Venus fennsík

Miss Olivia

A fennsíkon baljós szelek jártak, behatolók, emberek egy csoportja gyülekezett a Hold Templom alatt. Az épület maga egy apró folt volt csupán odalentről, de ez nem szegte a könnyű meggazdagodás reményeit szövögető banditák kedvét. Ötvennél is többen voltak, szekerek tucatjaival érkeztek. Jogos volt a kérdés: emberek miként érhetik el a felhők felett lebegő szentélyt? A válasz nem váratott sokáig magára. 4-5 megláncolt, szakadt, rabszolga ruhás férfit vezettek elő.

- Gyerünk ti mihasznák. Változzatok át. És csak semmi trükközés. Egy rossz mozdulat... és a családotok sínyli meg a dolgot! - Rivallt rájuk a csőcselék vezetője. Parancsára, a foglyok engedelmeskedtek. Ruhák és láncok szakadtak, midőn gyenge, emberi testük manifesztálódott. Kisvártatva, 4-5 sárkány várta a következő parancsot.

- Ti ott, szereljétek fel rájuk a kosarakat. Minél több, annál jobb.

- De uram... És ha nem bírják a terhelést?

- Akkor a szajréval együtt lezuhannak. Nem érdekel. Így vagy úgy, a Hold templom minden kincse az enyém lesz.

- Rendben... Hallhattátok fiúk! Minden kosarat szereljetek fel!

* * *

Magasan, a felhők felett lebegő templom lépcsőfokainak peremén, egy fiatal fiú ücsörgött. Nem csak hogy látta, de érezte is a veszélyforrást. Ő azonban egy kicsit sem zavartatta magát. Kardja az ölében hevert, s egy fehér selyemkendővel tisztogatta. Épp az utolsó simítások következtek, mely után a fegyvert maga elé tartva, még egyszer, utoljára górcső alá vette annak makulátlan tisztaságát. Elégedetten bólintott, majd közvetlenül ezután letekintett, s a mélybe vetette magát.

Ámbár szabadesés volt, a több, mint fél tonnás páncélja bődületes sebességet biztosított. Ha becsapódott volna, nem kérdéses, hogy jókora krátert hagyott volna maga után. De ez nem történt meg. Fokozatosan lassulni kezdett, végül pedig egy elegáns, talpra landolást hajtott végre. Még csak a port sem verte fel.

- Hát ez meg?

- Ő az a férfi, aki a templomot védve elüldözi a behatolókat.

- Vagy úgy. De ezzel az eshetőséggel is számoltunk. Fejvadászok! Ideje, hogy megdolgozzatok a pénzetekért! - Intett egyet és ezzel egyidőben, a tömegből 10 csuklyás alak lépett elő. A feladatuk Amaterasu likvidálása volt, de amint 10 méteres közelségbe kerültek, az meglendítette a kardját. A légörvény nemes egyszerűséggel elsodorta szerencsétleneket.

- Távozzatok, emberek. - Tett javaslatot az önjelölt védelmező, s kardját a földbe szúrta maga előtt jelezvén: az út le van zárva.

- Te csak ne parancsolgass itt nekem! Gyerünk, mindenki, ragadjatok fegyvert és öljétek meg!

- De...

- Semmi de! Csak elbántok egy emberrel! Engedelmeskedjetek, vagy különben pokollá teszem az életeteket! - Ami viszont ez után következett, az felért egy kisebb csodával. A kardok és egyéb fegyverek, egymásután hullottak a porba. Voltak akik Amaterasu-t, voltak akik a főnököt és olyanok is, akik a kilátástalan helyzetet gyűlölték. A szeretet parancsolata így vagy úgy, de leigázta a gyenge, emberi lényeket. Nem sokára, már csak egy maréknyian voltak mozgásképes állapotban. De harcolni, nekik sem volt merszük.

