Hydra Tava

Hakuryuu, kedvesem

Hydra tava... Egykor valóban hű volt a nevéhez, hiszen egy Necros nevűhat fejü behemót tartotta rettegésben.Mára már azonban csupán annak szikkadt, kristálytiszta vízzel elfedett csontvázának maradványa tanúskodik ennek a lénynek fenséges és egyben hátborzongató múltjáról.

A víz türkizkék színét a medrében levő algák és különböző vizi növények adják.Ettől olyan különleges, néhol élénkebb kék színű. Egykoron egy anfiteátrum is helyet foglalt annak centrumában ám ma már csak annak kerete látható madártáglatból, melynek közepén a legendás szörnyeteg egyik koponyája is fellelhető.
Az egyik kidől fehér márványoszlopon foglalt helyet a napnak ezen , kora délelőtti szakaszán a fekete hajú vérmacska. Ruhát tőle méterekkel összehajtva tárolta. Hosszú, kecses lábait pedig a vízbe lógatva nézte a lábfejei körül úszkáló halakat.
A csendjét hangos sóhaja törte meg, majd gyomra korgása követte ezt.
Fekete nedves fürtjei java hátára tapadt, fedetlen keblei pedig a világ számára feltárva tetszelegtek. Kissé előre görnyedt és lábát keresztbe téve fedte el kertje díszes kapuját.
- Mit gondolsz Haku, megmártózunk? - kérdezte meg kisvártatva a tőle távolabb ácsorgó démontól, tekintetét le se véve a halakról.
A démon kissé feszélyezettnek tűnt, tekintete pedig szikrákat szórt ahogy a víz apró hullámaitól fodrozódó víztükrét szugerálta.

Az úrnő szeme nem csalt, Hakuryuu valóban belemerült a tó közepén díszelgő koponya tanulmányozásába. Noha Ő maga félig-meddig sárkány volt, mégis úgy érezte, hogy Őt és a hydrát egyfajta távoli, rokoni kapcsolat fűzi össze. Szánalom volt az, amit az egykor dicső bestia irányába táplált.
- Ez egy remek ötlet, Calypso. - Haku-t nem kellett győzködni, szinte azonnal rábólintott az úrnő kérdésére. A szokásos, saját lángjaiból kovácsolt páncél fedte a testét, amely fokozatosan, füstölögve párolgott el, ahogy érintkezett a víz tükörsima felületével. Egy viszonylag még sekélyebb részen, a térdeire ült le, s csak a feje látszott ki. Szemeit lehunyta és ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint a megtestesült nyugodtság szobra. Ez az állítás nem is állt olyan távol a valóságtól, lévén napok teltek a damarel-i incidens óta, de Haku még mindig a nappali, illetve esti énje legjobbjainak keveréke volt. Élvezte a Nap sugarait, amelyeket este nem volt módja megtapasztalni, nappal pedig nem tudott értékelni.
- Ha eljön az idő... nem egy tóban szeretném halálomat lelni. A tudat, hogy a vízben - ahol testem maradványai nyugszanak -, halandó lények tisztálkodjanak... megrémít. - Árulta el, hogy min gondolkodik már egy ideje.
- Az egyetlen személy, aki e kegyben részesülhetne... az te vagy, Calypso. - Tette hozzá, szeme sarkából az úrnő formás kebleire pillantva. Arcán egy elpalástolatlan fintor jelent meg, amely tagadhatatlanul és egyértelműen annak a jele volt, hogy még a mai napig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy egy halandó férfi játszadozott azokkal a bájakkal, amelyeket Ő maga a legnagyobb becsben tart.
- Csalódott vagy? - Kérdezte sejtelmesen. Amire Ő kíváncsi volt az az, hogy az úrnő nem-e bánta meg, hogy Őt választotta és elhagyta Damarel-t. A kérdés után Haku rögvest meg is bánta, hogy feltette azt. Talán csak a választól félt, vagy attól, hogy egy újabb hasonló kaliberű kérdést tesz fel, ezért lejjebb csusszant, így a víz elfedte ajkait.

- Csak remek ötleteim vannak.Tudod ez is egyike a számos remek tulajdonságaimnak amikker maga a Hold ajandékozott meg! - Calypso szerette úgy gondolni, hogy mindaz ami most volt nem volt más mint az égitest egyik adománya.Abba pedig bele se gondolt soha mi van akkor ha már azelőtt ilyen volt mielőtt felfedezte volna az erejét.
Calypso nem volt ostoba de szerette mindazt amilye volt, köztük szerény jellemét és testi adottságait is annak a felsőbbrendű hatalomnak tulajdonítani amiből ő hivatalosan - saját véleménye szerint - megszületett.
Füleit hegyeztey a bojhos fekete fülecskék mint a kőrnyezetet pásztázó radarok, minden egyes apró halacska illetve Haku álltal okozott nesszre maradéktalanul odafigyelt.
Mikor a démon-hibrid belépett a behemót tavának kristálytiszta vizébe, Calypso kezeit a párvány szélére csúsztatta és ezzel előre görnyedve óvatosan a tekintetével követte a férfit.Az igazat bevallva annak kidolgozott izomzatával rendelkező testét figyelte, majd tekintete a feszes férfi fenékre esett és egy halvány mosollyal nyugtázta: Kedvese férfi létére talán még nála is formásabb párnákkal rendelkezett. Ezen pedig halványan mosolyogva hosszú perceket ült mielőtt annak szavai kizökkentették gondolataiból.
- Nem is lenne hozzád méltó vég és örök nyughely egy effajta sír.A végén még el kellene pusztítanom mindenkit aki megközelíti a tavat, remeteként kellene élnem annak partján és óvni azt minden idegentől.Tán még a halaknak sem engedném, hogy éljenek benne... - zárta rövidre a biztonsági óvintézkedéseiről szóló szavait majd lassan beleereszkedett maga is a vízbe, idomait pedig még Tiberius után sem szégyelve hagyta szem előtt Haku számara a bőséget jelentő kebleit. Sőt!Lassan a víz alá rejtőző démon elé lépett és csípőjére téve két kezét nézett le annak szemeibe.
- Tán terhedre vagyok, hogy a döntésemet bírálod?Egy szavadba kerül és visszamehetek a halandóhoz, bizonyára ő jobban fogja értékelni a társaságomat. - nevetett fel kissé gúnyosan, de egyáltalan nem volt olyan mulattató számára saját kérdése mint amennyire ezzel annak mutatta. Arca hirtelen kisimult és lehajolva a férfihoz annak feje búbjára csókolt.
- Ha nem tetszik, hogy akaratom ellenére tartottak ott mint ágyas és szégyenled ezt a testet amivel rendelkezdem... tedd magadnak kedvezőbbé, vagy vesd meg.~ - szólította fel a férfit búgó hangon, a számonkérést teljes mértékben mellőzve. Keze a víz felszín alatt ekkor lassan megindult Haku mellkasa felé és rátapasztva azt, nekinyomta tenyerét a kidolgozott izomzatnak. Csípőjét kissé kitolta oldalra majd farkincájával csapott egyet a víz alatt.
- Simogass kicsit, olyan rég ért már hozzám a nap megtörője~ - duruzsolta a férfinak.

