Kellett néhány másodperc, míg kitisztult a látásom. Szerencsére a csuklya nem esett le a fejemről.
Végül összekapartam magam romjaimból és csodálkozva néztem fel az előtte lévő férfira. A szaga alapján hibrid volt. Bár eltörpültem mellette, még sem volt akkora, mint Haku. Nem ijedtem meg tőle. A fejemet lehajtva készültem kikerülni, hogy folytassam az utamat eredeti célom irányába.

Elég sűrűn járok a belvárosban, különösen mióta az a démon szétszedte a bazárteret. Drag kapott egy kis lebaszást de Galen tanúja volt a dolognak hogy nem ő piszkálta fel a másfajút és tartotta érte a hátát, nem kapott büntetést, de azóta nem engedek rabszolgát vásárolni, nem merem kockáztatni hogy ekkora zsákmányt ismét elhalasszak. Démonnal nem volt dolgom, kíváncsi lennék azokra vajon hat-e a képességem... Bár valószínű mert eddig nem volt kivétel.
Szegény Hajnalcsillagot már így is eléggé felpakoltam holmikkal, de még akartam szerezni gyógynövényeket otthonra mert Diane hozzámcsapott egy akkora listát hogy öröm volt nézni. Épp azt is bújtam amikor feltűnt hogy valakinek nekimentem. Vagy ő szaladt nekem, nem volt egyértelmű, de ezzel nem is lett volna gond.
- Elnézést, kisasszony, nem... - kezdtem, de ekkor megcsapta az orrom a szag. Sárkány. Nem hibrid, nem félvér, éreztem rajta vámpírt de az nem belőle jött. A pulzusom szinte azonnal megugrott, mintha csak prédára bukkantam volna. Végigmértem, és bár elsőre nem láttam rajta jelölést, lehet szolga. A gond csak az hogy valami azt súgta, nem az.
Lehajtotta a fejét és megpróbált ellépni mellettem de csak egy laza mozdulattal elkaptam a felkarjánál és feltartóztattam. Meghunyászkodik és próbál elslisszanni, újabb pont ami alátámasztja a teóriám.
- Kihez tartozol, sárkány? - kérdeztem rideg hangon. A bennem lévő fenevad egyből érdeklődni kezdett a fajtárs iránt de fejben rácsaptam a rácsos ajtót. Nem hiányzik. A bőröm kissé megerősítettem arra az esetre ha próbálkozna valamivel. Ha pedig alakot vált.. Szétszedem. Mégegy másfajú nem fog itt bármit tönkrezúzni annyi szent.
Ha gazdátlan... Akkor ritka nagy pofája lehet vagy ritka nagy idióta hogy bejön Damarel közepébe. Akkor viszont hazaviszem, rábízom a többiekre és kerítek valakit aki adna érte egy elfogadható összeget. Fiatalnak érzem de volt már részem meglepetésekben - többek között Drag is ilyen, rendkívül jól titkolja az erejét.

Reméltem, hogy el tudok osonni a hibrid mellett. Bár nem hívtam fel magamra a figyelmet, de a szagommal nem tudtam mit kezdeni... Ebből kiindulva meg se kellett volna lepődnöm, hogy nem hagyott elmenni, hanem a karom után nyúlt.
Sziszegve hördültem fel, az izomláz még mindig megvolt, s egy cseppet sem örültem annak, hogy valami idegen hibrid rángat.
Még jobban lehajtottam a fejemet, és nagyon örültem annak, hogy beöltöztem. A csuklya is a fejemen volt, nem látszott se a hajam, sem pedig a fülemen lévő kristályok. Se a két hiányzónak a hege, bár az pár nap és visszanő.
A rideg hang megkongatta bennem a vészharangot. Kellett néhány perc, míg feldolgoztam, megnyugodtam, hogy kinyögjek egy értelmes választ.
- Kaynhoz tartozom, uram - mondtam végül halkan, szinte cincogva, mintha nem is sárkány lennék, hanem egy félénk kisegér. Valahol egyébként annak is éreztem magam. Valahol pedig kimondottan bosszantott a dolog, hogy nem akar elereszteni. Mennem kell, lehetőleg vissza a fogadóba, feledve a gyógynövényeket. Majd kiheverem az izomlázat.
- Elengedne, uram? - próbáltam meg tisztelettel teljes hangot megütni. Nem igazán tudtam még is mit kéne mondanom, elvégre ő volt erőfölényben. Én pedig nem óhajtottam felhívni magamra a figyelmet.
- Mennem kell, uram. Dolgom van - próbáltam meg kirántani a karomat a marka fogságából. Minden porcikám tiltakozott a mozdulat ellen, de akkor se akartam, hogy ez az idegen fogjon. Van némi bajom azzal, ha valaki hozzám ért.
- Elnézést - mondtam és hátráltam néhány lépést, abban az esetben, ha sikerült kiszabadítani a karomat. Nem adtam fel, hogy elvergődök a füves nénihez. Azt már az elején elvetettem, hogy hátat fordítok és elfutok. Biztosan követne, s ha Kayn nincs a fogadóban, akkor bajban vagyok. Na nem mintha, most nem lennék abban.

Láttam, sőt, éreztem rajta az átmeneti pánikot, innentől már biztos voltam benne hogy van valami rejtegetnivalója. A vadászösztönök megszólaltak, érezték a préda szorultságát, szinte visította hogy fogjam meg, kapjam el, mert gyenge, védtelen, fölényben vagyok...
De még vártam. Ha ártani akarna nem menekülni akarna. Hm.
- Kayn? - kérdeztem vissza. Tűnődtem egy darabig, listáztam a neveket akiket ismerhetek ilyen néven. Végülis akadt kettő. - Az urad teljes nevét szeretném tudni, drága. Nem lehetsz régóta rabszolga ha annyit sem tudsz, hogy a gazdádat teljes nevén kell bemutatni. - vontam fel a szemöldököm, csak a szemem sarkából néztem rá.
Megpróbálta kicibálni a karját a kezemből, enyhítettem a fogáson de nem engedtem el. Felsóhajtottam.
- Nézd, értem hogy ez kényelmetlenség, de ez a hivatalos eljárás. Damarelen belül ha az ember másfajút talál az vagy rabszolga, vagy betolakodó. Nekem pedig rangomból adódóan is dolgom az hogy ne legyenek betolakodók a városban, és így is különösen nagy fejfájást okozott az a kibaszott démon a legutóbb, azóta megemelték a készültséget, mindenkinek fel van szúrva a karó a seggébe. Te is csak azért szúrtál szemet mert nem rémlik hogy bárkinek is tisztavérű sárkánya lenne, hibrid van jópár errefelé de fajtiszta sárkányt csak hármat tudok, és mindet ismerem. Ettől persze még lehetsz itt újonc, az elmúlt pár hétben aligha követtem a rabszolgapiacot... - kicsit próbáltam kellemesebb hangnemet megütni, egyelőre az érdekelt kiféle, miféle. Ha betolakodó is, szép összeget is kaphatok érte, más részről meg... Eddig nem csinált bajt. Fiatalnak is érzem, szóval lehet hogy nagyon a szükség vitte rá hogy idejöjjön. Hiába, azért a szívem a helyén van, csak a forrófejűségem néha kicsit keresztbetesz neki. Én se vagyok egy jöttment vadállat, na.
Attól még a protokoll az protokoll. Ez van. Ha megmondja honnan jött, hová tart, már engedem is útjára. Ha nem... Hát akkor szép elbeszélgetés lesz az fix.

Riadt pillantást vetettem rá. Rabszolga? Oké, nem most van itt az idő, hogy kikérjem magamnak. De nagyon-nagyon menni akartam. S, abban a pillanatban megfogadtam magamnak: soha nem hagyom el Kayn nélkül a fogadót.
- Nem tudom a teljes nevét, uram - mondtam halkan. - Nekem csak annyit mondott, hogy Kaynnak hívják - jobban nem szándékoztam kiadni. Inkább megyek ezzel az alakkal bárhova, de Kayn-t nem adom ki. Bár ő, velem ellentétben, tud magára vigyázni, de a meglepetés ereje még lehet őt is legyűrné. Hozzá tenném nem is hazudtam az idegennek.
- É...értem, uram - dadogtam zavaromba. Most még is mit mondjak? De legalább lazított a szorításon.
- Kaynhoz tartozom, vele utazok. Nem keresem a bajt, csak a patikába szeretnék eljutni. Kérem... - fogtam könyörgőre a dolgot. Szabadulni akartam, na... A fene essen belé. Bezzeg akkor annyira nem őrizték a várost, mikor az a nyomorult kereskedő fogva tartott. Tényleg mi is volt a neve...? - Utána el is tűnök az utcákról, uram - tettem hozzá. Végül is azt mondták, az egyenes beszéd a legjobb. Minek hazudjak? A legtöbb hibrid megérzi a hazugságot, változik a pulzus meg ilyenek.
- Az övé vagyok, az életemmel tartozok neki. Ha nem is vagyok megbélyegezve, a tartozás kötelez, uram - emeltem fel a fejemet és a szemébe néztem. Nem kihívóan, csak lássa a tiszta szándékomat. Eszem ágában sem volt kihívó lenni, abban biztos voltam, hogy felszántaná velem az utca kövét. Nem azért mert hibrid, nem is azért mert fizikailag biztosan erősebb nálam, hanem mert tapasztaltabb. És a tapasztalat nagy előny. Édes őssárkányok! Remélem Kayn nem hagy magamra, ha még se jutok vissza a fogadóba.
- Kérem, eresszen - kicsit síróssá vált a hangom. Bevallom nem akartam újra fogságba kerülni. Elég volt az elmúlt tizánakárhány sok év. Abban biztos voltam, hogy nem fog ő se elengedni, ha meglátja a kristályaimat. Erősek, jó bevételi forrás, én meg hülye vagyok, hogy kidugtam az orromat a fogadóból.