Oliviának nem volt keresnivalója Noiyhamben, legalábbis olyan ami nagyobb odafigyelést vagy erőfeszítést érdemelt volna. A céljai tiszták voltak, bár lehet sok helybéli bestia vagy éjnek évadján erre kóborló lidérc tolvajnak nevezte volna. L'espoir kisasszony mégis tiszta szándékúnak vallotta magát, még ha tekintetével fel is sandított az út alatt néha felette apró madárnak tűnő sötét körvonalú templomra.
A Hold templom kontúrjait a holdfény fehér, nyájas kis pereme adta, ami olyan volt mint a faágak közé kifeszített finom pókháló. Attól függ mennyire szemmel látható a szépsége, az aprólékos kezek munkája, hogy milyen mértékben éri el a fény a templomot. Azt pedig, sokszor a felhők sűrű és fekete baljós alakja igyekezte szünetekkel ugyan de eltakarni.
Nem volt hatalmas szélvész, sőt nem is lehetett azt mondani hogy fúj a szél. Mégis a felhők úgy vonultak, mint a birkák a pásztor után - persze némi segítséggel a juhászkutyát játszó, csalfa szellő által.
- A térképem szerint, valahol a templom alatt a Venus Fennsík északi oldalán találom meg a növényemet... hm, mondjuk sokkal könnyebb lenne ha némi fény is átjutna a felhőkön. - Forgatta kezei között a sárgássá fakult ódon térkép, mállásra hajlamos lapját. A mondandója végén pedig kihangsúlyozta panaszát, és az éjszaka egyetlen problémáját.
Most pedig vagy szerencsés volt, vagy a felhők hajtottak fejet előtte de végül odébb vonultak. Ezzel teret és szabad utat hagyva a Hold fényének, hogy az bársonyos leplével legalább egy negyedét bevilágíthassa a hegység ezen szakaszának.
- Sokkal jobb, köszönöm. - igazított el egy hosszú, hullámos tincset jobb füle mögé. Majd a kitaposott úton elindult tovább.


A cél közeli olt, szinte kézzel fogható és a nő egyre lelkesebben lépdelt a szúrós kavicsokkal és márvány visszamaradt darabjaival felszórt keskeny ösvényen. Jobb keze oldaltáskáján pihent, a fekete bársony pedig néha hálásabban megmozdult annak belsejében, másrészt pedig villás nyelvével megtisztelte a külvilágot és a levegőbe nyalintva körbe szimatolt.
Olivia keze megremegett, néha a villás nyelv a hűs felriadt szellővel ugyanabban az időben érintette meg.
Lehet nem volt a könnyen megrettenő fajta, de a váratlan érintésekre maga sem volt idegrendszerileg felkészülve. Ezért a táska nyelvét felhajtva, belenyúlt annak mélyébe és egy 3 kilós hüllővel állt meg a Venus fennsík templomhoz közeli centrumán.
- Ne csináld Noir, már majdnem megijedtem hogy valami veszedelem feni rám a fogát. - Nézett a kígyó sötét világos szemeibe, majd a súlyos és méretekben páratlan hüllő feje búbjára hintett csókot. A füleit ekkor érintették meg, a hideg fémek csengése ahogy tőle talán tíz méterre földet fogtak. Ő pedig szinte süket módjára, meg sem hallotta amazokat. Holott a sárkányok üvöltése, több volt mint kismacska morgás.

A banditák helyzete, kriminális volt. Egy részük mozgásképtelen volt, egy részük pedig nemes egyszerűséggel elmenekült. A környék pedig a parancsolat által megbénult, sárkányok - segélykérő - üvöltésétől volt hangos. És ahogy az várható volt, a vezető nem akarta feladni. Sok időt és nem mellesleg pénzt fektetett bele a hadműveletbe, sem hogy egy idegen férfi javaslatának eleget téve, felhagyjon tervével. De csak úgy, mint a jelenlevők többsége, a fogai szívásán kívül, többre aligha volt képes. Időközben, a légörvény által elrepített fejvadászok is visszatértek már. Tapasztalt gyilkosok voltak, akik képesek voltak uralni az érzelmeiket, így a szeretet parancsolata, Ő rájuk nem hatott. Felkészültek egy második fordulóra. Mérgezett pengéiket, ellenfelükre szegezték.

Amaterasu érdektelenül szemlélte az eseményeket. Mondhatni rutinja volt már a kíváncsiskodók útjának kiadásában. Bár ilyen szép számmal, még nem akadtak vendégei. Amikor a fejvadászok támadásba lendültek, Ő kivárt. A kardok és tőrök, páncéljai réseit célozták, de azokat soha el nem érték. Hús szakadt, csontok törtek, Amaterasu az előtt végzett mindegyikkel, mielőtt még a legelső élettelen teste a földre hullott volna. Mindegyiknek ugyanott, ugyanúgy vájta ki a szívét, s mindeközben egy tapodtat sem mozdult el a helyéről. Az egész a másodperc egy töredéke alatt történt és emberi szem, nem is láthatta.