- Örömömre szolgál látni és hallani, hogy teljes egészében újra, a régi önmagad vagy. - Jegyezte meg a nárcisztikus kijelentés hallatán. Az első napokban aggódott, hogy szeretett Calypso-ja lelki sérülései talán soha nem gyógyulnak meg teljesen, de úgy fest, hogy alábecsülte Őt.
- Nem várnék el ilyen mértékű áldozatot tőled, Calypso. Bőven elegendő lenne, ha csontjaimmal együtt, elhantolnád a tavat, hogy a föld hűs takarásában leljek örök nyugalomra. - Bár ezt mondta, Haku maga is tudta, hogy démon része miatt, az Ő életének körforgása, nem érne véget halandó porhüvelye pusztulásával. De az ajánlat, amivel Calypso kecsegtette, egyfajta jóleső érzést keltettek szívében. Az eddig is világos volt számára, hogy mi mindenre képes lenne a macskáért, de abba nem mert belegondolni, hogy fordítva mi a helyzet.
Haku nem kommentelte Calypso kérdését. Egyértelmű volt, hogy az úrnő nem teher a számára és a döntését sem bírálja... De a gondolat maga, hogy a kedvese visszatérjen egy halandó férfi fogságába, egy fintort csalt a démon - víz alá rejtett - orcájára. Általában az Istennő gúnyos kacaja kényeztetően hatott a hallójárataira, de ez a mostani azon kivételek közé tartozott, amikor nem. A fiú komorsága csak addig tartott, ameddig a másik le nem hajolt és meg nem csókolta a feje tetejét.
- Nem tetszik, amit veled tettek, Calypso. De semmi esetre sem szégyenlem a testet, amid van. - Felelte és megpróbálta elpalástolni a gondolatait. Nem szerette volna, ha az emberi faj iránt táplált érzelmei, Calypso-nak úgy tűntek volna, mintha az Ő bájait kicsinylené le. Bármi is történt vele Damarel-ben, Haku számára még mindig Ő az egyetlen, igazi, tökéletes Istennő.
A nő szavai és tettei egy olyasfajta közeledésről tettek tanúbizonyságot, amely eddig még példa nélküli volt a démon számára. Haku még a simogatásra való felszólítás előtt, Calypso háta mögé nyúlt és végigsimított annak víz alatti, bundás cica farkincáján.
Szavak helyett, kezei némán engedelmeskedni kezdtek az úrnő óhajának. Annak homokóra alakú dereka, két oldala mentén simultak végig, egészen a combok legaljáig, ahol megálltak. Felegyenesedése közepette, azokat megragadva, emelte ki a nőt a vízből, annak hasát pedig, saját arcával támasztotta meg, mondhatni belefúrta. Csókolta és még meg is nyalta azt, ekképp cipelte át Őt egy közeli, vízből kilógó, nagyobbacska törmelékhez. Óvatosan helyezte le rá a cicust, hogy aztán egy kis noszogatással ugyan, de a hasára fordíthassa, Ő maga pedig a vágy tüzétől égve, felé telepedjen.
A bolyhos fülecskéhez hajolt, de nem súgott bele semmit, ehelyett szopogatni kezdte annak hegyes tövét. Egyik kezével támasztotta magát, hogy azért ne nyomja agyon partnerét, míg a másikkal benyúlt annak mellkasa alá, masszírozva az egyik, közelebb eső mellet.

- De mint mindketten tudjuk hogy ez sosem fog bekövetkezni, ugyanis a legjobb tudásom szerint démon vagy, és egy bűn. Eme kettő tulajdonságod miatt pedig lehetetlen téged elpusztítani kedvesem, én pedig az elpusztíthatatlanságodat szeretem benned egyébb más mellett a legjobban. - dicsérte már-már ódákat zengve Haku csodálatosságáról. A hangja selymes volt, egészen kellemes és szinte ajkairól röppentek láthatatlan madarakként a hibrid fülébe.
Amaz váratlanul, szinte lendülettel tette meg az első lépést, hogy teljesíthesse az úrnő javaslatát. Hogy a javaslat ne csak javaslat maradjon hanem valódi mozdulatokká érjen, ez pedig abban nyilvánult meg hogy a férfi megragadta szíve hölgye keskeny derekát és megemelve azt kapta szinte ölbe, hogy aztán ajkaival kóstolhassa meg annak édes felső rétegét.
Calypso csak két kezével megsimította Haku haját és belefúrva ajkait kissé előre görnyedve adott nagyobb teret a démonnak, hogy ajkaival az teljes mértékben felfedezhesse hasfalát. A macska ajkai megremegtek és míg el nem érték a romok töredékények egyik közelebbi darabját, alig halhatóan apró sóhajok is elhagyták az ajkait. Szemeit lehunyta, kezeit pedig a hirtelen megnőttnek vélt gravitáció miatt lecsúsztatta a nemes hibrid vállaira, majd azokról le lapockáira, hogy körmeit óvatosan de annál határozottabban nyomhassa bele a makulátlan bőrébe.
Ahogy lassan elérték a partként használt ormótlan kődarabot a férfi leültette rá az Istennőt és finom noszogatásával; a hason fekvés már szinte azonnal meg is történt. Calypso maga alá húzta karjait, hogy aztán alkarján megtámaszkodva feltolhassa magát félig meddig ezzel is megkönnyítve a démon dolgát. Haku már éppen hasa alá nyúlt, hogy megemelje mikor az úrnő egyszerre emelkedni kezdett abba az irányba melybe a férfi szerette volna. Keze ekkor minden szégyenérzet nélkül surrant be a keletkezett helyre és magabiztosan sajátította ki a hozzá közelebb eső keblet melyek most súlyuk végett a márvány felé áhitoztak.
- Haku....! ~ - mordult fel jólesően a nő. Ebben a pillanatban teste szinte forrni kezdett, a férfi pedig keblét masszírozva tapasztalhatta meg annak hozzá képest csekély forróságát. A cicus füle sem maradt ám ki a jóból, mikoris bekapván annak hegyét finoman szopogatni kezdte azt. A másik fülecskénél elérve, hogy lekonyulva szinte eltűnjön úrnője fekete fürtjei között.

Lassan kicsit szétcsúsztatta lábait mintha csak egy ösztönös reakció lett volna, de nem mutatta feltűnő jeleit annak mennyire is szeretné ha a fölötte terpeszkedő élne a lehetőségeivel teljes mértékben.
A nő kicsit félredöntötte fejét Haku ajkainak irányába, arcára pedig egy szüziesen bárgyú mosoly jelent meg ahogy a puha ajkak közé zárt fülhegyét újra és újra megszívta.
Calypso körmei egy pillanatra nekifeszültek a márványnak és annak kemény felszínét megsértve, apró lyukakat vésett abba. Farkincáját félrehúzta, fenekét pedig a férfi alhasának nyomva igyekezett tudtára adni, mennyire is hódol be az őt kisajátítónak.
Be kellett vallania magának is hogy Tiberius ugyan napról napra finomabb lett vele, sosem érhetett fel a régóta rejtegetett vágyakkal és az egyetlen férfival akinek képes lett volna még ezekre a rövid órákra is, de behódolni.

