Patak

"Miért támad rám? Mi dolga velem?" - Egyre csak ezek a kérdések jártak Rayne fejében, miközben a farkas lány erőt és energiát nem spórolva sorozta Őt. Mindez felesleges volt, lévén a fiú teste, fizikai támadásokkal, elpusztíthatatlan. Végül Xellestina , végső elkeseredésében, elhajította ellenfelét.

"Megsértettem volna? Lehetséges, hogy Ő nem is egy nőstény egyed?" - Miközben átszelte az eget, tekintetét végigvezette a vérfarkas testén. Annak domborulatain, egészen a legintimebb zónáig.
"Semmi kétség. Ő egy nőstény. Azt hiszem..." - A nem túl határozott döntésre jutása után, szétloccsant a sziklán, aminek neki dobták. Azonban... a másik legnagyobb bosszúságára, másodpercek alatt összekanalazta magát.  

- Hogy mi vagyok? - Kérdezett vissza. Azt hitte, hogy Xellestina tisztában van a kilétével. A kislány úgy válaszott ellenfelet, hogy annak faját sem ismerte. Szarvas hiba.
- Én egy Sárkány vagyok. - Jelentette ki határozottan. A szikla tetején állva, kimérten meredt le a másikra. Noha teste sértetlen volt, a ruhájáról ugyanez már nem volt elmondható. A felsője, mondhatni darabokban volt. Ez pedig... csalódottá tette Rayne-t.
- Sajnálom. - Kért bocsánatot sejtelmesen. Igazából ez volt az a pillanat, amikor Rayne elhatározta, hogy a következő mozdulatával, harcképtelenné teszi a farkast, ám ekkor annak megkordult a gyomra, mely után néma csend ült a patak környékére.
- Ohhh... - Hirtelen megértette Xellestina indítékát.
- Te engem... megakarsz enni? - Kérdezte nagyokat pislogva.

Éhség, bosszúság és számára fölösleges szavak. Mikor leesett zsákmányának, hogy Xelly vacsorája lenne, a lánynak orrát megcsapta valami más. Kellemes illat, de rémesen furcsa... Kilőtt mint puska a könnyed élelem reményében, és szinte percek alatt átszelve a távot az erdősebb résznél fénylő pontot pillant meg, fénylő és meleg. El is felejtette milyen rémes az emberi alak, védtelen, csupasz patkány. Ám most meglátva a nyársra húzott sült halat, simán fogja megragadja és elkezdi enni. Finom... De rémesen fura. Hiszen Xelly részéről a nyers hús a mérvadó.

Mikor befalta a sült halat kicsit csillapodott éhsége, de kicsit se kedvelte meg emberi alakját így négykézlábra ereszkedve, morog, nyög, kiált. Csontok törnek, alakul át az egész külseje ám mivel tapasztaltabb és szinte vágyik a farkas alakjára gyorsan történt meg az átalakulás. Kicsit lihegve, szűkölve tér magához. Máris jobban érzi magát. Nem fázik. Ám most fáradt. Pihenni-e kell kicsit. Így hát... Nyújtózkodik egy hatalmasat ásít és végül kényelembe helyezi magát a tűz közelébe. Már éppen lassul légzése mikor éberen kapja fel a fejét furcsa ismeretlen jött vissza. Gondolta, hogy ez az ő "tábora", de most már Xelly-é, Xelly helye. Morogni, acsarogni kezd. Jelezve maradjon ott a Vízi kígyó. Igen Vízi kígyó, ez illik erre a magát sárkánynak nevező alakra.

Rayne, miután faképnél lett hagyva, maga is elindult vissza, a táborhelyére. Xellestina-val ellentétben, mindezt nyugodt, minden sietséget mellőző tempóban tette. Bár nem mondta ki és látható jele sem volt, örült, hogy végül nem kellett harcolnia. Az erőszak, nem a kenyere.

- A türelem... kifizetődő. - Jegyezte meg saját magának, majd amikor a tábor széléhez ért, megpillantotta Őt... a vérfarkast, aki a tűz mellett hevert és minden kétséget kizáróan, a sült halakat is mind egy szálig megette. Rayne-nek igaza volt. Xellestina azért támadta meg, mert éhes volt. De ez most... sovány vigasz...
Azok a halak az övéi voltak. Tisztességes úton módon fogta ki és sütötte meg Őket. Nos... legalább egyikük jól lakott. Nem volt mit tenni. Ha közelebb megy, a másik újból megtámadja. Legalábbis, a morgásból, erre lehetett következtetni. A vacsorájával együtt, a táborhelyét is elveszítette.