Hát ezen igencsak felvontam a szemöldököm, de a kislány ijedtsége egyre inkább arra adott okot hogy valamiben sántikál. Van egy olyan érzésem hogy ez a Kayn a vámpír lesz akinek a szagát érzem rajta, az pedig sokmindent megmagyaráz, mert történetesen hallottam már ezt-azt egy Kayn nevű vámpírról aki jó pénzért elég sok piszkos munkát elvégez. Hm.
Felsóhajtottam és a másik kezemmel kicsit masszíroztam a halántékomon.
- Ha ez a Kayn az akinek gondolom egyel kevesebb indokom lenne elengedni téged, azzal a vámpírral így is meggyűlik a vadászaink baja, ha még társa is lenne... - tűnődtem hangosan.
- Mire keresel gyógyírt? - kérdeztem. Hát azért ha valakinek az élete a tét... Még esetleg megkockáztatnám hogy összeszedjük az illetőt. Jóó persze lehet mindkettő rabszolga lenne de azért kezeskednék hogy ne legyen rossz soruk. Én elsődlegesen azért támogatom a rabszolgatartást mert így kontroll alatt lehet őket tartani. Ha még jól is vannak tartva az már pozitív, egy esetleges lázadás esetén annál kisebb az esélye hogy hátbaszúrnak azok akik a házadban laknak. Én is voltam rabszolga, tudom milyen. Elítélem azokat a kereskedőket és gazdákat akik haszonállat módjára bánnak velük, de odáig nem ér el a kezem. Majd az ő káruk lesz ha a saját vérükben fürödve találják majd meg őket, kifosztva...
A sárkány a szemembe nézett, és enyhén szólva is kirázott a hideg. Sárkányszemek. Ezen a saját bestiám nagyon felbuzdult, éreztem hogy a felszínre próbál ugrani, éreztem is ahogy a szemem egy másodperc töredékéig megváltozik, mielőtt visszazártam volna az elmém hátuljába. Lehunytam a szemem és összeszorítottam, mintha attól eltűnhetne ez a dög a fejemből. Picit megráztam a fejem.
- Basszameg. - mordultam fel és hosszan kifújtam a levegőt. Nem a lánynak szólt, de amilyen állapotban van gyanítom magára fogja venni.
Ismét kért, hangján hallatszott hogy a sírás kerülgeti. Ah istenem, érzékeny nők.
- Sajnálom, de nem tehetem. Tudni akarom a részleteket... - kezdtem, de ekkor észrevettem egy kék követ a kulcscsontjánál. Félrecsúszhatott a ruha ahogy próbált kiszabadulni, mert egyébként ügyesen elrejtette. Így viszont már egyből tudtam kivel állok szemben. Bevallom férfiasan nem az volt az első gondolatom hogy pénzeszsákra leltem, hanem az hogyha ezt most más is látta, a lányka kurvanagy bajban van. Elengedtem a kezét és egy gyors mozdulattal megigazítottam a ruháját.
A füléhez hajoltam.
- Tudom hogy jelenleg ez az utolsó amit szeretnél, de jobban tennéd ha velem jönnél. Túl sokan néznek és ha bárki meglátta a köveket, én pedig elengedlek, az első sikátorban bezsákolnak mint egy kóbor kutyát. A gyógynövényekért nekem is be kell mennem, megveszed amire szükséged van és a birtokomon elmeséled hogy szöktél meg először attól a faszkalaptól, és hogy mégis mi az isten nyiláért vagy Damarelben mikor kis kék céltáblák vannak rajtad. - mondtam halkan. Nem egészen fenyegetés volt, szerencsétlen perpillanat tényleg nem igazán tehetne mást, de hallottam, ismerem a történetét nagy vonalakban. Még én is kaptam a kristályaiból, soha nem használtam őket mert gusztustalannak tartottam, de elpusztítani se volt értelme őket. A pikkelyeim páncélnak való használata egy dolog, de egy gyerek bőréből kivésni a kristályokat, sárkány ide vagy oda... A gyerekrabszolgákhoz igencsak másképp viszonyulok. Nekem azért vannak elveim, még ha elég érdekesek, akkor is...

Miért is nem kéne azon meglepődnöm, hogy Kaynt mindenki ismeri? Elfojtottam egy sóhajt. Most mit mondjak? Védekezzek, hogy nem szólom bele abba, amit csinál? Csak vele utazok, ő meg vigyázz rám?
Megráztam a fejem, illetve csóváltam. Az pontosabb, találóbb.
- Nem, mármint nem segítek neki, csak vele utazok. Vigyázz rám - közöltem vele. Az uramot meg elhagytam. Elengedni annyira nem akar, így meg mindegy.
Fura pillantást vetettem rá. Vajon miért érdekli ez? Szemmel láthatóan nem mindegy mit miért csinálok...
- Magamnak - feleltem csendesen. Nem állt szándékomban jobban kifejteni, hogy suttyomban kiszöktem repülni, s emiatt most ott is fájok, ahol nem kellene. Hiába na, a repülés mozgatja át az izmokat rendesen, noha biztos vagyok abban, hogy aki rendszeresen használja a szárnyait, mint Suri nem szenved másnap izomláztól. Bevallom reggel nagyon csábító lett volna megkérni Kaynt, hogy segítsen, de nem akartam egy esetleges hegyi beszédet kockáztatni, így inkább sziszegve, fog összeszorítva tűrtem.
Nagyon belemerülhettem a gondolataimba, mert egy hangos " basszameg"-re kaptam fel a fejemet. Kérdőn, kutakodóan kerestem a pillantását, figyeltem az arcát, hogy vajon mit is csinálhattam, azon kívül persze, hogy létezek. Ha vigasztalja, sokszor elátkoztam azt a napot, mikor világra jöttem, bár az eredetemről semmit nem tudok.
- Milyen részleteket? - néztem rá kérdőn. Komolyan, mit a fenét akar még tőlem? Megmondtam: elsunnyogok a patikába, utána vissza a fogadóba és ennyi. El is felejthetjük egymást. Azonban ami ez után következett legvadabb álmaimban sem gondoltam. Az egy dolog, hogy elengedett, de hogy megigazította a ruhámat... hátrahőköltem a meglepetéstől. Nem számítottam erre, se arra, hogy közel hajol hozzám.
Felsóhajtottam, most már mindegy volt. Akaratlanul is kiszökött néhány kósza könnycsepp. Említettem már, hogy utálok létezni? Sokkal jobb lett volna ha megölnek, nem tudom mikor, de kár, hogy nem tette meg senki.
- Gondolom nincs más választásom - hajtottam le a fejemet. Ezt akár veheti beleegyezésnek is. Megszökni nem tudnék előle.
- Kayn keresni fog, ha nem megyek vissza - jegyeztem meg halkan. Ő nem olyan, mint Hakuryuu, legalábbis remélem. Ha nem, akkor végülis tök mindegy mi lesz velem.
- Nem nagy titok a megszökésem, túl adagolták a hegyikristályt, amit az ételembe, vizembe kaptam. A bilincsekkel együtt elég volt, hogy majdnem belehaljak. Mikor a bilincsek lekerültek rólam, átváltoztam. Elrepültem és ennyi - hadartam el halkan. Nekem speciel az is megfelelne, ha inkább haza kísérne, vagyis vissza a fogadóba, és nem hozzá haza. Bár szívesen válaszolok a kérdéseire, ettől nem kell félnie. Oh, és nem is hazudok.