- Lehetetlen? Olyan nem létezik. Akiket a déli órákban levő lángjaim emésztenek fel, nem kerülnek be az élet és halál körforgásába. Lelkük nem reinkarnálódik. Megszűnik létezni. - Árulta el az úrnőnek az egyik legnagyobb általa őrzött titkot. Ha ez kiderülne, nem csak hogy Lucifer, de a pokol valamennyi rangos démona ellene fordulna. Elvégre Ő az a személy, aki magukat, az Isteneket is képes leigázni. Ameddig Haku él, életük veszélyben van.
- Tehát az erőmön kívül van más is, amit szeretsz bennem Calypso? - Halványan elmosolyodott. Calypso volt az egyetlen, aki olyan ritka nagy böszmeségeket tudott mondani, amelyek bármikor jobb kedvre derítették a démont.
- Ez érdekes, mert én meg egyetlen dolgot sem tudok felsorolni, ami ne lenne kedvemre való benned. - Nem volt a szavak embere, a bókolás pedig távol állt tőle, de ezzel az egy mondatával elég szépen összefoglalta, hogy mit is érez Calypso iránt.
- Calypso...? - Kérdezett vissza, amikor meghallotta a saját nevét.
- Most már... késő visszakozni. - Akkor sem engedte volna el az úrnőt, ha amaz - könnyes szemekkel -, kegyelemért könyörgött volna neki. Ahelyett, hogy visszavett volna a tempóból, a büszkeség bűne tovább ment és a bolyhos fülek után, a zamatos nyakat kezdte el harapdálni. Szemfogai még emberi alakban is borotvaélesek voltak, több helyen fel is sértették a bársonyos bőrrel fedett támaszát a fejnek. A sebek alól hófehér vér kezdett el csörgedezni, de ez nem zavarta Őt, sőt, örömét lelte ezen cseppek lenyalogatásában.
Ahogy Calypso szétcsúsztatta lábait, - Haku -, a hasánál fogva emelte meg és húzta közelebb ágyékához amaz hátsófelét.
A nő testbeszéde mindent elárult, kész volt teljesen alárendelni magát a felajzott hím minden vágyának. Haku tudta ezt és úgy volt vele, ha már a cicus ilyen kis merész, akkor Ő sem fogja majd visszafogni magát. A sárkányok közösülése, leginkább az emberi faj által ismert "kutyapózhoz" volt hasonlatos, így hát Haku is, ösztönösen ilyen módot választott. Az általában Calypso-val figyelmes démon... most engedte felszínre törni önző, eddig elfojtott vágyait és nem törődve a méretbeli különbséggel és azzal, hogy ezzel talán fájdalmat okoz a másiknak, újra és újra magáévá tette partnerét.
Néhány kellemes, pásztor óra után, Haku ott feküdt a hátán, Calypso mellett a vízből kilógó szikladarabon, amely nászuk helyszínéül szolgált. Még Őt magát is meglepte az elégedettség érzete, amely egy ideje urrá lett a testén. Nem bánt meg semmit, de azt azért elhatározta, hogy legközelebb egy kicsit finomabb lesz. Kellemetlen fejlemény lett volna, ha Calypso belehal az együttlétbe, miután Haku annyit fáradozott a kiszabadításán. Szerencsére életben volt, a démon pedig egyik kezével ott cirógatta annak fedetlen pocakját.

Az aktusok között nem sok megállás volt és ezt akkor érezte meg igazán a nő mikor már ottfeküstek mindketten, verítéktől csatakosan a romok egyikén és az eget kémlelve beburkolóztak a némaságba. Calypso gyermetegen a felhők alakját figyelte, értelmes alakzatokat keresve benne de minundtalan csak halakat és egyéb kis emlősök vett észre. A tekintete kissé még ködös vokt, teste még zsibbadt ,farkincája azonban különálló életet élve járt annak hegyével a vízben. Ezzel lépre csalva egy-két az átlagnál is ostobább példányt, de egyiket sem kapta ki a vízből, inkább kihúzta az eleven farkincát és a hasfalát simogató kézre emelte sajátját, hogy azt kedve szerint simigathassa maga is.
Arca nyugodt volt, hófehér bőre pnéhol pirospozsgás volt. Ajkai még kissé meg-meg remegtek, mikor pedig kiszáradtak nyelvével igyekezett hidratálni azokat.
A pupillái ki voltak tágulva, arcán pedig a legnagyobb elégedettség jelei ültek ki. A fülecskék két oldalt kissé sután lógtak le akár egy kismacskának.
Elégedett volt és valamilyen szempontból teljesen megnyugodott hónapok óta viharként tomboló lelke és elmélye is, hiszen megkapta a mellette fekvőtől a majdnem teljes szolgáltatást amire igen csak vágyakozott már.
Már Tiberus végett sem morgott, a férfi aki mellette feküdt bár nem volt túl kegyes vele - sőt voltaképp igen csak durva volt és mohó - teljesen megtisztította testét a lelki nyomoktól.
A teste néga megfeszült, igyekezett nem sokat ficánkolni hiszen combjai között izzó édenkertje sajgott, de helyébe percekkel később mindig kellemes bizsergés ķöltözött. Óvatosan oldalára fordult végül és közelebb húzódva Hakuryuuhoz, annak vállára hajtva a fejét figyelte a férfi nyugodt arcát.
Kezét elemelte a pocakján heverő kézről és kedvese mellkasára simírva nyomott puha csókot a füle tövérey, hogy aztán hallkan dorombolva törledjen neki. A jól bevállt cica gesztussal igyekezett még inkább kedvére tenni. Hangjával simogatta a hatalmas démont és annak érzékeny érzékszerveit míg le nem téve végleg fejét egy bizonyos pontra, bátorkodott megszólalni.
- Megengeded hogy idebújjak hozzád...? - kérdezte hallkan, talán egy kicsit meghunyászkodva. Tiberiusnál után szerzett tapasztalatai végett ugyan is tudta, hogy a férfiak egyes rétege az ilyen alkalmak után azonnal kipenderíti a hölgy szűrét saját ágyából és mint aki jól végezte dolgát, minden hála nélkül nyugovóra tér.

