Fekete Gyöngy fogadó

MIDO

Már több, mint egy napja annak, hogy Kayn és Midayoi megérkeztek Damarel-be és elfoglalták szállásukat. Ők ketten most külön-külön fedezik fel a várost, Kayn jelenleg ennivalót vásárol maguknak a piactéren. Késő délután felé jár az idő, de a város - Hakuryuu utáni - renoválása szüntelenül folyik, s még így is, a piactér nagy része romokban áll. Ez persze nem riasztja el a kofákat attól, hogy nap mint nap újra és újra megnyissák portékáikat. Kayn jelenleg civilben van és ez az öltözetén is meglátszik. Egy lengén begombolt fehér, hosszú ujjú selyem inget és egy fekete, hosszú vászon nadrágog visel. Az árak tanulmányozása közben feltűnik neki egy ébenfekete páncélt viselő, ezüsthajú szépség, aki serényen irányítja a katonákat, kik az építkezésekben segédkeznek. Kedvesen mosolyogva int neki a távolból, de az - mikor megpillantja -, morcosan felfújja az arcát és elfordítja a tekintetét.
- Eh... biztosan szégyenlős szegényke. - Motyogja fejcsóválva.
Az érettebbnél érettebb gyümölcsök között válogatva, egyszer csak egy gyengédebb lökést érez. Valaki, nekiütközött. A "kétballábas" illető, egy 15 év körüli koldus fiú volt, aki miután elnézést kért, ment is tovább dolgára. Tisztességes távolba érve azonban felsője belső zsebébe nyúlt, hogy megnézze, mennyi érme is lapul az erszénybe, amelyet az imént, trükkösen elcsent az angyalarcú áldozatától. Legnagyobb meglepetésére, bármennyire is kereste az erszényt, nem találta sehol. De az hogy lehet? Tisztán érezte, amikor elcsaklizta... Törte fejét szüntelen. Hátrafordulva megpillantotta a távolban Kayn-t, aki széles vigyorral az arcán, fityegtette kezében a szóban forgó erszényt. A koldus fiú álla a földre pottyant, a lehető legrosszabb embertől próbált meg lopni.
Fél óra elteltével Kayn 2 teli szatyor élelmiszerrel tért vissza a szálláshelyre. Már a verandán járt, mikor gondolatainak hangot is adott:
- Remélem nem késtem sokat. Szegény Midayoi, már biztos nagyon éhes lehet. - Motyogta sóhajtozva. Kayn késésének az oka nem más volt, minthogy a lopásos incidens után, ahelyett, hogy feljelentette volna a fiút, meghívta Őt ebédre és végül az erszény aranyat is odaadta neki, amit az megpróbált ellopni tőle.
- Mido! Megjöttem! Hol vagy kicsi lány? Cicc-cicc! - Lépett be az ajtón és kezdett bele a kisasszony bohókás keresésébe. Halványan, de érezte a vérének az illatát, ami nyugtalanná tette Őt. Felgyorsítva lépteit, végül a hálószobában talált rá a fiókára.
- Mido! Mi történt... a füleddel? - Kérdezte felhúzott szemöldökkel. Az egyértelmű volt a számára, hogy nem harc során szerezte a sebét és nagyjából, volt is tippje, hogy miről lehet szó.

Még Kayn előtt értem vissza a fogadóba. A fogadós nem kérdezett semmit, a piacon az árus... hát ő se vette észre, hogy az ikerkarod eltűntek.
Ennek ellenére, nem tudtam mit kezdeni magammal, csak ültem, és zavaromba az ajkaimat rágcsáltam.
Tudom, hogy elrontottam. Nem kellett volna ellopnom, de azok a kristályok az enyémek! Éreztem a lüktetésüket éreztem az erejüket. Úgy simultak bele a kezembe, mintha mindig is oda valóak lettek volna.
Amint a szoba ajtó becsukódott mögöttem próbaképp suhintottam néhányat velük. Az egy dolog, hogy az ágyból kimetszettem egy darabot, meg én is felborultam... vitt a lendület, na. De...
Felsóhajtottam. Végül az ágyon hagytam a kardokat, én meg mellettük gubbasztottam és vártam, hogy Kayn visszaérjen.
Elmosolyodtam, ahogy meghallottam a az ajtó nyilasát, utána pedig Kayn hangját.
- Itt. Miau - válaszoltam nevetős hangon. Noha, azonnal el is komorultam. A köpenyt levettem, szépen összehajtogattam és vártam, hogy megjelenjen a vámpír.
- Iöh... - nyekkentem, mikor rákérdezett a fülemre. Hiba volt azt hinni nem fogja észrevenni. - Izé... hát nincs aranyam, így egy pici kristállyal fizettem - feleltem őszintén. - Finom volt az illata, igy elcsábultam egy körtére - tettem még hozzá, megmagyarázva az öncsonkítás tényét.
- Öhm... - kezdtem zavartan. - Azokat visszavettem. Mert az enyémek - jelentettem ki harciasan, és felálltam, majd beálltam a kardok elé. - Nem adom vissza az árusnak! - mondtam duzzogó hangon. - Az enyémek! - Valahol sejtettem, hogy soha nem is akarta volna elvenni tőlem, de a rossz tapasztalatok végett nem tudtam józanul, és hidegvérrel a dolgokhoz. Karba font kézzel pislogtam rá néhány percig majd végül hangot adtam a Zara miatti neheztelésemnek.
- Neked hány lányod is van? - kérdeztem végül egy nagyon pici éllel a hangomban. Oké, nem kellene féltékenynek lennem, de fenébe is az vagyok! Ő is elfog hagyni. Ott hagy, letesz valahol, mint egy rakományt. - Csak mert találkoztam egy hibriddel a piacon. Aki név szerint téged emlegetett, mint az apját - tetten még hozzá, mielőtt bárki azzal akarna megvádolni, hogy információt hallgatok el.