Egyre inkább kezdett neki leesni a tantusz hogy nem fog innen a saját lábán távozni, aminek azért örültem. Nem lenne kedvem a vállamra kapni mint egy zsákot azért. Az kicsit erős lenne.
- Vigyáz? Szent ég. Bár végülis persze, az ember egy profi gyilkos mellett van a legnagyobb biztonságban. - legyintettem. Van benne igazság, de akkor is paradoxonnak hat.
Magának. Nem láttam rajta sérüléseket, beteg meg aligha lehet... De ki tudja. Mindenesetre jó megjegyezni hogy lehet hogy nincs fényes állapotban.
Ahogy megigazítottam a ruháját láttam hogy könnyes volt a szeme. Felsóhajtottam. Tényleg piszkosul gyerek még.
- Lehet. Bár a személyes tapasztalatom azt mutatja hogy sosem érdemes másokra bízni az életünket. - jegyeztem meg komoran. - Mindenesetre ha mégis törődik veled annyira hogy érted jöjjön talán egy cserealkuban is bent lenne. Tudom hogy nem könyörtelen, és vannak elvei.. Ha jó helyen hasznosítaná az erejét... Hm. Ez még a jövő zenéje. Előbb mentsünk ki téged innen... - mondtam, és finoman elkezdtem magammal húzni a javasasszony felé. Ha látják hogy velem van úgyse fog senki belekötni, ismernek annyira a városban hogy a legnagyképűbb bérenc se lenne képes kakaskodni velem. Arról nem is beszélve ha véletlen beleütném a fejét a törzsébe, akkor is nekem adnának igazat. Megvannak a kapcsolataim....
A megszökése tényleg nem volt nagy kunszt, el is felejtettem a sárkányalakot... Mondjuk persze, ő tud repülni. Minő szerencse.
Benyitottam az üzletbe, a gyógynövények és kenőcsök illata azonnal beült az orromba, amit egy rövid fintorgással nyugtáztam.
- Szép jó napot Izadora! - köszöntöttem a nőt a pult mögött. Kissé őszülő gesztenyebarna haját laza kontyba fogta, szemei a méz aranysárga színében tündököltek, úgy csillogva mintha csak most kezdené a húszas éveit. Szemüvegét letolta az orrára mielőtt rámnézett volna. Kedveltem a nőt, megvolt a maga csípős stílusa, de egyértelműen a legprofibb volt és igencsak kitanulta a másfajúak "karbantartását" is.
- Nocsak, nocsak, kutya legyek ha ez nem a kedvenc örökké morcos nemesuram. Azerion, drága. Már kezdtem rossz néven venni hogy mindig csak a szolgáid küldöd azok után hányszor segített ki még jóanyám is mikor sebekkel teli estél be ide... - mosolygott pimaszul, mire felhorkantam.
- Tudod hogy ez nem így megy, vannak feladataim meg kötelezettségeim amiket el kell látnom, ezért tart az ember szolgát hogy a jelentéktelenebb dolgokat megcsinálja helyette... - morogtam miközben a pulthoz sétáltam. Elővettem a listát.
- Oh, látom Diane megint nagybevásárlást szeretne... - kuncogott, elvette a listát és elkezdte összeszedni a különböző növényeket meg kencéket meg főzeteket. A pulton a halomnyi üvegcse csak egyre gyűlt nekem meg egyre nagyobbak lettek a szemeim. Mi a fasz?
Amikor Izadora felkönyökölt a pultra, már majdnem az állam kapargattam a földről. Még a végén úgy járok ide kell hoznom a lovat.
- Még valamit adhatok? - kérdezte mosolyogva, mire én lenéztem a lányra.
- Kérd ki amit szeretnél, és indulunk. - mondtam, miközben azon tűnődtem hogy hozzam ide a lovat mihamarabb. Végülis.. Még jó hogy megtanítottam hogy kell eloldoznia magát. Kidugtam a fejem az ajtón és négyet füttyentettem a megfelelő hosszúságokkal. Már korábban betanítottam rá hogy baj idején így magamhoz tudjam hívni. Okos ló, nem ijedős, a kikötés inkább csak jelzésértékű.
Szerencsére igazam is lett, alig egy perccel később már hallottam a patái dobogását, aztán hümmögve fékezett le előttem és nézett be az ajtón. Megveregettem a nyakát, kapott tőlem egy kisebb zöldalmát amit annyira szeret, ezután elkezdtem a táskákba elpakolni a beszerzett árut. Reméltem hogy mire végzek, a lány is beszerzi amit akar.

Ühm... most izé... hát szívem szerint menekültem volna, de erre persze sajnos nem volt lehetőségem. Igen, fenébe is! Magamnak köszönhetem, mert elmentem repülni.
- Igen! - vágtam rá határozottan. Nem érdekelt, ha az előttem álló hibrid hitetlenkedik. Az egyéb megjegyzését meg elengedtem a fülem mellett. Végülis... De Kayn a barátom volt, illetve azt mondta, hogy legyünk azok. Szóval... nem tudom. De nekem nem ártott, soha. Ugorjuk most át azt a részt, hogy visszahozott Hakutól Damarelbe.
Felszisszentem. Na igen, izomláz. Nem kellemes, ha úgy rángatják az embert...
- Auch - jajdultam fel, mert bármit is csinált az most belenyilallt a karomba, onnan át a vállamba, majd a lapockámba, én meg csillagokat láttam... fényes nappal Damarel főterén. Hurrá!
- Te... - döbbentem meg. - Te... most komolyan velem akarod őt zsarolni? - hüledeztem. Nem hittem a fülemnek. Ám nagyon nem maradt időm döbbenten állingálni, mert ugye húzott magával a patikába.
Az ajtón belépve hangulatos kis hely fogadott. A kis csengőtől összerezzentem, megijesztett a hangja. A figyelmemet azonban hamar lekötötte a megannyi fiola, párlat, csokorba szedett száradó növények. Tégelyek, kenőcsök. Mozsarak... Szinte tátott szájjal álltam a hibrid mellett. Az illat is fenséges volt. Délre, Caspian birodalmára emlékeztetett.
Elgondolkodtam, mikor elengedett, hogy kiszaladok és menekülök, vissza fogadóba. De végül magam sem tudom miért nem tettem. Talán azért, mert a férfi tudta kivagyok, talán mert akaratomon kívül elhittem neki hogy bajba kerülhetek. Lehet, még is látta rajta kívül a köveket. A sok lehetséges rossz közül még mindig ő volt a legjobb rossz, ami történhetett velem, annak ellenére, hogy zsarolni akarta Kaynt velem, ami még mindig képtelen ötlet.
Bólintottam és közelebb óvakodtam a pulthoz.
- Izomlazítót szeretnék. Vagy nem tudom. Igazából nem gondoltam át teljesen - hebegtem zavarban. - Izomlázam van - tettem meg hozzá, s óvatosan a nőre pillantottam. Kissé reménykedve, hátha tud adni valamit. Utána csak a hibridet, Azeriont, kell meggyőznöm arról, hogy a fogadónál pakoljon ki.
- Öhm... uram, Azerion... izé... - szólítottam meg a férfit cincogva... Aztán végül elnémultam és vártam.

Amíg a táskákba pakoltam fél füllel hallottam ahogy a kissárkány kikéri amit szeretne. Izadora csak kuncogott egy sort, majd pár pillanat múlva egy kis tégelyt rakott le a pultra.
- Ezzel kend be ahol fáj, napi 2-3 alkalomnál nem fog több kelleni, és csak pár nap kérdése az egész. A masszírozás leginkább a lényeg, és hogy sokat eddz különben újra meg újra szenvedni fogsz vele. - mondta mosolyogva.
Megfordultam, és a nőre néztem.
- Csapd a számlámhoz, úgysem hiszem hogy nagy tétel lenne. - böktem oda miközben a pulthoz léptem és átnyújtottam az aranyat.
- Nem, valóban nem. De megint többet adtál mint amennyi kell... - ingatta a fejét miután megszámolta a pénzt, én pedig - tőlem szokatlan módon - elengedtem egy gyors mosolyt.
- Tévedsz, ez pontosan annyi amennyire szükséged van. Köszönöm. Azért remélem Diane nem bíz rám mégegyszer ekkora bevásárlást, hülyét kapok a nőtől néha. - forgattam a szemem, Dora meg csak nevetett. Tudja miről beszélek. Diane egy őrült ha növényekről van szó, különösen a fura kísérletei.. Eh, néha feláll a nőtől a szőr a hátamon, de tagadhatatlanul jól csinálja a dolgát. Plusz piszokmód ért a másfajúakhoz, és nekem is segítség ha minél többet megtudok az adott fajok gyengeségeiről.
A lány megszólalt, úgyhogy felé fordultam, de eléggé benne akadt a szó, így csak felvontam a szemöldököm, mondhatni motiválón.
Közben Hajnalcsillag kint az ajtó előtt már türelmetlenül dobogott, gondolom zavarta az orrát a sok gyógynövény illata. Való igaz nekem is csípte az orrom, de volt alkalmam hozzászokni. Alig várok hogy kiszellőztethessem a fejem végre... Eeya és Fria szerint is eső lesz délután, esőben pedig imádok lovagolni... Meg is van mi lesz a mai program, az elmúlt napokban ígyis rengeteget rohangáltam, kell egy kis kikapcsolódás végre valahára...
Feltűnt hogy kissé eltévedtek a gondolataim, nem tudom hogy a lány megszólalhatott-e ezidő alatt. Intettem hogy menjünk ki, elköszöntem Izadorától.
- Elnézést, elkalandoztam. Szóval? - kérdeztem, már a ló mellett állva. Azért reméltem nem ismételnie kell magát, de hát ez van. Néha én se vagyok a toppon fejben.
A lány csak pislogott továbbra is mint a nyúl aki farkasszemet néz egy kígyóval, szóval fejcsóválva odaléptem hozzá, felültettem a nyeregbe majd eléültem, megsarkalltam Hajnalt és hazavágtattam.