A kezét fedő páncélja ujjainak végéről, karmazsin vörös vér csöpögött és rövid időn belül, egy csepp sem maradt rajta, teljesen lepergett az éltető nedű. A legkülönlegesebb ércekből kovácsolódott páncél felületén a nedvesség képtelen volt megtapadni. Így az olyan problémás dolgok, mint az oxidáció, szóba sem jöhettek.

- Ez egy szörnyeteg! Egy pillanat alatt megölte az összes fejvadászt!

- Vonuljunk vissza, Uram!

- Szó sem lehet róla! Nekem kellenek azok a kincsek!

Valamikor, ez idő tájt érkezhetett meg Olivia is. S bár az talán nem vette észre a jelenlévőket, azok Őt nagyon is.

- Hát ez meg...? Egy nő, aki képes mozogni? - A férfi fejében szöget ütött egy gondolat. Bízott a szerencséjében és az isteni gondviselésben, miszerint nem véletlenül tűnt fel egy ilyen titokzatos nőszemély.

- Kisasszony! Ha segítesz nekünk megölni ezt az alakot, cserébe annyi arany üti a markodat, amennyit a szád kiejt! - Próbálta meg felbérelni Olivia-t.

Nem volt bolond, de valószínűleg első szempillantásra igenis annak tűnt. Ahogy a körülötte lévőket teljesen kizárta, és azoknak dobhártya szaggató zajait meg nem hallva egyenesen belebolondult a saját sikamlós barátjába. Noir fején apró csókok landoltak, a hüllő pedig a rá jellemző üveges tekintettel, nyelvét öltögetve tűrte ahogy a hibrid nedves ajkait tarkító vörös rúzs lassan belepi a kígyóbőrt.
A nő hallotta, de nem törődött vele, hiszen nem az ő feladata volt ennek az ostoba helyzetnek a megoldása. Szemmel láthatóan pedig, a sárkányok és emberekből vegyített csipet csapat jól szórakozott a legendás templom önjelölt őrével. Aki nem vetette meg, a bénító képesség bevetése után a tulajdon karmaival és puszta kezével kitépni az ellene induló fejvadászok és bérgyilkosok lüktető szívét. Vér, fémes aromája és a férfiakat borító finom és ütős parfümök illatától terhes a levegő, de Olivia csak nyakába helyezte a kígyót és szeme sarkából egy éles és lesújtó pillantást villantott a kis csapat vezetője, magát admirálisként nagyra tartó halandó férfi felé.
- Szép estét a fiatalembereknek, sárkányoknak, és a magasztos és méretben kétszer nagyobb hibridnek. - pukedlizett ruhája két oldalát megmarkolva, akár egy igazi előkelő kisasszony. Vörös hajzuhataga vízesésként omlott előre és végig az egyenes hátán, a fehér vászon arcát narancsos csuklyaként körül ölelve.
A kék szempár a hibridre emeltetett ezután, s mint aki számításokat végez elkezdte tetőtől talpig felmérni. Ám nem csak szemmel igyekezett véleményt alkotni, információkat szerezni hanem a benne buzgó fehér és vörös vérsejteken át az egészségi állapotát próbálta meg tüzetesen felül vizsgálni. Mint ahogy elsőre sejtette, Amaterasu fizikailag és mentálisan és 100%-san egészséges volt, ezért a továbbiakban csak kezét ajkaihoz emelve megköszörülte a tokát és ábrándos kiskutya szemeket meresztve a felajánlóra végül megszólalt.
- Nos... nem, bocsássa meg nekem de az öngyilkosság nem tartozik az erősségeim közé. Emellett pedig, más fontosabb dolgaim akadnak. Tehát, az utat kérem szabadon hagyni. - Két kezével ekkor legyezni kezdett, mintha bosszantó szúnyogokat próbálna elhessegetni magától.

Olivia köszönése süket fülekre talált, vagyis csak majdnem. Amaterasu volt az egyetlen aki viszonozta.
- Szép... estét. - Mondta, majd biccentett egyet a fejével.

- Visszautasítod az ajánlatomat...? - Alig akart hinni a fülének. Gazdagságot ígért a lánynak, az pedig a füle botját sem volt hajlandó megmozdítani. A tehetetlenség kezdett eluralkodni rajta, hisz már a fogai is megvillantak vicsorgása közben. Az idegtől a kezei remegni kezdtek és közel állt egy kisebb idegösszeroppanáshoz. Ám ekkor Amaterasu - tenyerével a banditák felé - megemelte az egyik karját, majd a gravitációs képessége segítségével, eltaszította Őket. Szándékosan visszafogta magát, lévén célja nem a gyilkolás volt. Így azok kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták a dolgot, bár a szekerek mind megsemmisültek és néhány lónak is eltört a lába. A sárkányok szerencsésebbek voltak, hála az erős csontozatuknak. Akárhogy is, mindannyian a Parancsolat hatósugarán kívülre kerültek, így akinek volt esze, menekült és bizony, mindenkinek volt esze.

