Ayarel Shax

"Minden attól függ, honnan nézed. Az egyik ember fényt lát, a másik sötétséget."

Hajam ezüstös, majdnem fehér szőke, és szinte a fenekemig ér a hossza.
Bőröm hófehér, végtagjaim hosszúak, kecsesek. Szemeim színe a kék és a zöld érdekes, furcsa mezsgyéjén mozog, mindez hangulattól függ, illetve attól, mennyire vagyok jóllakva. Ha az éhhalál szélen állok, nagyon halvány, fakó kék.
Viszonylag alacsony vagyok, a potom 154 cm magasságommal egész pöttömnek számítok.
Ujjaim hosszúak, részben ezert is volt könnyű megtanulnom hegedülni, könnyen letudom fogni a húrokat.
Fiatalabb koromban, mikor meg szüleimmel éltem előnyben részesítettem a nőies, ruhákat, szoknyákat.
Jelenleg a kényelmet, és a praktikumot tartom szem előtt. A nadrágokat, amik feszesen simulnak lábaimra, valamint a ujjatlan, vagy hűvösebb időkben hosszú ujjú felsőket.
Szeretem a sötét színeket, mivel kevésbe latszik rajtuk, ha viseletesek.
Ha valaha ismét hordok női ruhát/szoknyát, akkor a kellemes esésű, könnyű anyagokat hordanám. Világos, pasztell színekben. Nem vagyok ékszerfüggő, bar nem vetem meg a szépséget sem. Ékszerek, kiegészítők terén a finom, letisztult formákat kedvelem, nem pedig a böhöm nagy köveket.

Nincs másik alakja!

Ayarel viselkedését tekintve visszahúzódó konfliktus kerülő lány. Igyekszik kerülni a testi kontaktust, fél, hogy ártani fog akaratlanul is a képességével valakinek. Ezt leszámítva eléggé vidám, optimista jellem, aki élvezi az életet, bár az önkéntes száműzetés és magány megviselte - bármennyire is igyekszik keménynek mutatni magát.
Nem szereti a konfliktusokat, diplomatikus, ám ha a helyzet úgy kívánja, igenis a sarkára áll és megvédi a maga igazát. Nagyon barátságosnak tartja magát, igyekszik nem rosszban lenni senkivel. Nagyon igényli a társaságot, próbál mindig más emberek, lények társaságában lenni, annak ellenére, hogy ennek rendszerint rossz vége szokott lenni.

Mit is írhatnék magamról? Nem igazán szeretek beszélni magamról, na de, ha nagyon szeretnéd...

Őszinte leszek: nem tudom, hogy kik a szüleim. Egy kedves család, név szerint a Lee család nevelt fel. Velük éltem egészen a Robbanásig. Na, de szaladjuk ennyire előre.

Érdekes módon teljes biztossággal állították, hogy 1735. január 3-án születtem. Nos, nem volt okom kételkedni. Igazából a gyerekkorom nem olyan fontos. Nem történt benne semmi említésre méltó. Még az se látszott rajtam, hogy nem lennék ember. Nem kellett vért innom, nem jelentkezett különleges képesség, semmi. Egyszerű, átlagos embernek tűntem. Na jó, a nevem nem volt átlagos, de akkoriban mindenki kilométer hosszú nevekkel szaladgált, így nem volt feltűnő, hogy nekem is olyanom van.

A nevelő szüleim nem voltak valami gazdagok, de szegények se voltak. Egy virágüzletük volt a belvárosba, amint járni tudtam szerettem ott lógatni a lábamat. Suliba jártam, őszintén szólva tök jó életem volt, nem szenvedtem semmibe se hiányt.

Nem tudom, mit mesélhetnék még a gyerekkoromról. Gondolom nem vagy kíváncsi, hogy milyen volt a szobám, vagy hány plüssöm volt - igaz én sem tudom már ezekre a választ, hiszen bő kétszáz éve, hogy otthon voltam. Arról nem beszélve, hogy a Robbanás...

Na igen, a Robbanás. Nyakamat teszem rá, hogy ez az esemény mindenki életét megváltoztatta. tény, hogy mások nem érdekelnek. Bátran kijelenthetem, hogy bennem akkor egy világ omlott össze. Hirtelen nem tudtam, hogy ki vagy mi vagyok. Na, vegyük sorra.