VÉGE

Riya & Ruvaen

Kezdek nagyon kifutni az időből. Egyre jobban azt érzem, hogy gyomrom felemészt, mi több az eszem elveszi az istenverte éhség. Ugyan nap közben a piacról el tudtam tulajdonítani egy kisebb kenyeret és azt most csendesen eszegetem az éj legsötétebb óráiban, de érzem, hogy nem ez a fajta éhség uralkodik rajtam. Harapva a kenyérből másik kezemmel átfogom bordám alatti lágy szöveteket. Elhúzva szám harapok egy kisebbet a kenyérből és szépen lassan rágom, mintha az enyém lenne a világ összes ideje. De ki tudja meddig? Ki tudja mikor kap el egy őr vagy ölnek meg haramiák. Ha már itt tartunk, mintha valami megmoccant voln az egyik árnyékban. Megszívom tüdőm levegővel és egy halkat morranok. Nem mintha érne bármit is a morgás, csak magamra hívnám az emberek figyelmét és valljuk meg, nem ez lenne az életbiztosításom. Kellemetlenül nyalom meg felső ajkam és az övemhez nyúlok a különös tőrért.
S valóban, az árnyak egyre mozgolódnak, mire két ipse jelenik meg. Ide érezni, hogy már egyáltalán nem szomjasak és az egyiket elnézve valami középnemes lehet. Lehajtom fejem, csuklyám árnyékából figyelem a tántorgókat és újabb falatot harapok a kenyérből. Szememmel követem őket, ha ne adj isten balhézni akarnak, időben el tudjak menekülni.

Az éj szokatlanul sötét volt a mai éjszakán. A hold is elbújt a felhők mögött. Az egyik a kémény mellett bújtam még, félig benne a kéményben ugyan, de tökéletesen szemmel tudtam tartani a főteret. Az ember azt várná, hogy a mai éjszaka, amilyen sötét, olyan csendes is, erre... nem hogy csendes, de még a szél is fúj. Szerencsére a szél és a szag kérdés engem nem igazán izgat fel, hiszen anyagtalan állapotban engem nem lehet kiszimatolni.
Három illatot fújt erre az egyre inkább viharossá váló szél. Ebből ami felkeltette kimondottan az érdeklődésemet, az leginkább a két sörtől és vértől bűzlő egyed volt.
Friss vér illatát hozta felém a szél, nem az övék volt.
Lecsusszantam, végig siklottam a falakon, míg elértem őket. Csak az arcom látszódott ki a falból, a testem többi része egy raktárnak használt helyiségben volt. Remek megfigyelő helyemről követtem figyelemmel ahogy, a két ismeretlen egy harmadik alakot próbálnak meg becserkészni. A harmadik alak volt leginkább érdekes a számomra. Hibrid volt. Hibridek itt még csak akkor kódorognak, ha van gazdájuk. Az utcán viszonylag nagyon kevés a hibrid, ellenben egy tucat félvér gyerekről tudok...
Felsóhajtottam. Kicsusszantam a falból, és egyéb tárgyakon keresztül a hibrid fiú mögé álltam be. Ha támadnának, akkor ott voltam, készenlétben, hogy a fiút megmentsem.

Riya & Ruvaen

A főtéren átszaladó viharos szél apró fergetegeket csinál, s jótékonyan elfedi a körölöttünk lévők szagát. Orromat megcsapja az ismerős fémes illat, mely most oly csalogatóan hat rám. Megfeszülve, fogva a markolatot várok és továbbra is egy kenyeret nyammogom. Nem akarok balhét, mi több... talán ideje lenne kereket oldanom és lehetőleg nem olajra lépni, nehogy elcsússzak... mint legutóbb. Sajdul meg egy kis időre tomporom a kellemetlen emlékre. A két idegen veszéjesen közeledik felém, mikor egy apró árny borít be. Bátortalanul tekintek magam mögé, majd megtöröm a kenyeret. Nem akarok harcba keveredni, még éjszala sem. Ki tudja milyen ölebek élnek erre és kik a rendfentartás tagjai civilként. A nem összenyámmogott kenyeret a vörös tincsekkel rendelkező felé nyújtom.
-Örülök, hogy újra látlak nővérkém. - mosolygom rá sejtelmesen és párszor szemem sarkából tekintek a két ittasra ezzel üzenve neki a színjáték lényegére. Hátha ezzel elkerülhetjük a vérengzést. Az idegen megmentőm illata pedig... annyira hasonlít apáéra. Talán mert ő is vámpír? Akkor... most bajban vagyok? Közben a másik feléből harapok a kenyérnek.

Őszintén szólva a nagy tervemmel csak egy baj volt: hogy kábé rohadtul nem néztem körbe. Szóval nagyon is benéztem a dolgokat. hogy mindenki értse: a fiú, akit meg akartam védeni a szökőkútnál volt. Én meg egy falban tőle jobbra. Jó, nem mintha sok időbe telt volna korrigálni a hibát...
A szél újult erővel csapott le, s a szökőkútból kilocsolta a vizet. Nagyon viharos volt a szél. A levegőben az eső illata keringett, csalogatóan hívogatott. Igen, imádom az esőt, bár nem ezt a vihart, ami itt lógott most Damarel felett.
Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a falból a két idegen alak is megindult a fiú irányába. Hangtalanul tettem meg azt a pár métert, noha már nem voltam anyagtalan. Noha, még így is meglepett, hogy a fiú megszólalt. Főleg amit mondott.
Hirtelen jött zavaromról csak az árulkodhatott, hogy megtorpantam, de nem adtam hangot, hogy valószínűleg nagyon nagy tévedésben van a gyerek. Az illata innen közelebbről pedig félig ismerős volt. Vámpír. Félig. Szegény kicsi hibrid.
- Elkéstél - jegyeztem meg feddőn. - Vagy megint eltévedtél? - kérdeztem, mintha tényleg megbeszéltünk volna mindent. Mintha nem most látnám először a fiút. Mintha nem egy hajszál választana el attól, hogy a két titokzatos alakot lecsapjam, hogy ott is maradjanak.
- Mit akarnak? - álltam be a fiú elé védelmezően. - Vagy elmennek önszántukból, vagy nagyon rossz személlyel akarnak újat húzni!

Riya & Ruvaen

Félek. Kimondhatatlanul. Fáradt vagyok, azóta a nap óta nem aludtam jól és pihentetőn mióta... mióta felégették az egyetlen helyet amit otthonomnak tartottam. Ahova tartoztam, ahova szeretettel vártak.
Most pedig? Egy fél fajta társam jóindulatára vagyok bízva. Lepettségét megértem, hiszen nem illik így üdvözölni senkit. De túlélés... az túlélés. Melyik lény nem tenne meg érte semmit?
-Tudom és ne haragudj... - engedem lentebb kezem és megnyúlt füleim is lekonyítom a fedésnek megfelelően. -Igen... mint mindig. Igérem jobban fogok igyekezni. - hajtom le fejem és  szomorú nagy szemeimmel tekintek rá. Ekkor lép mellém és az emberek is megtorpantak.
-Elnézést hölgyem, azt hittük egyedül van és hát... - néz társára némi segítség kéréssel, aki bólogatva lép előrébb.
-El akartuk kísérni a helyi árvaházba.  - talán mind a kettejük felmérte, hogy a Vörös Fergeteggel nem lenne érdemes ujjat húzni így egymást támogatva térnek el a bordély irányába. Amint elég távol vannak, behúzom nyakam és a másikra nézek.
-Kö... köszönöm és ne haragudj...  - hasam kordul egyet és ujjab falatot harapok a kenyérből, nagyot nyelek. Tudom, hogy nem erre az élelemre van szükségem és talán kékes zöldes szemeim körül kezd megjelenni a borostyán sáv.