A kérdésre, miszerint Calypso odabújhat-e, Haku bólintott. Kapcsolatuk elején még nem gondolta volna, az úrnőnek van ilyen kis előzékeny oldala is. Talán nem is volt és ez egy újdonság, amely a Damarel-ben töltött idő alatt ragadt rá.
- Nem vagyok holmi emberi nemes, aki megköveteli, hogy mindenért engedélyt kérjenek tőle. Ha szeretnél valamit, tedd meg. - Jobban szerette ha a dolgok egyszerűek és nincsenek a végtelenségig túlbonyolítva. Meg aztán Ő sosem lökné el magától ezt a kis kócos macskát, legyen bármilyen rossz hangulatban is.
Amikor Calypso végül odabújt, Haku simogatni kezdte annak buksiját. Majdnem olyan volt, mint amikor legelőször, este találkoztak.
- Calypso, nem ártana tisztáznunk egy-két dolgot. - Kezdte komolyabb hangvételben.
- Az olyan éjszakákon, amikor nem vagy erőd teljében, kérlek hagy legyek melletted, hogy vigyázhassak rád. Továbbá, a fővárost ért támadás miatt, te is az emberek célpontjává váltál. Fejvadászokat fognak bérelni, hogy a levágott fejedet, a kormányzó elé vigyék. - Hívta fel a figyelmét az első veszélyre.
- És a bátyádról se feledkezz meg. Talán Ő lenne a legboldogabb, ha holtan láthatna. - Lényegében egyik napról a másikra, egy seregnyi ellenfélre tettek szert Ők ketten. Haku a maga részéről végzett a megbeszéléssel. Nem tudta nem észrevenni, hogy az úrnő gyakorlatilag éhezik. Erről pocakja időszakos korgása is tanúskodott.
- Azt is elmondhatod, ha éhes vagy. - Csóválta meg a fejét a démon. Gondolta is, hogy mennyi baj van egy macskával! De Calypso talán még a jobbik eset. Neki könnyű a kedvére tenni.
Gondoskodott róla, hogy az úrnőnek egyetlen porcikája se lógjon bele a vízbe, saját kézfejét viszont megmártóztatta. Rövid időn belül a tó átalakult egy forró fazékká. Egymásután kezdtek el a jól átsült halacskák felbukni a felszínre.
- Megfelelő fűszerekkel és gondosabb elkészítés mellett finomabb lenne, de ezzel várnunk kell, ameddig vissza nem érünk a lakhoz. - Jegyezte meg. Ő maga nem szerette a halat, még csak kóstolás szinten sem, de egy halimádó számára - főleg ha az illető éhes - igazán csábító illatok terjengtek. Kissé pazarlóan hathatott tán, mert ezzel a cselekedetével teljesen lenullázta a tó élővilágát, így a később ideérőknek már nem jut semmi, de ez a legkevésbé sem érdekelte Haku-t.

A vérhegyen töltött unalmas, szürke hétköznapok fergetegében Hircine, - kedvesének - egyszer csak előállt egy ötlettel: kirándulás. A kontinens számos mesébe illő tája közül, a Ceres kastély közeli, Hydra tavát javasolta. A tó vize kristály tiszta és egy hatalmas, legendákba illő fenevad koponyája és egyéb csontjai nyugszanak benne. Külön érdekesség, hogy bárki ember fia nem teheti be oda a lábát, ugyanis a területet egy erőteljes védőmező zárja el a kíváncsiskodóktól.
Egy kellemes, egészségügyi sétát követően, Hircine és Lunaris meg is érkeztek a szóban forgó akadály elé. Nem kellett éles szem hozzá, hogy bárki láthassa a földön - magas fűben - heverő csontokat. Állatok, emberek - leginkább banditák - csontjai voltak ezek, akik nem tisztelték a "belépni tilos" jelzéssel egyenértékű falat.
- Ez lesz az. Megérkeztünk. Innentől már csak pár lépés és megmártózhatunk, Holdsugaram. - Szólt hátra Hircine, a rá oly jellemző, nyugodt, s egyben nyájas hangszínén.
Természetesen a védőmezőn Ő sem lett volna képes áthatolni. Nem, legalábbis a láncai nélkül nem. Az egyiket megidézvén, egy ember méretű lyukat ütött bele, amin Ő és szíve hölgye is kényelmesen átfértek. Ezután a rés bezárult.
- A mende-mondák szerint a kastély jelenlegi uralkodója egy macska istennő, kinek szépségétől, csak az önbizalma nagyobb. - Magyarázta és ahogy belegondolt, hogy egy két lábon járó doromboló masinába botlik... kirázta a hideg. Nem, nem volt gondja a macskákkal, de a Galeon társaságában eltöltött hónapok, igencsak próbára tették az amúgy megingathatatlan türelmét.
Ígéretéhez híven, innentől már tényleg nem volt messze a híres tó. Lassan, a fák takarásából közelítették meg, amikor egyszer csak valami olyasmi látvány tárult a farkas szemei elé, amitől az gyorsan és ösztönösen... eltakarta Lunaris szemeit.
Egy hím és egy nőstény egyed közösülése volt a "látványosság".
- Nos, azt hiszem, illetlenség lenne ha most rájuk köszönnénk, hogy "Hello, mizu?". Miért nem várunk egy kicsit? - Tett javaslatot.
Szerencsére, pont a végére értek ide, s néhány perc után, a szerelmesek már csak egymás karjaiban hevertek, amikor a bokrok közül előlépő Hircine megtörte az idillt.
- Ez most komoly? És én még jófej akartam lenni. Lucifer szerelmére, minek kellett a tó vizéből halászlevet csinálni? - Kérte számon ölbe tett kezekkel Haku meggondolatlan cselekedetét.

A fiatal szuka néhol ügyetlenül vette az akadályokat, hiszen még soha, egyszer sem került ilyen közel a kívülről omladozónak és elhagyatottnak tűnő kastélyhoz. A lelakott épület nem volt távolról szívderítő látvány, de a táj ami övezte útjukat. Az annál inkább elnyerte Hircine kedvesének szívét, aki a farkas karját el sem engedve, nemes kisasszonyként karolt belé. Így vette az elé kerülő akadályokat, amiket a hosszú napoknak tűnő séta hordott a lábuk elé.
Ez a kis kéjút igencsak kedvére volt a fiatal lánynak, bár be kellett vallania akadt némi fenntartása a úti céljukkal kapcsolatban.
Mikor elérték a nevezetes hurkot, Lunaris szemmel láthatóan megszeppent, ám kedvese igencsak egyszerűen oldotta meg a bejutáshoz szükséges rés kialakítását.
Tapssal ugyan nem magasztalta az égig, a férfi arcára nyomott csók annál árulkodóbb jele volt annak hogy szíve fehér farkasa igencsak büszke volt az ő hihetetlen erejére.
- Már alig várom hogy láthassam a tavat és a fenekén heverő hatalmas bestia csontjait... mit gondolsz, valóban ott van vagy ez is csak valami olyasmi amivel az embereket riogatják a népek? - tette fel a valóban kérdéses talányt majd a keletkezett lyukon átlépve, megborzongott a falon túli szélcsend és meleg napsugarak keveréke miatt. Tekintete kíváncsivá vált, lassan elkezdte felmérni a terepet. Bejárta szinte az egész területet, minden egyes kis fája és bokra közé belesett szorosan Hircine mellől mielőtt a férfi tovább terelte volna. Az egykor tó közepén égbe meredező márvány pavilon romjai felé.
Azonban nem voltak egyedül, Lunaris pedig már ezekben a percekben is érezte távolról az idegen illatokat és a feromonok levegővel való keveredésének aromáját.
Mielőtt azonban bármit is saját szemeivel láthatott volna, Hircine eltakarta az igéző kék szemeket és megállította a kis farkast.
- Mégis mit láttál ami az én szememnek ennyire illetlen? Vagy lehet hogy holtestekbe botlottunk?Ugye nem? - aggodalmaskodott a lány és kezével megmarkolva párja vászon ingét, kicsit maga felé húzta azt.
A férfi hirtelen engedte el ezek után, Luna pedig a férfi ruháit hagyta veszni, hogy tekintetével maga is szemügyre vehesse a tavat és a sült halakkal tarkított felszínét.
- Romantikusabbra számított-- Hircine! - kezdett bele szomorkásan a gondolatai szavakba öntésébe, ám ekkor a hím bosszúsan indult el a tó széléhez hogy háborogva adhassa tudtára a párnak, mennyire is ellenzi ő a tó halállományának ilyen módon való megtizedelését.
Lunaris kissé megtorpant mikor beérte, tekintete zavartan esett a meztelen párosra és annak férfi résztvevőjére. Kezeit azonnal felkapta szemei elé és eltakarva azokat, halvány pírral az arcán hajtotta le fejét.
- Bocsánat... ez annyira kellemetlen... - hebegte a kisasszony majd lassan, bizonytalanul leguggolva huppant a fűbe egész hirtelen, egyensúlyát elvesztve.