Kayn vett egy mély levegőt, kifújta, majd közelebb sétált Midayoi-hoz. Kezével gyengéden odébb simította a lány haját, hogy jobban szemügyre vehesse annak sebes fülét.
- Nem vészes. Figyelembe véve, hogy sárkány vagy, néhány órán belül teljesen begyógyul. - Diagnosztizálta, majd:
- Mindazonáltal... nagyon nagyot csalódtam benned, Mido. Felelőtlen voltál. Te tudhatnád a leginkább, hogy a kristályaid milyen értékesek és hogy az emberek mi mindent képesek megtenni érte. - Kezdte a megszidást, s itt tartott is egy kis hatásszünetet, hogy a kisasszony rájöhessen, mekkora bajban van most.
- Ha bárki megtudná, hogy egy sárkány vagy... egy tucat fejvadász eredne a nyomodban. Ezúttal szerencséd volt... - Dorgálta meg a lehető legkomolyabb hangvételben. Angyali arca, most komor volt.
Az egyik szatyorhoz sétált, s elővett egy igazán íncsiklandozó finomságot: pálcikára szúrt, sült, mézzel leöntött banán.
- Ezt neked vettem, de... nem érdemled meg. - Morogta, majd szívtelenül bekapta az édességet. Arcára elégedettség ült ki, nagyon is finom volt a csemege.
- Hmmmm de finom! - Szopogatta le a maradékot a pálcikáról, miközben félszemmel Midayoi-t figyelte.
- Ugye érted már? - Utalt vissza a probléma forrására, majd újfent Midayoi-hoz sétált. Megállt előtte, néhány másodpercig némán figyelte, majd a háta mögül elővett egy újabb pálcikára szúrt, mézes, sült banánt, s a fióka kezébe nyomta.
- Természetesen kettőt vettem. - Morogta összehúzott szemekkel, majd megpaskolta a lány buksiját, jelezve, hogy többé ne legyen butus.
Kayn figyelmét a tőrök sem kerülték el.
- Tehát, elloptad a tőröket? Tudsz róla, hogy azok egy vagyonba kerülnek? Egek, egy pillanatra nem figyelek oda és kifosztod Damarelt... - Mondta most már sokkal kedélyesebben. Arcán nyoma sem volt a korábbi apáskodó énjének.
- De... abban igazad van, hogy azok a tőrök téged illetnek meg. Na és... miért pont tőrök? Megannyi fegyvernem van, amik közül választhatnál. - Kérdezte, mert hát elképzelni sem tudta, hogy egy sárkánynak ugyan mi dolga lehet a bérgyilkosok egyik alapfegyverével.
- Ho-ho... hátrébb az agarakkal kisasszony... nem veszem el őket! - Nevette el magát Kayn, amikor Midayoi védelmezően a tőrök és közé állt, mikor Ő megpróbálta jobban szemügyre venni azokat.
- Lányom? A legjobb tudásomon szerint, csak egy darab van. Az, akivel minap találkoztunk. Nem tudom, hogy kivel találkoztál, vagy hogy miért mondja magát a lányomnak, de biztosíthatlak róla, hogy minderről semmit sem tudok. - Magyarázta tarkóra tett kezekkel. Kayn valóban nem elékezett rá, hogy Riya-n kívül, más lánya is volna.
- Egyébként is, olyan férfinak ismersz engem, mint aki minden nővel összefekszik?! - Érdeklődött felhúzott szemöldökkel. Felháborodása jogos is lehetett volna, ha nem az az ember lett volna, mint aki.