Szinte tapintható volt a fiú rettegése. Igazából a félelem édes bűze szinte simogatta az orromat. Nem én voltam a forrása a félelmének, de akkor is zavart. Oké, nyilván érthető, hiszen egy teljesen vadidegenre volt bízva, ezt pedig mindenki nehezen viseli, mármint a kiszolgáltatottság érzését.
- Helyes - bólintottam elégedetten hűen játszva a szerepemet. - Már aggódnak a többiek érted - tettem még hozzá, hogy a két idegen biztosan tudja, hogy jobb ha nem húz velünk, velem újat. Végül is csak be kellene vetnem a lovagparancsnoki helyettesi rangom, amit csak úgy pár hónapja használok, először merő viccből, de most már egész jól belejöttem.
Válaszukat hallva felhorkantottam. Na ez volt az, amit nagyon nem hittem el. Jól megnéztem magamnak a gyereket. Igazából nem sok értéke volt, amit el tudtak volna tőle lopni, de ha volt egy kis eszük, amit nem bódított el az alkohol, akkor elhurcolhatták volna a rabszolga negyedbe hogy ott adják el, és a belőle kapott pénzből végig mulatozhatták volna az éjszakát.
- Hát, mint látják, nincs egyedül. Hordják el magukat, és ha megtudom, hogy még egyszer zaklatják az öcsémet, a lovagparancsnok értesül arról, hogy a helyettese családtagját két bajkeverő zaklatja. Legyen ez az első és egyben utolsó figyelmeztetés! - jelentettem ki határozottan. Altair maximum meg majd leszedi a fejemet, ha ez a tudomására jut. Vagy csak legyint és megy a dolgára. Utóbbiban valahogy biztosabb vagyok.
Megvártam míg az emberek teljesen eltűnnek a sarkon, majd a fiúra néztem, aki ott gubbasztott a szökőkút szélén.
- Semmi gond - vontam meg a vállamat mosolyogva. A gyomra kordulása az én fülemet sem kerülte el, s tudtam hiába eszik kenyeret az semmit nem fog elvenni az éhségéből. Nagyot sóhajtva vettem elő a késem, majd megvágtam vele a tenyerem.
- Igyál! - toltam az orra alá.

Riya & Ruvaen

Figyeltem ahogy a nő két talpon áll és mer mindent egy kockára tenni. Olyan gördülékenyen hazudott a családi kötelékről, mintha ez lett volna  amindennapos dolga. Mintha egész életében ezt tette volna. Nyelve pedig éles, akár csak a fegyvere mi oldalán díszeleg, mar mint a legmérgesebb vipera mérge.
Válaszukra meghúzom magam a nő mögött. Fity fenét árvaház, hamarabb kerültem volna rabszolga sorba. Ahogy eltüntek az emberek már csak az éjjeli fenevad árnyéka vetült rám. Mint mind a két felmenőm az éjszaka teremtményei vagyunk, így kell harcplnunk és túl élnünk. Ahogy a hold fénye megtörik a pengén akaratlanul nyelek nagyobbat. Mi jön most? Meglepetésemre pedig a nő saját tenyerén húzza végig.
-De... de... ezt, nem kérhetem. - ahogy orromba kúszik a fémes édeskés illat orrlyukaim kitágulnak, ahogy pupilláim is. Hálásan tekintek rá és remegő kezeimmel fogom közre a kezét és óvatosan nyalogatom a sebet. Nincs mohó vagy elkapatott mozdulatom, csupán hálás gyermek. Ahogy elveszi a kezét nyugodtabban tekintek rá.

Talán kéne éreznem némi bűntudatot, esetleg lelkiismeret furdalást, mert ennyire könnyedén hazudtam, hogy kicsoda vagy micsoda nekem a gyerek. Annak ellenére, hogy egyébként még a nevét sem tudtam szerencsétlennek. Na majd arra is mindjárt sort kerítek.
Figyeltem, hogy teljesen megszeppen, mikor a tenyeremet kínáltam neki.
- Nyugodtan, igyál még! - vágtam mélyebb sebet a kezemen. Majd kell keresnem valakit, aki ellát engem is vérrel, hogy begyógyuljon. Majd megkérem Altairt, had igyak belőle. Miután remélhetőleg teletöltötte friss vérrel a pociját a gyerek kíváncsian pillogtam rá. Közben a kezemet egy fehér zsebkendőbe tekertem, hogy a még kibuggyanó néhány kósza vércsepp ne az út kövére pottyanjon. Bár ahogy elnéztem az éjsötét éjszakát nagy valószínűséggel úgy se maradt volna nyoma, hiszen a leesni készülő vízözön mindent elmosna. Jobb lenne minél előbb fedél alá jutni, nehogy a legnagyobb esőzés közepén álljunk már itt a szökőkútnál.
- Nos, hogy most jól laktál, remélhetőleg térjünk a tárgyra - vettem elő a hivatalos hangom. - Mind a ketten tudjuk, hogy nincs közünk egymáshoz, azt leszámítva, hogy te félig vámpír vagy - oké, kicsit nyers vagyok, szóval biggyesztettem a mondanivalóm végére egy halvány mosolyt.
- Neked jelenleg a városban egyedül maradni veszélyes. Mivel trükköztünk, hogy a nővéred vagyok, így feltételezem, hogy teljesen egyedül vagy - az első cseppek lassan csöpögtek. Oké, most már teljesen biztos, hogy mire visszaérek a kastélyba teljesen szét ázom. Vagy ha jön a gyerek is, akkor ő is.
- Óh, igen. A nevem Khairiya Nox, de csak Riya - mosolyogtam rá.

Riya & Ruvaen

Annak ellenére, hogy féltem, hogy talán ő is életemet akarja venni bátran nyelem az éltető folyadékot. Óvatosan, hogy egy csepje se menjen kárba. Kárba, már alapból abba megy, hogy én eszem meg. Ahogy újra megvágja kezét óvatosan fogyasztom. Mint egy kismadár, ki télire az emberek kegyelmére van bízva.
-Köszönöm. - nézek rá jól lakottan. Nagyjából annyit ehettem mint egy kismadár. Nem vagyok mohó, még az így kialakult helyzet miatt sem. Kis táskámban kotorászva előveszek egy krémet amit felé nyújtok.
-Segít elfedni a vér szagát és a gyógyulást is elő segíti. - közben a szél arcomba csapja a vihar kellemetlen illatát. Megborzongom tőle, ugyanis a bundás felem nem igazán kedveli azokat a frekvenciákat, amik ezzel járnak.
Hivatalos hangjára behúzom nyakam és a mosolyára egy bizakodó görbület jelenik meg. Aprót bólintok jelezve, hogy értem mire gondol.
-Tudom, de...nem tudtam mit kitalálni, hogy megvédjem magam. - sunyom le fejem, mivel valóban bajba keverhettem volna a másikat ezzel. Az első cseppeket követi néhány kósza könnyem, mita  kapucni takarása miatt nem biztos, hogy meglát.
-Nem csak a városban. - suttogom magam elé és ujjaimmal malmozom. Próbálom elkergetni a régi emlékeket. Mintha ezt meg lehetne csinálni.
-Ruvaen... gyere keressünk valami menedéket. Ha szeretnéd segítek ellátni a kezed. - ajánlom fel segítségem és felállok a szökőkút pereméről és egy fedett sikátor felé biccentek.

Sejtettem, hogy hamar jól fog lakni, hiszen a vérem finom volt, tápanyagban gazdag, mert teljes vámpír voltam. Noha, Altair vérével jelenleg semmi nem tud vetekedni. Nyami-nyami. Elég volt rágondolnom és vörösen villant a szemem. Oké, vörös alapvetően is, de ez most éhes-vörös volt.
Meglepődve néztem rá a krém miatt. De végül csak megráztam a fejemet.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem. Két okból. Első, hogy az eső, úgy is mindent el fog mosni, a második, hogy a képességem kivédi, hogy nyomon kövessenek, ha aktiválom - magyaráztam halvány mosollyal az arcomon a gyereknek, hogy miért utasítom vissza a krémet. - Azon felül, biztosan értékes. Nem hiszem, hogy megéri rám pocsékolni - tettem még hozzá. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy megborzongott. Igen, a levegő lehűlt.
- Nem azért mondtam... - emeltem fel védekezően a kezemet. - Nem megdorgálni akartalak, csupán egy tényt közöltem - magyarázkodtam. Túl elszontyolodott volt a hangja, hogy továbbra is megdorgáljam, vagy hidegen közöljem vele a tényeket.
- Hogy mi? - kapom oda a fejemet, mert hogy eddig az eget kémleltem. Tényleg jól értettem? Remélem nem.
- Hány éves vagy, Ruvaen? - néztem rá kérdőn. Remélem száz feletti kort mond. Remélem, hogy van valahol családja. Nagyon-nagyon remélem.
Felsóhajtok, és megcsóválom a fejemet. Ennek a gyereknek meleg helyre és ételre van szüksége, nem egy sikátorra.
- Gyere, oda megyünk inkább - intettem a fejemmel inkább a kastély irányába. Majd a nővérkémmel, ha épp találkozok vele, lemeccsezem, hogy miért is a szobáját neveztem ki a sajátomnak, és miért van velem, egy vadidegen gyerek.