Az úrnő sosem érzett még olyan elégedettséget ezelőtt, mint amit most Haku váltott ki belőle. Minden egyes mozdulata igazi kincs volt az úrnőnek, annak teste pedig minden egyes érintésébe beleremegett és farkincája selymes fekete szőre felborzolódott. A kérés amivel Hakuryuu találta meg idegen volt a számára hiszen ő az a macska volt aki sosem szorult senki segítségére ám a Tiberiusnál töltött hónapok után. Most úgy érezte mégis ideje elfogadnia a tényt, hogy az őt óvó hibrid akit mára már egy szinten emlegetett kedvesével, meg akarja őt óvni azokon az éjszakákon mikor nem több mint egy halandó.
A cicus feltolta magát lassan, a férfi ajkaihoz hajolt majd egy lehelet könnyű csókot hintett azokra tulajdon mézédes párnácskái segítségével.
Keze merészen lett elhelyezve ez idő alatt Haku alhasán, s annak ágyéka felett feszülő érzékeny bőrét simogatva lassan felsimított a sárkány mellkasáig majd elhajolva ajkaitól megnyalta magáét.
- Te Hakuryuu, ezennel minden hónap első és utolsó estéjén, megkapod az engedélyemet hogy a védelmemre kelj és megóvj engem mind a damareli, mind a világ összes rám leselkedő veszélyétől. Cserébe pedig, minden megkapsz akit csak kiejtesz a szádon... persze csak bizonyos korlátokon belül. - hangja játékossá vált a válasz végére biggyesztett kikötés után.
Elengedte a démont, hogy az akaratosan és ellentmondást nem tűrően mutathassa meg milyen, mikor ő készíti el az úrnő ebédjét.
- Szólni akartam, de nem hittem volna hogy ebben a szent percben előtör belőled egy valódi szakács... Ki hitte volna ha ezt előbb tudom lehet egész végig jó dolgom lett volna. - figyelte a lassan felszínre lebegő sült halakat, de nem sokáig tudott örülni a finom falatoknak. A bozótosból egy idegen lépett elő, hőbörögve a tó állapotán melyhez tulajdonképpen semmi köze nem volt.
Calypso szemöldöke felszaladt, lassan feltolta magát kis szigetüket képző pavilondarabján és szúrós pillantásokat küldött a férfi felé. Idáig érezte a benne rejlő erőt és annak hatalmát, így ostobaság lett volna nekirontani. Mikor azonban az idegent egy fiatal hölgy követte, az Istennő egyetlen szökkenéssel váltott alakot és fekete macskaként szökkent végig a darabokon, míg mellső mancsai partot nem értek.
Ekkor ugyanis ellökte magát a földtől és a földön ülő, szemét eltakaró Lunaris felé ugorva leterítette a lányt akinek ajkait csak egy fojtott sikoly hagyta el. Az Istennő fogai közé vette annak vékony nyakát és a földnek szegezve mancsaival, igyekezett annak torkát egyetlen harapással átharapni. Ám annak kezei megragadták puha bundáját és fejét eltolva, erőtlenül kiáltott rá.
- Ne!Engedj el, hagyj békén! Segítség, kérem! - könyörgött a lány és karját betámasztva a két erős állkapocs közé igyekezett torkától távol tartani a vadmacskát. Annak legnagyobb bosszúságára, hiszen ki hitte volna hogy holmi vérfarkas korcs szembe mer szállni amaz akaratával.

Hircine nem akart konfliktust, de az, hogy Hakuryuu tönkretette ezt a nem mindennapi látványosságnak és üdülési helynek számító tavat, egy kicsit sem volt ínyére. Ő és Lunaris nem azért tettek meg egy ilyen hosszú utat, hogy egy tüzes lávakatlan fogadja Őket. Arról nem is beszélve, hogy tisztában volt vele, hogy kedvese mennyire szeret a halakkal játszadozni. Hát... erre már nem lesz lehetősége, de talán a vízzel még kezdhet valamit.
A két idegen teljesen más volt, mint a személyek, akikkel eddigi élete során találkozott. A szemük íriszéből tisztán látszott, hogy egyik sem úgy tekint rá, mint egy férfira, aki közölte panaszát, hanem sokkal inkább, mint egy egyszerű farkasra, ami morog. Legyen, ez Önmagában még nem volt elegendő, hogy Hircine legendás nyugalma meginogjon.
Végül Lunaris baba is megérkezett. Ahogy az várható volt, nem volt elragadtatva. Egyre inkább csökkenő kedélyét pedig... a párja is észrevette, csak úgy mint azt, amikor a magas fűben próbált meg menedékre lelni.
Hircine figyelme csak egy pillanatra lankadt, de ez is elegendő volt Calypso számára, hogy kihasználja és támadásba lendüljön. Emberi alakjától megszabadulva, nagytestű macskaként szelte át a levegőt a tó felett és vetette rá magát áldozatára, aki nem más volt, mint négyőjük közül a leggyámoltalanabb kis farkas lány. Kegyetlen föld-harc vette kezdetét ahol a tét élet-halál volt. Hálát adott az égnek Hircine, hogy az elmúlt hónapokban nagy hangsúlyt fektetett szerelme taníttatásaiba, így az már nem is olyan törékeny, mint amilyennek kinéz. Elegendő időt nyert a férfi számára, hogy az az egyik láncát - a fizikai erőt elnyelőt - megidézze, s a Hold istennője bundás teste köré tekerje.
A lánc felizzott és szinte azonnal kifejtette a hatását. Calypso úgy érezhette, hogy az erő fokozatosan hagyja el a testét, s egyre kisebb nyomást képes gyakorolni áldozatára. Három másodperc elegendő volt hozzá, hogy Hircine szinte ellenállás nélkül letudja Őt rántani Lunaris-ról, s a levegőbe lendítve, a forrongó tő közepe felé taszítsa Őt. A láncok még mindig fogva tartották Calypso-t, így esélye sem volt megmenekülni a biztos vég elől, de Hakuryuu közbelépett. A levegőbe ugorva, karjaiban kapta el úrnőjét és a tó - idegenekhez közelebbi - partján ért földet. Megragadta a láncot és a puszta érintése elegendő volt hozzá, hogy elpusztítsa azt. Calypso kiszabadult, de szüksége lesz néhány óra pihenésre, hogy újra erőre kapjon.
Ami Hircine-t illeti, meglepődött - nem kicsit -, hogy valaki képes volt minden gond nélkül széttépni a láncát. Ahogy védelmezően beállt Lunaris elé, szemei sárgán kezdtek el világítani. Felismerte Hakuryuu démoni energiáját. Ő az a démon, akit keresett.
- Nem tudom, hogy kik vagytok, vagy hogy mit akartok. De mi nem azért vagyunk itt, hogy harcoljunk, ellenben ha arra kényszerítetek... a halálotok a legkevésbé sem lesz fájdalommentes. - Figyelmeztette támadóikat.