Reflexszerűen húzódtam el, ahogy nyúlt felém. Bár tudom, hogy nem akart bántani, mégis óvatos voltam.
Szavaira bólintottam. Sejtettem, hogy nem vészes a seb, be fog gyógyulni, s a helyén majd új kristály fog nőni néhány nap múlva. Tudom, hogy működik.
Felháborodottan néztem rá.
- Ez egy pici kristály volt. Nézd - dugtam az orra alá a másik fülemet is. Szimmetrikusak a kristályok. - Nem lehet semmire használni. Se ékszerbe se sehova. Tönkre megy. Szóval lényegében egy értéktelen kavics - vontam meg a vállamat. Nem kell ennyire felfújni. - Nem vagyok hülye. Szerinted miért pont a fülemből szedtem ki?! - Iiigen, számon kértem, talán kicsit hangosabban, mint ahogy illett volna. Zavart, hogy butának nézett, felelőtlennek, mint aki nem tudja mit kockáztat. Duzzogva meredtem magam elé, és tüntetőleg elfordítottam el a fejemet. Nem érdekel amit mond. Fúj-fúj.
- Nem kell - hárítottam és még mindig duzzogva morogtam. - Edd meg, vagy ne edd. Mindegy - Teljes mértékben hátat fordítottam neki és törökülésben ültem az ágyon, miközben az iker kardokat simogattam. Szinte doromboltak a kristályok nekem, a sajátjaimat is melegebbnek éreztem, mint egyébként.
- Az enyémek! - fordultam vissza villámló szemekkel. Dühös voltam, jelenleg Kayn-ra, az egész világra. - Az én kristályaim vannak bennük! Szinte dorombolnak, hogy közel vannak hozzám. Lüktet bennük az erő, a saját kristályaim is forróbbak, kékebbek. Nézd - mutattam a mellkasomra, miután sebtében lehámoztam magamról a kristályokat takaró szövet darabot. - Élénkebbek - mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
- Nem Damarelt fosztogattam, hanem a jogos tulajdonomat vettem vissza, és szerintem kardok. Bár mindegy. Akkor is megtartom őket... - húztam fel az orromat. A kérdésére viszont egy percig némán meredtem magam elé, majd megvontam a vállamat.
- Ezek hívogattak. Nem tudom, hogy a több kristályomra is így reagálnék-e, de ezekre igen. Szóval jöttek velem. Nagyon az se érdekelt volna, ha végig kergetnek a katonák a belvároson... - megvontam a vállamat, majd dacos pillantást vetettem rá. - Mert ezek az enyémek!
A kérdésére viszont bólintottam.
- Igen a lányod. Mit is mondott... mi volt a neve...? - gondolkodtam hangosan. Ez az infó kicsit háttérbe szorult, mert akkor szúrtam ki az árust. - Áh... meg van. Feyzara Iii... izé... Ianren asszem. Valami vérfarkas volt az anyja. Jelenleg a kislány rabszolga - fecsegtem a részleteket. Nem sokra emlékeztem. Igen, a kardok miatt.
- Khm... Délen még rám is tettél kétértelmű megjegyzést, csak emlékeztetlek - jegyeztem meg kaján vigyorral az arcomon. - Nos, akkor jgondolkodjunk, hány porontyod is rohangálhat még a nagyvilágban - tettem még hozzá finoman gúnyolódva a vámpírral.

Kayn vállat vont, majd megette a másik édességet is. Ő már egy felnőtt férfi, nem fog részt venni eme gyerekes civakodásban.
- Ha megéheznél, hoztam haza gyümölcsöket és zöldségeket, valamint, sajtot. Utóbbit mindenképpen kóstold meg, luxus cikk és most, hogy Hakuryuu feldúlta a fél várost, az árak az egekbe emelkedtek. - Javasolta, majd elterült a saját ágyában és onnan folytattta:
- Nevezheted bárminek, megkárosítottál egy árust. A tetteknek pedig... következményük van. A sors fintora, hogy épp az Ő portékáján találtál rá a kristályaidból készült fegyverekre, de... kétlem, hogy az árusnak bármi köze lett is volna a fogva tartódhoz. Én úgy vélem, hogy megannyi árverésen keresztül jutott el Ő hozzá. Fizetett érte, méghozzá nem is keveset. Az embereknek családjuk van. Asszony... gyerekek. Lehet épp most ítéltél éhezésre jó néhány éhes, fiatal szájat. - Kayn megpróbálta Midayoi-nak elmagyarázni, hogy ha gondolkodás nélkül cselekszik, akkor könnyen akaratán kívül is olyan zsarnokká válhat, mint a férfi, aki megkeserítette az egész életét.
- Tessék, fogd ezt. - Dobott le mellé az ágyra 3 erszény aranyat.
- Ez... fedezi a fegyverek költségét. Holnap, keresd meg az árust és add ezeket oda neki. Lehetőleg diszkréten. Ne kérj bocsánatot, mert akkor akár tömlöcbe is csukhatnak. Az őröket... nem fogja érdekelni, hogy megbántad-e vagy sem. - És végül egy kis jóra is megpróbálta tanítani Őt.
- Rossz az aki rosszra gondol, Mido. De hülye aki nem, igaz? Ha már itt tartunk, te már abban a bizonyos korban vagy, emelett pedig őrülten dögös is vagy... Lassan itt az ideje, hogy a fantáziád mellett, a tested is bepiszkolódjon. - Csipkelődött vissza Kayn szemérmetlenül.
- De ne aggódj. Bármit is mondjak... egy ujjal sem érek hozzád, hisz megígértem. Különben sem vagyok benne biztos, hogy egy telivér sárkánnyal való lepedőgyűrést törött csontok nélkül megúsznék... - Elmélkedett, majd amikor elképzelte a szituációt, elnevette magát. Kayn... marad inkább a saját súlycsoportján belül.
- Elismerem, 400 év alatt történt egysmás, de azt azért neked is el kell ismerned, hogy rövid időn belül... igencsak megszaporodtak a gyermekeim. A lány, akivel találkoztál... egy rabszolga. Mi van, ha csak a szabadulása kulcsát látja bennem azáltal, hogy a lányomnak hazudja magát? Az emberek... nem is, a halandók többsége... gyarló. A démonok ezért is olyan különlegesek. Még ha meg is akarnak ölni, a szándékaik tiszták és őszinték. Nem rejtik véka alá. - Magyarázta és mindebből az is kiderült, hogy ahhoz képest, hogy csak egy halandó, Kayn igencsak sok tud a démonokról.