Szép, átlagos nap volt. Felkeltem, ettem egy kis müzlit, majd elmentem a könyvtárba - igen, bevallom, könyvmoly vagyok - és hazafelé tartva ért el a robbanás szele. Mikor magamhoz tértem, mert elájulhattam, erre utalt a pukli a fejemen, minden. De tényleg: MINDEN, csupa rom volt. Hirtelen fel se ismertem a házunkat. A testeket nem találtam. Viszont helyette a romok között találtam pár erszényi pénzt, - amit gyorsan el is tettem és megpillantottam egy ismerős dobozt. Csodás vörösesbarna finoman megmunkált ládika volt. Amit mondjuk már sokszor láttam nevelő apám dolgozószobájában, a vitrinben. És most itt volt előttem... Kinyitottam és... Nem volt elég a robbanás, akkor még egyszer bennem is minden összeomlott.
Hitetlenkedve bámultam a sorokat.



Hangosan felzokogtam. A sokk, az új információ, egyszerűen sok volt nekem. Ott ültem a kezemben egy levéllel, valószínűleg az igazi anyámtól és nem voltam képes felállni, egyszerűen csak zokogni. Így utólag sem tudom, hogy mit csinálhattam, volna, könyörgöm csak 15 voltam, és olyan egyedül voltam... Hát, hogy csak, na!

Bevallom az ezt követő időszak zavaros volt. Összeszedtem még néhány fontos dolgot a romok közül, majd magam mögött hagytam a várost. Nem volt más választásom, hiszen az emberek amint magukhoz tértek vadásztak mindenre, ami egy kicsit is eltért az átlagostól. Sokáig bujkáltam, kerültem az embereket. Részben mert valamilyen szinten tartottam tőlük, részben azért, mert a robbanás után pár nappal felébredt a képességem is.

Iiigen, a kepésségem. Ennek illik szentelni egy külön bekezdést. Szóval, nem egyszerű. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak inkább vért kéne szívnom az életben maradáshoz, nem pedig mások életerejét lopkodni. Nos, gondolom ez a laochraság velejárója. Szóval igen, lopkodom békésen mások életerejét, ha elég közel, egy létérben tartózkodom velük, ha pedig esetleg hozzájuk érek... nos, csodálatosan lenullázom, és tűzifa... khm, akarom mondani szárazra szívott múmia lesz. Igen, szóval nem ajánlatos, hogy hozzám érj. Tudom, sajnálatos dolog, nekem is magam kárán kellett megtanulnom.

Pár évvel a robbanás után történt, mikor még nem kerültem annyira az embereket, megismerkedtem egy velem egykorú fiúval, Zachary-val. Már elsőre elbűvölt, gyönyörű szemei voltak. Azonnal bele estem. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi fogott meg benne. Hónapokig tartott a kapcsolat, életem egyik legszebb időszaka volt. Szinte el is felejtettem, hogy volt a robbanás, hogy elvesztettem a szüleimet, - akikről kiderült, hogy nem is szüleim. Mindenesetre, ahogy minden pár esetében elérkeztünk ahhoz a részhez, amit erősen a korhatáros részbe tartozott. irultam-pirultam, mikor belekezdtünk, nagyban vívtuk a csókcsatát, én szerelmesebbnek éreztem magam, mint valaha.. aztán... Aztán a megbolondult képességem elszabadult. Nem tudom szavakba foglalni, hogy milyen érzés volt. Az előbb még, puha ajaka érintette számat, a második pillanatban pedig papírszáraz valami ért hozzám. Azonnal kipattantak a szemeim, és láttam, éreztem, ahogy Zachary-ból távozik az élet, ő pedig összefonnyadt, kiszáradt. Száraz csontjai már nem bírták el a testét, így az eltört, teteme pedig rám zuhant. Szerintem, aki akkor elment a kis faházikó előtt egy életre megsüketült. A sikításomban benne volt minden: szerelem, bánat, megbánás és egy életre való undor. Undor önmagamtól. Évekig tartott, míg újra emberek közé mertem menni, bár elismerem a testi közelséget és azt, hogy bárki is hozzám érjen messziről kerültem.

A magányosan töltött éveim alatt tanultam meg magamról gondoskodni, és nagyjából irányítani a képességemet. Ennek ellenére, még mindig veszélyesnek tartom magam és nem szeretek közel kerülni senkihez. Több véletlen gyilkosságom nem volt, ám, az emberek városai mellett, mikor megpróbáltak elfogni, vagy megölni, akarva-akaratlanul is megöltem őket. Igaz, minden esetben figyelmeztettem őket, hogy veszélyes vagyok, kerüljenek el. De nem tették. Ők bánták.

Zachary emléke máig elevenen él a fejemben. Mindig befurakodik a gondolataim közé, ha úgy érzem, hogy valakihez közel tudnék kerülni, akár szerelmi viszonyba, vagy legyen szó akár egy baráti kapcsolatról. Így, hogy egykori szerelemem mumifikálódott arca ne lebegjen folytonosan a szemem előtt, magamat magányra kárhoztattam, minimalizálva a lehetséges halálos áldozatok számát!