Haku elégedetten hunyta le szemeit, amikor Calypso beleegyezett abba, hogy a hónap kényesebb napjain, Ő lehessen a testőre. Ez azt jelentette, hogy az úrnő megbízik benne és hogy nem fél attól, hogy ezekben az órákban, bármivel is megpróbálna visszaélni a démon.
Csak azt sajnálta, hogy ez a pillanat ilyen későn jött el. Sok gondtól megkímélhették volna magukat mind a ketten...
A két idegen váratlan feltűnése valóban váratlan volt. Az aktus közepette 100%-ban Calypso-ra figyelt, utána pedig a sült halak illata palástolta el a jövevényekét.
Egy jóvágású fiatalember köszönt először rájuk, nem sokkal utána pedig a párja is feltűnt. Érdekes szituáció volt, annyi szent. A férfiban volt valami nyugtalanító. A mágikus erejét illetően. Olyan volt, mintha nem lenne eleje és vége. Ez még Haku figyelmét is felkeltette, aki szintúgy csak nem végtelen erővel rendelkezik, amit a Napból nyer.
Amíg Ők ketten egymással szemeztek, Calypso akcióba lendült és maga alá gyűrte szerencsétlen farkas lányt. Ezen még Haku maga is meglepődött, ritkán látja ilyen tüzesnek, s vadnak úrnőjét. Lehet mert a területét védi? Így már kezdte azt is megérteni, hogy eddig miért nem volt dolga férfiakkal.
Szánta a két idegent, rossz vizekre eveztek. Innen egyikük sem távozik élve. Legalábbis ezt gondolta, ameddig meg nem látta azokat a vészjósló láncokat. Az egyik Calyopso teste köré tekeredett és úgy facsarta ki belőle a fizikai erőt, mintha csak egy citrom lett volna, ezután pedig az élete is közvetlen veszélybe került. Haku nem habozott, egyből cselekedett. Még a levegőben felöltötte a lángpáncélját, s ekképpen kapta el kedvesét, akit aztán meg is szabadított annak béklyóitól. Délelőtt volna, Haku ilyenkor ereje teljében volt, pláne, hogy még mindig aktív volt a nappali és esti énjének összeolvadása. A lánc viszonylag könnyedén elszakadt, utána pedig fokozatosan elhalványodva tűnt el.
A köszöntésen mind a két csapat túl volt, de az, hogy mi lesz a továbbiakban, az az elkövetkezendő másodpercekben dől el. Haku szeme sarkából - a karjaiban pihenő - nőstényre pillantott, aki hát... nem nézett ki valami rózsásan.
Hircine fenyegetését hallva, Haku lehunyta a szemeit és ebben a pillanatban hidegvére vitathatatlanul felülmúlta a másikét.
- A további harc... szükségtelen. A föld - amin most is álltok - az úrnőm, Calypso birtoka. Vendéglátótok, méltatlan köszöntéseket nehezményezte. A helyes protokol szerint, először engedélyt kell kérni a belépésre, majd a tiszteletnek helyet adva, térdet hajtani előtte, s átadni az ajándékokat. - Foglalta össze diplomatákat megszégyenítő módon, hogy mi a módi Ceres területén.
- Az úrnőm minden bizonnyal mostanra már lenyugodott és kész tudtotokra adni maradásotok feltételeit, vagy pedig felszólít titeket a távozásra. - Tette hozzá és átadta a szót Calypso-nak.

Lunaris megszabadult az őt fogva tartó nagymacska erős fogainak nyomása alól, hála kedvese késedelmet nem ismerő reakció idejének. Megragadta egyik láncával az őt megtámadó Úrnőt, mire annak ereje lassan, a folyó lassú sodrásával megegyező módon kezdett el eltűnni testéből. Luna alig tudott megnyikkanni ezek után, mégis úgy érezte tekintetével mindent elárult. Mikor a súlyos nőstényt a tó fortyogó vizébe hajította, egy kisebb fájdalom hasított a mellkasába hiszen amaz ,mint kiderült a későbbiekben csupán birtokát védte.
- Hircine... - állt lassacskán saját lábaira a kisasszony majd leporolva magáról a fűszálak aprócska tengerét, saját vérző, fogaktól kilyuggatott alkarjára pillantott és azt ruhája finom felső rétegébe rejtette. Az pedig szépen lassan felitta a bőre és húsa lágy szöveteiből kiserkenő vérlemezek keverékét.
- Ha jobban belegondolunk... nem csak ez az egyetlen tó létezik, már akkor vissza kellett volna fordulnunk mikor védő mezőbe botlottunk.. - adott igazat a levegőben kedvesét elkapó, majd márványpavilonra földet érő nemes démont hallgatva. Lunaris nem vetette meg a menekülés, vagy inkább illedelmes távozás ötletét. A tekintetét azonban mindezek ellenére sem tudta levenni, az őt védelmező karok közül szemmel döfködő, fáradt macska-hibridről.
Nem kerülte el a figyelmét ezek után az sem, hogyan kezd el szemezni egymással a két nem mindennapi erővel bíró férfi. A lány nem tudta eldönteni, a tóból áradó forróság a nagyobb vagy a két tekintet között cikázó villámok láthatatlan ereje. Mikor megunta a két fél között kiülő hallgatást, odalépett Hircinéhez és annak karjára simítva markolta meg azt finoman.
- Kedvesem, megyünk vagy maradunk? - nyaggatta a vérfarkast kissé fojtott hangon, véres kezével belemarkolt annak felsőjébe és lefelé húzva igyekezett belebeszélni egyenesen annak fülébe.

Maga sem tudta elsőre mi ütötte meg, teljes mértékben elvesztette teste felett hatalmát. Ám ez nem a Hold erejének hiányából adódott, sokkal inkább amiatt volt ilyen erőtlen, hogy testét elhagyta minden ereje melyet tulajdon szelleme adott neki. Caly összehúzta szemét, homlokát ráncolta, szép lassan végül elengedte a lány erőtlen karját és lehunyva a szemeit mint kezes kismacska. Lassacskán letapadtak szemei, de mielőtt az erő híján elszunnyadhatott, vagy meg elbágyadhatott volna a láncok ismét megszorultak teste körül. Abban a pillanatban azonban már nem volt képes tartani vadmacska alakját, testéről lassacskán eltűnt a finom prém mielőtt pedig elhajította volna a természet fortyogó üstjévé tett tóba, teljesen visszanyerte emberibb alakját. A következő percekben azonban már a jól megszokott, számára igen kedves páncélos lovagja karjaiban találta magát. Öröm helyett arcára mindezek ellenére - Hakuryuu gyors reakciója után - sem került őszinte mosoly, sőt, egyre bosszúsabbá és elégedetlenné vált. Körmeit finoman beleakasztotta a langyos páncél nemezei közé, egészen a hibrid feszes bőréig befúrta azokat és megérintette hegyével a férfit.
- Miféle farkasok ezek.. Miféle farka EZ? Sosem találkoztam még olyannal mint ő, s ez nem dicséret... ez a farkát nyaldosó, láb mellett pitiző bolhazsák veszélyt jelent rám. - motyogta feszülten. Bosszús volt, egész testében reszketett de ezekben a percekben nem lehetett eldönteni azt, hogy az idegesség vagy erőtlenség végett. Végezetül erre maga Calypso adott választ, mikor is fülei elvesztették tartásukat és farkincája erőtlenül lelógva lifegett a levegőben. Az úrnő ajkait ekkor egy erőtlen apró nyösszenés hagyta el. Ami után a bájos buksi Haku mellkasának dőlt, de hangja nem fulladt el egészen, bár azon is érezhető volt az Istennő nem mindennapi gyengesége.
- kivagyok én hogy megtagadjam a hibrid népnek,és az efféle... nagyra becsült mágusoknak a fogadását. - gúnyolódott, a nem mindennapi erejét vezető láncok végett ráaggasztott névvel. Méghogy mágus, nem. Calypso maga is jól tudta, hogy a hálátlanoknak és az érdemteleneknek jut mindig az az erő, mellyel városokat és népeket tehetne ő maga a föld szintjével egyenlővé.