- Még nem végeztünk! Visszatérek egy nagyobb csapattal! - Kiáltott vissza a vert had vezetője.

- Mindig csak a baj. - Jegyezte meg Amaterasu halkan. Ezután kihúzta a kardját a földből, elegánsan megforgatta a kezében, ekképpen eltávolítva a maradék földet, majd elrakta a hüvelybe. A körülötte heverő holttestekből majd a lidércek királyi lakomát ülnek, így azokkal nem foglalkozott. Az iménti támadása nem csak a betolakodóktól szabadította meg a környéket, de még a port is letakarította a sziklákról, hovatovább a kisebb kavicsokat, kőzeteket is elsodorta. Ebben az újdonsült rendezettségben, szabad szemmel is jól láthatóvá váltak azok a növények, amelyeket Olivia keresett.

- Mi vagy te? Az illatod nem olyan, mint egy emberé. - Adott hangot végül kíváncsiságának. Az emberek és sárkányok szagát jól ismerte, lévén az előbbiek, az utóbbiak segítségével próbálják meg meghódítani a Hold templomot, már időtlen idők óta. Vérmacska hibriddel pedig, még egyetlen egyszer sem találkozott. De a tény, hogy a parancsolata nem bénítja meg a lányt, az vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat jelent.

- Oh, örömmel hallom hogy az udvariasság még nem halt ki ezen a földön. Ahogy látom azonban ilyen messzire kell jönnöm érte, mellékesben némi virágért... - motyogta magának ez utóbbit halkabban, majd a táskáját felnyitva egy pillanatra ismét kizárta a társadalom ezen eldugott rétegét.

Elutasítása értetlenséget váltott ki az előtte álló csapat vezetőjéből, aki nemrég még igyekezett őt meggyőzni afelől mekkora zsákmányban részesül ha elpusztítja az előtte állókat. Ám erre nem került sor, hiszen Olivia csípőből elutasította a középkorú úriembert. Aki már szinte megadóan sóhajtott, a szeme tikkelt és az arcát elfogta a rángatózás. A vámpírnak már esélye se volt méltányosan alátámasztani azt, miért nem kívánt részt venni a kifosztásban: hiszen a hibrid egyetlen kisujja rezzenése nélkül, egyszer csak eltaszította magától őket, még a súlyosabb sárkányokat is. Ezzel a körülötte törmelékes, és poros avart eltakarítva az őt érdeklő növényekről.
- Ez illetlenségre vall. - pillantott ekkor Amaterasura, s egy csalfa mosollyal elébe lépett de nem hozzá intézte az utolsó szavait. Csak letérdelt a földre, és kezeivel szorgosan elkezdte szétválogatni az egymásba gabalyodott néhol eltaposott növényeket.
- Hogy lehettél ilyen kegyetlen...? - suttogta kissé megrökönyödve, mikor egy értékesebb virág fejét pillantotta meg kilógva a talpa alól. -ÉN?Hogy mi vagyok én?! Egy nagyon szomorú vérmacska hibrid!-

Amaterasu egészen addig nem tudta hová tenni Olivia-t, ameddig az meg nem említette, hogy Ő bizony nem kincsekért, hanem virágokért van itt. Talán ez volt az egyik oka, hogy Őt nem célozta meg a mindent eltaszító képességével. Teljesen más volt, mint az összes többi jelenlévő. És nem csak azért, mert a parancsolata nem sújtott le rá. De hogy mi volt ez a plusz benne, azt nem tudta volna megmondani.