Megvontam a vállamat, ahogy megette a másikat. Felesleges lett volna morogni, hogy még se úgy gondoltam. De amúgy nem nagyon fogott meg a mézes, ragacsos izé.
Felhorkantottam. Csak egy kérdésem van ezzel kapcsolatban. Engem ez pontosan hol is érdekel? Nem érdekel, hogy jutott hozzá. Nála volt. Ennyi.
- Nem érdekel, hogy jutott hozzá. Nála volt. Most már nálam van. Ennyi - mondtam ki az előbbi gondolataimat hangosan. - Nem érdekelnek az emberek. Így jártak - megvontam a vállamat. Szörnyen önző voltam, és valahol mélyen belül megérintett az amit Kayn mondott. Ám, még sem éreztem késztetést, hogy tegyek is valamit.
- Jog szerint az enyémek. Engem sem kérdezett meg a kereskedő - vontam meg a vállamat. - Én szenvedtem, belőlem vágták ki, miközben folyamatosan hegyikristállyal tömtek, és láncon tartottak - sziszegtem ingerülten. Soha nem beszéltem erről neki, még akkor se, mikor visszahozott.
- Nem fogom - közöltem durcásan. Az enyémek.
- Bocsánatot? Egy közönséges embertől? - felhorkantottam. - Minek nézel te engem? Lehet, hogy bizonyos értelemben gyerek vagyok, de hülye nem - fortyogtam morcosan. - Ha annyira zavar, akkor ad oda te neki - vonogattam a vállamat. Engem nem zavart, teljesen másképp fogtam fel. Az erszényeket, meg átdobáltam Kayn-hoz. Estek ahova estek.
Néhány percig csendben voltam. Először a meghökkenéstől, utána zavarban voltam, végül azt hiszem megtaláltam a hangom.
- Hogy mi van?! - hökkentem meg. - Én még... soha... - motyogtam zavartan. Nagyokat pislogtam az előttem lévő vámpírra. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a témát, és megilletődve pillogtam ki a fejemből. Cserébe azért hozzá vágtam egy párnát. Mert bár nem nagyon tudtam hova tenni a dolgokat, annyit sikerült felfognom, hogy bunkó volt, vagy valami olyasmi. Remélem eltaláltam.
- Én se hittem el először. De az illata hasonlít a tiédre. De nem az én dolgom - zártam le a témát. - Nem én az én utódaim rohangálnak a nagy világban, szóval nem az én gondom - tettem még hozzá. Nem fogok olyanon aggódni, amihez semmi közöm.
- Te is halandó vagy, én is. A démonok is - mutattam rá egy fontos dologra. - És honnan ismersz te démonokat? Hakut leszámítva persze - kíváncsiskodtam. Kicsit még felé is fordultam, mert érdekelt a válasza.

- Midayoi... - Szólította a teljes nevén.
- Attól még hogy a kereskedő úgy bánt veled, ahogy... neked nem muszáj olyanná válnod, mint Ő. Kezdesz... úgy viselkedni, mint Hakuryuu. Ő is az a fajta, aki cselekszik és sem előtte, sem pedig utána nem gondol bele tettei súlyába. Ha jól tudom... nem szívleled Őt emiatt. Most még is... az Ő útját járod. - Folytatta a szidalmat, hol Mido-ra, hol a kardokra pillantott.
- A kardok... a tieid. Én elmondtam a véleményemet a dologról és azt is, hogy mit tanácsolok. Rajtad áll, hogy megfogadod-e vagy sem. Nem tartozol engedelmességgel felém. Többet... nem hozom fel téma gyanánt. - Kayn azzal a szekrényre tette az erszényeket, ha netán a kisasszony meggondolná magát és jóvá szeretné tenni a hibáját.
Oldalra fordult az ágyon, ezzel a hátát mutatva beszédpartnere felé. Nem mondta ki, de haragos volt. Attól tartott, hogy a nyomorúságos évek olyan mély sebeket hagytak Midayoi-ban, amelyekkel Ő sem tud mit kezdeni. Egyszer csak egy indokolatlan párna landolt mellette az ágyon.
- Hm, nézzenek oda. Talán valamivel kikezdtem a kisasszony nyugalmát? - Érdeklődött, mintha nem tudná miről van szó. Eltöprengett azon, hogy ténylegesen hibát követ el azzal, hogy Midayoi-val kacérkodik. A végén még többet fog beleképzelni a kapcsolatukba, mint ami valójában. Sok nővel megesett már hasonló és mindig rossz vége lett.
- Szóval az illata... tudod Mido, ha te mondod, akkor neked elhiszem. Holnap reggel utánajárok a dolognak. De addig is, pihennem kell. Teljesen kimerültem. - Hozta meg a döntését, majd kikecmergett az ágyból és elindult a fürdő helyiség felé, ahol egy teli dézsa várta már Őt. Figyelt az apró részletekre és arra, hogy nehogy szó érje a ház elejét, bezárta maga mögött az ajtót és csak azután szabadult meg a ruháitól, hogy végül megmártózhasson. A víz hideg volt, hiszen jó néhány órája már annak, hogy utoljára használva volt, de Kayn egy szisszenés nélkül tűrte. Testét megannyi heg és karcolás tarkította, amelyek mindegyike arról árulkodott, hogy a fájdalom nem ismeretlen a számára.
- A démonok... nem halandók. Ha mi meghalunk, a pokolba kerülünk, Ők pedig haza. A halál felett állnak. Hakuryuu... nem az első démonvérű, akit ismerek és nem is Narelle kisasszony az. - Fogta rövidre válaszát, amely a vékony falak miatt, a szobában is jól hallható volt.