- Farkát nyaldosó? Láb mellett pitiző? Na de kérem! Én egy úriember vagyok! - Hircine nem értette és nem is érthette, hogy az úrnő miként jutott ilyen véleményre vele kapcsolatban. Talán a kutyák és a macskák közötti, évezredes ellentétre vezethető vissza? Noha az ilyesmi ösztönös, Ő maga nagyon is el volt ragadtatva Calypso-tól. Szelídséget tükröző, barna szemei tisztán látták a köteléket a nő és a Hold között. Legszívesebben itt és most megküzdött volna vele életre-halálra, de ennek sem az ideje, sem pedig a helye nem volt megfelelő. És különben is... most kedvese és annak jó hangulata az elsődleges. De ha már így esett, úgy gondolta, hogy nem ártana tisztázni néhány dolgot.
- Már értem. Minden bizonnyal te vagy Calypso, a Hold úrnője, vagy ahogy az emberek emlegetnek: elátkozott gyermek. "Szépségétől csak az önbizalma nagyobb" - ez is stimmel. - Kezdte az "ismerkedést".
- Elismerem, minden jogod megvolt rá, hogy megvédd a birtokodat, de... elegendő lett volna felszólítanod minket, hogy távozzunk. Nem tudom, hogy pontosan milyen véleménnyel vagy rólunk, de mi civilizáltak vagyunk. Értünk a szép szóból. - Hircine harc helyett, szavakkal próbált meg hatni az erős karok között fészkelő dívára.
- Engedd meg, hogy ezt be is bizonyítsam azáltal, hogy illően bemutatkozunk. Ő itt Lunaris, a tanítványom és egyben szívem hölgye. Félig farkas, félig sárkány. A valaha élt legszelídebb teremtés. Az én nevem, Hircine. Holdsugarammal ellentétben, én egy tiszta vérű vérfarkas vagyok. Gúnyolódásod hízelgő, de semmi közöm sincs a mágusokhoz. Sőt, annál inkább, a képességem pont, hogy ellenük a leghatásosabb. Jobb szeretek magamra úgy hivatkozni, mint egy egyszerű, világot járó, kardforgató kalandor. - A mondandója végén, megadta az udvariasság végső formáját: meghajolt.
- Lunaris. - Pillantott le a karját ölelő drágaságra.
- Itt a következő lecke. Az életben van, hogy nem minden olyan egyszerű. Van, hogy egy-egy cél elérése érdekében, akadályokba ütközünk. Ha sikerül rajtuk túljutnod, nem csak hogy célba érsz, de meg is erősödsz. - Az okítás után, gyengéden meg is cirógatta a rózsaszín buksit.
- Különben is, hallhattad. Vendéglátónk engedélyt adott otthona tavának - felfrissülésre - való használatára. Mit szólsz? Mi lenne ha adnánk neki egy esélyt? - És végül a híres kiskutya szemeket is bevetette, hogy a saját oldalára billentse azt a bizonyos mérleget.
- Egyébként. Te vagy az a démon, akinek a mágikus erejét éreztem egy hajdan volt erdő, kiégett tisztásán. Jól gondoltam, erős vagy. Eltépted a láncaimat, amelyeket eddig senkinek sem sikerült. - Hakuryuu sem úszta meg, Ő is górcső alá került.
Miközben beszélt, gyógyító láncával ellátta Lunaris sérülését és kérdőn Calypso-ra pillantott.
- Ha szeretnéd, vissza adhatom az erőt, amelyet elszívtam tőled. - Ajánlotta fel nagylelkűen.

- Szelíd kalandorként hivatkozol magadra, holott a pokol urának, Lucifernek mágiája csörgedezik az ereidben. - Jegyezte meg Haku. Ezer közül is felismerte volna Lucifer isteni, mindent átható mágiáját.
- Megölhetted volna Calypso-t, de nem tetted. Szándékosan intézted úgy, hogy megmenthessem. Nem érdekel, hogy ki vagy, vagy hogy mi vagy, de azt az egy dolgot bizton merem állítani, hogy nem hazudsz. Ameddig nem jelentesz fenyegetést az úrnőmre, addig nincs veled dolgom. - Jelentette ki ridegen, majd lehunyta a szemeit. Szinte maga előtt látta, ahogy Hircine ég a vágytól, hogy Ők ketten megküzdhessenek egymással.
- Nem harcolok veled. - Szólalt meg váratlanul.
- Lehetséges, hogy megszerezted egy Isten erejét, de még nem vagy ura teljesen. A jelenlegi szinteden nem lennél képes lépést tartani velem. Maradj életben és fejlődj. Amikor erőd teljében leszel, bebizonyítom, hogy előttem még az Istenek is eltörpülnek. - Tett egy ígéretet.
Lunaris-t, a maga szolid kis jellemével, nem véleményezte. Alig láthatóan biccentett egyet a fejével, hogy a kis szuka is rendben van, Ő is átment a "Haku" vizsgán.
Nem sokkal ezután leült a térdeire és a rongybabává avanzsálódott cicust az ölébe ültette, mint egy plüsst, majd kezeivel eligazgatta a kókadt farkincát és a lekonyult füleket is megpróbálta felállítani, több, kevesebb sikerrel. Hiába, a pusztítás uraként, az ilyesmi a hatáskörén kívül esett.
A pontot az I-re az tette fel, amikor egy botra felszúrt, sült lazacot tartott az úrnő puhán párnázott ajkai elé, hogy az ételbe fojtsa dühét, esetleges bánatát.