Riya & Ruvaen

Nem gondoltam volna, hogy a vámpír vér ennyire... részegítő. Ennyire felemelő érzés a jól lakottság érzete. Szinte rabja lettem. Talán ezt érzik azok is akik a drogok vagy az alkohol mámorában élnek? Az éhes vörös szemekbe tekintek és lentebb húzom sálam, így láthatja apám fognyomainak hegét. Mindig ugyan oda harapott így esélye sem volt behegedni.
-Rendben. - elfogadom válaszát és elteszem a kis kenőcsöt. Még máskor jól jöhet. Igazából bármikor. Sosem lehet tudni.
-A megmentőn segíteni nem pocsékolás. - rázom meg szőke tincsű fejem ezzel kicsit lentebb csúszott a csuklyám. Megborzongom ugyan, de elfog egy ismeretlen kellemetlen érzés is. Még nem ismerem ezt és ez dühít. Ahogy magyarászkodik aprót biccentek.
-Tudom és ne is úgy vedd. - kezdek én is szabadkozásba. Igazából melegített a tudat, hogy vannak még tettrekész lények és bepemennek ilyenekbe is. Cinkos a menekülésben. Gyilkosságban cinkos az is aki hallgat. Visszakérdezésére egy kelletlen mosolyra húzom szám.
-Tizenhat vagyok és senkim nincs. - mondom ki nagy nehezen. Első sorban a haragom miatt, mi most belül mardos. Aztán a szomorúság a tényen, hogy tényleg egyedül vagyok a nagyvilágban.
Ahogy a kastély fele mutat követem fejemmel és akaratlanul nyelek nagyobbat.
-Én... biztos jó ötlet? Mármint... érted... - anya és apa azt mondta, hogy nem szeretik a magamfajtákat sehol. Ez pedig megrémített. Végül nyomába szegődöm.

Felvont szemöldökkel néztem rá, meg gyanakodva. Nem igazán tudtam hova tenni, azokat a fognyomokat, bár alapvetően nem tartom magam modortalannak, de most még is úgy éreztem az leszek.
- Mik azok a nyakadon? - kérdeztem tőle kíváncsian. Bár nem voltam hülye, láttam, felismertem a harapásnyomokat, de na... kíváncsi voltam. Mindig is kíváncsi személy voltam, így nem most fogom levetkőzni ezt a tulajdonságomat.
Tizenhat? Nem kérdezte vissza, csak lesápadtam. Komolyan gondolta... és nincs senkije.
Elrebegtem egy apró imát a Maioreszeknek, hogy megéreztem a tetőn gubbasztva, s nem hagytam magára, hogy az a két férfi elvigye.
Nem volt nálam zsebkendő. Illetve ami volt, az most a tenyeremen volt. Így nem igazán tudtam volna azt átnyújtani neki, hogy letörölje azt az egy-két könnycseppet, ami kiszökött a szeméből. Bár az eső, ami egyre inkább elkezdett szemerkélni elmosta volna alapesetben, de mivel közel álltam Ruvaen-hez, így megéreztem.
- A nővérem ott lakik - jelentettem ki magabiztosan, noha elég furának találtam, hogy Altairt a nővéremnek neveztem. - Meg a lovagparancsnok-helyettese vagyok - kacsintottam rá. - Legalábbis mellékállásban - vigyorogtam és a kezemet nyújtottam felé.
- Gyere Ruvaen, nem fog senki megenni, míg én vigyázok rád!

Riya & Ruvaen

A gyanakvó tekintetre leszegem fejem és szomorúan sóhajtva felelek.
-Vámpír felmenőm olykor a másik felmenőmből, olykor belőlem fogyasztott. - nem akartam kertelni, nem is volt különösebb okom rá. A vérem "híg" azáltal, hogy félig farkas vagyok. Figyeltem, ahogy szemei enyhén elkerekednek arra, hogy igen csak egymagam vagyok. Nem tudom mi olyan meglepő ezen, mikor biztos akadnak sokkal rosszabb sorsú faj..ta? társaink.
A rakoncátlan könnyem pedig lassan csorgott végig arcomon és hullt alá a macskakőre. Nem akartam könnyezni, sírni, de a szüleim emlékére nem tudok másként reagálni.
Aprót bólintottam magyarázatára, majd belehelyeztem kezem az övébe ezzel elfogadva egy új sorsot.
//VÉGE\\

Michie & Ru
Amíg Riya-val töltöttem az időt, olyan gyorsan szaladt és hagyott el engem, mintha időtlen lennék. Mintha minden rendben lenne, de mégis nyomasztott valami, de az istenért se tudtam rájönni, mi az. Pontosabban ki, amíg egy alkalommal álmomban nem láttam az Ő arcát. Hogy az isten nyilába feledkezhettem meg a szőke, göndör fürtű lányról. Megfogadtam magamban, hogy megvédem, hogy jó helyet biztosítok neki amennyire csak tudok, erre?! Dühös vagyok magamra, amiért elfeledkeztem róla. De jóvá fogom tenni... Miközben mancsom alatt a nedves macskakő hidegét érzem orrom ott tartom. Ezer és egy illat közül felismerném. Ugyan haloványnak érzem, de ezt betudom a víz rétegnek. Érzem pár ember különös tekintetét, de hé! Csak egy nagyra nőtt kutya vagyok, nagy agyarakkal. Remélem nem esett baja, remélem nem ragadták el örömlánynak vagy rabszolgának. Megenne az ideg, ha így lenne. Miközben mancsaimat egyre lassabban pakolom, megcsóválom farkam és lihegni kezdek. A fenébe... Közel lépve a szökőkúthoz felállok a peremére és lefetyelek belőle. Meg kell találnom. Újult erővel vetem magam a tömegbe és keresem a lányt.
Tarts ki Michie... jövök!

Reggel viszonylag korán ébredtem, indul a nap és hát hívott a kötelesség. Nagyon jó napom volt de hajam megint befontam és a fejem tetejére tűztem egy sapkával elrejtve. Bő, férfias ruhákat magamra véve indultam ki a főtérre.
Már jó ideje ott voltam mikor is megláttam Őt farkas formában, a szökőkútnál, tudtam, hogy felismer úgy is ezért odasiettem hozzá és megvakargattam a füle tövét.
Széles mosoly volt az arcomon mint mindig mikor vele találkoztam és ez nagyon jó érzés volt.
-Szia Kisfiú.-suttogtam mosolyogva, hogy az emberek sokasága ne nézzen annyira idiótának mint ami amúgy nem is voltam.
-Gyere, menjünk egy picit arrébb.-suttogtam továbbra is és figyelve, hogy ő is jöjjön megindultam egy eldugottabb helyre amit nagyjából már a helyünknek hívhattunk.

Michie kedves és Ru farkas
Bevallom Riya kiképzése mellett elfáradtam. Nem gondoltam volna, hogy tudnak fájni így is a nem létező izmaim. Megcsóválva immár vizes pofám indulnék meg mikor olyan erősen érzem meg az illatát, mintha mellettem állna. Ezek már nem foszlányok, ez... ez... Ő! Drága Michie! Ugye nem esett bajod? Miután megvakargatta hosszúra nyúlt füleim tövét barátságosan bújtatom fejem tenyerébe. Amint elindul követem szökkelő mozdulatokkal. Nem tehetek róla, ösztönöm ezen fele erre késztet. Boldog farokcsóválások közben néha megkerülöm, hogy ne akadályozzam a sétában, de érezze odaadó védelmem.

Néha mosolyogva tekintettem rá Ru-ra és közben sétáltam a közös helyünkre.
Ott leültem a földre és le is vettem a sapkát majd kiengedtem a hajam ami lassan hullott le fejem tetejéről egészen a gyönyörű, szőke hajam.
Ledobtam magam mellé a sapkát majd onnan néztem a kis farkast. Nagyon jó érzés volt azt érezni, hogy megvéd és az mégjobb volt, hogy itt van velem.
Mosolyogva néztem még mindig de csendben maradtam mert nem volt szükség szóra, a pillantásom mindent elárult amit gondolok, hogy vége itt van velem..

Michie & Ru
Amint közös kis sikátorunkba értünk, belebújtam a kabátba, mi pont erre a célra volt itt. Hogy elfedjen, amíg alakot váltok. Közben leült és levette a sapkáját. Letérdelve elé, összefogom a kabátot és egy kósza baba hajszálat elsímítok az arcából. Úgy hiányzott...
-Ne haragudj rám... - ennyit tudtam kinyögni, majd ha engedi homlokom a homlokához érintem. Bizalmam fő jele, mióta ismerjük egymást. Kicsit eltávolodva mérem végig.
-Mesélj! Ugye nem esett bajod? Minden rendben ment? Nem zaklattak? - aggódva nézek rajta végig, mig a kabáttal eltakarom egész testem, hogy egy kék foltot se láthasson meg.