Bosszúsan felmorrantam. Említettem már, hogy nem szeretem, ha a teljes nevemen hívnak?
- Nem vagyok olyan, mint ő - húztam fel az orromat. - Én nem tartok egy ártatlan gyereket a pincébe zárva, hogy utána hasznot húzzak belőle - morogtam bosszúsan. - Nem mellesleg, nem vagyok olyan, mint Haku - tettem még hozzá még mindig felháborodott hangot adva a dolognak.
Elfojtottam egy sóhajt, vagy többet. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Kicsit zavart, hogy Kayn haragszik, de... Én tényleg nem éreztem úgy, hogy valami hibát követettem volna el.
- Kac-kac - vágtam rá némileg gúnyolódva. Eszem ágában sem volt úgy gondolni a vámpírra. Maioreszekre az égben! Még is csak idősebb, mint én. Pontom háromszáznyolcvan évvel. Arról nem beszélve, hogy vámpír. Bármilyen kecsegtető is lenne... de köszönöm nem. Amúgy is a barátom lenne, vagy mi a szösz, nem kavarodnék vele össze.
- Jól van - mondtam ingerülten. - Legyél boldog. Elviszem az aranyadat a kereskedőnek - feleltem nagylelkűen, mintha neki tennék szívességet azzal, hogy megfogadom a tanácsát. - Velem jössz? - tettem még hozzá néhány perc után.
- Mi történt? - ültem fel az ágyon és aggódó pillantásokkal bombáztam a vámpírt. - Éhes vagy? Ennél? - döntöttem oldalra a fejemet és húztam el a nyakamból a hajamat. - Nyugodtan - tettem még hozzá. Hátha csak éhes és azért harapós. Halványan elmosolyodtam, ez a gondolataimnak szólt.
- Honnan tudsz ennyit a démonokról? - kérdeztem, s csak kicsit néztem furán, hogy bement fürdeni. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Koppantottam az ajtón néhányat.
- Biztosan minden rendben van? Kayn? - aggódtam, na. Ha azon múlt rátöröm az ajtót és kiszedem belőle, mi a baja.

Kayn kényelmesen elfeküdt a dézsában, lehunyta szemeit, amelyek időről időre vörösre változtak.
- "Mióta is nem ittam már emberi vért? Ha jól emlékszem, több, mint egy hónapja." - Morfondírozott magában, majd amikor legközelebb kinyitotta szemeit, azok teljesen vörösek voltak és vámpír szemfogai is megnőttek.
- "Ez aztán... pompás... ha az emberi főváros kellős közepén változom át szörnyeteggé, akkor aztán megnézhetem magam. Félő, hogy bestiális énem felszínre törését követően, már nem állna módomba Mido-nak hegyi beszédet tartani..." - Gondolt a legrosszabbra, majd egy mély levegő vétele és kifújása után, szemei visszaváltoztak.
- Nincs semmi baj, Midayoi. - Hopsz, megint a teljes nevén szólította. Nem tehet róla, a Midayoi annyira a nyelvén van. Na tessék, már megint ezek a félreérthető megfogalmazások.
- Ami az aranyat illeti... ne azért vidd el, mert én azt mondtam, hanem, mert így érzed helyesnek. Az életben... lesznek olyan alkalmak, amikor Önállóan kell meghoznod a döntésedet. Neked kell mérlegelned... hogy mi jó és mi nem. Példának okáért, hogy egy négyszeresen is aggastyán korú, fejvadászatból élő vámpír életről szóló útmutatóját hallgatod... lehet nem a legbölcsebb. - Mondta, majd elnevette magát. 400 éve ellenére, mit sem veszített fiatalos kisugárzásából és energiájából.
- Egyszer régen, találkoztam egy tiszta vérű démonnal, aki az irigység bűnének volt a megtestesítője. Egy kellemes, buja éjszakát töltöttünk együtt, majd másnap reggel eltűnt és soha többé nem láttam. - Emlékezett vissza arra a bizonyos éjszakára, amely toplistás a megannyi között.
- Sajnálom, de a többi démonról nem mesélhetek. A saját biztonságod érdekében nem. - Mondta, majd lebukott a víz alá és bevizezte a haját.