Mindezek ellenére, Rayne nem volt csalódott. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy hol hajtja álomra a fejét és még csak éhes sem volt. Akkor meg miért is kellett a táborhely és a sült hal? Rayne ezekre úgy tekintett, mint a civilizáció alapköveire. Attól félt, ha ilyen hétköznapi dolgokat mellőzne, a végén ismét elvadulna. Egy öntudatát vesztett, vad sárkánnyá lenne. Ez persze lehetetlen volt.

- A tiéd lehet. - Adta át harc nélkül a táborhely tulajdon jogát. Ha nem is mindig, de most az egyszer... nomád életmódot folytathat egy éjszaka erejéig.
Az egyik közeli, vastag törzsű fa tövében heveredett le. Hátát a törzsnek döntötte, testét pedig köpenyével takarta be. Utóbbit nem azért, mert fázott... egyszerűen csak megnyugtatta Őt ez az egyszerű ruhadarab. Segített neki ellazulni.
A következő másodpercekben, egy vízbuborék jelent meg a teste körül, amely teljesen elpalástolta a jelenlétét. A szagát, s mágikus erejét egyaránt. Rayne ezután, elaludt.

Még a napfények sugarai előtt kinyitotta a szemét. Ásított egy hatalmasat, majd megnyalta nagy orra hegyét és pislogott laposakat mikor a fák között meglátott valami furcsát. Mivel eléggé állatias Xelly, de emberi énje azt suttogja jobb megnézni mi az és elpusztítani mielőtt baj lenne. Felkerekedett hát a kialudt tábor tűz mellől és oda sétált a buborékhoz.
Jobbra, majd balra tekerte nagy fejét, sárga szemét picit összehúzta, jobbra, majd balra is átment, járkált. Megszimatolta, és nyelvét kinyújtva megérintette a vizet, majd vissza húzta nyelvét és hátra ugrott.

Várt.
Még mindig várt.
Semmi.

Végül a víz érzetére rájött, hogy szomjas. Oda lépett hát a buborékhoz és folyamatos nyelv mozgásra inni kezdett a buborék halmaz állapotából. Mikor szomja kellően csillapodott úgy gondolja hát tovább áll. Megfeledkezve a tegnap esti bosszúságról. A fiúról. Sárkány. Még, hogy az. Megrázva agy fejét könnyed sétába váltva távolodik a buboréktól és a táborhelytől. Inkább bele szagol a levegőbe és a levegő által hozott illatokat elemzi.
Föld, ázott avar, vadállatok ürüléke, némelyik friss és erős, de van ami távoli, esetleg régi erőtlen. S ekkor csapta meg orrát valami izgató, amit tegnapi kevéske sült hal nem elégített ki.
Ember.

- Apu, hosszú az út? - kérdezte egy 5 éves kis legény, a földműves apjától aki a szekeret vezette gebe lovukkal a fogat élén.
- Már nem Tomhan. Csak egy kicsit légy türelemmel és hamarosan megérkezünk a nagynénédhez - próbálta az apa csitítani kedves nevetős hangon fiát. Hosszú útra kerekedtek fel, a fiú beteg nagynénjét akarják meglátogatni. Ám, lehet nem jutnak el odáig, legalábbis, az osonó fenevad szerint, nem. A ló nyugtalanul kezd el prüszkölni és nyeríteni is.
- Ebbe meg mi ütött? - kérdezi az apa
- Talán vadállatot érez... - mondja a fiú. Az apja nem kevés bosszúságára.
Xelly valóban a bokrok között ólálkodott, pánikot akar kelteni, hogy azt a gebét megriassza és futásra gerjessze. Minél gyorsabb a futó vad, annál izgalmasabb a móka. Morogni kezd öblösen, erősen, de nem fenyegetően, ez csak játék. De a ló nyerítve ágaskodott ijedtében.