A letaposott virág szára kiszabadult, amikor Amaterasu meghátrált egy lépést. Amennyire csak tudott, fel is egyenesedett, bár nem volt kérdéses, hogy sosem lesz már olyan, mint régen. A démon sem a növényt magát, sem pedig a felhasználási módját nem ismerte, minden bizonnyal, ezért volt ilyen figyelmetlen. Olivai kérdésén pedig, felvonta szemöldökeit. Nem tudta hová tenni a dolgot, hiszen ez a növény...
- Rengeteg ilyen és ehhez hasonló növény terem odafent a templomban. - Emelte magasba a mutatóujját, miközben le sem vette a tekintetét a lányról.
Különösnek tartotta. 300 éve Ő az első olyan személy, aki nem a kincseket keresi. Hovatovább, az első olyan személy is, akivel két szónál többet beszél. Mindenesetre volt valóságalapja Amaterasu mondandójának. Nem véletlen, hogy az egész fennsíkon, egyedül a templom alatt teremnek ezek a növények. A magyarázat egyszerű: az odafentről lehulló magvak csíráztak ki.
- Én... sajnálom. Azt hiszem. - Kért bocsánatot, egyik kezét a saját tarkójára téve.
- Egy vérmacska volnál? - Kérdezett vissza, oldalra döntve a fejét.
- Nahát. - Ő maga is letérdelt és szimatolni kezdte a vörös fürtöket.

Olivia nem mindennapi volt, ezt már maga is többször bizonyította, és az őt körül vevők is elismerték sőt mi több bizonyítékkal szolgáltak a nő különleges személyiségét illetően. Meg volt a maga fenséges, szabályokat elismerő és betartó oldala, aki az arisztokraták között is arisztokrata volt. Ezt viszont a hétköznapok magányos rengetegébe, napjaiba már nem vitte magával. Ahogy most a templomnál sem jelent meg az a nemesi büszkeség, amit a vámpírok között magában oly természetesnek tartott.

A fűben térdepelt, kedvenc fekete ruhájában, a gyűrűtől díszes kezekkel pedig a fűbe túrt, ekkor már néhány virágot sikeresen el tudott szeparálni gyökerestül a gazoktól. Ezeket egy bársony kendőre, annak is a hímzett részére helyezte. Körme tompa részével pedig finoman, szinte megcirógatta a zöld növény virágait és a bimbóit.
- Lehet, hogy odafent akad bőven még ehhez hasonló. Ám, én nem tudok oda felrepülni. Emellett pedig azt hiszem, az előbbi kis műsor amivel te szolgáltál, elmondta nekem... Elcsiripelte mint egy kismadár, hogy nem kedveled a hívatlan vendégeket... Most pedig, szinte önmagadat hazudtolod meg azzal hogy.. Oh, szóval ez nem invitáció volt hanem pusztán hencegés a részedről. - A keze megállt, a fűről ölébe emelte őket és a tekintetével egyszerre, de lassan felemelte rá. A démon-hibrid a haját szimatolta ezekben a percekben, ezért most a szemkontaktus mélyebb volt mint amilyennek lennie kellett volna.
- Igen, egy vérmacska vagyok. Miért, az illatom alapján párolt homárnak, vagy sárkányfűnek tűnők? - húzódott el a férfi arcától, szinte majdnem hogy hanyatt esett.
- De semmi baj, megbocsátok. -

Figyelme teljes egészét Olivia-nak szentelte és érdeklődéssel meredt rá, ahogy az a növényeket válogatta.
- Nem szoktam hencegni. Csupán tájékoztattalak. - Tagadta a vádakat.
- Ha az előbbi emberekre gondolsz, Ők nem a vendégeim voltak. Időről időre, megpróbálják feldúlni a templom nyugalmát. Nekem még nem voltak vendégeim. - Magyarázta.

Bőségesen volt ideje szagmintát venni. Most már akár kilométerekről is megérzi Olivia-t. Nem utolsó sorban, a fajtársait is felismeri.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. - Amaterasu sem a homárt, sem pedig a sárkányfüvet nem ismerte. Így tehát a szavak, amelyeket a lány használt, idegenek voltak a számára.
Amikor elnyerte a másik megbocsátását, meghajolt előtte. Lehet, hogy sok mindent nem ismert, de legalább az illemre megtanították.
- Köszönöm. Azt hiszem, most meg kellene kérdeznem, hogy miért gyűjtöd ezeket a növényeket? - Megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

300 év sok idő, Amaterasu pedig remeteként élte eddig az életét a templomban. Egyetlen társasága a lidércek voltak. Csakhogy... azok bár jó hallgatóság voltak, de sosem feleltek.