Türelmetlenül vártam az ajtó előtt, hogy mondjon valamit. Úgy voltam vele, ha nem szólal meg rátöröm az ajtót. Sőt! Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobb ötlet volt. Valami van. Valami baja volt Kayn-nak, én pedig aggódtam érte.
- Biztos? - érdeklődtem a csukott ajtótól. És megint Midayoi. Biztosan nem volt minden rendben, mindegy hogy Kayn mit állított. A nyakamat teszem rá!
- Majd egyszer lesznek. Majd - rántottam egyet a vállamon. - S még mindig jobb a te életvezetési tanácsaidat hallgatnom, mint Hakuét - jegyeztem meg kajánul vigyorogva, bár ebből a vámpír pont nem láthatott semmit.
Mindazonáltal megvártam még befejezi a meséjét, bár...
- Köszönöm, a magánéletedtől légy szíves kímélj meg. Nem kívánok abba belefolyni, még úgy sem, hogy hallom - közöltem komolyan. Komolyan! Még is milye alakokkal veszi körbe magát ez a vámpír? Lehet még is igaz lenne a hibrid lány sztorija?
- Mert?! - vontam kérdőre. - A démonok el vannak zárva. Tudod, volt a nagy bumm - magyaráztam neki, mintha csak egy öt éves lenne és meg kellene magyaráznom neki, hogy miért is nem járkál a világban néhány tucat démonhorda.
- Kayn...? - érdeklődtem az ajtótól, miután néhány percig nem kaptam választ. Végül tartva magam a korábbi elhatározásomhoz betörtem az ajtót. Annyira nem sérült. Egész finom voltam maga,hoz képest.
Szaporán pillogtam.
- Khm... - zavartan köszörültem meg a torkom, és lányos zavaromban a földre szegeztem a tekintetemet. Persze előtte nem kerülte el a figyelmemet a sok heg és karcolás. - Újfent megkérdezem. Biztosan minden rendben van? Közelebb megyek, ha nem válaszolsz őszintén!
Fenyegetőzésem ellenére az arcom már így is pipacsvörös volt, pedig nem láttam semmit. Gyanítom, hogy valószínűbb, hogy az első szóra inkább elszaladok.

- Hakuryuu... a maga vaskalapos módján, de jót akar neked. Annak a férfinak a belső szemei - amelyeket Ő ösztönnek nevez - látnak olyan dolgokat, amelyeket mások nem. Még a démon-vámpír hercegnő sem vette észre azt, amit Ő... De... egyet megígérhetek, Midayoi. Ameddig a gondjaimra bízod magadat, addig egy hajad szála sem fog meggörbülni. - Magyarázta sejtelmesen, de egyúttal megnyugtatóan.
Kayn elmosolyodott, amikor Midayoi megemlítette, hogy a démonok el vannak zárva.
- Tudod... ebben a világban... bármily csábító is, de semmi sem állandó. Gondolj csak bele a nagy robbanás történetébe. Egyik nap még a földet műveled, hogy eltartsd a családod, a másikon pedig mindent elveszítesz. Érted már? Naivság lenne azt gondolni, hogy a békés idők örökké fognak tartani. A démonok, előbb vagy utóbb visszatérnek. A kérdés csak az, hogy a halandók felkészülnek-e a velük való harcra, vagy továbbra is egymást ritkítják. - Mesélte el, hogy Ő miként látja a dolgokat a saját szemszögéből nézve. Bennfentes emberként, persze még így is sokkal többet tudott, mint amit elárult útitársának.
- Midayoi... kápráznak a szemeim, vagy te tényleg betörted az ajtót? - Pillantott annak félig kiszakadt, tartó fémpántjára. Még egy meglett, felnőtt férfinak is meggyűlt volna a baja egy hasonló mutatvánnyal. A sárkányvér ereje, tagadhatatlan.
- És most? Mi a terved kisasszony? Tán a fülemnél fogva ráncigálsz ki a dézsából? - Kérdezte pajkosan, a zavar legkisebb jele nélkül. Teste felső része látszott csak ki, így a kis kíváncsiskodó nem láthatott semmi szemérmetlen dolgot.
- Nem... az nem lenne helyénvaló. Miért nem csatlakozol inkább te is hozzám? Megmoshatnánk egymás hátát. A víz egy kissé hideg, de úgy hallottam, hogy ti sárkányok ellenállóak vagytok vele szemben. Nyugodj meg, nincs semmi hátsó szándékom, sőt, még el is fordulok ameddig levetkőzöl. - Kayn nem hazudott, amint ezt kimondta, el is fordult. Midayoi-nak háttal, felkönyökölt a dézsa falának tetejére. Akárcsak elől, úgy hátul sem volt kevesebb hege, leginkább olyan volt, mintha bedobták volna egy turmix gépbe, azután pedig összevarrták volna.