Az ébredés, közel sem volt olyan kellemes Rayne számára, mint az általában lenni szokott. Vérszomj és félelem szagát érezte meg. A szemei kipattantak, felegyenesedett és beleszimatolt a levegőbe. Egy pillanat alatt összeállt a kép. Vándor emberek, akik bajban vannak. Az erdőt - villámgyorsan - átszelő Rayne, kész volt a védelmükre kelni.

Mikor megérkezett, a ló, már a hátsó két lábán ágaskodott és riadtan próbálta megvédeni magát a farkastól. A férfi és a gyermeke is a pánik szélén álltak. Nagyon úgy tűnt, hogy Xellestina, örömét lelte mindenbe. De itt volt a vége.
Rayne, a lombok takarásából kiugorva, közvetlenül a ló előtt ért földet. Ez persze csak olaj volt a tűzre. A sárkány jelenléte önmagában elegendő volt, hogy az állatok megrettenjenek. Ebből még akár baj is lehetett volna, ám ekkor a semmiből, víznyalábok tekeredtek a ló teste köré és egyfajta kényszerzubbonyként, mozdulatlanságra kárhoztatták. Most már, a 2 utazó biztonságban volt, nem kellett attól tartaniuk, hogy a saját lovuk tapossa halálra Őket, s a farkas agyarai sem érhetik már el Őket.

- A tegnapi nőszemély... - Jegyezte meg Rayne, Xellestina-t megpillantva. Fejét oldalra döntve, a reggeli napfényben is alaposan szemügyre vette a nőt. Igazából csak egy szőrös kutya volt, így hát... túl sok látnivalója nem akadt.
A kardja markolatára téve az egyik kezét, előhúzta fegyverét, majd a vérfarkasra szegezte azt.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld ezeket az embereket. - Teljesen más volt, mint tegnap este. Talán azért, mert ezúttal... nem a saját életéről volt szó? Akárhogy is, ha Xellestina nem vonul vissza, akkor csúnya sebeket szerezhet.

Döntenie kellett. Vissza vonul és máskor próbálkozik, távolabb ettől a bosszantó alaktól. Vagy neki ugrik, és legalább a gyengébb gyereket elragadja. A farkas és az ember részben egyként gondolkodott. A gyereket akarta. Ám a farkas visszavonulót akart fújni, az ember viszont bosszankodik, ezen az alakon. A két emberi lény annyira halálra vannak rémülve, hogy a férfi puszta testével takarva fiát próbálja védeni. Nem mer nézni. A pánik szaga jobban növeli az adrenalint a nőstény vérében, agyában. Vért akar, élelmet akar, most!

Pillanatok alatt kinyitott pofáját és felmordult, azt villám gyors cikázásba kezdve hol jobbról, hol balról jelent meg, majd mikor felugrik a fiú felé támad... Vagy még se. Amint a Sárkány közelébe ért földre is került, és fájt a jobb elülső lába és a jobb oldala a bordáinál, vért szimatolt a saját vére. Az ember férfi kapott elő a szekér hátsó részéből egy nyilat, és lőtt ki még egyet. Pontos találat. Oldalba, lábba. Morogva acsarog, és felpattant hamar. Túl hamar, lényegében... Olyan... Mint aki... Nem érzi a fájdalmat.

- Mi a fene?... - suttogta a férfi, de fia védelmére akar kelni minden áron. Kilőtt ismét egy nyilat megsebesítette a farkas feje búbját. Újból neki támad, találat az oldala mentén, súrolás, de Xelly nem áll meg. Nem lassít, se semmi. Itt most a Sárkány fiún múlik mit dönt, a halálba küldi, vagy más utat talál, mielőtt a másodperc tört részében ismét támad felé, az apa, és fia irányába.

Amikor közelharcra került a sor, könnyedén a vérfarkas felé kerekedett. Noha kardjával csak kisebb sérüléseket okozott neki, remélte, hogy ez is elegendő lesz ahhoz, hogy Xellestina visszavonuljon. Nem így történt. Erőtlen támadásai, csak olaj volt a tűzre.
- Menjenek. - Adta parancsba a férfinak. Neki és a fiának, indulniuk kellett. Méghozzá ló nélkül, lévén az a pániktól eszét vesztve, saját csontjait törte, miközben próbált szabadulni a víz csápok szorításából.