A levelet, melyet a robbanáskor találtam, még mindig őrzöm. Nem adtam fel, hogy egyszer rájövök, hogy kik is a valódi szüleim, és anyám vajon miért írta azt, hogy nem tarthat meg.  Még mindig fáj a szívemben egy hely, ha a nevelőszüleimre gondolok, és az igazi anyámra, akinek ekkora áldozatot kellett hoznia, hogy nem tarthatott meg. A mai napig nyomozok utánuk, ez az elsődleges célom, ez az, ami miatt nem adtam fel, és még életben vagyok. Tudnom kell ki vagyok, honnan származok.

A lány képessége komplikát, s valójában még ő saját maga is tart tőle.
Fontos leszögezni, hogy azért használja, mert muszáj, nem azért, mert szereti. Képessége mibenléte szorosan kapcsolódik az életerőhöz és a lélekhez.

Képes elvenni más életerejét, csak azért, hogy magát életben tartsa. Ehhez nincs szüksége fizikai kontaktusra, csupán az illetőnek egy légtérben kell vele tartózkodnia, lehetőleg tíz méteren belül.
Ezt követően a táplálkozás alanya, fáradt, rossz kedvű, lehangolttá válik, életerejének visszanyerése érdekében sok pihenésre és táplálkozásra van szüksége.
Aya maximum három napig bírja étkezés nélkül, utána muszáj ennie, vagy a képessége elpusztítja őt magát.

Képessége védi Ayát és saját magát a befolyástól, a semlegesítéstől, a lopástól. Ez utóbbi esetben nem lehet sem testbe, sem pedig fegyverbe másolni. A testet és a fegyver egyaránt előpusztítja, legyen az bármilyen erős, bármilyen nagy szellemi, mágikus erővel rendelkező. Fegyverek esetében legyen a fegyver világi, vagy nem evilági, nem számít, minden esetben pusztulásra van ítélve!

A lány, képes ölni is a képességével, akár pillanatok alatt. Fizikailag ekkor már hozzá kell érjen az áldozathoz, akiből pár perc alatt, (maximum öt) távozik minden élet, és a felismerhetetlenségig összeaszott, csoffadt hulla marad utána. Szándékosan, azonban néhány pillanat is elég ehhez az eredmény eléréséhez.
Az így elszívott életerő több napig is jóllakatja a lányt. Azonban negatív hatása, hogy az illető összes emlékét megkapja. Ezen emlékekből szerzett tudást megkapja ugyan, de az emlékek még akár évek, évtizedek múltán is kísértik a lányt. A legintenzívebb emlék, a halál pillanata. Ezek az emlékek egy idő után keverednek a lány saját emlékeivel, közelebb sodorva Ayát a teljes megbolonduláshoz.

A frissen elszívott életerőt képes saját maga gyógyítására felhasználni. Minél nagyobb a sérülés, annál lassabban gyógyítja be.
Képes régi sérüléseket is begyógyítani, akár végtagokat is visszanöveszteni, több év távlatából. Ehhez! Azonban mindig áldozat kell. Persze függ a sebesüléstől mértékétől és hogy mennyi idő telt el. Fontos megjegyezni, hogy feltámasztani azonban senkit NEM tud!

Aya lényegében mindenhez ért. Az évek alatt, míg egyedül élet megtanult magáról gondoskodni. Ennek értelmében tud főzni, mosni, takarítani. Szeret zenélni, hegedülni kiválóan tud. Az olvasással és az írással is elboldogul. Ért még kicsit a gyógynövényekhez.
Amivel azonban egyáltalán nem jut dűlőre az a fegyverek használata. Nyilván mindenki tud szúrni, vágni, ölni ha kell, de kimondottan nem tudja használni őket. A késeknek, tőröknek, bárdoknak és minden más hasonlónak csak a konyhában veszi hasznát, miközben hozzávalókat szeletel.

Aya nem sokat tud a családjáról, a robbanásig abban a hitben volt, hogy a családja az igazi családja. Valójában Sophie Delaver és Angelo Quadrelli lánya. De erről senki nem tud, aki tudott róla, az meghalt.
Képessége, mivel az a létfenntartáshoz kell, jelzi, mikor kell ennie. Ez rendszerint fojtogató, szorongó érzést kelt a lányban. Nem kell vért innia az életben maradáshoz, helyette mások életerejét szívja magába. Ha sokáig nem jut táplálékhoz, akkor folyamatosan gyengül, esetleg elájul.