Felmorrantam. Én nem így láttam a dolgot, inkább nem is mondtam semmit, pedig lett volna mit mondtam. Leginkább a Haku-s dologra. Mert ó, vajon mire lett volna az arra jó, hogy kiszolgálom és lesem minden óhaját a hibridnek, mintha valami cseléd lennék?
- Értem, köszönöm - mondtam végül, mert bunkó még sem akartam lenni. És ha már éppen hegyi beszédet mondott, meg közölte, hogy megvéd, akkor már illik valamit mondani.
- Nem éltem a robbanáskor - jegyzetem meg. - Sárkány vagyok, nem csak egy sima halandó - tettem még hozzá vállat vonva. Erre már nem nagyon tudtam mit mondani. Meg egyébként is! Az emberek... nem érdekeltek. Felőlem mindegyik ott pusztulhat, ahol van. Utálom őket, gyűlölöm mindegyiket!
- Mondtam, hogy betöröm - húztam ki magam kicsit büszkén. Utána pedig vetettem egy pillantást a művemre. Hát... járulékos veszteség szerintem...
- Mimimi...? - pislogtam szaporán. - Ne-em... - dadogtam. - Csak... izé... aggódtam miattad. Az a sok seb... izé... - azt hiszem illene újra megtanulni beszélni, mert jelenleg nem tudok. S, ez számomra is kellemetlen volt, hogy hirtelen elvesztettem a beszédkészségemet. Azonban ez mind semmi volt. A vámpír következő mondatai hallatán az előbbi pipacsvörös arcom falfehérré vált.
Annak ellenére, hogy megfordult és biztosított róla, hogy semmi rossz szándéka nincs, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen.
Végül felsóhajtottam és a gyakorlatiasságom nyert. Gyorsabb most letudni a fürdést, utána meg jöhet a vacsi. Amúgy is éhes voltam. Gyorsan levetkőztem, majd némi hezitálás után belecsobbantam a vízbe. Hát na... a landolás még így emberként sem az erősségem.
- Mi történt veled? - kérdeztem végül halkan, miután meg találtam a helyemet a vízben. Kérdés közben ne tudtam féken tartani magam és megérintettem a hátát. Tele volt heggel.

- Mire gondolsz? - Kérdezett vissza, de amikor amaz megérintette a hátát, tudta, hogy mire kíváncsi.
- Nos, mint azt tudod, mestere vagyok a közelharci és távolsági fegyvereknek egyaránt. De... ez nem mindig volt így. Miután a mesterem meghalt, magam mögött hagytam a helyet, ahová tartoztam, hogy a képességeimet tökélyre fejleszthessem. A Laochra faj által uralt sivatagba vezetett az utam, ahol találkoztam is velük. Természetesen, eleinte nem bíztak bennem, lévén idegen voltam. Elfogtak és eladtak rabszolgának. Szerencse a szerencsétlenségben, egy olyan nemes vásárolt meg, aki élet-halál aréna harcok megrendezésével foglalkozott. Ha valamihez, hát a gyilkoláshoz értettem, így újra és újra győztesként kerültem ki a párbajokból. Egy hónap sem kellett hozzá, hogy egy bérgyilkos céh vezetője felfigyeljen "munkásságomra". Egy kisebb vagyont fizetett értem, de megbánásnak nyomát sem láttam az arcán. Az övé lettem, s még aznap este elszállítottak egy templomba. Tanítvány lettem, egy a sok közül. A tanáraim és a társaim is egyaránt laochra-k voltak. Már a legelső nap megtanultam, hogy mindaz, amit a fegyverforgatás gyanánt ismertem, annyit ért ellenük, mint egy kisbaba, csörgővel a kezében. Akkoriban... tényleg azt hittem, hogy ott hagyom a fogam. - Mesélte melankólikusan, majd hangszíne megváltozott, komolyabb lett.
- De valahogy, mindig túléltem. És ahogy teltek, múltak az évek, az egyik legjobb lettem. Csupán... egy maréknyian éltük túl a kiképzést. Mi, akik túléltük, egy életen át a testünkön viseljük ezeket a hegeket, hogy soha ne felejtsük el kik vagyunk. Túlélők, harcosok, akik soha sem maradnak alul, nem számít mi történik. - Zárta a történetét. A következő pillanatban szembe fordult Midayoi-val és mélyen a szemébe nézett.
- Utálhatnám azokat, akik ezt tették velem. Átkozhatnám, a sorsomat. De nem teszem. Ezek által váltam azzá, aki ma is vagyok. Ha mindez nem történt volna meg, veled sem találkozom és még mindig a kereskedő arany tojást tojó tyúkja lennél. Nem azt mondom, hogy bocsáss meg az emberi fajnak, de minden okkal történik. Az is, hogy most te meg én együtt fürdőzünk. - Duruzsolta lágy hangon, majd egy pillanat alatt a lány mögött termett. Feltehetően, a képességét használta. Egy árnyék szivacsot hozott létre jobb kezében, amelynek nem csak formája, de még az állaga is tökéletes másolata volt egy igazinak. Ezután, gyengéden simogatni kezdte vele a sárkány kisasszony hátának selymes bőrét.
- Milyen érzés? Nem dörzsölöm túl erősen? Szólj, hogy neked hogy jó.