A férfi nem hallgatott Rayne-re. Botor módon, íjjal és nyilakkal - Ő maga - próbálta meg kiontani a vadállat életét. Nyilai csak karcolták a vérfarkast, de annak testén egyre csak gyarapodtak a sérülések. De a legnagyobb érdekesség mégis csak az volt, hogy az utóbbi tény, az ordast magát, nem érdekelte. Újra és újra támadt. Rayne belátta, ha ez így folytatódik, a ló mellett, egy másik állat is halálát leli. Ezért hát, amikor a gyermekét védő vándor kilőtte a következő nyilát, a sárkány elkapta azt a puszta kezével. Ezzel egyidőben, a levegőbe felugró Xellestina előtt termett és egy határozott mozdulattal belekönyökölt annak gyomorszájába, szabad kezével pedig egy erőteljes ütést miért az orrára. A vérfarkas teste, jó pár métert repült hátra. Az orrát ért ütés végett, a világ aligha nem foroghatott vele.

- Azt mondtam menjenek. - Ismételte meg önmagát. A nyilak elfogytak, így a férfinak nem maradt más választása, mint engedelmeskedni. Rayne ezután, szembefordult Xellestina-val.
- Mint azt mondtam. Nem fogom hagyni, hogy megöld Őket. Ellenben a ló holtteste, a tiéd lehet. Hogy döntesz? - Miután ultimátumot adott, elrakta a kardját. Részéről, a harc véget ért.

Döntés előtt áll, amit a sárkány állított elé, még sose találkozott ilyen ellenféllel. Nem tudja legyőzni, megsebezni. De még ajánlatot is ad neki, viszont a zsákmány másik fele elfutott látta szemével elfutni a férfi és a kölykét. Morgott egyet, vérzett különböző sebekből amit a nyíl súrolása okozott, lévén kevert, avagy túl rokon közeli a vére, a teste nem annyira ellenálló, de annál szívósabb, és lévén. Nem érez fájdalmat, mondhatni megállíthatatlan. Gondolja így Xelly is, ám minden "megállíthatatlan" fenevadnak is tudni kell mikor kell harcolni és mikor enni. Gyenge és éhes.

Morog kicsit, de fújtat egyet, ezt lehet venni belegyezésnek, testét kihúzza, nem támadó pózban áll, majd a már saját magát megölt ló teteme felé ment, és annak nyelőcsövét átharapva tépi ki először azt, és kezdi el falatozni a finom húsból. A meleg vér, isteni finom és még mindig érződik a vérben a pánik forró fűszeres íze.

Xelly mint aki ezer éve nem evett úgy falja és persze élvezi a forró vér ízét.  koponyát könnyű szerrel harapja, töri fel, és eszi ki amit talál, inak, izmok, erek és persze az agy. Semmit nem hagy kárba veszni. Hosszú út áll még előtte. Persze sárga szemeivel sűrűn a sárkány felé pislog, hogy az nem-e támadja hátba. Még ekkor is óvatos és bizalmatlan. Majd mikor a bendőjét megtömtem, merő vérben úszva kicsit higgadtabb. A lóból nem maradt semmi csak cafatok és lehet a farkas nőstény már alig bírta megenni, de két lábon kívül, és a ló fejét kihagyva meg sörényét, farok részét mindent elfogyasztott.

Most meg szomjas. Ösztönösen indulva a patak felé szeli át az erdő kis részét csapot és papot /vagy sárkányt/ ott hagyva megy, hogy igyon. Ám mikor a patakhoz ér, látja vérben úszó bundáját, morgolódik, vicsorog és... Bele sétál a vízbe, úszkálni kezd körbe, körbe, minél több vért lemos magáról. Persze nem lesz makulátlan mikor kilép, de bundáját megrázva leül és megvakarja viszkető nyakát, füle tövét. Szeme ugyan olyan éber és kegyetlen, hidegséget sugall, de még is. Így a kezdődő reggeli napfényben tűnik egy szelíd kutyának. Mint gyilkos farkasnak.