- Szóval azt mondod, hogy az előbbi fellépés nem avégett történt mert mindenkit távol akarsz tartani. Hanem pusztán a templom értékeit, és tisztaságát védted meg az útonállóktól? Ez igazán nemes, de az imént tapasztaltak után azt hiszem, öngyilkosság lenne felkéreckedni a felhők felett lebegő templomba, azért hogy láthassam őket... az itt eltaposottak helyett. - Ezen a ponton elhallgatott és lehunyta a szemeit, Olivia arcán valódi fájdalom ült ki ahogy a száruknál megtört, összepréselt és szirmaiknál megcsonkít növényeket a kendőről a fűbe fektetve inkább a merénylet helyén hagyta őket. Felállt, és a térdeinél leporolva a fűűszálaktól és földtől piszkos ruhát elfordult Amaterasutól.
- Ha mindenkit ilyen vérmesen fogadsz, akkor lehetséges hogy soha nem is lennek. Azonban, én felajánlom nemes személyemet hogy a vendéged leszek és minden kincsedet békén hagyom. - Tette karba a kezeit, vállait kissé megemelte és fejét lehajtva, ajkait lebiggyesztve kissé üveges, könnyes tekintettel nézett fel a démon arcába.

Az érzékenysége oka a Vérhegyről való kitoloncolás volt, ami miatt ennyire megviselték a keresett virágok fájdalmas állapotának látványa. A föld beitta a vért, s bár tápértékben gazdag lesz, ez az áldozat még sem kielégítő a növényeit pótolni vágyó nőnek.
- El sem hiszem, hogy ennyire nem lehetsz tekintettel a környezetedre. Az állatvilág, és a flórát veszélyezteted, és azt mondod hogy szép a környezete a templomodnak? Vajon odafent, milyen állapotban lehetnek azok a virágok? - Kérdezte kissé rekedten, s bár a fiú nem említette milyen tökéletes a templom földszinti környezete. Szinte égett a macska tenyere, hogy a hibriddel adjon tápanyagot a következő virágoknak.
- Mert szeretem a virágokat... és nemrég elkergettek, száműztek az otthonomból. Mindenem, minden vénuszom és más flórám ott maradt... -

Amaterasu megcsóválta a fejét.
- Nem. Nem azért. A templom egy örökség az édesapámtól. S bár egyetlen egyszer sem találkoztam vele, legbelül valami azt súgja, hogy nem szeretné, hogy tisztességtelen idegenek szentségtelenítsék meg. - A lánynak igaza volt és most már kerek egész volt a dolog.
- Te nem vagy olyan, mint azok az emberek. - Célozgatott burkoltan hogy nem akarja bántalmazni. Amikor Olivia hátat fordított, Amaterasu egy másik perspektívából is megcsodálhatta a vörös hajkoronát. A legtöbb démon nőnek a Pokolban fekete, vagy fehér a haja, így ez újdonság volt. Egyik kezével elszeparált egy tincset, s két ujja közé fogva, pödörgetni kezdte azt.

- Vérmes voltam? - Vonta fel az egyik szemöldökét. Pedig még a kardját is kifényezte, hogy jó első benyomást keltsen.
- Hm. - Elgondolkodva megfogta az állát, majd:
- Nem tudom hogyan kell valakit nem vérmesen fogadni. Azt hiszem. - Végül Ő is elismerte, hogy Olivia-nak igaza van. Világos volt tehát, mint a Nap, hogy a legalapvetőbb szociális készségek birtokában sincsen. Mindezek után már csak hab volt a tortán, amikor a kisasszony nagy kegyesen felajánlotta, hogy hajlandó közelebbről is szemügyre venni a templom növényzetét. A démon szemei kikerekedtek és most Ő volt az, aki elfordult és gondterhelten kezdte el vakargatni a homlokát.
- Nem is tudom... - Hol maga elé a földre, hol pedig - szeme sarkából - Olivia-ra tekintett. Nem tudta eldönteni, hogy jó ötlet lenne-e avagy példa nélküli szeszély.

Miközben vacilált, Olivia ismételten fejmosást tartott. Csakhogy...
- Egy szóval sem mondtam, hogy... - Próbálta volna meg elejét venni a vad fantáziálásnak, de az belefojtotta a szót. Amaterasu pedig jobb megoldás nem lévén, kénytelen volt végig hallgatni. A végén már kezdett a bűntudata is felébredni azért, amit el sem követett. Mondhatni, Olivia lyukat beszélt a hasába.
- Bocsánat. Azt hiszem. - Bocsánatot kért, dacára hogy nem tudta miért is. Talán csak ilyen módon szerette volna megbékíteni.

Amikor Nebula rendeletét taglalta, Amaterasu teljes figyelmét Olivia-nak szentelte.
- A templom a lidérceké. Új otthont nem adhatok. De ha szereted a növényeket... - Kezdte sejtelmesen.
- Segíthetek. - Adta be végül a derekát.