Épp kezdtem volna visszakozni, esetleg még ki is rohanni a fürdőből, de megszólalt. Az pedig annyira oda ragasztott a helyemre, hogy nem mozdultam.
Felesleges lett volna közbe szólnom, hogy nem, nem tudtam, mire képes, mit tud. Azt eddig is sejtettem, hogy nem egy mindennapi vámpír, de ezek után meg is volt a magyarázat, hogy miért olyan, amilyen.
Szótlanul hallgattam a meséjét. Alapvetően megmozdultam volna, hogy kicsit közelebb evickéljek, lebegjek, vagy menjek, mindegy... hogy sután megöleljem, mert hát na... megsajnáltam. Ám még sem mozdultam. Nem mertem, így is túl bátornak éreztem magam, hogy becsobbantam mellé a dézsába.
Egy pillanatra megszeppentem, ahogy megfordult, talán még halkan fel is sikkantottam.
- Magamtól menekültem meg tőle, mármint átváltoztam és úgy - jegyeztem meg halkan. - Igazából, ha nem lennél, akkor még mindig Hakuryuuval lennék, és nem itt - tettem még hozzá. Bár ebbe így belegondolni, hogy minden okkal történik... oké, tuti, hogy fenéken billentem azt, aki ezt így kitalálta. Nem akarok, és nem is fogok a sorsban hinni. Ennyi. Nincs megírva sehol se a sorsom, az én életem az enyém, s a magam kénye-kedve szerint alakítom!
- Ugyan... Kayn, mi oka lenne ennek a közös pancsinak? - érdeklődtem egy kicsit nevetős hangon. Az egy dolog amúgy, hogy nagyon is szépen vörös volt a fejem, szinte nem is éreztem, hogy hideg lenne a víz. Épp teljes mértékben zavarban voltam... szóval...
Újfent felsikkantottam, ahogy hirtelen mögöttem termett.
- Mih...? - nyekkentem meglepetten. Szaporán pislogtam, bár szerencsére nem láthatta. Ha azt hittem hogy az előbbi pár perchez képet nem tudom magam jobban zavarban és kicsit kínosan érezni, akkor tévedtem. - Iöh...- mekegtem cseppet sem értelmesen. - Ühm... izé... jó, azt hiszem... még sose... izé... mindegy... - mondtam végül. Lényegében jobb volt mint a patakban fürdeni. Annál mondjuk minden jobb.

- Igaz, hogy magadtól szöktél meg, de ezzel nem elkerülted a sorsod, hanem elindítottad annak kerekét. Ha nem engem, hát valaki mást küldött volna a nyomodba az a disznó. És bár lehet, akkor most vele fürdőznél együtt, de az is lehet, hogy egészen máshogy alakult volna az életed. - Felelte.
- A közös fürdőzésnek több oka is lehet, Mido. Például, közelebb hozza egymáshoz az embereket. Segít levetkőzni a gátlásainkat. És noha kétlem, hogy esetünkben mindez bármin is változtatna, de legalább szép tiszta és illatos leszel. - Válaszolta kedvesen mosolyogva.
A hát után, a haj következett: először bevizezte neki, majd a dézsa oldalához készített különböző olajok közül kiválasztott egyet, aminek tartalmával bekente azt. Az illata fenséges volt és Kayn keze igencsak szakavatott módjára mozgott fel-alá a fürtök között.
- Megannyi munkám során, nem csak az volt a feladatom, hogy raboljak, vagy öljek meg embereket, hanem az is, hogy férkőzzek a bizalmukba. Katona, testőr, szakács, bárd, inas, hűséges szerető... bármilyen álarcot magamra tudok ölteni. Tudom miként érintsek meg egy szörnyeteget és azt is tudom, hogy miként egy hercegnőt. - Magyarázta hétköznapinak távolról sem mondható tudományát. Bő negyedórán keresztül kényeztette Midayoi hajhagymáit, majd vízzel leöblítette és a végeredmény tökéletes lett. Ekkor a füléhez hajolt és belesúgta:
- Így már sokkal jobb. - Hangja lágy volt, szinte kényeztető. Mindezt pillanatnyi vízcsobogás követte, s ha Midayoi hátrafordult, láthatta, hogy Kayn már kint is volt a dézsából, hovatovább, a szokásos fejvadász ruhájában volt. Képessége praktikus a szárítkozás és öltözködés szempontjából is.
- Meggondoltam magamat. Még mielőtt még lefeküdnék aludni, előbb utánanézek ennek a bizonyos újdonsült lányomnak. Ha éhes vagy, találsz mindenféle élelmet a szatyrokban. Nem ismerem az ízlésed, ezért mindenből bevásároltam. Sietek vissza, jó légy. - S azzal intett egyet a lánynak és már köddé, pontosabban árnnyá is vált.

Bólintottam.
- Végül is már mindegy. A múlton nem lehet változtatni - jegyeztem meg csendesen. Szavaira halványan elmosolyodtam. Oké, bevallom jól esett. Sose volt még részem ilyenbe, szóval... érdekes tapasztalat volt. De nem rossz.
Mindenesetre nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni a mondandójához, így csak csendben léteztem a bőrömben. Őszintén szólva tényleg nem tudtam hova tenni ezt az egészet... tehát nagyon nem is tudtam mit mondani. Csak igyekeztem feldolgozni a történéseket.
Meglepődve sikkantottam megint, mikor belesuttogott a fülembe.
- Kö...köszönöm - dadogtam zavartan. Nem mertem megfordulni, csak amikor már megszólalt.
- Rendben - bólintottam. Kíváncsi voltam mire jut majd a lányával kapcsolatban.
- Rendben, majd körbeszaglászom - mosolyogtam rá.
- Vigyázz magadra! - kértem, mondtam neki, majd miután egyedül maradtam befejeztem gyorsan a fürdést.
Az ágyról végül nem pakoltam el, hanem sunyi módon Kayn helyén fészkeltem be magam a dunyha közé, s bármennyire is éhes voltam el is aludtam.



VÉGE