Narelle la Rosa

"Igen, tudom, hogy egy különleges helyet tartanak fenn számomra a Pokolban.
Trónnak hívjuk."

Jöhetnék az olyan általános adatokkal, mint a magasságom, a bőröm vagy a szemem színe. De, ha nem vagy vak, akkor ezt mind látod magadtól is.
Vitathatatlan, hogy vámpírság ide vagy oda, de anyámtól nagyon jó géneket örököltem. Viszonylag magas, karcsú és kecses vagyok, idomaim megfelelően teltek. Akár férfi, akár női szemmel nézve. Tudom  magamról, hogy szép vagyok.
Teljesen embernek kinézve a hajam fehér. Szemeim szürkék. Ebben a formában hasonlítok legjobban szülőanyámra.
Ruha terén... hát... Démonként elég a szőrmém, ami mindenhol takar. Egyébként a praktikus darabokat kedvelem.
De nem kell aggódnod, még így is könnyedén megöllek.

Nem mondanám kimondottan másik alaknak, hiszen ez a valódi formám. Vagyis, már évszázadok óta ebben az alakban érzem magam jól.
Mint démon hibrid magamon viselem a démon jegyeket. Úgymint szarvak, hegyesebb fülek, halványkéken izzó szem, valamint a bőrömön néhány szintén kék hatalmi státuszomat bizonyító minta.

Van egy stílusom. Amit, ha elfogadsz és megszoksz jó. Ha nem, akkor sajnálom, de nem leszünk barátok. Maximum ellenségek. De halkan megsúgom nem szeretnél ellenségnek.
Ami a szívemen, az a számon. Nem vagyok tapintatos, vagyis nem nagyon. De gyakorlom. Diplomatikusnak se mondanám magam túlzottan, de ezt is gyakorolom. Próbálkozok vele, maradjunk ennyiben. Heves a természetem, első benyomás és pillantás után ítélek. Nem vagyok rabja a hangulataimnak, de igaz, ami igaz, nem vagyok valami kedves vagy lény. Talán egy kicsit szadista is vagyok, de csak egy kicsit. Nem zavar mások szenvedése, ha nem jelentenek nekem semmit. Ellenkező esetben akár... hát nem hosszú életet jósolok neked.
Nem szívesen dolgozok együtt másokkal. Nem szívlelem a társaságot, a tömeget. Ezalól természetesen kivételt képez az a bizonyos hét illető. Velük jól kijövök, hiszen részben egy fajba tartozunk. Ők az a nagybetűs kivételek minden írott és íratlan szabályom alól. Értük, miattuk bármit megtennék.

Sok néven ismernek. Sok névvel is illettek már az évszázadok alatt. Például: Narelle, Nyx, Úrnőm és a személyes kedvencem: a Sátán fattya.

Sok-sok évvel A Robbanás előtt születtem Vérhegyen. Anyám, az akkor Vámpír Matriálca volt: Emily Blackrose. Apám, pedig az utolsó életben lévő Maioresz, a démonok királya, Lucifer volt. Fogantatásom története vicces. Egy alku következménye voltam. Anyám a hibáját akarta elrejteni, apám készséggel állt a szolgálatára, természetesen a megfelelő árért cserébe. Ez lennék él. A sors furcsa fintora következtében alig három év alatt felnőttem. Mindenki tudta ki vagy mi vagyok. S bár azt hitték nem hallom, de tudtam róla. Létezésem szálka volt a vámpírok szemében. Legalábbis a fiatalok között. Azonban az idősebbek, az ősvámpírok és az imperátoraik mindig mellettem álltak. Őket olyan mély kötelék fűzte össze, szoros barátság, amit Lucifer és az én jelenlétem nem tudott megtörni. Belial tanított meg fegyverekkel bánni. Aliena mellett a kínzás nemes művészetét sajátítottam el. Kathy a diplomáciai készségemet próbálta fejleszteni, természetesen sikertelenül. Sophie és Astaroth révén egy birodalom vezetésébe nyerhettem bepillantást. Na jó, Sophie és a kis triumvirátusának köszönhetően még egy épület, meg egy város rész felrobbantásának is tanúja lehettem. És persze anyám. Ő nevelt fel, ő volt az aki mindig óvott. A képességem használatát tőle sajátítottam el.
Aztán... életem tizenötödik évében. Egy kisebb palota forradalom robbant ki. Miattam. A fiatal vámpírok féltek tőlem, félték apámat. Nem kívánatossá vált a jelenlétem. Bár az uralkodók kiálltak mellettem, én még is ott hagytam Vérhegyet. Ott hagytam mindenkit.

Az Átkosok-szakadéka. Megfelelő név, ha valaki engem kérdez. Itt helyezkedett el a több láb magas kapu, mely a Pokolba vezetett. Mondják, a Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve... Nos, én is jó szándékom jeléül léptem át a kapun, hogy anyámék és a vámpírok újra békében éljenek.

Belépve azonnal elvesztettem az emberi formámat, mely az addigi tizenöt évem alatt oly' megszokottá vált számomra. Lucifer fehér fényben ragyogó palotájába már teljesen démoni formában léptem be. Mondhatni itt kezdőzött az igazi életem. A vámpírokat és az addigi életemet teljesen magam mögött hagytam.
Tökéletesítettem a harci technikáimat, a képességemet is. Egyszóval minden remekül alakult. Itt ismertem meg A hét főbűnt képviselőit és hibrid leszármazottaikat. A másik hét démon hibrid. Egyediek voltunk már abban a világban is. Hiszen hiába egyezett a fajunk valamennyire, de minden hibrid más és más, nincs két egyforma, még az ikreknél sem.