Mosolyogva fogadom aggódását majd végig simítok az arcán.
Olyan aranyos ahogy aggódik értem. Mosolyogva hagyom neki, hogy homloka az enyémnek dőljön majd elmosolyodok.
-ugyan már, miért haragudnék?-kérdezem mosolyogva miközben gyönyörű szemeibe nézek.
Nem is válaszolok kérdéseire mert nem hiszem,hogy történt velem érdekesség inkább csak furcsállom, hogy miért húzza össze annyira a kabáto.
-mi a baj? Miért takarod el az egész tested? Bántott valaki?-állok fel ingerülten.

Michie és Ru
Apró megnyugvás, mit e könnyed, belsőséges gesztus  nyújt. Egy szelet abból, mit elvesztettem, holott tudom, ez új és más. Mosolyára szám enyhén felfelé görbül.
-Hogy csak úgy eltűntem. - rosszul esik kimondani. Rosszul esik belegondolni, hogy elfeledtem.
Mikor nem felel kérdésemre gyanakvón húzom össze szemeim. Remélem semmi nem történt és azért nem beszél. Vagy nem mer? Valaki fenyegette? Mikor pedig rákérdez gubbasztásomra, megrázom tagadón fejem.
-Nem, semmi ilyen. Csak a bundához képest így fázik a pöndölöm. - nevetek fel szégyenlősen és kínosan, holott van benne ráció. Sőt! Kezdem úgy érezni, hogy családi ékszereim felkúsznak a gyomromba.

-Eltűntél ami igen rosszul esett de legalább sok árúhoz jutottam és meleg étel került belém.-mondom és mikor már megnyugtat akkor vissza ülök elé és megfogom a kezét, azzal játszom.
Közben néha a szemeibe nézek majd egyszer csak sóhajtok egyet.
-már kezdtem azt hinni, hogy cserben hagytál és elfeledtél engem, sőt esetleg, hogy már nem is emlékszel rám szívesen. Azt hittem, hogy csak egy rossz emlék voltam neked.-suttogom szomorkásan mert nem akarom elsírni magam de azért sikerül könnybe lábadnia a szememnek.
-ugye megígéred nekem, hogy bármi rosszat csinálok nem mintha ez a tolvaj életmód nem lenne rossz, szóval, hogy bármit csinálok, ugye megígéred nekem, hogy soha nem fogsz rám haragudni?

Michie és Ru
Ahogy belekezd a mondandójába egy kényelmetlen csomó ül torkomra. Mintha nem engedne hangokat kiadnom vagy nyelnem. Egyszerre érzem azt, hogy megfulladok és hogy ki vagyok száradva. Magam is törökülésbe telepszem, elhelyezve a kabátot, hogy megfelelően takarjon, hagyom hogy kezemmel játszon. Könnyéért nyúlok, hogy letöröljem.
-Nem! Ez egyáltalán nincs így Michie! - mondom miközben kezemmel álla alá nyúlok, hogy arcát óvatosan felém fordíthassam.
-Ne beszélj butaságokat. - szólok hozzá szelíden, majd közelebb araszolok hozzá.
-Nem, nem fogok, amíg nem árulsz el. Tudod jól, hogy az egy igen csak éles kés amivel vagy megvédesz vagy ledöfsz. - magyarázom, semmi bántás nincs a hangomban, semmi számonkérés. Csak kedvesség és odaadás.
-Valaki a szárnyai alá vett. Megpróbálom elintézni, hogy legalább fedett, meleg helyed lehessen nála, ahol én is lakom. Szeretnélek magam mellett tudni. - szemeiben látszik, hogy komolyan gondolja amit mond és igen csak bizonytalan, hogy sikerülni fog-e elintéznie. De láthatja, hogy mindent bele ad, elszánta magát erre és igyekszik megoldani, hogy a lánynak még jobb legyen.

Hallgatom amit mond és sóhajtok egyet.
-Soha nem lenne ahhoz pofám, hogy eláruljalak, imádom azt aki vagy és nem akarlak téged bajba sodorni.-mondom én is elég szelíden majd eléggé meglepődök azon amit mond és hevesen rázom a fejem, hogy ez nem lehet és ez lehetetlen.
-Ru én tényleg szeretlek de ez olyan dolog amire nemet kell mondjak. Elhiszem én, hogy nagyon rossz lehet az, hogy nem vagyok melletted mikor vigyázni akarok rád de én nem mehetek oda.-miközben mondom hevesen rázom hozzá a fejem, hogy  ugyan én szeretném de nem lehet.
-Ne haragudj rám de tényleg nem tehetem, nem mehetek oda hiába szeretnéd annyira. Jó lenne érezni minden nap a védelmed. Ez az egyszer biztos de nem lehetséges, hogy odamenjek. Bár mondjuk egy meleg szoba már igen jól jönne de nem tehetem..

Michie és Ru
Figyeltem a reakcióját. Füleltem a légzésére, vámpír énem hagytam, hogy szívének ritmusát kiismerjem, hogy többet tudjak meg róla és érzelmeiről. Egy hiba vagyok, mégis... olyan előnyöm van miről nem is álmodhatnak egyesek. Köztük ő is, oly törékeny...
-Ennek csak örülni tudok. - nézek rá hálásan, majd összevonom szemöldököm, összehúzom szemeimet. Nem értem, miért gondolja így, de megvárom míg végigmondja.
-Mégis... Miért? Nem a szabadságodat akarom korlátozni, nem az életteredet akarom csökkenteni. Csupán segíteni szeretnélek. - mintha olyan tiszta lenne a határ jó és rossz között. Mintha nem egy edzett és munkálkodó bérgyilkos tanítványa lennék. Mintha minden rendben lenne ezzel. És miért ne lenne?

Sóhajtok csak egyet és homlokon csókolom édes puszimmal a fiút.
-Tudom, hogy nem szabályozni akarsz és tudom, hogy jól kijönnénk. Jól esne, hogy minden nap vigyázol rám csak tudod én néha egy hisztérika tudok lenni és nem akarlak magamból kiábrándítani mert te vagy a legjobb barátom. De figyelj..előbb kérdezd meg azt akinél laksz, hogy odavihetsz-e egy régi nemesi családból szökött lányt és ha rábólint amit én kétlek akkor ott leszek veled, néha. Így rendben van?-suttogom és megsimizem az arcát.

Michie és Ru
Lepetten pillázom rá, ahogy a puszija a homlokomat érinti. Egy pillanatra elködösül szemem, ugyanis csak anyám tette ezt. Annak is legalább két éve. Te jó isten...
-Mivel barátok vagyunk nem különösebben érdekelnek a hisztik. Még az étel adagomról is lemondanék a kedvedért. - elég elhatározott vagyok ebben, ha kell beszöktetem a szobámba és ténylegesen neki adom minden étel adagom. Ahogy arcomhoz ér bele helyezem az arcom, és megfogom kezemmel az ő puha kezeit. Ó te butus leány, miért ér ez neked ennyit?

Csak nézem a reakcióit, hogy mit tesz mikor megpuszilom vagy megsimítom az arcát. Szerencsére meg volt az, hogy, hogy bánhatok fitalabbakkal mert ott volt nekem a csodás kisöcsém és ahogy látom ezt a fajta viselkedésemet szereti Ru is. Ennek pedig nagyon örülök.
-örülnék neki csak ezzel az a baj, hogy nem hiszem, hogy ahol te élsz most oda egy embert szívesen fogadnának be vagy lehet nem is fogadnák el, hogy én bizony azért ott vagyok.-nézek Ru szemeibe mélyen majd egy sóhaj hagyja el a számat.
-örülnék ám, hogyha tudnál vigyázni rám csak egyszerűen nem hiszem, hogy egy embert szívesen látnának ott.-suttogom majd szemeibe nézek és sóhajtok egyet.

Michie és Ru
Sajnos olyan dolgokat hozott felszínre amiket nem szívesen taglalok. Amikre nem szívesen gondolok, amit elvesztettem. Hiába mondom azt, hogy nem éri meg sajnálni, vagy szánakozni, másnak nem is. Nekem annál inkább. Veszíts el mindent és szerezz úk dolgokat, mondják. Mily' buták!
-Szerintem nem lenne baj. Mindent meg lehet beszélni akár diplomatikusan akár erőszakkal. Ha az erőszak nem használ akkor nem használsz belőle eleget. - az utolso részét már vicceskedve mondom, elkacagva magam, így láthatja egy kis időre a megnyúlt fogaimat.
-Ugyan, mit vesztenénk, ha megpróbáljuk? - nézek rá bizakodón. Ha Riya nemet is mond akkor meglátogatom és hozok neki ételt.

Szemeimben csillogás tűnik fel. Olyan aranyos és olyan jó, hogy vigyáz rám mert nagyon jól esik tőle, hogy alig ismer de nagyjából már úgy vigyáz rám mint a szeme fényére.
-Tényleg nem vesztenénk semmit csak azért nem akarom, hogy a lakhelyeden esetleg amiatt legyen fennakadás, hogy odavittél egy embert.-suttogom majd elmosolyodok a fogai láttán.
Olyan aranyos úgy mindene és nem érdekel, hogy fiatalabb nálam, ő a legjobb barátom és örülök, hogy itt van nekem.
-Mondtam már, hogy köszönöm, hogy vagy és köszönöm, hogy vigyázol rám? Ja és, hogy nálad jobb legjobb barátot nem is kívánhattam volna?-kérdezem nagy mosollyal arcomon majd elmosolyodok.