- Ugyan-ugyan. Hiába futsz. Úgy is elkaplak…- Kuncogtam fel, és hagytam egy kis egérutat. Teljesen feleslegesen menekül, hisz pillanatok alatt utolérem, elbújni sem érdemes, elvégre megtalálom. Nem olyan jó a szaglásom, mint egy kutyának, de azért ennyire még megy. Egyébként meg, olyan könnyű követni a nyomait. Ágakat tör el, nyomot hagy. Csodálom, hogy ennyi ideig el tudott bújni. És ha bár a bújásnál tartunk, ideje lenne elindulni. Megforgattam a kaszát az ujjaim között és kellemes tempóval követtem a nyomokat. Meg kellene dicsérnem, amiért olyan ügyesen elbújt, de ez a zihálás, olyannyira hangosra sikeredett, hogy még a süket is hallaná. Sóhajtva leguggoltam és megrezegtettem a bokrot.
- Na ha csak eddig jutottál, mi lenne, ha befejeznénk? Szeretnék még ma hazaérni és aludni egy jót. Ígérem, gyors leszek, és fájni sem fog.-Egyenesedtem fel, majd egy suhintással ketté vágtam. Sajnáltam, sose szerettem fajtársat ölni, de a feladat, az feladat. Kellet neki elárulnia az uralkodónkat. Megérdemelte a sorsát, még ha sajnálom is. Átléptem a testéhez, és pár suhintással még apróbbra vágtam, hogy könnyebb legyen a takarítás. Leöntöttem az egyik méreggel, ami percek alatt ugyan, de maradéktalanul eltüntetett minden szerves dolgot. Viszont valamit ki kell találnunk a bűzre, mert ez elviselhetetlen. Vagy csak én lettem túl finnyás? Ki tudja már. Megvártam, amíg a fű is eltűnik és a földben is egy kis kráter keletkezik. Biztos, ami biztos alapon, azért nem hagyunk hátra semmit, így elégedetten bólintva elsétáltam a folyóig, hogy megtisztíthassam a kaszámat. Nem szeretem, ha koszos, pláne ha véres. Olyan könnyen berozsdásodnak a fegyverek, ha sokáig áll rajtuk a vér. Én pedig amúgy sem szeretem, ha koszos körülöttem valami, pláne nem az, ami ilyen fontos nekem. Beletelt egy kis időbe, mire alaposan le tudtam mosni, és elégedett is voltam a művemmel.

Már jó ideje nem ettem, éhes, és szomjas is vagyok, így elindultam a patakhoz inni, de egy fura szag csapta meg az orromat, nem sokkal később egy nő sétált véres kaszával, hogy le mossa azt, így megtorpantam és az előttem levő bokorba kúsztam, majd ott maradtam, és vártam, hogy el menjen a nőszemély. A kasza már tiszta volt, de a nő még mindig ott volt, így csak nagyon óvatosan előrébb kúsztam, ki dugtam az orrom hegyét a bokorból, nem éreztem, hogy a nő félne tőlem, de azt sem, hogy bántani akarna, így óvatosan, lassan mentem közelebb a patakhoz, de a nőtől, és a kaszájától tisztes távolságba, a farkamat csak félig húztam be, mert nem akartam mutatni, hogy félek tőle. A másik így már láthatta, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, csont és bőr voltam, már alig volt erőm, a patak medréhez is csak lassan értem el, hiszen már alig álltam a lábamon, régen nem ettem, és nem is ittam.
Mire oda értem a patakhoz a melegtől, kimerültségtől, és energia vesztéstől el ájultam, és körülbelül annyi esett ki, hogy ahogyan el dőltem szépen lassan el kezdtem belecsúszni a patakba, amikor észhez tértem már a patakban voltam, ittam pár kortyot, és meg csúsztam a kövön, amire rá álltam.
Nem így terveztem az ivást..., a patak folyt lefele, én meg próbáltam valamerre kiúszni, hiszen nem akartam megfulladni, és az előbbi ájulásom nem az első volt a mai nap során, így minden erőmmel azon voltam, hogy a partra jussak. Víz, az jutott a számba rendesen, tehát nem víz hiány miatt fogok el ájulni, ha el ájulok megint, de legalább a bundám valamennyire tiszta lesz, ha nem sározom be, amint ki jutok a partra. A kaszás nőhöz is egyre közeledtem, így még jobban próbáltam kijutni, de nem sok sikerrel, hiszen az erőm azon részét, amelyet használni tudnám, azt el vesztettem, és megint valószínűleg elájultam, mert megint ki esett egy kis rész, de az is lehet, hogy valamibe bele vertem a fejem, nem tudom.