A Robbanás.
Mintegy ötvenkilenc évvel a születésem után apám álma valóra válhatott volna. A több évezredes elzárás után végre sikerült kinyitnia a kaput. Addig is már-már átjártak, főleg a magasabb rendű démonok. Azonban az utolsó pecsét feltörése nem várt eredményt hozott. Mit szépítsek...? Felrobbant. Mi nyolcan az egyik oldalon, mindenki más aki valaha fontos volt nekem, a másik oldalon. És a halandó világában...? Meghalt mindenki, aki csak számított nekem. Emily, Belial, Kathy... és még sorolhatnám a neveket végtelenségig.
Lucifer utolsó parancsa az volt: építsük fel újra a kaput. Mi nyolcan, akikben démon vér folyik.
Azonban, miután magamhoz tértem a robbanás után egyedül feküdtem a kapu melletti romok alatt. A pajzsom védett meg.

Nem volt otthonom, nem volt olyan hely, amit annak nevezhettem volna. A robbanás utáni káosz, anarchia... egyszerűen eltűntem. A kontinens nyugati oldalára tartottam. Áthaladtam a nimfák egykori otthonán. Szívbe markoló volt a látvány. Az egykor szép és békés terület a semmivel volt egyenlő. Sejtettem, hogy a többi terület sem festhet másképp.

A még a robbanás előtt eltűnt vérlidércek szigetére mentem. Közel volt, csak egy csónak kellett. A sötét mocsaras terület, a régi barlangváros tökéletesen megfelelt, hogy eltűnjek a világ szeme elől. Talán örökre...

Fontos, még itt az elején leszögezni, hogy másolni, ellopni, ellenem felhasználni NEM lehet. Próbálkozni ugyan lehet, kérlek tedd is meg, hadd leljem örömömet a halálodban, köszi.

Passzív:
Egy 90%-os védelem mindig, folyamatosan, állandóan, rendületlenül. Mindent, ismétlem MINDENT véd. Elmét, testet. Tehát nem tudsz befolyásolni, nem tudod megtámadni az agyamat, nem tudsz benne olvasni, stb. Persze, mivel nem teljes a passzív védelem, át lehet törni rajta, de az fájni fog... Neked... Mondjuk nekem is, de míg szenvedsz, addig megöllek.

Passzív:
Az elnyelt energia, amit nem hasznosít a pajzsom, gyors, szinte pillanatok alatt végbe menő regenerációt biztosít számomra. Legyen ez végezetes, vagy súlyosabb esetleg egy könnyű karcolás. Azonban, ha felélem minden eltárolt energiát, akkor ez a passzív képesség nem működik tovább. Ebben az esetben testi nyoma is van, hiszen démoni formámban nem világítanak a bőrömet tarkító minták. Egyszerűen szürkék lesznek. Végszükség esetén a környezetemből tudom elszívni az energiát, ami képes életben tartani. Növények, egyéb élőlények, minden húsz méteres átmérőjű körben.


Aktív:
Legfőbb része a képességemnek, azaz abszolút pajzsom. Teljes, mindentől IS védő védelem. Mindentől, ismétlem MINDENTŐL véd. Minden fizikai, mentális, és egyéb támadástól. Szintén nincs hatással az enyhe befolyásolás, drog, vonzó erő, bármi. Tehát a pajzs mindent kiszűr, megvéd. Kéken izzó gömb egyébként, nem láthatatlan, bár a mérete kedvem szerint változik. Vagy kimondottan az alakomra simul, vagy maximum 25 méter átmérőjű gömbről van szó. Alapvetően a pajzs 100%-os véd, azonban minden támadás erejét képes elszívni, s azt vagy felhasználni, hogy tovább erősödjön a pajzs, vagy eltárolni a későbbiekre.

Aktív:
Kéken izzó kis gömbök, melyek halálosak és a legtöbb védelmen áthatolnak. Nagyjából két centi átmérőjű gömbök. Számuk változó, nem tudom, hogy mi a max... ötvennél többet még sose idéztem meg belőlük. Erejük változó, minél erősebb, annál vakítóbban izzanak.

Aktív:
Támadásra nem csak kis gömböket tudok megidézni, hanem egy energianyalábot, mondhatni ostort. Ebből csak egy van. És ritkán is használom, mert ehhez kell egy bizonyos közelség.

Kiváló oktatásban részesültem mind a Vérhegyen, köszi Belial ezúton is, és mind a Pokolban. Köszi apa.
Természetesen tudok írni és olvasni. Értek valamit a gyógynövényekhez is, bár aztán a Pokolban egy zöld gazt sem nagyon tudtam találni, de az Örökéj szigetén annál több van. A legtöbb ismeretemet a gazokról saját tapasztalatból szereztem.
Értek a fegyverforgatáshoz, elsősorban a kard az, amit kedvelek. Bár számomra nem kovácsoltak a Pokolban kardot. Stílusos, vagy klisés lenne őket ezúton is elküldeni a Pokolba?

Nem sok minden van amit még fontos megemlíteni rólam. De talán az, hogy nem szívesen harcolok, meg a hatalmamat sem szeretem fennhangon hirdetni. De! Ennek ellenére megvédem a magam igazát, ha kell harc és vér árán!
Még fontos, hogy a többi démonhibridért bármit, komolyan BÁRMIT megtennék. Ha zsarolni akarsz, velük tedd. De azt nem mondom, hogy a halálod gyors és fájdalommentes lesz...