Az úrnő arcán nem volt megnyugtató mosoly, bármennyire is volt gyenge fizikailag. A mérge percről percre nőtt, de ahogy lassan haladt előre a beszélgetés közöttük és a két férfi között. Úgy növekedett benne az ellenszenv a vérfarkas iránt, de ereje tudatában nem volt kedve újabb kóstolót kérni ebből.
Haku gondoskodása is felettébb bosszantotta ugyanis a démon igyekezett a gravitáció törvényeinek ellentmondva felegyenesíteni lelógó macska füleit.
- Annyi erőm sincs, hogy hegyezzem a füleimet... - mordult fel eréjesen az úrnő, ebben a pillanatban pedig füle szinte felegyenesedtek de másodpercekkel később ismét visszabuktaj helyükre.
Ez a helyzet menthetetlen volt, Calypso pedig ki nem állhatta ha ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került.
- Igen , én vagyok akiről beszéltek. Nocsak, nem is hittem volna, hogy a halandók ilyen szépeket mondanak én rólam.Ilyenkor néha eljátszom a gondolattal, hogy talán néhányuk életet meg kellene hagynom.Mert akkor ódákat zengenének a hatalmamról, az pedig igencsak... dobna az én nagyszerű önbizalmamon. - fordította fejét lassan a hal irányába és fogait mint éhes kismacska, mihón méllyesztette bele és egy nagyobb falatot letépett a szálkás vázról.
Ennyi volt a nyugalmas délelőttjüknek, a kettőjük talán megelőlegezettnek mondható nyaralásának. Ez pedig jobban bosszantotta mint a tudat, hogy a hatalmas birtok mely az ő öröksége volt, most két bolhás korcs vakációjának helyszínévé vált.
- Nem lehetne, hogy a bájcsevely helyett mondjuk tovább állunk...? - tette fel a kérdést hirtelen, ezzel elfordítva fejét a haltól. Ajkai maszatosak voltak tőle, de még nem érezte magát olyan erősnek hogy kezét megemelve letörölhesse róluk a hal aprócska maradványait.
- Vagyis jelen helyzetben csak te tudsz tovább állni velem... s ne, ne mond.Tudom hogy maszatos vagyok. - zárta rövidre a még el sem kezdett beszélgetést. Vendégeiről ettől a pillanattól kezdve már tudomást sem véve.

A kis farkas, nem sokat fogott fel abból ami körülötte történt.Bár kedvese minden szavát értette amit hozzá intézett, a többire mégsem volt olyan mértékben kíváncsi hogy csak egy méltó szót is elcsípjen belőle. Letérdelt a fortyogó tó mellé és már sebektől mentesen nyúlt az egyik lebegő, sült hal felé hogy azt megfogva kiemelje a partra és hosszú perceken át figyelje annak élettelen testét.
A halak borzalmas állapotba voltak, bár mint kuriózum még így fűszerek nélkül is megállták volna a helyüket. A farkas mégsem az ételt látta bennük, az előtte heverő fehér halacskát bökdöste finoman mutatóujjával míg az ki nem hűlt egészen.
Ezek után a parton nyíló virágok felé fordult és leszakítva néhányat közülük, az élettelen testre tette és hosszan felsóhajtva megbökte annak kopoltyúját. Ugyan visszahozni már nem lett volna képes, mégis úgy érezte méltóbb halál járt volna neki. Mondjuk számos ikra letétele után, élete végén, mikor minden hal elalszik.
- Rám támadt egy nagyra nőtt kismacska, akinek okot sem adtam arra hogy megtegye. Nem tudom hova jutottam tovább, de annyi szent hogy most jobban utálom a macskákat mint valaha. Pedig még egy kis fehér, egyszerű házi macskám is volt egykoron. Most mégis igyekszem majd mindet elkerülni, különös képen azt ott... - morogta a lány és mutatóujját a tőle méterekre, démona karjai között heverő macskára emelte. Ezzel megválaszolva a kérdést, ki miatt is jutott erre a véleményre.
- Maradni? Mégis hol? Ez egy halászlé, egyik hal sem él... pedig reménykedtem benne hogy lesznek új halbarátaim. De csak a gyomrom lesz tele ha most leállok velük játszani.. - nevetett fel kissé csalódottan, életében először megfogalmazott sötét humorát követően. Kezeivel pedig elmorzsolt néhány könnycseppet.

- Nos, ha az én és a Holdsugaram életét megkíméled, hálás leszek. Egyébként is, talán mi négyen még akár barátok is lehetnénk, nem igaz, Calypso úrnő? - Kérdezte merészen Hircine. Nem úgy tűnt, mint aki megrémült volna bármelyiküktől. Sőt... Valamiért kifejezetten kedvére való volt a jelenlegi puskaporos hangulat.
- Cserébe megkapod az ódáidat. Hiszed vagy sem, egy poéta veszett el bennem, emellett sem az énekhangomra, sem pedig a hangszerekkel való jártasságomra nem volt még panasz. - Emelte a téteket.
- Démon! Úgy látom, hogy sokat tudsz rólam, de nem eleget. A Nap tüzében égő szemeid csak azt a démoni energiát láthatják, amelyet megengedek, hogy lássanak. - Felelte és rákacsintott.
Hircine a teljes ereje 20%-át se használja. Eddig még nem tette próbára a szerencséjét, hogy szabadon engedje a teljes, 100%-ot. Ez idáig... még úgy sem találkozott olyan ellenféllel, aki ellen ez szükséges lépés lett volna.
- Megküzdünk. Majd egyszer. De nem itt és... akárcsak neked, úgy nekem is megvan a saját magam oka, hogy ne most. - Először Calypso-ra, majd Lunaris-ra pillantott.
Ezután szembe fordult Lunarissal, s megfogta annak mind a két pracliját.
- Menjünk, Holdsugaram. Még megannyi tavat ismerek, ahol e kellemes napot eltölthetjük. - Bólintott rá a távozás ötletére.
- Nos hát... ég veletek. Calypso úrnő... Démon... nagyon örültem!

- Calypso... a füleid fenségesek. Legyenek akár kókadtak, akár égbe meredőek. - Mondta sovány vigasz gyanánt és a fejéhez közelebbi kezével, beletúrt a hajkoronába és gyengéden masszírozni kezdte a fülek tövét.
- A szavaid nem többek puszta üres fecsegésnél számomra. Ha eljön az általad említett megfelelő idő, majd bebizonyíthatsz mindent. - Véleményezte Hircine monológját és zárta kettejük párbeszédét.
Noha itt létük óta egyetlen egyszer sem szólította meg Lunaris-t, annak motyogása nem kerülte el a figyelmét. Valahogy megtudta érteni, hogy egy Calypso-val való találkozás, merőben felforgatja az emberek macskákról szőtt véleményét. Nincs mit tenni, egyeseknek túl sok ez a nárcisztikus Hold úrnő, de Haku pont így szereti.
Haku maga is rábólintott a távozás ötletére. Itt már nem maradt semmi, amit meg kéne tenniük. Emberi alakját megőrizvén, szárnyakat bontott és elemelkedett a földtől, karjaiban Calypso-val és elindult vissza, a lak irányába.
A maszatos ajkak láttán Hakuryuu kötelességének érezte, hogy visszaállítsa az úrnő eredeti pompáját, de mivel mind a két keze foglalt volt, ezért nemes egyszerűséggel megcsókolta Őt. Ahogy az ajkaik elváltak egymástól, Calypso saját maga is meggyőződhetett róla, hogy milyen eredményes is volt a démona eme szokatlan megoldása.
Ahogy elhagyták Ceres romjait, nem tudta megállni és szóvá tette:
- Mit gondolsz, azok ketten valóban a barátaink szerettek volna lenni? - Haku-nak az ilyesmiben vajmi kevés tapasztalata van, ezért a nála talán e témában tapasztaltabb Calypso úrnőtől várt választ.

Vége