Michie és Ru
Aggodalmára enyhén megrázom szőke üstököm, majd megdöntöm fejem.
-Ugyan! Nem hiszem, hogy bármi lenne. - akartam ebbe hinni. Akartam, hogy így legyen. Talán mint eddig sosem.
-Nem még, de semmiség. Erre vannak a barátok, nem de? - döntöm meg a másik irányba fejem mosolyogva. Kicsit közelebb araszolok hozzá, hogy melegíthessem.

-Rendben akkor tudod mit? Próbáljuk meg, nem veszítünk vele sokat, sőt lehet, hogy lesz meleg ágy amibe minden este be tudok bújni.-ahogy ezt elképzelem kicsit ki is vidul az arcom mert boldog lettem erre a gondolatra. Tényleg nagyon boldog voltam ezáltal és örültem, hogy ilyen lehetőség adódott.
Mosolyogva néztem azokat a gyönyörű szemeit majd végigsimítottam megint z arcán de aztán inkább összehúztam magam hiszen annyiszor érintem meg, hogy a végén még megharagszik rám Ru.
Láttam, hogy mennyire akarja, hogy bekerüljek abba a házba és én ezért a fajt boldogság látványáért bármit megadtam volna, hogy minden nap lássam.
Mikor a fiú kimondta a mondatot sóhaj hagyta el a szám.
-de, így van. Erre vannak a barátok és csak szeretném elmondani neked, hogy nekem nem igazán volt arra esélyem kiskoromba, hogy barátaim legyenek, mert az agyhártya gyulladásom után szüleim oly annyira védtek engem, hogy nem engedtek ki a ház udvarán kívülre tehát ha nagyon elrontanék valamit a kapcsolatunkba akkor azt nagyon sajnálom, és elhiheted, hogy nem direkt teszem..-az agyhártya gyulladásomról még csak most hallhatott először mert még soha nem meséltem neki ezt, nem akartam eddig azt, hogy a múltamon rágódjon és még most sem akarom, hogy aggódjon ezért.

Michie és Ru
Arra hogy beadta a derekát, szélesedik arcomon a vigyor. Talán ez most jobban hasonlít a farkas alakombelire, mintha ember lennék. Valóban ezt akarom, mivel Riya lábadozik nagy eséllyel fog morogni, az én szobámban fogom elszállásolni. Van elég hely, ha pedig elfoglalná az egész ágyat a lábánál gömbölyödnék össze farkas alakomban. Különösebben nem zavar, ha így kell aludnom. Jobban is szeretem, kényelmesebb és biztonságosabb.
Ahogy végigsímít arcomon visszaránt gondolataimból és bátorítón vigyorgom rá. Rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz, jobban mint eddig.
-Ne aggódj. Tizennégy évig csak apámmal és anyámmal volt szociális kapcsolatom. - bátorítón szorítom meg vállát, majd mosolyogva lazítok és elengedem. Lehet vissza kéne mennem... illetve mennünk. Riya-nak is segítenem kell.

Jól esik az azzal kapcsolatos megnyugtatása, hogy nem csak én voltam egyedül szüleimmel és testéreimmel.
Elmosolyodok azon, hogy ennyire szeretné, hogy ott legyek vele.
Gyorsan elkezdek készülődni. Először a hajam választom háromba majd befonom azt jó szorosan ügyelve arra, hogy hajam ne legyen szerteszét. Mikor ezzel végzek feltűzöm fejem tetejére és felhúzom férfias sapkám. Mikor ezzel megvagyok felállok és végignézek Ru-n. Mikor feláll ő is csak szótlanul megölelem.
Viszonylag sokáig ölelem őt és nem is mondok semmit majd aztán könnyek áztatják el az arcom.
-Jaj Ru.. nem tudom mi lenne ebben a városban nélküled velem. Már az életem nem tudom nélküled elképzelni az életem és tudod ha neked egyszer bajod esne én ott lennék, és ügyelnék arra, hogy minden rendben legyen veled.. Nagyon szeretlek Ru és tényleg soha nem akarlak elveszíteni mert az életem nélküled hihetetlenül egyedül telne el..-suttogom majd elengedem őt. Hangom már remeg a sírástól de letörlöm a könnyeim hiszen az emberek még mindig férfinek hisznek és nem akarom ezt sírással elrontani.

Michie és Ru
Valójában, kicsit furcsálom, hogy a tünemény másikat, miért nem engedték emberek közé. Még a betegsége ellenére is, hiszen mindenkinek szüksége van társaságra. Mondjuk... pont én beszélek, akit titkoltak mind a két oldalon?
Amíg ő készülődik, magam is felöltözöm. Biztos akadnak még itt olyan göncok, amik eltakarják azt a pár zúzódást... Válogatok, majd magamra öltöm, takarva magam, utána pedig Michie felé fordulok akinek pásztázó tekintetét érzem magamon. Felállva alig van időm, hogy realizáljam, már lendül, hogy megöleljen. Én pedig elkapom és megtámasztom magunkat. Szorosan magamhoz ölelem és állam a feje búbjára helyezem.
-Nincs semmi baj... Itt vagyok és igyekszem elintézni, hogy neked is könnyebb legyen. Én is téged Michelle, én is téged. - megsimítom a hátát, majd elengedem. Óvatosan letörlöm a könnyeit. Nem vétek, ha sír, nem vétek ha nem fél az érzelmeitől. Nem úgy, mint én. Az oldalán elindulok a birtok felé, de ha bármit szeretne vagy meg szeretne nézni, megvárom.

Bármennyire is igyekeztem szorosan befonni a hajamat, egy-két tincs még is kiszökött. Próbáltam betűrni a sapkám alá, hiszen nem ronthattam el az álcámat azzal, hogy egy-két tincsem kilóg a fejfedő alól.
Mikor Ru elkezdett öltözni, szégyenlősen, kissé pirulva fordultam el tőle. Nagyon zavarban éreztem magam.
A sikátorból az utcát lestem, hogy mi is történik odakint. Akkor láttam meg, két vagy három katonát, elmenni előttünk. Kissé kíváncsian merészkedtem előrébb, hogy halljam, miről beszélgetnek. Hát hallottam. Az ijedtségtől hátrálni kezdtem, ezáltal majdnem fellöktem Rut, mivel hátul nem volt szemem.
Akkor néztem rá fel és kezdtem el habogni.
- Bo... bocsánat - habogtam, miközben felnéztem rá könnybe lábadt szemekkel.
- A katonák lehet, hogy engem keresnek és nem akarlak téged elveszíteni, Ru... én.... én.... én nem akarom, hogy elvigyenek tőled. Nem! Nem akarok haza menni - mondtam halkan, szinte suttogva a rám törő rémülettől. - Nekem szükségem van rád, nem akarlak elveszíteni - bújtam oda hozzá, s arcomat belefúrtam a ruhájának puha szövetébe.
Hálásan pislogtam fel rá és mosolyodtam el halványan.
- Örülök, hogy itt vagy nekem.
Csendben, lassan indultunk el a birtok felé, legalábbis úgy hittem, a birtok irányába. Pár lépéssel lemaradva követtem Őt, miközben a szememet a macskakövekre szegeztem, és lehajtott fejjel mentem Ru nyomában. Igyekeztem azon lenni, hogy minél inkább beleolvadjak a tömegbe. Még véletlenül sem akartam magamra felhívni a figyelmet. Még mindig tartottam attól, hogy az előbb látott két katona megfordul, megragad és elrángatnak Ru mellől.

Michie és Ru
Ahogy hajával bíbelődik egy kis pír jelenik meg orrom két oldalán a járomcsontom mentén. Egész jól álcázza magát, de van még mit tanulnia. Talán Riya őt is képes lesz kiképezni.
Próbáltam neki háttal lenni, mikor öltözködöm, majd mikor megfordultam, nekem hátrált. Megölelve tartom meg az egyensúlyunkat, érdeklődve tekintek rá.
-Nincs semmi baj Michie... megoldunk mindent. - mosolygom rá, makd kitörlöm a könnyeket szeméből, szorosan magamhoz ölelem. -Nem fogsz elveszíteni. Itt leszek. - még egy ideig, bár ezt jobb ha a másik nem tudja. Talán mindenkinek jobb így. Halkan duruzsolom a szavakat a sapkájába, majd elengedem.
-Ahogy én is neked. Menjünk mielőtt még nyakunkba kapunk pár őrt. -biztos léptekkel vezetem a Nox bírtokra és folyamatosan figyelek, hogy ne maradjon el tőlem nagyon messzire. Talán Riya-val meg kéne osztanom a látomásom.

//VÉGE\\